„Dexter szellemes, groteszk monológja magával ragadja az olvasót.” Bárány Tibor, Népszabadság „Remekül megírt, szellemes dialógusok, plasztikus figurák.” Magyar Narancs „Sötét és ördögi… Merész és kiszámíthatatlanul szellemes.” USA Today „Ilyen vérfagyasztó fordulatok után kinek van még szüksége légkondicionálóra?” Time „Friss és eredeti krimisorozat, ami fejjel lefelé fordítja a jó és a gonosz viszonyát. A mûfaj egyik legjobb pszichothrillere.” Sun-Sentinel „Mint egy friss szellô, ami végigfújja az unalomig ismert krimis kliséket. Na, ez Dexter.” The Denver Post „Halálosan szórakoztató.” New York Post „Amikor az ember azt hinné, hogy a sorozatgyilkosos regények már teljesen kiszámíthatóvá és unalmassá váltak, akkor jön egy olyan szerzô, mint Jeff Lindsay, és mindent a feje tetejére állít. Ôrülten élvezetes regény.” Chicago Tribune „Dexter elképesztô figura. Persze nem abban az értelemben, hogy az ember szívesen hívná meg vacsorára.” Chicago Sun-Times „Emlékezetes regény egy olyan hôssel, akinek tulajdonképpen ôrültekházában lenne a helye, de ki akarna egy ennyire szeretetre méltó fickót bezárni?” Rocky Mountain News
A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában: Dexter dühödt démonai Drága, dolgos Dexter Dermedt, dacos Dexter Dexter darabokban
Jeff Lindsay Dexter dicsfĂŠnyben
Jeff Lindsay: Dexter is Delicious Copyright © 2010 by Jeff Lindsay Hungarian translation © Farkas Veronika, 2011 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jeff Lindsay: Dexter is Delicious Doubleday, New York, 2010 Fordította: Farkas Veronika
ISBN: 978 61 5504 941 5 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Olvasószerkesztô: Brenner Péter Korrektor: Boncz Éva Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató Mûfaj: krimi
Jeff Lindsay Dexter dicsfĂŠnyben
Elsô fejezet A kórháznak ez a része egy másik országnak tûnik számomra. Ez nem kelti egy csatatér benyomását az emberben, itt nem váltanak szellemes, hiányzó végtagokról szóló megjegyzéseket a véres köpenyes sebészcsapatok, nincsenek acéltekintetû adminisztrátorok felírótáblákkal, nincsenek öreg alkoholisták tolószékes falkákba verôdve, és mindenekfelett, nem bújnak egymáshoz tágra nyílt szemû bárányok attól reszketve, hogy mi fog kijönni a dupla acélajtón. Itt nincs vér-, fertôtlenítô- és rettegésbûz; az itteni illatok finomabbak, otthonosabbak. Még a színek is mások; lágyabbak, pasztellesebbek, az épület többi részének durva, anyahajószerû gyakorlatiassága nélkül. Igazából itt semmi nincs azokból a hangokból, szagokból és abból a látványból, ami bennem a kórházakról él, semmi. Csak a félholdtekintetû férfiak tömege a nagy ablaknál, akik között, meglepetésemre, én is ott vagyok. Együtt ácsorgunk, boldogan feszülve az üvegnek, és vidáman biztosítva helyet az újonnan érkezôknek. Fehér, fekete, barna: mexikói, afroamerikai, ázsiai vagy kreol – az nem számít. Mind fivérek vagyunk. Senki nem gúnyolódik vagy ráncolja a szemöldökét; láthatóan senkit nem érdekelt, ha véletlenül egyszer-egyszer oldalba vágják, és ami a legnagyobb csoda, mintha senki nem táplálna erôszakos gondolatokat a többiek iránt. Még én sem. Ehelyett mind az üveghez gyûlünk, és a varázsos helyiséget bámuljuk a szomszédban. Ezek emberi lények lennének? Ez Miami lenne? Tényleg létezhet, hogy ez egy kórház ugyanabban a dimenzióban, amiben leéltem az életemet? Vagy egy különös, földalatti részecskegyorsítóban végrehajtott fizikakísérlet eredményeként elrepítettek minket Bizarrosztánba, ahol mindenki kedves, toleráns és mindig boldog? Hol van a tavalyi, örömmel gyilkoló tömeg? Hol vannak a fiatalságom felfegyverzett, felspannolt, félôrült, ölni kész barátai? Mindez megváltozott, eltûnt, örökre elmosódott ama ablak fényében? Végérvényesen búcsút mondhatok a hazai pálya oly kedves zugainak? 7
Jeff Lindsay
Vajon milyen fantasztikus víziók ragadták így meg a normális, elvetemült, pofozkodó, mások nyakát egy szóra kitörô társaságot itt a folyosón, és változtatták egy falka mulya, nyáladzó idiótává? Hitetlenkedve ismét odanézek, és ott van. Még mindig ott van. Négy rendezett sornyi rózsaszín és barna apró, ficánkoló kis teremtmény, akik annyira kicsik, mazsolaszerûek és mindenre képtelenek – és mégis ôk változtatták ezt a csapat egészséges, vérszomjas embert egy olvadozva bámészkodó, csöpögôs, tehetetlen tócsává. És eme hatalmas varázslat mögött ott tornyosul az a még abszurdabb, drámaibb és hihetetlenebb tény, hogy az egyik ilyen kis apró, rózsaszín kupac fogta a mi Dévaj Daliánkat, Dextert, a Dögös Démont, és belôle is egy némán merengô kis nyálfoltot csinált. És most ott fekszik, a lábujjaival integetve a fénycsöveknek, tökéletesen tudatlanul, nem is sejtve a csodáról, amit véghezvitt – tudatlanul, valóban, egészen a ficánkoló kis lábujjai hegyéig ô maga a Tudatlanság Megtestesülése –, és mégis, nézzük csak, mit csinált a maga kis gondolattalan, öntudatlan ficánkaságában. Nézzük azt a kis nedves, savanyú illatú tüneményt, aki mindent megváltoztatott. Lily Anne. Három apró és nagyon hétköznapi szótag. Hangok valódi jelentés nélkül – ugyanakkor egybefûzve, és a kicsi és hétköznapi húsdarabhoz kötve, ami ott ficánkol a maga piedesztálján, minden varázslatok legnagyobbikát vitte véghez. Sikerült Hosszan Halott Hôsünket olyasvalamivé változtatnia, aminek van szíve, ami ver és valódi életet pumpál bele; olyasmivé, ami már majdnem érez, ami olyan megtévesztôen hasonlít egy ember lényre… Tessék: elég hadonásznia egyet az egyik apró és hatalmas kezével, és az az Új Dolog Dexterben visszaint neki. Valami megfordul és felfelé igyekszik a mellkasi üregben, visszapattan a bordákról és az arcizmokra támad, amelyek most spontán és begyakorolatlan mosolyra húzódnak. Mennyek az égben, ez tényleg egy érzelem lenne? Ilyen gyorsan ilyen mélyre zuhantam volna? Igen, nagyon úgy tûnik. És ismét megtörténik. Lily Anne. – Az elsô? – kérdezi mellettem egy hang, mire én balra pillantok, gyorsan, nehogy egyetlen másodpercet is elveszítsek az ablak túloldalán bekövetkezô 8
Dexter dicsfényben
történésekbôl. Egy köpcös mexikói férfi áll ott farmerben és egy tiszta egyeningben, aminek „Manny” van a zsebére hímezve. – Igen – mondom, mire ô bólint. – Nekem három van – mondja, majd elmosolyodik. – És nem fásultam még bele. – Nem – válaszolom, miközben visszapillantok Lily Anne-re. – Hogyan is tudna? – Most a másik kezét mozgatja… most pedig a kettôt egyszerre! Milyen különleges gyermek. – Két fiú – csóválja a fejét a férfi, majd hozzáteszi: – És ô végre lány. – Hallom a hangján, hogy ez a gondolat mosolygásra készteti, és vetek rá még egy lopott pillantást; és tényleg, az arcán annyira boldog és büszke kifejezés terült el, ami majdnem olyan ostobán néz ki, mint amilyen az enyém. – A fiúk olyan ostobák tudnak lenni – mondja. – Most már nagyon szerettem volna egy lányt, és… – A mosolya még jobban kiszélesedik, és percekig baráti csendben állunk együtt, az okos és gyönyörû lányainkat bámulva az üveg mögött. Lily Anne. Lily Anne Morgan. Dexter DNS-e, ami él és keresztülutazik az idôn egy másik generációba, és még tovább, a messzi jövôbe, egy képzeletünkön is túli napba – és magával viszi mindannak a lényegét, ami én vagyok, és elillan vele együtt a halál óramutató-ujjú karnyújtása elôl. A holnapba repíti Dexter kromoszómáiba csomagolva – és mindeközben nagyon jól néz ki. Vagy legalábbis így tûnik az olvadozó apja számára. Minden megváltozott. Az a világ, amiben benne van Lily Anne Morgan, annyira ismeretlen; csinosabb, tisztább, testreszabottabb, élénkebbek a színei. Jobb íze van a dolgoknak, bár az elmúlt huszonnégy órában csak egy Snickers csokit és egy automatakávét fogyasztottam. A csoki íze sokkal kifinomultabb, mint amilyennek korábban éreztem, a kávénak pedig reményaromája volt. Költészet áramlik a jéghideg agyamba és csorog le az ujjaim hegyéig, mert most minden új és csodálatos. És messze a kávé íze mögött ott van magának az életnek az íze. Ami most olyasmivé vált, amit táplálni kell, óvni és gyönyörködni benne. És az a gondolat érkezik a messzeségbôl, hogy talán az élet már nem olyasvalami, amit ki kell szívni a gyönyör rettenetes, sötét ôrületében, ami egészen eddig az apokalipti9
Jeff Lindsay
kus pillanatig jellemzett engem. Lehet, hogy Dexter világának most el kell pusztulnia, és a hamvaiból a rózsaszín gyönyörûség új világa fog életre kelni. És az a régi és rettenetes vágy, hogy levágjam a birkákat és összetörjem a csontjukat, hogy cséplôgépként hadarjak végig a világon, hogy a holdfényt Dexter Diadalának rendbe rakott maradékaival etessem? Hadd menjen. Hadd folyjon le a csatornába, amíg teljesen, véglegesen el nem tûnik az egész. Lily Anne itt van, és én meg akarok változni. Jobb akarok lenni, mint amilyen voltam. A furcsán is túl, mélyen benne az abszurdban: egy miami kórház folyosóján állok, és egy olyan tehetetlen kis teremtést nézek az üvegen át, ami még a két keze és a két lába segítségével sem lenne képes megtalálni az orrát. Pillanatnyilag pontosan ezzel próbálkozik, mind a négy végtagját az arca, majd a mennyezet felé lendíti, aminek az egyetlen következménye egy újabb furcsa és szédítô örvénye valami melegnek és csodálatosnak az apukája immár nem üres mellkasi üregében. A karomban akarom tartani. Az ölembe akarom ültetni, és felolvasni neki a Micimackóból és a Pán Péterbôl. Meg akarom fésülni a haját, megtanítani ôt a fogkrém használatára, és ragtapaszokat akarok tenni a térdére. Át akarom ölelni napnyugtakor egy kiskutyákkal teli szobában, miközben a zenekar a „Boldog születésnapot” játssza, és tanúja akarok lenni, ahogy felnô egy rákgyógyító, szimfóniakomponáló felnôtté, és ehhez nem maradhatok az, aki mindig is voltam – és ezzel nincs is semmi baj, mert ráébredtem még egy fontos dologra. Már nem akarok Dexter, a Démon lenni. Ez a gondolat nem annyira sokkhatás, mint amennyire lezárás. Egyetlen irányba haladva éltem le az életemet, és most megérkeztem. Már nincs szükségem azokra a dolgokra. Szórakoztató volt, amíg tartott, nem bánok semmit, de már nincs rájuk szükségem. Most itt van Lily Anne, és ô többet jelent minden sötét táncnál. Ideje továbblépni, ideje fejlôdni! Ideje a porban hagyni az Öreg Ördögöt. Az a részem már teljes, és most… …és most felhangzott egyetlen vékony és nagyon savanyú kis hang Dexter boldogságának kórusában. Valami nincsen teljesen rendben. Valahol a közelben halványan felcsillant a régi, gonosz életem az újnak a fényes ragyogásában. 10
Dexter dicsfényben
Valaki figyel. A gondolat selymes suttogásként érkezik, ami csak egy hajszálra van a kacagástól. A Sötét Utas, mint mindig, éppen olyan jól szórakozik az idôzítésen, mint az érzelmeken – de igazság is van a figyelmeztetésében, és én nagyon feltûnésmentesen-óvatosan megfordulok, immár a régi mûmosolyomat az arcomra tapasztva, és végignézek a folyosón magam mögött: elôször balra, az automaták felé. Egy öregember dôl az üdítôs automatának csukott szemmel, akinek az inge be van tûrve a túl magasra felhúzott nadrágjába. Egy ápolónô sétál el mellette anélkül, hogy látná. Megfordulok és jobbra nézek, arra, ahol a folyosó egy T-elágazásban végzôdik, ami az egyik oldalon egy sor szoba felé tart, a másikon pedig a liftekhez. És ott van, olyan feltûnôen, mint egy pont akármelyik radarernyôn; vagy ami a pontból maradt, mert valaki éppen befordul a sarkon a liftek felé, és én csak a hátának a felét látom, miközben elsiet. Homokszín nadrág, zöldes árnyalatú kockás ing, az egyik sportcipô talpa, és már el is tûnt, semmi magyarázatot nem hagyva afelôl, hogy miért figyelt, de tudom, hogy azt tette, és ezt a negédes vigyor is megerôsíti, amit az Utas irányából érzek áradni, mintha azt mondaná, ó, tényleg; mit is hagyunk magunk mögött? Semmilyen okról nem tudok ezen a világon, vagy bármelyik másikban, amiért szerény kis személyem bárkit is érdekelhetne. A lelkiismeretem olyan tiszta és üres, amilyen csak lehet – ami persze azt jelenti, hogy mindig gondosan megtisztítottam, és egyáltalán, a lelkiismeretemnek olyan a kapcsolata a valósággal, mint egy unikornisnak. De valaki egészen határozottan engem figyelt, és ez ó, mennyivel több, mint enyhén zavaró, mert egy olyan megalapozott és örömteli ok sem jut eszembe, amiért bárki is Unalmas Dexterünket akarná nézegetni, és most már kénytelen vagyok arra is gondolni, hogy ami Dextert fenyegeti, az Lily Anne-re is veszélyt jelenthet, ezt pedig egyszerûen nem engedhetem meg. És persze az Utas ezt nagyon szórakoztatónak találja, hogy pár pillanattal korábban még a tavasz élénk bimbóit szagolgattam, és a hús gyönyöreirôl mondtam le éppen, most pedig ismét ugrásra és gyilkolásra kész vagyok – de ez más. Ez nem szabadidôs gyilkolászás. Ez Lily Anne megvédelmezé11
Jeff Lindsay
se, és még az életnek ezen legelsô pillanatai után is nagyon boldogan tépném ki a vénáit bárminek, ami a közelébe megy, és ezzel a megnyugtató gondolattal sétálok a folyosó sarkához és pillantok a lift felé. De ott nincs semmi. A folyosó üres. Csak pár másodpercem van bámészkodni, ahhoz is alig elég idô, hogy kiélvezzem a saját leesett állú hallgatásomat, amikor a mobilom vibrálni kezd a csípômnél. Kihúzom a tokjából, és a számra pillantok; Deborah ôrmester az, a saját mostohavérem és húsom, a rendôr húgom, aki minden bizonnyal azért hív, hogy gügyöghessen nekem egy kicsit Lily Anne megérkezésével kapcsolatban, és testvéri jókívánságaival áraszthasson el. Úgyhogy felveszem a telefont. – Szia – mondom. – Dexter – válaszolja. – Szartornádó van, és nekem szükségem van rád. Azonnal gyere le ide. – Nem vagyok most szolgálatban – válaszolom. – Apasági szabadságot kaptam. – De még mielôtt megnyugtathatnám afelôl, hogy Lily Anne egészséges és gyönyörû, Rita pedig békésen pihen pár szobával arrébb, a húgom megad egy címet, majd leteszi a telefont. Visszamentem és elbúcsúztam Lily Anne-tôl. Ô intett a lábujjaival, szerintem elég kedvesen, de nem mondott semmit.
12