John le Carré: Törékeny igazság (részlet)

„Idôszerûbb nem is lehetne.”

The New York Times „Mesterien kidolgozott… élesen körvonalazott szereplôkkel.”

The Wall Street Journal „John le Carré viharosan modern… A Törékeny igazság stílusok, hangnemek és szemléletmódok sereglete. Egy regény, ami minden várakozáson túlmutat.”

Washington Post „Káprázatos munka, rendkívül kifinomult történetvezetéssel.”

USA Today „Elképesztôen élvezetes történet.”

Entertainment Weekly „Rendkívül magabiztos írás… John le Carré szépirodalmi tehetsége mindmáig bámulatos.”

SF Gate „A gaztettek kegyetlenek, mint ahogy a nyomok eltakarítása is.”

The Huffington Post „Aktuális, mint napjaink szalagcímei. Remek történet le Carré-módra.”

Washington Times „John le Carré egyre magabiztosabban válik az új, ijesztôen valósághû noir mesterévé.”

Booklist „Garantáltan hajmeresztô rémület.”

Library Journal „John le Carré a hírszerzô közösségek legfelsôbb szintjeit jellemzô erkölcsi romlást és hátborzongató rettegést állítja középpontba, amit alig rejt el a szereplôk udvarias, öreguras fecsegése.”

Kirkus Reviews „Lehengerlô… A Törékeny igazság egyaránt tanúskodik John le Carré korai regényeinek zsenialitásáról és késôbbi mûveinek szenvedélyérôl.”

Robert McCrum, The Observer „Olyan minôségû írás… amit száz év múlva is olvasni fognak.

John le Carré úgy alkot mestermûveket a kémkedésrôl, mint Dickens más világokról. Érdemes egy lapon emlegetni ôket.”

Daily Mail „A feszültség a tetôfokára hág, miközben meglepetés meglepetést követ…

John le Carré toronymagasan veri a kortársait, prózáját minden olvasói réteg elismeri. Ösztönzôen, és egyben felkavaróan tehetséges.”

The Independent

A szer­zô ed­dig meg­je­lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Karla-trilógia Suszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen) Hajsza Csapda Önálló kötetek A kém, aki bejött a hidegrôl A zebra dala Az üldözött A mi emberünk Egy tökéletes kém

John le Carré: A Delicate Truth Copyright © David Cornwell, 2013 Hungarian translation © Széky János, 2013

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John le Carré: A Delicate Truth Penguin Group, New York, 2013

Fordította: Széky János

ISBN: 978 61 5527 234 9 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Varga Bálint Korrektor: Boncz Éva

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2013-ban – Felelôs vezetô: Pogány László igazgató

Mûfaj: kémregény, szépirodalom

A hasonlíthatatlan VJC-nek szeretet- és hálaözönnel.

„Ha valaki igazat mond, előbb-utóbb biztosan rajtakapják.”

(Oscar Wilde)

1.

Gibraltár brit koronagyarmat egyik jellegtelen szállodájának második emeletén egy hatvanhoz közeledő, ám karcsú, élénk mozgású férfi nyughatatlanul járt föl s alá hálószobájában. Nagyon brit vonásai kellemesek voltak, és önkéntelenül tiszteletet ébresztettek, de ingerlékeny természetről árulkodtak, amely béketűrésének határára jutott. Hibbant professzornak is hihette volna valaki, ha szemügyre veszi könyvmolyos görnyedtségét és rőfölő lépteit, meg a homlokába hulló, mákos haját, amelyet csontos csuklójának rándulásszerű mozdulatával kellett visszakézből folyvást megfegyelmeznie. Aligha jutott volna sok embernek eszébe róla, még legmerészebb álmaiban sem, hogy ez a férfi egy közepes beosztású brit köztisztviselő, akit Őfelsége Külügy- és Nemzetközösségi Minisztériumának egyik prózaibb osztályáról cibáltak ide, hogy kivételesen érzékeny, szigorúan titkos megbízatást teljesítsen.

Adoptált keresztneve, mint azt makacsul ismételgette magának – néha félhangosan –, Paul volt, vezetékneve pedig a nem épp nehezen megjegyezhető Anderson. Ha bekapcsolta a tévét, az jelent meg rajta: Üdvözöljük, Mr. Paul Anderson. Miért nem él szállodánk ajánlatával, a vacsora előtti aperitiffel a Lord Nelson szeparéban! A benne lakó pedáns hivatalnoknak állandó bosszúságot okozott a szabályos kérdőjel helyett használt felkiáltójel. A fehér szállodai frottír fürdőköpenyt viselte, mindig is ezt hordta bebörtönzése óta, kivéve, amikor aludni próbált – hiába –, illetve, egyetlenegyszer, amikor egy társaságmentes órán felsurrant, hogy egyedül uzsonnázzék a tetőteraszi sörözőben, amelyet belengett az utca szemközti oldalán lévő, harmadik emeleti uszoda klóros párája. Mint sok minden más a szobában, a hosszú lábaihoz képest túl rövid fürdőköpeny is áporodott dohányfüsttől és levendulás légfrissítőtől szaglott.

11

John le Carré

Míg a köreit rótta, hivatali életének szokásos kötöttségei nélkül fejezte ki érzelmeit, arcvonásai az egyik pillanatban az őszinte értetlenség rajzává gémberedtek, a következőben pedig fenyegetőn meredt a skót kockás tapétára csavarozott tükörbe. Hébe-hóba megkönnyebbülten vagy buzdító lelkesedéssel szólt magához. De miért csak félhangosan? Nem mindegy, ha az embert bedutyizzák egy üres szobába, ahol úgyse hallja senki, csak pej lovon ülő kedves ifjú királynőnk színezett fotója?

Egy műanyag lapú asztalon annak a klubszendvicsnek a maradványai hevertek, amelyet Paul már akkor halottnak nyilvánított, amikor meghozták a szobába, valamint egy magára hagyott üveg langyos Coca-Cola. Bár nehezére esett, nem engedélyezett magának szeszes italt, amióta elfoglalta ezt a szobát.

Az ágy, amit mostanra úgy megtanult utálni, mint egyetlen más ágyat sem, hat embernek is elég lett volna, de neki csak el kellett nyúlnia rajta, hogy a háta pokolian meggyötörje. Az ágyat ragyogó mélykármin műselyem takaró fedte, azon pedig egy ártatlan külsejű mobiltelefon hevert, amelyet – mint tulajdonosát megnyugtatták – a hívások legmagasabb szintű titkosítására módosítottak, és bár ő nemigen hitt az ilyesmiben, feltételezte, hogy így is volt. Ahányszor elment mellette, megakadt rajta a tekintete – szemrehányással vegyülő nosztalgia és tehetetlenségérzet kíséretében. Sajnálattal kell tudatnom, Paul, hogy operatív céloktól eltekintve teljes mértékben meg lesz fosztva a kommunikáció lehetőségétől – figyelmezteti Elliotnak, önjelölt műveleti parancsnokának a lelkiismeretes dél-afrikai hangja. – Amennyiben a kedves családja sajnálatos módon válsághelyzetbe kerülne a távolléte idején, a minisztérium jóléti osztályához továbbítják problémájukat, minekutána felvesszük önnel a kapcsolatot. Nos, Paul, sikerült megértetnem a szituációt?

Sikerült, Elliot. Apránként, de sikerült.

Amikor elért a szoba túlsó végében lévő, túlméretezett panorámaablakhoz, a mocskos csipkefüggönyön át mogorván fölsandított a legendás gibraltári Sziklára, mire az sárgásan, ráncosan, ridegen sandított vissza rá, mint egy mérges, gazdag özvegyasszony. Megszokásból és türelmetlenségében már 12

Törékeny igazság

megint az idegen karórára nézett, és összehasonlította az ágy melletti rádiós óra zöld számjegyeivel. A karórája fekete számlapú, karcos acél volt, az arany Cartier helyett hordta, melyet imádott feleségétől kapott huszonötödik házassági évfordulójukra, miután az asszony részt kapott sok elhunyt nagynénje egyikekének örökségéből.

De álljon meg a menet! Paulnak, a rohadt életbe, nincs felesége! Paul Andersonnak se felesége, se lánya! Ez a Paul Anderson egy nyomorult remete!

– Ezt mégse hordhatod, Paul drágám, mégis, mit gondolsz? – mondta neki egy korabeli, anyáskodó nőszemély valamikor az ősidőkben, a heathrow-i repülőtérhez közeli vörös téglás villában, ahol ő és nővéries kolléganője beöltöztették a szerepre. – Ha ilyen helyes monogram van belegravírozva, ugye szó se lehet róla? Mert akkor azt kellene mondanod, hogy elcsakliztad egy házasembertől, ugye, Paul?

Jó képet vágott a humorhoz, eltökélte, hogy saját jogán kedves fickó lesz, úgyhogy csak elnézi, amint a nő felírja egy öntapadó címkére, hogy „Paul”, és elzárja aranyóráját egy vaskazettába a jegygyűrűjével együtt, ahogy ő mondja, „az időtartamra”. 

Az istenért, hogyan jutottam oda, hogy egy ilyen pokolveremben kötöttem ki?

Beleugrottam, vagy belelöktek? Vagy egy kicsit ez is, az is?

Kérem, a szoba néhány jól megválasztott bejárásának formájában írja le annak a valószínűtlen utazásnak a pontos körülményeit, amely boldogan egyhangú életéből a brit gyarmati sziklán való magánzárkalétbe vezetett. 

– Na és hogy van a kedves felesége, az a szegény asszony? – kérdezi a mára nagyvonalúan, bár emberi ésszel felfoghatatlan módon „humán erőforrásra” 13

John le Carré

átkeresztelt személyzeti osztály még nem egészen túlkoros télkirálynője. Egy péntek estén, olyan órában, amikor minden tisztes polgár hazasiet, egyetlen szó magyarázat nélkül beidézte a hivatalnokot a fellegvárába. Ők ketten régi ellenfelek. Ha van valami közös bennük, az csakis annak az átélése lehet, hogy mennyire kevesen maradtak itt a régiek közül.

– Köszönöm, Audrey, örömmel mondhatom, hogy egyáltalán nem sze­ gény – válaszolja, azzal az eltökélt könnyedséggel, amelyet az ilyen élet­ veszélyes találkozások alkalmával szokott színlelni. – Kedves, de nem sze­ gény. Továbbra is teljes remisszióban van. És kegyed? Fölteszem, egészsége virágában.

– Tehát elhagyható – veti föl Audrey, ügyet sem vetve a nyájas érdeklő­ désre.

– Atyaég, dehogy. Már milyen értelemben? – Nem enged a vidám évődés hangneméből.

– Abban az értelemben, hogy érdekes lehet-e önnek egészséges éghajlaton négy szupertitkos nap, mondjuk, esetleg, talán öt is?

– A lehetőség szintjén meglehetősen érdekes lehet, ami azt illeti, köszönöm kérdését, Audrey. Pillanatnyilag velünk él felnőtt lányunk is, úgyhogy az időzítés aligha lehetne jobb, mivelhogy ő történetesen orvos – nem tudja megállni, hogy büszkélkedve hozzá ne fűzze, de Audreyt a lány teljesítménye sem hatja meg.

– Nem tudom, mi ez az egész, és nem is rám tartozik – válaszol a nő a föl sem tett kérdésre. – Van egy emelettel följebb egy Quinn nevű dinamikus fiatal államtitkár, talán hallott róla. Azonnal látni kívánja magát. Új söprű, amennyiben önhöz még nem jutott el a híre a Logisztikai Szükségintézkedések távoli berkeiben, nemrég igazolták át a honvédelemtől… Ez nemigen mondható jó ajánlólevélnek, de hát ez van.

Mi a jó égre célozgat? Hát persze hogy eljutott hozzá a híre. Olvas újságot, ugyebár. Nézi a Newsnightot. Fergus Quinn parlamenti képviselő, közkeletűen Fergie, egy bunyós skót, egyéni stílusú intellektuális fenevad a New 14

Törékeny igazság

Labour istállójából. A tévében nagyhangú szokott lenni, harcias és riasztó.

Ráadásul arra büszke, hogy a nép ostoraként csattog a külügyi bürokrácia hátán – ez messziről nézve javallatos erény, de nem túl megnyugtató, ha az ember történetesen külügyi bürokrata.

– Úgy érti, Audrey, hogy most, ebben a percben?

– Én így értelmeztem az ő „azonnal”-felfogását.

Az államtitkári előszoba üres; a stáb rég hazament. Az államtitkári maha­ góniajtó – tömör, mint a vas – résnyire nyitva. Kopogni és várni? Vagy kopogni és benyitni? – Egy kicsit ezzel, egy kicsit azzal próbálkozik, és azt hallja: – Ne ácsorogjon már ott. Jöjjön be, és tegye be maga után az ajtót.

– Erre belép.

A dinamikus fiatal államtitkár éjkék szmokingba gyömöszölte vaskosságát.

Most éppen mobilját a füléhez tartva, mutatós pózban áll a márványkandalló előtt, amelybe lángok gyanánt vörös krepp-papírt tömtek. Ahogy a tévében, hús-vér valójában is köpcös és vastag nyakú, répahaja kurtára nyírva, élénk, mohó szeme egy bokszoló arcából les ki.

Mögötte egy tizennyolcadik századi, harisnyanadrágos birodalomépítő férfiú négy méter magas portréja tornyosul. A feszültség csalóka pillanatában a hivatalnok nem bírja megállni, hogy össze ne hasonlítsa a két roppantul különböző figurát. Noha Quinn görcsösen igyekszik a nép emberének mutatkozni, mindkettejük száján ott virít a kiváltságosok elégedetlen biggyesztése.

Mindkettő fél lábra helyezi testsúlyát, másik térde behajlik. Vajon a dinamikus fiatal államtitkár is büntetőexpedíciót akar indítani a gyűlölt franciák ellen?

Vajon a New Labour nevében ő is csepülni fogja az üvöltő sokaság tébolyát?

Nem, egyiket se, hanem a mobiljának szánt érdes „Majd hívlak, Brad” után az ajtóhoz trappol, kulcsra zárja, majd megpördül.

– Azt mondják, maga a Szolgálat sokat átvészelt tagja – mondja vádló hangsúllyal gondosan karbantartott glasgow-i tájszólásában, egy tetőtől talpig elvégzett pásztázás után, amely mintha igazolná legrosszabb sejtéseit. – Hideg fej, akármit jelentsen ez, húsz év lébecolás külföldön, a Humán Erőforrás szerint.

15

John le Carré

A megtestesült diszkréció, nem zökkenthető ki egykönnyen a nyugalmából.

Egész szépen felértékelik. Nem mintha én feltétlenül elhinnék mindent, amit ezek itt mondanak nekem.

– Nagyon jóindulatúak hozzám – válaszolja.

– Maga pedig ki van vonva a forgalomból. Laktanyafogság. Kiöregedett versenyló. A felesége egészségi állapota fogja vissza, jól mondom, kérem?

– De csupán az utóbbi néhány évben, államtitkár úr. – Nem éppen hálás a „kiöregedett versenyló”-ért. – És pillanatnyilag, örömmel mondhatom, egészen szabadon vállalhatok utazásokat.

– A jelenlegi beosztása pedig… legyen szíves, juttassa már eszembe.

Meg is tenné, hangsúlyozza is, hány felelős hatáskörben van rá elengedhetetlenül szükség, de az államtitkár türelmetlenül félbeszakítja – Rendben, értem. Van egy kérdésem. Van közvetlen tapasztalata titkos hírszerzési munkában? Mármint személyesen önnek – figyelmezteti, mintha lenne egy másik „ön”, amelyik nem annyira személyes.

– Milyen értelemben gondol közvetlen tapasztalatra, államtitkár úr?

– Kémkedési értelemben. Miért, mit gondolt?

– Csupán fogyasztóként, sajnos. Alkalmilag. A termék fogyasztójaként.

Nem a megszerzéshez szükséges eszközök fogyasztójaként, ha erre céloz a kérdésével, államtitkár úr.

– Akkor sem, amikor azokon a külképviseleteken élte világát, melyek tételes felsorolásával senki sem fárasztotta magát a kedvemért?

– Sajnos, külföldi állomáshelyeimen többnyire jórészt gazdasági, kereskedelmi vagy konzuláris jellegű tisztségeket töltöttem be – magyarázza, olyasféle nyelvi archaizmusokra hagyatkozva, melyeket akkor alkalmaz védekezésből, ha fenyegetést érzékel. – Az embernek időnként, természetesen, volt hozzáférése egy-egy titkosított jelentéshez, de sietve meg kell jegyeznem, hogy egyiknek sem volt magas fokozatú a minősítése. Attól tartok, se több, se kevesebb nincs a témában.

16

Törékeny igazság

Az államtitkárt azonban egy pillanatra felbátorítja a konspiratív tapasztalat eme hiánya, mert valami elégedettségfélére utaló mosoly villan át széles vonásain.

– De azért maga egy megbízható régi bútor, ugye? Lehet, hogy még nem próbálták ki, de akkor is megbízható.

– Nos, az ember szívesen hinné – mondja félszegen.

– Volt már dolga a TE-vel?

– Tessék?

– Hát a terrorelhárítással! Volt-e már dolga vele, vagy nem? – Úgy beszél, mint egy idiótával.

– Félek, hogy nem, államtitkár úr.

– De egyáltalán fontos magának? – Olyan segítőkészen, ahogy csak kitelik tőle.

– Pontosan mire gondol, államtitkár úr?

– A haza érdekére, a jó ég áldja meg! Polgáraink biztonságára, bármerre legyenek. Alapértékeinkre ebben a válságos időben. Rendben, az örökségünkre, ha az jobban tetszik. – Úgy használja ezt a szót, mint egy toryellenes oldalvágást. – De csak akkor, mondjuk, ha maga nem egy lötyimötyi kriptoliberális, akinek titokban azon jár az esze, hogy a terroristáknak is jogukban áll ripityára robbantani ezt a kurva világot.

– Nem, államtitkár úr, úgy vélem, nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok az – motyogja.

Az államtitkárnak azonban esze ágában sincs átérezni a zavarát, és tovább veri a vasat: – Nahát akkor. Ha most azt mondanám magának, hogy a rendkívül kényes megbízatás, amit magának tartogatok, arról szól, hogy meg kell fosztani a terrorista ellenséget az országunk elleni, előre megfontolt támadás lehetőségétől, akkor, feltételezhetem, nem hagyna rögtön faképnél?

– Ellenkezőleg. Úgy érezném, hogy ez… nos…

17

John le Carré

– Minek érezné?

– Elégtételnek. Kiváltságnak. Sőt, büszke lennék. De természetesen valamelyest meg is lepődnék.

– Micsodán lepődne meg, könyörgök? – Mintha meg volna sértve.

– Nos, nem vall rám a kérdezősködés, államtitkár úr, de hát miért éppen én? Biztos vagyok benne, hogy a minisztériumban szép számmal akadnak emberek, akik birtokában vannak az ön által keresett tapasztalatnak.

Fergus Quinn, a nép embere nagy lendülettel az ablakmélyedés felé fordul, és csokornyakkendője fölött agresszívan előretolja állát, míg hátul a propeller rögzítése idétlenül kitüremkedik nyakának hurkái közül. Elgondolkozva nézi a Lovas Testőrség szemlézőterének aranykavicsait az alkonyi napban.

– És ha ráadásul azt mondom magának, hogy élete hátralévő részében sem szóban, sem tettben, sem semmilyen más módon nem hozhatja senkinek a tudomására a tényt, hogy egy bizonyos terrorelhárító művelet egyáltalán megfontolás tárgya volt, nem hogy kivitelezték volna – szinte sértetten kereste a kiutat a szólabirintusból, amelybe saját magát csalta be –, attól megjön a kedve, vagy elmegy?

– Államtitkár úr, ha ön engem tekint a megfelelő embernek, boldogan elfogadom a megbízatást, akármi légyen is az. És ünnepélyesen szavamat adom, hogy diszkrécióm végleges lesz és teljes – mondja határozottan, egy kissé túl is színezve fogadkozását, annyira bosszantja, hogy ez az ember előcibálja az ő hűségét, és a szeme előtt nézegeti, nincs-e benne hiba.

Quinn klasszikus churchilli modorban felpúpozza vállát, és ott marad az ablakmélyedés keretében, mint aki türelmetlenül várja, hogy a fotósok végre befejezzék munkájukat.

– Bizonyos hidakról még egyeztetni kell – közli szigorúan a tükörképével.

– Egy bizonyos zöld jelzést még várunk eléggé fontos emberektől abból az utcából innen-onnan – löki bikafejét a Downing Street felé. – Amikor megkapjuk, már ha megkapjuk, addig nem, akkor majd értesítjük magát. Attól kezdve annyi ideig, amennyit én elegendőnek tartok, maga lesz a terepen 18

Törékeny igazság

az én szemem és fülem. A keserű pirula nem lesz megédesítve, érti, ugye?

Köszönöm, nem kérek a szokásos külügyes ködösítésből és álcázásból. Ha maga fog helyettem figyelni. Direktbe’ kérem, pontosan azt, amit lát. Hideg fejjel, egy olyan tapasztalt vén róka szemével, amilyennek magát gondolom.

Hallja, amit mondok?

– Tökéletesen, államtitkár úr. Hallom önt, és pontosan értem, amit mond – szól a hangja valami távoli felhőről.

– Van a családjában Paul?

– Pardon, államtitkár úr?

– Jézus úristen! Pedig nagyon egyszerű kérdés volt, nem? Van-e a családjában Paul nevű férfi? Van vagy nincs? Apa, testvér, mit tudom én.

– Nincs. Attól tartok, egy árva Paul sincs.

– És Pauline? A női változat. Paulette vagy bármi hasonló?

– Egész biztosan nincs.

– És mi a helyzet az Andersonnal? Nincs sehol egy Anderson? Anyja leánykori neve: Anderson?

– Tudomásom szerint ilyen sincs, államtitkár úr.

– És ugye kellően jó kondiban van? Fizikailag. Nehéz terepen egy húzós gyaloglástól, ugye, nem rogyadozik a térde úgy, ahogy errefelé egypár nyamvadt szerencsétlennek?

– Kitartó gyalogló vagyok. És lelkes kertész – még mindig arról a távoli felhőről.

– Akkor egy Elliot nevű ember hívását kell várnia. Elliot lesz magának az első jelzés.

– Ha szabad kérdeznem, Elliot a vezetékneve vagy a keresztneve? – Hallja a saját csitító kérdését, mintha egy mániákus őrülthöz beszélne.

– Honnan a faszból tudjam? Teljes titkosítással dolgozik egy Etikus Végeredmények nevű szervezet égisze alatt. Új fiúk a témában, de szakértő tanácsadóim megnyugtató tájékoztatása szerint máris az első ligában játszanak.

– Bocsásson meg, államtitkár úr, de pontosan milyen témáról van szó?

19

John le Carré

– Privát katonai szolgáltatók. Hol élt maga eddig? Manapság ez a pálya.

A háború ma már nagyvállalatok biznisze, ha nem vette volna észre. A reguláris, hivatásos hadsereg maga a bukás. Rosszul felszerelt, fejnehéz, minden tucat talpas bakára jut egy dandártábornok, és belekerül egy kamion pénzbe.

Próbálja ki a Védelmi Minisztériumot pár évre, ha nem hisz nekem.

– Hogyne hinnék, államtitkár úr. – Dermesztően hat rá a brit fegyveres erők általánosító lekezelése, de azért igyekszik kedvében járni a feljebbvalójának.

– Most próbálja elsütni a házát. Jól mondom? Harrow-ban lakik, vagy hol.

– Ez így pontos. – Már túl van azon, hogy meglepődjön. – Észak-Harrowban.

– Anyagi gondok?

– Jaj, dehogy, szó sincs róla, hála az égnek! – kiált fel, valóban hálásan, amiért visszatérhetett a szilárd talajra, ha csak egy pillanatra is. – Van egy kis saját vagyonom, és a feleségem szert tett egy szerény örökségre, amelynek része egy vidéki ingatlan is. Az tervezzük, hogy amíg kedvező a piac, eladjuk a jelenlegi házunkat, és költözésig meghúzzuk magunkat valahol.

– Elliot azt fogja mondani, hogy meg akarja venni a maga harrow-i házát.

Nem hozza szóba, hogy az Etikustól van, sem hogy máshonnan. Látta a hirdetést, mondjuk, egy ingatlanos kirakatában, kívülről nagyjából meg is nézte, tetszik neki, de pár részletet még muszáj megbeszélnie. Javasol majd egy helyet és egy időpontot. Akármit ajánl, maga beleegyezik. Ezek a népek így működnek. Van további kérdés?

Talán eddig volt?

– Addig is a teljesen hétköznapi embert alakítja. Senkinek egy szót se. Sem itt, a minisztériumban, sem otthon. Világosan beszéltem?

Nem beszélt világosan. Az égvilágon semmi nem volt világos. De azért rávág az egészre egy lelkes, ám értetlen „igen”-t. Aztán nem maradt tiszta emléke arról, hogyan keveredett haza azon az éjszakán a Pall Mall-i klubjából, ahová benézett egy péntek esti látogatásra, hogy magához térjen.

20

Törékeny igazság



Míg felesége és lánya vidáman fecserészik a szomszéd szobában, Paul Anderson, a kiválasztott, a számítógépe fölé görnyedve guglizza az Etikus Végeredményeket. Találat erre: Etikus Végeredmények, Houston, Texas. A „további információ”-ra rákattintja, hogy igen.

Kivételesen kvalifikált geopolitikai gondolkodókból álló vadonatúj nemzetközi csapatunkkal cégünk innovatív, lényegfeltáró, naprakész kockázatfelmérő elemzéseket kínál igényes nagyvállalati és állami megrendelőknek. Mi itt, az Etikus Végeredményeknél büszkék vagyunk hitelességünkre, munkabírásunkra és a legújabb fejleményekkel lépést tartó információtechnológiai tudásunkra. Figyelmes testőröket és túszszabadító tárgyalókat kérésre azonnal rendelkezésre bocsátunk.

Marlon szívesen válaszol az Ön személyes és bizalmas érdeklődésére.

Az e-mail cím és a postafiók szintén a texasi Houstonból való. Ingyen­ telefonszám, ha valaki személyesen és bizalmasan akarna érdeklődni Mar­ lon­nál. Név egy szál se, nincsenek megnevezve sem az igazgatók, sem a rész­legvezetők, sem a tanácsadók, sem a kivételesen kvalifikált geopolitikai gondolkodók. Az Etikus Végeredmények anyacége a Spencer Harding Holdings, amelynek tevékenységi köre kiterjed a kőolajra, búzára, marhahúsra, faanyagra, ingatlanfejlesztésre és nonprofit kezdeményezésekre. Ugyanez az anyacég ugyancsak támogat evangelizáló alapítványokat, vallási iskolákat és Biblia-terjesztő missziókat.

Ha további információt szeretne az Etikus Végeredményekről, írja be jelszavát. Mivel Paul Andersonnak nem volt ilyen kódja, és lelkifurdalása támadt, mintha illetéktelenül hatolt volna be a honlapra – felhagy a kutakodással.

Eltelik egy hét. Utasítás szerint a Teljesen Hétköznapi Embert alakítja napról napra, otthon, a reggelinél éppúgy, mint egész nap a hivatalban, meg 21

John le Carré

este, amikor hazajön a munkából, és várja azt a kulcsfontosságú hívást, ami vagy befut, vagy nem, vagy akkor érkezik, amikor a legkevésbé várja. Így is történik egy kora reggel, midőn felesége még az esti gyógyszer hatását alussza ki, ő meg kockás ingben és kordnadrágban csörömpöl a mosogatónál az esti csetresszel, és az jár a fejében, hogy most már tényleg rendbe kellene hozni a hátsó gyepet. Csöng a telefon, fölveszi, belemondja derűsen, hogy „Jó reggelt!”, és Elliot van a vonalban. Szó se róla, csakugyan látta a hirdetést az ingatlanközvetítő kirakatában, és komolyan érdeklődik a ház megvétele felől.

Csak az a különbség, hogy a neve nem Elliot, hanem a dél-afrikai akcentusának köszönhetően Illiot. 

Vajon Elliot is beletartozik az Etikus Végeredmények „kivételesen kvalifikált geopolitikai gondolkodókból álló vadonatúj csapatába”? Lehetséges, bár nem látszik rajta. A sivár iroda a Paddington Street-i parkoknál, egy szakadt mellékutcában húzódik meg. Itt ül egymással szemben alig kilencven perccel később a két férfi. Elliot józan-szürke vasárnapi öltönyt visel, hozzá csíkos nyakkendőt, amit apró ejtőernyők ékítenek. Manikűrözött bal kezének három legvastagabb ujján kabbalisztikus gyűrű díszlik. A koponyája fénylik, a bőre olajbarna, himlőhelyes, izomzata zavaróan kidolgozott.

A tekintete színtelen – hol a vendégét fürkészi incselkedő villanásokkal, hol meg oldalt siklik a mocskos falakra. Beszéde olyan szabatos, hogy az ember azt hinné, valaki folyamatosan ellenőrzi nyelvhelyességi és kiejtési szempontból.

Előhúz egy majdnem új brit útlevelet az egyik fiókból, megnyalintja ujját, és fensőbbségesen belelapoz.

– Manila, Szingapúr, Dubai: ez csak néhány a festői városok közül, ahol statisztikai konferencián vett részt. Megértette, Paul?

Paul megértette.

22

Törékeny igazság

– Ha egy okvetetlenkedő személy, aki maga mellett ül a gépen, azt firtatná, hogy mi szél viszi Gibraltárba, maga azt mondja, hogy ott is csak egy statisztikai konferenciát tartanak. Majd tudatja vele, hogy a fasz köze van hozzá, törődjön a maga dolgával. Gibraltárban erős üzletág az internetes szerencsejáték, de nem mindenestül kóser. A játéküzlet főnökei nem szeretik, ha a kis beosztottaiknak eljár a szája. Most pedig meg kell kérdeznem, Paul, de válaszoljon nagyon őszintén, van-e bármi fenntartása a fedőszemélyiségével kapcsolatban?

– Nos, tulajdonképpen, talán nem, csak egy gondom van, Elliot – ismeri be kellő mérlegelés után.

– Adja elő, Paul. Nyugodtan.

– Csupán arról van szó, hogy mivel brit ember vagyok, ráadásul külügyi tisztviselő, aki megfordult már itt-ott, ha úgy lépek be egy kiemelten fontos brit területre, mint egy másik brit ember… nos, az kissé – kajtatja a megfelelő szót –, egy kicsit piszkosul rizikós, az igazat megvallva.

Elliot kicsi, kerek szeme visszatér rá, nézi kitartóan, de nem pislog.

– Egyszóval nem lehetne, hogy a saját személyemben menjek, és úgy próbáljak szerencsét? Mindketten tudjuk, hogy kerülnöm kell a feltűnést. De amennyiben megesne, hogy legalaposabb számításaink ellenére mégiscsak belebotlanék valakibe, akit ismerek, vagy ami még rosszabb, ő ismer engem, akkor legalább az lehetek, aki vagyok. Úgy értem, én magam. Ahelyett, hogy…

– Pontosan mi helyett, kedves Paul?

– Mondjuk, ahelyett, hogy egy Paul Anderson nevű álstatisztikusnak tettetném magam. Mert hát ki hinne el egy ilyen dajkamesét, ha tudják, éspedig hajszálpontosan, hogy ki vagyok. A helyzet az, Elliot – érzi, hogy az arca elpirul, és nem tud tenni ellene semmit –, hogy őfelsége kormányának van Gibraltárban egy ménkű nagy, három szolgálatot egyesítő főhadiszállása.

Nem beszélve a kiadós külügyminisztériumi jelenlétről, valamint az extra méretű lehallgatóállomásról. És a Különleges Erők kiképzőtáboráról. Elég, 23

John le Carré

ha egyetlen fickó, akivel nem számoltunk, előbukkan a semmiből, és a nyakamba ugrik, fölismerve rég nem látott cimboráját, és akkor nekem… nos, befellegzett. És lássuk be, mit értek én a statisztikához? Szart se. Nem akarom kétségbe vonni a hozzáértését, Elliot. És természetesen mindent megteszek, amit kell. Csak megkérdeztem.

– Ez lenne, Paul, az aggályai teljes listája? – kérdi Elliot bátorítóan.

– Persze. Abszolúte. Csak gondoltam, szóba hozom. – És azt kívánja, bárcsak ne hozta volna, de hát hogy az ördögbe lehet a logikát csak úgy kidobni az ablakon?

Elliot megnyalja az ajkát, és gondosan nehézkessé tett angolsággal így válaszol: – Márpedig az tény, kedves Paul, hogy Gibraltáron senki le nem szarja, öt dollárért sem, hogy maga kicsoda, ameddig virítja nekik a brit útlevelét, és mindig a látóhatár alatt tartja a fejét. Azonban: a maga segge lesz a direkt tűzvonalban, amennyiben a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, amivel nekem kötelességem számolni. Vegyük azt a hipotetikus esetet, hogy a művelet olyan módon hiúsul meg, amelyet nem láttak előre a szakértő tervezők, akik közé saját magamat is büszkén sorolom. Akkor megkérdezhetik: volt netán egy beépített ember? És ki ez a szobatudós külsejű faszverő, ez az Anderson, aki a hotelszobájában lapít, és éjjel-nappal könyveket olvas? Ezt fogják tudakolni. Hol is lehet megtalálni ezt az Andersont egy gyarmaton, ami nem nagyobb egy kurva golfpályánál? Ha ez a szituáció megvalósulna, ön gyanúm szerint igencsak hálás lenne, hogy nem az a személy, aki a valóságban. Most már örül a megoldásnak, Paul?

Mint majom a farkának. Jobban nem is örülhetnék. Teljesen kizökkentve a megszokott életemből, az egész olyan, mint egy álom, de maga végigkísér rajta. De aztán, minthogy látja Ellioton az enyhe rosszallást, és attól tartva, hogy a rákövetkező részletes eligazítás kellemetlen mellékzöngével kezdődik, megpróbálkozik a barátkozással:

24

Törékeny igazság

– De hát egy ilyen kiválóan képzett fickó, mint maga, Elliot, hogyan illeszkedik az összképbe, ha nem veszi tolakodásnak a kérdést?

Elliot hangja olyan kenetessé válik, mintha szószékről beszélne: – Őszintén köszönöm ezt a kérdést, Paul. Fegyverforgató ember vagyok, ez az életem. Harcoltam kicsi és nagy háborúkban, főként az afrikai kontinensen. Kalandos útjaim közben volt szerencsém találkozni azzal az emberrel, akinek hírszerzési háttere legendás, hogy azt ne mondjam, félelmetes. Forrásai világszerte úgy szolgáltatnak információt neki, mint senki másnak, abban a biztos tudatban, hogy ezeket az értesüléseket a demokratikus alapelvek és a szabadság érdekében fogja fölhasználni. A Vadvilág művelet, amelynek részleteiről most föllebbentem a fátylat ön előtt, az ő agyából pattant ki.

Elliot eme büszke kijelentése hívja elő Paulból a természetesen adódó, bár hízelkedő kérdést: – Szabad-e megkérdeznem, kedves Elliot, hogy ennek a nagy embernek van-e neve?

– Paul, maga mostantól mindörökké a családunkhoz tartozik. Éppen ezért fenntartások nélkül, a legszigorúbb bizalmassággal elárulom, hogy az Etikus Végeredmények alapítója és fő mozgatója egy úriember, akinek neve: Mr. Jay Crispin. 

Fekete taxin vissza Harrow-ba.

Elliot azt mondja: Mostantól tegyen el minden számlát. Fizet a taxisnak, elteszi a számlát.

Google: Jay Crispin.

Jay tizenkilenc éves, és a Devon megyei Paigntonban lakik. Pincérnő.

J. Crispin furnérkészítő kisiparos London Shoreditch negyedében látta meg a napvilágot 1900-ban.

25

John le Carré

Jay Crispin ügynöksége várja a reménybeli modelleket, színészeket, zenészeket és táncosokat.

De Jay Crispinről, az Etikus Végeredmények mozgató erejéről és a Vadvilág művelet eltervezőjéről egy árva betű sincs. 

Most, hogy megint ott ragadt hotelbörtönének túlméretezett ablakánál, az ember, aki Paulnak kénytelen hívni magát, gátlástalan káromkodások sorozatát eresztette el, inkább modern stílusban, mint a sajátjában. Bassza meg – aztán bassza meg a kurva. Aztán még további basszamegek unott géppisztolysorozatát küldi az ágyon fekvő mobil felé, azzal a felszólítással a végén, hogy: – Csöngj már, kis köcsög, szólalj már meg – míg föl nem fedezi, hogy valahol a fejében vagy azon kívül ugyanez a mobil többé nem hallgat, hanem visszacsiripel a maga dühítő módján, hogy „didli-á, didli-á, didli-á dí-dá-dó”.

Nem mozdult az ablaktól, megdermedt hitetlenkedésében. Ez biztos az a dagadt, szakállas görög a szomszédban, ő énekel a zuhany alatt. Vagy azok a szexmániás szeretők odafönn: a férfi röfög, a nő visong, én hallucinálok.

Aztán már nem akart semmit az égvilágon, csak elaludni, és fölébredni, amikor az egésznek vége. De addigra már az ágynál volt, füléhez szorította a titkosított telefont, de valami aberrált, kényszeres óvatosságból nem szólt bele.

– Paul? Ott van, Paul? Én vagyok az, Kirsty. Emlékszik rám?

Kirsty, a részmunkaidős női testőr, akit a saját szemével még sohase látott.

Mást nem ismert belőle, csak a hangját: pattogós, parancsoló, a többit meg elképzelte. Néha eltűnődött, nem hall-e ki belőle valami kis elfojtott ausztrál akcentust – szép párt alkotott Elliot dél-afrikai kiejtésével. És néha azon tűnődött, milyen test tartozhat a hanghoz, máskor meg azon, hogy van-e a hangnak egyáltalán teste.

26

Törékeny igazság

Máris kihallotta belőle a kiélezettséget, a vészjósló hangsúlyt.

– Minden rendben odafent, Paul?

– Minden a legnagyobb rendben, Kirsty. Remélem, magánál is.

– Készen áll egy kis éjszakai madárfigyelésre, különös tekintettel a baglyokra? – A híres-nevezetes Paul Anderson-i fedőszemélyiségnek alkotórésze volt a madártan is mint hobbi. – Akkor tessék, a legfrissebb. Minden rendszer mozgásban. Ma éjjel. A Rosemaria öt órája kihajózott, a célkikötő: Gib. Aladdin asztalt foglalt a jacht vendégeinek a kínainál, a Queensway rakparti marina mellett, egy jó kis esti összeröffenésre. Leülteti a vendégeit, aztán egyedül elsuhan. Randevú Blöffmesterrel 23.30-kor, megerősítve. Mit szól, ha pontban 21.00-kor felveszem a szállodájánál? Azaz este 9-kor, hajszálpontosan. Jó lesz?

– Mikor jöhetek össze Jebbel?

– Talán mielőbb, Paul – vágott vissza a nő, az addiginál is érdesebben, mint mindig, ha kettejük között elhangzott Jeb neve. – Minden el van rendezve.

Jeb barátja várni fog magára. Madarakhoz öltözködjön. Nem csekkol ki a hotelból. Megegyeztünk?

Már két teljes napja megegyeztek.

– Magával hozza az útlevelét és a pénztárcáját. Szépen összecsomagolja a holmiját, de a szobában hagy mindent. A szoba kulcsát leadja a recepciónál, azzal, hogy késő éjszaka fog megjönni. Azt szeretném, ha a szálloda lépcsőjén állna, nem a hallban, hogy megbámulja az összes turistacsoport.

– Remek. Így fogok tenni. Jó ötlet.

Ebben is megállapodtak már.

– Keresse a kék Toyota négyszer négyest. Új lesz és csillogó. A szélvédőn, az anyósülésnél piros felirat: konferencia.

Harmadszor, amióta Paul ideérkezett, Kirsty nyomatékosan megkérte, hogy igazítsák egymáshoz az óráikat, ő ezt időpocsékolásnak tartotta, hiszen a kvarckorszakban élünk, amíg rá nem jött, hogy ő is ugyanezt teszi az ébresztőórával. Egy óra és ötvenkét perc az indulásig.

27

John le Carré

A nő kinyomta a telefonját. A férfi újra magánzárkában. Ez tényleg én volnék? Igen, én vagyok. Én, a megbízható régi bútor, róluk meg folyik a verejték.

A foglyok mit-sem-értésével körülnézett, leltározta a cellát, ami az otthona lett: a magával hozott könyveket, amelyekből egy sort sem sikerült elolvasnia.

Simon Schama a francia forradalomról. Montefiore Jeruzsálem-életrajza: jobb körülmények között mostanra már mindkettőt felfalta volna. A mediterrán madarak kézikönyve, amit ráerőszakoltak. Szeme a leggonoszabb ellenségére tévedt: a Húgyszagú Fotelra. Legutóbb a fél éjszakát benne ülte végig, miután kivetette magából az ágy. Beleüljön még egyszer? Kényeztesse magát a Gáttörők sokadik megnézésével? Vagy lehet, hogy Lawrence Olivier V. Henrikje hatásosabban győzi meg a Csataistent, hogy acélozza meg az ő katonaszívét?

Vagy mi lenne, ha egy újabb, vatikáni cenzúrán átment szoftpornódarabot indítana el, hadd fakadjanak azok a nedvek?

Felrántotta a rozoga szekrény ajtaját, előhalászta Paul Anderson úti matricákkal teleragasztott, zöld, kerekes bőröndjét, és nekilátott, hogy belepakolja a sok vicket-vackot, amiből összeállt a világjáró, madárfigyelő statisztikus fiktív személyazonossága. Aztán leült az ágyra, és nézte, ahogy újratöltődik a titkosított telefon, mert csillapíthatatlanul félt attól, hogy a legfontosabb pillanatban fog lemerülni. 

A liftben egy zöld blézeres, középkorú pár megkérdezte, hogy Liverpoolból jött-e. Sajnos nem. Akkor nem a csoporttal van itt? Félő, hogy nem: milyen csoportról lenne szó? De addigra mér megelégelték az előkelő hanghordozását meg a különc természetjáró öltözékét, és otthagyták faképnél.

A földszintre érvén kilépett az emberi sokaság pezsgő, rikoltozó kavargásába. Zöld girlandok és léggömbök között egy villogó felirat azt hirdette, hogy Szent Patrik napja van. Egy tangóharmonika ír népzenét nyekergett.

28

Törékeny igazság

Busa fejű férfiak és zöld Guinness-főkötős nők táncoltak. Egy részeg nő, a főkötője félrecsúszva, elkapta Paul fejét, szájon csókolta, és közölte vele: – Te vagy az én szépfiúm.

Kicsit lökdösődve, folyton bocsánatot kérve kiverekedte magát a lépcsőig, ahol egy csapat szállóvendég várta az autóit. Mély levegőt vett, és megérezte a benzingőzbe vegyülő babér- és mézillatot. Feje fölött a mediterrán éjszaka fátyolos csillagai. Úgy volt felöltözve, ahogy mondták neki: strapabíró bakancs, és ne feledkezzen meg az anorákjáról se, Paul, mert a Földközi-tengernél csípős tud ám lenni az éjszaka. És az anorákja belső zsebébe cipzárazva ott lapult a szupertitkosított mobil. Érezte a súlyát a bal mellbimbóján – ez azonban nem akadályozta meg, hogy ujjai a maguk elhatározásából is tapogatózva ellenőrizzék.

Csillogó négyszer négyes Toyota gyarapította most a várakozó kocsik sorát, és igen, kék volt, és igen, a szélvédő mögött, az anyósülés oldalán ott volt a piros konferencia felirat. Elöl két fehér arc. A sofőr: férfi, szemüveges, fiatal.

A lány zömök és fürge, úgy szökken a járdára, mint egy vitorlásversenyző, hátrarántja a tolóajtót.

– Maga, ugye, Arthur? – rikkantja hibátlan ausztrál kiejtéssel.

– Nem, én a Paul vagyok.

– Ja persze, Paul! Ezer bocsánat. Arthur a következő szállodában van.

Kirsty vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Pattanjon be!

Biztonsági formula, megállapodtak benne. Jellegzetes túlbonyolítás, de hagyjuk. Bepattant, és egyedül volt a hátsó ülésen. A tolóajtó becsapódott, és a Toyota átfurakodott a fehér kapuoszlopok között, ki a macskaköves útra.

– Ő pedig Hansi – szólt hátra Kirsty. – Hansi is a csapathoz tartozik. „Mindig résen”, mi, Hansi? Ez a jelszava. Nem akarsz köszönni az úrnak, Hansi?

– Isten hozta a fedélzeten, Paul – mondta Mindig Résen Lévő Hansi úgy, hogy meg se mozdította a fejét. A hang lehet amerikai, lehet német. A háború manapság a multik dolga.

29

John le Carré

Magas kőfalak között haladtak, és Paul igyekezett egyszerre magába szívni minden látványt és hangot: a dzsessz sikongását egy elsuhanó bárból, az elhízott angol házaspárokat, amint vámmentes piát nyakalnak a kocsmák teraszán, egy tetoválószalont meg a cégérét, egy félig letolt farmeros, alaposan kivarrt felsőtestet, a borbélyműhelyt a hatvanas éveket idéző frizurafényképekkel, a görnyedt hátú, kipás öregembert, aki babakocsit tol, a régiségboltot, ahol porcelánagarakat, flamencotáncosokat, valamint Jézust és tanítványait lehet kapni.

Kirsty közben hátrafordult, hogy az utcai lámpák fényében szemügyre vegye az utast. Csontos arcán az ausztrál pusztaság ráégett szeplői. Az aranyásókalap alól alig látszik ki rövid, sötétbarna haja. Semmi smink, és semmi a tekintete mögött, legalábbis az utas számára. Széles álla a könyökhajlatába szorul, ahogy végigméri. A vaskos, steppelt bozótjáródzseki alatt értelmezhetetlen a teste.

– Mindent fenn hagyott a szobájában, Paul? Ahogy mondtuk?

– Minden becsomagolva, ahogy mondták.

– A madaras könyv is?

– Az is.

Befordulnak egy sötét mellékutcába, valaki mosószeres vizet löttyintett ki keresztbe az útra. Korhadó zsalugáterek, porló vakolat, a britek távozását követelő falfeliratok. Vissza a ragyogó városi fények közé.

– És ugye nem csekkolt ki a szobából? Tévedésből se.

– A hallban mozdulni se lehetett a tömegtől. Akkor se csekkolhattam volna ki, ha akarok.

– És mi van a szobakulccsal?

A francba, itt van a zsebemben. Hülyének érezte magát, belepottyantotta a lány várakozó kezébe, és nézte, ahogy továbbadja Hansinak.

– Most bejárás lesz, rendben? Elliot azt mondta, ismertessük meg magát a terep tárgyaival, hogy legyen róla vizuális képe.

– Nagyszerű.

30

Törékeny igazság

– Célunk a Felső Szikla, úgyhogy érinteni fogjuk a queenswayi marinát.

Az ott pont a Rosemaria. Egy órája érkezett. Látja?

– Látom.

– Aladdin mindig ott horgonyoz, és ez a személyes lépcsője a rakpartra. Csak ő használhatja: ingatlanérdekeltségei vannak a gyarmaton. Még mindig ott van a fedélzeten, a vendégei sehogy se készülnek el, mind az orrukat púderozzák kokszfehérre, mielőtt elmennének a nagy vacsorára a kínaihoz. Mindenki a Rosemariát hesszöli, úgyhogy maga is megteheti. Csak ne parázzon. Nincs olyan törvény, ami megtiltja, hogy lazán nézegessen egy harmincmillió dolláros luxusjachtot.

Ez most az üldözés izgalma? Vagy csak megkönnyebbülés, amiért kiszabadult a börtönéből? Vagy egyszerűen csak az a kilátás, hogy oly módon szolgálhatja a hazáját, amiről soha nem is álmodott? Bármi okozta is, úrrá lett rajta a hazafias hevület, ahogy magukhoz ölelték a brit birodalmi hódítás évszázadai. A nagy admirálisok és tábornokok szobra, az ágyúk, a várfalak, a bástyák, a viharvert légiriadó-táblák, amelyek a legközelebbi óvóhelyre irányítják sztoikus várvédőinket, az indiai stílusú harcosok, akik szuronnyal állnak őrt a kormányzói rezidencia előtt, a rendőrök a trottyos brit uniformisukban, az orwellien túlméretezett plakátok, amelyek azt hirdetik, hogy a Királyi Haditengerészet Gibraltári Hajórajának új létesítménye fog hamarosan megnyílni a Régi Naszádházban – ennek ő mind-mind az örököse.

Még az elegáns spanyol homlokzatokba épített rusnya fish and chips-boltok sorai is a hazatalálás érzésével töltötték el.

Villanásnyit látott az ágyúkból, aztán a háborús emlékművekből – egy brit, egy amerikai. Isten hozott Óceánfalván, apartmanházak pokoli szurdokában, ahol kék üvegerkélyek jelképezik az óceán hullámait. Befordulnak egy magánterületre, az út kapun vezet át, mellette őrbódé, őrnek se híre, se hamva.

Alattuk fehér árbocok erdeje, meg egy ünnepélyes szőnyeggel szegélyezett kikötőöblöcske, butikok sora, meg a kínai vendéglő, ahol Aladdin asztalt foglaltatott az éji lakomához.

31

John le Carré

És kinn a vízen – teljes pompájában – a Rosemaria, színes tündérfények világítják meg mindenütt. A középfedélzet ablakai feketék. A szalon ablakai fényesek. Néhány tagbaszakadt férfi mintha lebegett volna az üres asztalok között. A jacht mellett, egy aranyozott hágcsó alján sikkes motorcsónak várakozott – rajta két fehér egyenruhás matróz –, hogy Aladdint és vendégeit a partra szállítsa.

– Aladdin lényegében egy kevert fajú lengyel, aki megszerezte a libanoni állampolgárságot – magyarázza Elliot a paddingtoni kis szobában. – Aladdin az a lengyel, akinek én, személy szerint, szívesen eltörném a pálcáját, ha megbocsátja ezt a szójátékot. Ő a leggátlástalanabb fegyverkereskedő ezen a kibaszott földön, senki sem fogható hozzá, továbbá a nemzetközi elit társaság legócskább söpredékének a kebelbeli bizalmasa. A listáján, értesülésem szerint, a Manpads van a fő helyen.

– Manpads, Elliot?

– A legutóbbi számlálás szerint húsz darab. A legkorszerűbb, nagyon tartós, nagyon halálos.

Hagyott időt Elliot kopasz, fensőbbséges mosolyának és csúszkáló pillantásainak.

– A Manpads konkrétan: hordozható légvédelmi rendszer, Paul. Manportable air-defence system. A Manpads többes számnak látszik, de valójában ennek a rövidítése. Az e néven ismert fegyver olyan könnyű, hogy még egy gyerek is elbírja. Továbbá ez az az árucikk, amelyre az ember szemet vethet, ha egy fegyvertelen polgári utasszállító repülőgépet akar lelőni. Ezeknek a szarháziaknak már csak ilyen a lelkületük.

– De, Elliot, gondolja, hogy ez a sok Manpads ott lesz Aladdinnál? Most?

Meg valamikor éjszaka? A Rosemaria fedélzetén? – Játssza az ártatlant, mert a jelek szerint Elliotnak ez a viselkedés tetszik a legjobban.

– Vezetőnk megbízható és exkluzív hírszerzési forrásai szerint a szóban forgó húsz Manpads egy valamivel nagyobb, eladásra szánt készlet része, amely áll ezenkívül könnyű tankelhárító fegyverekből, rakétahajtású gránátokból, 32

Törékeny igazság

valamint a legjobb márkájú rohamkarabélyokból, amelyek mind az ismert rosszvilág állami fegyvertáraiból származnak. Miként a híres arab mesehős, Aladdin is a sivatagban rejtette el a kincseit, ez indokolja a fedőnév választását.

A nyertes licitálót Aladdin akkor, és csak akkor értesíti majd a hollétéről, amikor nyélbe ütötte az üzletet, ez esetben nem mással, mint személyesen a Blöffmesterrel. Kérdezze meg, mi a célja Aladdin és a Blöffmester találkozójának, és én azt fogom válaszolni, hogy az egyezség paramétereiről állapodnak majd meg, az aranyban történő fizetés feltételeiről, és végül arról, hogy az árut az átadás előtt is szemre lehet vételezni. 

A Toyota elhagyta a marinát, és éppen egy körforgalomba hajtott be, amelynek belső, füves körén pálmafák és árvácskák nőttek.

– Fiúk-lányok takarosak, mindenki a helyén – darálta monoton hangon Kirsty a mobiljába.

Fiúk? Lányok? Hol? Miből maradtam ki? Úgy látszik, ezt meg is kérdezte.

– Kettő, egyenként négy figyelőből álló csapat ül a kínainál, várják Alad­ dinékat. Két arra járó szerelmespár. Egy idomított taxis és két motoros akkorra áll készenlétben, amikor eloson a buliból – kántálta a lány, mint valami figyelmetlen gyereknek.

Feszülten hallgattak mindketten. Szerinte púp vagyok a hátukon. Biztos azt gondolja, hogy én vagyok a tökfej angol diplomata, akit csak bajnak ejtőernyőztek ide.

– Tehát mikor találkozhatnék Jebbel? – köti az ebet a karóhoz. Nem először.

– Jeb barátja, de ezt már mondtam, készen áll, és várja magát a találkozóra az ütemterv szerinti időben.

– Miatta jöttem ide – mondta túl hangosan, és érezte, hogy forrni kezd benne a méreg. – Jeb és az emberei nem kezdhetik meg az akciót a jóváhagyásom nélkül. Kezdettől ez volt a megállapodás.

33

John le Carré

– Tisztában vagyunk vele, Paul, és tisztában van Elliot is. Minél előbb jön majd össze Jeb barátjával, és minél előbb egyeztet egymással a két csapat, annál hamarabb tudjuk nyélbe ütni ezt a dolgot, aztán mehetünk is haza. Oké?

Szüksége van Jebre. Szüksége van az övéire.

A forgalomnak már nem volt nyoma. A fák errefelé alacsonyabbak voltak, az égbolt tágasabb. Számba vette a nevezetességeket. Szent Bernát-templom.

Az Ibraham al-Ibraham mecset meg a minaretje – fehér reflektorfényben.

Az Európai Miasszonyunk szentélye. Mind belevésődött az emlékezetébe, hála a hotelszobával járó, zsíros tapintású idegenforgalmi brosúra szórakozott lapozgatásának. Kinn a tengeren kivilágított teherhajók armadája horgonyoz.

A deszantos fiúk az Etikus anyahajójáról hajtják végre műveleteiket – szól Elliot.

Eltűnt az ég. Ez az alagút nem alagút. Ez egy felhagyott tárna. Egy óvóhely.

Meggörbült kereszttartók, betonblokkból és durván hasított kőből rakott, otromba falak. Odafönt neoncsíkok röpülnek el, odalent fehér útjelzők tartanak velük lépést. Fekete kábelgirlandok. Gödrök az úton, barnán örvénylő tócsák, vasajtó, ég tudja, hová nyílik. Vajon Blöffmester is elhaladt ma erre?

Ott lappang az ajtó mögött, vállán egy Manpads a húsz közül? Blöffmester nem egyszerűen magas értékű célszemély, Paul. Ahogy Mr. Jay Crispin megfogalmazta, Blöffmester értéke sztratoszferikus. Elliot, már megint.

Mint egy másik világba nyíló kapu: két pillér száguld feléjük, ahogy kiérnek a Szikla gyomrából, egy kőbe vájt útra. A karosszériát heves szél zörgeti, a szélvédő tetejénél megjelenik a félhold, és a Toyota a meredély széle mentén hupog. Alattuk a parti települések fényei. Mögöttük koromfekete spanyol hegyek. És kinn a tengeren a mozdulatlan teherhajóraj.

– Csak helyzetjelző – adta ki az utasítást Kirsty.

Hansi lekapcsolta a fényszórót.

– Állítsd le a motort.

Gurultak előre a porladó aszfalton, tétován dörmögő kerekek zajától kísérve. Előttük piros tűfény villant kétszer, aztán, már közelebbről, harmadszor.

– És most állj meg.

34

Törékeny igazság

Megálltak. Kirsty hátravágta a tolóajtót, beengedett egy hideg széllöketet és a motorok nem szűnő moraját a tengerről. A völgy túloldalán, a vízmosásokban hold sütötte felhő göndörödött felfelé, és gomolygott tovább lőporfüst módjára a Szikla gerince mentén. Az alagútból előrontott egy másik autó, fényszórójával söpörte a lejtőt, még mélyebb sötétséget hagyva a csóvák nyomában.

– Na, Paul, megjött a barátja.

Nem látott egy szál barátot se, de kicsusszant a nyitott ajtón. Kirsty előredőlt, és maga után húzta az üléstámlát, mintha alig várná, hogy kiengedhesse. A férfi leengedte lábát a földre, és hallotta az álmatlan sirályokat meg a tücskök ciripelését. Két kesztyűs kéz nyúlt ki a sötétből, hogy talpra segítse.

Mögöttük állt a görnyedt, kicsi Jeb, símaszkja mögött a szemzavaró álcázás csíkjai, homlokán lámpa, mint egy küklopsz szeme.

– De jó, hogy végre látlak, Paul. Próbáld fel, jó lesz-e a méret – dünnyögte szelíd, dallamos walesi tájszólásban.

– Meg kell mondanom, én is nagyon örülök neked – válaszolta föllelkesülve. Átvette az éjjellátó szemüveget, és hálásan megszorította Jeb kezét.

Az a Jeb volt, akire emlékezett: kemény kötésű, higgadt, a maga ura, senki másnak nem embere.

– Tetszik a hotel, Paul?

– Abszolút pöcegödör. A te kéglid milyen?

– Gyere, haver, majd meglátod. Az összes menő kütyü megvan. Oda lépj, ahova én. Lassan, nyugisan. Ha zuhanó követ látsz, mindenesetre bukj le.

Ez most vicc volt? Mindegy, vigyorgott rajta. A Toyota lehajtott a lejtőn dolga végeztével, jóccakát. Paul fölvette a szemüveget, és a világ zölddé vált.

Szélfútta esőcseppek nyomódtak szét rovarokként a szeme előtt. Jeb előtte mászott a kaptatón, bányászlámpája világította meg nekik az utat. Nem volt más csapás, csak amit ő kitaposott. A vadmadaras lápon járok apámmal, három méter magas rekettyék közt küzdjük át magunkat, csak épp ezen a domboldalon nincs tüskebokor, csupán ragadós, a bokájába kapaszkodó homoki 35

John le Carré

fűzsombékok. Van, akit vezet az ember, és van, akit követ, szokta mondani apja, a nyugalmazott tábornok. Nos, ha Jeb van itt, akkor őt követni kell.

Platóra értek. A szél alábbhagyott, ismét föltámadt, új emelkedő kezdődött.

Hallotta, hogy feje fölött egy helikopter kerepel. Mr. Crispin hézagtalan, amerikai stílusú fedezést biztosít – nyilatkoztatta ki Elliot a céges büszkeség hangján. – Soha még csak nem is lesz rá szüksége, Paul, hogy megtudja, men�nyire hézagtalant. A legkifinomultabb berendezések szabványnak számítanak mindannyiunk számára, ráadásul a költségvetésből bőven futja a megfigyelési célokat szolgáló Predator drónra is.

Most meredekebb szakaszon kellett mászniuk, a talaj részben kőgörgeteg volt, részben szélfútta homok. Lábfeje néha egy-egy nittbe, acélrúddarabba, laposvasba ütközött. Egyszer – de Jeb keze kivárt, hogy megmutathassa neki – egy darab fém tartóhálóba, és át kellett botorkálnia rajta.

– Úgy mész, mint egy álom, Paul. És a gyíkok nem harapnak, Gibraltárban biztos nem. Itt úgy hívják őket, hogy „szkink”, ne kérdezd tőlem, hogy miért.

Ugye, családos ember vagy? – És miután spontán „igen” volt a válasz: – Kit fogtál ki, Paul? Ne vedd tiszteletlenségnek.

– Egy feleség, egy lány – válaszolta lihegve. – A lányom orvos – és közben azt gondolta, jesszusom, elfelejtettem, hogy Paul vagyok és agglegény, de a francba… – Hát nálad mi a helyzet, Jeb? – Egy csodás feleség, egy fiú, jövő héten lesz ötéves. Pipecül vagyok, felteszem, te is.

Az alagútból – a hátuk mögül – egy autó bukkant elő. Paul már majdnem leguggolt, de Jeb megtartotta fölegyenesedett helyzetben, olyan erősen szorítva a karját, hogy levegő után kapott.

– Nem vehet észre senki, érted, csak ha mozgunk – magyarázta változatlanul azzal a meghitt walesi csöndességgel. – Még száz méter kaptatás, elég meredek, de szerintem neked meg se kottyan. Egy kicsit durva lesz, de aztán helyben vagyunk.

Csak a három srác meg én. – Mintha semmi okuk nem volna az óvatos beszédre.

36

Törékeny igazság

Meredek is volt, csupa bokor meg omlós homok, és még egy leküzdendő tartóháló, és Jeb kesztyűs keze, számítva rá, hogy megbotolhat, de nem botlott meg. Egyszer csak célba értek. Három gyakorlóruhás férfi ücsörgött egy sátorponyván, fejükön headset, egyikük sokkal magasabb volt a másik kettőnél. Bádogbögrékből iszogattak, és úgy bámulták a számítógépernyőket, mintha a szombat délutáni meccset néznék.

A búvóhelyet egy fogóháló acélkeretébe építették. Pár lépés távolságról, ha nincs Jeb, aki vezesse, észre sem vette volna. A monitorok acél gyűjtőcsövek végére voltak rögzítve. Bele kellett sandítani a csőbe, hogy az ember lássa őket. A zsúptető réseiben fátyolos csillagok fénylettek. Holdfénypászmák csillantak meg olyan fegyvereken, amilyeneket még sohasem látott. Az egyik fal mellett négy sporttáska sorakozott, benne felszereléssel.

– Szóval ő Paul, gyerekek. Emberünk a minisztériumból – mondta Jeb a szél suhogása közben.

A férfiak egyenként megfordultak, lehúzták jobb kezükről a bőrkesztyűt, és túl kemény kézszorítással bemutatkoztak.

– Don. Üdv a Ritzben, Paul.

– Andy.

– Pici. Szevasz, Paul. Jól ment a hegymászás?

Azért Pici, mert másfél fejjel magasabb a többieknél. Mi másért? Jeb adott neki egy bögre teát. Édes volt a sűrített tejtől. A komputercsövek a lőrés alatt voltak beszerelve, így jól ki lehetett látni a partra. Baloldalt még mindig azok a koromfekete spanyol hegyek, de most már nagyobbak, közelebbről látszanak. Jeb odahúzta Pault a bal oldali monitorhoz, nézze csak. Rejtett kamerák felvételeinek pergő sorozata: a marina, a kínai vendéglő, a tündérlámpásokkal megvilágított Rosemaria. Snitt: imbolygó kézi kamerás felvétel a kínaiból. A kamera padlószinten van. Egy hosszú, ablak menti asztal végéről egy tekintélyt parancsoló, ötvenes, kövér, tengerészzakós, hibátlan frizurájú férfi gesztikulál a többi vacsoravendégnek. Jobbján egy morcos, barna hajú

37

John le Carré

nő ül, feleannyi idős lehet. Meztelen váll, mutogatott mell, gyémánt nyakék, lebiggyesztett száj.

– Hisztis egy pöcs ez az Aladdin – tudatja bizalmasan Pici. – Először a főpincérbe köt bele angolul, mert az étlapon nincs homár. Most meg a kis barátnője kapja meg a magáét arabul, ahhoz képest, hogy a csóka lengyel.

Meglepő, hogy nem kever le a nőnek egy nyaklevest, mert sehogy se akarja abbahagyni. Pont, mint otthon, mi, Jeb? – Gyere ide egy percre, Paul, légy szíves.

Jeb keze a vállán, ő tereli, elég egy nagy lépés a középső képernyőig. Váltakozó légi és földi felvételek. Vajon annak a Predator drónnak köszönhetők, amikre bőven telik Mr. Crispin műveleti költségvetéséből? Vagy a fejük fölött lustán karattyoló helikopternek? Egy sziklaperemen fehér, deszkaburkolatos homlokzatú házak sora, a partra levezető kőlépcsők választják el őket.

A lépcsők egy satnya homokfélholdon érnek véget. Köves strand, csipkés sziklákkal körülvéve. Narancssárga fényű utcai lámpák. Salakos bekötőút, a házsortól vezet a parti főútig. A házak ablakából nem szűrődik ki fény.

Függöny sincs rajtuk. És a lőrésen át ugyanez a házsor látható szabad szemmel.

– Lebontásra van ítélve, ez van, Paul – magyaráz a fülébe Jeb. – Egy kuvaiti cég kaszinókomplexumot épít, és mecsetet. Azért üresek a házak. Aladdin a kuvaiti cég egyik igazgatója. Mármost abból, amit ma a vendégeinek mondott, kiderül, hogy bizalmas találkozója lesz a fővállalkozóval. Nagyon gyümölcsöző, annyi szent. Lefölözik maguknak a profitot, a barátnője szerint.

Az ember nem hinné, hogy Aladdin ennyire szivárogtatós fajta, de hát az.

– Felvágós – magyarázza Pici. – Tipikus lengyel, baszd meg.

– Blöffmester tehát már a házban van? – kérdezte Paul.

– Mondjuk úgy, hogy ha igen, mi még nem vettük észre, Paul, így is fogalmazhatnánk – válaszolta Jeb ugyanabban a nyugodt, fegyelmezett társalgási modorban. – Kintről nem látni, bentről meg nincs adás. Azt mondták, nincs rá lehetőség. Tudod, nem lehet egy nekifutásból húsz házat bepoloskázni, 38

Törékeny igazság

szerintem nem, ugye, még a mai korszerű felszereléssel sem. Lehet, hogy az egyik házban dekkol, és a találkozóra átoson majd egy másikba. Nem tudjuk, ugye, még nem. Ez a helyzet, ki kell várni, és nem lemenni, amíg nem világos, kivel van dolgunk. Főleg ha egy al-kaidás főmuftit keresünk.

Egyszerre csak az agyába tolakodott Elliot cirkalmas leírása a nehezen megfogható személyiségről: Alapjában véve úgy jellemezném Blöffmestert, mint a par excellence dzsihádista Pimpernelt, hogy azt ne mondjam, szellemlényt.

Elveti az elektronikus kommunikáció összes eszközét, így a mobiltelefont és az ártatlannak látszó e-mailt is. Számára csak az élőszó létezik, éspedig egyszerre egy futár, ugyanaz kétszer sohasem.

– Bárhonnan befuthatott, Paul – fejtegette Pici, talán hogy készenlétbe idegesítse. – Onnan, azokon a hegyeken át. A spanyol part felől, csónakon.

Vagy lehet, hogy a vízen is tud járni, ha ahhoz van kedve. Jól mondom, Jeb? Sürgős bólintás Jebtől. Jeb és Pici. A legalacsonyabb és a legmagasabb a csapatban. Az ellentétek vonzzák egymást.

– Vagy becsempészi magát Marokkóból, a parti őrség orra előtt, jól mondom, Jeb? Vagy Armani öltönyt vesz, és világutazóként repül ide, svájci útlevéllel. Vagy kibérel egy privát Lear gépet. Őszintén szólva én is ezt tenném.

Miután megrendeltem a speciális ebédemet a rendkívül vonzó, miniszoknyás sztyuvitól. Annyi a pénze, hogy cigit sodorhat belőle, ez a Blöffmester bizony ilyen vastag a mi felső kategóriás, csodás forrásunk szerint, jól mondom, Jeb? A tenger felőli oldalon az elsötétült házak sora fenyegetően magasodott az éjszakai égbolt hátterén. A strand: megfeketedett senki földje, drabális szikladarabok, fortyogó tajték.

– Hány fő a jacht legénysége? – kérdezi most Paul. – Elliot mintha nem tudná biztosan.

– Úgy számoltuk, nyolc – szólt át Jeb válla fölött Pici. – Kilenc, ha majd Blöffmesterrel visszamennek az anyahajóra. Reményeink szerint – fűzte hozzá szárazon. Az összeesküvők fegyvertelenek lesznek, Paul – mondta a múltkor Elliot. – Ennyire megbízik egymásban az a két totál gazember. Se pisztoly, se 39

John le Carré

testőr. Lábujjhegyen odaóvakodunk, elcsípjük az emberünket, lábujjhegyen visszaóvakodunk, ott se voltunk. Jeb emberei a szárazföldről nyomulnak, az etikusok a tengerről.

Megint Jeb mellett görnyedt; a lőrésen át lebámult a kivilágított teher­ hajókra, aztán a középső képernyőre. Az egyik hajó külön állt a többiektől.

A tat­ján panamai zászló lobogott. Fedélzetén árnyalakok lebbentek ide-oda az árbocdaruk között. A vízen felfújt gumidingi himbálózott, két férfi ült benne.

Még mindig őket figyelte, amikor a titkosított mobilja elkezdte prüntyögni azt a buta dallamot. Jeb kikapta a kezéből, lenémította, visszaadta.

– Maga az, Paul?

– Itt Paul.

– Kilences vagyok. Megvan? A Kilences. Szóljon, ha hall engem. Én pedig a Kilences leszek – nyilatkoztatja ki ünnepélyesen az államtitkár, mint valami bibliai próféciát. – Nem leszek Alpha, mert azt a céltárgyépületnek tartjuk fenn.

Nem leszek Bravo, mert azt a saját pozíciónknak tartjuk fenn. Én a Kilences leszek, mert az a maga parancsnokának kijelölt kód, és különlegesen titkosított mobiltelefon útján fogok kommunikálni magával, miközben a műveleti csapat a kiegészített SZSZR-hálózaton fogja tartani a kapcsolatot magával, ez pedig, ha további tájékoztatásra szorul, a Személyes Szerep Rádió rövidítése.

– Köszönöm, Kilences, megfelelő hangerővel és tisztán hallom.

– Megfigyelőpozícióban? Igen? Mostantól fogja rövidre a válaszait.

– Igen, abban vagyok. Az ön szeme és füle.

– Jól van. Írja le pontosan, mit lát most!

– Egyenest rálátunk a lejtő mentén a házakra. Nem is lehetne jobban.

– Kik vannak ott?

– Jeb, a három embere meg én.

Szünet. Szordínós férfihang a háttérben.

– Van valakinek elképzelése, miért nem ment még el Aladdin a kínaitól?

– Későn kezdtek vacsorázni. Bármely pillanatban távozhat. Összesen en�nyit hallottunk.

40

Törékeny igazság

– És Blöffmesternek semmi nyoma? Teljesen biztos benne? Teljesen?

– Egyelőre nem látható. Biztos. Teljesen.

– A legcsekélyebb vizuális jelzés, bármilyen távoli… a leghalványabb nyom­ra vezető jel… az észlelés lehetősége…

Szünet. A kiegészített SZSZR mondja fel a szolgálatot – vagy Quinn?

– …és elvárom, hogy tájékoztasson. Azonnal. Értette? Mi mindent látunk, amit maga lát, csak nem olyan tisztán. Maga nyitva tartja a szemét. Rendben?

– Máris elege van a lassúságból. – Tisztánlátás, a kurva életbe.

– Igen, így van. Tisztánlátás. Szem nyitva. Nyitva tartom a szemem.

Don megböki a karját, hogy figyeljen már. A város közepén egy méretes egyterű furakodik át az éjszakai forgalmon. A tetején taxilámpa van, egyetlen utas ül a hátsó ülésen, és egy pillantás elég, hogy tudja, nem más ő, mint a testes és nagyon felajzott Aladdin, a lengyel, akinek Elliot szívesen eltörné a pálcáját. Mobilt tart a füléhez, szabad kezével pedig, akár a vendéglőben, nagyúriasan gesztikulál.

A követő kamera félresvenkel, valósággal megkergül. A képernyő kiüresedik. A helikopter veszi át a szolgálatot, kiszúrja az egyterűt, fénykört vetít rá.

Visszatér a követő kamera. Pislogó telefonikon az ernyő bal felső sarkában.

Jeb átadja Paulnak a fejhallgatót. Egyik lengyel beszél a másikkal. Felváltva nevetnek. Aladdin bal keze valóságos bábelőadást mutat be az egyterű hátsó ablakában. A lengyel férfimókázás helyébe beúszik egy tolmácsnő rosszalló hangja: – Aladdin a varsói testvérével, Joseffel beszélget – mondja a női hang megvetően. – Vulgáris beszélgetés. Aladdin barátnőjéről van szó, a nőről, aki vele van a jachton. A neve Imelda. Aladdin unja Imeldát. Imeldának nagy a szája.

Ott fogja hagyni a nőt. Josefnek Bejrútba kell utaznia. Aladdin fizeti az útját Varsótól odáig. Ha Josef eljön Bejrútba, Aladdin összeismerteti sok nővel, akik mind hálni akarnak majd vele. Aladdin most úton van egy különleges barátjához. Egy különleges, titkos barátjához. Nagyon szereti ezt a barátját. Ez a nő lép majd Imelda helyébe. Sosem rosszkedvű, nem gonosz, nagyon szép 41

John le Carré

melle van. Lehet, hogy vesz neki egy lakást Gibraltárban. Adószempontból ez jól jön. Aladdinnak most mennie kell. A különleges, titkos barát már várja.

Nagyon kívánja Aladdint. Amikor ajtót nyit, teljesen meztelen lesz. Aladdin így utasította. Jó éjszakát, Josef.

Pillanatnyi közös elképedés. Don törte meg a csöndet.

– De hát egy kurva perce nincs rá, hogy dugjon – suttogta méltatlankodva. – Még neki sincs.

Andy hasonlóan méltatlankodva visszhangozta: – A taxi rossz irányba fordult. Hát ezt meg mi a fasznak csinálta?

– Dugni mindig van idő – javította ki mindkettejüket határozottan Pici. – Ha Boris Becker fel tud csinálni egy csajt, mondjuk, egy seprűszekrényben, akkor Aladdin is sort keríthet egy dugásra, mikor úton van, hogy vállról indítható rakétát adjon el a Blöffmester haverjának. Teljesen logikus.

Ennyi legalább igaz volt: az egyterű nem jobbra fordult, az alagút felé, hanem balra, vissza a városközpontba.

– Tudja, hogy rátapadtunk – dünnyögte Andy letörten. – Bassza meg.

– Vagy meggondolta magát a tökfej – Don. – Se gondolat, se fej. Olyan, mint egy bungaló. Csak földszint van – Pici.

A képernyő elszürkült, aztán kifehérült, aztán gyászfekete lett.

CÉLPONT IDEIGLENESEN NEM ELÉRHETŐ. Minden szem Jebet nézte, miközben nyájas walesi kadenciáit dünnyögte a mellkasi mikrofonjába.

– Mit művelsz, Elliot? Azt hittük, Aladdin olyan dagadt, hogy nem lehet szem elől téveszteni.

Késleltetés, sztatikus zörej Don reléjén. Elliot zsémbes dél-afrikai hangja.

Sietős basszus: – Van odalent egypár lakótömb, fedett parkolóval. A mi olvasatunk szerint behajtott az egyikbe, és másik kocsival jött ki. Keressük.

– Szóval tudja, hogy figyeled – Jeb. – Ez nem sokat segít, ugye, Elliot?

– Talán tisztában van vele, talán megszokásból csinálja. Megtennéd, a francba, hogy leszállsz rólam? Köszönöm.

42

Törékeny igazság

– Ha lebuktál, Elliot, mi hazamegyünk. Nem sétálunk bele semmilyen csapdába, főleg ha valaki tudja, hogy jövünk. Ez már megvolt, köszönjük. Öregek vagyunk már ehhez.

Sztatikus zörej, nincs válasz. Megint Jeb: – Ugye, Elliot, véletlenül sem jutott eszedbe, hogy nyomkövetőt tegyél a taxiba? Lehet, hogy autót cserélt. Hallottam már egyszer-kétszer ilyen húzásról.

– Baszd meg az anyád.

Pici – Jeb felháborodott bajtársának és védelmezőjének szerepében – félrehúzza a mikrofonját: – Nincs mese, helyre teszem én ezt az Elliotot, mihelyt túlleszünk rajta – jelentette be a világnak. – Szépen, értelmesen, csöndesen lesz majd egy-két szavam hozzá, és annyit mondhatok, beleverem azt az ostoba fejét a segge lyukába. Vagy nem így lesz, Jeb? – Vagy így lesz, Pici – mondta Jeb halkan –, vagy nem lesz így. Úgyhogy fogd be, ha megkérhetlek. 

Újból megelevenedett a képernyő. Az éjszakai forgalom magányos kocsikra egyszerűsödött, de most nem suhan dicsfény semmilyen tévelygő egyterű fölött. A titkosított mobil újra megremeg.

– Lát valamit, Paul, amit mi nem? – vádló hangsúllyal.

– Nem tudom, ön mit lát, Kilences. Aladdin a testvérével beszélt, aztán megváltoztatta az útirányát. Itt senki sem érti, mi történt.

– Mi sem. Rossebbe, jobb, ha elhiszi nekem.

Mi sem? Te és még pontosan kicsoda? Nyolcas? Tízes? Ki suttog ott a füledbe? Ki adogatja neked a kis cédulákat, miközben velem beszélsz? Ha jól veszem észre, miatta váltasz csapásirányt, és kezded az egészet elölről.

Talán maga Mr. Jay Crispin súg neked, a mi nagyvállalati hadurunk és adatszolgáltatónk?

43

John le Carré

– Paul?

– Igen, Kilences!

– Maga tartja őket szemmel. Mondja el, hogy mit lát, kérem. Most.

– A kérdés szerintem az, hogy Aladdin ráeszmélt-e arra, hogy valaki követi.

– És másodpercnyi gondolkodás után: – Valamint az, hogy fölkeresi-e az új barátnőjét, akit láthatóan idetelepített, ahelyett, hogy megállapodás szerint találkozna Blöffmesterrel. – Egyre jobban imponál neki a saját magabiztossága.

Neszezés. Hang levéve. A súgó megint dolgozik. Kapcsolat megszakad.

– Paul?

– Igen, Kilences.

– Maradjon bekapcsolva. Várjon. Itt valakik beszélni akarnak velem.

Paul marad, vár. Valakik? Vagy egyvalaki?

– Oké. Probléma megoldva – Quinn államtitkár úr immár teljes hangerővel. – Aladdin nem, ismétlem, nem akar senkit se megdugni, se nőt, se férfit.

Ez tény. Világos? – És nem vár választ. A testvérének szóló telefonhívás csak terelés volt, hogy Blöffmesterrel a nyílt vonalon rögzítse a találkozó idejét. A hívott fél nem a testvére volt. Hanem Blöffmester közvetítője. – Rövid szünet, kulisszák mögötti tanácsadás céljából. – Pontosabban a megbízottja. Ő volt Blöffmester titkos megbízottja – köt ki a precíz kifejezésnél.

A vonal megint halott. További tanácsok miatt? Vagy netán a Személyes Szerep Rádió nincs olyan tökéletesen beállítva, mint ahogy mondták?

– Paul?

– Igen, Kilences?

– Aladdin csupán annyit mondott Blöffmesternek, hogy úton van. Figyelmeztető üzenet. Közvetlen forrásból tudjuk. Legyen szíves, azonnal továbbítsa Jebnek. Éppen csak annyi ideje volt, hogy azonnal továbbítsa Jebnek, amikor Don karja ismét a magasba lendült.

– Kettes monitor, főnök. Hetes ház. Tenger felőli kamera. Fény a földszint bal oldali ablakban.

44

Törékeny igazság

– Gyere csak, Paul – ez Jeb. Jeb közben leguggolt Don mellé. Paul mögöttük áll meggörnyedve, bekukucskál a két fej között, először nem tudja kivenni, mi lehet az a világosság, amit állítólag látnia kellene. Fények táncolnak a földszinti ablakokban, de valójában a lehorgonyzott flotta tükröződései. Leveszi infraszemüvegét, és szemét meresztve figyeli a hetes ház földszinti ablakának közel hozott, újrajátszott képét.

Lidérces tűhegy-világosság villan át a szobán. Fölfelé mutat, mint a gyertyaláng. Kísértetfehér alkar tartja. A szárazföldi kamerák folytatják a történetet.

Igen, megint ott van az a fény. És a kísértetkart narancssárgára színezik a bekötőút nátriumgőzlámpái.

– Szóval odabent van, jól mondom – szólal meg elsőnek Don. – Hetes számú ház. Földszint. Egy kurva elemlámpával villogtat, mert nincs áram.

– De furcsamód meggyőződés nélküli a hangja.

– Ez Ofélia – Pici, az irodalombúvár. – A kibaszott hálóingében. Rögtön beleveti magát a Földközibe.

Jeb fölegyenesedik, amennyire a búvóhely teteje megengedi. Lehúzza a símaszkját, sál lesz belőle. Festékfoltos arca hirtelen egy emberöltőt öregszik a lidérces zöld fényben.

– Igen, Elliot, mi is láttuk. Rendben, egyetértünk, emberi jelenlétről van szó. Hogy kinek a jelenléte, az, gondolom, más lapra tartozik.

Tényleg éppen most mond csütörtököt az audiorendszer? Fél fejhallgatóból hallja Elliot harcias hangját.

– Jeb? Jeb, te kellesz nekem. Ott vagy?

– Hallgatlak, Elliot.

A dél-afrikai kiejtés most felerősödik, nagyon kioktató: – Azt az utasítást kaptam pontosan egy perccel ezelőtt, hogy helyezzem az egységemet vörös fokozatú készültségbe, azonnali behajózás céljából. Továbbá arra utasítottak, hogy vonjam ki megfigyelési forrásaimat a városközpontból, és koncentráljam őket az Alphára. Az Alphára való közelítéseket egy 45

John le Carré

statikus furgonról követjük. Az osztagotok eszerint fog a helyszínre érkezni és akcióba lépni.

– Ki mondja, hogy ezt tegyük, Elliot?

– Ez a harci terv. A szárazföldi és tengeri egységek összetartanak. A kurva istenit, Jeb, elfelejtetted a kibaszott parancsodat?

– Nagyon jól tudod, Elliot, mi az én parancsom. Ugyanaz, ami az első perctől fogva. Találjam meg, rendezzem le, fejezzem be. Blöffmestert nem találtuk meg, csak egy lámpát láttunk. Amíg nem találtuk meg, nem tudjuk lerendezni, és nincs olyan PID-ünk, ami egy fabatkát érne.

PID? Bár utálja a rövidítéseket, hamar jön a megvilágosodás: pozitív identifikáció.

– Úgyhogy nincs befejezés, nincs összetartás – szögezi le Jeb Elliotnak ugyanazon a rezzenetlen hangon. – Legalábbis amíg én bele nem egyezek.

Köszönöm szépen, de nem lövöldözünk egymásra a sötétben. Igazold vissza, hogy vetted, légy szíves. Elliot, hallottad, amit most mondtam?

Még mindig nincs válasz, amikor Quinn sietősen újra belép.

– Paul? Az a fény a hetesben. Látta? Odafigyelt?

– Igen. Láttam. Odafigyeltem.

– Egyszer látta?

– Azt hiszem, kétszer, de nem túl tisztán.

– Ez Blöffmester. Ő van odabenn. Ebben a szent percben. A hetes házban.

Blöffmester volt az, elemlámpával a kezében átment a szobán. Maga látta a karját. Vagy nem? Látta bizony, a szentségit. Egy emberi kart. Mind láttuk.

– Láttunk egy kart, Kilences, de az a kar még azonosítás alatt áll. Még mindig azt várjuk, hogy Aladdin előkerüljön. Elveszett, és nincs jele, hogy errefelé tartana. – És elkapva Jeb pillantását: – Azonkívül várjuk a bizonyítékot, hogy tényleg Blöffmester van a helyszínen.

– Paul?

– Itt vagyok, Kilences.

46

Törékeny igazság

– Áttervezés folyamatban. A maga dolga, hogy szabad szemmel figyelje a házakat. Főleg a hetes házat. Ez parancs. Amíg végzünk az áttervezéssel.

Meg vagyok értve?

– Értettem.

– Ha szabad szemmel bármi szokatlant lát, ami elkerülte a kamerák figyelmét, azonnal tudni akarok róla. – Elhalkul, visszatér. – Remekül végzik a dolgukat, Paul. Számíthatnak az elismerésre. Mondja meg Jebnek.

Ez parancs.

Meg vannak nyugtatva, de nem érzi magát nyugodtnak. Aladdin eltűnési mutatványa szinte hipnotizálta a búvóhely személyzetét. Lehet, hogy Elliot átrendezte a légi kamerái pozícióját, de attól még a várost pásztázzák, ráközelítenek egy-egy kóbor autóra, aztán magukra hagyják őket. A földi kamerái még mindig hol a marinát, hol az alagút bejáratát, hol az üres parti út szakaszait mutatják.

– Gyerünk, te mocskos gazember, dugd elő a képed – Don a távol levő Aladdinnak.

– Túlságosan el van foglalva a prütyköléssel a kis bukszavadász – Andy, magának. Aladdin vízhatlan, Paul – nyomatékosítja Elliot az íróasztal mögül Paddingtonban. – Aladdinhoz egy ujjal se nyúlunk. Aladdin tűzálló. Golyóálló.

Erről szólt az ünnepélyes megállapodás, amelyet Mr. Cripsin kötött rendívül becses informátorával, és Mr. Crispin informátorainak adott szava: szent.

– Főnök! – Ez ismét Don; mindkét karja a magasban.

Motorkerékpáros közeledik a salakos bekötőúton, jobbra-balra csóválja reflektora fényét. Bukósisak nincs rajta, csak egy fekete-fehér Arafat-kendő lobog a nyakában. Jobb kézzel kormányoz, ballal egy zsáknak látszó tárgyat szorongat a torkánál fogva. Lóbálja a zsákot, mutogatja, henceg vele, ide nézzetek! Karcsú, darázsderekú, energikus. A kendő elfödi arcának az alsó felét.

Amikor egy vonalba ér a házsor közepével, jobb keze elengedi a kormányt, majd forradalmi üdvözlésre lendül.

47

John le Carré

A bekötőút végére jutva úgy fest, mintha rá akarna kanyarodni – délnek fordulva – a parti útra. Ehelyett hirtelen északra fordul, feje a kormány fölé hajlik, kendője úszik utána a gyorsulás szelében, száguld a spanyol határ felé.

De kit érdekel a veszettül száguldó motorbiciklis, amikor a fekete zsákja úgy megül az út közepén, mint egy szilvapuding, pontosan a hetes számú ház bejárója előtt? 

A kamera már ráközelített. A kamera kinagyítja. Még jobban kinagyítja.

Közönséges, boltban kapható fekete műanyag zsák, a nyakánál spárgával vagy rafiával megkötve. Szemeteszsák. Egy szemeteszsák, amiben futballlabda vagy emberfej, vagy bomba lehet. Olyasfajta gyanús tárgy, amit ha az ember meglát a pályaudvaron, vagy szól valakinek, vagy nem, aszerint, hogy mennyire félős természetű.

A kamerák egymással viaskodva próbáltak a közelébe jutni. Légi felvételek váltakoztak szédítő tempóban talajszinti nagyközeliekkel meg a házsor nagy látószögű képeivel. Kinn a tengeren egy helikopter védelmezőn leereszkedik az anyahajó fölé. A búvóhelyen Jeb józan megfontolásra int: – Ez egy zsák, Elliot, semmi több. – Walesi hangja minden eddiginél szelídebb és kitartóbb. – Ennyit tudunk csak. Nem tudjuk, mi van benne, nem halljuk, nem érezzük a szagát, vagy te talán igen? Nem szivárog belőle zöld füst, nem ágaznak ki belőle látható huzalok és antennák, és szerintem te se látsz ilyet. Lehet, hogy csak egy kölyök rittyentette ide a mamája szemétzsákját… Nem, Elliot, köszönjük, de nem hiszem, hogy megtesszük a kedvedért. Szerintem ott hagyjuk, ahol van, hadd csinálja, amiért idehozták; ne haragudj. És várunk, amíg ki nem derül, minek van itt, ahogy megvárjuk Aladdint is.

Ez most elektronikus csönd, vagy egy ember hallgatása?

– A heti szennyese – veti föl az ötletet dünnyögve Pici.

48

Törékeny igazság

– Nem, Elliot, erre nem vagyunk hajlandók – mondta Jeb, most már sokkal élesebb hangon. – Nyomatékosan ismétlem, nem megyünk le, hogy közelről megnézzük, mi van a zsákban. Semmilyen formában nem foglalkozunk a zsákkal. Lehet, hogy ők pontosan erre várnak: elő akarnak csalni, hátha ott vagyunk a helyszínen. Mármost, ugye, mi nem vagyunk a helyszínen. Főleg nem, ha ilyen csalit tesznek oda nekünk. Eggyel több ok, hogy ne nyúljunk hozzá. Újabb kihalkulás, ez most tovább tart.

– Volt egy megállapodásunk, Elliot – folytatja Jeb emberfölötti türelemmel. – Talán megfeledkeztél róla. Mihelyt a szárazföldi csapat azonosította a célszemély helyzetét, és nem előbb, mi lejövünk a hegyről. És ti a tengeri csapatotokkal bejöttök a tengerről, és együtt befejezzük a munkát. Ez volt a megállapodás. Tiétek a tenger, miénk a föld. A zsák pedig a szárazföldön van, nemde? És nem rögzítettük a célszemély helyzetét, én meg nem szeretném, ha csapataink két oldalról behatolnának a sötét épületbe úgy, hogy senki se tudja, mi vár ránk, vagy mi nem vár ránk. Muszáj megismételnem, Elliot?

– Paul?

– Igen, Kilences.

– Személy szerint mit gondol arról a zsákról? Azonnali tanácsot kérek.

Elfogadja Jeb érvelését, vagy nem?

– Hacsak önnek nincs logikusabb magyarázata, Kilences, én elfogadom.

– Határozott, de tisztelettudó. Jebtől vette át a stílust.

– Lehet, hogy ez figyelmeztetés Blöffmesternek: pattanjon meg. Ehhez mit szól? Eszébe jutott valakinek maguk felé?

– Biztos vagyok benne, hogy ezt a lehetőséget nagyon komolyan számba vették, ahogy én is. A zsák azonban ugyanígy lehet egy jelzés is Aladdinnak, hogy nincs veszély, nyugodtan jöhet. A legjobb esetben is merő spekulációnak tartom az egészet. Egyáltalán, szerintem túl sok eshetőséggel kell számolni – fejezi be merészen, sőt még azt is hozzáfűzi: – Jelen körülmények között, meg kell mondanom, Jeb álláspontját rendkívül ésszerűnek találom.

49

John le Carré

– Ne oktasson ki. Mindenki várjon a helyén, amíg újra nem jelentkezem.

– Természetesen.

– És nekem itt ne „természetesen”-ezzen, a jó kurva életbe!

A vonal néma, mint a halál. Se motoszkálás, se lélegzés, se légköri zörejek a háttérben. Csak a hosszas hallgatás a mobiljában, amit egyre erősebben szorít a füléhez. 

– A kurva istenit! – Ez Don, teli tüdőből.

Ismét a lőrésnél görnyednek mind az öten, és lesik, ahogy egy magas karosszériájú kocsi, országúti fényszórókkal, kiront az alagútból, és a házsor felé repeszt. Aladdin az, jön az egyterűjével, késik a randevúról. De nem ő az. Hanem a négykerék-hajtású kék Toyota, csak a „konferencia” felirat hiányzik róla. Levág a parti útról, rázökken a salakos bekötőútra, egyenest a fekete zsák felé tart.

Ahogy közeledik, a tolóajtaja hátrasiklik, és láthatóvá lesz a volán fölé hajló, szemüveges Hansi, meg egy másik emberalak, meghatározhatatlan, de talán Kirsty; kihajol a nyitott ajtón, fél kézzel keményen markolja a felső kapaszkodót, a másikkal kinyúl a zsákért. A Toyota ajtaja becsapódik, a négyszer négyes folytatja útját északnak, eltűnik szem elől. A fekete pudingnak hűlt helye.

Elsőnek Jeb szólal meg. Soha ilyen nyugodt nem volt még a hangja.

– Ezek, akiket láttam, a te embereid voltak, Elliot? Akik csak úgy felkapták a zsákot? Beszélni szeretnék veled, Elliot. Szerintem hallasz, Elliot. Volnál szíves megmagyarázni, Elliot?

– Kilences?

– Igen, Paul.

– Úgy tűnik, Elliot emberei most vették magukhoz a zsákot – amennyire tőle telik, próbál olyan racionálisan beszélni, mint Jeb. – Ott van, Kilences?

Kilences némi késéssel újra jelentkezik, nem tűr ellentmondást: 50

Törékeny igazság

– Mi hoztuk meg az operatív döntést, a kurva életbe. Valakinek döntenie kellett, értem? Lesz szíves tájékoztatni Jebet. Most, rögtön. A döntés egyértelmű. Meghoztuk. Újra elhallgat. Elliot viszont ereje teljében visszatér, egy ausztrál akcentussal beszélő női hanggal cserél eszmét a háttérben, majd a szélesebb közönségnek is bejelenti a női hang üzenetét: – Hogy a zsák élelmiszert tartalmaz? Köszönöm, Kirsty. A zsák füstölt halat tartalmaz. Hallod, Jeb? Kenyeret. Arab kenyeret. Köszönöm, Kirsty.

Még mi van abban a zsákban? Hát van benne víz. Kristályvíz. Blöffmester a buborékosat szereti. Van itt csokoládé is. Tejcsoki. Tartsa még, Kirsty, köszönöm. Sikerült felfognod, Jeb? Az a patkány egész idő alatt abban a házban volt, és a cimborái etették. Behatolunk, Jeb. Itt van előttem a parancs, meg is van erősítve.

– Paul?

De most nem Quinn államtitkár úr, alias Kilences szól hozzá. Ez most Jeb félig befeketített arca, a szeme kifehérlik belőle, mint egy szénbányászé. És Jeb hangja beszél a lelkére, higgadtan, mint mindig: – Nem lenne szabad megtennünk, Paul. Kísértetekre lövöldözünk a sötétben. Elliot a felét sem érti annak, ami itt folyik. Szerintem ezzel te is egyetértesz.

– Kilences?

– Mi a fene ütött magukba? A csapat be fog hatolni! Mi a gond, jóemberek?

Jeb rámered Paulra. Pici is rámered Jeb válla fölött.

– Kilences?

– Igen?

– Azt kérte, Kilences, hogy legyek a szeme és a füle. Kénytelen vagyok egyetérteni Jebbel. Ebben a pillanatban semmi, amit láttam vagy hallottam, nem indokolja a behatolást.

Mármost ez a csönd szándékos, vagy technikai? Gyors bólintás Jebtől. Pici részéről fanyar, megvető mosoly érkezik, nem tudni, a megvetés Quinn-nek 51

John le Carré

szól, Elliotnak, vagy ennek az egésznek. Az államtitkártól pedig egy megkésett dühöngés: – Az az ember odabent van, bassza meg! – A hang kiúszik, visszajön. – Paul, hallgasson ide. Ez parancs. Láttuk azt az embert teljes arab szerelésben.

Látták maguk is. Blöffmester. Ő van odabent. Egy arab fiú hordja neki az ennivalót és a vizet. Még mi a rossebet akar Jeb? – Bizonyítékot akar, Kilences. Azt mondja, nincs elég bizonyíték. És meg kell mondanom, nagyon hasonló a véleményem. Újabb bólintás Jebtől, energikusabb, mint az előző, most is csatlakozik hozzá Pici, aztán a többi bajtárs. A négy férfi egyforma fehér szemmel nézi Pault a símaszkja mögül.

– Kilences?

– Ott maguknál senkit nem érdekelnek a parancsok?

– Beszélhetek?

– De siessen!

Mintha jegyzőkönyvbe diktálná, minden szót mérlegel, mielőtt kimondja: – Kilences, az én megítélésem és minden józan elemzési kritérium szerint bizonyítatlan feltevések sorozatával van dolgunk. Jeb és az emberei mind tapasztalt szakértők. Úgy vélik, a dolgok jelen állása szerint nincs megcáfolhatatlan tény a kezünkben. Mint az ön szeme és füle, kénytelen vagyok azt mondani, hogy egyetértek a véleményükkel.

Halk hangok a háttérben, aztán megint az a mély, halott némaság, mígnem Quinn újra megszólal, szinte vijjogva és ingerülten: – Bassza meg, Blöffmester most fegyvertelen. Ebben állapodott meg Aladdinnal. Fegyvertelenek, kíséretük sincs, egyedül találkoznak. Ez egy roppant értékű terrorista, egy valag vérdíjjal a fején, és rengeteg felbecsülhetetlenül értékes információt lehetne kiszedni belőle, és most ott ül, és arra vár, hogy megkopasszuk. Paul?

– Itt vagyok még, Kilences.

52

Törékeny igazság

Ott van, de a bal oldali képernyőt bámulja, mint a többiek is. Az árnyékot a part felőli oldalán. A vízen heverő gumidingit. A nyolc emberalakot, aki benne ül.

– Paul? Adja Jebet. Jeb, ott van? Figyeljenek rám jól, maga is, meg Paul is. Mind a ketten figyelnek?

Csupa fül mindkettő.

– Figyeljenek rám – Már mondták, hogy figyelnek, de mindegy. – Ha a tengeri csapat üti meg a főnyereményt, ők rakják fel a naszádra, és viszik ki a felségvizekről a kihallgatókhoz, miközben maguk ott a hegyen meresztik a seggüket, mégis, hogyan fog az kinézni? Jesszusom, Jeb, mondták, hogy maga milyen finnyás, de gondoljon rá, kérem, hogy mit veszíthet!

A képernyőn az anyahajó mellett már nem látható a gumicsónak. Jeb álcázott arca a ritkás kötésű símaszk mögött olyan, mint egy ősi harci maszk.

– Nos, ehhez nem sokat lehet hozzáfűzni, ugye, Paul? Szerintem nemigen.

Most, hogy már mindent elmondtál – szól a barátjához csöndesen.

De Paul nem mondott el mindent, legalábbis nem annyit, amennyivel elégedett volna. És mégis, némiképp saját magát is meglepve, tétovázás és ügyetlenkedés nélkül megtalálja a szavakat.

– Illő tisztelettel, Kilences: az én megítélésem szerint nem szól elegendő érv amellett, hogy a szárazföldi csapat behatoljon. Vagy akárki más, ha már itt tartunk.

Ez volna a leghosszabb hallgatás, amit életében hallott? Jeb, háttal neki, guggolva bíbelődik egy sporttáskával. Jeb mögött az emberei már fölegyenesedtek. Egyikük – Paul nem tudja, melyik – lehajtja a fejét, és mintha imádkozna. Pici közben lehúzta a kesztyűjét, és most sorra nyalintja meg az ujjai hegyét. Mintha az államtitkár üzenete hozzájuk is eljutott volna, csak másfajta, okkult csatornákon.

– Paul?

– Igen, uram.

53

John le Carré

– Legyen szíves tudomásul venni, hogy ebben a helyzetben nem én vagyok az akció parancsnoka. A katonai döntések, mint nyilván tudja, kizárólag a terepen tartózkodó rangidős katona jogkörébe tartoznak. De javaslatokat azért tehetek. Úgyhogy lesz szíves tájékoztatni Jebet, hogy az előttem fekvő operatív adatok alapján javaslom, de nem parancsolom, hogy ajánlatos lenne a Vadvilág műveletet azonnal végrehajtania. Hogy megteszi-e, arról persze csakis ő dönthet.

De Jeb, miután megcsapta az államtitkári üzenet sodra, jobbnak látta, ha nem várja meg a végét. Bajtársaival már eltűnt a sötétben. 

Hol az éjjellátó szemüvegben, hol anélkül kémlelte a homályt, de nem látta nyomát sem Jebnek, sem az embereinek.

Az első képernyőn a gumicsónak már közeledett a parthoz. Hullámtaréjok nyaldosták a kamerát, fekete sziklák nagyobbodtak.

A második képernyő fekete volt.

Odalépett a harmadikhoz. A kamera ráközelített a hetes házra.

A bejárati ajtó csukva, az ablakokon most sincs függöny, bent nem ég villany. Nem látott kísértetlámpást semmilyen leples kézben. Nyolc fekete ruhás férfi kecmergett ki a gumicsónakból, egyik húzta maga után a másikat.

Most ketten letérdeltek, fegyverükkel becéloztak egy célpontot a kamera fölött. Három másik ember beosont az objektív látóterébe, aztán eltűnt.

A képernyő a parti útra váltott, meg a házsorra, pásztázta az ajtókat. A hetes ajtó nyitva volt. Fegyveres árnyék őrködött mellette. Egy második fegyveres árnyék besurrant az ajtón, egy harmadik, sokkal magasabb, utána: ő volt Pici.

A kamera még épp időben elkapta, ahogy a kicsi Jeb az ő beroggyantott térdű walesi bányászjárásával eltűnt a partra levezető, kivilágított lépcsőn.

A szélzörgésen túlról valami kattogó hang jött, mint amikor egy sor dominó eldől: két sorozat kattogás, aztán semmi. Paul mintha egy jajkiáltást hallott 54

Törékeny igazság

volna, de túl feszülten fülelt, semhogy biztos lett volna benne. A szél volt.

Vagy a csalogány. Nem, inkább a bagoly.

A lépcső világítása kialudt, aztán a bekötőút menti nátriumgőzlámpák sora is. És mintha ugyanaz a kéz kapcsolta volna ki, a két még élő képernyő is elsötétült.

Először nem volt hajlandó elfogadni az egyszerű igazságot. Közben fölvette az éjjellátó szemüvegét, levette, aztán újra fölvette, és az elemlámpa zöldes fényével kóválygott egy darabig a billentyűzeteken, szuggerálva a képernyőket, hogy elevenedjenek meg újra. Nem engedelmeskedtek.

Felugatott valahol egy kósza motorhang, de ugyanúgy lehetett egy róka, mint egy autó. Vagy a gumicsónak motorja. A titkosított telefonján megnyomta az egyest, ez volt Quinn száma, de nem szűnő elektronikus vijjogás volt a válasz. Kilépett a búvóhelyről, végre fölegyenesedhetett, nekifeszítette vállát az éjszakai szélnek.

Az alagútból egy kocsi száguldott elő, lekapcsolta fényszóróit, és mielőtt a parti útra ért volna, csikorogva fékezett. Tíz perc, tizenkettő. Semmi. Aztán a sötétből Kirsty ausztrál hangja a nevén szólította. Aztán megjelent Kirsty maga is.

– Mi a csuda történt? – kérdezte a férfi.

Kirsty visszaterelte a búvóhelyre.

– Küldetés tejesítve. Általános örömmámor. Kitüntetészuhatag – mondta.

– És mi van Blöffmesterrel?

– Mondtam már, általános az örömmámor.

– Szóval elkapták? És kivitték az anyahajóra?

– Most gyorsan húzzon innen a picsába, és hagyja abba a kérdezősködést.

Leviszem a kocsihoz, a kocsi pedig elviszi a reptérre, ahogy terveztük. A gép már várja. Minden klappol, minden remek. Gyerünk. Most.

– Jebnek nem esett baja? És az embereinek? Jól vannak?

– Fel vannak dobva, boldogok.

– És ez micsoda volt? – A fémdobozokra és a számítógépekre gondol.

55

John le Carré

– Ez a cucc három másodpercen belül eltűnik innen, ha elvittem magát, a francba. Most pedig tűnés.

Máris botladoznak, csúszkálnak a völgy felé, miközben a tengeri bokszolja őket, és a hajómotorok ideszálló zúgása még a szélnél is hangosabb.

Hatalmas madár – talán sas – pattan ki lába előtt a bozótból, világgá rikoltja dühét.

Egyszer hasra vágódik egy elszakadt tartóhálóban, és csak egy bokor menti meg.

Aztán, éppilyen hirtelen, az üres parti úton találják magukat, levegő után kapkodva, de csodálatos módon épen és sértetlenül.

A szél alábbhagyott, az eső elállt. Lefékez mellettük egy másik autó. Kiugrik belőle két melegítős, bakancsos férfi. Kirstynek odabiccentenek, rá még ennyit se pazarolnak, futólépésben indulnak a kaptató felé.

– Majd kérem a szemüveget – mondja Kirsty.

Odaadja.

– Van magánál valami papír? Térkép. Eltett valamit odafönt?

Nem volt nála semmi.

– Ez most győzelem volt, világos? Egyetlen áldozat sincs. Remek munkát végeztünk. Mi mind. Maga is. Érthető?

Mondta-e válaszul erre, hogy „Érthető”? Most már mindegy. A lány többet rá se pillantott, elindult a két férfi után.

56