Susan Wilson: A táncoló kutya by Olvasoterem

A t谩ncol贸 kutya

2012

A táncoló kutya

Prológus

oha semmi nem hullott az ölembe. Az öregemtől megtanultam, milyen nagy kincs, ha az ember soha nem számít kedvességre. A mostohaanyámtól pedig azt, hogy az életben csak úgy lehetek első, ha egyedül önmagamra támaszkodom. Elboldogultam. Soha nem éheztem, nem volt olyan ruhám, amit szégyenkezve viseltem volna a kopottsága miatt, legalábbis amióta tizenhét és fél évesen elköltöztem otthonról. Soha nem bocsátottam áruba a testem, hogy legyen pénzem kajára, bár ismertem ilyen nőket. Igaz, hogy laktam olyan körülmények közt, amelyek néhány ember szemében majdnem ilyen borzalmasnak tűnhetnek, de ez csak kívülről látszik így. Elkövettem néhány dolgot, amikre nem vagyok büszke, de mindegyik annak az eredménye volt, hogy valami olyasmit akartam, amiért hajlandó voltam sok mindent feláldozni. És igen, elkövettem „azokat” a hibákat is. Még ha nem is vallásos környezetben nő fel az ember, azért különbséget tud tenni a helyes és a helytelen, a jó és a nem olyan jó között. A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám.

SUSAN WILSON

zt még megeszed? – Artie tompa ujjával a pogácsám felé bök. A Travel America számos pihenőhelye egyikében ülünk, amiket felkerestünk ezen a nyugatról keletre tartó úton. Artie ragaszkodik ahhoz, hogy betartsuk a menetrendet, én pedig szeretek egy órát pihenni, kinyújtóztatni kicsit a lábam a kamion fülkéjében töltött hosszú órák után, ahol Artie cigijének a füstjét szívtam, vagy meleg kólát kortyolgattam, amelyből rég kiment a szénsav. A TA-k kis üzletközpontok, amelyek az úton lakók, a mai modern cigányok igényeit elégítik ki. Megtalálható itt minden járművel kapcsolatos dolog, amit csak el tudsz képzelni, a motorolajtól kezdve a sárhányón keresztül a bólogató focista- vagy Krisztus-figurákig. A büfé jellegű éttermek a nagyétkű férfiakra specializálódtak, korlátlan fogyasztással, az étlapon sült csirke, zsemle, almás pite. Mennyire lehet éhes valaki, aki egész nap egy kamion vezetőfülkéjében ücsörög, és maximum a rádió gombját tekergeti, miközben Red Bullt vedel? – Nem. Megeheted. A bokszokba zsúfolódott és a pultnál üldögélő emberek többségével ellentétben nekem nincs étvágyam, nem vágyom rá, hogy magasra púpozzam a tányérom rántottával és kolbásszal. Megelégszem a forró kávéval. Reménykedem, hogy Artie hagy időt arra, hogy felkereshessem a női zuhanyzót. Azért utazom Artie Schmidttel, mert vissza kell jutnom a keleti partra. Amikor nincs úton, rendszeres látogatója a bárnak, ahol

A táncoló kutya

dolgozom. Candy ötlete volt, hogy repülő helyett menjek inkább stoppal. Tisztában volt vele, hogy egy retúrjegy választás elé állított volna: vagy kifizetem az albérletem, vagy kaját veszek, ha viszont csak egyirányú jegyet váltok, lehet, hogy új lányt kellett volna keresnie. Ráadásul így Mack is velem tarthatott. Az ötlet, hogy szövetséges nélkül viseljem el a mostohaanyám jelenlétét, elképzelhetetlennek tűnt. Az Artie-val való utazás azt jelentette, hogy magammal hozhatom a kutyám. Az szóba sem jöhetett, hogy a sheltie-met esetleg egy repülő csomagterébe száműzzem. Az igazat megvallva, Candy volt az, aki meggyőzött, hogy utazzak keletre. A mostohaanyám nem szokott gyakran kapcsolatba lépni velem, már ha egyáltalán megteszi, így amikor felhívott, hogy az apám egészségi állapota rohamosan hanyatlik, szinte nehezebb volt megemésztenem, hogy Adele van a vonal túlsó végén, mint azt, hogy az apám haldoklik. Gonosz mostohák csak a mesékben léteznek, nem igaz? Nos, hadd áruljak el valamit: Hamupipőke egy mázlista volt ahhoz képest, amin én mentem keresztül Adele miatt. De Candy úgy gondolta, fontos, hogy elmenjek. A család fontos. Aha. Rossz előérzetem ellenére nekivágtam a kelet felé tartó útnak, Artie Schmidt társaságában. Mack, a kék merle sheltie-m, ott utazott mellettem. A pasim, akitől kaptam, már rég eltűnt, de az én kis fickóm velem maradt, hosszú, hegyes orrával ott lohol a sarkamban, bárhová is megyek. Candy Kane – nem viccelek, tényleg így hívják! – egy Seattle városhatárán éppen csak kívül eső út menti éttermet üzemeltet. Szinte mindenhol éltem már. Kezdve attól, amikor a középiskolai ballagásomat követő napon kisétáltam a házból. Akkor egészen Sommerville-ig jutottam, ahol többedmagammal osztoztam egy kis lakáson – egy kávéház hirdetőtábláján bukkantam a hirdetésre. Aztán le a 95-ös államközi autópályán egészen Brooklynig, ahol akár maradhattam is volna. Aztán jött Florida, majd Louisiana és Texas. Nyugaton Kaliforniáig vitt az utam, északon pedig Washington államig, ahol a legtovább időztem. Ha az Egyesült Államok térképét magam elé teszem, és az ujjammal megérintem az összes várost, ahol laktam egy darabig, azt látom, hogy lassan, az óra járásával megegyező irányban, végigjártam az országot. Miközben nyitáshoz

SUSAN WILSON

készülődünk a bárban, még mielőtt megérkeznének az első happy hour-vendégek, akik az ESPN-t vagy a CNN-t akarják nézni, Candy mindig odahív, amikor a Jeopardy című vetélkedő megy: kapásból tudom a választ az összes földrajzi kérdésre. A lényeg az volt, hogy soha ne térjek vissza a kiindulópontomra, a Massachusetts állambeli New Bedfordba. Mint régen a bálnavadászok, én is az otthonomtól távol kerestem a szerencsémet. Az óceán helyett azonban én az országot szelem át, a főbb országutak mentén haladva. Hajók helyett olcsó tragacsokkal utazom, amelyek legfeljebb néhány ezer mérföldet bírnak ki. Bálnák helyett viszont… nos, fogalmam sincs, mit keresek. Ahab kapitányt1 a bosszú éltette. Én egyszerűen még nem találtam meg azt a helyet, ahol lehorgonyozhatnék. Fiatalkoromban azt hittem, hogy lesz egy pasi, aki majd megállapodásra késztet, de soha nem így alakult. És soha egyetlen munkát sem találtam olyan érdekfeszítőnek, hogy az egész életemet rááldoztam volna. Egyik munkahelyemen sem jutottam el odáig, hogy aláírtam volna a nyugdíjprogramjukat. Az ember azt hinné, hogy miután gyerekem lett, az egy helyben tartott, vagy legalábbis visszavett a tempómból, de még kisgyerekes anyaként sem tudtam gyökeret verni. Valahányszor felszedtük a sátorfánkat, mindig azzal hitegettem a fiam, hogy bárhol is legyünk, amíg mi ketten együtt vagyunk, az az otthonunk. Hosszú ideig ez igaz is volt, de aztán… mégsem. Szóval itt vagyok, a 90-es főúton, és lassan visszakanyarodom a kiindulópontom, New Bedford felé. – Szeretnék lezuhanyozni. – Én pedig szeretném, ha tartanánk magunkat a menetrendhez. Már így is rendesen lelassítottál azzal, hogy kétszer olyan gyakran kell pisiszünetet tartanom miattad. – Igen, mert te egy üvegbe pisilsz. Herman Melville Moby Dick, a fehér bálna című regényében az ámbrás cet megszállott üldözője.

A táncoló kutya

Artie leveszi zsíros baseballsapkáját, ujjaival beletúr kefeszerű hajába, visszateszi a sapkáját, és vesz egy nagy levegőt. – Öt perc, különben, istenemre mondom, itt hagylak. Nem először fenyeget ezzel. Elmosolyodok, és felkapom a lábamnál heverő sporttatyót. Minden benne van, amire szükségem van, és semmi sincs benne, amire nincs. Kapcsolatom a táskával hosszabb időre nyúlik vissza, mint a legtöbb házaspáré. Előhúzok néhány dolcsit a hátsó zsebemből, és a számlára dobom. – Adj vissza hetet! Kint találkozunk. Addig vegyél magadnak egy csomag rágót! – Justine! Nem viccelek. Ha késve érkezem ezzel a szállítmánynyal, nekem annyi. – Akkor ne vesztegesd az időmet fecsegéssel! – A táskát a vállamra vetve elindulok a zuhanyzók felé. Amikor Artie belátta, hogy komolyan gondolom a háromszáz ruppót azért, hogy elvigyen keletre, és ez az ár nem tartalmaz semmiféle extra szolgáltatást, felhúzta az orrát. Vicces, hogy valakinek a bárban mutatott személyisége mennyire eltérhet a valóditól. Mr. Hogy Van Az Én Babám gyorsan átment Mr. Zsémbesbe. Szar ügy. Nem azért kértem meg, hogy vigyen magával, hogy élvezhessem a társaságát. Macket mindig odaültetem kettőnk közé, és kiszállok a fülkéből, amíg Artie néhány órát szunyókál. Addig legalább megsétáltatom Macket a csendes parkolókban. Üres piknikasztaloknál ülve hideg kávét kortyolgatok, aztán kibontom a hálózsákom, bemászom Artie oroszlánszagú hálófülkéjébe, és lehunyom a szemem. Artie nem engedi, hogy Mack bemásszon az ágyába, de ezzel nincs is semmi gond. Mack az ülésemen fekszik összegömbölyödve, apró fülei felém fordulnak, szóval tudom, hogy nem alszik. Őrködik. A sheltie-k – miniatűr collie-k – alapjában véve őrzőkutyák. Az ösztönei azt diktálják, hogy figyelje a környező tájat, hogy kiszúrja a farkasokat. Artie tudja, hogy ügyelnie kell minden mozdulatára, valahányszor Mack sasszemekkel rábámul. A mosdóban három zuhanyfülke van. Az egyik nem működik, a másik kettő foglalt. Hagynom kéne az egészet a csudába. Megmosom

SUSAN WILSON

az arcom és a fogam. Bárkik is legyenek odabenn, csigalassúsággal fürdenek. Fogselymezek. Várok. Tudom, hogy Artie-nak kezd felmenni az agyvize. Végre elzáródik a zuhany. Most már csak azt kell kivárnom, hogy Miss America megtörölközzön és felöltözzön. – Elnézést, de emberek várnak idekinn! – Visszagyömöszölöm a mosdókendőm és a fogkefém a táskámba. Semmi válasz. A másik zuhanyt is elzárják. A helyiségre hirtelen néma csend telepszik. Csak a törölköző surrogása hallatszik, ahogy a bőrt dörzsöli. Az órámra pillantok. Lejárt az időm. Felkapom az edzőtáskát, mire a Zuhany Királynő csodával határos módon végre kilép a fülkéből. Egy perc alatt megvagyok. Nem bírom tovább elviselni a zsíros hajam. Utálom, hogy bűzlök az izzadságtól és Artie bagójától. Egy, maximum két perc alatt lezavarom az egészet. Nem fogok vacakolni azzal, hogy megszárítsam a hajam. Artie totál ki fog akadni, de biztos vagyok benne, hogy csak a szája nagy, és nem fog itt hagyni. Gyorsan leszórom magamról a ruhát. Öt perccel később – nem lehetett több öt percnél – előbukkanok a zuhanyzóhelyiségből, a nedves törölköző összecsavarva a karom alatt, vállamon a sportszatyorral, hajam nedvesen és fésületlenül lóg. A magammal hozott három pólóból a másodikba bújtam bele, a farmerom ugyanaz, mint amiben elindultam. De jobban érzem magam. Majd a kamionban befejezem a munkát: kihúzom a szemem és az ujjam köré tekerem a hajam, hogy hullámosan száradjon meg. Ahogy azt ígértem, és csupán néhány perc késéssel, kilépek az automata ajtón és egyenesen a kamionparkoló felé sietek. Úgy harminc nyerges vontató áll egymás melletti sorokban, oldalukon méretes feliratokkal: Roadway, Bemis, UPS, Mayflower Movers, meg néhány független, családnevekkel a kabinokon és jelöletlen utánfutókkal. Hálófülkés kocsik, csillogó vörös és krómszínű kocsik, kocsik cirkalmas betűkkel és több díszlámpával, mint egy karneváli felvonulás. És lakóautók. Kempingautók furakodnak be a nagyfiúk közé, utánfutók meg négykerék-meghajtású kisteherautók, amelyeknek a motorjai vetélkednek a kamionokéval. Nem látom Artie kocsiját. A dízel töltőállomásra pillantok,

A táncoló kutya

aztán a kamionmosónál álló sorra, de ott sincs. Kocogva elindulok a kamionok közti úton. Artie kocsiján nincs semmilyen megkülönböztető jel, sima fakózöld. A vezető oldali ajtóra kézzel odafestette a nevét – Arthur B. Schmidt – egyenetlen nagybetűkkel, a Schmidt keskenyebb, mint az Arthur. Az utánfutón sincs semmi, ami megkülönböztetné a többitől. De kizárt dolog, hogy elmentem volna mellette. Az elmúlt két napban ez volt az otthonom. – Az isten szerelmére, Arthur, ne szívass már! – mormogom az orrom alatt, de érzem, ahogy lassan elfog a pánik, savanyú íz a frissen mosott számban, a félelem íze. Felhagyok Artie keresésével. Tudom, hogy elment. Az a szemétláda beváltotta a fenyegetését. Fogta a háromszáz dolcsimat, és a sorsomra hagyott Ohióban. Aztán mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy hasít belém a gondolat. Mack a fülkében volt. A kutyám a kamionban volt, ahol hagytam, miután gyorsan megsétáltattam a kutyák számára kijelölt területen. Ránk várt, hogy végre előbukkanjunk a kajáldából, és megjutalmazzuk egy kis finomsággal Artie maradékából, és elé tegyünk egy tál friss vizet. Képtelen vagyok elhinni, hogy Artie elhajtott volna vele. Lehetetlen, hogy meg akarná tartani. Bizonyára kitette valahol a parkoló közepén. A nevét kiabálom. Fütyülök. Mack nem fogja tudni, hol vagyok, és kétségbe lesz esve. Pánikszerűen rohanni kezdek, a vizes törölközőmet elhagyom valahol, a sporttáska a hátamat csapkodja. – Mack! Mack! Gyere ide szépen! Mack! – A szám kiszárad, már fütyülni sem bírok. Mack engedelmes kutya, ha hall engem, azonnal odarohan hozzám. Nem az a fajta eb, aki elkóborol. Orrát a földre szegezve fog keresni engem, figyelmen kívül hagyva a nyüzsgő parkoló veszélyeit. Hirtelen úgy tűnik, mintha az összes kamion egyszerre, hatalmas hangzavar közepette indítaná be a motorját. Mack nem fogja meghallani a hangom ilyen hangzavarban, ezért lehajolok, hogy bekukucskáljak a behemótok alá, a szememet meresztve próbálom megpillantani a fehér és a szürke villanását, ami Mack lesz. Nem találom. Rémülten megmerevedek, mert egy mozgó kamion gördül felém. A sofőr kinyújtja a kezét az ablakon, és egy intéssel átenged maga előtt.

SUSAN WILSON

Oké. Ha Mack nincs itt, akkor még mindig Artie-nál van. Körbejárom a pihenőhely épületét. Artie csak szívat. Ha Mack még mindig nála van, akkor nem ment sehova. Nem tenne ilyet. Itt kell lennie valahol. Ha már úton van, kizárt dolog, hogy visszaforduljon – a szívatásomra vesztegetett idő túl értékes lenne számára. De az épület túloldalán nem áll egyetlen kamion sem, csak családi autók, egy lószállító utánfutó, és a rokkantparkolóban egy Harley, egy féllábú sofőrrel. – Nem láttak egy kutyát? Egy sheltie-t? Szürke, fekete csíkokkal. A nyaka fehér. Az egyik szeme kék, a másik barna…– Ömlik belőlem a szó, mintha azt várnám, hogy a részletes leírás hatására a válasz hirtelen igen lesz. A féllábú motoros megrázza a piszkospiros bandanával átkötött fejét. – Sajnálom, nem. Elég durva ez a hely egy elveszett kutyának. – Mint a legtöbb kemény kinézetű férfinak, akivel találkozom, a hangja neki is együtt érző, rácáfolva a külsejére. A lábamból elszáll minden erő, és lerogyok az épület előtti padra. A szívem nyugtalanul dörömböl. Igyekszem visszanyelni a feltoluló sírást. Eddigi tapasztalataim szerint a könnyek semmire sem jók: nem enyhítik a fájdalmat és megnyugvást sem nyújtanak. Amire szükségem van, az egy terv. Meg kell állítanom Artie-t. Artie ugyanis elhajtott, és magával vitte Macket. Mack összegömbölyödve alszik, hegyes orra a bozontos farka alatt. Így, kicsire összehúzódva olyan, akár egy apró négylábú csomag, amely beásta magát a hálózsákba, amelyet Justine a vezetőülés mögötti hálófülkében hagyott kibontatlanul. Nem esik nehezére a várakozás. Néha elszunyókál, felébred, megint elszundít. Lehet, hogy amikor az emberek visszatérnek, jutalmul kap valami finomat, amiért ilyen csendes és türelmes volt. Ez a vándorló életmód egy kicsit unalmas, de az ő Justine-jának szinte folyamatos jelenléte elégedettséggel tölti el. Általában sokáig kell szunyókálnia minden nap, amíg Justine hazatér a munkájából, sör és sült kaja illatát hozva magával. Imádja ezt az illatot. Justine

A táncoló kutya

egyszer magával vitte a munkahelyére, amikor csak beugrott, hogy felvegye a munkabérét. Azonnal ráismert. Szóval ide jár napközben. A csodás illatok magyarázattal szolgáltak a távollétére. Ki ne akarna egy olyan helyen lenni, amelynek hamburgerillata van? Amikor Artie egyedül tér vissza a fülkébe, Mack csupán az egyik szemét nyitotta ki. Nem igazán rajong a fickóért, de ez leginkább azért van, mert a pasas bűzlik a bagótól, ráadásul ügyet sem vet rá. Mack hozzá van szokva ahhoz, hogy Justine férfiismerősei barátságosan viszonyulnak hozzá, sőt néha még ajándékokkal is kedveskednek neki. Jó kis cuccokat kap tőlük: marhabőrből készült rágcsákat és sípolós játékokat. Ez az ürge azonban csak a száját járatja, pöfékel és néhanapján túl közel helyezkedik Justine-hoz. Mack ilyenkor mindig talál valami ürügyet arra, hogy befészkelje magát Justine ölébe. Nem szükséges kivillantania a fogát, elég a jelenléte, hogy emlékeztesse Artie-t, itt ő a főnök, Justine az övé. Artie rágyújt egy újabb cigire, még az ablakot sem tekeri le, hogy kiengedje a füstöt. Mack mélyen a farka alá temeti az orrát, a háromlevelű csápvirágra emlékeztető fülei miniatűr radarként fordulnak az ajtó felé, hogy minél előbb meghallják Justine lépteinek hangját a járdán. Artie a kormányon dobol az ujjaival, aztán a műszerfalon lévő mütyüröket kezdi igazgatni, majd letekeri az ablakot és kipöccinti a csikket. – Az isten verje meg! Ez a nő kezdi kihúzni nálam a gyufát. Mack meg sem moccan. Azt kívánja, bárcsak Artie befogná a száját, hogy jobban hallhassa Justine lépteit. Ahogy legördül az ablak, felemeli a fejét, hogy beleszaglásszon a friss levegőbe, de a cigaretta bűze áthatolhatatlan akadályt képez, mert még a kinti friss levegőt is elnyomja, és Artie feje eltakarja előle a kilátást. Jönni fog. Justine vissza fog jönni. Mindig visszajön. Már a Justine-nal töltött életének első napján megtanulta ezt a leckét. Még csak néhány hetes kölyök volt, akit elszakítottak az anyjától, az alomtársaitól és az egyetlen embertől, akit ismert. Dobozba tették és elvitték Justine-hoz. Amikor a nő felemelte és hasznavehetetlen emberi orrát az ő hegyes nózijához dörgölte, ő egyből beleszeretett. Aztán visszatette a dobozba, amely a barlangjául, az otthonául szolgált, amíg ki nem nőtte, és ott hagyta. Majd

SUSAN WILSON

visszajött és kiengedte. Megetette, a karjába vette, miközben leült a díványra, és nevet adott neki. Azóta soha nem aggódott a távolléte miatt. Artie hangos káromkodása visszarántja Macket a valóságba. Nem ismeri fel a szájnyelv minden szavát, de a jelentését érti. A férfi dühös. Nincs senki a fülkében, akire mérges lehetne, csak ő, így Mack még jobban összehúzza magát a hálófülke félhomályában. Artie hirtelen beindítja a kamiont, és a hatalmas motor vibráló dübörgése betölti a levegőt. A férfi csikorogva sebességbe kapcsol, és a kamion nekilódul. Justine nincs itt. Talán Artie megy és megkeresi. Mack halk nyüszögését elnyomja a dízelmotor bömbölése. Maguk mögött hagyják a többi kamiont, és végigrobognak a pihenőhely bekötőútján. Még egy perc, és újra az országúton vannak. Justine nincs itt.

A táncoló kutya

em tudja a rendszámát? Nem állíthatok meg minden zöld fülkés kamiont, mielőtt elhagyná Ohio államot. Sajnálom, hogy elvitte a kutyáját. Ha a fickót leintik valami szabálysértés miatt, talán vissza tudjuk szerezni. Leteszem a telefont, mielőtt a rendőrjárőr további rossz hírekkel traktálhatna. Nem tudják vagy nem akarják lenyomozni, hol van Artie. Már vagy tizennyolcszor hívtam a mobilját, de nem veszi fel. Ha felvenné, csak annyit kérnék tőle, hogy hagyja Macket valahol, ahová érte tudok menni, talán egy másik pihenőhelyen vagy az országúthoz közel eső valamelyik állatorvosnál. De amint megjelenik a mobilja kijelzőjén a számom, hagyja kicsengni. Nem létezem a számára. Szükségem van egy fuvarra. Utol kell érnem Artie-t! Úgy érzem magam, mint egy lotyó, ahogy végigkérdezem a pultnál tespedő kamionsofőröket, akik úgy sorakoznak ott, mint malacok a vályúnál. „Nem megy.” „Tiltja a vállalati szabályzat.” „Szállj le rólam, családom van!” Hamarosan felfigyel erre a létesítmény menedzsere, és szúrós szemekkel mered rám. Kezemet megadón feltartva elhátrálok a sofőröktől. Családok szállingóznak be ebédelni. Egyedül ülök egy asztalnál, amelytől egy méterre letelepszik egy ígéretesnek tűnő csapat: anyuka és apuka, két duci óvodás és egy nagymama.

SUSAN WILSON

– Szép napunk van ma. Merre tartanak? – Átlagos, középnyugati barátságosság, semmi több. Nincs okuk megrémülni. – A Disney Worldbe. Számomra az már elég kelet. Talán egész New Yorkig el tudnának vinni, mielőtt lefordulnának délre a 95-ösön. – Mit kér? – tornyosul fölém a pincérnő. A 40 centis, több oldalas műanyag étlap ott hever érintetlenül az asztalomon. Éhes ugyan nem vagyok, de muszáj átlagos vendégnek tűnnöm. Rendelek két tojást szalonnával, pirítóst és kávét. Attól tartok, ki fogom dobni a taccsot. A mellettem ülő családra mosolygok. – Én is kelet felé igyekszem. Nincs véletlenül hely önöknél egy utas számára? Én állnám a benzint. A bajuszos apuka egy filmbeli nőcsábász módjára elgondolkodva csücsörít, míg a neje szemében megjelenik az a bizonyos, feleségekre jellemző „Eszedbe ne jusson!” pillantás, amit oly sokszor láttam már azoknak az asszonyoknak a szemében, akik néha betévednek a bárba, a férjüket keresve. A pasas feltartja a kezét. – Nem hinném. Elég tele vagyunk. A nagyi, akinek a figyelmét eddig lekötötte a pogácsa, hirtelen ráébred, mi is folyik körülötte. Éles pillantást vet rám, mire bólintok, és újra játszadozni kezdek a fehér dobozkában lévő cukros zacskókkal. Mielőtt megérkezne a kajám, az asztalra dobok egy dollárt, és kilépek az épületből. – Segítségre van szüksége? – A féllábú Harley-motoros az. Egy mankóra támaszkodva pihenteti a bal lábát, amely egy hagyományos motoros csizmában végződik, de a lábbeli üresen lifeg a térde alatt az enyhe ohiói fuvallatban. – Azt hiszem, igen. – Lelécelt a pasija? – Nem. A sofőr, aki keletre vitt volna, itt hagyott. De ami még ennél is rosszabb… – Nagyot nyelek, hogy úrrá legyek a hangom remegésén. – Nála van a kutyám. A kutyámmal lépett le. – Szemétláda.

A táncoló kutya

– Utol kell érnem! – Gyűlölöm, hogy a hangom cserbenhagy és elcsuklik. – Merre tart? Csak két szó, de felcsillantja bennem a remény szikráját. Alig nagyobb egy öngyújtó lángjánál, de mégis feltüzel. – Bostonba. – Egyhuzamban? – Igen. Nonstop út. – Végig le a 90-esen? – Aha. Egyenesen átszeli az államot. Elegendő Red Bull-lal húsz óra alatt megcsinálja. – Erie-ig el tudom vinni. – Azzal sokat segítene. – Másszon fel! – A féllábú Harley-sofőr becsúsztatja a mankóját egy speciális akasztóba, majd átveti a rossz lábát a nyergen. – Van egy sisak meg egy head-set a csomagtartótáskában. Tegye fel, és akkor tudunk beszélgetni! Mindkettőt megtalálom: egy teknőspáncél sisakot, ami egyáltalán nem úgy fest, mintha képes lenne megvédeni (talán csak akkor, ha konkrétan a fejemen landolok), és a head-setet. A sporttatyómat begyűröm a nyeregtáskába, de először előhalászom a napszemüvegem. Óvatosan, nehogy megrúgjam a harley-st, becsusszanok mögé az ülésre. Az ép lábát használva, az új haverom lassan kitolat a parkolóból, majd gondosan leakasztja a mozgássérült kártyát a kormányról, és zsebre vágja. – A nevem Mitch. Összerezzenek a fülemben megszólaló hangja hallatán. A szám elé emelem a mikrofont. – Justine Meade. – És mivel a nap túlnyomó részében magamhoz fogom ölelni ezt az idegent, odanyújtom neki a kezem. Bőrkesztyűs kezével megrázza a kezem, aztán a derekára helyezi. – Kapaszkodjon! Utolérjük azt a rohadékot!

SUSAN WILSON

Mack nem tudja, mennyi ideje vannak úton. Csak annyit tud, hogy itt az ideje a vacsorának. Az ő vacsorájának. Látja a szárazkajáját a műanyag zacskóban a földön, a kabin azon oldalán, ahol Justine-nak kéne lennie. Szívfájdítóan közel van, mégis elérhetetlen. Jólesne neki egy korty víz is. A shetlandi juhászkutya ősei jól ismerték a nélkülözés fogalmát, miközben a sziklás hegyoldalakon terelgették a birkákat, ám ő egy háziasított kis kedvenc, és hozzá van szokva a kiszámítható napirendhez. Vacsora hatkor. Víz egész nap. Ha nem ő lenne, hanem egy másik kutya, talán leugrana az ágyról és éles fogával felszakítaná a vékony zacskót. Ám ő nem egy átlagos kutya. Hanem egy jól nevelt eb. Az első leckék egyike, amit megtanult, a „Ne nyúlj hozzá!” volt. Bámulhatod a szárazkaját a tálkádban, ameddig csak akarod, de „Ne nyúlj hozzá!”, amíg el nem hangzik az engedély. „Ne nyúlj!” a szemeteshez, a csábító tartalma ellenére sem. Justine egyszer a konyhaasztalon felejtett egy csomag felvágottat, amit a hátsó lábaira állva könnyedén elérhetett volna, de rangján alulinak érezte, hogy hozzáérjen, bár az egész napját abban a hiábavaló reményben töltötte, hogy az asztalról leesve talán szabad prédává válik. Justine ugyan nem mondta, hogy „Ne nyúlj hozzá!”, de amúgy sem nyúlna semmihez, ami az asztalon van. Artie állandóan a mobilját lesi. Mack tudja, hogy mobilnak hívják, mert Justine megtanította rá, hogy vigye oda neki, ha ő az egyik szobában van és a mobil a másikban énekel. Artie mobilja nem énekel; olyan hangot ad ki magából, mint egy miniatűr kamionkürt. Blat blat blat; blat blat blat. Artie a hüvelykujjával elhallgattatja. Nem beszél hozzá. De minden alkalommal, amikor tutulni kezd, rápillant.