ELSŐ FEJEZET
PÁVA Kinyitottam a fazettás üvegajtót, amely fölött a Tiffany Üvegműves és Díszítő Vállalat míves bronzcégére ékeskedett. Új cégér, új név. Remek! Én is újnak éreztem magam. A négyemeletes épület földszinti bemutatótermében ólomüveg ablakok függtek a magas mennyezetről, és nagy mozaiktáblák támaszkodtak a falaknak. Bár sietős volt a dolgom, nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy futó pillantást a különös formájú vázákra, íróasztalra való bronztárgyakra, ingaórákra, szecessziós gyertyatartókra. Az olajlámpák viszont nem nyerték meg a tetszésemet. A fúvott üvegből készült lámpaernyők alatt kuporgó, tömzsi, hagymaszerű lámpatestek túl földhözragadtak voltak, minden eleganciát nélkülöztek. Mr. Tiffany ennél jóval kecsesebb tárgyakat is tud alkotni. A márványlépcső alsó végében egy új, fiatal elárusító próbált az utamba állni. Pillantásom azt sugallta: „Maga még meg sem született, amikor én már itt voltam”, aztán úgy löktem félre a karját, mintha forgókereszt volna Coney Islanden. Az első emeleten belestem a nagy irodába. Mr. Tiffany, gomblyukában gardéniával, az íróasztalánál ült, egy sor cserepes orchidea mögött. Méghozzá februárban! Hja, a gazdagok szeszélyei. Régebben üvegmosó kefére emlékeztető, rövidre nyírt bajusza volt, a mostani inkább erőteljes kosszarvra emlékeztetett. A falakon saját festményei függtek: a Mecset Kairó óvárosában 12
magas, karcsú minaretjeivel és a Piacnap Tangerben, a távoli dombon magasodó toronnyal. Volt egy új kép is, hosszú szárú liliomot ábrázolt, amely egy másik, jóval kisebb liliom fölé tornyosult. Vicces. A kis Napóleont tehát még mindig élénken foglalkoztatja a magasság kérdése. A kandalló két oldalán új, magas talapzatok álltak, beduin kendővel letakarva. Rajtuk keleti vázák, azokban pedig pávatollak. Úgy látszik, ez esetben a pompakedvelés felülkerekedett a jó ízlésén. Ha magasabbnak akar látszani, alacsonyabb talapzatokat kellett volna választania. Egyszer majd megmondom neki. – Elnézést… – Nahát, Miss Wolcott! – Mrs. Driscoll. Bizonyára emlékszik rá, hogy férjhez mentem. – Hát persze. Ezek szerint nem állást keres. A cégünk szabályai szerint… Kihúztam magam. – Két hete ismét egyedülálló nő vagyok. Túlságosan is úriember volt ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel, de a szeme felcsillanását nem tudta elrejteni. – Azért jöttem, hogy megérdeklődjem, tudna-e munkát adni nekem. Már ha a korábbi teljesítményemmel elégedett volt. – Szándékos volt a célzás. Nem akartam, hogy azért alkalmazzon, mert gondoskodásra szorulok. Azt akartam, hogy a tehetségem miatt vegyen vissza. – Értem – felelte szűkszavúan. Most mivel töltsük ki a csöndet? Megkérdeztem, milyen új munkái vannak. Szemöldöke két szimmetrikus ívbe rándult. – Jövőre egy bizánci kápolnát készítünk az Amerika felfedezésének évfordulójára rendezett chicagói világkiállításra. Ez négyszer nagyobb lesz, mint a párizsi világkiállítás. A tizenötödik század óta nem jött össze ennyi művész. – Az ujjain számolgatott, aztán 13
dobolni kezdett az asztalon. – Már csak tizenöt hónap van hátra. 1893-ban az egész világ Louis Comfort Tiffanyról fog beszélni! – Felállt és széttárta a karját, mintha át akarná ölelni a világot. Éreztem, ahogy nyitott tenyere megáll a levegőben a derekam mögött, aztán odavezetett a zömök, faragott mahagóniasztalhoz, hogy megmutassa a vázlatait és akvarelljeit. – Két kerek ablak lesz, Krisztus gyermekkora és Botticelli Madonnája, mellettük pedig egy tucat, különféle jelenetekkel díszített oldalablak. Hatalmas vállalkozás. Micsoda szerencse! Módom lesz rá, hogy megcsillogtassam a képességeimet. Szinte szökdécselt ide-oda, amint egymás után dobálta le a nagy akvarelleket a perzsaszőnyegre. Mindegyiken egy-egy ablak tervét festette meg pontos, éles vonalakkal. – Úristen! Csak ne olyan hévvel! Hadd nézzem meg őket egyenként. Kisimította a legnagyobb akvarellt. – Ez a két és fél méteres mozaik az oltár mögött lesz. Két pávát ábrázol, körülöttük szőlőindákkal. Füttyentettem egyet. Az egymás felé forduló pávák fölött a töviskorona szokásos keresztény jelképét az Istenkirály ragyogó fejéke helyettesítette, a tövisek helyén Tiffany-stílusú, nagy üvegkövek csillogtak. Csodálatos, hogy az egyszerű akvarellen is milyen mély, telített színeket használt! Annyira zománcszerűek voltak, hogy valósággal vibráltak, mint egy nagy templomi orgona zengő hangjai. Még az árnyalatok neve is valami egzotikus fényűzést sugallt. A pávák nyaka smaragdzöld és zafírkék. A farktollak színe bíbor, spanyol okker, floridai arany. A korona kövei mandarinsárgák és peridotszínűek. A háttér türkiz és kobaltkék. Ó, bár megérinthetném ezeket a pompás színeket! Bár érezhetném a kék üveg hidegét, mintha szilárd 14
tengerdarabokat tapintanék! Bár széthasíthatnám a korona hatalmas köveit, hogy felszikrázzanak és fénynyalábokat bocsássanak ki! Bár megfeledkezhetnék mindenről, hogy csak az előttem lévő üvegre gondoljak, és valami ragyogó dolgot alkossak belőle! Amikor már biztos lehettem benne, hogy a hangomból nem cseng ki túlságosan a vágyakozás, megszólaltam: – Látom, a képzelete éppolyan eredeti dolgokat sugall, mint régen. Kinek jutna még eszébe, hogy pávákkal díszítsen egy kápolnát? – Ezek szerint nem tudta? – kérdezett vissza hitetlenkedést színlelve. – A bizánci művészetben a páva az örök élet jelképe volt. Azt gondolták róla, hogy romolhatatlan a teste. – Milyen jól jött magának ez a kis tudásmorzsa. Kuncogott. Ekkor már ismerős terepen jártam. További rajzokat dobott a földre. – Egy mozaikkal díszített márványoltár, mozaikos oszlopokkal, meg egy átlátszatlan ólomüveggel és mozaikkal díszített keresztelőmedence. – Ez a kupola a medence teteje? Ez is átlátszatlan ólomüvegből van? Valóságos imádattal tekintett a rajzra, aztán kiterjesztett karjával – mintha átölelné –megmutatta, mekkora lesz a valóságban. Hirtelen eszembe ötlött egy gondolat, és sóvárgó vággyal töltött el: – Képzelje el ugyanezt kisebb méretben, és áttetsző üvegből! Ha kieszelné, hogyan lehet a darabokat kupola alakban összeilleszteni, lámpaburákat is lehetne készíteni így. Mintha egy… – körülnéztem a szobában – mondjuk, mintha egy pávatollas ablak fogná körbe a lámpát. Csodálkozva kapta fel a fejét, úgy bontakozott ki előtte az ötlet, mintha a sajátja lett volna. – Ólomüveg lámpaburák – mondta elképedve. Kék szeme csillogott. – Képzelje csak el! – suttogtam. 15
– Épp azon vagyok! – felelte, és beletúrt a szakállába. – Ragyogó ötlet! Egészen új termék. Az elsők leszünk vele a piacon. És nem csak pávatollasz lesz! Virágosz isz! Izgalmában előjött a selypítése, amely csak akkor volt hallható, ha szenvedélyesen beszélt. – De előbb foglalkozzunk a kápolnával. Ez egyelőre maradjon a mi titkunk. Titkokat őrző férfiak – úgy látszik, akaratlanul is vonzódom hozzájuk. – Az ablakrészlegen és a mozaikrészlegen kívül hat nő dolgozik a kápolna ablakain. Mindig is úgy véltem, hogy a nőknek jobb érzékük van a színárnyalatokhoz, mint a férfiaknak. A maga példája is ezt bizonyította. Úgyhogy még több nőre van szükségem. Maga lesz a vezetőjük. – Ez nekem tökéletesen megfelel.