469
Közelebb hajolt a kissé vaksi régi tükörhöz, ami a hálószobájában, a cicomaasztalon állt. A szobában mindig félhomály volt, mivel az ablakai a kinti sikátorra nyíltak, és onnan nemigen szűrődött be napfény. De így is jól látta, hogy az utóbbi napok megpróbáltatásai miatt megvékonyodott az arca, és a szeme alatt kis kékesfekete karikák jelentek meg. Felsóhajtott. A Sárosi nagyanyó halála megviselte (bár nem annyira, mint Mamát, aki szegény a szemét is kisírta), de mostanra már megelégelte a sok sírás-rívást, bánatot és gyászt. Az öregek mind meghalnak egyszer, nemde, a nagyanyó pedig már jól benne járt a korban. A legjobban pedig a fekete gúnyát unta. Hiszen ő még fiatal, neki még színes, vidám holmikat kellene hordania, nem ilyen sötét varjúmaskarát. Felsóhajtott, és hátat fordított a tükörnek. Hiába, egy darabig most kénytelen lesz ezt hordani. Az illem és a jóérzés megköveteli. A szomszédjaik, ismerőseik is rossz szemmel néznék, ha színesben járna – hiszen mind értesültek a halálesetről. Szerencsére csak néhány hónapig fog tartani a gyász, legalábbis az ő esetében. Egy nagyszülő elvesztésekor ennyi dukál… És vajon mit fognak szólni hozzá a gavallérok, akik az utóbbi időben körülötte legyeskedtek? Különösen Kolosy Károly, a fess gárdatiszt. Vagy az a másik… Ettől a gondolattól elmosolyodott. Micsoda meglepetés volt, hogy tegnap, alighogy hazaérkeztek, máris megjelent egy érdeklődő fiatalember a kávézójukban. És nem, furcsa módon nem az ifjú Kolosy volt a látogatójuk. Egy másik testőr, akit mintha messziről már látott volna egyszer-kétszer az utcán sétálni vagy lovagolni. Felfigyelt rá, mivel rendkívül jóképű volt, még Károlyéinál is finomabb, kellemesebb vonásokkal, szőke hajú, kék szemű… Kicsit még Józsefre is emlékeztet – gondolta a lány megdobbanó szívvel. Leült az ágya szélére, és elmélázva cirógatta az ágy végében összegömbölyödve alvó macskáját, Kormost, aki 95
résnyire kinyitotta aranysárga szemét, és hangosan dorombolni kezdett. – Mármost mi legyen, Kormos, lelkem? – kérdezte. – Kolosy Károly igazán tetszik nekem. Szép, délceg ifjú, és a szemében látom, hogy őszintén szeret. A csókja pedig, megvallom, igen jólesett. De ez a másik, ez a Sándor… Hm, még csinosabb is Kolosynál, nem úgy véled? Mama szerint nem… Ő azt mondja, van a szemében valami hideg, valami számító. De én tudom, miért mondja! Csak azért, mivel ő igencsak a szívébe zárta Károlyt, és most megijedt, hogy a kedvencének vetélytársa akadt. Én viszont azt mondom, nem bánom, ha így lesz! Küzdjenek csak értem – felszegte a fejét –, és győzzön a jobbik! Felállt, még egy futó pillantást vetett a tükörképére, elfintorította az orrát, majd kiment a szobából, hogy az édesanyjának segítsen a kávézóban. Ebben a napszakban mindig kicsit több vendég gyűlt össze, és tudta, hogy ha nem iparkodik, Mama dühös lesz rá. Márpedig most, amikor amúgy is bánatos, ingerlékeny, nem lett volna okos dolog felbosszantani. Felícia gondterhelten ült a puritán hálóban az ágy mellett egy nyikorgó faszéken. Az ölében egy kis tálkában víz volt, a kezében pedig egy darabka gyolcs, amellyel időnként megtörölte a fiú forró homlokát. Amikor halkan nyílt az ajtó, odafordult és az ajkára tette az ujját, hogy figyelmeztesse a belépőt: maradjon csöndben. Szilvay Balázs megtorpant, majd lassan, lábujjhegyen mégiscsak beljebb óvakodott, az ajtót pedig halkan betette maga mögött. Olyan csendben mozgott, ahogyan csak tehette, és ez a rámázott, ezüstsarkantyús csizmában nem volt egyszerű teljesítmény. – Csak halkan, testőr uram! – suttogott az asszony, mikor Balázs odaért mellé. – Végre elaludt. Balázs bólintott, és szó nélkül leült az ágy végénél álló másik székre. 96
– Hogy van? – súgta ő is a kérdést, és aggodalmas arccal várta a választ. Felícia megrázta a fejét. – Magas láza van, és eddig még nem sikerült leszorítanom. Orvost hívtak-e hozzá? Balázs bűntudatosan lehorgasztotta a fejét. – Erősen megtiltotta, hogy bárkit is hívjunk hozzá, ténsasszony. Már ameddig tudott beszélni. Azt mondta, csak egy kis meghűlés… Annak is indult, de aztán egyre rosszabbul lett, mígnem már felkelni sem tudott. Most pedig íme, már félrebeszél. Kérem, segítsen rajta, asszonyom! Nem nézhetem, ahogyan szenved szegény. – Mikor kezdődött a baj? – kérdezte Felícia. – Úgy egy hete… vagy még régebben. Tán tíz napja. Nem emlékszem pontosan. Először csak az orra folyt, majd köhögni kezdett, aztán… – Igen, meghűlés – erősítette meg Felícia. – De látja, azt sem szabad félvállról venni. Ha elhanyagolják, ez lehet belőle. – Tud rajta segíteni? – kérdezte Balázs megint, amire először hosszú csend volt a válasz. – A következő napokon sok múlik majd – felelte végül az asszony. – Ha sikerül levinni a lázát, lassan helyrejön majd. Erős, fiatal férfiú. Nézze, hagyok itt füveket, orvosságot. Ez itt nagyon keserű, fűzfakéregből készült, így mézzel édesített itallal adja be neki. A kamillavirág-főzetből pedig minél gyakrabban próbáljon itatni vele. Emebből pedig köptetőt készíthet. Holnap visszajöjjek? Balázs elgondolkodott. Már azzal is sokat kockáztatott, hogy most becsempészte ide ezt az asszonyságot, aki ráadásul még boszorkány hírében is állt. De amióta Károly ilyen cudar állapotba került, már csak őbenne bízott. Emlékezett rá, hogy gyermekkorában a nagyszülei házában egyszer elkapott valami súlyos nyavalyát, amelybe kis híján belepusztult. Ott is a falu boszorkánya, Lenke néne segített, és kiragadta őt a kaszás 97
csontos markából. Viszont ha az elöljárói megneszelik, hogy beengedte ide Frau Schönemannt, azért, hogy Kolosy Károlyt kikúrálja, hát megnézheti magát… – Üzenek kegyelmedért, ha megint szükség lesz a tudományára – mondta végül. – Most megpróbálom követni az utasításait, és tovább ápolom a barátomat. Nem hagyhatom, hogy holmi meghűlés elragadja tőlünk! Felícia rámosolygott. – Derék fiúk kegyelmedék! A barátját is igen megkedveltem. Habár… az utóbbi időben elmaradt tőlünk, nem is tudom, miért. Ez nem volt igaz. Sejtette, hogy Kolosy a másik testőr, Dorozsmay Sándor felbukkanása miatt hagyott fel Zsófia – és egyben a kávéház – látogatásával. Felícia egyáltalán nem örült ennek. Ösztönös ellenszenvet érzett Dorozsmay iránt, aki pedig – meg kell hagyni – igen csinos ifjú volt, ráadásul kellemes, behízelgő modorú. Talán túlságosan is… Zsófinak pedig, amilyen éretlen kis csitri még, nagyon tetszett a fiú körmönfont, mézesmázos udvarlása, szép, szabályos arca, és úgy tűnt, egyáltalán nem hiányolta Kolosyt. – Lássa, asszonyom, azt én sem tudom! – mondta Balázs bánatosan. – Egyik este szokás szerint elment kegyedékhez megnézni, visszatértek-e már Budáról, ám hamarosan hazajött, és én egy szót sem tudtam kicsikarni belőle. Másnap pedig már utolérte ez a kórság. Nem is csoda ebben a szeszélyes időben. Mások is elkapták, habár sokan csak lábon hordták ki. – A bánat sokszor súlyosabbá teszi a könnyű betegségeket is – mormolta Felícia szomorkásan. – Jól van, akkor hát én most elmegyek, testőr uram. Egyebet itt most nem tehetek. Ne feledje, amit a füvekről mondtam! – Dehogy! Jól az eszembe véstem, ne féljen, ténsasszony. – Aztán várom kegyelmedet a hírekkel! – Hogyne, feltétlenül… Most pedig várjon kicsikét. Megnézem, tiszta-e a levegő. 98
Amikor a folyosó kellőképpen kihaltnak tűnt, és feltehető volt, hogy senkivel sem találkoznak, akiben esetleg gyanút kelthet az asszony jelenléte, Balázs ügyesen kisurrant Felíciá val a Gárdapalotából. Odakint aztán hálásan kezet csókolt neki. – Még egyszer köszönöm a fáradozását, asszonyom! Károly barátom igen boldog lesz, ha elmondom neki… – Sokkal boldogabb lenne, ha helyettem valaki más jött volna el! – vágott a szavába Felícia, majd szomorúan megcsóválta a fejét. – Hiába, a szív titkai kifürkészhetetlenek! – Még egy boszorkány számára is? – kérdezte évődve Balázs, mire Felícia csak mosolygott. – Igen, még számukra is – felelte végül. – Hát, Isten áldja, testőr uram! Balázs még egyszer meghajolt – csak egy hajszálnyival kevésbé mélyen, mint a Burgban és a királyi palotákban a hercegnők vagy éppen az uralkodó előtt –, majd egészen addig kísérte a tekintetével Schönemann-nét, míg az be nem fordult a legközelebbi sarkon. Az 1761-es esztendőben igen korai időpontra esett a húsvét*, így minden ifjú városi ember számára, lett légyen az dúsgazdag udvaronc vagy egyszerű polgár, sajnálatosan kurtára sikeredett a farsangi időszak. Már február második hetében kénytelenek voltak beszüntetni a mulatságokat, ugyanis eljött a hamvazószerda, majd a feltámadás ünnepét megelőző negyvennapos böjt. Márpedig azt szigorúan be kellett tartani! De ebben az évben egyébként sem lehetett a szokásos udvari bálokra, városi fáklyás és szános felvonulásokra számítani: január közepén váratlanul meghalt Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc másodszülött fia, Károly József, aki még a tizenhatodik * Március 22-re.
99
esztendejét sem töltötte be. Őt is az a titokzatos, pusztító meghűléses kór vitte el, amely sokakat utolért az utóbbi hetekben. Voltak, akik könnyedén átvészelték, még csak ágynak sem estek, ám valamilyen kifürkészhetetlen okból többeket – és főleg életerős, egészséges fiatalokat – ledöntött a lábukról, sőt néhány szerencsétlennek az életébe is került, alig két-három nap leforgása alatt elragadta őket a halál. Köztük volt a tehetséges és szeretetreméltó főherceg is, édesanyja kedvence, aki a bátyjával, Józseffel ellentétben mindig is engedelmes, jó fiúnak bizonyult, és akibe nagy reményeket helyeztek felséges szülei és a birodalom egész népe. Mária Terézia, aki egyébként annyira szerette a bálokat, különösen a maskarás mulatságokat, a gyász miatt azon a télen minden ilyesmit megtiltott az udvarnak. Tapintatból pedig másutt sem tartották meg őket. Az egyetlen esemény, amelyet a következő napokban megrendeztek, az ifjú Károly József temetése volt. Kolosy Károly épphogy csak felépült súlyos betegségéből, amely szintén egyszerű meghűlésként indult, de idővel olyan�nyira elhatalmasodott rajta, hogy a társai és a feljebbvalói mármár az életéért aggódtak. A barátja, Balázs még a szüleinek is írt, és a fiú édesanyja el is utazott Bécsbe, hogy saját kezűleg ápolhassa szeretett fiát. Talán ennek az odaadó szeretetnek, talán az ifjú Kolosy mélyről fakadó élni akarásának vagy Felícia asszony különleges főzeteinek köszönhetően a fiú állapota lassan javulni kezdett, és február elejére már annyira felépült, hogy a testőri kötelességei egy részének is eleget tudott tenni. Ekkor, Károly unszolására az édesanyja hazautazott, némileg megnyugodva, hogy a kedvenc gyermekének az élete már nem forog végveszélyben. Ám amiatt továbbra is aggódott, hogy mi lesz vele ebben a gonosz, rideg városban, ahol az utcákon senki sem köszön a másiknak, mi több, még csak egymás arcába, szemébe sem néznek az emberek. Lám, a betegség is könnyebben 100
utolér mindenkit, és még az uralkodócsaládot sem kíméli… Talán azt sem vennék észre a dölyfös bécsiek, ha a szemük előtt esne össze valaki! De legalábbis nem törődnének vele. Károly azonban igyekezett őt megnyugtatni: már megszokta ezt a nyüzsgést, sőt ezt a közönyt is. Legalább nem vájkálnak folyton mások családi viszonyaiban és titkaiban! Károly tehát eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy folytassa a tanulmányait, a megterhelő testi gyakorlatokat, a vívást; a lovaglást azonban egyelőre elhagyta. És őrködnie sem kellett a szabadban. De most, hogy az udvar újra felélénkült, és egymást érték az illusztris vendégek, nem tudták nélkülözni a testőrök szolgálatait, így aztán a még lábadozó – és alaposan megsápadt, megfogyatkozott – Kolosy Károlyt is „hadrendbe” állították. Ő ennek nem örült túlságosan. Nem azért, mert még mindig gyenge volt – arról igyekezett nem tudomást venni –, hanem mivel nemigen kedvelte ezeket a puccos, kikent-kifent, finomkodó előkelőségeket. Egyedül azt szerette, amikor színházi vagy még inkább operaelőadásokra osztották be őket. Különösen a zenés darabokat kedvelte – azokat elhallgatta volna a végtelenségig, és gyakran még akkor is megkönnyezte őket, amikor a cselekményből nem sokat értett. Nem azért, mert idegen nyelveken énekelték őket (immár az olaszban is jelentős előrehaladást ért el), hanem mert nekik általában a páholyok mélyén kellett haptákban állniuk, és onnan sokszor csak a színpad egyik sarkát láthatta. De még így is roppantul élvezte ezeket az előadásokat! Azt viszont nem bánta, hogy a bálok elmaradtak. A zenét ott is szívesen hallgatta, és örömmel táncolt is volna, ha teheti (ez nekik természetesen tilos volt), de az udvari népséget a finom, illatos parókáikkal, fehérre mázolt arcukkal, élénkpirosra rúzsozott szájukkal, selyem-bársony öltözékeikkel, csillogó ékszereikkel és mesterkélt modorukkal, negédes szavaikkal ki nem állhatta… Ráadásul úgy beszéltek, 101
viselkedtek előttük, a mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal strázsáló fiatal férfiak előtt, mintha azok csak holmi kitömött szalmabábuk lennének, és nem látnának, nem hallanának semmit. Mások ezt akár szórakoztatónak is találhatták, Károlyt azonban bosszantotta. Mária Terézia a karácsonyt és az év első hónapját, a fia betegségének az időszakát a kedvenc lakhelyén, a schönbrunni kastélyban töltötte, és csak most, a hamvazószerda előtti hétvégén utazott a hivatalos rezidenciára, a Hofburgba. Érkezése előtt hatalmas volt a felfordulás: óriási kosarakban hordták az inasok, a szolgálók a tűzifát, hogy valamennyire befűtsenek legalább a hálókban, vizet melegítsenek a fürdőkádakba, mosdótálakba… habár a császárné bizonyára nem haragudott volna, ha nincs ez a nagy sürgés-forgás, mivel köztudottan szerette a hideget. A család többi tagja és a kíséret azonban megkívánta, hogy a palota helyiségei a lehetőségekhez mérten lakályosak legyenek, mire be kell költözniük. Az őrök többsége örült annak, hogy végre megélénkül a palota, és talán már őket sem veszi meg az isten hidege a folyosókon ácsorogva. A temetés előtti napon pedig a kaszárnyában, a társalgóban melegedve tárgyalták az eseményt, és azt, hogy abban nekik milyen szerep jut majd. – Én még nem is láttam a trónörökös feleségét! – jegyezte meg az egyik erdélyi nemesifjú, aki Gyulafehérvár környékéről származott. – Azt beszélik, gyönyörű teremtés! – Ühüm, valóban szemrevaló fehérnép – bólintott Pest megyei társuk, Gyurkovits Ádám, miközben a pipáját tömködte. – De én már láttam nála szebbet is! Egy király azonban azt kell ölelje, akit kiválasztottak számára, és lássuk be, Józsefnek bizony szerencséje volt. A fenséges főhercegnő szép és kedves, ebben megállapodhatunk. A többiek egyetértően mormoltak, és biztosították az erdélyi pajtásukat, hogy másnap minden bizonnyal megláthatja 102
Izabellát, s akkor majd eldöntheti maga, mennyire látja szépnek, vagy mennyire nem. – De bele ne szeress! – figyelmeztette felemelt mutatóujjal Szilvay Balázs. – Epekedő, reménytelen szerelmesekkel nem vagyunk itt kisegítve. Lopva Károlyra pillantott, aki az egyik sarokban ücsörgött szótlanul, sápadtan, a semmibe bámulva. Szemmel láthatóan nem is hallotta, miről beszéltek az imént, de a barátja tekintetét észrevette, és most kérdőn nézett rá. Mit akarhat még tőle? Ő legszívesebben fent maradt volna a hálóban olvasni vagy írogatni, de Balázs rávette, hogy jöjjön le a többiek közé. Megtette, és most itt van! Beszélgetni viszont nincs semmi kedve… Balázs nem várhatja el tőle, hogy részt vegyen a többiek ostoba tréfálkozásában, vagy nevessen sikamlós, kétértelmű megjegyzéseiken. Főleg, hogy Dorozsmay Sándor is itt van közöttük, és habár ő sem vett részt a társalgásban, néha gunyoros, kihívó pillantást vetett rá, amiről Károly igyekezett nem tudomást venni. Tudta, mire megy ki a játék… Sándor a betegsége alatt is végig látogatta Schönemann Zsófiát, a többiek pletykáiból ez hamar a fülébe jutott, még úgy is, hogy Balázs barátja igyekezett őt megkímélni a kellemetlen hírektől. Hálátlan, lelketlen teremtés! – gondolta összeszoruló szívvel. – Nem is érdemli meg a tiszta szerelmet, amelyet iránta érzek… éreztem? Nem, sajnos még most is érzek! A szemébe hívatlan könnycseppek gyűltek, de felszegte a fejét, mély levegőt vett, és megkeményítette magát. Az a kis csélcsap fruska nem érdemli meg a könnyeit! Ha őneki a Dorozsmay kell, hát megkaphatja! Legyenek boldogok, szívből ezt kívánja. Ő pedig… ő pedig majd csak túl lesz ezen. Akárcsak a betegségen. Kicsit tovább fog tartani, de sebaj. Kibírom! Kiheverem ezt is – egy összetört szív is meggyógyul egyszer, még ha arra nincsenek is keserű főzetek és pirulák, mint a meghűlésre. 103
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Huszti Gergely Szerkesztő V. Detre Zsuzsa Olvasószerkesztő Csák Lilla Borítóterv Oláh Gábor Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Készült 2016-ban a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Fazekas Péter vezérigazgató ISBN 978-963-310-669-3
470