Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt (részlet) by Olvasoterem

Julian Barnes

Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Barnes H 176 press.indd 3

5/10/13 2:09 PM

A mû eredeti címe: The Sense of an Ending

n eljáráshet.

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemû felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

A borítót Bóna Endre tervezte

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2013 www.partvonal.hu Felelôs kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetôje Felelôs szerkesztô: Baranyi Vivien Szerkesztô: Korentsy Márta Tördelés: Zsankó Adolfina Sarolta Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft., Kaposvár Felelôs vezetô Pogány Zoltán ügyvezetô igazgató ISBN 978-615-5283-08-6

Barnes H 176 press.indd 4

5/10/13 2:09 PM

Els么 r茅sz

Barnes H 176 press.indd 7

5/10/13 2:09 PM

Emlékszem – különösebb összefüggés nélkül: – egy csuklóra, melynek belsô oldala fénylik; – vizes mosogatóból felcsapó gôzre, mikor egy forró serpenyôt hanyagul belehajítanak; – kicsurgó spermára, melyet beszippant a lefolyó örvénye és végigutazik egy magas ház vízvezetékein; – egy folyóra, mely a józan észnek ellentmondva felfelé folyik, és a parton a hullámverést fél tucat fáklyaláng üldözi; – egy másik folyóra, mely szürke és széles, és folyásiránya megállapíthatatlan a felszínét borzoló metszô szél miatt; – egy zárt ajtó mögött rég kihûlt fürdôvízre. A legutolsót nem saját szememmel láttam, de az, amire végül emlékszünk, nem mindig egyezik meg azzal, amit tényleg láttunk is.

Idôben létezünk – az idô tart és alakít minket –, de soha nem éreztem, hogy ezt a maga teljességében felfogtam volna. És most nem azokra az elméletekre célzok, melyek szerint az idô meggörbül és visszahajlik, vagy máshol fut

Barnes H 176 press.indd 9

5/10/13 2:09 PM

velünk párhuzamosan. Nem, én a teljesen közönséges, hétköznapi idôre gondolok, melynek egyenletes múlását az órák követik nyomon: tik-tak, cikk-cikk-cikk. Mi sem magától értetôdôbb egy másodpercmutatónál. És mégis, egy pillanatnyi öröm vagy bánat is megtanít arra, hogy az idô képlékeny. Vannak érzelmek, melyek felgyorsítják, mások lelassítják; néha úgy tûnik, hogy elveszett – mígnem egyszer csak tényleg elvész, és soha nem tér vissza.

Nem különösebben érdekel az iskoláskorom, és nem is szoktam nosztalgiával gondolni rá. De minden az iskolában kezdôdött, ezért most vissza kell térnem néhány eseményre, amelyek azóta anekdotává lényegültek át, elô kell húznom néhány emlékfoszlányt, melyeket az idô bizonyossággá formált. Ha már nem lehetek biztos abban, hogy mi is történt valójában, legalább azokban a benyomásokban lehetek hiteles, melyeket az átélt események hagytak bennem. Ez a legtöbb, amit tehetek.

Hárman voltunk, és most ô lett a negyedik. Nem gondoltuk, hogy bárki is csatlakozni fog még kis társaságunkhoz. A klikkek és párok addigra már kialakultak, mi pedig elkezdtük tervezgetni, hogyan repülünk ki az iskolából az életbe. Adrian Finn-nek hívták; magas, visszahúzódó fiú volt, aki eleinte magába forduló tekintettel és gondolataiba elmerülve járt. Egy-két napig alig vettünk róla tudomást. Az iskolánkban se az ünnepélyes, se a megalázó beavatás nem volt szokásban. Egyszerûen elkönyveltük a jelenlétét, és vártunk.

Barnes H 176 press.indd 10

5/10/13 2:09 PM

Tanáraink több érdeklôdéssel fordultak felé, mint mi. Ki akarták tapogatni, hogy mennyire intelligens, együttmûködô, milyen a felkészültsége, és hogy mennyire ígéretes „alapanyag” a tudományos pályára. Ennek az ôszi félévnek a harmadik napja történelemmel kezdôdött az öreg Joe Hunttal, háromrészes öltönyében kissé mesterkélten megnyerô fellépésû tanárunkkal, aki tekintélyét nagyrészt a kellôen, de nem szélsôségesen unalmas óráival tartotta fenn. – Nos, amint bizonyára emlékeznek, azt a feladatot adtam önöknek, hogy tájékozódjanak kicsit a szakirodalomban VIII. Henrik uralkodásáról. – Colin, Alex és én egymásra sandítottunk, remélve, hogy a csaliként kivetett kérdésen egyikünk sem fog fennakadni. – Ki vállalkozna a korszak átfogó bemutatására? – Hunt vette a lapot elkerülô tekintetünkbôl. – Nos, talán Marshall. Hogyan jellemezné VIII. Henrik uralkodását? Megkönnyebbülésünk messze felülmúlta kíváncsiságunkat, mert Marshall csak egy szürke, üres fejû fiú volt, akibôl még az igazi tudatlanság kreativitása is hiányzott. A kérdés mélyén rejlô lehetséges csapdákat próbálta felmérni, mielôtt elôállt válaszával: – Zûrzavar, tanár úr. Alig leplezett kuncogás hullámzott végig a termen, Hunt is majdnem elmosolyodott. – Kifejtené, kérem, egy kicsit részletesebben? Marshall óvatos bólintással jelezte készségét, egy kicsit elgondolkodott, majd úgy döntött, hogy ez nem az óvatoskodás ideje. – Úgy is fogalmazhatnék, tanár úr, hogy nagyon nagy zûrzavar volt. – Nézzük akkor Finnt. Eljutottak eddig az anyagban?

Barnes H 176 press.indd 11

5/10/13 2:09 PM

Az új fiú egy sorral elôttem ült, tôlem balra. Marshall hülyeségei semmilyen látható reakciót nem váltottak ki belôle. – Sajnálom, de itt még nem tartottunk. Azonban egy elmélet szerint a legtöbb, ami bármely történelmi eseményrôl megállapítható – legyen akár az elsô világháború kitörése –, hogy „valami történt”. – Valóban? Nos, ez egyúttal azt is jelenti, hogy búcsút mondhatok az állásomnak, ugyebár? – Egy sor behízelgô nevetéssel öreg Joe Hunt megbocsátotta szünidei semmittevésünket, majd leadta az anyagot a poligám királyi mészárosról. A következô szünetben odamentem Finnhez. – Tony Webster vagyok – mire ô értetlenül nézett rám. – Jól megfogtad Huntert. – Láthatóan nem értette, hogy mire célzok. – Mármint, hogy minden csak „megtörténik”. – Ja, igen. Sajnáltam, hogy nem vette a lapot. Nem erre a válaszra számítottam.

Egy másik részlet is megmaradt emlékeimben: szövetségünk szimbólumaként mindhárman befelé fordított lappal viseltük a karóránkat. Persze, ez is csak egy póz volt, de lehet, hogy más is volt benne. Így az idôt csak a magunkénak érezhettünk, sôt titkos cinkosunk lett. Úgy gondoltuk, hogy Adrian is észreveszi és átveszi majd ezt a szokást, de nem így történt.

Aznap – vagy talán egy másik nap – dupla angolóra következett a friss cambridge-i diplomás Phil Dixonnal. Gyakran hozott be kortárs irodalmat, és szeretett minket

Barnes H 176 press.indd 12

5/10/13 2:09 PM

váratlan kérdésekkel provokálni: – „Szülés, párosodás, halál.” T. S. Eliot szerint „ennyi a tény a dolgok gyökerénél.”* Mit szólnak hozzá? – Egyszer egy Shakespearedráma fôhôsét Kirk Douglashez hasonlította a Spartacusból. Arra is emlékszem, hogy amikor Ted Hughes költészetérôl volt szó, professzorosan oldalra billentette a fejét, és dünnyögött magában: – Nos, persze nem tudhatjuk, hogy mi jön azután, ha végleg kifogy az állatokból. – Néha „uraim”-nak szólított minket. Mondanom se kell, imádtuk. Aznap délután egy verset osztott ki cím, szerzô és dátum nélkül; tíz percet adott, hogy tanulmányozzuk, aztán érdeklôdött, hogy mit szólunk hozzá. – Mit szólna, ha ön kezdené, Finn? A kérdés röviden az, hogy ön szerint mirôl szól ez a vers. Adrian felnézett a padjából. – Erósz és Thanatosz, uram. – Hm. Kíváncsian hallgatjuk. – Szex és halál – folytatta Finn, mintha nem csak a hátsó sorban ülô suttyók nem tudtak volna görögül. – Vagy szerelem és halál, ha úgy jobban tetszik. Ahogy az Erósz princípiuma ellentétbe kerül a haláléval, és amit ez a konfliktus elôidéz, uram. Valószínûleg jobban imponált nekem ez a válasz, mint ami Dixon mércéjével még egészséges érdeklôdésnek minôsült. – Webster, felvilágosítana minket? *T. S. Eliot: Sweeney Agonisztész. Egy agon töredéke. Fordította Szemlér Ferenc. T. S. Eliot: Versek. Drámák. Macskák könyve. Jegyzeteket összeállította Takács Ferenc. Budapest: Európa, 1986, 110. o.

Barnes H 176 press.indd 13

5/10/13 2:09 PM

– Én azt hittem, hogy ez a vers egy gyöngybagolyról szól, uram. Ez egy jellemzô különbség volt hármunk és új barátunk között. Mi alapvetôen mindig ugrattunk mindenkit, kivéve, ha komolyan gondoltunk valamit, Adrian viszont alapból komoly volt, kivéve, ha ugratott másokat. Eltelt egy kis idô, mire kiismertük.

Adrian hagyta, hogy bevonjuk a társaságunkba, de soha nem állította, hogy minket keresett volna. De talán kívülálló maradt. A véleményét sem igazította hozzánk. A reggeli ima közben hallottuk, hogy bekapcsolódik a kórus válaszaiba, miközben Alex és én csak mímeltük a szavakat, Colin pedig inkább gúnyt ûzött a helyzetbôl, ahogy buzgó áhítatot színlelve eresztette ki öblös hangját. Mindhárman meg voltunk róla gyôzôdve, hogy az iskolai sportolás csak a szexuális ösztöneink elnyomására szervezôdött kriptofasiszta összeesküvés; Adrian belépett a vívóklubba, és magasugró lett. Mi militánsan botfülûek voltunk; ô klarinéttal járt iskolába. S míg Colin a családját ásta egyre mélyebbre, én a politikai rendszert gúnyoltam, és Alex filozófiai ellenérveket állított fel a valóság észlelt természetével kapcsolatos állításokkal szemben, Adrian megtartotta magának a véleményét – legalábbis eleinte. Úgy tûnt, mintha hinne bizonyos dolgokban. Ezzel mi se voltunk másképp, csak mi a saját dolgainkban akartunk hinni, és nem olyanokban, amelyeket már eldöntöttek nekünk. Innen eredt a mi megtisztító kétkedésbe vetett hitünk. Az iskola London belvárosában volt, és minden nap a város különbözô kerületeibôl kellett ingáznunk, hogy az egyik

Barnes H 176 press.indd 14

5/10/13 2:09 PM

felügyeleti rendszerbôl kilépve a másikba jussunk. Abban az idôben a dolgok egyszerûbbek voltak: kevesebb volt a pénz, a digitális korszak még nem köszöntött be, a divat nem uralkodott erôszakosan, és nem voltak barátnôk. Semmi sem vont el minket egyetlen emberi és gyermeki kötelességünktôl, a tanulástól. Egyetlen feladatunk az volt, hogy átmenjünk a vizsgákon, végzettségünknek megfelelô állást találjunk, és szüleink egyetértésével egy olyan életet rakosgassunk ös�sze, ami a maga józanságával is teljesebb, mint az övék volt, bár ôk folyvást a múltjukba kapaszkodva állították, hogy az ô életük egyszerûbb, tehát jobb volt. Ezt persze soha senki nem mondta ki: az angol középosztály öntetszelgô szociáldarwinizmusát nem kellett nyilvánvalóvá tenni. – Elfuserált görények ezek a szülôk – panaszkodott Colin egy hétfôi ebédszünetben. – Amíg gyerek vagy, azt hiszed, normálisak, aztán rájössz, hogy ôk is csak olyanok, mint… – …mint VIII. Henrik, Col? – fejezte be helyette Adrian. Kezdtük megismerni ironizáló hajlamát, és tudtuk azt is, hogy néha ellenünk fordítja. Ha ugratni akart, vagy éppen komolyra fordítani a szót, engem teljes nevemen Anthonynak szólított, Alexbôl Alexander lett, a tovább nem hosszabbítható Colin pedig Colra rövidült. – Nem érdekelne, ha apámnak fél tucat felesége lenne. – És felvetné a pénz. – És Holbein festené meg a portréját. – És megmondaná a pápának, hogy pofa be. – Szóval, mit is csináltak a szüleid, hogy EG-k lettek? – érdeklôdött Alex. – El akartam menni velük a vidámparkba, de ôk azt mondták, hogy az egész hétvégén kertet kell rendezniük.

Barnes H 176 press.indd 15

5/10/13 2:09 PM

Egyértelmû EG-ség. Kivéve Adriannek, aki végighallgatta pampogásainkat, de ritkán szállt be. Pedig ha valakinek lett volna oka rá, az ô volt. Anyja évekkel ezelôtt lelépett, és apjára hagyta ôt és a nôvérét. Ez még jóval azelôtt történt, hogy divatba jött volna az „egyszülôs család” kifejezés; akkoriban „csonka családok”-ról beszéltek, és Adrian volt az egyetlen ilyen ismerôsünk. Szerintünk ez elegendô ok lett volna, hogy az egész életet meggyûlölje, de nem lázadt. Azt mondta, hogy szereti az anyját, és tiszteli az apját. Mikor magunkra maradtunk hármasban, analizáltuk a helyzetét, és azt az elméletet állítottuk fel, hogy a boldog családi élet titka az, hogy ne legyen család – legalábbis ne éljenek együtt a családtagok. Miután felállítottuk a diagnózist, még jobban irigyeltük Adriant.

Abban az idôben úgy gondoltunk magunkra, mint akik egy karámba zárva várják az életbe való kizabadulásukat. És ha eljön az a pillanat, az életünk – és vele együtt az idô is – hirtelen felgyorsul. Hogy is tudhattuk volna, hogy az életünk már elkezdôdött, hogy máris elônyökre tettünk szert és sérüléseket is szereztünk? És hogy sejthettük volna, hogy kiszabadulásunk után csak egy nagyobb karámba kerülünk, melynek falai azonban elsôre nem láthatóak? S közben ki voltunk éhezve könyvre, szexre, és egyszerre voltunk meritokraták és anarchisták. Korruptnak láttunk minden politikai és társadalmi rendszert, de nem voltunk hajlandóak elgondolkodni azon, hogy a hedonista káoszon kívül milyen más járható utak lennének. Ezzel szemben Adrian megpróbált minket arra terelni, hogy gondolkodva éljünk, és cselekedeteinket elvek irányítsák. Korábban tár-

Barnes H 176 press.indd 16

5/10/13 2:09 PM

saságunkban Alex volt a filozófus. Ô olvasott olyan dolgokat is, amiket mi ketten nem, és néha például ilyen kijelentésekre ragadtatta magát: „Amirôl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”* Ilyenkor Colin és én csendben eltöprengtünk kicsit a gondolaton, majd egy grimasszal tovább folytattuk a beszélgetést. Csakhogy Adrian érkezése kitette Alexet a filozófusi páholyból, de legalábbis két filozófus közül választhattunk. Míg Alex Russellt és Wittgensteint olvasott, Adrian Camus-t és Nietzschét. A magam részérôl George Orwellt és Aldous Huxley-t olvastam, Colin pedig Baudelaire-t és Dosztojevszkijt. Ez csak egy karikírozott portré. Igen, szerepeinkben nagyra törtünk – de mi másról szólna az ifjúság? Olyan szavakkal dobálóztunk, mint „episztemé” és „Sturm und Drang”, imádtuk megállapítani, hogy valami „filozófiai értelemben magától értetôdik”, és egymást túllicitálva igyekeztünk leszögezni, hogy a képzelet fô funkciója az, hogy tiltott dolgokba hatoljon be. A szüleink másképp látták a világot: meg voltak gyôzôdve gyermekeik ártatlanságáról, ami hirtelen veszélybe került a számtalan káros hatás közepette. Colin anyukája engem csak fia „sötét angyalaként” emlegetett, apám Alexet vádolta, amikor rajtakapott a Kommunista Kiáltvány olvasásán, Colint beköpték Alex szülei, miután egy amerikai kemény krimit találtak nála. És így tovább. Dettó a szex. Szüleink azt gondolták, hogy egymás hatására odáig züllünk, amitôl ôk legjobban tartottak: javíthatatlan önkielégítôk, bájolgó homoszexuálisok vagy gátlástalan szexuális szabadelvûek *Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. (Tractatus LogicoPhilosophicus) 7. Ford. Márkus György. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989, 90. o.

Barnes H 176 press.indd 17

5/10/13 2:09 PM

leszünk. Magunk helyett is féltek a túl szoros kamaszbarátságoktól, a vonaton zsákmányra vizslató idegenektôl vagy a rosszfajta lányok csábításától. De aggodalmaik mennyire alulmúlták valós tapasztalatainkat!

Egy délután az öreg Joe Hunt, mintegy Adrian korábbi kihívására válaszolva, azt a feladatot adta, hogy vitassuk meg az I. világháború kitörésének okait, különös tekintettel Ferenc Ferdinánd trónörökös gyilkosának szerepére. Akkoriban a legtöbbünk hitt az abszolút megoldásokban, és szerettük az Igen-Nem, Dicsôség-Szégyen és Ártatlanság-Romlottság típusú kettôsségeket – vagy, ahogy Marshall képezte le ôket: Zûrzavar – Nagy Zûrzavar. Azokat a játékokat szerettük, ahol volt nyertes és vesztes, nem pedig a holtversenyeket. Ennek megfelelôen néhányan arra jutottak, hogy a szerb gyilkosnak, akinek a nevét már rég kirostálta az emlékezet, egyedüli és kizárólagos felelôssége volt: ha kivonod az egyenletbôl, a háború soha nem tör ki. Mások a történelmet mozgató erôknek állították ki a teljes számlát, melyek a feloldhatatlan ellentétben álló nemzeteket szükségszerûen az összecsapás felé sodorták: „Európa egy lôporos hordó volt, ami csak arra várt, hogy felrobbanjon” – és így tovább. Az anarchistább lelkületûek, mint Colin, a mellett kardoskodtak, hogy minden a véletlen mûve, hogy a világ alapállapota a folytonos káosz, és hogy csak valami primitív mesélô ösztön – kétségkívül a vallásból való kijózanodás – erôltet a maga nézôpontjából értelmet mindarra, ami történhetett vagy nem történhetett. Hunt egy kis biccentéssel nyugtázta Colin igyekezetét, hogy mindent aláásson, mintha az elborult hitetlenkedés is

Barnes H 176 press.indd 18

5/10/13 2:09 PM

csak a kamaszkor mellékterméke lenne, amit idôvel ki kell nôni. Tanáraink és szüleink nem gyôzték felemlegetni nekünk, hogy valaha ôk is voltak fiatalok, és ezért már a tekintély hangján tudnak beszélni. Ezt te még nem érted – szokták az orrunk alá dörgölni. Majd kinôsz belôle; az élet majd megtanít arra, hogy mi a valóság, és hogy nem lehet mellette elmenni. De akkoriban nem bírtuk elfogadni, hogy ôk bármiben is hasonlóak lehettek volna, és tudtuk, hogy mi sokkal inkább üstökön ragadtuk az életet – az igazságot, az erkölcsöt és a mûvészetet –, mint konszolidált ôseink. – Finn, ön eddig nem szólt hozzá, holott ön indította el a lavinát. Úgy tûnik, mintha csak a szerb merénylônk szerepébe bújt volna – Hunt szünetet tartott, hogy célzása mindenkinek leessen. – Megtisztelne minket azzal, hogy beavat gondolatainak legjavába? – Nem is tudom, uram. – Mit nem tud? – Hát, bizonyos értelemben nem tudom, hogy mit nem tudok. Ez filozófiai értelemben magától értetôdik. – Megint egy rá jellemzô kis szünetet tartott, amibôl nem tudhattuk, hogy élcelôdik, vagy teljesen komolyan beszél, amit mi ésszel már nem érhetünk fel. – Arra gondolok, hogy ez az egész felelôsségre vonósdi csak amolyan kisunnyogás a dolgokból. Egyvalakin akarunk mindent számon kérni, hogy a többieket felmenthessünk. Vagy éppen egy történelmi folyamatot hibáztatunk, hogy az egyéneket feloldozzuk. Vagy az egész tényleg csak egy anarchikus káosz, ami ugyanoda vezet. Én úgy látom, hogy van vagy volt az egyéni felelôsségeknek egy láncolata, melynek minden szeme szükségszerû volt, de a lánc nem volt annyira hosszú, hogy bárki bárkit csak úgy vádolhasson. Elisme-

Barnes H 176 press.indd 19

5/10/13 2:09 PM

rem persze, hogy a felelôsségre vonás igyekezetében sokkal inkább a saját gondolkodásmódomat tárom fel, mintsem a megtörtént események józan elemzését. De ez a történelem egyik központi problémája, ha nem tévedek, uram. Szubjektív értelmezés szemben az objektív értelmezéssel, és hogy a történész történelmét kell megtanulnunk, hogy megértsük az elénk tálalt verziót. Mindenki hallgatott. És ezúttal nem ugratott senkit, a legkevésbé sem. Öreg Joe Hunt az órájára pillantott, és mosolygott. – Finn, öt év múlva nyugdíjba vonulok. Örömmel írok ajánlást önnek, ha a helyemre akarna lépni – és ô is komolyan gondolta.

Egy nap eleji eligazításon igazgatónk az eltávolítások és katasztrofális sporteredmények kihirdetésére fenntartott higgadt hangján bejelentette, hogy lesújtó hírt akar velünk megosztani: Robson a természettudomány-fakultációs végzôs osztályból eltávozott a hétvégén az élôk sorából. A tömegen végigfutó döbbent sustorgás közepette még elmondta, hogy Robson élete virágzó ifjúsága teljében szakadt meg, elmúlása veszteség az egész iskolának, és temetésén mindannyian jelen leszünk jelképesen. Mindenrôl beszélt, csak arról az egyrôl nem, amit tudni akartunk: hogyan és miért; és ha gyilkosság volt, ki ölte meg? – Erósz és Thanatosz – kommentálta a hírt Adrian az elsô óra elôtt. – Megint Thanatosz gyôzött. – Robsont nem olyan Erósz-Thanatosz fából faragták – mondta Alex. Colin és én egyetértôen bólintottunk. Ismertük, mert pár évig velünk járt egy osztályba. Rezzenéste-

Barnes H 176 press.indd 20

5/10/13 2:09 PM

len, fantáziátlan fiú volt, a mûvészetek jéghidegen hagyták, és úgy jutott elôbbre, hogy közben senkit sem sértett meg. Most viszont mindannyian felháborodtunk, hogy korai halálával nevet szerzett magának. Virágzó ifjúság? Az a Robson, akit mi ismertünk, fôzelék-alapanyag volt inkább. Nem szólt a fáma se betegségrôl, se biciklibalesetrôl vagy gázrobbanásról. Néhány nappal késôbb a pletyka (alias Brown a végzôs matekos osztályból) arról is tudott, amirôl a hatóságok nem tudtak vagy akartak beszélni. Robson felcsinálta a barátnôjét, felakasztotta magát a padláson, és két nap múlva találtak rá. – Soha nem gondoltam volna róla, hogy tudja, hogyan akasztja fel magát valaki. – Végül is a termtudos osztályba járt. – De ehhez speciális csúszócsomó kell. – Ez csak a filmekben van így. És az igazi kivégzéseken. Amúgy bármilyen csomó megteszi. Csak kicsit tovább tart, míg megfulladsz. – Szerinted milyen a barátnôje? Számba vettük az összes lehetôséget, amit ismertünk: szûz (most már csak ex), rámenôs bolti eladólány, tapasztalt öregebb nô, nemi beteg prosti. Belemerültünk a témába, mígnem Adrian más irányba terelte érdeklôdésünket. – Camus azt mondta, hogy az öngyilkosság az egyetlen igaz filozófiai kérdés. – Leszámítva az etikát, a politikát, az esztétikát, a valóság igazi természetét és a többit – vágott vissza Alex nem titkolt éllel. – Az egyetlen igaz. Ez az az alap, amin minden más nyugszik.

Barnes H 176 press.indd 21

5/10/13 2:09 PM

Robson öngyilkosságának hosszas boncolgatása után arra jutottunk, hogy a dolognak csak aritmetikai értelemben van filozófiai természete: miután az emberi populáció növekedését idézte elô tettével, úgy döntött, hogy erkölcsi kötelessége bolygónk konstans népességszámának fenntartása. De minden más tekintetben azt az ítéletet hoztuk, hogy Robson mindannyiunkat – és a komoly gondolkodást is – cserbenhagyta. Tette nélkülöz mindenféle filozófiai megfontolást, önös és mûvészietlen volt, egyszóval tévedett. Búcsúlevelérôl, amiben a pletyka (lásd Brown) szerint csak az állt, hogy „Bocs, anya”, úgy éreztük, hogy megfosztott minket valami mélyebb igazság átadásától. Talán nem ítéltük volna meg ilyen keményen Robsont, ha nem lett volna egy lényeges, kitakarhatatlan mozzanata az esetnek: velünk egykorú volt, a mi szemünkben semmi kivételes nem volt benne, és mégis, nemcsak hogy barátnôre tett szert, hanem – immár vitathatatlanul – le is feküdt vele. EG! Miért pont ô, és nem mi? Miért alakult úgy, hogy mi még a visszautasításig sem jutottunk el? A kikosarazás megalázottsága legalább elmélyítette volna általános életbölcsességünket, és kérkedhettünk volna szenvedésünkkel (szó szerint azt mondta a csaj, hogy „gennyes féreg vagyok, akinél egy tornacipô is izgalmasabb”). Olvasmányainkból tudtuk, hogy nincs Szerelem Szenvedés nélkül, és szívesen belekóstoltunk volna ebbe a Szenvedésbe, ha ez megjósolhatóvá, sôt logikusan szükségszerûvé tette volna a Szerelem halovány ígéretét. De volt egy másik félelmünk is: mi van, ha az Életben nem úgy történnek a dolgok, mint az Irodalomban? Ott vannak a szüleink – mi közük volt az Irodalomhoz? Leg-

Barnes H 176 press.indd 22

5/10/13 2:09 PM

jobb esetben is csak a nézô vagy kívülálló szerepére aspirálhattak volna, és a nagy társadalmi közeg alkotta háttérfüggöny egy rojtjaként szemlélhették volna, ahogy a valódi, igaz és fontos dolgok leperegnek elôttük. Valódi és igazi dolgok? Igen, amelyekrôl az Irodalom szólt: szerelem, szex, erkölcs, barátság, boldogság, szenvedés, árulás, megcsalás, jó és rossz, hôsök és gazemberek, bûn és ártatlanság, feltörekvés, hatalom, igazság, forradalom, háború, apák és fiúk, anyák és lányok, az egyén a társadalommal szemben, siker és kudarc, gyilkosság, öngyilkosság, halál és Isten. És gyöngybaglyok. Volt persze másfajta irodalom is – elméleti, meta-, könnyfakasztó önéletrajzi –, de mindez csak meddô maszturbálás volt a többihez képest. Az igazi Irodalom a lélek, az érzelmek és a társadalom igazságairól szólt a hôsök tetteinek és gondolatainak tükrében; a regény az idôben fejlôdô karaktert mutatta be. Legalábbis Phil Dixon ilyeneket mondott nekünk. És Robsont leszámítva egyetlen olyan ember volt még, akinek az élete valamilyen regénybe illôvel kecsegtetett: Adrian. – Miért hagyta ott anyád az apádat? – Nem is tudom igazán. – Volt anyádnak másik pasija? – Megcsalta apádat? – Volt az apádnak szeretôje? – Nem tudom. Azt mondták, majd megértem, ha nagy leszek. – Mindig ezt ígérgetik. Én erre azt mondom, hogy mi lenne, ha most világosítanának fel? – leszámítva azt, hogy ezt így soha nem mondtam. Nálunk otthon – amennyire meg tudtam ítélni – nem voltak titkok, amit szégyellnivalónak és kiábrándítónak találtam.

Barnes H 176 press.indd 23

5/10/13 2:09 PM

– Nincs az anyádnak egy fiatal szeretôje? – Honnan tudhatnám? Soha nem nála találkozunk; mindig ô jön fel Londonba. Reménytelen. Egy regényben Adrian biztos nem fogadta volna el úgy a dolgokat, ahogy azokat elébe tették. Mi értelme volt egy regényhez méltó helyzetnek, ha a fôszereplô nem volt hajlandó úgy viselkedni, ahogy illett volna egy könyvben? Adriannek leskelôdnie kellett volna, vagy félretennie a zsebpénzét és egy magánnyomozót felfogadni; lehet, hogy mind a négyünknek el kellett volna indulnunk azon az Ösvényen, aminek végén kiderült volna az Igazság. Vagy ez inkább elvette volna az irodalom ízét, és csak egy ifjúsági regény jött volna ki belôle?

Az év utolsó történelemóráján az öreg Joe Hunt, aki letargikus diákjait végigkalauzolta a Tudorok és Stuartok, a viktoriánusok és a századelô korán, a birodalom felemelkedésétôl a hanyatlásig, arra kért minket, hogy tekintsük vissza ezekre az évszázadokra, és próbáljunk meg tanulságokat levonni. – Kezdhetnénk talán azzal az egyszerû kérdéssel, hogy „Mi is a történelem?” Hozzáfûznivaló, Webster? – A történelem a gyôztesek hazugsága – talán túlságosan is lesre állva csaptam le a kérdésre. – Na igen; szinte biztos voltam benne, hogy ezt fogja mondani. Nos, csak amennyiben nem felejtjük el, hogy a történelem a vesztesek önáltatása is. Simpson? Colin jobban felkészült, mint én. – A történelem olyan, mint a zsíros kenyér hagymával, uram.

Barnes H 176 press.indd 24

5/10/13 2:09 PM

– Mégpedig? – Semmi változatosság. Ugyanazt az ízt böfögjük vissza. Egész évben. Ugyanaz a forgatókönyv, egy téma sok variációval: zsarnokság és felkelés, háború és béke, gyarapodás és elszegényedés. – Nem lesz ez egy kicsit sok a kenyérre? Az illendônél harsányabb nevetésünk amolyan év végi fékevesztett röhögésbe ment át. – Finn? – „A történelem az a bizonyosság, ami az emlékezet elhalványulásának és a dokumentáció pontatlanságainak találkozásából jön létre.” – Valóban? Ön hol találkozott ezzel a válasszal? – Lagrange, uram. Patrick Lagrange. Francia. – Sejthettük volna. Rávilágítana, kérem, egy példával? – Robson öngyilkossága, uram. Az osztályban megdermedt a levegô, néhányan meggondolatlanul hátrafordultak. De Hunt – akárcsak a többi tanár – Adriant kivételes bánásmódban részesítette. Ha mi álltunk elô provokatív megjegyzésekkel, azt infantilis cinizmusunk megnyilvánulásának tekintették – még valami, amit idôvel majd kinövünk. De ha Adrian provokált, mindig szíves fogadtatásban részesült, mintha az igazság ösvényén botladozna. – Mi köze az esetnek a mi témánkhoz? – Az is egy történelmi esemény, még ha jelentéktelen is, uram. Viszont a közelmúltban történt. Mindenképp megérdemli, hogy történelemnek tekintsük. Tudjuk, hogy meghalt, tudjuk, hogy volt egy barátnôje, tudjuk, hogy terhes – vagy az volt. Mit tudunk még? Egyetlen írásos forrás, egy búcsúlevél „Bocs, anya” szöveggel – Brown tudomása

Barnes H 176 press.indd 25

5/10/13 2:09 PM

szerint. Létezik még ez a levél? Vagy megsemmisítették? Volt Robsonnak más indítéka is a nyilvánvaló magyarázatokon kívül? Milyen lelkiállapotban volt? Biztosak lehetünk abban, hogy övé volt a gyerek? Nincs válaszunk, uram, pedig friss az esemény. Hogyan írhatná meg valaki Robson történetét ötven év múlva, mikorra már a szülei nem élnek, a barátnôje pedig eltûnt, és amúgy sem akarna emlékezni rá? Érti a problémát, uram? Minden tekintet Huntra szegezôdött; vártuk, hogy ezúttal Adrian nem feszítette-e túl a húrt. A „terhes” szó még mindig úgy kísértett a teremben, mint ahogy a krétapor oszlik szét. Nem is beszélve arról az eshetôségrôl, hogy más valaki az apa: Robson, a Felszarvazott Nebuló… Tanárunk hosszabb szünet után szólalt meg. – Értem a problémát, Finn. De úgy gondolom, hogy alábecsüli a történelmet. És ezzel együtt a történészeket is. Tételezzük fel, hogy szerencsétlen Robson a történészi érdeklôdés középpontjába kerül. A történészeknek mindig is számolniuk kellett az eseményeket feltáró közvetlen bizonyítékok hiányával. De ez nem újdonság nekik. És ne felejtsük el, hogy a mi esetünkben lennie kell egy nyomozásnak és egy igazságügyi szakértôi jelentésnek. Lehet, hogy Robson naplót vezetett, levelet írt vagy telefonált, amire az illetôk emlékeznek. Szülei valószínûleg válaszoltak a részvétnyilvánításokra. Ötven év múlva pedig – a jelenlegi várható élettartamot alapul véve – jó néhány iskolatársa lesz még életben, akiket meg lehet kérdezni. A probléma nem is annyira nyomasztó, mint amilyennek lefesti. – De semmi sem válthatja ki Robson személyes vallomásának hiányát, uram.

Barnes H 176 press.indd 26

5/10/13 2:09 PM

– Bizonyos értelemben valóban nem. Másrészt azonban a történészeknek kellô kritikával kell fogadniuk a szemtanúk saját vallomásait az eseményekrôl. Gyakran az a kijelentés a leggyanúsabb, amit félig a jövô felé kacsintva fogalmaznak meg. – Ha ön mondja, uram… – A lelkiállapotra pedig sokszor a történtekbôl következtethetünk. A zsarnok ritkán rendelkezik kézzel írt levélben arról, hogy számoljanak le az ellenségével. – Ha ön mondja, uram… – Igen, így gondolom. Tényleg ezek a szavak hangzottak el? Szinte biztos, hogy nem. De emlékeimbôl – legnagyobb igyekezetemmel – ezek a szavak kerültek elô.

Véget értek az iskolás évek, életre szóló barátságot fogadtunk, és mindenki elindult a maga útján. Adrian – mi sem természetesebb – ösztöndíjat kapott Cambridge-be. Én történelmet hallgattam Bristolban, Colin a Sussexi Egyetemen tanult tovább, Alex pedig belépett apja vállalkozásába. Leveleztünk egymással, ahogy akkoriban az emberek – beleértve a fiatalokat – tartották egymással a kapcsolatot. De nem volt különösebb tapasztalatunk a mûfajjal, így mondanivalónk súlya gyakran elenyészô volt páratlan magabiztosságunk megmutatásának vágya mellett. Egy olyan felütés, hogy „Kézhez vévén presentis 17. napján kelt episztolád”, még jó darabig szellemesnek hatott. Elhatároztuk, hogy mindig összejövünk, ha közülünk mindhárom távollévô egy idôben tér haza az egyetemi szünidôben, de ez nem mindig mûködött. A levelezés

Barnes H 176 press.indd 27

5/10/13 2:09 PM

valahogy átírta kapcsolatunk dinamikáját is. Eredeti hármasunk ritkábban és kevésbé lelkesen váltott leveleket, mint bármelyikünk Adriannel. Azt akartuk, hogy figyeljen ránk, és egyetértsen velünk, udvaroltunk neki, és neki írtuk meg legelôször a legjobb történeteinket; mindannyian azt hittük, hogy mi (méltán) állunk hozzá legközelebb. És bár közben új barátságokra is szert tettünk, valahogy meg voltunk róla gyôzôdve, hogy Adrian nem: hogy mi hárman még mindig a legbizalmasabb barátai voltunk, akikre szüksége van. Magunknak sem mertük bevallani, hogy nekünk volt szükségünk ôrá? Aztán az élet átvette az irányítást, és az idô felgyorsult. Más szóval, összejöttem egy lánnyal. Persze már elôtte is voltak kalandjaim, de vagy lehervasztott a magabiztosságuk, vagy teljesen elsodort az idegességük. Kétségkívül létezett egy titkos férfias kód, amit a jó fellépésû húszasok közvetítettek a bakiktól rettegô tizennyolc éveseknek. Ha valaki ráérzett erre, ragadtak rá a csajok, és válogathatott, kivel járjon. De nekem nem sikerült ráéreznem és megértenem, és valószínûleg most sem értem. A „technikám” lényege az volt, hogy nem volt technikám. Mások ezt helyes meglátással inkább balekságnak tartották. Még a leghétköznapibb hozhatok-egy-italt-táncolunkegyet-hazakísérhetlek-nincs-kedved-egy-kávét-meginni klisék is meghaladták a képességeimet. Szokásom szerint mindig csak hozzácsapódtam egy társasághoz, és próbáltam érdekes megjegyzéseket tenni, és vártam a hatást. Emlékszem, hogy elsôéves koromban egy bulin az ital hatására kicsit magamba fordultam, és amikor egy lány visszafordulva kedvesen megkérdezte, jól vagyok-e, az a válasz jött ki belôlem, hogy „szerintem mániás-depressziós vagyok”,

Barnes H 176 press.indd 28

5/10/13 2:09 PM

mert akkoriban ez stílusosabb volt, mint azt mondani, hogy „nem vagyok jól”. „Isten ments még egy ilyentôl” – mondta, és faképnél hagyott. Nemcsak hogy nem sikerült a kiugrásom a tucatifjak tömegébôl, de belém hasított a felismerés, hogy a világ legócskább csajozós dumáját sütöttem el. A barátnômet Veronica Mary Elizabeth Fordnak hívták; két hónapomba került, hogy ezt az információt (értve ezalatt a középsô neveit) megtudjam. Spanyol szakos volt, szerette a költészetet, apja pedig köztisztviselô volt. Közel 160 centi, kidomborodó, izmos vádlik, vállig érô középbarna haj, kék keretes szemüvegbôl kitekintô szürkéskék szem és mindig készséges, bár kissé tartózkodó mosoly. Úgy gondoltam, hogy kedves. Bár valószínûleg minden lányt kedvesnek találtam volna, aki nem akart tôlem elhúzódni. Ezúttal nem traktáltam azzal, hogy rosszul érzem magam, mert nem is lett volna igaz. Black Box lemezjátszója volt, nekem csak egy hordozható kis Dansette-em, és a zenei ízlése is kifinomultabb volt: nem sokra tartotta Dvorˇákot és Csajkovszkijt, akikért én rajongtam, viszont volt néhány albuma kórus- és dalfelvételekkel. A kislemezgyûjteményemen idônként felvillanó mosollyal és gyakori fintorral futott végig. Az sem javított a helyzetemen, hogy még idejében elrejtettem az 1812 nyitányt és az Egy férfi és egy nô filmzenéjét. Még a popkollekcióm sorra sem került, de máris elég gyanús tétel volt a listámon: Elvis, a Beatles, a Stones (nem mintha bárkinek is kivetnivalója lehetne velük szemben), de aztán jött a Hollies, az Animals, a Moody Blues és egy kétlemezes Donovan-album, egy virág ajándéka a kertnek* (csupa kisbetûvel). *A brit Donovan ötödik albumának címe: A gift from a flower to a garden.

Barnes H 176 press.indd 29

5/10/13 2:09 PM

– Neked tetszenek ezek? – kérdezte semleges hangon. – Jól lehet rá táncolni – mondtam kicsit védekezôen. – Táncolni szoktál rájuk? Itt, a szobádban? Egyedül? – Nem, nem úgy értettem – pedig úgy értettem. – Én nem szoktam táncolni – közölte úgy, hogy abban egyszerre szólalt meg egy antropológus és egy szabálytudatos ember, aki elôre tisztázza kapcsolatunk alapjait, ha netán úgy alakulna, hogy járni fogunk. Talán nem is ártana tisztáznom, mit is jelentett akkoriban az „együtt járás”, mivel azóta már egész más idôk járnak. Nemrég beszéltem egy hölgyismerôsömmel, akinek a lánya egy nap teljesen feldúltan állított be hozzá. A lány a második félévét kezdte el az egyetemen, és rendszeresen lefeküdt egy fiúval, aki – ahogy azt a lány számára is nyilvánvalóvá tette – vele párhuzamosan több más lánnyal is rendszeresen ágyba bújt. Tulajdonképpen mindegyiket lemeózta, mielôtt döntött volna, hogy melyikükkel „járjon”. A lányt nem is maga a rendszer készítette ki – bár ô sem maradt teljesen vak az igazságtalanságával szemben –, hanem hogy végül nem ô lett a befutó. Ezt hallván úgy éreztem magam, mint egy régi letûnt kor utolsó túlélôje, aki még embertársaival pénz helyett faragott répadarabokkal kereskedett. Az „én idômben” – bár akkortájt soha nem tartottam ilyen tulajdonosi igényt az idôre, és még kevésbé érzem ezt így manapság – ez volt a dolgok forgatókönyve: a fiú találkozott a lánnyal, vonzalom ébredt benne, próbálta elnyerni a kegyeit, meghívta néhány társas programra, például egy kocsmába, aztán egyedül is elhívta valahová, aztán még egyszer és még egyszer, majd egy változó hevületû éjszakai búcsúcsók után többé-kevésbé hivatalos elismerést nyert az „együtt járás” ténye. És csak a fé-

Barnes H 176 press.indd 30

5/10/13 2:09 PM

lig-meddig hivatalosan elkönyvelt elkötelezôdés után derült csak fény a lány szexuális érintkezését szabályozó kódra. És néha bizony ez azt jelentette, hogy a teste ugyanolyan tilalmi zóna volt, mint a „horgászni tilos” tavak. Veronica is olyan volt, mint a legtöbb lány abban az idôben, akik fesztelenül mozogtak a fiúk társaságában. Nyilvánosan kézen fogva sétáltak, csókolóztak, amíg el nem pirultunk, és keblükkel hozzánk is dörgölôztek, amennyiben legalább öt réteg ruha feszült test és test között. Tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy milyen reakciót váltanak ki a gatyánkban, még ha ezt soha senki nem is tette szóvá. De sokáig ebben merült ki a repertoár. Néhány lány ennél is tovább ment: lehetett hallani olyan párokról, akik együtt maszturbáltak, sôt néhányan állítólag még a „komoly szexbe” is belementek. De ennek komolyságát nem igazán lehetett átélni mindaddig, amíg a komolytalantól meg nem csömörlöttünk. És aztán, ahogy a kapcsolat folytatódott, észrevétlen megalkuvások sora következett, melyeket ilyen-olyan szeszélyek, késôbb pedig valamiféle ígéret és elkötelezôdés alakított, ahonnan egyenes út vezetett a héjanászig. A következô nemzedékek hajlamosak mindezt a vallásnak vagy egyfajta különleges szemérmességnek betudni. De azok a lányok vagy akár asszonyok, akikkel amolyan infraszexuális viszonyba keveredtem (igen, mások is voltak Veronicán kívül), jól kijöttek a saját testükkel. És ha bizonyos körülmények adottak voltak, akkor még az enyémmel is. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy az infraszex unalmas lett volna, vagy (leszámítva a nyilvánvaló eseteket) frusztrált volna. Nem is beszélve arról, hogy ezek a lányok sokkal többet megengedtek, mint az ô anyáik, és én

Barnes H 176 press.indd 31

5/10/13 2:09 PM

is messzebbre mentem, mint ameddig apám valaha is eljutott. Legalább is így gondoltam. És a valami jobb volt, mint a semmi. Eltekintve attól, hogy közben Colin és Alex olyan lányokkal kezdett el járni, akiknél nem volt tilalmi zóna – már ha jól értettem a célzásaikat. De abban az idôben, senki nem mondta el a teljes igazságot a szexrôl. Ez viszont azóta sem változott. Ha bárkiben is kétely támadt volna, elárulom, hogy szûz éppenséggel már nem voltam. A gimnázium és egyetem között átestem néhány beavató kalandon, amelynek izgalmai sokkal nagyobbak voltak a hosszú távú hatásoknál. Viszont ami ezután következett, csak fokozta a zavaromat. Minél jobban szerettem egy lányt, és minél inkább egymásra hangolódtunk, annál kevesebb esélyt éreztem a szexre. Kivéve persze – de erre csak késôbb ébredtem rá – azokat a vonzalmaimat, melyeket azok a nôk váltottak ki, akik nemet mondtak. Hogyan is létezhet ilyen perverz ösztön? – Miért ne? – kérdeztem megannyiszor, mikor merész csuklómat egy köréje fonódó kéz tántorította el a továbbhatolástól. – Most nem érzem magam ráhangolódva. Sokszor hallottam ezt a választ a ziháló gázlángon hevülô teaforraló fütyülését ellenpontozva. Szóba se jöhetett, hogy „érzések” ellenében érveljek, mert a nôk szakértôk voltak ezen a területen, a férfiak csak botladozó kezdôk. Abban, hogy „most nem érzem magam ráhangolódva” sokkal nagyobb meggyôzôerô és bizonyosság volt, mint bármilyen egyházi tanításra vagy anyai jó tanácsra való hivatkozásban. De hát – vethetnék ellenem jogosan – nem a hatvanas éveket írjuk? Kétségkívül, de csak bizonyos embereknek, az ország bizonyos részein.

Barnes H 176 press.indd 32

5/10/13 2:09 PM

A könyvkollekcióm nagyobb sikert aratott Veronicánál, mint a lemezgyûjteményem. Akkoriban az olcsó sorozatok a szokásos egyen színekben jelentek meg: a narancssárga Penguin-kiadványokban regények, a kék Pelicanban versek. Komoly embernek több kék volt a polcán, mint narancs. De amúgy is bôséges választékom volt komoly szerzôkbôl: Richard Hoggart, Steven Runciman, Huizinga, Eysenck, Empson… megspékelve John Robinson püspök Istenhez híven címû könyvével, ami a Terence Larry Parks karikatúrák mellett kapott helyet. Veronica jóhiszemûen feltételezte rólam, hogy mindet el is olvastam, és nem is gyanította, hogy a legrongyosabb kiadványokat antikváriumból szereztem be. Az ô polcain sok verseskötet állt – önálló kötetek és füzetek: Eliot, MacNeice, Stevie Smith, Thom Gunn, Ted Hughes. Voltak Orwell- és Koestler-könyvek is a Baloldali Könyvklub kiadásában, néhány bôrkötéses 19. századi regény, néhány gyerekkönyv Arthur Rackham-illusztrációkkal és az ô vigaszkönyve, Dodie Smith gyerekregénye. Egy percig se kételkedtem, hogy ô mindet elolvasta, és egy magára adó embernek ezeket a könyveket kell olvasnia. Az volt a benyomásom, hogy ez a gyûjtemény az ô gondolatainak és személyiségének egyenes meghosszabbítása, míg az enyém mintha teljesen levált volna rólam, és legjobb esetben is egy olyan személyiség képét körvonalazta, amilyenné válni szerettem volna. Ez a különbség nyugtalanítani kezdett, és ahogy a versesköteteit böngésztem, beugrott Phil Dixon egy megjegyzése: – Nos, persze nem tudhatjuk, hogy mi jön azután, ha Ted Hughes végleg kifogy az állatokból. – Kifogy?

Barnes H 176 press.indd 33

5/10/13 2:09 PM

– Csak hallottam valahol – mondtam halvány meggyôzôdéssel. Dixon szájából ez a mondat szellemesnek és mélynek tûnt, de az enyémbôl csak ócska poénkodásnak. – A költôk nem fogynak ki a matériájukból, ahogy a regényírók szoktak – világosított fel. – Mivel ôk egész máshogy viszonyulnak a témáikhoz. Amúgy pedig az egész megközelítésedet zoológiai szemlélet hatja át. De még a zoológusok sem unnak rá az állatokra, ha nem tévedek. Egyik szemöldökét a szemüvege kerete fölé emelve nézett rám. Öt hónappal volt idôsebb nálam, de néha ez öt évnek tetszett. – Jó, csak az egyik angoltanáromat idéztem. – Remek, de most már egyetemista vagy, és azon kell dolgoznunk, hogy a saját fejeddel gondolkodj. Volt valami ebben a többes számban, ami azt súgta, hogy valamiben mégis igazam volt. Ô azon fáradozott, hogy jobbá tegyen engem, és ki voltam én, hogy szembeszálljak ezzel? Az egyik elsô kérdése az volt, hogy miért hordom az órámat a csuklóm belsô részén lefelé fordítva. Nem tudtam kielégítô választ adni, így az órát áthúztam a csuklóm külsô részére és megfordítottam, hogy az idôt kifelé mutassa, ahogy a normális, felnôtt emberek szokták viselni. Kialakítottam egy jól bevált munkarutint, a szabadidômet Veronicával töltöttem, s a szobámba visszatérve hevesen maszturbáltam, miközben elképzeltem, hogy ô mellettem hever vagy fölém terpeszkedik. Büszke voltam azokra az ismereteimre, amelyeket a hétköznapi intim együttlétek során szereztem a sminkrôl, az öltözködés fortélyairól, a szôrtelenítôrôl, a ciklusok titkairól és következményeirôl. Egyenesen csodáltam ezt a rendszeres emlékeztetôt, ami valami mély nôiségrôl, meghatározó

Barnes H 176 press.indd 34

5/10/13 2:09 PM

létélményrôl, magáról a természet nagy ciklusairól adott hírt. Valószínûleg akkor is ilyen sután fejeztem ki magam, amikor megpróbáltam elmagyarázni ezeket az érzéseimet. – Csak idealizálod, ami neked nincs. Az egész mindössze arról szól, hogy nyilvánvalóvá tegye, hogy nem vagyok terhes. Kapcsolatunk fényében ezt a választ kicsit szemtelennek éreztem. – Hát, remélem, hogy nem Názáretben élünk. Az a fajta csend állt be, amikor a párok szavak nélkül állapodnak meg, hogy kerülik a témát. De mirôl is lehetett volna beszélni? Legfeljebb a megalkuvás íratlan feltételeirôl. Részemrôl a szexmentes kapcsolat felmentett az alól, hogy együttlétünket többnek lássam egy cinkos szövetségnél, melyben a nô a maga részérôl – mintegy viszonzásként – nem firtatta, hogy hova is tart a kapcsolat. Legalábbis én azt hittem, ez volt kettônk alkuja. De akkor sem ítéltem meg jobban a dolgokat, mint ma. Például, miért is gondoltam, hogy ô szûz? Soha nem kérdeztem, ô pedig soha nem mondta nekem. Csak azért gondoltam, mert nem feküdt le velem. De mi ebben a logika?

A szünet egy hétvégéjén meghívott a családjához. Kentben laktak, mindenen túl az orpingtoni vasútvonalon, egy olyan elôvárosban, ahol az utolsó pillanatban valahogy elejét vették, hogy a betonkockák a természet utolsó csücskét is elhódítsák, s ezért azóta is öntelten vidéknek tekintik magukat. A vonat a Charing Cross pályaudvarról indult, és én egész úton aggódtam, hogy hatalmas bôröndöm – az egyetlen ilyen alkalmatosságom – azt a benyo-

Barnes H 176 press.indd 35

5/10/13 2:09 PM