Richelle Mead: A szukkubusz dala by Olvasoterem

„A szukkubusz dala a legigényesebb fantasy-olvasót is meggyôzi.” lovevampires.com „Mit kapunk, ha összekeverünk egy kis természetfeletti rejtélyt, egy adag szerelmet és egy vonakodó démont? Egy kifejezetten szórakoztató regényt.” Locus „Lebilincselô olvasmány.” Jim Butcher, a New York Times sikerlistás szerzôje „Micsoda csodálatos regény! A szukkubusz dala izgalmas, pimasz, szexi, és tele van ármánnyal. Az elsô oldaltól magával ragadott.” Cheyenne McCray, a Seduced by Magic szerzôje „Mead ínycsiklandó egyveleget fôzött, a romantikát keverte egy csipet paranormálissal, majd megfûszerezte erotikával.” Booklist

A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Vámpírakadémia-sorozat: Vámpírakadémia Dermesztô ölelés A halál csókja Véreskü Örök kötelék A végsô áldozat Vérvonalak-sorozat: Vérvonalak

Richelle Mead: Succubus Blues Copyright © Richelle Mead, 2007 Hungarian translation © Török Krisztina, 2012 A fordítás az alábbi alapján készült: Richelle Mead: Succubus Blues Kensington Publishing Corp. Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5504 962 0 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót tervezte: Szabó Levente A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2012-ben

Mûfaj: fantasy

Ajánlom csodás szüleimnek, Richardnak és Brendának. Hát, én azt mondom, ne csodálkozzatok, ha egyszer egész gyerekkoromban mitológiakönyvekkel meg kalandregényekkel tömtetek.

Köszönetnyilvánítás

Legelsôsorban is minden barátomnak és a családomnak, akik mindig mellettem álltak, és szeretetükkel kísértek írói kalandozásaim során. Ez a könyv egyszerûen nem születhetett volna meg a férjem, Michael nélkül. Amennyi szó Georgináról meg az idegbajairól esett a háztartásunkban, akár a feleséged is lehetne már. Szeretlek. Hálával tartozom az Original Richelle Fan Clubnak is: Michaelnek, Davidnek, Christinának és Marceenek. Kötelességtudón fogadtatok minden egyes oldalt, és hûségesen álltatok minden pillanatban a rendelkezésemre a véleményetekkel. A ti lelkesedésetek és bátorításotok tartotta bennem a lelket. Nyugi, egy szép napon Harbinger is megjelenik majd. De tényleg. Komolyan mondom. Végül hadd ünnepeljem kicsit az irodalmi és kiadói népeket, akik nem hagyták, hogy letérjek a pályáról: Kate McKean, Jim McCarthy és John Scog namiglio, végtelen sok köszönet az útmutatásért és a tanácsokért.

1. fejezet

A statisztikák szerint a halandók nagy többsége öt okból kész eladni a lelkét: szexért, pénzért, hatalomért, bosszúból és a szerelemért. Ebben a sorrendben. Felteszem, ez meg kellene hogy nyugtasson, tekintve, hogy éppenséggel a numero uno kategóriában serénykedem, és mégis, engem ez az egész ügy valahogy… elbizonytalanít. Mocskosnak érzem tôle magam. Ami azért az én számból nem kevés. Talán csak kikopott belôlem az együttérzés, merengtem. Oly régóta csinálom. Hiszen boldogult szûz lány koromban az emberek még abban a hitben éltek, hogy hattyúk is felcsinálhatnak emberlányokat. Hugh mélységes türelemmel várta, hogy legyôzzem végre ódzkodásomat. Kezeit nettre vasalt kekigatyájának zsebeibe süllyesztve támasztotta hatalmas testét még hatalmasabb Lexusához. – Nem vágom, mi ez a mûsor. Mindig is ezt csináltad. Ez így konkrétan nem felelt meg a valóságnak, de azért vettem, hogy érti. Egyszerûen csak eleresztettem hát a fülem mellett a megjegyzést, és belemerültem környezetem tanulmányozásába, ami kicsit se tuningolta a kedélyemet. A külváros valahogy mindig lelombozott: a sok tök egyforma ház, a makulátlan gyepek. És a kelleténél bôven több terepjáró. Meg egy kutya, aki az istennek se akarta befogni. – Nem csinálom – böktem ki végül. – Nekem is lehetnek elveim. Hugh nagy horkantással fejezte ki véleményét az úgynevezett elveimrôl. – Jó, ha neked úgy jobb, hát ne az elkárhozós kalapba rakd. Vedd úgy, hogy jótékonykodsz. – Jótékonykodom?! – Még jó! – vágta rá, és ugyanazzal a lendülettel elôkapta menedzser kalkulátorát, és hirtelen egészen valószerûtlen, üzletemberi külsôt öltött. Nem mintha ezen olyan nagyon meg kellett volna lepôdnöm. Hugh kisördög volt, nagymenô a lélekkufárkodásban, aki napi rendszerességgel adta-vette halan-

Richelle Mead

dók lelkét, szerzôdések szakértôje és jogi kiskapuk kimûvelt ismerôje, hogy a legmenôbb ügyvédek májzsugort kaptak volna mellette a komplexusoktól. És egyben jó haver. Ami sajátos színezetet ad annak a bizonyos közmondásnak a madarak tolláról meg az ember barátjáról… – Ide kagylózz – olvasta a monitorról –, nevezett Martin Miller, hímnemû, természetesen, bôrszínre fehér, vallásra lutheránus, bár templomba nem jár. A közeli bevásárlóközpontban dolgozik, a játékboltban. Lakni a szüleivel lakik, a ház alagsorában. – Anyám! – Mondtam. – Akár jótékonyság, akár nem, ez akkor is… perverz. Mit mondtál, hány éves? – Harmincnégy. – Íííí. – Ahogy mondod. Ha te is ennyi lennél, és még mindig semmi, hát te is kész lennél sok mindenre szûzi elkeseredésedben – szögezte le, majd az órájára pillantott. – Tehát csinálod, vagy nem csinálod? Egyértelmûen randira sietett valami bombázóval, aki feleannyi sincs, mint ô, amin persze azt értem, amennyinek Hugh látszik, mert a kemény tények szerint valójában durván száz fölött jár már. Leraktam a táskám, és megdobtam egy figyelmeztetô pillantással. – Az adósom vagy. – Ahogy mondod – biccentett. Az égnek hála, ez tényleg nem az én mûfajom volt, a kisördög valahogyan mindig megoldotta ezeket nélkülem is, „kiszervezte”, bár ötletem sincs, kit tudott rávenni ilyesmire. Most a külsô forrása is befuccsolhatott, vagy csak valami gikszer adódott. Elindultam a ház felé. – Georgina – szólt utánam. – Egen? – Volna még valami… – Iiigen? – fordultam vissza. – Egy kérése volt – mondta Hugh, és egybôl disznóságszagot szimatoltam. – Hogy úgy mondjam, ráérzett erre az ördögtémára, ha érted. Mármint úgy

A szukkubusz dala

van vele, hogy ha tényleg eladja a lelkét egy numeráért a sátánnak, persze ez az ô fordulata, nem az enyém, akkor már valami nagy durranás legyen. Úgy értem, valami olyasmi, hogy legalábbis egy démon vegye el a szüzességét. Meg hasonlók. Erre még a kutya is majd’ lenyelné a nyelvét, esküszöm. – Csak ugratsz. Hugh nem felelt. – Én nem vagyok… Nem. Nem fogok… az teljesen kizárt. – Ugyan, Georgina. Mi az neked, csak megrázod magad. Kis füst, fátylak, miegyéb. Kérlek. A kedvemért – váltott hízelkedésre. Aminek nem könnyû ellenállni. Mint mondtam, elég profi a szakmájában. – Tényleg eléggé megszorultam, és ha most ki tudnál segíteni… hálás lennék. Felnyögtem, ennek a szánalmas pofának egyszerûen képtelenség volt nemet mondani. – Ha bárki is megtudja… – Lakat a számon – bólintott, és volt pofája a két ujjával össze is csippenteni az ajkait. Lehajoltam, és kicsatoltam a cipômet. – Most meg mit mûvelsz? – A kedvenc Bruno Maglis-m. Nem akarom, hogy az alakváltáskor felszívódjon. – Jó, de amikor visszaváltozol, ezt is visszaváltoztathatod. – Az úgy már nem ugyanaz. – Egy fenét nem. Pont az, amit csak akarsz, hogy legyen. Ne legyél már hülye. – Ide figyelj – egyenesedtem fel –, most tényleg cipôkrôl akarsz velem vitatkozni, vagy inkább azt szeretnéd, hogy bemenjek oda, és férfivá tegyem a szüzikédet? Hugh befogta a száját, és a házra mutatott. Átvágtam a gyepen, a fû csiklandozta a meztelen talpam. A hátsó udvar valóban nyitva volt, ahogyan Hugh ígérte. Beosontam az alvó házba, remélve, hogy nem tartanak ôk is kutyát, miközben azon morfondíroztam, ugyan hogy süllyedhettem idáig. Ahogy a szemem megszokta a sötétet, körvonalazódott

Richelle Mead

körülöttem a kényelmes, középosztálybeli nappali a kanapéval, tévével és könyvespolcokkal. Tôlem balra lépcsô indult az emeletre, jobbra pedig folyosó. Jobbra indultam, a folyosón, és menet közben váltottam alakot. Annyira hétköznapi érzés volt, a lényem része ez is, hogy még csak tükörbe se kellett pillantanom, hogy tudjam, mi történik éppen. Kicsit magasabb lettem, karcsúságom megmaradt, bár valamicskét gömbölyûbb lett, ahol kell, és keményebb, simább. A bôröm hullaszínre fakult, a nyárról maradt barnaság minden pigmentje lesápadt rólam. A hajam amúgy is a hátam közepét verdeste, de most a hullámok kiegyenesedtek, és éjfeketén fénylett. Egyébként is figyelemre méltó melleim még nagyobbra nôttek, hogy simán vertem volna azokat a nagy dudákat, ami a képregényekben a dögös cicáknak rajzolva van, mert hiszen nyilván ilyeneken nôtt fel a csórikám. Ruhakérdésben volt igazán forradalmi a változás: a laza Banana Republic gatyó és a blúzom helyébe tûsarkú, fekete, combig érô bôrcsizma, hozzáillô feszes trikó és oly kurta szoknya került, amiben a legperverzebb program lehajolni lenne. S hogy teljes legyen a kép, nôttek cuki szarvaim, hegyes szárnyaim és a kezembe korbács. – Isten az égben – nyögtem, ahogy egy falitükör elôtt elhaladva átsuhantam a saját látómezômön. Mélyen reméltem, hogy a helyi démonoknak soha nem jut ez a fülébe. Mind olyan kifinomult. Gyorsan elkaptam a fejem, hiszen a folyosó végén már ott várt a cél: egy ajtó, rajta sárga tábla: munkavégzés felirattal. Mintha videojáték pityegése szûrôdött volna ki odabentrôl, de ahogy bekopogtam, a zaj azonnal megszûnt. És egy pillanat múlva durván egy-hetvenkettô magas, a feje tetején erôsen kopaszodó, de egyébként vállig érô, zsíros szôke hajú srác állt elôttem. Homer Simpson-os pólója felpöndörödött szôrös pocakján, kezében egy zacskó chipset szorongatott. Ez utóbbi a padlón landolt, amint meglátott. – Martin Miller? – I-i-igen – hebegte. – Készen állsz egy kis hókamókára? – pattogtattam meg a korbácsomat. Kereken hat perccel késôbb elhagytam a Miller-rezidenciát. Úgy fest, harmincnégy leélt esztendô sokat amortizál egyesek életerejébôl.

A szukkubusz dala

– Hú, de gyors voltál – jegyezte meg Hugh, ahogy meglátott a ház elôtt. Még mindig a kocsiját támasztotta, és éppen dohányzott. – Ugye? Megdobsz eggyel? Vigyorogva tolta elém a dobozt, majd még egyszer alaposan végigmért. – Mellre szívod, ha azt mondom, beindítanak a szárnyacskáid? Csak elvettem a cigit, és mélyen letüdôztem. Aztán, hogy közel s távol nem volt egy lélek se, gyorsan visszaváltottam eredeti formámba. – Sokkal jössz ezért – emlékeztettem, ahogy visszavettem a cipômet. – Tudom, nyilván. Bár sokan éppen fordítva gondolnák, hiszen csinos adag extra energiához jutottál, nekem hála. Ritkán akasztasz magadnak ilyet. Ezt nehezen cáfolhattam volna, bár jól azért még nem éreztem magam a dologtól. Szerencsétlen Martin, még ha nyomi alak is, hat percért eladni a lelkét az örök kárhozatnak… húzós. – Egy ital? – kérdezte Hugh. – Nem, késô van már. Megyek haza. Benne vagyok egy könyvben. – Ja, persze. Mikor is lesz a nagy nap? – Holnap. – Csak egy szimpla ponyvaíró – kuncogott a pokolfajzat az irodalmihôskultuszomon. – Nem egy Nietzsche vagy Thoreau. – Hé, attól még, hogy nem transzcendentális vagy szürreális, lehet nagy író. Én csak tudom, nem egyhez volt szerencsém az elmúlt pár évben. – Távol álljon tôlem, hogy ily sokat megélt hölggyel vitába szálljak – hajtotta meg a fejét gúnyosan Hugh. Gyors csókot nyomtam a képére, és elgyalogoltam a kocsimhoz, amit kétsaroknyira hagytam. Ahogy az ajtót nyitottam, megcsapott a meleg, csiklandó érzés, ami másik halhatatlant jelzett a közelben. Vámpírt, pontosítottam magamban, és már ott is állt mellettem. Fene gyorsak. – Georgina, szépségem, édes szukkubuszom, kéjek istennôje, te – énekelte kezét színpadiasan a szívére szorítva. Hurrá! Mi más is hiányzott volna még? Duane-nál kellemetlenebb halhatatlannal talán nem is találkoztam eddigi pályafutásom során. Szôke haját félcentisen viselte, és ezúttal sem zökkent ki a ruházkodásban és az illatszerek terén rá jellemzô brutális ízlésficamból.

Richelle Mead

– Kopj le, Duane! Nincs mondandóm a számodra. – Ugyan, ugyan – recsegte, és visszacsukta az ajtót, amin épp beszálltam volna. – Ne szerénykedj, no. Ordít rólad, mondhatnám, ragyogsz. Kellemes vadászat volt? Martin életenergiájának említése kicsit mélyre ment, de várható volt, hogy másnak is feltûnik majd. Egyre hevesebben próbáltam volna kitárni a kocsim ajtaját, mindhiába. Duane masszívan tartotta. – Ahogy elnézlek, napokig magához sem tér most – szimatolt végig a vámpír. – Persze, felteszem, bárki lett légyen is az áldozat, élvezte a menetet… rajtad, egyenesen a pokolba – húzódott lusta mosolyra a képe, hogy épp csak kivillanjanak fogainak hegyei. – Igen rendes ember lehetett, hogy ennyire jól nézel ki. Mi történt? Nem úgy van, hogy csak a föld szemetjével hálsz? A ro hadt szemétládákkal? – Változott a rend. Féltem, hogy esetleg feléled szívedben a remény. – Ó, Georgina – ingatta elismerôn a fejét –, te sosem okozol csalódást! Te meg a csípôs nyelved! De hiszen a szajhák mindig is ügyesen forgatták eme testrészüket, legyen szó munkáról vagy szabadidôrôl. – Eressz! – Rántottam egy nagyobbat az ajtón. – Hova a nagy sietség? Jogom van tudni, mit mûveltél itt a kisördöggel. Az Eastside az én vadászmezôm. – Ránk nem vonatkoznak a „vadásztörvényeitek”, te is tudod. – Az udvariasság szabályai azonban azt diktálnák, hogy ha már az utcámba vetôdsz, ami ez esetben szó szerint való, legalább beköszönj, ahogy illik. Különben is, miért nem találkozunk gyakrabban? Rendesen, ahogy azokkal a béna lúzerekkel szoktál. A béna lúzerek fordulat a barátaimat fedte, és egyben azokat a kisszámú rendes vámpírokat, akikkel valaha is összehozott az élet. A legtöbb olyan volt, mint Duane – pökhendi bugris, akit csak a birtokviszonyok izgatnak. Nem mintha a halandó férfiak között nem tengene túl a mûfaj. – Ha nem engedsz utamra azonnal, kaphatsz egy kis bemutatót az udvariasság legújabb szabályaiból. Jó, ez ostobaság volt, mintha egy rossz westernbôl húztam volna elô, de jobb ötletem épp nem akadt. Igyekeztem fenyegetôen hangozni, de persze ô

A szukkubusz dala

is tudta, hogy csak a levegôt csépelem. A szukkubuszok adománya a vonzerô és az alakváltás; a vámpíroké az erô meg a gyorsaság. Egyszerûbben fogalmazva, egyikünk brillírozik a társaságban, másikunk egyetlen kézfogással száraz ágként roppantja el egy felnôtt férfi alkarját is akár. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – Végigcirógatta az arcom kedélyesen, hogy minden egyes szôrszálam az égnek meredt a hátamon, szigorúan csakis az undortól. A nyomaték kedvéért megborzongtam. – Milyen imádnivaló! És izgató, ha úgy vesszük. Vajon milyen lehetsz, ha igazán bedühödsz? Ha jó kislány leszel, és… Ó, te kis kurva! Merthogy mindkét keze foglalt lett hirtelen, én meg éltem, amivel élhettem: jobb kezemre íziben hat centiskarmokat alakváltottam, és a meglepetés erejével lecsaptam. Vámpírreflexek ide vagy oda, rendesen felhasítottam a képét, még a vére is eleredt. Aztán persze elkapta a csuklómat, és jól neki is csapta a karom a kocsiajtónak. – Gond van? Legyek talán még ennél is dühösebb kislány? – préseltem ki magamból még több béna westernt. Kegyetlenül fájt a kezem. – Cuki, Georgina, nagyon cuki. Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen cuki leszel-e, amikor… De nem tudta befejezni, mert egysaroknyira tôlünk befordult az utcába egy kocsi, és felénk tartott. Töredék-másodpercnyi bizonytalanság villant Duane arcán. A sofôr tutira kiszúrja kis kettôsünket, és még ha Duane könnyûszerrel végezne is vele, ha akadékoskodik, hiszen a halandók a vámpírok legfôbb zsákmányállatai, még akkor is itt lennék én, a kapcsolt áru, és a feljebbvalóink ezt nyilván nem néznék jó szemmel. És legyen bármekkora tulok ez a Duane, a felsô vezetést még ô se szívesen rántaná magára. – Még nem végeztünk – sziszegte, de a csuklómat eleresztette. – Dehogynem – bátorodtam fel, most, hogy már a közelben villódzott a felmentô sereg reflektora. – És ha legközelebb csak a közelembe jössz, neked annyi. – Reszketek – nyöszörögte, és még egyet villant a szeme a sötétben. Aztán eltûnt, ahogy a kocsi elhúzott mellettem. Istennek legyen hála a viszonyért vagy a hirtelen fellobbanó jégkrémvágyért, ami a sofôrt épp ma ûzte ki az éjszakába.

Richelle Mead

Nem is öltem itt tovább az idôt, bepattantam a kocsiba, és húztam vissza a városba. Igyekeztem tojni a reszketô kezeimre, és úrrá lenni a volánon, de tény, hogy Duane rám hozta a frászt. Ezerszer koptattam már le a halhatatlan haverjaim társaságában, és olyankor ment is a dolog, de így kettecskén sokkal rázósabb ügy lett. Pláne a kihalt utcán, távol a civilizációtól, ahol a nagy fenyegetôzésem meg pattogásom kopogósra ürült szólamoknak hangzott még a saját füleimnek is. Éppenséggel az erôszak minden formáját és fajtáját mélyen megvetettem. Talán abból fakadt az undorom, hogy a történelem igen kegyetlen és brutális évszázadait tapasztaltam meg testközelbôl, oly fokú erôszakot, amirôl a modern korok emberének fogalma sem lehet. Divatos dolog arról fanyalogni, hogy barbár, vad idôket élünk, de aki ezt mondja, nem tudja, mit beszél. Oké, aláírom, hogy némi elégedettséggel töltötte el az ember szívét, amikor a régi idôkben az erôszaktevôt szimplán és minden fakszni nélkül kiherélték a város fôterén, s a fejekben meg se fordult a hosszas bírósági felvonások lehetôsége vagy a „jó magaviselet okán” felére csökkentett büntetés. Csakhogy a bosszú és a fogat fogért elv híveinek ritkán sikerült igazságosan meghúzni a határokat, így ezerszer inkább bolyongok a mai igazságszolgáltatás bürokratikus útvesztôiben. Felrémlett, hogy elsô reflexbôl jégkrémvadásznak saccoltam ismeretlen megmentômet, és gyorsan arra jutottam, hogy némi édesség nekem is jól jönne most. Így amint biztonságban visszaértem Seattle-be, bekanyarodtam egy éjjel-nappali parkolójába, ahol a marketing egy újabb zseniális találmányával ismerkedhettem meg: a tiramisu ízû jégkrémmel. Tiramisu és egyben jégkrém. A halandók találékonysága újra és újra meg tudott lepni. A pénztár elôtt virágok sorakoztak, olcsó, viharvert holmik, de épp, ahogy elhaladtam mellettük, egy kétségbeesett fiatalember érkezett, s kezdett bolhászni köztük. Végül egy csokor rozsdás krizantém mellett döntött, és már vitte is. Én meg csak néztem utána nehéz szívvel, félig-meddig féltékenyen az ismeretlen lányra, aki majd kapja. Ahogy Duane kéjesen az eszembe idézte, általában lúzerekkel keveredtem, afféle bunkókkal, akik miatt nem kellett hogy gyötörjön a bûntudat, ha pár napra kiütöttem ôket. Ez a típus nem veszôdik virágokkal, és a romantikának még a jelentését sem ismeri, nemhogy gyakorolná. A virágot vásároló tagokat

A szukkubusz dala

meg messzirôl elkerültem. A saját érdekükben. Ez egy szukkubusz jellemrajzába nem kifejezetten illik bele, de eléggé kiégtem már ahhoz, hogy az ilyen apróságokon fennakadjak. Végtelen magányomban és boldogtalanságomban megragadtam egy csokor vörös szegfût, és azt is vittem a jégkrémmel együtt. Ahogy hazaértem, megszólalt a telefonom, a kijelzô szerint a hívó ismeretlen. – Uram és parancsolóm – szóltam bele a kagylóba. – A tökéletes befejezés egy tökéletes éjjelen. – Nem kell a rizsa, Georgie. Minek kellett belekötnöd Duane-ba? – Hogy mi van, Jerome? – Most hívott. Azt állította, hogy ok nélkül zaklattad. – Zaklattam? Mármint én ôt? – izzott fel bennem a felháborodás. – Ô kezdte. Ô cuppant rám, és… – Megütötted? – Én… – Igen vagy nem? Nagy sóhaj. Jerome volt a seattle-i körzet fôdémona és az én fônököm. Ô te relgetett mindannyiunkat, ô rendezte az ügyeinket, és ügyelt, hogy ellássuk a feladataink. És mint minden lusta démon, utálta, ha gond van velünk, mert azt mind neki kellett elsimítani. Most is, még a telefonon át is éreztem ingerültségét. – Jó, hát mondhatjuk, hogy megütöttem, bár én inkább nevezném legyintésnek. – Értem. Legyintés. És meg is fenyegetted? – Igen, ha mindenképpen a szavakon akarsz lovagolni, Jerome, akkor mondhatjuk, hogy igen. De az istenért, Jerome! Duane vámpír, soha nem tudnék kárt tenni benne. Ezt te is tudod. A fôdémon erre elhallgatott, és még a hallgatásából is levettem, hogy gondolatban épp egymásnak ereszt bennünket a vámpírral, és nyilván gyorsan elveszítem a hipotetikus bunyót, mert Jerome nagyot fújtatott. – Igen, ez tény. Azért csak ne kekeckedj vele többet. Van épp elég dolgom a marakodásaitok nélkül is. – Mert mióta dolgozol? – kérdeztem felháborodva a marakodás szón.

Richelle Mead

– Jó éjt, Georgie! És ne akaszkodj össze többet Duane-nal! Már le is tette. A felszínes csacsogás nem Jerome mûfaja volt. Letettem hát én is, de mélységesen kiakadtam. Döbbenet, hogy Duane elôször szemétkedik, aztán meg engem feketít be, mintha én lennék a dög. És ami még ennél is keményebb, hogy Jerome ezt be is vette, legalábbis elsôre. Asszem, ez fájt igazán. Mert attól, hogy elég hanyag és sajátos szukkubusz vagyok, a fôdémonnal mindig is jól kijöttem, amolyan kis kedvencnek tekintettem magam nála. Valahogy eddig elég elnézô volt velem. Vigaszra szorultam, fogtam hát a jégkrémemet, pizsamára váltottam, és mentem is az ágyba. Aubrey, a cicám felpattant az ágy lába mellôl, nagyot nyújtózott. Pár fekete maszattól a homlokán eltekintve tök fehér volt, a szeme zöld. Elég kedvesen pislogott rám. – Még nincs alvás – ingattam a fejem ásítozva –, elôbb olvasunk. Elhelyezkedtem a dobozommal és a könyvvel, ismét eltöltött a boldogság, hogy holnap találkozom kedvenc írómmal egy dedikáláson. Seth Mortensen könyvei beszéltek hozzám, olyasmit keltettek életre lelkem félhomályában, amirôl nem is sejtettem, hogy egyáltalán ott lapul. A Martin miatti bûntudatomat ugyan nem enyhítette legújabb regénye, A Glasgow-egyezmény sem, de legalább a fájó ürességet bestoppolta bennem. Hihetetlen, hogy a halandók röpke életük során milyen csodákat képesek alkotni. – Amíg halandó voltam, soha semmit nem alkottam – mondtam Aubreynak, amikor végeztem öt oldallal. Erre hozzám dörgölôdzött és együtt érzôn dorombolt, nekem pedig épp csak annyi éberségem maradt, hogy elrakjam a jégkrémet, mielôtt bezuhanok az ágyba.