EGY ÓRA VOLT még éjfélig. Már jócskán benne jártak a tavaszban, de sötétebb volt, mint várta. Talán a víz miatt: ott sötétlett alatta, szinte fekete hártyaként takarta a látszólag végtelen mélységet. Nem szerette a hajókat, vagy talán inkább a tengert érezte feneketlennek. Mindig borzongott, ha így fújt a szél, mint most, amikor Świnoujście partjai lassanként eltűntek a szeme elől. Ott állt, erősen markolta a korlátot, míg a házakból már csak kicsi kockák maradtak, és beleolvadtak a körülötte terjengő sötétségbe. Huszonkilenc éves volt és félt. Hallotta, hogy emberek mászkálnak körülötte. Ők is úton voltak. Egyetlen éjszaka, néhány órányi alvás, és egy másik országban ébrednek majd. Előrehajolt és lehunyta a szemét. Minden egyes út rosszabbnak tűnt az előzőnél. A feje és a szíve ugyanúgy tisztában volt a kockázattal, ahogy a teste. Remegett a keze, a homlokát verejték lepte el, az arca lángolt, pedig valójában majd megfagyott a csípős, kíméletlen szélben. Két nap. Két nap múlva itt áll megint, úton visszafelé, és addigra elfeledi, hogy megesküdött, nem csinálja soha többé. Elengedte a korlátot, kinyitotta az ajtót, amely bevezetett a hidegből a melegbe, be a lépcsőházba, ahol ismeretlen arcok tűntek fel, emberek tartottak a kabinjuk felé. Nem akart aludni, nem tudott aludni. Még nem. A bár nem volt nagy szám. A Wawel volt az egyik legnagyobb komphajó, ami Észak-Lengyelország és Svédország között közlekedett, de nem számított: a morzsás asztalok körül rozoga támlájú székek álltak, nyilvánvalóan nem arra készültek, hogy bárki is hosszasan elüldögéljen rajtuk. 10
Még mindig izzadt. Egyenesen előre nézett, a kezével a szendvicset tologatta a tányéron, és kitöltött egy pohár sört. Közben ügyelt rá, hogy ne látszódjék rajta a rettegés. Néhány korty sör, egy kis sajt… Még mindig rosszul volt. Remélte, hogy az új ízek majd elnyomják a förtelmet: a nagy, zsíros disznóhúsdarabokat. Mindet muszáj volt megennie, hogy puha legyen a hasa, és előkészítse a barna gumiba rejtett sárga cucc befogadására. Számolták, ahogy nyelte: kétszáz falat, amíg a gumilabdák szét nem tépték a torkát. – Czy podać panu coś jeszcze? A fiatal pincérnő őt nézte. Megrázta a fejét, nem, ma már nem, semmit sem. Égő arca megmerevedett. A sápadt ábrázatát bámulta a kassza melletti falon lógó tükörben, és ellökte maga elől a pulton az érintetlen szendvicset és a teli pohár sört, amilyen messzire csak tudta. Rámutatott, végül a pincérnő megértette és elvitte a szennyes edények polcára. – Postawić ci piwo? Egy vele nagyjából egykorú, félrészeg férfi lépett hozzá. Olyan, aki csak beszélgetni akar valakivel, teljesen mindegy, kivel, csak ne kelljen egyedül lennie. Továbbra is egyenesen előre nézett sápadt tükörképére, még csak oda sem fordult. Nehéz volt biztosan tudni, ki kérdez és miért. Valaki ott ül a közelében, részegnek tetteti magát, italt kínál neki… Lehet, hogy tudja, mi az utazása célja. Letette a húsz eurót és a számlát az ezüsttányérra, aztán otthagyta a kihalt termet, amit agyatlan zene töltött be. Üvölteni bírt volna a szomjúságtól, a nyelve nyál után kutatott, hogy enyhítse valahogy a szárazságot. Nem mert semmit se inni, mert túlságosan félt, hogy rosszul lesz, nem bírja benn tartani mindazt, amit lenyelt. Meg kellett csinálnia, benn kellett tartania, különben… Tudta, hogy mennek a dolgok… Különben halott ember.
11
A MADARAKAT HALLGATTA, AHOGY késő délutánonként máskor is, amikor az óceán felől érkező meleg levegő vonakodva átadta a helyét egy újabb hűs tavaszestének. Ezt a napszakot szerette a legjobban, főleg, ha már elvégezte minden dolgát, és egy cseppet sem volt fáradt. Ilyenkor még jó pár órája volt, mielőtt lefeküdt volna a keskeny szállodai ágyra, és megpróbált volna aludni egy olyan szobában, ami még mindig kongott a magánytól. Erik Wilson érezte, hogy a hűvös szél simogatja az arcát, és egy rövidke pillanatig lehunyta a szemét, mert bántották a mindent túlságosan fehér fénnyel elborító reflektorok. Hátravetette a fejét, és az éles szögesdrót hatalmas csomóit bámulta, amivel az amúgy is magas kerítést méginkább megmagasították. Alig bírta leküzdeni a furcsa érzést, hogy mindjárt rádől az egész. Néhány száz méterről egy embercsoportot hallott, amint átvágott a hatalmas, kivilágított, kemény aszfalttal burkolt téren. Egy maroknyi ember, mind feketében, hat egy sorban, a hetedik mögöttük. Egy ugyancsak fekete jármű árnyékot vetett rájuk. Wilson érdeklődve figyelte minden lépésüket. Védett személy átkísérése nyílt terepen. Hirtelen újabb hang hasított a levegőbe. Fegyverropogás. Valaki gyors egymásutánban lövéseket adott le a gyalogosokra. Erik Wilson teljes csendben állt, és figyelte, ahogy a két fekete alak, akik a védett személy közvetlen közelében masíroztak, rávetette magát és lenyomta a földre, míg a másik négy a tűzvonalba fordult. Ők is – akárcsak Wilson – felismerték a fegyvert a hangjáról. Egy Kalasnyikov. Két alacsony épület közötti átjáróból, negyven vagy talán ötven méterről. 12
Az imént még csivitelő madarak elnémultak, még az egyre hűvösebb meleg szél is elült. Erik Wilson minden egyes történésnek szemtanúja volt a kerítés mögül, szinte hallotta a mozdulatlan némaságot. A fekete ruhások viszonozták a tüzet, a jármű lendületesen felgyorsított, majd éppen a védett személy előtt megállt és fedezéket nyújtott neki a lövések elől, amelyek rendszeres időközönként hangzottak fel az alacsony épületek felől. Néhány másodperccel később – nem telhetett el több idő – a védett személyt az egyik nyitott ajtón át betuszkolták a hátsó ülésre, és eltűntek a sötétségben. – Rendben. A hang fentről jött. – Mára ennyi. A hangosbeszélőt közvetlenül a reflektorok alá szerelték. Az elnök ezen az estén újra megmenekült. Wilson nyújtózott egyet és figyelt. A madarak megint rákezdtek. Fura hely. Már harmadszorra jött a Szövetségi Rendészeti Szervek Kiképzőbázisára. Az állami tulajdonú telep Georgia állam legdélebbi zugában húzódott, az összes amerikai állami rendőrségi szerv ezt használta gyakorlóbázisnak: a kábítószer-ellenesek, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a határőrség, az Alkohol- és Dohánytermékek, a Lőfegyverek Forgalmával Foglalkozó Iroda, illetve a titkosszolgálat. Ez utóbbi emberei mentették meg az imént az országot. Wilson biztos volt ebben, ahogy a reflektorfényben ragyogó aszfaltot nézte: mert ez az ő járművük, ezek az ő embereik, és mert ebben a napszakban szoktak gyakorlatozni. Továbbsétált a kerítés mentén, amely egy másik világ határvonala volt. Könnyedén szedte a levegőt – mindig is szerette az itteni éghajlatot –, annyival enyhébb és melegebb volt itt az idő, nem olyan, mint az illékony stockholmi nyár, ami sosem jön el. A hotel úgy nézett ki, mint bármely másik szálloda. Átsétált a hallon a drága, giccses étterem felé. Aztán meggondolta magát és továbbment a felvonókhoz. Felliftezett a tizenegyedikre. Néhány napig, hétig vagy hónapig ez a szint lesz a kurzus résztvevőinek közös otthona. 13
A szobája túl meleg és fülledt volt. Kinyitotta a gyakorlótérre néző ablakot, és egy ideig a vakító fénybe bámult. Aztán bekapcsolta a tévét és végigszörfözött a csatornákon, de mindenhol ugyanaz ment. Hagyta, hadd szóljon a készülék, amíg le nem fekszik aludni, így legalább egy kis élet költözött a szobába. Nyugtalan volt. A feszültség szétáradt a testében, a hasától a lábáig, és ki is ugrasztotta az ágyból. Nyújtózott egyet, majd odalépett az íróasztalhoz. A csillogó lapon öt mobiltelefon hevert szép sorban, néhány centire egymástól: öt, teljesen egyforma készülék az árnyalatnyit túlméretezett burájú lámpa és a sötét, bőr írótömb között. Egyenként felvette mindet és megnézte a kijelzőket. Az első négyen ugyanazt látta: nincs nem fogadott hívás. Az ötödiken viszont… Már azelőtt látta, hogy kézbe vette volna. Nyolc nem fogadott hívás. Mind ugyanarról a számról. Ezt a mobilt ugyanis csak egyetlen számról hívták. És ez a mobil is csak egyetlen számot hívott. Két kártyás, regisztrálatlan telefon, amelyek csak egymást hívták. Arra az esetre, ha bárki le akarta volna nyomozni, vagy ha bárki ráakadt volna a készülékekre. Sehol semmi név, csak ez a két készülék, két ismeretlen felhasználóval, akik csak egymással beszéltek ismeretlen helyen. Ezt nem lehetett lenyomozni. Nyolc nem fogadott hívás. Erik Wilson megmarkolta a telefont. Paula telefonját. Fejben számolt. Svédországban már elmúlt éjfél. Felhívta a számot. Paula hangja. – Találkoznunk kell. Az ötös helyszínen. Pontosan egy óra múlva. Az ötös. Vulcanusgatan tizenöt és Sankt Eriksplan tizenhét. – Nem megy. – Muszáj. – De nem tudok. Külföldön vagyok. 14
Nagy levegő. A közelben. És mégis több száz kilométerre. – Akkor mocsok nagy a baj, Erik. Jön egy nagy szállítmány tizenkét órán belül. – Mondd le! – Már késő. A tizenöt lengyel öszvér már úton van. Erik Wilson leült az ágy szélére, pontosan oda, ahol korábban is ült. Ahol az ágytakaró összegyűrődött. Egy nagy üzlet. Paula mélyebbre jutott a szervezetben, mint amilyenről Erik valaha hallott. – Szállj ki! Most! – Tudod, hogy ez nem olyan könnyű. Tudod, hogy csinálnom kell. Vagy kapok két golyót a fejembe. – Ismétlem: szállj ki! Vagy nem támogatlak többé. Hallgass rám, szállj ki, az isten szerelmére! A csönd, amikor valaki beszélgetés közben leteszi a telefont, mindig idegtépő. Wilson sosem szerette ezt az elektronikus csöndet. Valaki más úgy döntött, hogy vége a csevejnek. Megint az ablakhoz ment, a fényességet kémlelte, amitől a gyakorlótér mintha összezsugorodott volna. Szinte elnyelte a fehérség. A hang feszült volt, szinte rémült. Erik Wilson még mindig a kezében tartotta a telefont. Ránézett a némaságra. Paula egyedül fogja megcsinálni.
hétfő
MEGÁLLT AZ AUTÓVAL a Lidingö híd közepe táján. Néhány perccel három után a nap átverekedte magát a sötétségen, maga előtt tolta, kergette, űzte a feketeséget, ami vissza sem merészkedik majd késő estig. Ewert Grens leengedte az ablakot, és lenézett a vízre. Belélegezte a hűvös levegőt, miközben a nap felkelt és az átkozott éjszaka eltakarodott. Végre békén hagyta. Áthajtott a túloldalra, s végiggurult az alvó szigeten. A kis ház idilli helyre épült, a szirtről kilátás nyílt az alattuk úszó hajókra. Megállt az üres parkolóban, levette a rádiót a töltőről és az ingére csíptette a mikrofont. Mindig az autóban hagyta, ha ide jött. Hozzá. Hiszen egyetlen hívás sem lehetett fontosabb, mint az együtt töltött idő, mint a beszélgetés. Ám ezúttal nem volt mit félbeszakítani. Ewert Grens huszonkilenc éve minden áldott héten eljött az otthonba. Még az után is. Még akkor is, amikor már más lakott a szobájában. Odasétált az ablakhoz, ami valaha az asszonyé volt, ahol üldögélt, ahonnan el-elnézegette a kinti világot. Ewert is ott ült mellette, és próbálta megérteni, mit keres. Az egyetlen ember, akiben valaha bízott. Annyira hiányzott. Nem bírt szabadulni a rohadt ürességtől, hiába rohant át az éjszakán, hiába üldözte, nem tudta lerázni. Kiabált vele, de egyre csak jött és rátapadt. Belélegezte a levegővel. Fogalma sem volt, hogyan tölthetné meg ezt az ürességet. – Grens főfelügyelő! A női hang az üvegajtó felől jött, ami általában tárva-nyitva állt, ha szép volt az idő. Ilyenkor az összes kerekes széket kitolták a teraszra. Susann, a medikuslány szólította meg, aki a fehér köpenyre tűzött névtábla szerint immáron rezidens lett. Elkísérte őt és Annit, amikor a szigetek körül hajóztak. Figyelmeztette Grenst, hogy ne reménykedjen túlságosan. 18
– Jó napot! – Megint itt van. – Igen. Már régóta nem látta Susannt. Utoljára akkor találkoztak, amikor Anni még élt. – Miért csinálja? A felügyelő felnézett az üres ablakra. – Miről beszél? – Miért teszi ezt magával? A szoba sötét volt. Bárki is lakott ott, még aludt. – Nem értem. – Láttam magát itt. Tizenkét kedden egymás után. – Talán tiltja a törvény? – Ugyanazon a napon, ugyanabban az időben, mint régen. Ewert Grens nem válaszolt. – Mint amikor még élt. Susann egy lépcsőfokkal lejjebb lépett. – Ezzel nem segít magán. Hangosabban beszélt. – A gyásszal lehet együtt élni. De maga nem képes úrrá lenni felette. Maga nem együtt él a gyásszal, hanem azért él, hogy gyászoljon. Kapaszkodik belé, a háta mögé bújik. Hát nem érti, Grens főfelügyelő? Amitől félt, már megtörtént. Grens a sötét ablakot nézte. Az üvegen egy öregember képe tükröződött, egy öregemberé, aki nem tudta, mit is mondhatna. – El kell engednie. Tovább kell lépnie. Nem járhat ki ide ugyanúgy. – Annyira hiányzik. Susann visszament a lépcsőn, megfogta a teraszajtó kilincsét. Már épp csukta volna be, amikor félúton megállt és visszakiabált. – Soha többé nem akarom itt látni!
19
A VÄSTMANNAGATAN HETVENKILENCES SZÁMÚ régi épület negyedik emeletén egy csodálatosan szép lakás volt. Három tágas szoba, magas helyiségek, csiszolt fapadló és rengeteg fény. Az ablakok a Vanadisvägenre néztek. Piet Hoffmann a konyhában állt. Kinyitotta a hűtőt s kivett egy újabb doboz tejet. A padlón kuporgó férfit nézte, aki egy piros műanyag tál fölé görnyedt. Valami kis varsói rohadék: piti tolvaj junkie. Pattanások, rossz fogak, túl régóta viselt ruhák. Hoffmann oldalba rúgta kemény orrú cipőjével, mire a rémségesen bűzlő kis lúzer előredőlt és végre hányt. Fehér tejfoltok és apró, barna gumidarabok virítottak a nadrágján meg a konyha márvánnyal burkolt padlóján. Többet kell innia. Napij się kurwa. És többet kell hánynia. Piet Hoffmann megint belerúgott, de ezúttal nem olyan nagyot. A gyomrot a kapszulák barna gumiburkolata védte a tízgrammos amfetaminadagoktól, és nem akarta megkockáztatni, hogy egyetlen kis gramm is olyan helyen végezze, ahol nem kellene. A lába előtt heverő büdös fickó csak az egyike volt annak a tizenöt megdolgozott öszvérnek, akik az éjszaka meg a délelőtt folyamán fejenként kétezer grammot hoztak be. Świnoujściéből a Wawel komppal jöttek Svédországba, aztán Ystadból vonattal folytatták az utat. Semmit sem tudtak a többi tizennégyről, akiket most Stockholm különböző pontjain ürítettek ki éppen. Eleinte hosszasan próbálkozott, nyugodtan beszélt hozzá – jobb szerette így csinálni –, de aztán elfogyott a türelme, és már azt kiabálta, hogy pij do cholery, miközben a kis pondrót rugdosta. Meg kellett innia azt a rohadt tejet abból a rohadt dobozból – kicseszettül pij do cholery –, hogy annyi kapszulát hányjon ki, hogy a vevő ellenőrizhesse az anyagot, és meggyőződhessen róla, milyen minőségű. 20
A sovány fickó sírt. Nadrágjára és ingére rászáradtak a hányásfoltok, pattanásos képe olyan fehér volt, mint a márványpadló, amin feküdt. Piet Hoffmann abbahagyta a rugdosást. Megszámolta a tejben úszó sötét dolgokat, pillanatnyilag nem volt többre szükség. Felvett egy gumikesztyűt és kihalászta a barna gumikat. A húsz, szinte teljesen gömb alakú labdát leöblítette a csap alatt, aztán lehámozta róluk a gumit. Végül kivett a konyhaszekrényből egy porcelántányért és rápakolta a húsz kis kapszulát. – Van még tej. Meg pizza. Itt maradsz. Egyél, igyál, hányjál! Kell a többi is. A nappaliban fülledt meleg volt. A szögletes asztal körül ülő három férfiről szakadt a víz – túl sok ruha, túl sok adrenalin. Hoffmann kinyitotta a teraszajtót és megállt előtte egy pillanatra. A hűvös szél felfrissítette a szoba rossz levegőjét. Lengyelül beszélt. A két ember kedvéért, akiknek értenie kellett, mit mond. – Még van benne ezernyolcszáz gramm. Csináljátok meg! És fizessétek ki, ha végzett! Négy százalék. Azok ketten nagyon hasonlítottak egymásra: negyvenesek voltak, drága, de olcsónak látszó sötét öltönyt hordtak, a fejüket tarkopaszra borotválták. Ha közel ment hozzájuk, egyből szemet szúrtak az eredetileg barna, de már erőteljesen őszülő hajsörték. A szemük örömtelen volt, és egyikük sem mosolygott túl gyakran. Nevetni voltaképpen sosem látta őket. Tették, amit mondott: eltűntek a konyhában, hogy kiürítsék a földön fekvő, hányó öszvért. Ez Hoffmann varsói szállítmánya volt, és egyikük sem szívesen magyarázgatta volna Varsónak, hogy elcsesztek valamit a cuccal. Hoffmann az asztalnál ülő harmadik férfihez fordult, és svédre váltott. – Húsz kapszula, tessék! Ennyi elég az ellenőrzéshez. A magas, szőke, jó kondiban lévő fickót nézte, aki nagyjából vele egykorú, harmincöt körüli lehetett. Fekete farmert és fehér pólót viselt, na meg rengeteg ezüstöt: az ujján, a csuklóján, a nya21
kán. Éveket húzott le Tidaholmban gyilkossági kísérletért, és huszonhét hónapot Mariefredben kétrendbeli bántalmazásért. Minden stimmelt. Mégis volt valami, ami zavarta. Csak nem tudta pontosan, mi az. Mintha a vevő jelmezbe bújt volna, és nem alakítaná elég jól a szerepét. Piet Hoffmann figyelte, ahogy a szőke fickó előkap egy borotvapengét a fekete farmerdzseki zsebéből, majd középen kettévágja az egyik kapszulát. A porcelántányér fölé hajol, hogy megszagolja a tartalmát. Megint ugyanaz az érzés. Nem hagyja nyugodni. Lehet, hogy csak feszült a fickó, vagy ideges. Esetleg pont arról lehet szó, amiért Piet az éjszaka közepén felhívta Eriket. De bármi is legyen az, valami nem volt rendben, de telefonon nem tudta elmagyarázni. Virágillata volt, tulipánra emlékeztetett. Hoffmann kétszéknyire ült, de onnan is tisztán érezte. A vevő porszerűvé aprította a kemény, sárgás masszát, fellapátolt egy kicsit a pengére, és egy üres pohárba tette. Húsz milliliter vizet szívott fel egy fecskendőbe, majd belenyomta a pohárba a por tetejére. Ragadós, de átlátszó folyadékot kapott. Elégedetten bólintott. Gyorsan oldódott, teljesen áttetsző lett. Amfetamin, olyan erős, mint az eladó ígérte. – Tidaholm. Négy év. Ugye? Teljesen szakszerűnek látszott, de valami mégis hibádzott. Piet Hoffmann odatolta elé a tányért a kapszulákkal és válaszra várt. – Kilencvenhéttől kétezerig. Csak három. Jó magaviseletért kiengedtek. – Melyik körlet? Hoffmann a vevő arcát tanulmányozta. Semmi rezzenés, semmi pislogás, semmi jele az idegességnek. Alig érezhető akcentussal beszélt svédül, talán valamelyik szomszédos országból jött. Piet dánnak, esetleg norvégnak vélte. A vevő hirtelen felpattant, és egy ideges kéz egyszer csak túl közel került 22
Piet arcához. Még mindig úgy tűnt, hogy minden rendben van, de már túl késő volt. Az ember észreveszi az ilyesmit. Sokkal előbb fel kellett volna húznia magát, sokkal előbb az eladó arca felé kellett volna lendítenie az öklét. Nem bízol bennem, te strici? – Láttad az ítéletet, nem? Mintha megjátszotta volna, hogy felháborodott. – Még egyszer kérdezem: melyik körlet? – C. Kilencvenhéttől kétezerig. – C. Hol? A válasz késett. – Mire megy ki a játék? – Hol? – Csak C, Tidaholmban nincsenek külön számok. Mosolygott. Piet Hoffmann visszamosolygott. – Ki volt még ott? – Ennyi rohadtul elég lesz, rendben? A vevő emelt hangon beszélt, hogy még idegesebbnek és sértettebbnek tűnjön. Hoffmann azonban még valamit kihallott a hangjából. Valamit, ami leginkább bizonytalanságnak tetszett. – Folytatjuk az üzletet vagy nem? Azt gondoltam, azért hívtál ide, mert el akarsz adni nekem valamit. – Ki volt még ott? – Skåne, Mio, Josef Libanon, Virtanen. A Gróf. Hány nevet akarsz? – Még ki? A vevő még mindig talpon volt, s tett egy lépést Hoffmann felé. – Most rögtön lelépek. Nagyon közel volt, a csuklóján és az ujján csillogott a rengeteg ezüst, ahogy Piet Hoffmann arca elé emelte a kezét. – Kész. Ennyi elég. Rajtad múlik, hogy folytatjuk-e vagy sem. – Josef Libanont életfogytra deportálták. Három és fél hónappal ezelőtt eltűnt, amikor leszállt Bejrútban. Virtanent szigorúan őrzött 23
pszichiátriára vitték néhány éve. Nem éri el senki, csorog a nyála, teljesen zombi. Miót eltemették… A két drága öltönyt viselő, borotvált fejű férfi meghallotta az ordibálást, s nyílt a konyhaajtó. Hoffmann intett, hogy maradjanak, ahol vannak. – Miót a homokba temették Värmdöben, hátul két lyukkal a fején. A szobában a három ember idegen nyelven beszélt. Piet Hoffmann kiszúrta, hogy a vevő körülnéz, keresi, hogy juthatna ki. – Josef Libanon, Virtanen, Mio. Folytatom: Skåne teljesen megkattant. Nem is emlékszik rá, hogy Tidaholmban volt, vagy Kumlán vagy Hallban, ami azt illeti. És a Gróf… Az őrök vágták le a lepedőről, amivel fellógatták, Härnösandban, a vizsgálati fogságban. Ez az öt név, amit mondtál. Jól választottál. Hiszen egyiküktől sem lehet megkérdezni, tényleg ott voltál-e. Az egyik sötét öltönyös ember, aki a Mariusz névre hallgatott, pisztollyal a kezében előrelépett. A fekete, lengyel gyártmányú Radomot, ami újnak látszott, a vevő fejéhez szorította. Piet Hoffmann ráordított Mariuszra (utspokój się do diabla). Aztán még párszor elüvöltötte, hogy utspokój się do diabla, hogy Mariusz (utspokój się do diabla) nyughasson, ne tartson pisztolyt senki fejéhez. Mariusz a kibiztosítóra nyomta a hüvelykujját, hátrahúzta, majd nevetve leengedte a fegyvert. Hoffmann folytatta, továbbra is svédül. – Frank Steint ismered? A vevőt vizslatta. Idegesség, megbántottság, sőt, talán még düh is… Ezt kellene látnia a szemében. De csak feszült volt és ijedt a tekintete, ezüsttel teleaggatott karja mögé bújt. – Tudod, hogy igen. – Jó. Ki az? – Tidaholm C körlet. Egy hatodik név. Most elégedett vagy? Hoffmann felvette a mobilját az asztalról. 24
– Akkor biztosan szeretnél beszélni vele. Hiszen együtt nyomtátok, nem? A vevő elé tartotta a telefont, lefényképezte a rámeredő szemeket, és felhívott egy számot, amit fejből tudott. Némán bámulták egymást, míg Hoffmann elküldte a képet és telefonált. A két öltönyös, Mariusz és Jerzy igencsak izgatottak lettek. Zdrugiej strony. Mariusz már indult is, hiszen neki a másik oldalon volt a helye, a vevő jobbján. Blizej głowy. Még közelebb kell lépnie. Fel kell emelnie a pisztolyt, a vevő jobb halántékához kell nyomnia. – Elnézést, a varsói barátaim kissé nyugtalanok! Valaki felvette a telefont. Piet Hoffmann röviden beszélt valakivel, bárki volt is az. Aztán megmutatta a vevőnek a mobil kijelzőjét. Egy hosszú hajú, lófarkas férfi. Egy arc, ami már nem olyan fiatal, mint egykor volt. – Itt van. Frank Stein. Hoffmann belenézett az ideges szempárba. A vevő elkapta a tekintetét. – És? Még mindig azt mondod, hogy ismeritek egymást? Becsukta a telefont és letette az asztalra. – A barátaim nem beszélnek svédül. Szóval ezt csak te érted. Egyedül te. Vetett egy gyors pillantást a két lengyelre, akik közelebb húzódtak, miközben még mindig azon vitáztak, melyik oldalra álljanak, hogy a pisztoly csövét a vevő fejének szegezhessék. – Van egy kis gondunk. Neked meg nekem. Nem az vagy, akinek mondod magad. Kapsz két percet, hogy megmagyarázd, ki vagy valójában. – Nem értem, miről beszélsz. – Tényleg? Ne beszélj baromságokat. Már késő. Csak mondd meg, ki vagy. Most rögtön. Mert a barátaimmal ellentétben én úgy gondolom, hogy a hullákkal csak a baj van, és rohadt nehéz pénzt kiszedni belőlük. 25
Mindketten elhallgattak. Egymást nézték. Várták, hogy valaki megszólaljon és elnyomja a monoton csámcsogást, ami a radomos férfi felől jött, aki a fegyvert a halánték vékony bőréhez nyomta. – Sok melódba került, hogy felépítsd a sztorid, de tudod, most összedőlt, mert rosszul mérted fel, kivel állsz szemben. Ez a szervezet a lengyel titkosrendőrség tisztjei köré épült, és rohadtul bármit megtudhatok rólad. Megkérdezhetem, hova jártál iskolába, és hiába válaszolod azt, amit mondtak neked, én egyetlen telefonhívással kiderítem, igaz-e. Megkérdezhetem, hogy hívják anyádat, be van-e oltva a kutyád, milyen színű a kávéfőződ. És Frank Stein nem ismer. Sosem voltatok együtt Tidaholmban, mert te sosem voltál ott. Börtönmúltat hamisítottak neked, hogy idejöhess, és eljátszhasd, hogy friss, ropogós amfetamint akarsz venni. Még egyszer kérdezem: ki vagy? Válaszolj! És akkor talán – de csak talán – rá tudom beszélni ezt a két urat, hogy ne lőjön le. Mariusz keményen szorította a markolatot. A csámcsogás egyre erőteljesebb és hangosabb lett. Nem értette, miről beszél Hoffmann és a vevő, de tudta, hogy valami gáz van. – Mi a szarról beszéltek? Ki a fene ez itt? – ordította lengyelül, és felhúzta a pisztolyt. – Oké. A vevő érezte, hogy mindenkin eluralkodik az idegesség. Feszülten és kiszámíthatatlanul. – Rendőr vagyok. Mariusz és Jerzy nem beszélt svédül. De azt a szót, hogy rendőr, nem kellett lefordítani. Megint kiabálni kezdtek, főleg Jerzy. Azt hörögte, hogy Mariusz süsse már el azt az istenverte pisztolyt, miközben Piet Hoffmann felemelte mindkét karját, és közelebb lépett. – Hátra! – De rendőr! – Lelövöm! – Most nem! 26
Piet Hoffmann feléjük hajolt, de kevés volt az idő. Ezt a vevő is tudta, érezte a fejének szegezett fém hidegét. Remegett, az arca eltorzult. – Rendőrtiszt vagyok, az isten szerelmére, szedd le rólam! Jerzy halkabban beszélt, bliźej, majdnem nyugodtan utasította Mariuszt, hogy álljon közelebb és z drugiej strony cseréljenek megint helyet… Végül is jobb lenne a másik halántékába lőni.
27