1
A rossz kiságy Amikor anyám dühös volt rám, ez pedig gyakran előfordult, azt mondta: – Rossz kiságyhoz vezetett minket az ördög. Van valami őrülten színpadias ebben a képben: 1960-ban, a hidegháború és a mccarthyzmus tombolása idején a sátán időt szakít arra, hogy Mrs. Winterson megtévesztésének céljából Manchesterbe látogasson. Anyám teátrális depreszsziós volt: revolvert tartott a tisztítószeres fiókban, és egy Pledge márkájú bútorápolós bádogdobozba tette a hozzá való töltényeket. Képes volt egész éjjel fennmaradni, sütnifőzni, csak hogy ne kelljen bebújnia apám mellé az ágyba. Méhsüllyedése, pajzsmirigybetegsége, megnagyobbodott szíve, a lábán soha be nem gyógyuló fekélye, valamint két pár műfogsora volt – egy matt a hétköznapokra és egy fényezett „alkalmi”. Nem tudom, miért nem volt vagy lehetett gyereke. Azért fogadott örökbe, mert barátnőre vágyott (nem volt neki), és mert világba kilőtt jelzőfénye lettem; itt vagyok, jelezte – felvillanó fény a kvízműsor reklámszünetében. 7
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 7
8/7/13 3:38 PM
Utálta a jelentéktelenségét, nekem pedig – mint minden gyereknek, akár örökbe fogadták, akár nem – legalább részben élnem kellett az ő meg nem élt életét. Megtesszük a szüleinkért, lényegében nincs más választásunk. 1985-ben, amikor megjelent első regényem, a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs, anyám még élt. Félig-meddig önéletrajzi regény, egy pünkösdista pár örökbe fogadott lányának történetét beszéli el. Úgy tervezik, ha felnő, miszszionárius lesz. De ő beleszeret egy másik lányba. Katasztrófa. Elhagyja az otthonát, aztán felveszik az Oxfordi Egyetemre, és legközelebb arra megy haza, hogy az anyja rádióműsort sugároz a pogányoknak, hirdeti az evangéliumot. Az anya művészneve: Jóságos Fény. Így kezdődik a regény: „Mint a legtöbben, én is sokáig anyámmal és apámmal éltem. Apám szerette nézni a birkózást, anyám szeretett birkózni.” Én többnyire bokszkesztyű nélkül verekedtem. Az győz, aki a legkeményebben üt. Gyerekkoromban vertek, korán megtanultam, hogy soha ne sírjak. Ha éjszakára kizártak, a küszöbön gubbasztva vártam a tejesembert, felhajtottam a tejet, otthagytam az ajtó előtt az üres üvegeket, mert tudtam, hogy bosszantja anyámat, és elmentem az iskolába. Mindenhová gyalog mentünk. Nem volt autónk, se pénzünk buszra. Én átlagosan nyolc kilométert gyalogoltam naponta: oda-vissza hármat az iskolába, és oda-vissza ötöt a templomba. Csütörtök kivételével minden este volt templom. Ilyesmiről is beszámoltam a Nem a narancsban, és ami8
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 8
8/7/13 3:38 PM
kor megjelent a könyv, anyám gyöngybetűkkel írt, szűkszavú, dühös levélben követelte, hogy hívjam fel. Évek óta nem láttuk egymást. Akkor már elköltöztem Oxfordból, és a megélhetésért való keserves küzdelem közben írtam a regényt – fiatalon: huszonöt éves voltam, amikor megjelent. Nyilvános fülkét kerestem – nem volt telefonom. Ő is telefonfülkébe ment – nem volt telefonja. Tárcsáztam az accringtoni körzet számát, majd anyám utasításának megfelelően a fülkéét; azonnal fölvette, már várta hívásomat – minek ide Skype? Amint megszólalt, megjelent előttem; a hang szinte megrajzolta alakját. Nagydarab, viszonylag magas nő, legalább százhúsz kiló. Gumiharisnyát, lapos szandált, poliészter ruhát és nejlon fejkendőt visel. Valószínűleg bepúderezte az arcát (az ember adjon magára), de rúzst nem használt (feslett, szabados). Betölti a fülkét. Túlméretezett, életnagyságúnál nagyobb. Alakja változékony, mint a mesefiguráké. Fenyegetően tornyosul. Óriás lesz. Csak később, sokkal később értettem meg, milyen kicsinek látja saját magát. Kisgyereknek, akit senki nem emel föl. A legbelül még mindig benne élő, szeretetre vágyó gyermeknek. De aznap magával ragadta, a magasba emelte a felháborodás. – Még sosem fordult elő, hogy álnéven kelljen megrendelnem egy könyvet! – mondta. Megpróbáltam elmagyarázni, mire törekedtem. Becsvágyó író vagyok, a világon semmi értelmét nem látom, hogy olyasmivel próbálkozzam, amihez semmi kedvem. 9
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 9
8/7/13 3:38 PM
1985-ben az emlékirat nem volt divat, de mindegy, én amúgy sem azt írtam. El akartam szakadni attól a készen kapott elgondolástól, hogy a nők mindig „saját élményt” írnak meg – iránytűjük a megélt tapasztalat felé mutat –, míg a férfiak a makrokozmoszban mozogva körképet adnak, és merészen kísérleteznek a formákkal. Henry James sokat ártott azzal, hogy felemlegette: Jane Austen két hüvelyk széles elefántcsont-darabkán dolgozott, vagyis a legapróbb részletek ábrázolására törekedett. Hasonlót mondtak Emily Dickinsonról és Virginia Woolfról. Ez dühített. Elvégre miért ne járhatna együtt tapasztalás és kísérletezés? A megfigyelt és az elképzelt? Miért határolná be a nő mozgásterét bármi vagy bárki? Miért ne lehetnének egy nőnek irodalmi ambíciói? Miért ne lehetne egy nő pusztán önmagáért becsvágyó? Mrs. Wintersonnak azonban beszélhettem. Tudja ő azt nagyon jól, mi fán terem az író, züllött szexmániás és munkakerülő egytől egyig mind, fütyülnek a szabályokra. Gyerekkoromban ki voltak tiltva otthonunkból a könyvek – hogy miért, még visszatérek rá –, így hát a puszta tény, hogy könyvet írtam, ami megjelent, sőt díjat nyert… aztán egy telefonfülkéből harcos szónoklatot intézek hozzá, irodalomról, feminizmusról hadoválok… Csipogás – dobok be még pénzt –, és miközben hol kiárad, hol visszahúzódik a hangja, mint a tenger, azt gondolom: „Miért nem vagy büszke rám?” Csipogás – dobok be még pénzt –, megint kizártak, ücsörgök a küszöbön. Nagyon hideg van, újságot tettem a fenekem alá, düftinkabátomba burkolózom, összezsugorodom. 10
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 10
8/7/13 3:38 PM
Arra jön egy asszony, ismerem. Egy zacskó sült krumplit nyom a kezembe. Ismeri anyámat. Odabenn ég a villany. Apám éjszakás, így anyám lefeküdhet, de nem alszik. Egész éjjel a Bibliát fogja olvasni, aztán megjön apám, beenged, de nem szól semmit, és anyám sem szól semmit, mindannyian úgy teszünk, mintha normális lenne, hogy az ember egész éjszakára kizárja a gyerekét, és sosem alszik a férjével. Mintha normális lenne, hogy valakinek két műfogsora van, és revolvert tart a tisztítószeres fiókban… Még tart a beszélgetés, ki-ki a maga telefonfülkéjében. Sikerem az ördögtől való, mondja anyám, a rossz kiságy őrzőjétől. Szememre hányja, hogy saját nevemet használtam a regényben; ha csak kitalált történet, akkor miért hívják Jeanette-nek a főhőst? Miért? Nem emlékszem olyan időre, amikor saját történetem ne szegült volna szembe az övével. Az első pillanattól a túlélésem múlt rajta. Mi, örökbe fogadott gyerekek kitaláljuk magunkat, mert ki kell; életünk legelején hiány, űr, kérdőjel van. Történetünk meghatározó darabjától fosztottak meg erőszakkal – időzített bomba az anyaméhben. Minden újszülött ismeretlen világba csöppen, amely csak saját történetén keresztül válik megismerhetővé – életünket folytonosan elbeszélve élünk mindannyian, de az örökbefogadottak története már elkezdődött, amikor ők megérkeznek. Mintha olyan könyvet olvasnánk, amelyiknek hiányzik az első néhány oldala. Mintha érkezésünkkor 11
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 11
8/7/13 3:38 PM
már fölment volna a függöny. A hiányérzet soha, soha nem múlik el – nem múlhat, nem is szabad elmúlnia, mert valóban hiányzik valami. Ez nem feltétlenül rossz. A hiányzó rész, a hiányzó múlt kapu is lehet, nem csak űr. Ugyanúgy lehet bejárat, mint kijárat. Őskövületként őrzi egy másik élet lenyomatát, amelyet nem élhetünk meg, de ki tudjuk tapintani a teret – ujjaink egyfajta Braille-írást tanulnak –, ahol ez az élet kibontakozhatott volna. Jelölések vannak itt, kidomborodó jelek. Olvasd el őket. Olvasd el, ami fáj. Írd át. Írd át a sebeket. Ezért vagyok író – nem „elhatároztam”, hogy az leszek, azt sem mondom, hogy azzá „váltam”. Nem játszott benne szerepet az akarat, még csak tudatos választásnak sem nevezhetem. Hogy ne kerüljek bele Mrs. Winterson történetének sűrű szövésű hálójába, meg kellett fogalmaznom a magamét. Részben tény, részben fi kció az élet. És mindig címlapsztori. Kiírtam magam belőle. – De hát nem úgy volt… – mondja anyám. Hanem? Ő beszél, aki azzal magyarázta a surranó egerek neszezését, hogy ektoplazma van a konyhában. Volt egyszer egy ház a lancashire-i Accringtonban – two-up two-downnak hívtuk az ilyen sorházat: két szoba lent, két szoba fent. Tizenhat évig laktunk benne hárman. Én a saját változatomat mondtam el – hűen és átgyúrva, pontosan és pontatlanul, ahogy emlékezetem átrendezte az időben. Én voltam a főszereplője, hiszen minden hajótörött főszereplő. Hajótöröttként vetődtem ki az emberiség 12
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 12
8/7/13 3:38 PM
partjára, amely nem volt egészen emberi, és csak ritkán volt emberséges. Ha belegondolok, éppen az a legszomorúbb a Nem a narancsban, hogy azt a történetet írtam meg, amelyikkel együtt tudtam élni. A másik túlságosan fájt. Nem éltem volna túl. Gyakran kérdezik, mi igaz és mi nem igaz a Nem a narancsban – mintha tesztet töltetnének ki velem. Tényleg dolgoztam temetkezési szalonban? És vezettem fagylaltoskocsit? Még missziós sátrunk is volt? Igaz, hogy Mrs. Winterson megépítette a saját CB-rádióját? És tényleg csúzlival kábította el a kandúrokat? Nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Annyit mondhatok, hogy van egy szereplő a könyvemben, Tanúságtévő Elsie, aki gondját viseli a kis Jeanette-nek, és párnázott falként tompítja az üt(köz)ő Anya erejét. Azért írtam bele őt, mert elviselhetetlen lett volna kihagyni. Beleírtam, mert arra vágytam, bárcsak úgy lett volna, ahogy megírtam. Magányos gyerekek gyakran vigasztalódnak képzelt barátokkal. Nem volt semmiféle Elsie. Még hozzá hasonló sem. Egyedül voltam. Szünetben rendszerint kimentem a kapu elé, és a korláton üldögéltem – iskolaéveim alatt tekintélyes időt üldögéltem át így. Nem voltam népszerű gyerek, még csak szerethető sem; tüskés, mérges, indulatos természetemmel kilógtam a sorból. A sűrű templomba járás elriasztotta a potenciális barátokat, az iskolai konfliktusokban pedig mindig az húzza 13
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 13
8/7/13 3:38 PM
a rövidebbet, aki más, mint a többi. Különbözőségemet még könnyebb volt felismerni, amikor a tornazsákomra ráhímeztem, hogy VÉGE A NYÁRNAK, ÉS MÉG NEM VAGYUNK MEGVÁLTVA. De ha összebarátkoztam is valakivel, magam gondoskodtam a barátság megromlásáról… Ha megkedvelt valaki, kivártam – aztán amikor a legkevésbé számított rá, közöltem vele, hogy már nem kívánok a barátnője lenni. Figyeltem a zavarát, a bánatát. A könynyeit. Aztán elszaladtam, megmámorosodva a jól sikerült csel diadalától, de hamar odalett a diadalmámor, maradt a keserves sírás-rívás; mert megint kizártam magam, megint az ajtón kívül rekedtem, vagyis éppen oda kerültem, ahová a legkevésbé kívánkoztam. Az örökbefogadás kívül van. Az ember a cselekedeteiben éli ki a sehová sem tartozás élményét. Méghozzá úgy, hogy igyekszik azt tenni másokkal, amit vele tettek. Nem képes elhinni, hogy önmagáért is lehet szeretni őt. Sosem hittem, hogy a szüleim szeretnek. Én megpróbáltam szeretni őket, de nem ment. Sokáig tartott, míg megtanultam, hogyan szeressek – adni és kapni egyaránt nehéz volt. Mindig megszállottan, egy törvényszéki szakértő alaposságával írtam a szeretetről, amelyet a legnagyobb értéknek tartottam/tartok. Kezdetben persze Istent is szerettem, és Isten viszontszeretett. Ez azért valami. És szerettem az állatokat meg a természetet. Meg a verseket. Az emberekkel volt a baj. Hogy kell szeretni a másik embert? Hogy lehet megengedni neki – eléggé bízni benne –, hogy szeressen? 14
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 14
8/7/13 3:38 PM
Fogalmam sem volt. Azt hittem, a szeretet veszteség. Miért a veszteséggel mérhető a szeretet? Ezekkel a szavakkal kezdtem egyik regényemet – A testre írva (1992) címűt. Becserkésztem a szeretetet, csapdába csaltam, elveszítettem a szeretetet, és sóvárogtam utána… Az igazság mindenki számára összetett dolog; amit az író nem ír meg, ugyanannyit elárul róla, mint amit megír. Mi van a szöveg határán túl? A fényképész a képet foglalja keretbe; az író a világát. Mrs. Winterson azt kifogásolta, amit belevettem a könyvembe, pedig amit kihagytam belőle – mesém néma ikertestvére –, ugyanolyan fontos volt. Annyi mindent nem tudunk kimondani, mert túl fájdalmas. Reménykedünk, hogy amit ki tudunk mondani, enyhíti a többit, vagy valami módon lecsendesítheti. Kárpótolnak a történetek. Mert a világ méltánytalan, igazságtalan, megismerhetetlen és öntörvényű. Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük, de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem a véglegest. És talán reméljük, hogy valaki majd meghallja a csöndeket, és folytatódhat a történet, újra elbeszélhető lesz. Amikor írunk, ugyanúgy fölkínáljuk a csöndet, mint a történetet. A szavak a csönd kimondható részei. Mrs. Winterson jobban szerette volna, ha hallgatok. Emlékeztek Filoméla történetére, akit meggyaláztak, majd kivágták a nyelvét, hogy soha ne beszélhessen? 15
MiertLennelBoldog_beliv_ny.indd 15
8/7/13 3:38 PM