ELŐSZÓ Ugye, mindnyájan szeretünk levelet kapni? Pláne, ha egy kedves barátunktóI jön a levél. De nagyon meglepődnénk, ha egy ismeretlen úgy kezdené levelét: "Kedves Barátom!". A
többé-kevésbé
ismert
Marcellin
Champagnat
atya
ezzel
a
megszólítással szeretne velünk barátságot kötni, illetve azt elmélyíteni. E sorokat olvasva megismerhetjük gyermek és serdülőkorát, majd a felnőttkort, később papi és rendalapítói tevékenységét. Marcellin Champagnat nem úgy szövegezte leveleit, amint itt írva van, módosítottunk a szövegen, de küzdelmeit, örömeit híven megtaláljuk e sorokban. Tanúi lehetünk gazdag érzelemvilágának, szerető nagy szívének és erős akaratának. A korban, melyben élt, Jézus és Szűz Mária szeretetétől áthatva, teljes erejével az Egyházat szolgálta és nevelte környezete ifjúságát. Az Evangélium szellemében egyszerűen és hűségesen akart élni, mint a Szűzanya. Életét olvasva mintha csak az Úr Jézus szavait hallanánk: Engedjétek hozzám a gyermekeket, mert övék az Isten országa. Szent Marcellin Champagnat Egyházunk szerint védnöke a fiatalságnak. Fiai, a Marista Testvérek, az ő példáját követik és nevelik az ifjúságot az egész világon, az ő irányelvei szerint. 75 éve annak, hogy a Marista Testvérek megkezdték működésüket Zaireban, ezt az évfordulót használjuk fel, hogy e füzet kiadásával kifejezzük tiszteletünket és hálánkat Szent Marcellin Champagnat iránt.
Le Rosey /Marlhes/ 1800. február 21. Kedves Barátom! Valószínűleg meglep ez az első levelem. Célom, hogy valamit elbeszéljek Neked életemből. Nevem Marcellin. Május 20-án leszek 11 éves. Családom Marlhesben él, én is ott születtem. Franciaország déli részén található ez a kis falu, mintegy 20 család lakja. A legközelebbi nagyváros Lyon. Elég messze van tőlünk, mert én még sosem voltam ott. Az írásomon ne csodálkozz, Bertalan bátyám írja e sorokat helyettem, mert én nem járok iskolába, így írni nem tudok. Édesanyám, míg mi e sorokat írjuk, a tűz mellett ül, Lujza nagynéném és nővérem társaságában. Varrogatnak, foltozgatnak. Édesanyám időnként feláll, hogy megnézze a tűzhelyen a fazekat. Ő valóban a család lelke. Gondja mindenre, ami a rendet és tisztaságot illeti, kiterjed. Nem élünk fényűzésben; de ő sokszor mondogatja, hogy a rend a ház legfőbb dísze. Néha korhol: Marcell, már megint elfelejtetted levenni a piszkos cipőidet ... ruháid szanaszét hevernek ... Sokat van a gazdasági udvarban s ezt nagyon megértem: sok a munka, s mint ő mondja, kell, hogy mindenki megtegye a maga munkáját. De sok munkája mellett talál időt arra, hogy jó viszonyt tartson fenn a falu többi asszonyaival. Eleljönnek beszélgetni Mamával. Rendszerint nem értem, miről társalognak, de azt már megfigyeltem, hogy sokkal vidámabban távoznak, mint ahogy megérkeztek. Munkája miatt Édesapánk gyakran van távol a háztól. Erről majd máskor írok. Én a Mamával beszélgetek leggyakrabban. Minden érdekli, ami velem kapcsolatos és gyakran ad jó tanácsot. Egyik este megjegyezte, hogy makacs vagyok és az ételben válogatós. Megmagyarázta, hogyan kell okosabban viselkednem. Az asztalnál szigorú rendet tart. Először imádkozni kell, aztán ő osztja ki az ételt. Eleget kapunk enni, de nem kényeztet minket, és nem tűri a szeszélyeskedést. Néhanapján Lujza néni meg is jegyzi: "Ugyan Mária, ne légy olyan szigorú, hiszen
Marcellin még kicsi." Anyánk változatlanul feleli: "Azt akarom, hogy a gyerekek derék emberekké váljanak, mint az apjuk." Igen! Én is teljes ember akarok lenni, nagyon igyekszem. Ezek után már talán van valami képed rólunk és környezetünkről. A legfontosabb, amit rólunk mondani tudok az, hogy családunk keresztény család. Ha hozzánk jössz, láthatod majd a Szűzanya képét a falon, s az én ágyam fölött a kis fakeresztet. Tudom, ez még nem elég keresztény életünk bizonyítására. Az imádságnak fontos szerepe van az életünkben. Minden este a vacsora után elimádkozunk egy tizedet a rózsafüzérből. Legtöbbször Lujza néném az előimádkozó. Elfeledtem megemlíteni, hogy ő apáca volt, zárdában élt, de a forradalom egy rendelete folytán kizavarták a rendházból. Amikor a Szűzanyáról beszél, mindig jó Anyánknak említi Őt és bizalma határtalan iránta. Az esti ima után előkerül egy régi könyve, a Szentek élete, abból olvas fel néhány fejezetet. Anya mindig hozzáfűz néhány megjegyzést a hallottakhoz és buzdít minket, hogy hasonlóképpen cselekedjünk. Két szent életét értékeli különösen: Gonzága Szent Alajosét, aki a tisztaság mintaképe és Regis Szent Jánosét, aki a mi vidékünknek volt tántoríthatatlan nagy misszionáriusa a XVII. században. Vasárnaponként valamennyien részt veszünk a szentmisén, kicsi falunk öreg templomában. Legfőbb boldogságomat a szentáldozás jelentené. Egyik este Édesanyám az ágyamhoz jött, megjelölte homlokomat a kereszt jelével, s azt mondta: fiam, nemsokára már 11 éves leszel, itt az ideje, hogy a szentáldozásra előkészülj. Édesapáddal megkértük a Plébános urat, hogy a jövő héten megkezdhesd a hittan tanulását. Ezidőtől kezdve egyetlen hittanórát sem mulasztottam el. Mihelyst hazaérek, sok kérdést tesznek fel az otthoniak. Már majdnem könyv nélkül tudom az egész katekizmust. Egyik nap nagyon lehangoltan jöttem haza, s kedvem lett volna felhagyni a hittanórákkal. Az egyik tanuló ugyanis nagyon zavarta az órát, ezért a tanító megbüntette: térden állva kellett követnie az órát, s még gúnynevet is kapott. Két hétig nem mert jönni a katekizmusra. Ez az eset nagyon levert engem, mert úgy találtam, hogy túl szigorúan bántak a fiúval. Szerencsére az óta minden rendbejött
és nincs már messze a nagy nap. Édesanyám szerint az első szentáldozás napján akármilyen nagy kegyelmet kérhetek az Úr Jézustól, Ő megadja azt nekem. Még nem tudom, mit fogok kérni, de legközelebb ezt is megírom Neked.
A viszontlátásra, Barátod
Le Rosey /Marh1es/ 1802. márc.12. Kedves Barátom! Első levelemben bemutattam családunk néhány tagját. Most, mint már megígértem, Édesapámról fogok beszélni. Keresztneve János, névnapját Keresztelő Szent János ünnepén tartja. Igen nagyra értékelem őt. A gazdaságban dolgozik édesanyámmal együtt. A földek itt vannak a házunk körül. Sokszor segítek nekik. Amikor vásár van SaintChamondban, szekérrel megy oda, s viszi magával két testvéremet, Bertalant és János Pétert. Néha engem is magukkal visznek, ilyenkor tanulom a kereskedést. Legjobban apám vízimalma tetszik nekem, melyet ő maga épített a tanya melletti patakra. Nagyon ügyes ember az én édesapám. Örömmel nézem, amint a víz a lapátkerekeket forgatja, s a malomkő lisztté őrli a szomszédok búzáját. Apám valóságos ezermester, bútoraink nagy részét is ő készítette. Engem is bevezet az asztalosmunka titkaiba. Ha házunkon javítanivaló akad, azt is ő végzi el, ilyenkor én keverem neki a maltert. Mindenhez érteni kell, szokta mondani, minden ismeretre szükségünk lehet az életben. Mindent alaposan megmagyaráz, és sok fogásra megtanít. Nagy készséggel segít a szomszédoknak is. Több éven át volt kerületi titkár. Nagyszerűen tud írni: levelem írásában is ő segít. A faluban mindenki szereti őt, kikérik tanácsát, tisztelik, és a békebíróság elnökének is megválasztották. Gyakran beszél a forradalomról is, de bevallom, e téren nemigen tudom követni szavait. Amint mondják, 1789-ben, születésem évében kezdődött a forradalom. Egyszer, amikor még kicsi voltam, megkérdeztem Lujza nénitől, hogy veszedelmes állat-e a forradalom. Ó, még annál is rosszabb, felelte. Kétségtelenül lehet benne valami rossz, mert sokat beszélnek meggyilkolt emberekről,
felgyújtott
templomokról,
üldözött
papokról.
Ezek
előttem
igazságtalan dolgoknak tűntek. Mégis azt beszélik, hogy édesapám jó
forradalmár volt. Kerületünk Nemzetőrségének is volt parancsnoka. Szépen festett fehér nadrágjában, mellényben és kék kabátjában, de nagyon szigorú volt a falu békéjét zavaró banditákkal szemben. Később még kerületi felügyelőnek is kinevezték. Sokszor szónokolt gyűléseken és sokan hallgatták, de én ezeken nem vehettem részt. Azt is hallottam, hogy sok templomot mentett meg a pusztulástól és az üldözött papokat is védelmébe vette. Az egész család részt vett az éjszakai miséken, mikor azt egy bujdosó pap mondta a tanyán. Jelenleg minden elcsendesedett, ő is abbahagyta a politikát, csak tanácstagként működik a községben, s mellette végzi saját munkáját. Ami az én jövőmet illeti, még nem tudom, mi lesz belőlem. Talán, mint édesapám, parasztgazda leszek. Mindenesetre sok mindenben csodálom, s követésre méltónak találom. Most még hadd mondjam el, mit kértem az Úr Jézustól első szentáldozásom napján. Nem lévén semmi különös kívánságom, így szóltam Hozzá: "Jézusom, add meg nekem azt, amit jónak látsz, egyetlen kívánságom, hogy mindig barátod maradhassak". Valahányszor szentmisére megyek, megismétlem ezt a kívánságom a szentáldozás pillanatában. Nagyon boldog vagyok, hogy Őt szívembe fogadhatom, s remélem, egyszer majd megmutatja, mit kíván tőlem. Szívélyesen köszöntelek Téged s Tieid, Barátod
Saint-Sauveur, 1805. május 20. Kedves Barátom! Ma van születésem napja, felhasználom az alkalmat levelezésünk felújítására. Most itt lakom nővéreméknél, Mariannánál, aki idejött férjhez. Már majdnem egy éve, hogy itt vagyok, sógorom, aki tanító, tanít olvasni és írni. Bizonyára furcsállod, hogy 15 éves fejjel szántam rá magam a tanulásra. Története hosszú, de majd elmondom. Már otthon, Lujza néném tanítgatott a betűvetésre, de én ezt akkor nagyon nehéznek találtam, mert a mi falunkban mindenki tájszólásban beszélt. Végül nagynéném elvesztette türelmét a tanításhoz és reményét vesztve ismételgette: nem értem, hogy lehet egy kerületi tanácstag fia analfabéta. Bár kicsit megszégyenített, de nem sértett meg nagyon ez a megjegyzés. Arról álmodoztam, hogy majd folytatom édesapám munkáját, jó kereskedő leszek, s egykor én is egy megértő kis családban találom meg boldogságomat. Gondolom, apámnak is ez volt rólam az elgondolása. 1802 végén mégis elküldött Marlhes-ba, az iskolába. Első napom itt számomra katasztrofális volt. Alig foglaltam helyet, a tanító úr által kijelölt padban, s mint a többiek, én is elővettem könyvemet és füzetemet, hallom, hogy a tanító úr mondja: "Marcellin, vedd az olvasókönyved és gyere ide". A félelem a padhoz szegezett: én nem tudtam olvasni. Még mielőtt megmozdultam volna, egy fiú felugrott és a tanító úr elé állt. Az egész egy pillanatig sem tartott ... a fiú kapott egy pofont és sírva ment vissza helyére. A nap többi részére már nem emlékszem. Hazaérve kijelentettem, hogy én többet nem megyek iskolába, legközelebb talán engem pofoznak meg, nem kell nekem sem oktatás, sem pofon. Hiába próbáltak meggyőzni, minden igyekezetük ellenére iskolai első napom az utolsó is volt. Otthon maradva, édesapám magával vitt minden munkára: mezőre, legelőre, malomba. Nekem adott három bárányt, s mikor azok megnőttek, eladtuk őket. A pénz egyrészét nekem adta, ez volt az első keresetem. Pénzemen újabb bárányokat vettem, végül is szép hasznot húztam ebből az elfoglaltságból.
Minden haladt szépen a maga útján, míg egy szép napon, 1803 augusztusában, minden
tervem füstbe ment. A mezőről jöttünk haza János-Péter
testvéremmel, aki nálam két évvel idősebb, s azt látjuk, hogy egy ismeretlen pap beszélget szüleimmel, Bertalan meg kissé zavartan álldogál előttük. A Tisztelendő úr ránk mosolygott, s magához hívott mindkettőnket. Először János-Péterhez szólt: "Gondoltál-e már arra, hogy szeminarista légy és később pap?" A kérdéstől meglepődve, kis habozás után így válaszolt: "Nem, Tisztelendő úr, én erre sose gondoltam." Azután rám került a sor. "És te?" kérdezte tőlem. Nagyon zavarban voltam, nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Egyik gondolat a másikat kergette eszemben: a megtakarított pénz, a bárányüzlet, a pofon az iskolában, az első áldozás, a szentek élete… A pap ezalatt nem vette le rólam a szemét. Végül is kézen fogott és így szólt: "Gyermekem, a szemináriumba kell menned; hogy pap légy. Ezt akarja az Úr". Azóta nem találom nyugtomat, szavai állandóan a fülembe csengnek. Apám sokszor igyekezett a valóságra ébreszteni: "Gondolod, hogy 'elfogadnak téged a szemináriumban, hiszen sem írni, sem olvasni nem tudsz?" Ez igaz volt, de a gondolat, hogy pap legyek, nem hagyott nyugtot még a mezei munka közben sem. Pár hónap múlva nagy gyász ért bennünket. 1804. június 13-án édesapánkat holtan találtuk ágyában, bátor és erős szíve megszűnt dobogni. Ekkor anyám könnyes szemekkel, így szólt hozzám: "Marcellin, tudom, hogy még mindig arra gondolsz, hogy pap legyél, nekem ez lenne a legnagyobb örömöm. Úgy gondolom, elmehetnél nővéredhez, s tanulhatnál sógorod iskolájában. Tudom, sose hagytad el a házat még, de e nélkül nem juthatsz be a szemináriumba." Így kerültem Saint-Sauveurbe, így járok itt iskolába. Nem tudom, sikerül-e a tanulás, hiszen minden olyan komplikált. Már nem vagyok gyermek 16 évesen, de bízom erősen a sikerben, hiszen Isten akarja azt. Te gondoltál-e már a jövődre? Kívánom, hogy Te is megtaláld utadat.
Barรกtod
Verrieres, 1813. június 24. Kedves Barátom! Sok minden történt életemben utolsó levelem óta. Már nyolc évet töltöttem el itt, Verrièresben, a kis szemináriumban, de nem akartam addig írni, míg biztos nem voltam tanulmányaim ezen első szakaszának sikeres befejezésében. Bevallom, a kezdet nagyon nehéz volt. Miután egy évet töltöttem Saint Sauveurben, sógorom azt mondta édesanyámnak: "Fia makacsul kitart a továbbtanulás mellett. Jobb lenne ebben megakadályozni: nincs hozzá tehetsége. Képzelheted, milyen lelkiállapotban tértem vissza falunkba. Semmihez nem volt kedvem. Olvasgattam és imádkoztam. Egy nap édesanyám azt tanácsolta, hogy zarándokoljak el La Louvescbe, Regis szent Ferenc sírjához, ami tőlünk 50 km-re van. Háromnapi gyaloglás után értünk oda. Miután ott sokat imádkoztam, új erőre kaptam és elhatároztam, hogy megpróbálom felvételemet a kisszemináriumba. Édesanyám mindent elkészített, amire szükségem lehetett. Elővettem a bárányok eladásából megtakarított pénzemet,
ami fedezte a
szemináriumi
beiratkozás költségeit. 1805. október végén fogadott bennünket a szeminárium rektora. Gyengének találta a felvételi vizsga eredményeimet írásból és olvasásból, de mégis felvett a kezdők osztályába. Határtalan örömmel öleltem meg édesanyámat az irodából kijövet. Amikor elbúcsúztam tőle, nem gondoltam, hogy utoljára csókolom meg. 1810-ben a jó Isten magához szólította, hogy megjutalmazza mindazért a sok jóért, amit értünk tett. Elég nehéz volt beilleszkedni a szemináriumi életbe. Tizenhat évesen és jól megtermetten hamar feltűntem társaim között. Mindnyájan élénkebb eszűek és kisebbek voltak, mint én. Természetesen sok tréfájuknak voltam célpontja, ez igen félénkké tett.
Akaratom azonban nem hagyott cserben. Kezdetből fogva szívvel-lélekkel a tanulásnak és a szemináriumi fegyelemnek szenteltem magam. Lassanként az eredmény is kezdett mutatkozni. Társaim megbecsültek, s végül is mindenki barátjának fogadott. Az első félév után egy felsőbb osztályba tettek át. Hála kezdetleges
latin
ismereteimnek,
amit
sógoromnak
köszönhetek,
sikeresen
befejeztem az évi programot. A szeminárium egy nagyon régi épületben volt, s nehezen találtam fel magam ebben a környezetben. Hálószobáknak a tető alatti teret rendezték be, ahol télen fagyoskodtunk, nyáron pedig a hőségtől szenvedtünk. Az élelmezés is szegényes volt: a levesben néhány darab burgonya és szalonna. A szünetekben gyakran mentünk száraz fát szedni a konyha tűzhelyébe. De mindenhez adott erőt a remény, hogy Isten hív szolgálatára, s egy napon pap leszek. Néhány év múlva feletteseim bizalmát megnyertem, felügyelő lett belőlem és a hálóterem felelőse. Ehhez a ranghoz egy szobácska is járult. Amikor már mindenki elaludt,
meggyújtottam
a
gyertyámat
és
ennek
fényénél
tanultam,
hogy
hiányosságaimat a tantárgyakból bepótoljam. Az éjszakázás következtében lesoványodtam. A reggeli felkelés nagy erőfeszítésbe került nap, mint nap, de kitartottam. Ebben az évben is két osztály anyagát végeztem el. Azzal tisztában voltam, hogy egyedül a tanulás nem elégséges a papsághoz. Naponta misét hallgattunk és más közös imára is egybegyűltünk. A rózsafűzért is elmondtam mindennap. Ha volt szabadidőm, a kápolnában, a Tabernákulumban jelenlévő Úrjézussal beszélgettem. Lelkiatyámmal is sokat társalogtam és tanácsai szerint igyekeztem hibáimon javítani. Ne gondold, hogy a szeminárium az embert tökéletessé teszi, mondta. Körülbelül másfél éve is elkövettem egy ostobaságot. Egy vasárnap, a séta alkalmával, a falu fiataljai elcsaltak bennünket egy kocsmába. Csodálkoztak is nagyon az odavalók, hogy ott kispapot látnak. Valóban szégyelltem is magam, s megfogadtam, hogy ilyet soha többé nem teszek. Társaimmal jó viszonyban vagyok és néhánnyal barátságot is kötöttem. Egyik barátomat János-Lajosnak hívják, valóban tehetséges fiú. El akarta hagyni a
szemináriumot, mert szerinte igazságtalan büntetést kapott. Sokat vitatkoztunk, végül is tanácsomra kilencedet végeztünk a Szűzanya tiszteletére. Utána belátta tévedését, s azóta elválaszthatatlan jó barátok vagyunk. Nemsokára, a nyári szünetben hazamegyek szülőfalumba. Alkalmam lesz testvéreimnek segíteni a munkában, a kicsiknek pedig katekizmust fogok tanítani. De sem gúnyneveket, sem pofonokat nem osztogatok. Tegnap kihirdették az év végi eredményeket. Az én jegyeim nem voltak fényesek, de örömmel tudatom Veled, hogy jövőre már a lyoni nagyszemináriumban fogom folytatni tanulmányaimat. Íme az eredményeim: Szorgalom a tanulásban ........... nagy Iskolai eredmények ................... gyenge Jelleme...................................... jó Viselkedése............................... kiváló Kérlek, segíts hálát adni az Úrnak, hogy idáig vezetett. Én pedig azért imádkozom, hogy adjon Neked is bátorságot és kitartást a szükséges dolgokban. Testvéred Jézusban és Máriában
Lyon, 1816. julius 29. Kedves Barátom! Nagy újságot kell közölnöm Veled, e hó 22.-én pappá szenteltek. Végre beteljesült az álmom. Emlékszel-e a Tisztelendő úr szavaira? "Gyermekem, pappá kell lenned. Isten akarja". Hosszú volt az út odáig, de most végtelenül örülök. Fájlalom, hogy szüleim nem vehettek részt a pappá szentelés szép ünnepségén, melyet Dubourg püspök úr végzett. Biztosra veszem, hogy fent az égben együtt örvendeztek velem. Most 27 éves vagyok. Az utolsó három évet a lyoni Szent Iréneusz Szemináriumban
végeztem.
Komoly
tanulmányokat
folytattunk
teológiából,
dogmatikából, erkölcstanból és szent írástudományból. Nagyon jó tanáraim voltak, nemcsak a tudományok elsajátításában voltak segítségemre, hanem abban is, hogy jó pap legyek. Gyakran és bensőségesen imádkoztunk, meghitt kapcsolatba kerültem az Úr Jézussal és a Szűzanyával. A lelkiismeret-vizsgálatok során felfedeztem, hogy legnagyobb hibám a büszkeség, ezért egész erőmből arra törekedtem, hogy egyszerű és szerény legyek. Minden alkalmat megragadtam, hogy mások szolgálatára legyek. A Szűzanya iránti áhítatom egyre nőtt. Érzem, hogy valóban Ő a legjobb Anyánk. Mindenkor segítségül hívom, s minden gondomban felé fordulok bizalommal. Az Ő példájára alázatos akarok lenni és mindig hűséges az Úr Jézus iránt. A teológia harmadik évének végén egészségem meggyengült. Az orvos tanácsára egy időre szülőfalumba vonultam vissza, annak jó levegőjére volt szükségem. Az itt töltött napok nem voltak tétlenek. Rosey-ben mindenki Tisztelendő úrnak szólított. Testvéreim nem engedték, hogy segítsek munkájukban, így minden időt tanulással és imádsággal töltöttem. Volt módom betegeket látogatni és a fiatalokkal foglalkozni is. Legnagyobb örömöm az volt, hogy gyerekeknek katekizmust taníthattam. Először szobámban gyűjtöttem őket magam köré, de mivel a szomszédos
tanyákról is egyre többen jöttek, egy tágasabb helyet kellett keresnem. A bibliai szép történetekről beszéltem nekik, Jézus és Mária életéről. Nagy figyelemmel hallgatták, észre se vettük az idő múlását. Legtöbbször haza kellett küldeni őket, mert az idő későre járt. Családom annyira jól viselte gondomat, hogy nemsokára tökéletes állapotban térhettem vissza a szemináriumba. Új barátokat is találtam ott az utolsó két évben. Az egyik neve Vianney János volt, idősebb nálam, s még nálam is nehezebben tanult. Szerintem a tanárok nagyon elnézőek voltak iránta, s nagyon segítették, hogy sikeresen végezzen. Annyira jó, egyszerű és jámbor volt, hogy mindenkinek megnyerte szívét. Most szentelték őt is fel, s Ars faluba nevezték ki plébánosnak. A
szemináriumban
megalakítottuk
a
Szűzanya
tiszteletére
a
Mária-
kongregációt. Mintegy tizenöten vagyunk tagjai. A legbuzgóbbak Colin és Courveille tanulótársaim. Az összejöveteleket Cholleton atya engedélyezte. Rendszerint az ő szobájában, de ha jó volt az idő, a parkban gyűltünk össze. Ezeken az összejöveteleken terveket szőttünk, lelkesítettük egymást, kicseréltük véleményeinket, és büszkék voltunk, hogy ennek a kongregációnak tagjai lehettünk. Egy nap azt mondtam nekik, hogy én még tovább szeretnék menni, egy Testvérek Társaságát szeretnék alapítani. Elmondtam nekik, hogy milyen hiányos volt az én gyermekkori oktatásom. Szeretnék ettől másokat megóvni, olyan előnyöket biztosítva nekik, melyekben nekem nem volt részem. Ez a tervem nem talált visszhangra. Később újra előjöttem tervemmel. Testvérekre van szükség, akik tanítanák a katekizmust, segítenék a misszionáriusokat, oktatnák és nevelnék a gyerekeket. Ezt a munkát csak Testvérek együttese tudná végezni. Végre is sikerült meggyőzni őket, elfogadták tervem és engem bíztak meg megvalósításával. Felszentelésünk napján csoportunk felment a Fourviere-re, a Szűzanya gyakran látogatott lyoni kegyhelyére. A szentmise után egy imával a Szűzanyának szenteltük magunkat, elköteleztük életünket szolgálatára és megismertetésére. Most ki-ki új beosztása felé veszi útját. A későbbiekben majd keresni fogjuk, hogy mi módon tudjuk terveinket megvalósítani.
Engem La Valla plébániájára küldtek káplánnak. Nagyboldogasszony ünnepén kell szolgálatba lépnem. Ezzel új fejezete nyílik életemnek. Meg kell valósítanom mindazt, amit a szemináriumban tanultunk. Az Úr Jézusba és a Szűzanyába vetett bizalommal indulok el az új úton. Barátságom és újmisés papi áldásom küldöm
La Valla, 1817. március 15. Kedves Barátom! Már két hónapja múlt, hogy itt működöm, mint káplán. Mondhatom, Új munkakörömben sokkal több az öröm, mint a nehézség. La Valla mintegy 2000 lakosú község. A Pilátus-hegy vidékének egy kis, eldugott plébániája az enyém. Sok kis tanya van elszórva a hegyoldalban. Hogy hány lépést tettem a hegyi utakon és hány inget áztattam el rossz időben, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Rebod plébános úr már idős, így úgyszólván a plébánia minden munkája rám hárul. Kezdettől fogva igyekeztem megismerni híveim gondolkodásmódját. Jólelkű emberek, de nagyon tudatlanok. Sikerült megnyerni bizalmukat, s örömmel tapasztalom, hogy lassan kezdenek visszatérni a régi keresztény szokásokhoz: eljárnak misére és kevesebbet káromkodnak. Különösen a betegek és a gyerekek felé vonzódom. Nagy vigasztalásomra szolgál, hogy mióta itt vagyok, egy haldokló sem távozott el ez életből a betegek szentségének felvétele nélkül. Sokszor több órát kell gyalogolnom, néha éjnek idején, rossz utakon, hogy elérhessem legtávolabbi híveimet. Mit mondjak az iskoláról? Bizony, rosszul működik, egyetlen tanító van a faluban, aki nem nagyon szereti a gyerekeket. A szülők meg szívesen visszatartják ókét, hogy segítsenek a mezei munkában. Nekem pedig minden vágyam, hogy megismertessem velük szent hitünket. Mindennap, a szentmise után katekizmust tartok. A korai óra ellenére mindig összegyűlik egy tucatnyi gyerek. Az Evangéliumról beszélek nekik, s kérdezgetem őket. Néhányan szépen haladnak. Ezen első tapasztalataim mindinkább meggyőznek arról, hogy milyen nagy szükség lenne tanító Testvérekre. De hol és mikor kellene kezdeni a toborzást? Napi imáimban kérem az Urat, hogy távolítsa el tőlem ezt a gondolatot, ha nem Tőle való.
De ha ez az Ó akarata, akkor segítsen, hogy jó eszköz lehessek a kezében. Október végén történt valami, amit az Úr feleletének véltem. Egy este egy fiatalember tért be hozzám és megkért egy beteg fiúcska meglátogatására. Útközben elbeszélgettünk. Granjon János a neve, 22 éves. Árva volt, besorozták katonának, megszökött, s most, mint béres dolgozik egy tanyán. Úgy találtam, hogy jellemes fiatalember, tele nemes érzelmekkel. A tanyára érve, a kis Montagne Jánost igen betegnek találtam. Ágya mellé ültem és beszélgettem vele. Tizenhat éves, meg van keresztelve, de vallási szempontból végtelenül tudatlan. Jézusról, szentségekről, templomról, imáról úgyszólván fogalma sem volt. Lelkemben mélységes szomorúsággal, két órán át igyekeztem
megismertetni
vele
hitünk
leglényegesebb
tételeit.
Néhányszor
mosolyogva bólintott fejével. Végül is elláttam a betegek szentségével és pihenni hagytam. Másnap megtudtam, hogy röviddel távozásom után a fiúcska meghalt. Ez az esemény arra indított, hogy tervem megvalósításához mielőbb hozzákezdjek. Először is Granjon Jánossal beszéltem, aki ezt felelte: "Végtelenül boldog lennék, ha életemet és minden erőmet gyerekek vallásos nevelésére fordíthatnám; ha Tisztelendő úr képesnek talál erre." Meghatódva válaszoltam neki: "Bátorság kell barátom, Isten megáld és a Szűzanya ad majd melléd társakat". Nem sokkal ezután egy másik legényke látogatott meg. Elmondta, mennyire vágyik arra, hogy életét Istennek szentelje. Tiszta, egyszerű, tanulékony lelket láttam benne. Társalgásunk alatt egy benső hang ezt mondta: "Előkészítettem ezt a fiatalembert és hozzád vezettem, kezdd vele lerakni a tervezett Kongregáció alapját". Audras János volt a fiú neve. Megismertettem őt Granjon Jánossal, és kértem, hogy költözzenek össze. Vallásos nevelésüket elkezdtem. Értelmi kiképzésükről is gondoskodtam, hogy később majd ők is tudjanak formálni másokat. Granjon azonnal beleegyezett tervembe és Audras is hamar megkapta szülei beleegyezését. Ő még azt is mondta, hogy mindent vállal, csakhogy hitének élhessen. Hátra volt még lakást szerezni nekik. Egyik helybélitől kibéreltem egy
düledező házat, amit kitakarítottunk, úgy-ahogy kijavítottunk. Én magam ácsoltam össze két ágyat és néhány egyszerű bútort. 1817. januárjában költözött be a két jelölt a szegényes hajlékba, ami betlehemi körülményekhez volt hasonló. Én a plébánián maradtam, de minden szabad időmet velük töltöttem. Napirendünk imából, olvasás- és írásgyakorlatból és számtantanulásból tevődött
össze.
Kenyerüket
vasszögek
készítésével
keresték
meg,
egy
kovácstűzhely, üllő, meg kalapács segítségével. Így éltük át a telet. A falusiak nemigen értették meg tevékenységünk célját, mi azonban meg voltunk győződve, hogy megvetettük a tanítótestvérek kongregációjának alapját. Elnevezésül a "Petits Fréres de Marie", "Marista Testvérek" nevet választottam. Audras a Lajos keresztnevet választotta, Granjon megtartotta saját nevét, így János testvérnek hívjuk. Nagy a bizalmam a Szűzanyában. Számítunk segítségére, hogy hamarosan újabb jelölteket küld majd hozzánk. Minden igyekezetünket az Ő oltalmába ajánlottuk. Kérem őt, hogy segítsen Téged s egész családodat
La Valla, 1822. március 30. Kedves Barátom! Nem tudok szavakat találni örömöm kifejezésére: öt éve raktuk le közösségünk alapjait és erőfeszítésünk már kezdi hozni gyümölcseit. Látszik, hogy a Szűzanyát érdekli munkálkodásunk. Alighogy elküldtem Neked előző levelem, Lajos testvér bátyja állított be hozzám azzal a szándékkal, hogy öccsét visszaviszi szüleihez. Szegény fiú nagy sírásba kezdett, én pedig ezt mondtam bátyjának: "Ahelyett, hogy hazavinnéd testvéred, jobb lenne, ha te is kikérnéd szüleid beleegyezését, hogy velünk maradj". Meglepődött indítványomon, aztán elment. Kis időre rá visszajött és hozzánk csatlakozott. Most 23 éves, Lőrinc testvér a felvett neve. Mások is csatlakoztak még hozzánk: Antal, Bertalan, János-Péter, JánosFerenc, no és a kis Rivat Gábriel, akit én a Szűzanya ajándékának tekintek. Már régóta ismerem őt, egyike volt a legszorgalmasabb hittanosaimnak, pedig otthona egy messzi kis tanya: "La Maisonette". Alig volt tíz éves, mikor az első szentáldozásra előkészítettem. Egy vasárnap, a szentmise után felkeresett édesanyja, a fia is vele jött. A jámbor asszony így szólt hozzám: "Tisztelendő úr, vegye magához ezt a fiút, és tegyen vele, amit ,jónak lát. A Szűzanyáé ez a gyermek, hiszen már annyiszor ajánlottam fel Neki". A fiú szemeiből áradt az ártatlanság és a vidámság. Magamnál tartottam és folytattam az oktatását. Most kezdi a noviciátust, és a Ferenc testvér nevet vette fel. Megsokasodva, most már Elöljárót is kellett választani. A választás János testvér személyére esett, aki a legidősebb tag. Módosítottuk a házirendet is, hogy a szerzetesi élet szabályai szerint éljünk. Ruházatul fekete nadrágot és kék köpenyt választottam. Három éve már, hogy engedélyt kértem a plébánia elhagyására, s most a Testvérekkel együtt élek közösségben. Ez nagy öröm nekem, így több is az időm az oktatásra és a tanácsadásra. A napi munka nagy részét most is a szögek készítésére fordítjuk meg a földművelésre. Konyhánk igen egyszerű, a főzés nem sok időt igényel. Leves, főzelékféle, kenyér és sajt képezi eledelünket. Helyszűke
miatt az ágyakat szalmazsákokkal cseréltük fel. Részemre az alagsorban rendeztünk be egy szobácskát. A názáreti ház életéhez hasonlít életünk. Ima, munka, egyszerűség tölti ki napjainkat. Látva az örömöt az arcokon, azt szoktam mondani: "Jézus jelenléte közöttünk a mi gazdagságunk". Talán még korai lenne mondani, hogy igazi szerzetesek vagyunk, mert erről még nem beszéltem a Püspök úrral. De az elsők közül már többen aláírták a fogadalmi szöveget. Kis kápolnánkban térden állva ígéretet tesznek, hogy mint Mária kis Testvérei engedelmességben és tisztaságban élnek, és vállalják a gyerekek tanítását. Éppen ezzel a kérdésseI fordulnak hozzám leggyakrabban: "Atya, mikor kezdjük már el a tanítást?" Mivel legtöbben közülük még nagyon fiatalok, úgy gondolom, hogy ezzel még várhatunk . 1819 elején már elküldtem őket kettesével a környező tanyákra katekizmust tanítani. A küldetés reggeltől estig tartott. A tanyára érve maguk köré gyűjtötték a gyerekeket. Együtt imádkoztak, énekeltek, és tanulták a katekizmust. Néhányszor, anélkül, hogy láthattak volna, figyeltem őket. Megelégedetten tapasztaltam, milyen lelkesedéssel magyaráznak. Amikor az egész falu körülvette és hallgatta őket, felmentek egy magaslatra, hogy mindenki hallhassa őket. Lőrinc testvér engedélyt kért, hogy egy igen távoli helyiségbe, Bessatba mehessen katekizmust tanítani. Ez egy eldugott hely, ahol még vasárnaponként sincs alkalom a misehallgatásra. Csütörtök reggel indul útnak, hátizsákjában élelemmel, hogy vasárnapig Bessatban maradhasson. Reggel és este csengettyűjével összegyűjti a gyerekeket, olvasni tanítja őket és magyarázza a katekizmust. Fáradtan, de nagyon elégedetten tér vissza közénk La Vallába. Néha mondogatja: "Atyám, a világ minden kincséért sem adnám fel tevékenységemet". Ez év végén a testvérek gondjaikba vették La Valla iskoláját, mivel az egyetlen tanító elhagyta a falut. János testvér lett az első igazgató. A szegény gyerekeket ingyen tanítjuk, a messziről jövőknek egy szérűt
rendeztünk be alvóhelynek. A gyerekek szépen haladnak tanulmányaikban. Már
a
szomszédos
falvakban
is
kezdenek
beszélni
a
Testvérek
tevékenységéről. A plébánosok és a falvak bírái elárasztanak kéréseikkel, hogy küldjek Testvéreket községeikbe. Tény, hogy a Testvérek kiképzése még nem elégséges, de nagy lelkesedésük pótolja a hiányokat annyira, hogy már Marthesban, St-Sauveurben, Tarentaiseben és Bourg-Argentalban sikerült iskolát nyitnunk. Ez utóbbi már egy kisvárosnak számít, így egy jelentősebb hely fiatalsága is kap vallásos nevelést. Akad még néhány jelentkező is felvételre, de a szükségesnél jóval kevesebb. Pedig mi minden jót lehet elérni egy jól kiképzett testvérrel! Milyen magasztos is a szerepe a nevelőnek és a hittant tanítónak! Ne felejtsd el magad naponként Jézusnak és Máriának ajánlani. Fogadd egy alázatos káplán áldását.
Notre-Dame de l'Hermitage, 1823. nov. 20. Kedves Barátom! Vannak valóságok, melyeket át kell élni ahhoz, hogy megérthessük őket. Hányszor hallottuk a szemináriumban, hogy Isten művei a kereszt jelét viselik magukon és ellentmondásokat váltanak ki. Erre Jézus élete a legjobb példa. Most kezdem ezt megélni saját magam is. Kezdetünk telve
volt
nehézségekkel.
Lakásunk rossz volt,
élelmünk
szegényes, mégis mindnyájan boldogok voltunk. Néha megtörtént, hogy egy jelölt megtántorodott hivatásában, de a Szűzanya mindig küldött újabb tagokat. Szegények módjára össze kellett húzódnunk, de a szeretet, az egység és a béke honolt a Testvérek között. Csodálatos volt ez, mintha egy: szív, egy lélek lakozott volna bennünk. Így volt ez az iskolákban is. Látogatásaim alkalmával tapasztaltam, hogy a Testvérek milyen fegyelmet tartanak és milyen hűségesek a katekizmus tanításában. A gyerekek is szívesen járnak az iskolába és kölcsönös szeretet uralkodik közöttük. Sokan megértették intézményeink célját és bátorítottak munkánkban. Mások viszont kifogásolták tetteinket és kritikájukkal akartak elkedvetleníteni bennünket. Rólam azt mondták: - Egy szegény lelkész hová akar eljutni anyagiak híján? - Hogy van bátorsága tanítórendet alapítani, mikor tanulmányait is csak üggyel-bajjal tudta elvégezni? - Nem kell ezeket a fiatalokat kiszakítani környezetükből, kihasználják hiszékenységüket. Sok kézre van szükség a földeken. Gőgösnek, makacsnak, dicsekvőnek és még tudom is én, minek neveztek. Sok órát kellett töltenem a Tabernákulum előtt térdelve, hogy kitartsak. Meg voltam győződve, hogy a Szűzanya kívánságát teljesítem és az Ő művén dolgozom. De még a Testvéreket is igyekeztek eltántorítani hivatásuktóI: sokkal jobban fizetett
munkahelyeket kínáltak fel nekik. Mások meg szemináriumba csalogatták őket. Egy alkalommal azzal fenyegettek, hogy csendőrökkel lakoltatnak ki La Vallából. Bizalommal és hittel imádkoztunk és semmi bajunk sem történt. Ha az egész világ elIenünk van is, ha az Úr Jézus és a Szűzanya velünk van, semmitől sem kell félnünk. Ebben az időben a lyoni püspöki szék éppen üresedésben volt. De mihelyt De Pins Gaston atyát kinevezték püspöknek, meglátogattam.
Elmondtam neki
terveinket. Élénken érdeklődött intézményünk iránt és biztosított támogatásáról. Nagy jósággal, mondta: "Megáldom Önt és az összes Testvéreket. A jó Isten sokasítsa meg lelki családját, hogy nemcsak a lyoni egyházmegyét, de az egész világot betölthessék. Engedélyezem, hogy a Testvérek egyháziasan öltözködjenek, fogadalmat tegyenek, mint valódi szerzetesek". Búcsúzóul még hozzátette: "Házuk nagyon kicsi ott, La Vallában, építeni kell egy másikat. Megígérem, hogy segíteni fogok ebben." Elsősorban is újoncaimnak szerettem volna egy új épületet. Már régen megakadt a szemem a Gier völgyének egy barátságos, csendes sarkában, egy szép területen. Elhatároztam, hogy megveszem ezt a helyet. Megtakarított pénzemen, meg adományok segítségével sikerült is a vétel. Hátra volt még az építkezés. Kölcsön után szaladgáltam jobbra-balra. Sokszor elutasítottak, vakmerőnek tartottak, de találtam jóakaratú segítőket is. Májusban megindult az építkezés. A munkálatok végzésével néhány kőművest bíztam meg, de a munkások többsége a Testvérekből került ki, hogy kevesebb legyen a kiadás. Valamennyien, még a legfiatalabbak is, keményen munkába álltak. Voltak, akik követ fejtettek és hordták a kőműveseknek, mások maltert kevertek. A munkálatok ideje alatt egy öreg pajtában aludtunk. A napot szentmisével kezdtük egy deszkából összetákolt kápolnában. Az este, fáradságunk ellenére, összehívtam a Testvéreket imára és tanulásukban való előrehaladásra. Minden igyekezetem arra irányul, hogy jó szerzetes és katekista váljék belőlük. Jómagam az éjszakákat használtam fel a számadások elvégzésére, levelezésre és előadásaim vázlatainak készítésére.
A munkálatok egy évig tartottak, télen a belső munkákat végeztük. A következő év augusztusában került sor a felavatásra. A Szűzanya oltalmába ajánlottuk új otthonunkat és Notre Dame de l'Hermitagenak neveztük el. Az építkezés egész ideje alatt éreztük, hogy égi Anyánk vigyáz reánk. Egyetlen baleset sem történt velünk, pedig adódtak lehetőségek egy-egy súlyos sérülésre. A felavatás után körbejártam a kilenc, vezetésünk alatt álló iskolát. Lázas állapotban tértem haza, s most az ágyat őrzöm. Remélem, hamarosan talpra állok, mert nagyon sok a tennivaló. Mindenkor nagyon szívesen látott vendég leszel a Notre Dame de l’Hermitageban, ha egy napon rászánod Magad meglátogatására. Nagy Szeretettel Üdvözöl barátod
Éljen Jézus, Mária, Szent József. Nortre Dame de l’Hermitage, 1831. aug.29. Labrosse Úr, a nagy, mondhatnám egyetlen feltétel, ami szükséges ahhoz, hogy intézetünkbe lépjen, a jó egészség mellett a jóakarat és az őszinte elhatározás, hogy Isten kedvében járjon. Jöjjön ezekkel az elhatározásokkal és tárt karokkal fogadjuk. Házunkban hasznosíthatja képességeit, jó Anyánk, a Szűzanya oltalmába fogadja. Ő lesz itt a földön első elöljárója, az égben pedig Királynője. Jézus és Mária szent Szívébe ajánlom. Maradok tisztelettel alázatos szolgája.
Dame de l'Hermitage, 1840. máj.10. Kedves Barátom! Már régóta készülök írni Neked, annyi mindenről kell beszámolnom, ami az utóbbi években történt. Egyre jobban érzem, hogy a Szűzanya akarata ez a mi Kongregációnk. Áldásosan átsegít minket minden nehézségen, mely utunkat keresztezi. Már 300 Testvér működik 45 iskolában. Ez a hónap, mely az Ő tiszteletére van szentelve, hangos hálaénekeinktől, s az Őt dicsőítő himnuszainktól. Íme néhány példa anyai gondoskodásáról. Az 1830. év igen zavaros volt a mi vidékünkön. A munkanélküliekből, s a dolgozni nem akarókból összeverődött csoportok fenyegetve járták be a környéket. Minket azzal vádoltak, hogy fegyvereket és ellenforradalmárokat rejtegetünk, pedig mi politikával sosem foglalkoztuk, egyetlen célunk az ifjúság nevelése. Szándékuk volt ledönteni Házunk keresztjét és minden vallásos tárgyunkat összetörni. Kongregációnkat is fel akarták oszlatni. Máriához fordultunk segítségért, naponta a Salve Reginát énekelve. Mikor a királyi biztos kijött ellenőrzésre, semmi gyanúsat nem talált nálunk. Végül is lecsendesedett az ellenségeskedés körülöttünk. Azóta a Szűzanya köszöntésével kezdi minden testvér a napot. Egy másik alkalommal Stanislas testvérrel egy nagybeteg testvérünket mentünk látogatni. Nagyon kemény tél volt. Egyre erősödő hóvihar kapott el bennünket az úton. Néhány perc alatt vastag hólepel és köd takart be minden utat előttünk. Nem tudtunk tájékozódni. A hidegben és a nagy fáradtságtól minden erőnket elvesztettük, Stanislás testvér el is ájult. Azt hittem, elérkezett az utolsó óránk. Teljes bizalommal imádkozni kezdtem: "Emlékezzél meg, ó legkegyesebb Szűzanya, Mária…” Alig fejeztem be az imát, gyenge fényt véltem felfedezni a távolban. Elindultam felé, magammal vonszolva Stanislas testvért. Egy távoli tanyához értünk, ahol a gazda véletlenül éppen akkor jött ki a házból lámpással a
kezében. Számomra ez a „véletlen” Szűzanya felelete volt imámra. A nyári nagy szünidőben valamennyi Testvér összejön ide, a L'Hermitageba. Lelkigyakorlatot tartunk és kidolgozzuk azokat a szabályokat, melyek iskolai munkánkat irányítják. Azt akarjuk, hogy egyenlőség uralkodjék a szegényekre. A fegyelem egyike legfőbb gondjainknak, e nélkül nem lehet eredményesen nevelni. A jó példa és a szeretet, meg a nevelő szándékú jelenlét gyümölcse ez a gyerekek között. Új módszert dolgoztunk ki az olvasás tanítására. Mennyit szenvedtem én, míg olvasni tanultam! Énekkarokat szerveztünk és szépírásversenyeket tartunk az érdeklődés fenntartására. Fáradhatatlanul buzdítom a Testvéreket legnemesebb feladatunk, a katekizmus tanítására. Nemcsak az iskolákban tevékenykedünk, a l’Hermitage közössége valódi méhkas. Több testvér ért különböző mesterségekhez, így az újoncokat tanítva, nagyon hasznos szolgálatot tesznek a ház körül. Vannak kertészek, szabók, cipészek, szakácsok. Szeretem, ha a Testvérek több mindenhez értenek. A lustaságnak első számú ellensége vagyok. Egyik nap a jelöltek követ hordtak. Egyikük leült egy kőrakásra és onnan nézte a többiek munkáját. Egy ideig figyeltem, aztán egy testvérrel egy párnát küldtem neki. A fiatalember megértette a célzást, rögtön felállt és dolgozni kezdett. Legnagyobb örömöm, amikor látom, hogy munkáikat végezve a Ház valódi gyermekeinek érzik magukat. A Mária-Társaságról, melyet még a szeminárium alatt gondoltunk ki, szintén jó hírrel szolgálhatok. Itt, a l’Hermitageban és Belleyben van néhány jó pap, akik tagjai a Társaságnak. 1836-ban kaptuk meg a Szentatyától az alapítási engedélyt. Egyik gyűlésünk alkalmával Colin atyát választottuk meg általános főnöknek. Missziós területet is kaptunk. A Szentszék a világ másik felén lévő Polinéziát bízta ránk missziós munkára. Még ez évben három pap és három testvér elhajózott a messzi szigetekre. Én
is szívesen mentem volna velük, de a testvérek képzése miatt maradnom kellett l’Hermitageban. Meg aztán korom és legyengült egészségem miatt is csak azt a segítséget tudtam vállalni, hogy segítettem e derék misszionáriusok csomagjait vinni, mikor a hajóig kísértünk őket. Még 1836-ban hosszabb időt töltöttem Párizsban, hogy megkapjuk a törvényes állami engedélyt Intézetünk számára. Sok utánjárás ellenére sem értem célba. Kaptam sok jóindulatú ígéretet, de az engedély majd akkor érkezik meg, amikor azt a jó Isten akarja. Egy idő óta érzem, hogy egészségem hanyatlik, gyomrom rossz, lábaim dagadnak. Még lóháton utazva is nehezemre esik az iskolák látogatása. Elérkezettnek látom az időt, hogy utódlásról gondoskodjam. Összehívtam a Testvéreket, s miután imádkoztunk, Ferenc testvért szavaztuk meg általános főnöknek. Így jelenlétem már nem annyira szükséges, kész vagyok indulni, amikor az Úr Jézus hív. Szobámat ritkán hagyom el, mert a betegség, mely testemet emészti, akadályoz ebben. Szellemi frissességem azonban megmaradt. Május 3-án mondtam utoljára szentmisét, azóta nem tudtam talpra állni. Megkértem a testvéreket, hogy készítsenek elő a betegek szentségének felvételére, mert szeretném azt teljes öntudattal fogadni. Elkészítettem lelki hagyatékomat, mert evilági hagyatékom nincsen. De szeretném Testvéreimre hagyni utolsó tanácsaimat, érzelmeimet, melyek az utóbbi időkben lelkesítettek. Ó, kedves Barátom, nehéz jó szerzetesként élni, de a kegyelem megkönnyít mindent. Az élet rövid, az örökkévalóság végtelen. Milyen vigasztaló tudat ezekben az órákban, hogy a Szűzanya családjában és az Ő védelme alatt éltem.