John le Carré: Éjszakai szolgálat (részlet)

„Az Éjszakai szolgálatot feszes tempója és összetett, mélyen szántó története teszi letehetetlen regénnyé.

Korunk egyik legfontosabb krónikása most van igazán elemében.”

San Francisco Chronicle „Elképesztő teljesítmény.”

The New York Times Book Review „Lenyűgöző... Nagyszerűen megírt... Letehetetlen.”

The Wall Street Journal

A szer­ző ed­dig meg­je­lent művei az Agave Könyvek gondozásában:

Karla-trilógia Suszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen) Hajsza Csapda Önálló kötetek A kém, aki bejött a hidegről A zebra dala Az üldözött A mi emberünk Egy tökéletes kém Törékeny igazság A panamai szabó Tükrök háborúja Single & Single

John le Carré: The Night Manager Copyright © 1993 by David Cornwell Hungarian translation © Fazekas László, 1995 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John le Carré: The Night Manager Ballantine Books, an imprint of the Random House Publishing Book, New York, 1994 Fordította: Fazekas László

ISBN: 978 96 3419 046 2 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Vas Annamária Korrektor: Boncz Éva Készült: A Kinizsi Nyomda kft. nyomdájában, Debrecenben, 2016-ban Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Műfaj: kémregény

John le Carré: Könyvekrôl és filmekrôl

A kém, aki bejött a hidegről című könyvemnek köszönhetem első, a filmiparral kapcsolatos tapasztalatomat, és utólag visszagondolva rá, a tűzkeresztség szokatlanul kellemesre sikerült. Remekül megértettük egymást a film rendezőjével. Élveztem, hogy baráti kapcsolatot tudtunk kialakítani a forgatókönyvíróval, aki – mivel a második világháború alatt brit kémeket képzett ki – sokkal többet tudott a kémkedésről, mint én. Nem bántak túl szabadon a történetemmel (bár ezt ma már nem tekintem kritériumnak), és csupán annyi dolgom volt, hogy apróbb változtatásokat hajtsak végre a forgatókönyvön, miközben összebarátkoztam Richard Burtonnel, és elkerekedett szemmel néztem, hogy mennyit iszik.

Régi stílusú stúdiófilm lett a könyvből. Majdnem mindenki, aki részt vett az elkészítésében, teljes munkaidős alkalmazottja volt a stúdiónak. Esténként, a tábortűz mellett tapasztalt veteránok Clark Gable-ről és Dorothy Lamourról meséltek különböző történeteket. A rendező, Ritt dühös baloldali volt, aki még mindig hordozta a hollywoodi feketelistázás be nem gyógyuló sebeit. A rendező és a főszereplő közti ellenségeskedés – Richard Burton volt a gondtalan lótuszevő, és Ritt a megbocsátani sose képes, megsebzett ember – erősítette Burtonben az elidegenedettség érzését, és erőteljesebbé tette az alakítását.

Az út a könyvtől a filmig akadálytalannak bizonyult: a történet bár bonyolult, de egyenes vonalú, egy saját pusztulását előidéző, bosszúálló hőssel és egy ártatlan női áldozattal, aki a végzetére vár. Ritt olyannak akarta meg-

filmesíteni a könyvet, amilyen, és ez ragyogóan sikerült. Mi egyébre vágyhat még egy író? A filmkészítés egyértelműen az őt kiszolgáló iparnak látszott. Te megírod a könyvet, ők megfilmesítik, s a munka el van végezve. Legalábbis így gondolhattam ártatlan tudatlanságomban. *** Második, az elsőt gyorsan követő találkozásom a filmmel aztán visszarángatott a földre. A szóban forgó könyv az első munkám, az Ébresztő a halottaknak volt, de a stúdió úgy érezte, hogy a film túlságosan rémisztő a mozinéző számára, s ezért átkeresztelte The Deadly Affairre („Végzetes viszony”-ra).* A könyv története mindig is hihetetlen volt, de reméltem, hogy a filmkészítők, némi tőlem kapott segítséggel, tudnak változtatni ezen. A rendező, a Tizenkét dühös emberrel híressé vált Sidney Lumet azonban egyáltalán nem akart találkozni velem, s hallani se akart az általa javasolt változtatások megbeszéléséről. George Smiley-t James Mason alakította a filmben, de a szerződéssel összefüggő okokból át kellett keresztelni Dobbsra. A legközelebb akkor kerültem a forgatáshoz, amikor Masonnal uborkás szendvicset ettem a Ritz Hotelben, a Piccadillyn. Ha volt is valahol díszbemutató, én nem hallottam róla. Amikor a film végül elkerült egy hozzám közeli moziba, meghívtam magamat egy jegyre, és megnéztem egyedül. Álomszereposztása volt: James Mason, Maximilian Schell, Simone Signoret, Harry Andrews, Roy Kinnear – nem is beszélve egy szép fiatal skandináv színésznőről, aki, megdöbbenésemre, meztelenre vetkőzött, ami a hatvanas években szükséges merészségnek számított. Olyan nagy hatással volt rám, hogy a moziból kijőve másra nem is tudtam gondolni. Amikor magamhoz tértem, olyan érzésem támadt, hogy sok szépen fényképezett kis részletet láttam, amelyek nem álltak össze egésszé. Olvasta Lumet a regényemet? Lehetséges. És az is, hogy ez okozta a gondot.

* Magyarországon Ébresztő a halottnak címmel játszották – a fordító

6

*** Azóta mintegy tizenöt regényem talált utat a filmvászonra, akár mint játékfilm, akár mint tévéfilm. Az átalakulás azonban ugyanolyan kiszámíthatatlan, csalódást keltő vagy örömteli számomra, mint eleinte volt.

Láttam, amint kitalált alakok, akiknek a megformálásával éveket töltöttem, pillanatok alatt papírmasé-figurákká válnak. Láttam, ahogy valamelyik regényem élettelen mellékszereplői varázslatos módon felnagyítódnak és átalakulnak. Láttam, ahogy könyveimben szereplő jelenetek, amelyeket vért izzadva tettem feszültté, teljesen ellaposodnak a legelemibb rendezői hibák miatt. És láttam, amint a legunalmasabbak, a legkevésbé élvezhetők közé tartozó írásaim a kiváló rendezésnek és színészi játéknak köszönhetően életre kelnek. Kezdetben volt a szó. Az író számára élet és halál dől el rajta.

A filmkészítő számára a kezdet a kép. És az alkotó küzdelem azóta tart, hogy az első film elkészült. *** Mit tanultam?

Azt, hogy bármelyik író, aki úgy megy egy forgatókönyv-megbeszélésre, hogy a regénye őrkutyájának tekinti magát, csak az idejét vesztegeti. Ennek annyira kézenfekvőek az okai, hogy szinte már banálisak. Egy regényt, amely tucatnyi órán át tartó türelmes olvasást igényel, százpercnyi türelmetlen nézésre szánt filmmé alakítanak át.

A legtöbb, amit egy regényíró kérhet, az az, hogy történetének az íve maradjon meg, és hogy a moziból távozó néző találkozzon néhány karakterrel és néhány olyan érzéssel is, amely az olvasóban munkál, mikor becsukja a könyvet. És ez igen nagy kérés. Az író énközpontú, nem akarja átadni a munkáját senkinek. Kitalálja a karaktereit, felöltözteti, hanggal látja el őket, kitalálja, mit szeretnek, mik a gyengeségeik, a manírjaik. Jeleneteket talál ki nekik, különböző helyekre rakja őket nappal vagy éjszaka, függetlenül attól, hogy éppen milyen évszak van. Dönthet úgy, hogy az egyik pillanatban az Úr

7

hangjaként szólal meg, a következőben pedig belehelyezi magát a cselekménybe, és a részesévé válik.

Ami a költségeket illeti: egy könyvhöz elegendő közepes vastagságú A4-es papír hat vagy hét fontért beszerezhető. Utána, az én esetemben, már csak a golyóstollbetétekre kell költeni. A filmkészítés kiadásai mindent egybevetve húszmillió dollárnál kezdődnek. *** És most nézzük annak a szerencsétlen forgatókönyvírónak a munkáját, akinek egy több mint négyszázötven oldalas regénnyel van dolga. A stúdióvezetők túl jól fizetettek ahhoz, hogy könyveket olvassanak. A beosztottjaik látják el őket a szüzsékkel, ahogy a rövid tartalmi kivonatokat szakmai berkekben nevezik. Öt oldal elegendő, köszönjük, és csak semmi szóvirág, nem kellenek hosszú mondatok.

De a forgatókönyvíró nem tud mit kezdeni a tartalmi kivonattal. Azért fizetik (általában igen jól), hogy átrágja magát az egész könyvön, és – ahogy a szakmában mondják – kiszedje az őrölt borsból a légypiszkot. Miután ezzel végzett, a producerek azt kérik, hogy készítsen egy munkatervet – vázolja fel, mi az a fő irány, amerre haladni akar –, amit aztán, ha sor kerül a forgatókönyv megírására, majdnem biztosan figyelmen kívül hagy. Ennek az is lehet az oka, hogy az első nagy nekibuzdulás után elfelejti, mit írt a munkatervbe. Vagy rájön, hogy a munkaterv ugyanannyi fejfájást okoz, mint maga az eredeti regény.

Vannak azonban sötétebb okai is annak, hogy egy forgatókönyvíró a saját feje után megy. Ahelyett, hogy adaptálna egy kezelhetetlen regényt, úgy dönt, hogy ráhúz egy maga által kitalált jobbat, amit már évek óta alakít magában, csak valahogy még nem jutott ideje papírra vetni. Találkoztam ilyen esettel néhányszor, és mindegyiknek sírás lett a vége. ***

8

Szóval mely, a munkáimból készült filmekre emlékszem örömmel vagy netán büszkeséggel, ha vannak ilyenek? A jó hír az, hogy a rossz filmek egy nap alatt feledésbe merülnek, ám ezzel szemben a rossz könyvek – ha az ember megír egyet vagy kettőt – még jóval azután is kísértenek, hogy a szerző elfeledkezik róluk; nem utolsósorban azért, mert mindig akad egy okos új kritikus, aki szentül állítja, hogy az a legjobb darab az egész életműből. Öröm? Büszkeség? A kém, aki bejött a hidegről esetében kétségtelenül éreztem büszkeséget, ha örömöt nem is. A nehéz embernek számító, ragyogó tehetségű Richard Burtonnel való rövid kapcsolatom után szomorúság maradt bennem, amit tovább erősített korai halála. Ritthez fűződő viszonyának élessége, bármilyen hasznos is lehetett alkotói szempontból, az idő múlásával nem enyhült.

Bármilyen furcsán hangozzék is ez, azokra a filmekre emlékszem a legszívesebben, amelyeknek az elkészítése a legörömtelibb volt. Nem szüntelen mókára, kacagásra gondolok, nem ilyen jellegű örömre. Hanem azokra a filmekre, amelyeknek a rendezője, szereplő- és alkotói gárdája igazán élvezte azt, amit csinált, amelyeknél a munka során elkerülhetetlen összezördülések és rivalizálások nem akadályozták egy nagyobb, közös cél megvalósítását.

Az első – és legfontosabb – ezek közül örökre a BBC Suszter, szabó, baka, kém című sorozata marad Alec Guinness-szel a főszerepben, amelybe a hét hónapig tartó forgatás alatt mindenki apait-anyait beleadott. Amikor elkészült, a gyártók az egészet megmutatták a BAFTA (Brit Film- és Televíziós Akadémia) tagjaiból álló meghívott közönségnek – négy epizódot ebéd előtt, és hármat utána. Ha bárki bombát helyezett volna akkor az épület alá, a brit értelmiség krémjének a fele elveszett volna. És a nézőknek tetszett a film. Nekem úgyszintén. Még Alec is szerette – aki pedig csak elvétve volt elégedett a saját munkájával.

Lábjegyzet: a Suszter, szabó, baka, kém című mozifilm, amelyben Gary Oldman alakította George Smiley-t, valamilyen megfoghatatlan módon ugyanúgy lázba hozta a készítőit. ***

9

Az elszánt diplomata volt a következő film, amelynél elfogott a régi lelkesedés – és remélem, az alkotóit is. Élvezettel írtam a könyvet: a Big Pharma londoni dolgozóinak első, titokban zajló zsörtölődéseitől az iparág bázeli fehér kéményei között zajló eseményeken át a kenyai törzsi falvakig, ahol olvasni is alig tudó fiatal, félrevezetett anyákkal beleegyező nyilatkozatot íratnak alá, mi által kísérleti nyulakká változtatják saját gyermekeiket.

A film producere, Simon Channing Williams ugyanolyan szenvedéllyel hitt abban, hogy a film valami fontosat mond, mint brazil rendezőnk, Fernando Meirelles. Ralph Fiennes és Rachel Weisz támogatásával ezt ki is mondták, s miután ez megtörtént, a Kibera nevű nyomornegyedben* létrehoztak egy kórházat, a Turkana-tónál** pedig egy iskolát. Mindkettő máig remekül működik. A forgatókönyv – amely hol hozzáad az eredeti történethez, hol elvesz belőle – a maga sajátos irányát követi, de a regény íve valahogy megmaradt, ahogy a benne rejlő szenvedély is. Rachel Weisz pedig a főszerepért jól megérdemelt Oscar-díjat kapott.

Mindmostanáig ez a két film jelenti a csúcspontjait a filmiparral létrejött, hullámzó kapcsolatomnak. *** Kétségeim támadtak, mikor megtudtam, hogy az Éjszakai szolgálatból, a cselekményt napjainkba áthelyezve, hatórás tévéfilmet fognak készíteni. Azt hiszem, azért is döbbentett meg a dolog, mert húsz évvel ezelőtt örökre eladtam a regény megfilmesítésének jogát. A sztárrendező Sydney Pollack (Aranyoskám, Távol Afrikától stb.) szerelmes lett a regényembe, és rábeszélte a stúdiót, hogy vegye meg neki. A Chinatown forgatókönyvéért Oscar-díjjal kitüntetett Robert Towne-t kérték meg a forgatókönyv megírására, de ő valamilyen rejtélyes (számomra máig ismeretlen) ok miatt nem tudta befejezni. Nagy összegek cseréltek gazdát, a filmjogok a hollywoodi páncélszekrényekbe zártan maradtak, én pedig – mivel általános volt az * A kenyai főváros, Nairobi egyik negyede – a fordító ** Az egykori Rudolf-tó Kenyában – a fordító 10

egyetértés abban, hogy a regény valósággal kínálja magát a megfilmesítésre – mogorván gyászoltam. És most a jelenről. Örültem a tévés megoldásnak. A hosszú forma sokszor jobban illett a munkáimhoz, mint a mozifilm, és a televíziós dráma napjainkban – legyen szó Amerikáról vagy Skandináviáról, ritkábban pedig Nagy-Britanniáról – új magasságokban szárnyal.

De hogy egy majdnem negyed századdal ezelőtt írt regényem cselekményét áthelyezzék a jelenbe? És ne essen szó benne Pine észak-québeci útjáról? Se Közép-Amerikáról? Hogy szeretett kolumbiai drogbáróimat közel-keleti hadurakkal helyettesítsék? Ne legyen iszonyú sok dollárt érő luxusjachtja Richard Ropernek? Más legyen a történet befejezése, amit majd még megbeszélünk? Mit jelentsen ez? Ó, és egyébként, ha nem bánod, David,* a vezető nyomozódból nőt csinálunk. Nem a te Mr. Burröd lesz, hanem a mi Mrs. Burrünk, okos, belevaló, kitartó, sziporkázó, és terhes végig, egész idő alatt, ami azért érdekes, mert nemcsak a filmben lesz az, hanem a valóságban is.

Minderre egy kevésbé nagyvonalú ember, mint amilyen én is vagyok, mi mást mondhatott volna, mint azt: miért nem írtok egy regényt? Ennyi változtatás után mi marad az enyémből? *** És a válasz, meglepő módon, ez: jelentős része megmaradt, több, mint amen�nyit remélni mertem.

Vegyük Mrs. Burrt! Rendben van, hogy a könyvben férfi volt: érdes modorú, nehéz természetű, ellentmondást nem tűrő fickó, egy emlék saját hírszerzői múltamból, abból az időszakból, amikor az ügynököket irányító nők ritkaságszámba mentek, és ha akadt is belőlük néhány, én eggyel se találkoztam. De vajon valóban ezt akarjuk 2015-ben? Egy középkorú, fehér férfi

* John Le Carré valódi neve David John Moore Cornwell – a fordító 11

ügynököt, aki egy másik középkorú, fehér férfival harcol, és egy harmadik, fiatalabb középkorú fehér férfit használ fegyverként?

Ott volt aztán Richard Roper jachtjának a kimúlása. Szerettem azt a jachtot. A regényben sok időt töltöttünk rajta. Az Roper főhadiszállása.

Távol tartja a szárazföldtől, egyfajta elvetemült Bolygó Hollandit csinál belőle. Egyszer vendégeskedtem egy nagyon gazdag ember jachtján, és láttam, hogyan irányítja róla a világot.

De egy luxusjacht árából jószerivel az egész földet bérbe lehetne venni, és a filmekben – hacsak el nem süllyesztik őket – gyorsan klausztrofóbiát okoznak.

Sokkal jobb tehát a film szempontjából, ha Roper kap egy milliárdoshoz illő szigetet egy palotának is beillő, Gatsby-stílusú villával a közepén, körülötte szétszórt házakkal az alárendeltjei és őrzői számára.

Ami Mrs. Burrt illeti, most már természetesen azt kívánom, hogy bár őt írtam volna bele a regényembe, és nem nehéz természetű férjét. De nem így történt, és különben is, az akkor volt. Nem tehettem hát mást, mint hogy óvatosan ugyan, de üdvözöltem a családban, és nagyon reméltem, hogy a forgatókönyvíró, a rendező és a producer képes élvezhető, hiteles figurát megalkotni. Így történt. Megtalálták hozzá Olivia Colmant. És ahogy a forgatókönyv egyre vastagodott David Farr hozzáértő munkája folytán (Stratfordban láttam és nagyon élveztem a Royal Shakespeare Company számára készített színpadi munkáit), ahogy a távolból figyeltem a négy hónapig tartó forgatást, s időnként megnéztem egy-egy kis részletet az elkészült anyagból, úgy lettem egyre lelkesebb. Újból kezdődtek azok a kis remegések a gyomromban, amelyek az izgalom korai jelei. A rövid részletekből, ha szerencsés az ember, egy dolgot tudhat meg: azt, hogy olyan rendezővel van dolga, akiben megbízhat. Susanne Bier rögtön ilyennek bizonyult – nem csupán azért, mert mindenki tudja, hogy jó, és ennek alátámasztására egy Oscar-díjat is felmutathat, hanem mert az első pillanattól kezdve látható volt, hogy aprólékos, a részletekre nagyon odafigyelő mesélő, és az ő alkotását nézve az ember nyugodtan hátradőlhet, belefeledkezhet a történetbe, ahelyett hogy rossz érzéssel azt várná, mikor botlik meg.

12

*** A drámai háromszög fokozatosan létrejött – vagy inkább négyszög? Hugh Laurie mint Roper a Pine-t életre keltő Tom Hiddlestonnal szemben. És a páratlan Elizabeth Debicki által alakított Jed, mint fődíj mindkettőjüknek. Ki a képlet negyedik tagja? Corkoran, a történet Jágója, vagy inkább Bosolája* Tom Hollander megformálásában maga az ördög.

Már csak egy vagyok a nézők közül, mert nem a könyv megfilmesítéséről van szó, hanem igazi filmről, amiért mindannyian fizetünk, s amit érzésem szerint most valóban megkapunk: egy filmet, amely olyan dolgokat vesz észre a regényemben, amelyeket szerintem senki sem, beleértve talán magamat is.

Ugyanez történt a Suszter, szabó, baka, kémből készített BBC-sorozat és Az elszánt diplomata esetében is.

Pár nappal ezelőtt végre egyben láthattam az egész filmet – három órát este, hármat másnap reggel. Ami a legjobb: Susanne Bier még azután is hosszan rágódik a dráma kínálta csonton, hogy más rendezők már rég feladták volna.

Továbbá a film és a könyv ide-oda hullámzó interakciója révén kétirányú folyamat jött létre közöttünk: kezdtem olyan dolgokat észrevenni a művében, amelyekkel ő maga talán nincs is tisztában, ahogy ő is észrevett olyan dolgokat a regényemben, amelyek bennem nem tudatosodtak.

Például tudja-e vajon, hogy a filmjében Roper úgy bukik el, hogy győz?

Legalábbis én így látom. Még amikor egy rendőrautó hátuljába bevágva elviszik – a vesztőhelyre vagy a Reichenbach-vízesésekhez?** –, akkor is olyan fickó, akit, bármilyen csúnya dolgokat művelt is, nehéz felülmúlni.

Talán azért van így, mert Hugh Laurie Roperje annyira megnyer bennünket hűvös nyugalmával, merészségével, nagyvilági modorával és leplezetlen gonoszságával, hogy egyszerűen nem akarjuk elengedni. Vagy mert egy idő * Daniel de Bosola John Webster XVI–XVII. századi angol drámaíró Amalfi hercegnő című tragédiájának gonosz szereplője – a fordító ** A Reichenbach folyó vízeséseinek összesen 250 méter magas sorozata a Berni-felföldön, Svájcban – a fordító

13

után elkezdjük törni a fejünket azon, hogy vajon Jonathan Pine nem érzi-e magát túl jól a bosszúálló angyal szerepében. És vajon Pine bűnei, ha összeadjuk őket, nem vetekszenek-e a maguk módján Roperéivel?

Susanne Bier ezt valóban így kitalálta? – kérdezem magamtól. Vagy csupán arról van szó, hogy két kiváló angol színész öntudatlanul is a felülmúlhatatlanság érzését sugározza, és annyira elvarázsol, maga mellé állít bennünket, hogy az már túlmegy a racionalitáson? Vagy hogy másképp tegyem fel a kérdést: lehetséges, hogy Pine és Roper kezdettől fogva kölcsönösen tisztában vannak egymás szándékaival? Időnként majdnem úgy tűnik, igen: mintha Roper élvezné, hogy partner lehet önmaga tönkretételében, pusztán azért, mert örül, most megmérkőzhet valakivel, aki ugyanolyan intelligens és gátlástalan, mint ő. Mintha egy kicsit szerelmes lenne a kivégzőjébe.

Beleírtam mindezt a regénybe? Szeretném hinni, hogy igen.

De ha nem, akkor nagyon köszönöm a filmnek, hogy megtette helyettem.

David Cornwell, 2015. október

14

Graham Goodwin emlékére

15

16

1.

1991 januárjában, egy hóviharos estén Jonathan Pine, a zürichi Meister Palace Hotel éjszakás szállodavezetője kilépett a recepcióspult mögötti irodájából.

Korábban soha nem tapasztalt érzések kavarogtak benne, miközben a későn érkező fontos vendégre várva elfoglalta helyét az előcsarnokban. Az Öbölháború még éppen csak elkezdődött, de a szövetségesek bombatámadásairól szóló hírek már komoly riadalmat keltettek a zürichi értéktőzsdén. A szállodai helyfoglalások száma pedig, ami januárban úgysem volt sok soha, kritikus szintre csökkent. Svájc, hosszú történelme során nem először, ismét nehéz napokat élt át.

A Meister Palace azonban meg tudott felelni a kihívásnak. A taxisofőrök és a város lakói által meghitten csak Meisterként emlegetett szálloda, amely külső képében és hagyományaiban messze fölülmúlta minden versenytársát Zürichben, ezúttal is hű maradt önmagához. Minél zavarosabbá vált körülötte a világ, annál jobban ragaszkodott a maga szabta színvonalhoz, s a civilizált életstílus bástyájaként emelkedett ki a vészterhes káoszból.

Jonathan parancsnoki megfigyelőpontja a hall két elegáns, nőidivat-árut bemutató vitrinje közötti kis résben volt. A bahnhofstrassei Adèle kirakati babája egy szál aranyszínű bikinialsóban és korallfüggőkkel a fülében cobolystólát kínált, amelynek árát az ügyeletes portás mindig készséggel megmondta az érdeklődőknek. Az állatvédők szőrmeviselet ellen indított hadjárata más nyugati nagyvárosokhoz hasonlóan természetesen Zürichet is elérte, de a

17

Meister Palace ügyet sem vetett rá. A szintén bahnhofstrassei César kirakata – pazar színes hímzéses ruháival, gyöngyös turbánjaival és ékkövekkel kirakott, legalább hatvanezer frankba kerülő karóráival – az arab ízlésnek kívánt hódolni. Jonathan a gazdagságnak, a luxusnak e két alpári oltára között helyezkedett el, s elmélyülten figyelte az előcsarnokba nyíló lengőajtót.

Magabiztos ember volt, de tartózkodó, és gyakran jelent meg arcán az önvédelemből kifejlesztett, bocsánatkérő kis mosoly. Visszafogottan viselkedett, azt is csak kevesen tudták róla, hogy angol, de remekül vágott az esze, és látszott rajta, hogy élete virágában van. Ruganyosan, de mozdulataival takarékoskodva járt, olyannyira, hogy egy tengerész, ha látja, egész biztosan kollégát vélt volna felfedezni benne. Hullámos haját gondosan nyíratta, dús szemöldöke alól meglepően ártatlan, szelíd tekintettel nézett a világba.

Ennek az egész viselkedésében megnyilvánuló szelídségnek és jóindulatnak magas, izmos atlétatermete adott még nagyobb nyomatékot. Aki csak egyszer is találkozott vele a szálloda vendégei közül, az soha többé nem tévesztette össze senkivel – sem Herr Stripplivel, az érkezők fogadásáért felelős, zselézett hajú úriemberrel, sem Herr Meister valamelyik fensőbbségesen viselkedő, magát földre szállt istenségnek képzelő ifjú germánjával. Jonathan maga volt a tökéletes szállodai vezető. Aki ismerte, az kizárólag ebben a szerepben tudta elképzelni, s még csak eszébe sem jutott azon gondolkodni, hogy kik lehettek a szülei, vajon szereti-e a zenét, van-e felesége és gyerekei, esetleg kutyája. Most is nyugodtan állt a helyén, és minden figyelmét a bejáratra összpontosította, akár a mesterlövész a célpontra. Zakója gomblyukába ezúttal is szegfűt tűzött, mint esténként mindig.

A havazás a januárban megszokotthoz képest is igen erős volt. A szálloda kivilágított bejárata előtt szélben lobogó, sűrű fátyolként kavarogtak a kövér hópelyhek, s a fontos vendég jöttét leső alkalmazottak megbűvölve figyelték őket. „Lehetetlen, hogy Roper megérkezzen – gondolta Jonathan. – Ha engedték is, hogy elinduljon a gépe, ebben a hóviharban biztosan nem tud leszállni. Herr Kaspar tévedett.” Ám Herr Kaspar, a főportás, még soha nem követett el szakmai tévedést, s miután a belső információs láncon bejelentette a fontos ember érkezését,

18

már csak egy nevetségesen tudatlan személy vélhette, hogy a vendég gépe nem tud majd leszállni. Mi másért maradt volna ott Herr Kaspar azon a kései órán, ha nem egy nagyvonalúan költekező vendég kedvéért? Frau Loring mesélte Jonathannek, hogy volt idő, amikor Herr Kaspar két frankért bárkit hajlandó lett volna nyomorékká verni, öt frankért pedig akár meg is fojtani, de hát a kor sokat változtat az emberen. A főportást már csak a legzsírosabb borravaló reménye tudta eltéríteni kedvenc esti időtöltésétől, a tévénézéstől. „A szállodánk, sajnos, zsúfolásig telt, Mr. Roper! – Jonathan legalább gondolatban még egyszer megkísérelte elejét venni az elkerülhetetlennek. – Herr Meister mélységesen sajnálja ezt a megbocsáthatatlan tévedést, amit az egyik új alkalmazottunk követett el. Szerencsére sikerült szereznünk önnek egy lakosztályt a Baur au Lacban…” – Persze az ötlet, még ha csupán annak szánta is, eleve halva született, hisz nemigen akadt ezen az éjszakán Európában olyan nagy szálloda, amelyikben ötven vendégnél több tartózkodott volna. A gazdagok a háborús hírektől megrettenve mindenhol otthonaikba bújtak, kivéve Richard Onslow Ropert, a Bahama-szigeteki Nassauból jött kereskedőt.

Jonathan keze megmerevedett, és önkéntelenül kihúzta magát, mintha harcra készülne. A szálloda bejárata előtt egy gépkocsi – hűtőrácsa alapján Mercedes – tűnt fel, reflektoraival fényalagutat vágva az örvénylő hóförgetegbe. Herr Kaspar idős római szenátoréra emlékeztető feje is megemelkedett, s a csillár fénye megcsillant pomádézott haján. Az autó azonban nem pontosan a bejárat előtt, hanem valamivel távolabb parkolt le – csupán taxi volt, jelentéktelen városi taxi. Herr Kaspar feje rögtön vissza is hanyatlott, és a főportás folytatta a tőzsdei záró árfolyamok elmélyült tanulmányozását.

Jonathan is megkönnyebbülten elmosolyodott, tekintete megállapodott egy pillanatra a ráeső fényben csillámló, híres parókán, Herr Kaspar száznegyvenezer frankos fejdíszén, minden svájci portás büszkeségén, amelynek kedvéért gazdája még arra is képes volt, hogy – Frau Loring szerint – Tell Vilmoséhoz hasonló bátorsággal szembeszálljon Madame Archettivel, a zsarnok milliomossal.

19

Talán hogy veszélyesen elkalandozó gondolatait összeszedje, vagy mert valami rejtett kapcsolatot vélt felfedezni Herr Kaspar akkori és a maga jelenlegi helyzete között, Jonathan felidézte magában a történetet úgy, ahogyan Frau Loring, a főszobaasszony mesélte, amikor először hívta meg sajtfondüre a szállodában lévő manzárdszobájába. Frau Loring a hetvenötödik évét taposta, és Hamburgból származott. Korábban Herr Meister dajkája volt, s ha igaz a pletyka, egyben Herr Meister édesapjának a szeretője. Ő ápolta – élő szemtanúként – gondosan a paróka legendáját.

– Madame Archetti abban az időben Európa leggazdagabb asszonya volt, ifjú Herr Jonathan – mesélte olyan közvetlenséggel, mintha Pine apjával is többször együtt hált volna. – A világ minden szállodájában megkülönböztetett bánásmódban részesült, de neki a Meister volt a kedvence mindaddig, amíg Kaspar szembe nem szállt vele. Utána is járt még nálunk, de csak ritkán, s a kapcsolat sem volt már a régi.

Mint Frau Loring beszámolójából kiderült, Madame Archetti megörökölte az Archetti szupermarket-láncolatot, és vele akkora vagyont, hogy a kamatainak a kamataiból is fényűzően megélt. Ötven-egynéhány éve­sen kedvenc időtöltése volt, hogy teherautót megtöltő ruhatára és népes kísérete előtt járva, nyitott angol sportkocsiján végiglátogassa Európa legelegánsabb hoteljeit. Névről ismert minden portást és főpincért a hamburgi Négy Évszaktól a velencei Ciprianin át a Comói-tó partján lévő Villa d’Estéig. Diétás étkezésre vonatkozó jó tanácsokkal, gyógynövények használati utasításaival látta el őket, és elkészítette a horoszkópjukat. Ezenkívül elképesztő borravalót adott nekik, ha úgy érezte, hogy szolgá­lataikkal kiérdemelték.

Herr Kaspar pedig – Frau Loring állítása szerint – igazán nem volt híján a szolgálatkészségnek. Annyira nem, hogy a rendszeres évi látogatások húszezer svájci frankot eredményeztek számára, nem beszélve az ajándékba kapott, saját készítésű hajápoló szerekről, a párna alatt tartandó, isiászát meggyógyító, varázserejű kövekről, a karácsonyra és a jelesebb szentek ünnepeire küldött fél-fél kiló belugakaviárról, amit Herr Kaspar diszkréten készpénzre váltott a város egyik elegáns élelmiszerüzletében. Mindehhez elég volt néhány színházjegy és vacsorára szóló asztalfoglalás, amiért a főportás természetesen

20

felszámolta a szokásos szolgálati díjat. Ezenkívül már csak a megfelelő alázatra volt szükség, amit Madame Archetti – a szolgahadak királynőjének szerepét játszva – meg is követelt magának.

Nem is volt semmi baj mindaddig, amíg Herr Kaspar meg nem vette a parókát.

A beszerzést, Frau Loring elmondása szerint, nem siette el. Először – hála a Meister egyik olajüzlettel foglalkozó vendégének – földet vásárolt Texasban. A befektetés sikeresnek bizonyult, jelentős hasznot hozott, és Kaspar csak ezután döntött úgy, hogy pártfogójához hasonlóan már ő is eljutott arra a szintre, ahol megengedhet magának egy gyarapodó éveit megszépítő szeszélyt. Hónapokig mérlegelt, mire megszületett a döntés a csodaparókáról, az utánzás művészetének utolérhetetlen remekéről. Hogy felavassa, kivette rendes évi szabadságát, Míkonoszra utazott, majd egy szeptemberi reggelen ismét megjelent a recepcióspult mögött bronzbarnára sülten, és – ha valaki nem nézte meg alaposabban a fejét – legalább tizenöt évvel fiatalabban.

Márpedig, mint Frau Loring elmondta, a fejét senki sem nézte, vagy ha igen, akkor sem tett rá semmilyen megjegyzést. Bármilyen furcsa is, a parókáról senki nem beszélt – sem Frau Loring, sem André, a zongorista, sem Brandt, Berri éttermi főnök elődje, sőt maga az idősebb Herr Meister sem, aki pedig árgus szemekkel figyelte, nem talál-e valami szokatlant, kivetnivalót a személyzet tagjainak a megjelenésében. Mintha a szálloda alkalmazottai hallgatólagos megállapodást kötöttek volna arról, hogy osztoznak Herr Kasparnak a megfiatalodás fölött érzett örömében. Frau Loring – a portás sikerén felbuzdulva – még arra a kockázatos lépésre is rászánta magát, hogy kihívó nyári ruhát vegyen fel, s hozzá páfránymintával hímzett harisnyát húzzon. Minden a legszerencsésebben alakult, egészen addig, amíg Madame Archetti meg nem érkezett szokásos egy hónapos tartózkodására, és a szálloda halljában felsorakozott a megszokott fogadóbizottság: Frau Loring, Brandt éttermi főnök, André és az idősebb Herr Meister, aki személyesen kívánta vendégét a Tower lakosztályba kísérni.

A pult mögött pedig, parókában, ott állt Herr Kaspar.

21

Madame Archetti először nem vett tudomást a kedvence külsejében bekövetkezett változásról. A recepció előtt elhaladva még mosolygott is, bár ez a mosoly olyan volt, mint az első bálos hercegkisasszonyé – egyszerre szólt minden jelenlévőnek. Engedte, hogy Herr Meister két, Brandt éttermi főnök pedig egy oldalról arcon csókolja, külön is rávillantott egy mosolyt Frau Loringra, és átölelte a zongorista André csenevész vállát, mire a férfi olvatagon kinyögte: „Madame!” A hölgy csupán ezek után fordult Herr Kasparhoz.

– Nocsak! Mi van a fejünkön, Kaspar? – kérdezte.

– Haj, madame! – hangzott a felelet.

– Kinek a haja, Kaspar?

– Az enyém – válaszolta tiszteletteljes tartózkodással a férfi.

– Vegye le! – adta ki a parancsot Madame Archetti. – Különben soha többé egy pennyt sem lát tőlem.

– Nem tudom levenni, madame! A hajam a személyiségem része. Ös�szenőtt vele.

– Akkor válassza szét őket, Kaspar! Nem, ne most, az túl bonyolult lenne, de holnap reggelre tegye meg! Különben nem kap semmit. Ezúttal milyen színházat szán nekem?

– Az Otellót, madame!

– Reggel ellenőrizni fogom. Ki énekli a címszerepet?

– Leiser, madame! Ő ma a legjobb mór.

– Majd meglátjuk!

Másnap reggel, percre pontosan nyolc órakor, Herr Kaspar ismét ott állt a posztján. Zakója hajtókáján fényesen csillogtak a beosztását jelző, keresztbe tett kulcsok, s fején diadalmasan ült lázadásának bizonyítéka, a paróka. A szál­ loda halljában egész délelőtt érezhető volt az izgalom. A vendégek, akárcsak annak idején a híres freiburgi libák, megsejtették a készülő veszedelmet, még ha nem is voltak tisztában az okával. Szokásához híven Madame Archetti ezúttal is délben jött ki a Tower lakosztályból, hogy hűséges és odaadó hódolója, egy szépreményű, fiatal grazi fodrász karján lesétáljon a hallba.

22

Az előcsarnokba érve Herr Kaspar felé fordult, és jól hallható csodálkozással a hangjában megkérdezte: – Hol van ma Herr Kaspar?

– A pultja mögött, és készen arra, mint mindig, hogy az ön szolgálatára álljon, madame! – válaszolta Herr Kaspar olyan hangon, hogy aki hallotta, annak fülében még sokáig úgy visszhangzott ez a mondat, mint a szabadság himnusza. – A mórra is megvannak a jegyek.

– Nem látok itt semmiféle Herr Kaspart – közölte a kísérőjével Madame Archetti. – Csupán hajat látok. Kérem, közölje majd vele, hogy fájlaljuk az eltűnését!

– Úgy hangzott ez, mint a gyászharang kondulása – fejezte be a történetet Frau Loring. – Attól a pillanattól kezdve, hogy az a nő belépett a szállodába, Herr Kaspar nem kerülhette el a sorsát. „Ma éjjel pedig az én gyászharangom kondul meg” – gondolta Jonathan, miközben a világ legrosszabb emberére várt.

Jonathan aggódott a keze miatt, amely ezúttal is makulátlan volt, mint mindig azóta, hogy a katonai iskolában átesett az első rajtaütésszerű körömvizsgálaton. Először a nadrágja lampaszához szorította, olyan tartásban, ahogyan azt a gyakorlótéren elsajátította, de aztán – maga sem tudta, mikor – hátrakulcsolta, és egy zsebkendőt szorongatott a markában, mert érezte, hogy az izgalomtól az ujjai végén kezd kiütközni az izzadság.

Később a mosolyát illetően támadtak kétségei, ezek eloszlatására gyors ellenőrzést tartott a közeli tükörben. Valamelyest megnyugtatta, hogy a szokásos, szívélyes, vendégváró mosolyt látta, amit a szakmában eltöltött évek során fejlesztett ki. A barátságos mosolyt, amely azért kellően tartózkodó is volt, mert Jonathan tapasztalatból tudta, hogy a vendégek, különösen a nagyon gazdagok, könnyen nyűgössé válnak a hosszú utazástól, és rettenetesen zavarja őket, ha érkezésükkor csimpánzként vigyorgó, éjszakás szállodavezetővel találják szembe magukat.

23

A mosolya tehát rendben volt, még a belsőjét háborgató émelygés sem tudta letörölni az arcáról. A fontosabb vendégek érkezésére tartogatott nyakkendője tökéletesen ült a helyén, a haja pedig – bár Herr Kaspar ékességét meg sem közelíthette – gondosan fésült, s legalább a sajátja. „Ez egy másik Roper – próbálta győzködni magát. – Tökéletes félreértés az egész. Semmi köze sincs hozzá. Két Roper van, mindkettő kereskedő, és mindketten nassauiak.” Hányszor próbált már belekapaszkodni ebbe a gondolatba azóta, hogy délután fél ötkor, a munkát felvéve, átfutotta Herr Stripplinek a késő este érkező vendégekről készített listáját, és a számítógép képernyőjéről rávillantak Roper nevének villózó betűi… „Roper R. O., tizenhat fő, magángépen Athénból, várhatóan 21.30-kor” – és mögötte a jelzés, amit Herr Strippli különösen fontos vendégek esetében szokott alkalmazni: „VVIP!” Jonathan lehívta a vendégekről vezetett belső nyilvántartást, és begépelte a nevet. Roper R. O., utána három betű: OBG. A belső kód azt jelezte, hogy az illetőnek testőrei vannak, akik a svájci szövetségi hatóságok engedélye alapján fegyvert is viselhetnek. Roper, OBG, üzleti cím az Ironbrand Land, Ore & Precious Metals Company Nassauban, a levelezési cím szintén nassaui postafiókszám, a jótálló pedig jó nevű zürichi bank. Hány Roper lehet a világon, akinek a keresztneve R-rel kezdődik, s a cégét Ironbrandnek hívják? Hány véletlen egybeesést képes az Úr előrántani varázsköpenye ujjából?

– Ki lehet ez a Roper R. O. odahaza? – kérdezte Jonathan németül Herr Stripplitől, aki éppen úgy tett, mintha nagyon el lenne foglalva valamivel…

– Egy brit, akárcsak maga. – Stripplinek dühítő szokása volt, hogy mindig az anyanyelvén válaszolt Jonathannek, aki pedig sokkal jobban beszélt németül, mint ő angolul.

– Kétlem, hogy olyan lenne, mint én. Nassauban él, nemesfémmel kereskedik, svájci bankokkal áll üzleti kapcsolatban. Maga szerint ez én vagyok?

– A munkában együtt töltött hónapok során a vitáik kezdtek olyanokká válni, mint a házasok közötti meghitt zsörtölődések.

– Mr. Roper igen fontos vendég – közölte Strippli, miközben a kinti hóviharra felkészülve bőrkabátját gombolgatta. – Magánszemélyként az ötödik

24

helyen áll a költekezési listán, az angolok között pedig ő az első. Amikor legutóbb itt járt a csapatával, napi átlagban huszonegyezer-hétszáz svájci frankot költöttek, nem számítva az egyéb szolgáltatások díját.

Jonathan hallotta, amint Herr Strippli beindítja a motorját, és a hózáporral mit sem törődve, elindul a völgybe, az anyjához. Ült még egy darabig az asztalánál, arcát termetéhez képest kicsi tenyerébe temetve, mint aki rémülten légitámadásra vár. „Nyugalom! – biztatta magát. – Roper nem siette el a dolgot, hát te se tedd!” Izgalmát legyűrve kihúzta magát, nyugalmat erőltetett az arcára, és nekilátott, hogy átnézze az asztalán összegyűlt hivatalos leveleket. Egy stuttgarti textiláru-kereskedő a karácsonykor rendezett fogadásáról kiállított számla ellen emelt kifogást. Jonathan csípős hangú választ fogalmazott neki, és félrerakta, hogy majd aláírassa Herr Meisterrel. Egy PR-ral foglalkozó nigériai vállalat konferencialehetőségek felől érdeklődött.

Jonathan sajnálattal közölte velük, hogy a szállodában minden hely foglalt, nem állhatnak rendelkezésükre.

A szép és előkelő francia lány, Sybille, aki az édesanyjával lakott a szállodában, újabb bánatos levelet írt neki. „Elvitt vitorlázni. Kirándultunk a hegyekben. Csodálatos napokat töltöttünk együtt. Hát annyira angol, hogy nem lehetünk többek, mint barátok? Amikor rám nézett, láttam, hogy árnyék suhan át az arcán. Ennyire rémesnek talál?” Érezve, hogy a sok üléstől elgémberedtek a tagjai, és szüksége van egy kis mozgásra, az északi szárnyba ment, megnézni a készülő grilléttermet, amit Herr Meister a város egyik pusztulásra ítélt régi házából kimentett, nemes és öreg Arolla fenyővel kívánt beburkoltatni. Senki sem tudta, miért tartja szükségesnek a grilléttermet, és arra sem emlékezett már senki, mikor kezdődött el az építkezés. A gondosan megszámozott burkolólapok a vakolatlan fal mellett sorakoztak egymásra rakva. Jonathan beszívta a gyantaszagot, és eszébe jutott, hogy Sophie hajának vaníliaillata volt, amikor egy éjjel besétált a férfi irodájába abban a kairói szállodában, melyet Nofertiti királynőről neveztek el.

Igazságtalanság lett volna részéről, ha ezért a Herr Meister által kezdeményezett építkezést okolja. Délután fél öt óta, mióta meglátta Roper nevét, Jonathan lélekben úton volt Kairó felé.

25

Többször is látta már, de soha nem beszélt vele. Negyvenes, közönyös, sötét hajú szépség. Nádszálkarcsú, elegáns és megközelíthetetlen. Figyelte, amikor végigcserkészte a Nofertiti butikjait, vagy beszállt az izmos sofőr vezette Rolls-Royce-ba. Ha az előcsarnokban sétált, a sofőr testőrré változott, mindig ott járt a nyomában, elöl összekulcsolt kézzel. Amikor napszemüvegét a feje búbjára tolva leült a Le Pavilion étteremben, hogy elfogyasszon egy menthe frappét, a sofőr is ott kortyolgatta szódáját valamelyik szomszédos asztalnál. A személyzet Madame Sophie-nak nevezte. Madame Sophie Freddie Hamidhoz tartozott, a három Hamid fivér közül a legfiatalabbhoz.

A Hamidoké volt Kairó jelentős része, benne a Nofertiti Királynő Szálloda is. Freddie huszonöt éves korára leginkább arról a képességéről vált nevezetessé, hogy akár félmillió dollárt is el tudott veszíteni tíz perc alatt baccarán.

– Ön Mr. Pine – mondta az asszony franciás kiejtéssel, és helyet foglalt az asztal másik oldalán álló karosszékben. Fejét kissé oldalra hajtotta, és figyelmesen nézte az előtte ülő Jonathant. – Anglia virága.

Hajnali három volt. A nő selyem nadrágkosztümöt viselt, a nyakában topázköves amulett lógott. „Csak óvatosan, lehet, hogy kicsit becsípett!” – figyelmeztette magát Jonathan.

– Köszönöm – válaszolta kedvesen. – Hosszú ideje nem mondtak már nekem ilyet. Miben lehetek a szolgálatára?

Diszkréten beleszimatolt a levegőbe, de csak látogatója hajának az illatát érezte. Furcsa volt, hogy bár feketén fénylett, szőkének adta ki magát: meleg vaníliaillatot árasztott.

– Én pedig Madame Sophie vagyok a hármas tetőlakosztályból – folytatta az asszony, mintha csak magát akarta volna emlékeztetni rá, hol is lakik.

– Gyakran látom önt, Mr. Pine! Nagyon gyakran. Magának igen átható pillantása van.

Antik gyűrűt viselt az ujján – sötét gyémántot sápadt aranyfoglalatban.

– Én is gyakran látom önt – felelte begyakorlott mosolyával Jonathan.

– Vitorlázik is – állapította meg a nő, mintha valami mókás kilengésen kapta volna rajta. A rejtélyesen hangzó ist azonban nem magyarázta meg. – A barátom múlt vasárnap elvitt a kairói jachtklubba. Éppen pezsgőkoktélt

26

ittunk, amikor befutott a maga hajója. Freddie felismerte, integetett is, de maga annyira el volt foglalva a kikötéssel, hogy ügyet sem vetett ránk.

– Ha jól emlékszem, tartottunk tőle, hogy nekifutunk a mólónak – vála­ szolta Jonathan, felidézve magában a klub teraszán hangoskodva pezsgőt vedelő egyiptomi társaságot.

– Csinos, kékre festett hajó volt, angol zászlóval a tatján. A magáé? Nagyon elegánsnak tűnt.

– Isten ments, dehogy! A brit nagykövetség első beosztottjáé.

– Ilyen magas beosztása lenne? Pedig milyen fiatalnak látszott… Mindketten annak látszottak. Egészen meglepődtem rajta. Eddig valamiért úgy képzeltem, hogy akik éjszaka dolgoznak, azok mind olyan beteges kinézetűek.

Mondja, mikor van ideje aludni?

– Éppen szabad hétvégém volt – tért ki a válasz elől Jonathan, mivel nem érezte szükségét, hogy ismeretségüknek ebben a korai szakaszában megvitassa a hölggyel az alvási szokásait.

– És ha hétvégén szabad, mindig vitorlázni megy?

– Amennyiben meghívnak.

– Mit csinál még a szabadidejében?

– Kicsit teniszezem, kicsit úszom, és óvom halhatatlan lelkemet.

– Halhatatlan?

– Remélem.

– Hisz is benne?

– Ha boldog vagyok, igen.

– Ha pedig boldogtalan, akkor kételkedik. Nem csoda, hogy az Úr kegyei kiszámíthatatlanok. Miért legyen ő rendíthetetlenül következetes, amikor mi olyan állhatatlanok vagyunk?

Az asszony rosszalló pillantást vetett aranypántos szandáljára, mintha az is valami helytelen cselekedetet követett volna el. Jonathan közben már azon gondolkodott, vajon józan-e, vagy szívott Freddie kábítószeréből. Az a hír járta ugyanis, hogy a Hamidok libanoni hasissal is kereskednek.

– Szokott lovagolni? – folytatta a kérdezősködést az asszony.

– Sajnos nem.

27

– Freddie-nek lovai is vannak.

– Hallottam.

– Arab telivérek. Csodálatosak. Ugye tudja, hogy akik arab lovakat tenyésztenek, azok a nemzetközi elithez tartoznak?

– Igen, én is így értesültem.

A nő kissé elgondolkozott, és Jonathan rögtön megpróbálta kihasználni a szünetet: – Tehetek önért valamit, Madame Sophie?

– Ez az első beosztott, ez a mister…

– Ogilvey.

– Sir Ogilvey?

– Nem, csak mister.

– A barátja?

– Vitorlázótárs.

– Iskolatársak voltak?

– Nem. Én nem olyan iskolákba jártam, mint ő.

– De ugye ugyanabba az osztályba tartoznak, ha jól mondom? Ha nem is tenyésztenek arab telivéreket, attól ugye még mindketten… jaj, istenem, hogy is mondják ezt… gentlemanek?

– Mr. Ogilvey és én vitorlázótársak vagyunk – ismételte meg Jonathan a legsemmitmondóbb mosolyával.

– Freddie-nek is van jachtja. Az úszó bordély. Ugye így emlegetik?

– Biztos vagyok benne, hogy nem.

– Én pedig biztos vagyok abban, hogy igen.

Az asszony ismét szünetet tartott, és selyembe bújtatott karját előrenyújtva a karkötőjét vizsgálgatta.

– Szeretnék inni egy kávét, Mr. Pine! – szólalt meg kis idő múlva. – Egyiptomit. Utána pedig kérnék magától egy szívességet.

Mahmud, az éjszakás pincér vörösréz findzsában hozta be a kávét, és szertartásosan töltött nekik. Jonathan közben felidézte magában, hogy mielőtt Freddie felbukkant volna a láthatáron, a nő egy gazdag örmény, azt megelőzően pedig egy alexandriai görög partnere volt, aki gyanús kon-

28

cessziós üzleteket bonyolított le a Nílus mentén. Freddie valósággal ostrom alá vette az asszonyt, a leglehetetlenebb pillanatokban orchideacsokrokkal árasztotta el, és a lakása előtt, a Ferrarijában aludt. A lapok pletykarovatainak újságírói gyakorlatilag diadalünnepet ültek, az örmény pedig végül elhagyta a várost.

Látva, hogy vendége megpróbál cigarettára gyújtani, de remeg a keze, tüzet adott neki. A nő behunyta a szemét, és mélyen leszívta a füstöt. Nyakán vékony ráncok árulkodtak a koráról. „Freddie Hamid pedig még csak huszonöt éves” – gondolta Jonathan, miközben az asztalra tette az öngyújtót.

– Én is brit állampolgár vagyok, Mr. Pine! – közölte az asszony olyan hangon, mintha valami közös bánatban kívánna osztozni vele. – Fiatal voltam még, és léha, amikor az útlevele miatt feleségül mentem az ön egyik honfitársához. Egy őszinte emberhez, akiről kiderült, hogy igaz szívből szeret.

A jó angolnál nincs jobb, de a rossznál sincs rosszabb. Figyeltem magát. Azt hiszem, maga jó. Ismeri Richard Ropert, Mr. Pine?

– Tartok tőle, hogy nem.

– Pedig ismernie kellene. Gazdag és feltűnően vonzó. Ötvenéves Apolló.

Lovakat tenyészt, akárcsak Freddie. Azt tervezik, hogy közös méntelepet nyitnak. Mr. Richard Onslow Roper az önök egyik híres nemzetközi vállalkozója. Így sem ugrik be?

– Sajnálom, de a neve semmit nem mond.

– Pedig Dicky Roper sokat üzletel Kairóban. Angol, akárcsak maga, elbűvölő, gazdag, ellenállhatatlan. Nekünk, egyszerű araboknak talán túlságosan is az. Van egy nagyszerű motoros jachtja, kétszer akkora, mint Freddie-é.

Hogy lehetséges, hogy nem ismeri, mikor maga is hajózik? Hát persze hogy ismeri! Csupán tetteti magát, látom én.

– Ha nagyszerű motoros jachtja van, akkor valószínűleg nem kell szállodába mennie. Én viszont elég ritkán olvasok újságot, ezért nem tudok róla.

Sajnálom.

Madame Sophie cseppet sem sajnálkozott, sőt, szinte felderült a választól. Az arcára volt írva a megkönnyebbülés, mikor határozott mozdulattal a táskájáért nyúlt.

29

– Szeretném, ha lemásolna nekem néhány személyes dokumentumot – mondta.

– Rögtön szemben, az előcsarnok másik oldalán van a vendégszolgálati irodánk, Madame Sophie – válaszolta Jonathan. Már nyúlt is a telefonért, hogy tárcsázzon, de a nő hangja megállította.

– Bizalmas dokumentumokról van szó, Mr. Pine!

– Semmi kétségem afelől, hogy Mr. Ahmadi tökéletesen megbízható.

– Elhiszem, de szeretném, ha az itteni berendezést használnánk – mondta az asszony, és a sarokban álló fénymásolóra villantotta a tekintetét. Jonathan biztos volt benne, hogy az előcsarnokban tett sétái alatt nézte ki magának, ugyanúgy, ahogyan őt is kiszemelte. A nő benyúlt a kézitáskába, kivett belőle egy köteg félbehajtott, fehér papírt, és az asztalon át eléje tolta.

– Ez sajnos csak egy kis teljesítményű másológép, Madame Sophie – figyelmeztette vendégét Jonathan, és felkelt a székről. – Kézzel kell majd cserélgetnie benne a lapokat. Megmutathatom, hogyan csinálja, hogy aztán magára hagyjam?

– Csináljuk együtt, kérem! – mondta a nő, némi aggodalommal a hangjában.

– De hát az iratok bizalmas jellegűek…

– Kérem, segítsen nekem! Műszaki analfabéta vagyok. Egyedül semmiképpen sem boldogulnék. – Felemelte a hamutartóról a cigarettát, és mélyen beleszívott. Már csak szokatlanul elkerekedett szemén látszott, hogy kizökkent kezdeti nyugalmából. – Csinálja maga! – adta ki az utasítást.

Jonathan pedig engedelmeskedett.

Bekapcsolta a gépet, sorban berakosgatta mind a tizennyolc lapot, és miközben cserélgette őket, lopva beléjük is olvasott. Nem tudatosan csinálta, bár azért sem tett semmit, hogy elkerülje a leskelődést. Egyszerűen beleivódott már, hogy állandóan éber legyen, mindenre odafigyeljen maga körül.

A nassaui Ironbrand Land, Ore & Precious Metals Companytől a kairói Hamid InterArab Hotels and Trading Companynek, augusztus 12-én. A Hamid InterArabtól az Ironbrandnek, személyes köszönetnyilvánítással.

30

Az Ironbrandtől érkezett levelek alján elegánsan odakanyarított kézjegy, mint monogram egy ing zsebén. Az InterArab levelein nem volt aláírás, de a túlméretezett nagybetűkkel gépelt név, Szaid Abu Hamid, ott állt mindegyiknek a végén.

Aztán Jonathan meglátta az árujegyzéket, és a vér is megfagyott az ereiben.

Kiverte a hideg veríték, aggódott, hogy amikor ismét megszólal, izgatottsága megérződik a hangján. Pedig csak egy egyszerű, dátum és aláírás nélküli lap volt: az 1990. október l-jétől rendelkezésre álló áruk listája. A cím alatt a felsorolás – mintha a saját múltját tartalmazó lexikon pokoli címszavait olvasta volna.

– Biztos benne, hogy egy másolat elég lesz? – kérdezte a nehéz percekben mindig megtalált, könnyed hangján.

A nő mellén keresztbe kulcsolt karokkal, cigarettázva állt mögötte.

– Maga rendkívül hozzáértő – jegyezte meg. Azt már nem fejtette ki, miben.

– Tulajdonképpen nem nehéz, ha az ember odafigyel. Csak a papír be ne gyűrődjön, mert akkor baj van – felelte Jonathan.

Külön kupacba rakta az eredeti dokumentumokat, egy másikba a másolatokat, és közben megpróbált nem gondolkodni – mint amikor valaki egy holttestet terít ki.

– Kész – mondta könnyeden, olyan nemtörődömséggel, hogy már-már maga is meglepődött rajta.

– Egy jó szállodában az ember bármit kérhet. – Madame Sophie ezt nem kérdezte, hanem megállapította. – Van megfelelő méretű borítékja? Hát persze hogy van.

A borítékok az asztal bal oldalán, a harmadik fiókban voltak. Jonathan kiválasztott egy A4-es méretű sárgát, és a nő elé rakta, de az nem nyúlt hozzá.

– Kérem, tegye bele a másolatokat, aztán zárja le jól, és helyezze el a széfjében! Ragassza is le, úgy biztosabb! Elismervény nem kell. Köszönöm!

Jonathannek megvolt az a képessége, hogy különösen meleg mosollyal tálalja a visszautasítást.

31

– Sajnos tilos bármit is átvennünk megőrzésre a vendégektől, Madame Sophie. Még önnel sem tehetek kivételt. Tudok viszont biztosítani önnek egy széfet.

Míg ezt mondta, az asszony összehajtotta az eredeti példányokat, és vis�szarakta őket a táskájába. Aztán bezárta, és a vállára vette.

– Ne legyen már ennyire bürokratikus, Mr. Pine! Látta a boríték tartalmát, és maga zárta le. A nevét is írja rá! Csináljon úgy, mintha a maga levelei volnának!

Jonathan, anélkül hogy engedékenységén cseppet is meglepődött volna, felvett egy piros filctollat, és nagybetűkkel ráírta a borítékra: PINE. „Saját felelősségére – mondta magában a nőnek. – Én nem kértem, hogy ezt tegye. Nem is bátorítottam rá.”

Hangosan viszont azt kérdezte: – Mennyi ideig kívánja nálam tartani őket, Madame Sophie?

– Lehet, hogy örökre, de lehet, hogy csak egy éjszakára. Egyelőre bizonytalan a dolog. Olyan, mint egy szerelmi kapcsolat. – A kacérkodó hangsúlyt azonban rögtön komoly kérés váltotta fel: – Maradjon ez köztünk! Rendben?

Megállapodtunk? Igen?

Jonathan beleegyezett. Közölte, hogy természetesen úgy lesz, ahogy a hölgy akarja, és kis mosollyal jelezte, némileg meglepődött, amiért ez a kérdés egyáltalán felmerült.

– Mr. Pine!

– Igen, Madame Sophie?

– A halhatatlan lelkére?

– Arra.

– Természetesen mindannyian halhatatlanok vagyunk, de ha mégis kiderülne, hogy én nem vagyok az, akkor legyen szíves, adja át a dokumentumokat a barátjának, Mr. Ogilvey-nek! Bízhatom benne, hogy megteszi?

– Ha ezt kívánja, természetesen.

Az asszony még mindig mosolygott, és változatlanul csupa rejtély volt számára.

– Ön állandóan éjszakás, Mr. Pine? Mindig? Minden éjjel? – kérdezte.

32

– Ez a foglalkozásom.

– Maga választotta?

– Természetesen.

– Önként?

– Hogyan másként?

– De maga olyan jól mutat napvilágnál!

– Köszönöm.

– Időnként majd felhívom.

– Megtiszteltetésnek fogom venni.

– Akárcsak maga, lassacskán én is hadilábon állok az alvással. Kérem, ne kísérjen ki!

Mikor kinyitotta előtte az ajtót, ismét érezte rajta a vaníliaillatot, és közben arra gondolt, milyen jó volna ágyba vinni ezt a nőt.

Herr Meister soha el nem készülő grilléttermében állva Jonathan látta önmagát, miközben, akár egy titkos színjáték mellékszereplője az ő túlzsúfolt kis színházában, nekiáll módszeresen feldolgozni Madame Sophie iratait. Végül is a megfelelő kiképzésben részesült katona számára – függetlenül attól, mikor kapta ezt a kiképzést – semmi riasztó sincs abban, ha szólítja a kötelesség.

A belé nevelt automatizmus ilyenkor rögtön működésbe lép, s anélkül, hogy előtte különösebben átgondolná, teszi a dolgát, miként azt tennie kell.

Pine, amint a Nofertiti szállóbeli irodája ajtajában áll, a kihalt előcsarnokon keresztül figyeli a tetőlakosztályokhoz tartó lift mozgását jelző, világító számokat.

A lift üresen visszatér a földszintre.

Pine ujjaiban furcsa bizsergés, a bőre száraz.

Kinyitja a széfet. A zárkombinációt a szálloda igazgatója talpnyalásból Freddie Hamid születési dátumára állította be.

Pine kiveszi a fénymásolatokat, a sárga borítékot kicsire összehajtja, és szmokingja belső zsebébe teszi, hogy később megsemmisítse.

A fénymásoló még meleg.

33

Pine a gép élességszabályozóját erősebbre állítja a jobb minőség érdekében, és lemásolja a másolatokat. Rakéták nevei. Irányítórendszerek nevei. Műszaki halandzsa, amit nem ért. Általa kiejthetetlen nevű vegyszerek, amelyek felhasználási módját azonban ismeri. Újabb, legalább annyira halálos tartalmú, de már sokkal könnyebben kimondható nevek: Sarin, Soman, Tabun.

Az új másolatokat összefogja az aznap esti vacsoraétlappal, összehajtja, és a másik belső zsebébe teszi. A becsomagolt papirosok még melegek.

Az eredeti másolatokat beteszi egy, az elsőtől megkülönböztethetetlen, új borítékba. Erre is ráírja a nevét, csupa nagybetűvel, és ugyanoda helyezi, ahol az előző feküdt.

Bezárja a széfet, s ezzel a rend, mintha mi sem történt volna, helyreáll.

Pine nyolc órával később, egy másfajta szolgálatot teljesítve, Mark Ogilveyval az első beosztott jachtjának kabinjában ül. Eközben Mrs. Ogilvey (divattervező által kreált, egyedi farmerében) füstölt lazacos szendvicseket készít a hajó konyhájában.

– Freddie Hamid tehát veszedelmes kis játékszereket vásárol Dicky Onslow Ropertől? – mondogatja hitetlenkedve Ogilvey, és közben másodszor lapozza át a dokumentumokat. – Mi az ördög akar ez lenni? Az a kis tetű jobban tenné, ha megmaradna a baccaránál. A követ ki fog kelni magából. Ezt hallgasd meg, drágám!

Mrs. Ogilvey azonban már hallotta, amit hallania kellett. Az Ogilvey-k ugyanis, férj és feleség, csapatmunkát végeznek. Családalapítás helyett inkább kémtevékenységet folytatnak.

„Szerettelek” – futott át Jonathan fején a teljesen hiábavaló gondolat.

Szerettelek, és mégis elárultalak egy nagyképű brit kémnek, akit különben ki nem állhattam. Elárultalak, mert én is azok közé tartozom, akik azt mondják magukról: mi. Mi – titoktartó angolok, akik számára a hűség, a lojalitás magától értetődő. Mi, a jó fiúk.

Szerettelek, de arra sem tudtam elszánni magam, hogy ezt időben megmondjam neked.

34

Sybille levele jutott az eszébe: „…láttam, hogy árnyék suhan át az arcán.

Ennyire rémesnek talál?”

Dehogy. „Egyáltalán nem vagy rémes, Sybille – próbálta megnyugtatni gondolatban kéretlen levelezőpartnerét. – Csak közömbös. Ami rémisztő, az a munkám.”

35

2.

A motorzaj a szél zúgásán át is hallatszott. A hangra Herr Kaspar ismét felemelte híres-nevezetessé vált fejét, összetekerte, majd íróasztala fiókjába rakta a zürichi értéktőzsde árfolyamainak alakulásáról szóló jelentést, és odabólintott Mariónak, a szállodai hordárok főnökének. Utána fésűt vett elő belső zsebéből, és végigszántott vele a parókáján. Mario szigorúan ránézett Pablóra, aki Benito, a Luganóból érkezett kisinas felé adta tovább a parancsoló tekintetet. Eddig mindhárman az előcsarnokban húzták meg magukat, de most latinos merészséggel begombolták a kabátjukat, majd a vendégeknek fenntartott esernyőket és kocsijukat megragadva nekivágtak a hózivatarnak. „Ez nem a valóság, csupán képzelődöm – gondolta Jonathan, a közeledő motorzúgást figyelve. – Nincs itt más, csak a hóvihar.”

Azonban kiderült, hogy mégsem képzelődött. A limuzin nagyon is valóságos volt, még ha úgy úszott is elő a hóförgetegből, mint valami szellem.

A hatalmas, kikötni készülő csatahajóra emlékeztető jármű megállt a bejárat előtt, és a hordárok rögtön odaugrottak hozzá – kivéve a mindig egyénieskedő Pablót, aki az utolsó pillanatban szerzett egy söprűt, és lázasan takarítani kezdte a havat az ajtóhoz vezető vörös szőnyegről. A széllökésektől kavargó hó még egy utolsó, áldott pillanatra mindent eltakart az előcsarnokban állók elől, így Jonathan elképzelhette, hogy a vihar visszaűzte a tengerre a cirkálót, jéghegynek vágta, Mr. Richard Onslow Roper pedig, fegyverviselési engedéllyel rendelkező testőrei és tizenhat tagú társaságának tagjai kíséretében

36

hullámsírba veszett. Az egész társaság az örökre emlékezetessé vált, 1991. januári nagy hóvihar áldozata lett. Béke poraikra.

A limuzin azonban ismét megjelent, és elegáns szőrmebundák, ápolt férfiak, egy szép, hosszú lábú fiatal nő, ékkövek és arany csuklóláncok, nagy, lenyűgözően nagy fekete bőröndök kerültek elő belőle, mint kikötőbe ért kalózhajóról a rablott zsákmány. Megjelent egy második, majd egy harmadik limuzin is – gépkocsik egész armadája. Herr Kaspar már ott állt a forgóajtónál, és személyesen pörgette olyan ütemben, hogy az tökéletesen összhangban legyen a vendégek mozgásával. Először egy barna teveszőr kabát ért az előcsarnokba. Gazdája szürke selyemsálat tekert a nyaka köré, szája sarkában elnyűtt cigarettát tartott, és azzal a lekicsinylő pillantással nézett a világba, ami az angol felső osztály tagjainak a sajátja. Nem, ez nem az ötvenéves Apolló.

A teveszőr kabátost húszas éveiben járó, tengerészkék öltönyös követte; tekintete olyan élettelen, akár egy viaszbábué. „Az egyik testőr – állapította meg magában Jonathan, megpróbálva elkerülni a férfi bizalmatlan pillantását. – Még egy, akire ügyelni kell, és biztosan lesz harmadik is, ha Roper fél.”

A szép nőnek gesztenyebarna haja volt, és bár csaknem lábszárközépig érő, sokszínű, steppelt télikabátot viselt, mégis sikerült hiányos öltözetűnek látszania. Magabiztos arckifejezése Sophie-ra emlékeztetett, a haját is ugyanúgy leeresztve hordta, mint ő. Valakinek a felesége? Esetleg a szeretője?

Hat hónap után először Jonathan ismét érezte magán az első látásra megkívánt nő pillantásának irracionális, bénító hatását. Sophie-hoz hasonlóan gyémántos gyűrűt viselt, s ugyanúgy meztelennek látszott felöltözötten is.

Nyakában kétsoros, gyönyörű gyöngy, a csuklóján ékköves karkötő. Mégsem ezek, hanem érzékien kecses mozgása, a szája sarkában játszó magabiztos mosoly, a szépsége tudatából táplálkozó önbizalom tette igazán az álmok paradicsomának lakójává. Az ajtó közben tovább forgott, ontotta a vendégeket, míg az előcsarnokban ott nem állt az egész, az angol elitet képviselő társaság. Mindannyian elegánsan öltözöttek, napbarnítottak voltak, és puszta megjelenésükkel tagadták, hogy egyáltalán létezhet betegség, szegénység, a nélkülözéstől sápadt arc, a kortól, a nehéz kétkezi munkától meggörnyedt

37

váll. A csapatból egyedül a teveszőr kabátos rítt ki némileg, gondatlanul összesározott szarvasbőr csizmájával.

A gyülekezet közepén ott állt „A Férfi”, mert csakis ő lehetett annak alapján, ahogyan Sophie leírta. Magas, karcsú, külső megjelenésre is végtelenül nemes.

Gondosan hátrafésült, őszbe játszó haj, s olyan arc, amelynek tulajdonosával pókerezve bárki csak veszíthet. Tartása, mint az arrogáns angoloké – fél térde kissé megrogyasztva, egyik keze a háta mögé csapva. „Freddie olyan gyenge – mondta annak idején Sophie. – Roper pedig annyira angol.”

Mint a lázas tevékenységhez szokott emberek általában, Roper egyszerre több dolgot is csinált: kezet rázott Kasparral, majd ugyanazzal a kézzel vállon is veregette, de csak azért, hogy rögtön utána csókot dobjon Fräulein Eberhardtnak, aki egyből elpirult, és lelkesen visszaintegetett neki. Aztán az uralkodói tekintet Jonathanen állapodott meg, aki el is indult felé, bár ennek nem volt tudatában; csupán annyit érzékelt, hogy látóterében az Adèle kirakatát előbb az újságosstand, később a recepcióspult mögött álló Fräulein Eberhardt, és végül maga „A Férfi” váltja fel. „Szikrányi lelkiismeret sincs benne – jelentette ki Sophie. – Ő a legrosszabb ember a világon.” „Felismert – gondolta Jonathan, és várta a fenyegető támadást. – Látta a fényképemet, elmondták neki, hogyan nézek ki. Egy másodperc, és már nem fog mosolyogni.”

– Dicky Roper vagyok – hallotta a lusta, vontatott hangot, miközben egy kéz kulcsolódott az övére. – Az embereim foglaltak itt néhány szobát. Elég sokat, azt hiszem. Hogy van? – A Belgravia negyedben szokásos, nagyon gazdagokra jellemző hanglejtést használta.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mormolta Jonathan. – Fogadja részvétemet a szörnyű útért, amiben része lehetett. Nem volt túl merész vállalkozás elindulni? Biztosíthatom róla, hogy önön kívül senki sem szánta rá magát. A nevem egyébként Pine. Én vagyok az éjszakás szállodavezető. „Biztosan hallott már rólam – gondolta, és várt. – Freddie Hamid megmondta neki a nevem.”

– Mi van az öreg Meisterrel? – érdeklődött Roper, és tekintetét a szép nő felé villantotta. Az éppen az újságosstandnál állt, a magazinok között válo-

38

gatott, miközben másik kezével állandóan előrehulló, dús haját igazgatta.

– Otthon ül az Ovaltine-jával és egy könyvvel? Legalábbis remélhetőleg egy könyvvel. Mit csinálsz, Jeds, drágám? Aha, a régi szenvedély: magazinok. Én utálom őket.

Beletelt kis időbe, míg Jonathan rájött, hogy a nőt hívják Jedsnek. E többes számot sejtető név, mintha egyetlen személy magába sűrítené nemének teljes változatosságát… A lány csak félig fordult feléjük, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy látni lehessen huncut, vidám mosolyát.

– Én remekül érzem magam, drágám – vágott vissza kihívóan, mint a bokszoló, aki egy megrendítő ütés után is összeszedi magát, és kész folytatni a küzdelmet.

– Herr Meister ma este sajnos semmiképp sem lehet itt – válaszolta Roper­ nek Jonathan –, de nagyon várja már a holnapot, hogy miután kipihenték magukat, üdvözölhesse önt.

– Maga ugye angol, Pine? Érződik a kiejtésén.

– A legteljesebb mértékig, uram!

– Bölcs ember. – Az unott tekintet ismét tovavándorolt, ezúttal a recepciós­ pulthoz, ahol teveszőr kabát a Fräulein Eberhardttól kapott bejelentkezési lapokat töltötte ki éppen. – Mi tart ilyen sokáig, Corky? Megkéred az ifjú hölgy kezét? – szólt oda neki Roper. – Az lenne csak szép – mondta halkan Jonathannek, és magyarázatként hozzátette: – Corkoran őrnagy, a segítőtársam.

– Nem sok híja, főnök! – válaszolt nevetve Corky, és még intett is hozzá a kezével. Lábát összezárta, a fenekét kissé hátratolta; volt valami a tartásában, ami (önkéntelenül vagy szándékosan, nem lehet tudni) femi­ nin jelleget kölcsönzött neki. A könyöke mellett oszlopban álltak a kék brit útlevelek.

– Az isten szerelmére, hiszen csak néhány nevet kell leírnod… Nem ötvenoldalas szerződésről van szó, Corks!

– Az új biztonsági rendszabályok sajnos okoznak némi kényelmetlenséget, uram – magyarázta Jonathan. – A svájci rendőrség azonban ragaszkodik hozzájuk, és mi nem tehetünk semmit.

39

A szép Jeds addigra már kiválasztott magának három magazint, és leült velük. Lábát kinyújtotta, a sarkára támaszkodott, úgy, hogy enyhén lehorzsolódott csizmájának az orra égnek meredjen. Sophie-nak volt szokása így ülni. „A húszas évei közepén járhat – állapította meg magában Jonathan.

– Mindig is ennyi lesz, nemigen fog megöregedni.”

– Régen dolgozik itt, Pine? Amikor legutóbb erre jártam, még nem volt itt, ugye, Frisky? Biztosan észrevettünk volna egy külföldre szakadt, fiatal angolt.

– Biztosan nem volt itt – válaszolta az öltönyös, és közben úgy nézett Jonathanre, mintha célkereszten át venné szemügyre. Karfiolfülek, mint a birkózóké, jegyezte meg magának Jonathan. Szőke, már-már fehér haj.

A keze, akár a balta.

– Szinte napra pontosan hat hónapja vagyok itt, Mr. Roper.

– Korábban hol volt?

– Kairóban – felelte legkönnyedebb hangján Jonathan. – A Nofertiti Szállodában.

Mint a robbanás előtti visszaszámlálás, olyan volt az idő múlása. Az előcsarnok metszett tükrei azonban nem hulltak szilánkokra a név hallatán, s az oszlopok és a kristálycsillárok is stabilan a helyükön maradtak.

– Szerette? Mármint Kairót.

– Szerettem.

– Miért hagyta ott mégis, ha annyira jól érezte magát? „Maga miatt” – gondolta Jonathan, de ehelyett azt mondta: – A kóborlás iránti szenvedélyből, legalábbis azt hiszem, uram. Tudja, hogy van ez. A mi szakmánk egyik vonzereje, hogy sokat változtatja a helyét az ember.

Hirtelen megélénkült körülöttük a mozgás. Corkoran otthagyta a recep­ ciós­pultot, és kezében cigarettát lóbálva feléjük tartott. A Jeds nevű nő, magazinjait felnyalábolva, Sophie-éra emlékeztető tartással állt, és várta, hogy valaki fizessen helyette.

– Majd hozzáírják a számlához, szivi! – mondta Corkoran.

Herr Kaspar egy halom levelet nyomott a másik öltönyös kezébe, és egyenként végigtapogatta a vastagabb borítékokat.

40

Jonathan a szeme sarkából látta, hogy Mario nagy kupac bőröndöt tol a teherlift felé, közben túljátssza a görnyedt, erőlködő járást, amellyel a hordárok igyekeznek magukra vonni a vendégek könnyen elkalandozó figyelmét. Aztán magát pillantotta meg a tükrökben, amint elhalad; oldalán Corkoran, egyik kezében cigarettával, a másikban a magazinokkal. Egy pillanatra még azt is megengedte magának, hogy szerepéből kizökkenve megijedjen, mivel sehol nem látta Jedset. Megfordult, és észrevette, sőt, a tekintetük is találkozott, a lány pedig rámosolygott, ami csak fokozta amúgy is sürgető vágyát. Roperével is összeakadt a pillantása, mivel Jeds szorosan a férfi mellett haladt, mindkét kezével a karját fogva, csizmájával csaknem a lábára lépve. A testőrök és az elegáns társaság tagjai mögöttük. Jonathan felfigyelt egy szép arcú, haját a tarkóján összefogva viselő férfira, oldalán szimpla kis feleséggel.

– A pilóták majd később jönnek – magyarázta Corkoran. – Beszart az iránytű, azt javítják. Mindig van valami. Ha nem az iránytűvel, akkor a budiöblítéssel. Állandóan itt dolgozol, haver, vagy csak átmenetileg?

Leheletéből végig lehetett követni a nap örömeit: az ebéd előtt elfogyasztott martinikat, az ebédhez ivott borokat, a kávé mellé felszolgált brandyt, s a sok méregerős francia cigarettát, amit közben elszívott.

– Állandóan, már amennyiben bármi is állandó ebben a szakmában, őrnagy – válaszolta Jonathan, kicsit változtatva megszokott, a vendégekkel szemben mindig szolgálatkész hanghordozásán.

– Hidd el, így vagyunk ezzel mindannyian, haver! – értett egyet lelkesen az őrnagy. – Jézusom, csak az állandó, hogy minden időleges! Újabb snitt, s már a nagytermen haladtak keresztül, ahol Maxie, a zongorista két, szürke selyembe öltözött idős hölgynek éppen a When I Take My Sugar To Tea című számot játszotta. Roper és a nője még mindig szorosan egymás mellett. Szeme sarkából figyelve őket Jonathan megállapította, hogy vagy nagyon újak egymás számára, vagy nemrég békültek ki egy kiadós veszekedés után. „Jeds” – ismételte meg magában a nő nevét, és szeretett volna egyszemélyes ágya biztonságában lenni.

Aztán a társaságot néhány lépésnyire megelőzve, már ott is álltak a Tower lakosztályba vezető lift díszes, vadonatúj ajtaja előtt.

41

– Mi az ördög történt a régi lifttel, Pine? – Roper hangja számonkérő volt.

– Azt hittem, Meister legalább szereti a régi dolgokat. Ezek az átkozott svájciak, ha tehetnék, még Stonehange-et is modernizálnák. Nem így van, Jeds?

– Nem csinálhatsz jelenetet egy lift miatt, Roper! – válaszolta bosszúsan a lány.

– Na csak figyelj!

Valahonnan a távolból Jonathan a sajátjáéra emlékeztető hangot hallott, amint az új lift előnyeit sorolta: „biztonsági intézkedés, de egyben új szolgáltatás is, amit ősszel vezettünk be, kizárólag a Tower lakosztály vendégei számára…” Míg beszélt, a személyesen Herr Meister által tervezett, koronában végződő, aranybojttal díszített, nagy aranykulcsot lóbálta a kezében.

– Tudom, hogy kicsit túl díszes, nem igazán ízléses – mondta a felvonóról –, de biztosíthatom róla, hogy kevésbé kifinomult ízlésű vendégeink egyszerűen imádják. – Szavait cinkos kis mosoly kísérte, olyan, amilyet korábban egyetlen vendég előtt sem engedett meg magának.

– Én is imádom, pedig én aztán kifinomult ízlésű vagyok – jegyezte meg az őrnagy, bár őt senki sem kérdezte.

Roper kezébe vette a kulcsot, és ujjaira fektetve méregetni kezdte. Alaposan megnézte mindkét oldalról, megvizsgálva külön a koronát és a bojtot is.

– Tajvani – mondta, és Jonathan rémületére odadobta a karfiolfülű öltönyösnek, aki mélyen előrehajolva elkapta. – Az enyém.

Kilenc milliméteres automata Beretta, kibiztosítva, a jobb hónalj alatti tokban – állapította meg magában Jonathan. A testőr balkezes volt, és a nadrágszíján lévő tokban tartalék tárat is hordott.

– Szép védés volt, Friskykém! – jegyezte meg Corkoran, mire a vendégek egyetértően nevettek.

Lelassult mozgás, mintha minden víz alatt történne. A liftbe egyszerre csak öten fértek be, így a többieknek várniuk kellett. Roper szállt be először, maga után húzva a nőt. „Modelliskolába járt – gondolta Jonathan –, meg talán külön tanfolyamra is, mint Sophie, ahol megtanulta, hogyan mozgassa a csípőjét járás közben.” A főnököt Frisky követte, majd Corkoran őrnagy, ezúttal cigaretta nélkül, és végül Jonathan. A nő haja lágy és sötét gesztenye-

42

barna. Ő maga szinte meztelen, miután levetette és a karjára terítve vitte a télikabátját. Fehér, a Sophie-éra emlékeztetően buggyos, feltűrt ujjú blúzt viselt. A lift elindult, Corkoran pedig valamiért rosszallóan nézett, mint aki citromba harapott. A lány csípője, mintha csak vidáman ismerkedni akart volna, hozzádörgölőzött Jonathanhez. „Hagyd abba! – kiáltott rá gondolatban. – Ha flörtölni akarsz, ne tedd! Ha pedig flörtölni sem, akkor tartsd kordában a csípődet!” Neki nem vaníliaillata volt, hanem olyan, mint a fehér szegfűé, amit a kadétiskolások viselnek az egyenruhájukon az ünnepeken.

Roper mögötte állt, két széles kezét birtoklóan a vállára rakva. Frisky üveges tekintettel bámulta a lány nyakán látható harapást és a drága blúz alatt jól kivehető, csupasz mellet. Akárcsak rajta, Jonathanen is kezdett elhatalmasodni a vágy.

– Ha megengedik, előremegyek, és megmutatom, milyen, az önök kényelmét szolgáló változtatásokat vitt végbe Herr Meister a legutóbbi látogatásuk óta – javasolta. „Talán itt lenne az ideje, hogy feladja a szolgálatkész jó modort mint életstílust” – vetette fel hajnali sétájukon Sophie, miközben az élettörténetét hallgatta.

Előrelépett, hogy bemutassa a lakosztály összes előnyét: az asztalba sül�lyesztett, fényűző bárt, a szuperhigiénikus, automata, gyorsöblítéses vécét (mindent magától csinál, csak éppen fogat nem mos…), és folytatta tovább a szertelennek tűnő, bár gondosan kidolgozott tréfákat, csak hogy elkápráztassa Mr. Richard Onslow Ropert és a mellette álló karcsú derekú, vidám arcú, megbocsáthatatlanul gyönyörű nőt. Egyáltalán hogyan merészel valaki ilyen szép lenni ezekben az időkben?

Meister legendás Tower lakosztálya, mint egy árbocra tűzött galambdúc, messze a szálloda szeszélyesen szabdalt, Edward kori hangulatot árasztó teteje fölé magasodott. A három hálószobás palota kétszintes volt, és Jonathan szűkebb körben használt meghatározása szerint svájciasított XIV. Lajos korabeli stílusban épült. A csomagok is megérkeztek, a hordárok eltették

43

borravalójukat. Jeds visszavonult a legnagyobb hálószobába, és valahonnan messziről már a nő éneke és a zuhany csobogása hallatszott. A trilla, bár elmosódottan szólt, provokatív, ha nem egyenesen szemérmetlen volt. Frisky, az öltönyös, lecövekelt a telefon mellett, és megvető hangon utasításokat mormolt valakinek. Corkoran őrnagy, újabb cigarettával felfegyverkezve, de már a teveszőr kabát nélkül, az ebédlői telefonon lassan, franciául beszélt valakivel, aki nála rosszabbul tudta a nyelvet. Az arca pufók és pirospozsgás volt, mint egy kisgyereké. A franciája azonban tökéletes, nyilvánvalóan az anyanyelve.

A lakosztály benépesült, mindenhonnan beszélgetés hangjai hallatszottak. A magas, lófarokba fogott hajú férfit, mint kiderült, Sandynek hívták. Éppen angolul társalgott telefonon egy Gregory nevezetű prágai illetővel, miközben Mrs. Sandy még nagykabátban egy karosszékben ült, és a falat bámulta. Jonathan azonban nem sok figyelmet szentelt ezeknek a másodlagos szereplőknek. Tudta, hogy léteznek, hogy elegánsak, s ők a külső bolygói egy naprendszernek, amelynek közepe Mr. Richard Onslow Roper Nassauból, a Bahamákról. A palota nevezetességeiről tartott idegenvezetést már befejezte, így ideje volt, hogy távozzon. Egy tiszteletteljes búcsúintés, az elmaradhatatlan felhívás („Kérem, élvezzék az összes kényelmet, amit nyújtani tudunk!”), és normális körülmények között már ment is volna vissza a földszintre, hagyva, hogy a vendégek napi tizenötezer frankért – az adót, a kiszolgálást és a reggelit beleszámítva – érezzék magukat olyan jól, ahogyan csak tudják.

Ez az éjszaka azonban nem szokványosan alakult: ez Roper éjszakája volt, és Sophie-é, csak éppen az ő szerepét bizarr módon ezúttal Roper nője alakította, akinek a nevét mindenki Jednek mondta volna, és nem Jedsnek. Mr. Onslow Roper azonban szerette többes számba tenni mindannak a megnevezését, ami az övé volt. A hó még mindig zuhogott, és ellenállhatatlanul vonzotta a világ legrosszabb emberét, aki a szoba közepén állt, háttal a többieknek, arccal a nagy franciaablak és a hóval borított erkély felé. Kezében zöld kötéses, nyitott Sotheby’s-katalógust tartott, mint egy kottát, amiből éppen énekelni készül, a másik karját pedig felemelte, mintha egy láthatatlan zenekar valamelyik

44

hangszerének kívánt volna beinteni. Orrán előretolva fémkeretes, féllencsés olvasószemüveg.

– Borisz közlegénynek és a csapatának jó lesz hétfőn, ebédidőben – szólt ki Corkoran az ebédlőből. – Megfelel?

– Legyen – válaszolta Roper, és miközben lapozott, a szemüveg pereme fölött a hóesést figyelte. – Nézze! Maga az örökkévalóság.

– Bármennyiszer látom, soha nem tudok betelni vele – vallotta be őszintén Jonathan.

– A miami barátja, Appetites azt mondja, miért ne mehetnénk a Kronen­ halléba. Ott jobban főznek. – Ez megint Corkoran volt.

– Túl zajos. Vagy itt esznek, vagy hoznak magukkal szendvicset. Sandy!

Mennyibe kerül manapság egy elfogadható lóportré Stubbstól?

A szép férfifej kipillantott a nyitott ajtószárny mögül.

– A mérete?

– Hetvenszer száz centiméter.

A vonzó arc kis grimaszba rándult.

– Júniusban eladtak már egyet a Sotheby’snél. Tájkép Protectorral volt a címe. Szignálva és dátumozva: 1779. Szép darab volt.

– Quanta costa?

– Elég jól ül?

– Gyerünk már!

– Egymillió-kétszázezer. Plusz a jutalék.

– Fontban vagy dollárban?

– Dollárban.

A másik ajtó felől Corkoran őrnagy felháborodott hangja hallatszott: – A brüsszeli fiúk a felét készpénzben akarják, főnök! Ha kíváncsi a véleményemre, ez azért túlzás.

– Mondd meg nekik, hogy nem írod alá! – vetette oda Roper olyan hangon, amit feltehetően arra használt, hogy megfelelő távolságban tartsa magától Corkorant. – Az ott fent szálloda, Pine?

Szeme közben a sötét ablakra szegeződött, és megigézetten, mint egy gyerek, bámulta a hóesést.

45

– Jelzőfény, Mr. Roper. Gondolom, a hajók számára.

A Herr Meister által különösen nagy becsben tartott, aranyozott rézfoglalatú óra ütni kezdett, de Jonathan, mintha megbénult volna, nem tudta megmozdítani a lábát, hogy elinduljon. Fényes cipője úgy mélyedt a szalon süppedő szőnyegébe, mintha oda lett volna betonozva. Sűrű szemöldökével kirívó ellentétben álló szelíd tekintete Roper hátára szegeződött. Jonathan mégis csak elmosódottan látta a férfit, gondolatai máshol jártak. Nem a Tower lakosztályban volt már, hanem Sophie-éban, a kairói Nofertiti Hotel tetején.

Sophie is háttal állt neki, s a háta olyan gyönyörű volt, amilyennek mindig is gondolta – a fehér pongyolánál is fehérebben villant elő a nyakkivágásból. Ő is előreszögezte a tekintetét, de nem a hóesésbe, hanem a kairói éjszakai égbolt nedves fényű csillagaira és a néma város fölött lógó sápadt, fogyó holdra. A tetőteraszra nyíló ajtókat szélesre tárták, odakint jól látszottak a virágok. Csak fehér virágok voltak – leander, bougainville, agapanthus. A szo­ bá­ba az arab jázmin illata áramlott be. Mellette, az asztalon, vodkásüveg állt, egész határozottan inkább félig üresen, mint félig telin.

– Csöngetett – emlékeztette az asszonyt Jonathan, a hangjában bujkáló mosollyal, megjátszva az engedelmes szolgát. Közben pedig azt gondolta: „Talán ez lesz a mi éjszakánk.”

– Igen. Hívtam, és rögtön jött. Nagyon kedves magától. Biztos vagyok benne, hogy ön mindig kedves.

A férfi már tudta: mégsem ez lesz az ő éjszakájuk.

– Kérdezni akarok valamit – folytatta Sophie. – Őszintén válaszol rá?

– Természetesen, amennyiben lehet.

– Úgy érti, lehetséges, hogy nem?

– Úgy értem, esetleg nem tudom a választ.

– Ó, a választ tudja, afelől semmi kétségem. Hol vannak a papírok, amiket a gondjaira bíztam?

– A széfben, a borítékban. Ráírtam a nevem.

46

– Látta őket valaki rajtam kívül?

– A széfet több alkalmazott is használja. Általában készpénz van benne, amíg el nem viszik a bankba. Legjobb tudomásom szerint azonban a boríték érintetlen.

Sophie türelmetlenül megvonta a vállát, de nem fordult meg.

– Megmutatta őket valakinek? Válaszoljon igennel vagy nemmel, kérem!

Nem kívánok ítéletet mondani maga fölött. Hirtelen ötletnek engedve kerestem fel, és nem a maga bűne, ha hibát követtem el. Az a szentimentális megérzésem támadt, hogy maga becsületes, megbízható angol. „Én is annak hittem magamat” – gondolta Jonathan. Az azonban eszébe sem jutott, hogy lenne bármilyen választása. Abban a világban, amelyhez valamely rejtélyes módon a hűsége kötötte, csupán egyetlen válasz létezett az asszony kérdésére.

– Nem – felelte. Aztán meg is ismételte: – Nem, senkinek.

– Ha ezt mondja, én hiszek magának. Nagyon szeretném hinni, hogy van még egy utolsó gentleman a földön.

– A szavamat adtam, és ez az igazság. Senkinek sem mutattam meg.

– Freddie azt állítja, hogy elárultam. Rám bízta a papírokat, mert nem akarta sem az irodájában, sem otthon tartani őket. Dicky Roper pedig mindent megtesz, hogy fokozza Freddie gyanakvását.

– Mi oka van rá?

– A levelek részben tőle származnak. A mai napig Freddie és Roper arra készült, hogy üzleti partnerek legyenek. Ott voltam néhány tárgyalásukon Roper jachtján. Nem tetszett neki, hogy tanúja is van a beszélgetésüknek, de mivel Freddie ragaszkodott hozzá, hogy ott legyek, nem volt más választása, bele kellett egyeznie.

Sophie várta, hogy Jonathan mondjon valamit, de miután az néma maradt, folytatta: – Freddie ma este meglátogatott. Később jött, mint általában. Mikor a városban van, rendszerint vacsora előtt szokott felkeresni. A felesége iránti tapintatból a garázsliften jön fel, két órát marad, aztán hazatér, hogy otthon vacsorázzon. Talán nevetségesen hangzik, de büszke vagyok arra, hogy se-

47

gítettem neki sértetlenül megőrizni a családi békét. Ma este viszont későn jött. Telefonált, és megtudta, hogy Ropert figyelmeztették.

– Ki figyelmeztette?

– Egy barátja Londonból. Roper tehát eléggé biztos a dolgában – fűzte hozzá a nő, érezhető keserűséggel a hangjában.

– Milyen szempontból?

– Abból a szempontból, hogy tudja, a hatóságok értesültek a tervezett üzletükről. Óvatosan beszélt a telefonban, csak annyit mondott, hogy számít Freddie diszkréciójára. A bátyjai már nem voltak ilyen finomak, mert Freddie nem avatta be őket a tervbe. Bizonyítani akart előttük, és egészen odáig ment, hogy valamilyen ürüggyel kivonta a forgalomból a teherautóik egy részét, ugyanis azokkal akarta Jordánián át elszállítani az árut. A fivérei ennek sem örültek, Freddie pedig, mivel megijedt, mindent bevallott nekik.

Azért is dühös, hogy elveszítette az annyira tisztelt Mr. Roper megbecsülését.

Tehát nem maga volt? – tette fel ismét, még mindig az éjszakába bámulva, a kérdést Sophie. – Határozottan nem? Mr. Pine-nak nincs semmi ötlete arra vonatkozólag, hogyan juthatott el ez az információ Londonba, és miként szerezhettek róla tudomást Mr. Roper barátai? A széf, a papírok… semmi ötlet?

– Nem. Semmi. Sajnálom.

Az asszony eddig egyszer sem nézett rá, de ekkor megfordult, látni engedte az arcát. Az egyik szeme teljesen eltűnt egy nagy duzzanatban, mindkét arca szinte a felismerhetetlenségig össze volt verve.

– Kérem, vigyen el kocsikázni, Mr. Pine! – mondta. – Freddie elveszíti a józan eszét, ha úgy érzi, csorbát ejtettek a büszkeségén.

Az idő mintha megállt volna. Roper még mindig a Sotheby’s katalógusába temetkezett. Az ő arcát senki sem verte péppé. Az antik óra ismét ütni kezdett, és Jonathan, bármilyen abszurdnak érezte is tettét, ellenőrizte a karóráján, hogy pontosan jár-e. Végre ismét képes volt megmozdulni. Az órához lépett, kinyitotta az üvegfedelet, és a nagymutatót eltekerve pontosan beállította. „Húzódj fedezékbe! Lapulj le!” – mondta közben magának. A rádióban Alfred

48

Brendel Mozartot játszott. Corkoran még mindig telefonált, de ezúttal már olaszul, amit távolról sem tudott olyan jól, mint a franciát.

Jonathan azonban képtelen volt elfutni, hogy menedéket keressen, mert a lépcsőn már lépkedett lefelé a korábban is megcsodált, ingerlően szép nő.

A szállodavezető először nem hallotta, mert mezítláb jött, nem viselt papucsot, csupán a Herr Meister kedves vendégeinek fenntartott vastag, puha fürdőköpenyt. Ám miután észrevette, alig bírta elviselni a látványt. A nő hosszú lába még rózsaszínű volt a forró fürdőtől, haja gondosan kifésülve omlott a vállára. A szegfűk illatát a habfürdőé váltotta fel, és Jonathan majd belepusztult a vágyakozásba.

– Hadd ajánljam figyelmébe a bárkészletet is – mondta, még mindig Roper hátának címezve a szavait. – A malátawhiskyket maga Herr Meister válogatta össze. Hatféle vodka is van, a legkiválóbbak. – Törte a fejét, mit mondhatna még. – Továbbá, természetesen huszonnégy órán át az ön és kedves barátai rendelkezésére áll a szobaszerviz.

– Farkaséhes vagyok – szólt közbe a lány, nem tudván elviselni, hogy nem vele foglalkoznak.

Jonathan megeresztett feléje egyet legelbűvölőbb szállodásmosolyából.

– Kérjen a személyzettől, amit csak óhajt! Az étlapot tekintse csupán iránytűnek, és gondoljon arra, hogy örömet szerez nekik, ha munkára serkenti őket! – Aztán ismét Roperhez fordult, és mintha csak gonosz kisördög incselkedésének engedett volna, még egy lépéssel továbbment: – Rendelkezésükre áll az angol nyelvű kábeltévé is, ha a háború eseményeit kívánnák nyomon követni. Előbb a zöld gombot, aztán a kilencest kell megnyomni a távirányítón.

– Köszönöm, jártam ott, és láttam az előadást. Jártas a szobrászatban?

– Tartok tőle, hogy nem igazán.

– Én sem, úgyhogy már ketten vagyunk. Helló, drágám! Jó volt a fürdő?

– Isteni.

Jed a szobán átvágva ledobta magát egy alacsony fotelbe, kezébe vette az étlapot, s apró, kerek lencséjű, aranykeretes és – legalábbis Jonathan meggyőződése szerint – tökéletesen szükségtelen szemüveget tett fel. Sophie biztosan a

49

feje búbjára tolva viselte volna. Brendel közben befejezte, és a rádióbemondó közölte, hogy Dietrich Fischer-Dieskau következik, Schubert dalaiból összeállított műsorával. Ropernek csak a háta meredt Jonathan felé. Jed, oda sem figyelve rá, hogy mit tesz, keresztbe rakta a lábát, és az étlap tanulmányozása közben eligazgatta rajta a fürdőköpenyt. „Ringyó! – kiáltotta egy néma hang Jonathan fejében. – Angyal!” Nem értette, hogyan engedhette, hogy ennyire elragadja a fantáziája. Roper mutatóujja közben már a katalógus egyik egész oldalas illusztrációján nyugodott.

– 236. tétel. Vénusz és Adonisz, márvány, talapzattal együtt 175 centiméter magas. Vénusz az ujjával elragadtatottan megérinti Adonisz arcát. Canova szobrának korabeli másolata, készítője ismeretlen. Az eredeti Genfben, a Villa La Grange-ban található. Becsült ára 60 000–100 000 font – olvasta az ismertetőt. „Az ötvenéves Apolló tehát Vénuszra és Adoniszra vágyik” – állapította meg magában Jonathan.

– Tulajdonképpen mi az a roasty? – kérdezte Jed. – Ön bizonyára a rösztire gondol – válaszolt a szállodavezető a beavatottak fensőbbséges stílusában. – Egy svájci ínyencség burgonyából. Sok vajjal készítik, sütve. Ha valóban olyan éhes, ajánlom, kóstolja meg. Kiválóan készítik nálunk.

– Na milyen? – érdeklődött Roper, még mindig a szoborról beszélve. – Tetszik? Vagy nem? Csak őszintén! Képzeld el, drágám, Miamiban! Mi a véleménye, Pine?

– Azt hiszem, jórészt attól függ, milyen környezetbe kerül – válaszolta óvatosan Jonathan.

– Egy virágokkal szegélyezett ösvény végére, a dombra ültetett lugashoz, ahonnan rálátni a tengerre. Nyugatra néz, hogy gyönyörködni lehessen a naplementében.

– A legszebb hely a világon – tette hozzá Jed. Jonathan dühös volt rá, amiért nem tudja befogni a száját. Miért érzi úgy, mintha a nő a fülébe suttogna, amikor pedig a szoba másik végéből beszél?

50

Miért kell állandóan közbeszólnia ahelyett, hogy azt az átkozott étlapot olvasná?

– Szavatolt a napsütés? – kérdezte, legszívélyesebb mosolyával.

– Évente háromszázhatvan napon át – vágta rá Jed. – Gyerünk! – sürgette Roper. – Ne udvariaskodjon! Mondja meg őszintén!

– Azt hiszem, nem igazán az én ízlésemnek való – felelte Jonathan, még mielőtt alaposan megfontolta volna a választ.

Ezt meg mi az ördögnek kellett mondania? Talán Jed miatt történt, bár ezt nem teljesen tudta eldönteni. Nem volt határozott véleménye a szobrokról.

Soha nem vásárolt, nem adott el egyet sem, sőt, nem is nagyon nézegette őket, kivéve talán gyerekkorában Haig earljének ronda bronz emlékművét, amely a katonai iskola gyakorlóterén állt. Tulajdonképpen semmi mást nem akart, csak Jed tudomására hozni, hogy jobb lesz, ha megtartja a kellő távolságot.

Roper arcvonásai cseppet sem változtak, Jonathannek mégis az jutott eszébe, nem lát-e át rajta a férfi úgy, mint az üvegen.

– Rajtam nevetsz, Jemima? – kérdezte az, a lányhoz fordulva, kedves mosollyal az arcán.

Az étlap lejjebb ereszkedett, és kibukkant mögüle a huncut, tökéletesen ártatlan arc.

– Mi az ördögnek nevetnék rajtad? – kérdezett vissza a lány.

– Úgy rémlik, te sem voltál odáig a szobortól, amikor megmutattam a képét a repülőgépen.

Jed az ölébe rakta az étlapot, és levette tökéletesen fölösleges szemüvegét. Közben Herr Meister fürdőköpenyének eleje szétnyílt, és Jonathan, legnagyobb megrökönyödésére, megpillantotta tökéletes formájú, a ráeső lámpafényben aranyló bimbójú keblét.

– Ez óriási baromság, drágám! – felelte a lány. – Én csak azt mondtam, hogy a nőnek túl nagy a feneke. Ha szereted a nagy seggeket, vedd meg nyugodtan! A te pénzedről van szó, olyan feneket veszel rajta, amilyet akarsz.

Roper elvigyorodott, felkapta az üveg Dom Pérignon pezsgőt, amit Herr Meister küldött ajándékba, és egyetlen mozdulattal kitekerte a dugóját.

51

– Corky!

– Igenis, főnök!

Egy pillanatnyi szünet, aztán a már korábban is hallott, távolságtartó hang: – Szólj Danbynek és MacArthurnak! Iszunk.

– Máris, főnök!

– Sandy! Caroline! Pia! Hol az ördögben vannak ezek ketten? Biztosan már megint veszekednek. Dögunalmas! Állandóan csak gondom van velük – tette hozzá Roper, mintegy magyarázatképpen Jonathannek. – Ne menjen még, Pine! A parti csak most kezdődik. Corks, rendelj még néhány üveggel!

Jonathan azonban elindult. Elnézésfélét motyogva az ajtó felé tartott, és visszanézve még látta, hogy Jed a pezsgőspohár fölött búcsúzóul bohóckodva ráölti a nyelvét. A köszönésre legszívélyesebb mosolyával válaszolt.

– Viszlát, öreg haver! – mondta neki Corkoran, mikor elhaladt mellette.

– Kösz a figyelmes gondoskodást!

– Jó éjszakát, őrnagy!

Frisky, a szőke testőr a lift melletti széken ült, és egy erotikus témájú, viktoriánus metszeteket tartalmazó kötetet böngészett.

– Szoktál golfozni, haver? – kérdezte, mielőtt Jonathan beszállhatott volna a liftbe.

– Nem. – Én sem.

A rádióból még mindig Fischer-Dieskau éneke szólt.

Az étteremben lehetett vagy fél tucat vendég. Asztaluk fölé görnyedve ültek a gyertyafényben, mint imádkozó hívők a félhomályos katedrálisban.

Jonathan is közöttük volt. Arra gondolt, ez a szép az életében: egy fél üveg jó bor, egy tányér kitűnő étel, és a szálloda ezüst evőeszközei, amint patinás méltóságukkal, bölcsen rákacsintanak a damasztabroszról.

Mindig is szeretett egyedül vacsorázni, ezen az estén pedig Berri, az éttermi főnök – tekintettel a háború alatti pangásra – a konyha melletti egyszemélyes asztalától átültette az egyik nagy ablak mellé. A hóborította golfpályát meg

52

a tó partján villódzó városi fényeket figyelve Jonathan gratulált magának, amiért sikerült viszonylag jól megoldania a nehéz feladatot, ami elé ez a ronda helyzet állította. „Nem volt könnyű dolgod azzal a mindenkit lekezelő Roperrel, Jonathan fiam! – hallotta a katonai iskola parancsnokát, amint éppen legjobb kadétját dicséri. – Corkoran őrnagy nagyon nehéz eset, és szerintem a lány is az. De semmi gond! Szilárd voltál, jól tartottad magad.” És Jonathan az ablakra nézve látta is a rá visszapillantó arcon megjelenő, elismerő mosolyt.

Aztán az étel váratlanul keserűvé vált a szájában, a belei görcsbe rándultak, látása elhomályosult. Felpattant az asztaltól, motyogott valamit Berrinek egy elfelejtett, sürgős munkáról, és még éppen idejében ért a férfimosdóba, hogy mindent kiadjon magából.

53