IFJÚSÁGI NAGYHÉT’16 A kereszténység nagy ünnepeit mindig megelőzi néhány felkészülő nap, a karácsony előtt az advent, húsvét előtt a nagyhét. Mi ennek a jelentősége és hogyan kellene ezt jól megélnünk? Nagyon nehéz jól megélnünk. A reklámok és a hirdetések ugyan felhívják a figyelmünket a karácsonyra vagy az ünnep előtti fölkészülésre, de ezek gazdasági céllal megjelenő reklámok. A spirituális céllal megjelenő felhívások általában az egyházi közösségben hangzanak el. Én korán kelő vagyok, reggel 5 órakor szoktam bekapcsolni ébredéskor a rádiót. És ahogy bemondják, hogy öt óra, utána mindig van valakitől - van, amikor hívő ember, van, amikor nem hívő ember - néhány gondolat. Újra fölfedeztem a napokban, hogy vannak nagyböjti gondolatok is a Kossuth Rádióban. Ezt a nagyon intelligens, ünnepre ráhangoló spirituális ihletet a bécsi rádióban évtizedek óta hallani. Azt is szoktam hallgatni, hogyha módom van rá. Ebben a semleges, zengő-bongó világában kell, hogy elhangozzon néhány olyan értelmes, nyugodt, higgadt szó, amely nem az embernek a zsebét célozza meg, hanem a szívét. Azt gondolom, hogyha nem a lármára figyelünk oda, hanem a csöndre és két szót el lehet mondani, ami ténylegesen lelket táplál, akkor tudunk ezzel is segíteni. Most én nem a rádiósoknak adok receptet, csak módot, hogy mit szolgál a felkészülés. Az ünnepre készülni kell, az ünnepre reflektálni kell, magamra, környezetemre, ebből fakad az a fajta tapintatos szeretet, ahol észreveszem a másik igényét, és örömet tudok szerezni azzal, hogyha a másik igényére választ tudok adni. És így jön össze a húsvét öröme is a családban, és így jön össze más ünnepeknek is az öröme. Ugyanez van, amikor a családban valakinek a névnapját vagy a születésnapját ünnepeljük, egy kicsit rákoncentrálunk, ráfigyelünk, és nem magunkat, hanem a másik igényeit, vágyait szeretnénk érvényesíteni. Várszegi Asztrik https://www.youtube.com/watch?v=1f8S5u01E0Y https://www.youtube.com/watch?v=RPPQ5GJN0mk
Néhány hete történt velem a következő – belém égett az velejáró érzés: Egy előadást tartottam Borsodban egy bizonyos képzésen. Az előadás egyik részében az egyik hallgató egy gondolatot nagyon félreértett. Olyan módon értett félre, hogy aztán szavaimat is teljesen kiforgatta, majd ennek értelmében látványosan megsértődött, a szünetben pedig többek jelenlétében ingerülten rám támadt. Ott álltam megalázva, szóhoz sokáig nem jutottam az indulatos szóáradat közepette. Mikor végre mégis sikerült valahogy szólalnom, azt mondtam neki, hogy én nem ezt mondtam, ahogyan ő visszaadja szavaimat, és amire megsértődött, ártatlannak érzem magam ebben, mégis, ha valamivel akaratomon kívül megbántottam, én most bocsánatot kérek. És akkor ehhez nyújtottam is a kezem. Nézte sokáig a kezemet, nézett engem, ott álltunk egy kör közepén, senki nem tudta, hogy mi van most – és akkor végülis hátat fordított és elment. Szóval nem történt kézfogás. Megszakadt történetünket nem tudtuk újrakezdeni. A világ kérdése: tudunk-e kezet fogni, tudunk-e találkozni? Az én kérdésem: tudom-e kezem nyújtani, tudom-e a felém nyújtott kezet elfogadni? Közös érzésünk tud lenni a magányos és ettől a magánytól fázó kéz, tenyér. Állunk a mínusz tízben előre nyújtott kézzel, és nem tudunk találkozni. Az élet Ura Fiában, a mi Jézusunkban mutat példát a szüntelen kéznyújtásra, találkozásra. Velünk akar találkozni. Szüntelen felénk nyújtott kézzel van. És azért van kezünk, hogy ne legyen üres, magányos. Hogy kapaszkodjunk az egyikkel az övébe, a másikkal egymáséba. Mennyi merevség kisimulna, mennyi seb gyógyulna, mennyi fájdalom vigasztalódna, mennyi lezárt szem nyílna látásra