2012 3
az első elfüggönyözött fülkében, feltornyozott párnáknak támaszkodva, amint egyenesen maga elé bámul, a kezét erőtlenül az ölében pihentetve. Semmi szín nem volt rajta. Hófehér kórházi hálóinget viselt, egy fehér párnának támaszkodott, fehér gézkötés borította a fejét, de még az arca is hófehér volt. Furcsa volt ilyen mozdulatlannak látni, hiszen pontos, gyors mozdulatok jellemzik. Sms-t ír a mobilján, a kocsikulcsát lóbálja, megfogja az egyik gyerek könyökét és komoly hangon belesusog valamit a fülébe. Alice kibírhatatlanul elfoglalt és elfoglalt és elfoglalt. (Részletek a könyvből) (Tíz évvel korábban egyáltalán nem ilyen volt. Nickkel délig aludtak minden vasárnap. „Így hogy a csudába lesznek képesek felújítani azt a hatalmas házat?!” – kuncogtunk hárman, anya, Frannie és én, mint valami idősödő nagynénik.) Először nem vett észre, s amikor odaléptem hozzá, megrebbent a szeme, aztán nagyra tágult, hatalmasnak és kéknek tűnt a sápadt arcában. De ami még fontosabb, máshogy, ám mégis ismerősen nézett rám. Nem is tudom, miként fogalmazhatnám meg, de az biztos, hogy az a furcsa gondolat szaladt át a fejemben, hogy visszatért. Akarja tudni, dr. Hodges, hogy mi volt az első hozzám intézett szava? „Ó, Libby, mi történt veled?” – kérdezte. Megmondtam önnek, hogy ez határoz meg engem. De az is lehet, hogy csak a ráncok miatt kérdezte.
Alice-t végre felvitték az egyik kórterembe, s adtak neki egy kórházi hálóinget meg egy távirányítót a televízióhoz, és egy fehér fiókos szekrénykét is. Egy kerekes szállítókocsit toló hölgy hozott neki egy csésze gyenge teát meg négy apró háromszögre vágott sajtos-sonkás szendvicset. A nővérkének igaza volt, mivel a teától és a szendvicstől tényleg jobban érezte magát, csakhogy ez mit sem segített az emlékezetében lévő óriási, tátongó szakadék ellen. Amikor meghallotta Elisabeth hangját a telefonban, pontosan ugyanaz az érzés töltötte el, mint minden alkalommal, amikor hazatelefonált arról a katasztrófába torkollt európai körútról, még tizenkilenc éves korában, amikor azt próbálta eljátszani, hogy ő egy teljesen más személyiség – kalandvágyó, extrovertált fajta, az a típus, aki imád székesegyházak és várromok között barangolni, meg brisbane-i fiúkkal csevegni a diákszállókon éjszakánként –, pedig valójában honvágya volt és magányosnak érezte magát, 63
gyakran unatkozott is, és képtelen volt kibogozni a vonatmenetrendeket. A nővére hangját hallva – amely hangosan és tisztán csengett egy telefonfülkében a világ túloldalán – mindig megroggyant a térde a megkönnyebbüléstől, aztán a homlokát az üvegnek szorítva arra gondolt, hogy igen, valódi ember vagyok. – Hamarosan megérkezik a testvérem – magyarázta az ápolónőnek, amikor letette a telefont, mintha csak azt akarta volna bebizonyítani, hogy ő is normális ember, akinek van családja, egy olyan család, akit ő is ismer. Bár, amikor Elisabeth elindult az ágya felé, először nem ismerte meg a nővérét. Ködösen az fogalmazódott meg benne, hogy ez a krémszínű kosztümöt viselő, szemüveges, a vállát verdeső hajú nő minden bizonnyal a kórház egyik ügyintézője, aki valami adminisztratív dolog miatt keresi őt. De aztán mégis volt valami a nő egyenes hátú, „felveszem veled a harcot” testtartásában, valami alapvetően elisabethes, ami elárulta őt. A felismerés megdöbbentette, mert úgy tűnt, hogy Elisabeth egyetlen éjszaka alatt nagyon sok súlyt magára szedett. Mindig is erős, ruganyos, atletikus volt a testalkata a rengeteg evezés, kocogás és miegymás miatt, amit állandóan űzött. Most sem volt kövér, de határozottan nagyobb, lágyabb és mellesebb, önmaga megnagyobbodott verziója, mintha valaki felfújta volna őt is, mint valami műanyag strandlabdát. Ez nem fog tetszeni neki, gondolta Alice. Elisabeth mindig olyan viccesen moralista volt a hizlaló ételekkel kapcsolatban, s úgy utasította el a Pavlova-tortát, mintha csak kokaint kínáltak volna fel neki. Egyszer, amikor Nick, Alice és Elisabeth hármasban elutaztak egy hétvégére, a nővére a reggelit a joghurtos doboz oldalán feltűntetett tápanyaglista tanulmányozásával töltötte, csakhogy utána sötéten figyelmeztesse őket: ”Nagyon óvatosan kell bánnotok a joghurttal!” Ezért, amikor utána bármelyikük joghurtot evett, Nickkel mindig elkiáltották magukat: „Csak óvatosan!” Ahogy közelebb ért, és az ágy feletti éles fényű lámpa megvilágította az arcát, Alice megpillantotta a szája és az elegáns szemüveg mögött a szeme körül húzódó, pókhálószerű vonalakat. Mint neki, Elisabethnek is hatalmas kék szeme volt, sötét pillákkal – az apjuktól örökölték –, bókokat előcsalogató szemük volt mindkettejüknek, de a nővéréé most kisebbnek és halványabbnak tűnt, mintha kifakult volna belőle a szín. Volt valami megsebzett, bizalmatlan és megfáradt abban a kifakult szempárban, mintha megsemmisítő vereséget szenvedett volna a testvére egy olyan harcban, amit meg kellett volna nyernie. Alice-t egyszerre elöntötte az aggodalom, mert itt valami borzalmasnak kellett történnie. 64
Ám amikor rákérdezett, Elisabeth így felelt: – Mit értesz azon, hogy mi történt velem? S mindezt olyan csípősen és élesen kérdezte, hogy Alice-nek kétségei támadtak. Elisabeth az ágya mellé húzott egy műanyag széket, és leült rá. Alice-nek feltűnt, hogy a hasa környékén nagyon előnytelenül áll a szoknyája, ezért gyorsan elfordította a tekintetét, mert majdnem elsírta magát a látványtól. – Te vagy az, aki kórházba került – emlékeztette Elisabeth. – Ezért inkább az a kérdés, hogy veled mi történt? Alice érezte magán, hogy kezd visszacsúszni a gyámoltalan, reménytelen Alice megszokott szerepébe: – Teljesen bizarr ez az egész! Olyan, mint valami álom. Állítólag elestem az edzőteremben. Én, az edzőteremben! Ne is mondd, tudom! Jane Turner szerint valami pénteki stepaerobik-órán vettem részt. – Most már megengedhette magának, hogy buta legyen, hiszen itt volt vele Elisabeth, aki józan és higgadt. A nővére azonban olyan gyászos, ijedt összpontosítással meredt rá, hogy Alice arcáról lelohadt a buta vigyor. A fénykép után nyúlt, amit korábban az ágya melletti fiókos szekrénykére csúsztatott, Elisabeth kezébe nyomta, majd elvékonyodott, udvarias hangon megszólalt: – Ezek az én… – Idiótábbnak érezte magát, mint bármikor az életében. – Ezek az én gyerekeim? Elisabeth elvette a fényképet, egy pillantást vetett rá, aztán valami öszszetett, bonyolult kifejezés suhant át az arcán, alig észrevehető rezdület, ami a következő pillanatban el is tűnt. Óvatosan elmosolyodott: – Igen, Alice. Alice mély, reszkető lélegzetet vett és lehunyta a szemét. – Soha életemben nem láttam őket. Elisabeth maga is nagyot sóhajtott. – Biztos vagyok benne, hogy csupán ideiglenes ez az állapot. Valószínűleg pihenésre van szükséged, némi kikapcsolódásra és… – Milyenek? – nyitotta ki Alice a szemét. – Azok a gyerekek? Kedvesek? A nővére most már erőteljesebb hangon válaszolt: – Csodálatosak, Alice. – Jó anya vagyok? – érdeklődött tovább Alice. – Rendesen viselem a gondjukat? Mit adok nekik enni? Olyan nagyok! – A gyerekeid az életed, Alice – válaszolta Elisabeth. – Hamarosan te is emlékezni fogsz rá. Minden visszajön majd. Csak… 65
– Gondolom, főzhetnék nekik virslit! – Alice-t felvidította a gondolat. – A gyerekek imádják a virslit. Elisabeth tágra nyílt szemmel meredt rá: – Soha nem adnál nekik virslit. – Azt hittem, hogy terhes vagyok – magyarázta Alice. – De vettek tőlem vért, ami kimutatta, hogy biztosan nem vagyok az. Én sem érzem annak magam, de nem hiszem el, hogy nem vagyok az. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni. – Én sem hinném, hogy terhes vagy… – Három gyerek! – álmélkodott Alice. – Csak kettőt terveztünk. – Olivia véletlenül csúszott be – magyarázta Elisabeth mereven, mintha ő maga is helytelenítené az esetet. – Semmi nem tűnik valóságosnak – keseredett el hirtelen Alice. – Úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban. Emlékszel, hogy mennyire utáltam azt a könyvet? Azért, mert semmi nem volt benne ésszerű. Neked sem tetszett. Azt szerettük, ha ésszerűek a dolgok. – Megértem, hogy tényleg nagyon idegenszerűnek tűnik mindez, de nem marad így, bármelyik pillanatban visszatérhet az emlékezeted. Nagyon… erősen beüthetted a fejed. – Igen. Nagyon erősen. – Ismét az ölébe vette a fényképet. – Szóval… ez a kislány… ő a legnagyobb, így hát neki kellett legelőször megszületnie, igaz? Tehát mégis lányunk lett? – Igen. – Azt hittük, hogy fiú lesz. – Emlékszem rá. – És a szülés? Háromszor is szültem? Milyen volt a vajúdás? Annyira félek tőle, úgy értem, féltem… – Azt hiszem, elég könnyű dolgod volt Madisonnal, Oliviával viszont nehézségek adódtak. – Elisabeth kényelmetlenül izgett-mozgott a széken. – Nézd, Alice, azt hiszem, meg kellene próbálnom beszélni valamelyik orvossal. Nagyon nehéz nekem ez. Hátborzongató. Igazán… ijesztő. Alice rémülten nyúlt a testvére karja után. Nem bírta volna elviselni, hogy ismét egyedül maradjon. – Ne, ne, kérlek, ne menj el! Hamarosan úgyis benéz valaki. Egyfolytában ki-be járkálnak, hogy megnézzék, jól vagyok-e. Képzeld, Libby, felhívtam Nicket a munkahelyén, ahol azt mondták, hogy Portugáliában van! Portugáliában! Mit keres ott? Hagytam neki üzenetet egy borzalmas titkárnőnél. De megmutattam neki, hogy van tartásom. Büszke lettél volna rám! Megmutattam neki a gerincemet, ami olyan kemény volt, mint az acél. 66
– Jó neked – vágta rá Elisabeth, olyan arccal, mintha citromba harapott volna. – De Nick még nem hívott vissza – sóhajtotta Alice. Elisabeth házi feladata dr. Hodgesnak Csupán akkor tudatosult bennem az állapota, amikor elkezdett Nickről meg Portugáliáról beszélni, és ez még annál is megdöbbentőbb felismerés volt, mint amikor arról érdeklődött, hogy kedvesek-e a gyerekei. Tényleg elfelejtett mindent. Még Ginát is.
67
– Nem is tudom… – De azért hátradőlt a széken. Alice megigazította a háta mögött a párnákat, hogy kényelmesebben üljön. Az jutott eszébe, hogy kérdez még egyet s mást a fényképen lévő gyerekekről. (Hárman voltak! Olyan lehetetlenül soknak tűnt ez a szám.) Ám az egész helyzet annyira szürreális volt, hogy már-már ostobának hatott, mint a túlerőltetett filmek a moziban, amiknek a végén az emberek izegnek-mozognak a székükön, nehogy kitörjön belőlük a röhögőgörcs. Jobban teszi, ha inkább a testvére életéről kérdezősködik. Elisabeth épp oldalra biccentette a fejét és megvakart valami láthatatlan dolgot a csuklóján. Alice ismét a nővére száját egyfajta szomorú grimaszba torzító ráncokat bámulta. Vajon csak a kor teszi ezt? (Vajon az ő szája is így lefittyed? Rövidesen megnézi. Rövidesen.) De ennél többről volt szó, mert egyfajta mély, földbe döngölő szomorúság lengte őt körül. Talán boldogtalan a házassága azzal a grizzly emberrel? (Lehet egyáltalán szeretni egy szakállas embert? Jaj, de gyerekes gondolat! Hát persze, hogy lehet! Még akkor is, ha rendkívüli bozontos a szakálla.) Miközben Alice a nővérét tanulmányozta, észrevette, hogy az ádámcsutkája fel-alá mozog a görcsös nyeldekléstől. – Mire gondolsz éppen? – kérdezte. Elisabeth összerezzenve felnézett rá. – Nem is tudom, semmire. – Elnyomott egy ásítást. – Sajnálom. Nem arról van szó, hogy unatkozom. Csupán fáradt vagyok. Mindössze néhány órát aludtam az éjjel. – Ó! – szakadt fel Alice-ből. Nem volt szüksége magyarázatra. Őt és Elisabetht időnként borzalmas álmatlansági periódusok gyötörték, a gyerekkoruktól kezdve. Az anyjuktól örökölték. Az apjuk halála után a két kislány gyakran egész éjjel fennmaradt az anyjukkal a kanapén, hálóingben egymás mellett üldögélve filmeket néztek meg kakaót iszogattak, aztán átaludták a másnapot, miközben a napsugarak végigbarangolták az elcsendesedett, alvó házat. – Tudok mostanában rendesen aludni? – kérdezte Alice. – Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy elmúltak-e már nálad az alvásproblémák. – Nem tudod? – képedt el Alice. De hiszen mindig naprakészek voltak az álmatlanság ellen vívott küzdelmeik kapcsán! – Lehetséges, hogy nem is… nem is beszélünk egymással? – Dehogynem beszélünk, de azt hiszem, nagyon elfoglalt vagy, tudod, a gyerekek meg minden más miatt, így hát a beszélgetéseink talán kissé felszínessé váltak. 73
– Elfoglalt… – ismételte meg Alice. Egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott. Mindig némi fenntartással viseltetett az elfoglalt emberekkel szemben. Azokkal szemben, akik azt mondogatják magukról, hogy el vagyok havazva vagy rettenetesen sietek. Mire jó ez a nagy sietség? Miért nem lassítanak le? Pontosan mi az, ami annyira elfoglalja őket? – Hát… – nyögte, és hirtelen megmagyarázhatatlanul félszegnek érezte magát. Úgy tűnt, hogy nincs minden teljesen rendben közte és Elisabeth között. Időnként mintha egyfajta mesterkélt, barátságos udvariasság telepedett volna közéjük, mintha csak egykori jó barátnők volnának, akik azonban már nem tartják egymással rendszeresen a kapcsolatot. Majd megkérdezi Nicktől. Az volt az egyik legjobb dolog a férjében, hogy szeretett az emberekről beszélni, szerette tanulmányozni és megfejteni őket. Érdekelte a kapcsolatok összetettsége. Ráadásul Elisabetht nagyon kedvelte, ezért amikor viccelődött rajta vagy panaszkodott miatta (ugyanis a nővére időnként végtelenül bosszantó tudott lenni), azt is egyfajta szeretetteljes, testvéries módon tette, amitől Alice nem érzett kényszert arra, hogy megvédje. Alice végignézett Elisabeth tökéletesen szabott krémszínű kosztümjén (úgy tűnt, mindkettejük stílusa sokat javult 2008-ra), s megszólalt: – Még mindig annál az értékesítő cégnél dolgozol? A Kincsesládánál? Elisabeth szövegíróként dolgozott egy hatalmas, katalógusból értékesítő cégnél, a Kincsesládánál. Okos, meggyőző leírásokat gyártott termékek százairól, gyakorlatilag bármiről, a banános ízesítésű ajakfénytől kezdve, a villámgyors tojásfőzőn keresztül, a vízálló rádióig, amit zuhanyozás közben is lehet hallgatni. Rengeteg kütyü került ekképpen a család tulajdonába, ami szép és jó is volt, s minden hónapban, amikor megjelent az új katalógus, a családtagok felolvasták a kedvenc soraikat Elisabethnek. Frannie a Kincsesláda valamennyi számát büszkén kitette egy polcra, és elolvastatta őket a barátaival, akik látogatóba érkeztek hozzá. – Hát, az már nagyon régen volt – magyarázta Elisabeth. Alice-re nézett és kissé megcsóválta a fejét, mintha még soha életében nem találkozott volna ilyesmivel. – Tudod, tényleg olyan vagy, mint egy időutazó. – Ezek szerint már nem dolgozol ott. – Alice bosszús lett. Kezdte fárasztani, hogy mindenki döbbent bámulattal mered rá, ha feltesz egy egyszerű kérdést. Vajon mi minden változhatott meg tíz év alatt? Úgy tűnt, hogy gyakorlatilag minden. – A Kincsesláda most már az interneten működik – mesélte Elisabeth. 74
– És én hat éve nem dolgozom ott. Körülbelül négy évig egy másik ügynökségnél voltam, aztán két évvel ezelőtt belevágtam a továbbképző szemináriumokba arról, hogy miként kell direktlevél-reklámot írni. Vagy levélszemetet, ahogy a legtöbben mondanák. Meglehetősen… nos, ami azt illeti, meglehetősen sikeres a vállalkozás, bármilyen furcsának is tűnjön. Megélek belőle. Épp egy ilyen szemináriumon voltam ma is, amikor felhívott Jane. – Szóval saját vállalkozásod van? – Igen. – Hűha! Ez lenyűgöző! Igazi sikertörténet vagy! Mindig is tudtam, hogy egy szép napon sikertörténet lesz belőled. Megnézhetlek egyszer? – Hogy megnézhetsz-e egyszer? Engem? – horkant fel Elisabeth. – Ó! Gondolom, már rég megnéztelek, nem igaz? – Nem, Alice – válaszolta Elisabeth –, soha a leghalványabb jelét sem mutattad annak, hogy szívesen részt vennél az egyik szemináriumon. – A hangjából ismét kicsendült az az éles felhang. Alice teljesen összezavarodott. – Hát ez… nos, azon tűnődőm, vajon miért nem… Elisabeth felsóhajtott: – Egyszerűen nagyon elfoglalt vagy, Alice. Csak ennyi. Már megint ez az „elfoglalt” szó. – Mellesleg pedig azt hiszem, hogy a karrieremet némiképp… értéktelennek találod. – Értéktelennek? Ezt én mondtam? Ilyesmit mondtam rólad? Én soha nem tennék ilyet! – Alice őszintén elborzadt. Lehetséges, hogy egy utálatos némberré vált, aki a munkájuk alapján ítél meg másokat? Világéletében büszke volt Elisabethre. Mindig is ő volt az okos kettejük közül, aki eljárt mindenfelé, miközben ő biztonságosan csücsült otthon a fenekén. – Nem, nem, soha nem mondtad ezt így ki! – visszakozott Elisabeth. – Valószínűleg még csak nem is gondoltál ilyesmire. Felejtsd el, hogy ezt mondtam! Talán, gondolta Alice rémülten, az a másik Alice, aki az elmúlt tíz évben az ő életét élte, egyáltalán nem is kedves ember. – És mi a helyzet velem? Én mivel foglalkozom? – tudakolta. Korábban irodai asszisztensként dolgozott az ABR pénzügyi osztályán. Nem szerette, de nem is gyűlölte, egyszerűen csak egy munka volt a sok közül. Nem érdekelte túlságosan a szakmai siker. „Igazi házi tündér vagy. Mint egy tökéletes családanya az ötvenes évekből” – mondta neki egyszer Elisabeth, amikor félénken elismerte, hogy egy végtelenül csodálatos napot 75
töltött el kertészkedéssel meg azzal, hogy új függönyöket varrt a konyhaablakokra és csokoládétortát sütött Nicknek. – Nem dolgozol. – Elisabeth arckifejezése kifürkészhetetlen maradt. – Nohát, ez jól hangzik! – felelte Alice boldogan. – Ennek ellenére nagyon elfoglalt vagy. – Miért mondja már megint ezt? – Nagyon sokat önkénteskedsz az iskolában. – Az iskolában? Milyen iskolában? – Abban, ahova a gyerekek járnak. Ó! Már megint ők. A három pöttöm, ijesztő idegen. – Frannie! – tört ki Alice-ből hirtelen. – Hogy van Frannie? Ugye, nem… lett beteg vagy ilyesmi, ugye, nem? – Még csak ki sem akarta ejteni a halál szót. – Jól van – válaszolt Elisabeth. – Kicsattan az életerőtől. Az ágy melletti szekrénykén heverő ezüstszínű mobiltelefon életre kelt. – Végre, ez biztosan Nick lesz! – vetette magát Alice a telefon felé. Elisabeth talpra szökkent. – Hadd beszéljek vele először én! – Az kizárt! – kapta el Alice a készüléket a nővére elől. – Miért akarsz te beszélni vele először? – A választ azonban már nem várta meg, lenyomta a zöld gombot és a füléhez emelte a készüléket. – Szia? – Igen, helló, én vagyok az. – Tényleg Nick volt az. Alice ereiben végtelen megkönnyebbülés áradt szét, mintha lehúzott volna egy feles pálinkát. – Mi történt? – kérdezte Nick. – Valamelyik gyerekről van szó? – A hangja a szokásosnál mélyebben és érdesebben csendült, mintha megfázott volna. Tehát Nick is tud a „gyerekekről”. Mindenki tud a gyerekekről. Elisabeth vadul hadonászva esdekelt a telefonért. Alice kiöltötte rá a nyelvét. – Nem, rólam – felelte. Annyi mindent el kellett mondania a férjének, hogy azt sem tudta, hol kezdje. – Elestem, az… edzőteremben, ahol Jane Turnerrel voltam, és beütöttem a fejemet. Elájultam. Ki kellett hívniuk a mentőket, és jaj, a liftben lehánytam ennek a fickónak a cipőjét, jaj de nagyon kínos volt! És várj csak, amíg mesélek neked ezekről a bikán lovagló nőkről! Annyira vicces! Hé, és te tényleg Portugáliában vagy? Nem hiszem el, hogy Portugáliában vagy! Milyen ott? Annyi mondanivalója volt Nicknek, hogy úgy tűnt, mintha évek óta 76
nem látták volna egymást. Ha hazaér Portugáliából, el kell majd menniük abba az olasz étterembe, amit mindketten annyira szeretnek, hogy végigbeszélgessék az egész estét. Margarita koktélt isznak majd, hiszen most, hogy nem terhes, már ő is ihat. Egek, mennyire sóvárgott arra, hogy ott üljön vele abban az étteremben, most azonnal, abban a félhomályos sarki bokszban, hogy a férje hüvelykujja a tenyerét simogassa. A vonal másik végére néma csend telepedett. Nick valószínűleg megdöbbent. – De jól vagyok! – próbálta Alice megnyugtatni őt. – Nem komoly a dolog. Jól leszek! Jól vagyok. – Akkor mi a büdös francért kellett téged visszahívnom? – kérdezte Nick. Alice feje hátrabillent, mintha megütötték volna. Nick soha az életben nem beszélt vele így, még akkor sem, ha veszekedtek valami miatt. Neki az a feladata, hogy enyhítsen a rémálmán, nem pedig az, hogy súlyosbítsa azt. – Nick? – Megremegett a hangja. Később nagyon fog rá haragudni ezért, mivel elmondhatatlanul fájt neki a megjegyzés. – Mi a baj? – Valami stratégia áll e mögött a kis színjáték mögött? Csak mert nem veszem be, és hogy őszinte legyek, időm sincs az efféle játszadozásra. Ugye, nem arról van szó, hogy fel akarod rúgni a hétvégi egyezségünket? Erről van szó? Az isten szerelmére, ugye, nem a karácsonyt akarod már megint eljátszani? – Miért beszélsz így velem? – kérdezte Alice. A torkában dobogott a szíve. A nap eseményei közül ez volt a legrémisztőbb. – Mit tettem? – Ó, az isten szerelmére, pillanatnyilag nincs időm a kicseszett játékaidra! Nick kiabált. Szó szerint kiabált vele, hiába volt kórházban! – Paprika – suttogta Alice. – Ki kell mosnod paprikával a szádat, Nick! Elisabeth felállt. – Add ide! – parancsolta. Kikapta a készüléket a húga remegő ujjai közül, az egyik füléhez nyomta, a másikat pedig befogta. Elfordult Alice-től és lehajtotta a fejét: – Nick, Elisabeth vagyok. Ami azt illeti, meglehetősen súlyos a helyzet. Elég csúnya fejsérülést szenvedett és elveszítette az emlékezetét. 1998 óta nem emlékszik semmire. Érted, amit mondok? Semmire! Alice hátrahajtotta a fejét a párnára és zihálva levegőért kapkodott. Mit jelent ez az egész? Elisabeth elhallgatott, és összeráncolt szemöldökkel figyelt: – Igen, igen, értelek, de ő nem emlékszik erre. 77
Újabb szünet. – Bennel vannak. Elvitte őket az uszodába, és gondolom, nálunk alszanak ma éjjel, aztán… Szünet. – Jó, rendben, aztán anyád majd elmegy értük, pontosan úgy, ahogy megegyeztetek, és biztos vagyok abban, hogy vasárnap estére Alice is rendbe jön, és minden visszazökken a normális kerékvágásba. – Szünet. – Nem, még nem beszéltem orvossal, hamarosan. – Szünet. – Rendben. Akarsz még beszélni Alice-szel? Alice kinyújtotta a kezét (Nick most már biztosan magához tért), azonban Elisabeth így szólt: – Rendben. Nos, szia, Nick. – Letette a telefont. – Nem akar beszélni velem? – kerekedett el Alice szeme. – Tényleg nem akar beszélni velem? – Lüktető fájdalom hasogatta az egész testét, mintha hosszú, gonosz ujjak bökdösték volna kegyetlenül. Elisabeth visszahajtotta a készülék fedőlapját, majd megfogta a testvére karját és gyengéden megszólalt: – Rövidesen eszedbe jut minden. Minden rendben van. Csupán arról van szó, hogy Nickkel már nem vagytok együtt. Alice-t olyan érzés fogta el, mintha Elisabeth ajka az összes tárgyat maga felé vonzotta volna a helyiségben, mint valami erős mágnes. Ő is az ajkára koncentrált. Málnaszínű rúzs fedte, s a széleit egy sötétebb vonal keretezte. Biztosan ajakkontúrt használt. Ez tetszett neki. Biztosan az ő ajakkontúrját használja. Mit is mondott? Nem mondhatta azt, hogy… – Tessék? – csúszott ki a száján. – Válófélben vagytok. Hogy miben?
78