1568 tele | 33
1568 tele, Bolton Castle: Mária
Hűséges barátom, John Lesley, Ross püspöke, aki követett a száműzetésbe, mondván, nem maradhat az otthoni kényelemben egy üres trón mellett, a titkos kódunkkal ír nekem Londonból. Azt mondja, hogy bár a Westminster Palace-ben lefolytatott harmadik és utolsó vizsgálat során sem találtak semmit ellenem, mégsem szóltak a francia követnek, hogy készítse elő párizsi utazásomat. Attól fél, Erzsébet valami kifogást keres majd arra, hogy még egy hétig, még egy hónapig Angliában tarthasson, csak Isten a tudója, meddig még; Erzsébet türelmes, mint egy kínvallató. De bíznom kell a barátságában, az unokatestvéri és királynőtársi józanságára kell támaszkodnom. Bármilyen súlyosak is a kételyeim vele szemben – mert fattyú és eretnek –, nem feledhetem, hogy szeretettel írt nekem, és támogatást ígért, még gyűrűt is küldött örök biztonságom zálogául. De amíg habozik és fontolgat, a fiam egyfolytában ellenségeim kezében van, és a tanítói protestánsok. Kétesztendős; hogy mit mondanak neki rólam, azt elképzelni sem tudom. Vissza kell jutnom hozzá, mielőtt sikerülne ellenem hangolniuk. Vannak férfiak és nők, akik a visszatértemet várják, s nem várathatom őket örökké. Bothwell, akit a bigámia nevetséges vádjával egy dániai börtönben tartanak fogva, nyilván a saját szökését tervezgeti, hogy engem kiszabadíthasson, hogy aztán Skócia trónján újra egyek legyünk. Vele vagy nélküle, de vissza kell mennem, és követelnem a trónomat. A sorsom Isten kezében van, Skócia uralkodójának születtem, nem tehetem meg, hogy nem harcolok
a trónom visszaszerzéséért. Anyám az életét adta, hogy megtartsa számomra a királyságot, én pedig tiszteletben tartom az áldozatát, és tovább fogom adni az örökösömnek, a kisfiamnak, anyám unokájának, Jakabnak, Jakab koronahercegnek, Skócia és Anglia trónörökösének, az én drága gyermekemnek. Alig várom, hogy kiderüljön, mit fog tenni Erzsébet. Nem bírom kivárni, olyan lassan cselekszik. Nem tudom, biztonságban van-e a fiam, még azt sem tudom, rendesen táplálják-e. Kétszínű nagybátyja, a féltestvérem sohasem szerette; mi lesz, ha megöleti? Megbízható gondviselőkre hagytam Jakabot Stirling várában; de mi lesz, ha megostromolják? Nem merek nyugodtan itt ülni, és várni, amíg Erzsébet megegyezést köt az ellenségeimmel arról, hogy becsületszavára Franciaországba küld, vagy megparancsolja, hogy költözzek be egy zárdába. Vissza kell jutnom Skóciába, és újra harcba szállnom a trónomért. Nem azért szöktem meg Lochleven Castle-ból, hogy aztán semmit se tegyek. Nem azért törtem ki az egyik börtönből, hogy nyugodtan várakozzak egy másikban. Szabadnak kell lennem! Senki sem tudhatja, milyen fontos ez nekem. Erzsébet, aki négyéves korától börtönben nőtt fel, állandó gyanú alatt, biztosan nem. Kuzinom olyan nő, akit cellához szoktattak. Én viszont a saját tágas termeim úrnője vagyok tizenegy éves korom, a francia országi tartózkodásom óta. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy saját termeim legyenek, saját fogadószobám, saját kíséretem; már gyermekként is saját háztartásom volt. Már akkor sem lehetett fogva tartani engem, és most sem. Szabadnak kell lennem! A követ arra int, hogy maradjak bátor, és várjam a híreit. De nem várhatok nyugodtan! Nincs türelmem hozzá. Fiatal nő vagyok, az egészségem, szépségem, termékenységem virágjában. Mit képzelnek ezek, mit tesznek velem? Mit képzelnek, mit fogok kibírni? Engem nem lehet bezárni! Szabadulnom kell. Királynő vagyok, parancsolni születtem. Megtudják még ezek, milyen veszélyes, megszelídíthetetlen fogoly vagyok! Megtudják még, hogy szabad vagyok!
1568 tele | 35
1568 tele, Chatsworth House: Bess
Cecil írnoka írásban közli, hogy Mária skót királynő nem jöhet hozzánk Chatsworth-be, ahol a rangjának megfelelő körülmények várnák: pompás ház, szép park, ahol minden úgy van, ahogyan lennie kell. Nem! A Staffordshire-beli Tutbury Castle-ba kell mennie, az egyik legszegényesebb birtokunkra, ami alig áll már, s most az egész életemet fel kell borogatnom, hogy ezt a romot a tél közepén alkalmassá tegyem egy királynő számára. „Bárcsak sikerült volna meggyőzni a kegyed urát és férjét, hogy meg kell tekintenie a hölgy ellen szóló minden bizonyítékot! Akkor a kegyvesztett Stuart Máriát visszaküldhettük volna Skóciába – írja az utóiratban Cecil, aki savanyú, mint az éretlen alma. – És akkor mindannyian nyugodtan térhettünk volna karácsonyi pihenőre.” Semmi szükség nincs arra, hogy Cecil engem korholjon. Fi gyelmeztettem az uramat, hogy a vizsgálat csak színjáték, annyira áll közel a való élethez, mint a bohócruhás némajátékosok kará csonykor. Megmondtam neki, ha úgy dönt, hogy részt vesz ebben a Cecil-féle színjátékban, szóról szóra kell követnie a szövegkönyvet. Nem improvizálni hívták oda! Azt az ítéletet kellett volna hoznia, amit Cecil hallani akart! De ő aztán nem! Ha tiszteletreméltó embert bérelünk fel mocskos munkára, az lesz a vége, hogy tiszteletreméltó módon végzi el. Cecil nem a megfelelő lordot választotta, amikor a férjemet hívta a skót királynő megszégyenítésének felügyeletére. Így Cecilnek most nincs botránya, nincs kegyvesztett királynő, nekem pedig nincs itthon a férjem, és a tél közepén ki kell takarítanom és renoválnom egy elhagyatott házat.
Cecil így ír: „Sajnálom, hogy be kell fogadnia ezt az Atáliát; de remélem, nem tart sokáig, mert biztosan követni fogja névrokona sorsát.” Cecilnek, aki férfihoz illő taníttatásban részesült, ez nyilván jelent valamit, de egy olyan asszonynak, mint én, aki egy gazda lánya vagyok, olyan homályos, mintha kódban írták volna. Szerencsére éppen nálam lakik drága Henry fiam, aki udvari szolgálatából hazatért egy rövid vakációra. Apja, a második férjem, Cavendish utasításokat és pénzt hagyott rám, hogy úr módjára iskoláztassam, ezért őt és később két fivérét is Etonba küldtem tanulni. – Kicsoda Atália? – kérdem tőle. – Nem fontos – feleli. – Annyira nem az, hogy nem is tudod? Lustán rám mosolyog. Jóképű fiú, és tudja, hogy imádom. – Nahát, mama-grófné, mennyit ér meg neked a válasz? Olyan világban élünk, ahol minden tudás eladó. Elég jól fizetsz azért, hogy jelentem az udvari pletykákat. Én vagyok a kémed Robert Dudley barátod házában. Mindenki tart informátorokat, én csak egy vagyok a tieid közül. Hanem az iskolázottságom gyümölcseiért mit fogsz fizetni nekem? – Egyszer már fizettem értük a tanáraidnak – felelem. – Elég sokat is. Különben azt hiszem, azért nem mondod, mert nem tudod. Tudatlan vagy, és az ablakon dobtam ki az iskoláztatásodra költött pénzt. Azt reméltem, tudóst vásárolok magamnak, és tessék, idiótát kaptam! Nevet. Olyan csinos fiú! Megvan benne a gazdag fiúk minden hátrányos vonása. Bár ő az én kis drágám, azért igyekszem elfogulatlanul megítélni. Fogalma sincs arról, hogy a pénzt nehéz megkeresni, hogy a világunk egyformán tele van lehetőségekkel és veszélyekkel. Fogalma sincs róla, hogy az apja és én elmentünk a törvényesség határáig, és azon túlra is, hogy megszerezzük azt a vagyont, amit rá és a testvéreire szántunk testálni. Soha nem fog úgy dolgozni, mint én, és soha nem fog úgy aggódni sem. Az igazat megvallva, nem ismeri sem a munkát, sem az aggodalmat. Engem viszont éhségben neveltek – mindenre éheztem. Neki ma-
36 | a másik királynő
1568 tele | 37
gától értetődik Chatsworth, a kellemes otthon, mint ami kijár neki; én viszont a szívem-lelkem kitettem érte, hogy megszerezzem, és szívem-lelkem el is adnám, csak hogy megtarthassam. Belőle gróf lesz, ha meg tudom vásárolni neki a rangot, vagy akár főherceg, ha azt engedhetem meg magamnak. Új nemesi famíliát fog alapítani: a Cavendisheket. Nemessé fogja tenni a Cavendish nevet. És mindezt úgy fogadja majd, mintha könnyen jött volna, mintha semmi más dolga nem lett volna, csak mosolyogni, ahogy a nap is mosolyogva süt rá, a drágámra. – Rosszul ítélsz meg. Éppenséggel tudom – mondja. – Nem vagyok olyan idióta, ahogy gondolod. Atália az Ótestamentum szereplője. Héber királynő volt, akit a papok házasságtöréssel vádoltak meg, és megölték, hogy felszabaduljon a trónja, és Joás, a fia lehessen a király. Érzem, ahogy a kényeztető mosoly az arcomra fagy. Ez nem tréfadolog! – Megölték? – Meg, bizony. Úgy tudták, nem erényes, és nem alkalmas az uralkodásra. Megölték hát, és a fiát ültették a helyére. – Szünetet tart. Villog a sötét szeme. – Van egy általános nézet, tudom, vulgáris, de általánosan úgy tartják, hogy egy nő sem alkalmas az uralkodásra. A nők természetüknél fogva alacsonyabb rendűek a férfiaknál, és természet ellen való, ha csak próbálnak is parancsolni. Atália esete tragikus, de tipikus. Felemelt ujjal figyelmeztetem. – Biztos vagy benne? Van még mondanivalód? Folytatnád még az előadást az asszonyi alkalmatlanságról? – Nem! Nem! – nevet. – A vulgáris nézetet fejeztem ki, az emberek közös tévedését, ennyi. Nem vagyok én John Knox, nem hiszem, hogy ti, nők valami szörnyek serege lennétek, tényleg, mama, nem én! Én aztán nem gondolnám, hogy a nők egyszerű lelkek! Hiszen zsarnok anya nevelt fel, aki a saját földjein uralkodik. Én lennék az utolsó a világon, aki úgy vélné, hogy egy nő nem tud parancsolni!
Próbálok vele mosolyogni, de belül felindult vagyok. Ha Cecil Atáliának nevezi a skót királynőt, azzal azt akarja megértetni velem, hogy kényszeríteni fogják, engedje át a trónt a kisfiának. Talán még azt is, hogy a királynőnek meg kell halnia, hogy átadhassa. Világos, Cecil nem hiszi, hogy a vizsgálat tisztázta a királynőt a férje meggyilkolása és a gyilkossal elkövetett házasságtörés vádja alól. Cecil azt akarja, hogy nyilvánosan szégyenítsék meg, és úgy küldjék el szegényt. Vagy még rosszabbat. No, de arról nem is álmodhat, hogy kivégezhetik, ugye? Nem ez az első alkalom, hogy örülök, amiért Cecil a barátom – ellenségnek nagyon veszélyes lenne. Visszaküldöm Henry fiamat és a kedves Gilbert Talbot mos tohafiamat az udvarba, megmondom nekik, hogy nincs értelme velem maradniuk, mert dolgom van; találnak maguknak karácsonyi vígságot és kényelmet is Londonban, mert én itt egyiket sem nyújthatom. Eléggé szívesen mennek, élvezik egymás társaságát és a kalandot, hogy együtt délnek lovagolhatnak. Mint egy csinos ikerpár, korban is hasonlók – tizenhét és tizenöt –, és műveltségben is, bár azt be kell vallanom, hogy az én Henrym sokkal huncutabb rosszcsont, mint az új férjem fia, és minden lehetséges alkalommal bajba is keveri féltestvérét. Azután le kell szednem az én szép házamról, Chatsworth-ről minden függönyt és faliszőnyeget, és szekérszám kell vinnem a textil holmit. Ez a skót királynő harmincfős háztartással jön, és mindnek aludnia kell valahol, én pedig jól tudom, hogy Tutbury Castle-ban nincs sem bútor, sem kényelem, semmilyen. Meg parancsolom a chatsworth-i cselédséget és a konyhai személyzetet irányító főintézőnek és az istállómesternek, hogy kocsiszámra küldjék az ennivalót, fatányért, kést, asztalneműt, fedeles kupát és üveg holmit Tutbury Castle-ba. Megparancsolom az ácsműhelynek, hogy kezdjenek ágyakat, kecskelábú asztalokat és padokat készíteni. Az én uram évente csak egyszer használja Tutburyt, vadászháznak, és alig van bebútorozva az a hely. Magam egyszer sem voltam még ott, és most is igen sajnálom, hogy mennem kell.
38 | a másik királynő Megint ezután pedig, amikor Chatsworth már káoszba fulladt a parancsaimtól, és a kocsik tömve vannak a holmimmal, fel kell szállnom a lovamra, és az utazás ostoba volta miatt összeszorított foggal, négy napon át kell lovagolnom a saját kocsijaim előtt, délkelet felé, barátságtalan tájakon át vezető olyan utakon, amelyek reggel zúzmarásak, és délre vastagon sárosak, fagyosan rohanó vizű gázlókon át, naponta a téli hajnalban indulva és a korai sötétedéskor megállva. Mindezt csak azért, hogy Tutburybe érjünk, és megpróbáljuk valahogyan rendbe szedni azt a helyet, mielőtt ez a bajhozó skót királynő megérkezik, hogy boldogtalanná tegyen mindannyiunkat.
1568 tele, Hampton Court: George
– De miért akarja a királynő, hogy Tutbury Castle-ba vigyék? – kérdezem William Cecilt, aki minden angol férfi között egyedüliként mindig mindent tud: ő a titkok kereskedője. – Chatsworth megfelelőbb lenne! A királynő biztosan azt akarja, hogy Chats worth-ben szállásoljuk el, nem igaz? Őszinte leszek: évek óta magam sem jártam már Tutburyben; de ön tudja, hogy Bess még az előző férjével vásárolta Chatsworth-öt, a kelengyéje részeként hozta el nekem, és nagyon kicsinosította. – A skót királynő nem sok időt tölt majd önnél – mondja Cecil szelíden. – És szívesebben tartanám olyan házban, aminek egy bejárata van az őrség háza mellett, és jól őrizhető, semmint attól kelljen félnem, hogy ötven ablakból nézhet ki a gyönyörű, nagy parkra, és fél tucat ajtón át juthat ki a kertbe. – Csak nem gondolja, hogy esetleg megtámadnak bennünket? – A puszta gondolat is megdöbbentő. Csak később jövök rá, hogy Cecil ismeri Tutbury Castle alaprajzát, ami furcsa, hiszen sosem járt ott látogatóban. Úgy mondja, mintha nálam is jobban ismerné. Hogyan lehetséges ez? – Ki tudja, mi minden történhet, vagy hogy egy ilyen nő mit vesz a fejébe, mire készül, vagy hogy milyen segítséget szerezhet? Ki gondolta volna azt is, hogy számos iskolázott nemesember, akik világos eligazítást, jól képzett tanúkat és tökéletes bizonyítékokat kaptak, leül, hogy megvizsgálja annak a nőnek a viselkedését, látja a valaha leírt legbotrányosabb bizonyítékokat, aztán határozat nélkül áll fel végül? Ki gondolta volna, hogy háromszor
40 | a másik királynő
1568 tele | 41
is össze kell hívnom egy bíróságot, és még ezután sem tudok ítéletet kicsikarni belőlük? Mindannyiukat ennyire elkápráztatta az a nő? – Ítéletet? – ismétlem. – Az ön szájából úgy hangzik, mintha ez büntetőper lett volna. Én azt hittem, megbeszélés lesz. Ön azt mondta nekem, vizsgálat. – Félek, a királynőnket nem jól szolgálta ez a határozatképtelenség. – Hogyhogy? – kérdezem. – Én azt hittem, azt tesszük, amit ő akar. Ő maga állította le a vizsgálatot is, azzal, hogy igazságtalan a skót királynővel szemben, nem igaz? Nem tisztázta ezzel a skót királynőt minden vád alól? Önnek is örülnie kellene, nem? A királynő is biztosan örül, hogy alapos vizsgálatot tartottunk, mégsem találtunk semmit a kuzinja ellen, nemdebár? És ha így áll a helyzet, miért ne hívhatná meg a mi királynőnk Mária királynőt, hogy lakjon vele az udvarban? Egyáltalán, miért hozzánk kell jönnie? Miért ne élhetnének együtt harmóniában, mint királynő és trónörökös? Most, hogy tisztázódott a neve… Cecil fuldokolva próbálja meg visszatartani kitörő nevetését, és a vállamra üt. – Tudja, éppen ön a legmegfelelőbb ember, aki vigyázni fog rá a kedvünkért! – mondja melegen. – Szerintem valóban ön a leg tiszteletreméltóbb férfiú Angliában. Igaza volt a feleségének, amikor figyelmeztetett arra, hogy ön abszolút becsületes. A királynőt pedig mélyen le fogja kötelezni azzal, hogy jól őrzi majd az ő kedves kuzinját. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian önhöz hasonlóan örülünk annak, hogy a skót királynő neve tisztázódott, s immár tudjuk, hogy ártatlan. Ön bizonyította be az ártatlanságát, hála Istennek! És a következményeket mindannyian viseljük majd. Nyugtalan vagyok, és engedem is, hogy lássa rajtam. – Ön nem akarta, hogy tisztázódjék? – mondom lassan. – És Tutburyben akarja tartani, nem pedig hozzá méltó módon Chats worth-ben? – Valami itt nincs rendben, érzem. – Figyelmeztetnem kell önt, miniszter úr: csak tisztességesen vagyok hajlandó bánni
vele! Audienciát kell majd kérnem, és megkérdeznem a királynőnket, mi a szándéka. – A szándékai tiszták – mondja a sima nyelvű Cecil. – Az enyémek is. Az önéi is. Tudja, hogy a királynő meg fogja hívni önt, legyen a Koronatanács tagja? Felszisszenek. – A Koronatanácsba? Ez sokáig tartott, de most megvan! A családnevem kötelez, de hosszú ideig kellett várnom erre a pillanatra. Nagyon vágytam már erre a megtiszteltetésre. – Úgy bizony! – feleli mosolyogva. – Őfelsége nagyon megbízik önben. Ezt a feladatot is önre bízta, és lesznek még továbbiak is. Hajlandó kérdés nélkül szolgálni a királynőt? – Mindig úgy szolgálom – mondom. – Ön is tudja, hogy mindig. Cecil mosolyog. – Tudom. Hát őrizze a másik királynőt, és vigyázzon rá nekünk, amíg csak biztonságosan vissza nem jut Skóciába! És arra is vigyázzon, nehogy beleszeressen, kedves Talbot! Azt mondják, ellenállhatatlan nő. – Az én Bessem orra előtt? Hogy még egy éve sem vagyunk házasok? – Bess az ön garanciája, ön pedig a miénk – mondja. – Adja át neki legmelegebb jókívánságaimat, s mondja meg, hogy amikor legközelebb Londonba jön, meg kell szakítania utazását az én házamnál! Biztosan látni akarja majd, milyen haladást értem el az építkezésben. És, ha nem tévedek, kölcsön is akarja kérni majd némelyik tervrajzomat; de az építőim közül egyet sem lophat majd el! Amikor utoljára nálam járt, mély beszélgetésben találtam az egyik vakolóemberemmel. El akarta csalni, hogy díszítse fel az ő csarnokát. Megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom egyedül a mesterembereimmel, mert elcsalja őket! És azzal a béreket is feltornássza, azt gyanítom. – Most fel kell függesztenie az építkezéseket, amíg a királynővel törődik – mondom. – Egyébként is, szerintem már befejezte Chatsworth csinosítását. Mennyi munka kell egy házhoz? Mostan
42 | a másik királynő
1568 tele | 43
ra már csak elég jó lesz, nem? Bess az üzleti érdekeltségeit is kénytelen lesz feladni, az én intézőim majd átveszik a munkát tőle. – Soha nem fogja tudni rávenni, hogy adja át a gazdaságait meg a bányáit, és az építkezést sem fogja soha abbahagyni! – jósolja Cecil. – Nagy üzletasszony az ön új felesége. Szeret építeni, szereti a tulajdont, szeret kereskedni. Ritka egy vállalkozó kedvű nő! Házak egész hálózatát fogja építeni önnek szerte az országban, úgy igazgatja az ön birtokait, mint egy királyságot, tengerre küld egy flottát az ön hasznára, és dinasztiát alapít majd a gyermekeiből! Bess csak akkor lesz elégedett, amikor mindegyikből főherceg lesz! Olyan asszony, aki csak a tulajdonban érez biztonságot! Ki nem állhatom, amikor Cecil így beszél. A királynő uszályába kapaszkodva ő maga olyan hirtelen emelkedett tisztviselőből főúrrá, hogy azt hiszi, mindenki az egyház bukásából szerezte a vagyonát, s minden ház a kolostorok köveiből épül. Csak azért dicséri Bess üzleti szellemét, hogy felmentse saját magát. Csodálja a szerzett hasznot, mert el akarja hinni, hogy az ilyesfajta nyereség csodálatra méltó. Csak azt felejti el, hogy néhányan nagy családokból származunk, amelyek már rég dúsgazdagok voltak, amikor az egyházi földeket mohó új emberek foglalták el; némelyikünk címe sok nemzedékre nyúlik vissza. Van, akinek az ősei 1066-ban normann nemesekként jöttek át. Ez azért jelent valamit, még ha csak kevesünknek is. Van köztünk, aki elég vagyonos anélkül is, hogy papokat kellett volna kifosztania. De ezt nehéz kimondani úgy, hogy ne hangozzék fellengzősnek. – Az én feleségem semmi olyat nem tesz, ami nem illik a helyzetéhez! – mondom, Cecil pedig enyhe nevetéssel jelzi, hogy pontosan tudja, mire gondolok. – A grófnéban és a képességeiben semmi sincs, ami ne illene a társadalmi helyzetéhez – mondja barátságosan. – És a pozíciója valóban nagyon magas. Ön a leghatalmasabb nemes Angliában, Talbot, ezt mind tudjuk. És jól teszi, hogy emlékeztet bennünket, nehogy valaha is elkövessük azt a hibát, hogy megfeledkezünk erről. Az udvarnál mi mind méltányoljuk Bess jó érzékét, sok éve nagy kedvencünk már. Nagy élvezettel figyeltem mindig, ahogy
egyre feljebb és feljebb házasodott. Számítunk rá, hogy kellemes otthont varázsol Tutbury Castle-ból a skót királynő számára. Bármilyen egyéb ház túl átlagosnak bizonyulna. Senki más nem tudná, hogyan csinálja, csak Bess. Erre a feladatra egyedül ő alkalmas. Elégedettnek kellene lennem Cecil hízelgésének hallatán; de úgy látszik, már megint Bessnél tartunk, és Cecilnek emlékeznie kellene rá, hogy mielőtt elvettem, Bess olyan nő volt, aki a semmiből jött elő.
1568 tele | 45
1568 tele, Bolton Castle: Mária
Ma este megtörténik. Meg fogok szökni Bolton Castle-ból, az ő úgynevezett soi-disant, „bevehetetlen” yorkshire-i várukból, még ezen az estén. Egy részem azt gondolja: nem merem megtenni; de jobban félek attól, hogy csapdába esem ebben az országban, és nem mehetek majd innen sem előre, sem hátra. Erzsébet olyan, mint egy kövér vörös macska a vánkosán, elégedett azzal, hogy csak ül és álmodozik. Nekem viszont a trónomat kell visszaszereznem, és száműzetésem minden napjával rosszabbodik a helyzetem. Vannak váraim Skóciában, amelyek kitartanak mellettem, s azonnal fel kellene mentenem őket. Vannak embereim, akik készek a zászlóm alatt felvonulni, őket sem várathatom tovább. Nem hagyhatom, hogy a bátorságom híján elpusztuljanak a támogatóim. Bírom Bothwell ígéretét, hogy megszökik Dániából, s visszatér a seregeim élére. Írtam Dánia királyának, s követeltem Bothwell szabadon bocsátását. Ő a férjem, egy királynő hitvese, hogyan merészelik egy kereskedő leányának a szavára fogva tartani, aki azt panaszolja fel, hogy házasságot ígért neki? Képtelenség, és egy ilyen nő panaszkodása amúgy sem fontos. Francia hadsereg gyülekezik a támogatásomra, és ígéret van arra, hogy spanyol arannyal fizetik meg őket. De a legfontosabb: van egy fiam, drága örökösöm, mon bébé, mon chéri, az egyetlen szerelmem; és az ellenségeim kezében van. Nem hagyhatom náluk: kétesztendős csupán! Cselekednem kell. Ki kell szabadítanom a fiamat. Ha arra gondolok, hogy nem megfelelően gondozzák, azt sem tudja, hol vagyok, és nem érti, hogy kényszerből hagytam el, mintha
fekély lenne a szívemen, úgy éget a fájdalom. Vissza kell jutnom a fiamhoz. Erzsébet piszmoghat, de én nem. Annak a lehetetlen vizsgálatnak az utolsó napján üzenetet kaptam az egyik északi lordtól, Lord Westmorlandtől, aki segítséget ígér. Azt mondja, ki tud juttatni Bolton Castle-ból, el tud juttatni a partig. Northallertonban lovak várnak, Whitbynél pedig egy hajó. Azt mondja, mihelyt igent mondok, Franciaországba juttathat, és ahogy biztonságban otthon leszek, a néhai férjem családjánál, ahol királynőnek nevelkedtem, a sorsom egy pillanat alatt jóra fordul. Erzsébet késlekedne, én nem fogok. Nem húzom az időt, nem morfondírozom, nem tettetem ágyban fekvő betegnek magam, mint ő, valahányszor fél valamitől. Meglátom a lehetőséget, amikor szembejön, és bátor nő módjára megragadom. – Igen! – mondom szabadítómnak. – Oui – mondom a szerencse isteneinek, magának az életnek. S amikor azt mondja: – Mikor? – én azt felelem: – Ma éjjel! Nem félek, semmitől sem rettegek. Megszöktem a saját holy roodi palotámból, amikor gyilkosok foglya voltam, megszöktem Linlithgow Castle-ból is. Látni fogják, hogy elfoghatnak, de nem tarthatnak bezárva. Maga Bothwell mondta nekem egyszer: – Megfoghat téged egy férfi, de hited szerint sohasem birtokolhat. – És én így feleltem neki: – Mindig királynő vagyok. Egy férfi sem parancsolhat nekem. Bolton Castle falai durván faragott szürke kövekből vannak, úgy építették, hogy kibírja az ágyúzást; nekem viszont kötél van a derekamon, és vastag kesztyű védi a kezemet, a lábamon erős csizma, hogy elrúghassam magam. Az ablak keskeny, alig több egy nyílásnál a kőben; de én karcsú és könnyű vagyok, ki tudok csus�szanni, és megülni háttal a szakadéknak, úgy nézek le a mélybe. A kapuőr fogja a kötelet, és odaadja Agnes Livingstone-nak, aztán nézi, ahogy az a derekamra köti. Jelez Agnesnek, hogy ellenőrizze: elég feszes-e? Ő maga nem érhet hozzám: megszentelt a testem, hát Agnesnek kell csinálnia mindent, ahogy az ember mondja. Nézem a férfi arcát. Nem hívem, de jól megfizették, és elszántnak
46 | a másik királynő
1568 tele | 47
látszik, hogy megteszi a magáét. Azt hiszem, bízhatok benne. Kis mosollyal ajándékozom meg, és látja, hogy az ajkam remeg félelmemben, mert így szól a maga durva, északi akcentusával: – Ne reszkessen mán’ nagysád! – Úgy mosolygok, mintha érteném, és nézem, ahogy a derekára csavarja a kötelet. Kitámasztja magát, én pedig a párkány legszélére evickélek, és lenézek. Istenem, nem látom a talajt! Alattam sötétség és a süvöltő levegő. Az ablak szélébe kapaszkodom, mintha nem tudnám elengedni. Agnes fehér a félelemtől. A férfi arca nyugodt. Ha indulni akarok, most kell indulnom. Elengedem az ablak kiugró boltíves kőkeretét, engedem a kötelet megfeszülni magamon. Kilépek a semmibe. Érzem, hogy a kötél nagyon feszes és rémisztően vékony, majd hátrálva lefelé indulok, bele a sötétbe, a semmibe, a lábamat a fal nagy köveinek támasztom, a szoknyám felfújódik, és csapkod a szélben. Először csak a rettegést érzem, de ahogy lefelé ereszkedem, lépésről lépésre nő az önbizalmam. Felnézek, hogy lássam, men�nyit haladtam, de lenézni nem merek. Azt hiszem, sikerülni fog. Érzem, ahogy a szabadság gyönyöre nő bennem, amíg csak a lábam is remegni nem kezd. Gyönyörűség a szelet érezni az arcomon, és még az alattam tátongó űr is örömet okoz, amint lefelé lépkedek: öröm, hogy kívül vagyok a váron, amikor azt képzelik, fogoly vagyok még, elzárva a dohos termeimben, öröm, hogy újra magam irányítom az életemet, noha éppen egy kötél végén lógok, mint a horogra akadt pisztráng, öröm, hogy újra önmagam vagyok: nő, aki a saját élete ura. A talaj hirtelen bukkan fel alattam, talpra veszkődök, kioldozom a kötelet, és háromszor erősen megrántom, mire visszahúzzák. Mellettem az apródom és Mary Seton, kislánykorom óta társam. Leány udvarhölgyem követ a kötélen, utána pedig második udvarhölgyem, Agnes Livingstone ereszkedik le. A főkapunál figyelmetlenek az őrök. Látom őket a derengő út hátterében, ám ők nem látnak bennünket a sötét várfalak előtt. Mindjárt jön a figyelemelterelés: egy csűrt fognak felgyújtani, és amikor odasietnek, hogy eloltsák, lefutunk majd a kapuhoz, aho-
vá lovak jönnek vágtatva, minden lovas tartalék lóval, az enyém a leggyorsabb, lóra pattanunk, és már el is tűntünk, mielőtt észbe kapnának. Mozdulatlanul állok. Izgatott vagyok, erősnek érzem magam, futni vágyom. Úgy érzem, el tudnék rohanni Northallertonig, akár a tengerpartig is Whitbynél. Érzem, ahogy szétárad bennem az erő, az erős, fiatal életvágy, ami a félelem és izgalom hatására még gyorsabbá tesz. Ott ver a szívemben, ott bizsereg az ujjaimban. Édes Istenem, szabadnak kell lennem! Olyan nő vagyok, akinek szabadság kell. Inkább meghalok, mintsem ne legyek szabad. Igaz: inkább meghalnék, mintsem ne legyek szabad. Halk neszezést hallok, amint a leány, Ruth kimászik az ablakon, majd a szoknyája zizegését, amikor az ember elkezdi lebocsátani. Látom a sötét sziluettet, ahogy csendben jön lefelé a vár falán, majd a kötél hirtelen megrándul, és Ruth halkan felnyüszít rémületében. – Cssss! – pisszegek fel hozzá, de hatvan láb magasan van felettem, nem hallja. Mary hideg keze az enyémbe csúszik. Ruth nem mozog, az ember nem bocsátja lejjebb, valami rettenetes dolog történt, és aztán Ruth úgy zuhan le, mint egy zsáknyi rongy, a kötél sebesen kígyózik utána, az ember elengedte, és felharsan a leány borzalmas sikolya. Szörnyű a puffanás hangja, amivel földet ér. Biztosan eltört a gerince. Rögtön odafutok mellé, nyüszít fájdalmában, kezét a szájára szorítja, még ebben a pillanatban is igyekszik nem elárulni az úrnőjét. – Felség! – Mary Seton rángatja a karomat. – Fusson! Jönnek! Egy pillanatig habozom. Ruth sápadt arcát eltorzítja a kín, már az ökle van a szájában, nem akar kiáltozni. A főkapu felé nézek. Az őrök meghallották a sikolyt, és most vizsla szemmel fordulnak a vár felé, egy férfi előrefut, kiált egy másiknak, valaki fáklyát hoz a kapunál lévő tartóból. Mint a vadászkutyák, úgy szóródnak szét, hogy kiszagolják a vadat. A fejemre húzom a csuklyát, hogy eltakarjam az arcomat, és visszahúzódom a sötétbe. Talán meg tudjuk kerülni a várat, és
48 | a másik királynő
1568 tele | 49
kijutunk valami hátsó kapun. Talán van egy kitörő kapu, vagy valami búvóhely. Most kiáltás harsan a várból, riadóztatnak a termeimből. Az éjszakát azonnal megvilágítják a fáklyák imbolygó fényei. – Hej! Hej! Hej! – harsognak, mint a vadászok, mint a hajtók a vadászaton. Fordulok az egyik oldalra, aztán a másikra, dörömböl a szívem, futásra készen. De most észrevesznek, a fáklyafényben kirajzolódik a sziluettünk a sötét várfal előtt, és már harsognak is a bömbölő parancsok: – Nézd, hé! Itt van! Vágd el az útját! Kerüld meg! Itt van! Állítsd meg! Érzem, elszáll a bátorságom, mintha elvéreznék, jéghideget érzek. Mint hideg vas, olyan a vereség íze a számban, mint zabla a betöretlen kancacsikó szájában. Ki tudnám köpni, olyan keserű. Futni akarok, arccal a földre akarom vetni magam, és siratni a szabadságomat. De egy királynő nem viselkedhet így. Bátornak kell lennem, hátrahúzni a csuklyámat, és egyenesen, sudáran állni, amint az emberek odafutnak körém, és az arcomhoz tartják a fáklyáikat, hogy lássák, mit fogtak. Mozdulatlanul és büszkén kell állnom, királynőnek kell lássanak, még ebben a cselédgúnyában is, a fekete utazóköpenyben. El is kell játszanom, hogy királynő vagyok, nehogy úgy bánjanak velem, mint egy cseléddel. Most, megaláztatásom e pillanatában semmi sem fontosabb, mint megőriznem a fenség erejét. Királynő vagyok. Halandó nem érinthet meg. Egymagamban, ott, a sötétben kell elővarázsolnom a fenséget. – Je suis la reine – mondom, de a hangom túl halk. Hallom, hogy remeg az aggodalomtól. Kihúzom magam, feljebb emelem az állam, hangosabban szólok: – Skócia királynője vagyok! Hála Istennek, amiért nem ragadnak meg, egyetlen kéz sem nyúl hozzám. Azt hiszem, belehalnék a szégyenbe, ha ismét bemocskolna egy közrendű férfi. Még mindig éget Bothwell kezének emléke a mellemen, a szájáé a nyakamon. – Figyelmeztetlek benneteket! Nem érhettek hozzám! Kört formálnak körülöttem a leengedett fáklyáikkal, mintha boszorkány lennék, akit csak tűzkörrel lehet féken tartani. Valaki
azt mondja, jön Lord Talbot, Shrewsbury grófja. Vacsoránál ült Sir Francis Knollys és Lord Scrope társaságában, amikor szóltak neki, hogy a skótok királynője el akart szökni, mint valami éjszakai tolvaj, de elfogták. Így lát hát először, amikor botladozó futással odajön, fáradt arcát aggodalom torzítja el. Látja, ahogyan magamban állok, rajtam a fekete köpeny, a csuklya hátrahúzva, hogy mindenki megismerhessen, és tudhassa, hogy nem nyúlhat hozzám. Fehér arcú, felszentelt, vér szerinti királynő. Mindenképpen királynő, akin látszik az elszántság ereje, királynő uralkodói pózban, királynő minden tekintetben, éppen csak a trónjai nincsenek meg. Csapdába esett királynő vagyok.