Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr by Olvasoterem

Szergej Kuznyecov PILLANGÓBŐR

Ford铆totta Goretity J贸zsef

Szergej Kuznyecov

PILLANGÓBŐR

Libri Kiadó Budapest

Ezt a könyvet két barátomnak akartam ajánlani. De még csak elolvasni sem voltak hajlandók, és megkértek, hogy véletlenül se hozzam összefüggésbe a nevüket az írásommal. Ezért a regényt feleségemnek, Kátyának ajánlom: a történethez a legcsekélyebb köze sincs, a szerelme viszont segít túlélni ezt a gyönyörű világot.

Míg Jeanne égett, így szólt az emberekhez: „Látjátok, levetettem a ruhámat, leborotváltam a fejemet. Látjátok, semmit sem rejtegetek, a bőrömet mint második ruhát lerántom. Érintsétek meg a húsom, pendítsétek meg az ereim, minderre már csak egy pillanat maradt.” Alekszandr Anasevics

– …ha valaki megbánt és megbecstelenít egy gyermeklányt – az is jó? – Jó. És ha egy másvalaki szétveri a fejét a miatt a gyermek miatt, az is jó. F. M. Dosztojevszkij: Ördögök. (Makai Imre fordítása)

Tízéves vagy, de lehet, hogy kevesebb. Anyáddal utazol a metrón, bámulsz előre a vagonok üvegajtóin át. Hirtelen felﬁgyelsz rá, hogy valahol elöl, a távolban történt valami: az emberek érthetetlen riadalomban felugrálnak, és futni kezdenek hátrafelé, mintha menekülnének, amíg neki nem préselődnek a vagonok közötti zárt ajtóknak – és rángatják, rángatják, csak rángatják a kilincset… Az arcuk hirtelen eltorzul, a pánik letörli megszokott arcvonásaikat, mint ahogy a szél simítja ki a fodrokat a tó tükrén. Valami láthatatlan közeledik, nincs neve, nincs formája, rettenetesebb a halálnál, kibírhatatlanabb a rémálomnál. Valami, amiről tudtak egész életükben, és amit egész életükben el akartak felejteni. Az első vagonok szép lassan áthatolnak az összesűrűsödött rettenet láthatatlan falán. Nem bírod tovább nézni az üvegen szétlapuló arcokat, a néma kiáltásra nyílt ajkakat, a szemgödrökből kiguvadó szemeket – ezért most inkább azokra az utasokra pillantasz, akiket még nem érintett meg a rettenet, akik a szomszédos kocsiban ülnek, és ekkor újra eléd tárul a látvány, hogyan váltja fel a nyugtalanság könnyű árnyát a pánik, hogyan ugrálnak fel az emberek, majd rohanni kez9

denek, míg neki nem ütköznek a zárt üvegajtóknak… A láthatatlan fal pedig egyre közeledik, visszafordíthatatlanul, mint egy álomban. Te magad azonban nem hagyod el a helyedet, nem kapsz anyád keze után, csak megkönnyebbülten arra gondolsz, hogy már nem tart sokáig. De ezek csak fantáziaképek. Tízéves voltam, talán még annyi sem, és gyakran képzeltem ilyen jeleneteket magam elé. Különben ahogy nőttem, megváltozott az egész: már nem egy fal, hanem inkább egy hullám, egy távoli tenger hideg, vérfagyasztó hulláma vonult végig a szerelvényen, az első vagontól az utolsóig. De már senki nem ugrott fel a helyéről: az emberek ülve maradtak, amíg a remegés össze nem gyűrte az arcukat, mint a használt papír zsebkendőt. Hát igen, élénk fantáziájú kissrác voltam. Miután felnőttem, mesélni kezdtem arról, amit gyerekkoromban képzeltem: hogy van egy hely a metróalagútban, ahol a rettenet ﬁnom rétegein át beszivárog a pokol – csakhogy a szerelvények olyan gyorsan haladnak át rajta, hogy csak a különösen érzékeny emberek képesek észrevenni. A „különösen érzékeny” résznél jelentőségteljesen a lányokra pillantottam – és ez időnként hatott is. Most már tudom: az érzékenységnek ehhez semmi köze. Ez az én személyes poklom, egyéni rettegésem, a saját koncentrált éjszakai rémálmom. Az utasoknak fogalmuk sincs semmiről, semmi sem torzítja el az arcukat, egy hajszáluk sem görbül meg. Csak én fedezem fel a nyomait, csak én érzem a közeledtét, csak én látom előre 10

azokat a dolgokat és tárgyakat, amelyek megbízhatóan ﬁgyelmeztetnek a közeledtére. A gyapjúsálak szövetszálai az égnek merednek, hajszálrepedések hálózzák be a bőrkabátokat, kibújnak a pihék a tolldzsekikből, mintha csak menekülni próbálnának, szorosabban feszülnek a harisnyák a lábszárakra, színüket vesztik a reklámplakátok, már-már ráfolynak az ablaküvegek az ülésekre, összezsugorodnak a fogantyúk a markokban, rikoltozni kezdenek félelmükben az ajtók. Minden megdermed, mintha csak kikapcsolták volna az időt. Elhal a kerekek kattogása, és akkor hirtelen meghallod, miről beszélget a két kislány az ajtón túl. Az egyikük alacsony, vézna, kócos, fekete hajú, a másik hosszú lábú, jó alakú, szőke. Egy perccel ezelőtt még nevetgéltek, lökdösődtek, azt tárgyalták, mire költik az első keresetüket, most viszont tíz évet öregedett az arcuk, te pedig hallod, amint a szőke azt mondja: „Nem tudom elhinni, hogy nincs többé”, és egy zsebkendővel megtörli a szemét, amely éppolyan gyűrött, mint a te arcod. Az alacsony erre megfogja a kezét, és azt feleli: „Én pedig képtelen vagyok sírni.” És a hangok ekkor eltompulnak, a látómeződ szélén felkunkorodik a tér, mint ósdi tapéta a nedves falon, a szemed elsötétül, mintha csak az egész világ egy gyűrűző, fekete spirál mögé rejtőzne: rád ront, utolér, elsodor. Nehezen lélegzel, tested elveszíti a kontúrjait, fekete gubóvá változik. Összesűrűsödik körülötted a kétségbeesés és a reménytelenség: ha kinyújtod a kezed, el is érheted. A hajdani, gyerekkori rettegés… Nem, nem rettegés – inkább levertség, tömény levertség, légszomj, csillapít11

hatatlan fülzúgás, véred lüktetése, sötétség, sötétség, sötét felhő lebeg a ruhád ráncaiban, beleakaszkodik arcod kiszögelléseibe, homlokodra tapadt hajadba, lerágott körmű ujjaidba. És ezt a gubót, ezt a felhőt akkor is magad körül hordozod, amikor kilépsz a metróból. Beszélgetsz, megvitatod az ügyeidet, döntéseket hozol, hivatalos leveleket írsz. Flörtölsz a lányokkal, játszol a gyermekeiddel, rámosolyogsz az ismerőseidre, megpróbálsz élni, mint mindig. De az ilyen napokon, ha kinyújtod a karod, elérheted a pokol szélét: szenvedés szivárog a félig nyitott ajtókból, lecsorog a házfalakon, üvegszilánkokként ropog a talpad alatt; minden mozdulat fájdalmat okoz, minden érintésre görcsbe rándulsz, a bőröd szétfoszlik, és csak a csupasz, vérző tested marad, amelyet alig takar el a levertség szürke felhője. Nagyon nehezen viselem ezeket a napokat. Hogy kibírjam valahogy, visszagondolok azokra a nőkre, akiket megöltem.

Elektronikus csörömpölés. Nem fémes nyikorgás, nem is csengés – egy mikrochip művi berregése. Az IKEAban vásárolt ébresztőóra szól, egy gyermekeknek szánt ébresztőóra, színes, plüssfoglalatú, nagy számlappal, sárga mutatókkal. A takaró alól kéz nyúl ki, egy vézna kéz, ezüstgyűrűvel a mutatóujján, alig észrevehető sebhellyel a könyöke fölött. Tenyerével rácsap a kék, bársonyborítású pöcökre, a berregés elhallgat, a kéz eltűnik. Nincs kedved kinyitni a szemed, nincs kedved felébredni. Félig nyitott szemhéjad alól látod a párna csücskét, a hajfürtöket, a takaró szélét. Aludni, fejed a párnába fúrva aludni, még szorosabban beburkolózni, elbújni, elrejtőzni, mintegy begubózódni, csak úgy aludni, mindig, gyerekkorodtól fogva. – Jó reggelt! Kinek mondtad álmos, tompa hangon, hogy „jó reggelt!”? A szobában nincs senki. Csak a sárga napfénypászmák – mint az óramutatók – az ágy előtt a szőnyegen, a felnyitott laptop semmit sem tükröző, matt képernyője, a rózsaszín plüssnyuszi, amelyik bebújt a fal és a tested közé. Jó reggelt, mintha csak magadat igyekeznél felébreszteni. Tényleg, jó reggelt, Xénia! 13

Igen, Xéniának hívnak, egy bérelt lakásban laksz, havi 250 dollárt ﬁzetsz érte, olcsó, mert egy ismerősödé. Ez kábé a jövedelmed egyharmada. Minden ugyanúgy van, mint nyugaton, minden ugyanúgy, mint a felnőtteknél. Már nagylány vagy, huszonhárom éves, a Vecser.ru online újság hírrovatánál dolgozol. Vé-e-csé-e-er pont ru, nem túl ismert újság, másodvonalbeli, talán nem sokan hallottak róla, de azért jó a híranyaga. Odakint esik az eső, december van, az ég szürke, sehol egy hópehely. A napfényfoltok tánca pedig csak az álomból maradt itt. Dugd a lábad a papucsba, vedd fel a fotelen heverő fehér köntöst, nyomd meg a Play gombot, vedd hangosabbra. A Gotan Project Gato Barbieri remixét játssza. Így indul a reggel. A fürdőszobába menet nem állod meg, hogy meg ne nézd a postát. Öt e-mail, ebből négy spam – kettő hímtag- és mellnagyobbítást ajánl. Egyikre sincs szükséged – farkad nincs, a melled megfelel így. Hogy hogy nézel ki? Vézna vagy és alacsony, kócos, fekete a hajad, az alvástól felpüﬀedt az ajkad, a szemed nagy, de ébredés óta sehogy sem akar kinyílni. Megnézed az ötödik e-mailt. Aha, a barátnődtől, Olgától jött. Tiszta szerencse, hogy nem munkával kapcsolatos. Különben hogy is jött volna bármi munkával kapcsolatos, amikor háromkor feküdtél le és nyolckor keltél – ilyenkor mindenki alszik, és nem munkaügyben ír leveleket. Bemész a fürdőszobába, megnyitod a zuhanyt, lecövekelsz a tükör előtt, és megpróbálod átgondolni a mai napodat. Szóval, mi vár rád? A szokásos meló kora reg14

geltől, aztán beszélni Pásával a pénzről, kávé a Coﬀee House-ban, anya születésnapja, kérte, hogy hétre legyél ott és ne késs. Felsóhajtasz, ledobod magadról a köntöst, belenézel a tükörbe, amelyet már beleptek a fürdőszoba páracseppjei: fülledt meleg van itt, ahogy szereted. A melleden és a válladon alig látszanak a véraláfutások, a combod viszont – ajajj! És a fenekeden lévő sebek is égnek a forró víztől. Igen, szereted, ha emlékszik a tested a szerelmi légyottjaidra. Szereted, ha fájdalmat okoznak. Van otthon egy kis gyűjteményed mindenféle izgalmas dolgokból, fekete bőrcuccok, korbácsok, peckek, bimbószorítók. A jobb napjaidon nem látsz semmi különöset a hajlamaidban. Körülbelül így gondolkodsz: néha eljársz a Kropotkinszkajához a klubba boogie woogie-t táncolni, máskor pedig megkérsz valakit, hogy verjen meg, hogy okozzon neked fájdalmat. Akár szexről, akár táncról van szó, a lényeg, hogy megfelelő partnered legyen. A jó napjaidon így gondolod. A roszszabbakon meg eszedbe jut, hogy a szex nem tánc, és ezzel az ízléssel, mint a tiéd, nem lesz könnyű megfelelő partnert találnod. Sosem könnyű, de azért boldogulsz. Többé-kevésbé. Nem, nem boldogulsz túl jól, őszintén szólva. Az utolsó szeretőddel egy héttel ezelőtt szakítottál. Már mindennek vége köztetek – ezért a bőröd most nem a gyönyör édes fájdalmától, hanem a szakítás fájdalmától ég. Elzárod a zuhanyt, ledörzsölöd magad a törülközővel. A sebeid sajognak. Mosolyogva mész át a konyhába, fel15

teszed a teavizet. A zene épphogy átszűrődik a szobából. Az órádra nézel: még épp van időd meginni a kávét. Így indul a napod. Odakint a felszakadozó decemberi felhők közül előbukkan a sápadt nap. Jó reggelt, kedves Xénia! Ne felejts el melegen öltözni, erős szél fúj ma odakint! Ne felejts el ajándékot venni anyádnak, ne felejtsd itthon a mobilod, a pénzed, az irataid, a jogosítványod! Ne feledd – sok dolgod van ma! Vigyázz magadra, kedves Xénia, vigyázz magadra! Ja, igen, a kulcsok! Azokat se felejtsd el, kérlek!