Keller Viktória: Egy UFO vallomásai

Egy UFO vallomásai

11 Keller Viktória: Egy UFO vallomásai

Amikor felvételt nyertem az egyetemre, eleinte büszkén mondogattam, hogy én bizony gólya lettem. Láttam a szemek- ben az elismerést, majd a csalódottsá- got, mikor megtudták, hogy „csak” a Bölcsészettudományi Karon. Lehettem én bármilyen szakon, tanulhattam akár- milyen keményen, „ez csak büfészak”, mondogatták. Kezdetben legyintettem rá „ugyan mit tudnak ezek”, később egyre jobban zavart, és heves vitákba bonyolódtam kamionosokat megszé- gyenítő szókinccsel. Majd rájöttem, eb- ben a harcban nem nyerhetek, és mara- dok egész nap henyélő alkoholista, aki a diplomájával maximum a szomszédos gyorsétteremlánc krumplihámozó bi- zottságának elnöki székéig jut.

Ilyen, és ehhez hasonló sztereotíp véleményeket kaptam az alatt a három év alatt, amíg bölcsészhallgató voltam. Nem vagyok kifejezetten érzékeny lelkű, de nagyon rosszul esett minden egyes mondat. Persze olykor-olykor mi is ugrattuk egymást, mint bölcsész a bölcsészt, de ezek színtiszta, elfogulatlan és ártatlan tréfák voltak. Szerettem a szakomat annak ellenére is, hogy a legtöbben időpocsékolásnak vélték az összes ott eltöltött órámat. Nem is beszélve az „egy hamburger menü lesz” és az „ebből nem fogsz tudni megélni” mókás, ám teljesen demotiváló szurkálódásokról. Ugyanis a szomorú valóság az, hogy a humán szakterületeket legtöbbször azonnal beskatulyázzák az értelmetlenségek hatalmas kincsesládájába. Mielőtt bárki fulladozna az önsajnálattól, aggodalomra semmi ok, nem tisztem elégikus elmélkedésekbe bonyolódva kutatni a miérteket.

Jómagam az egyetemi pályafutásomat a kommunikáció- és médiatudomány három éves alapszakán kezdtem. A tanszékünk a Zsolnay Kulturális Negyedbe volt „száműzve”, melynek okán sosem volt sajátom a nagy campus adta életérzés (amit egyébként nem bántam egy percig sem, mert a főépületben mindig csak eltévedni voltam képes). Ha nagyon ki akarnám sarkítani kicsi közösségünk legfőbb sajátosságát, csak azt mondanám, hogy Barátok közt. Azt hiszem, ezzel elárultam a lényeget, de ha valaki esetleg eddig egy kő alatt élt volna, a sorozat rezüméje annyi, hogy mindenki tudott valamit a másikról attól függetlenül, hogy ismerték-e vagy kedvelték-e egymást. De ez így volt jó.

Mára már gazdagabb lettem egy kommunikátor diplomával, és új tudományterületen brillírozom a szürkeállományom. Apropó, ha annyi ezresem lenne, ahányan megkérdezték tőlem, mi az a kommunikátor és mit csinál, már messze járnék. De én mindig csak dacos sértődöttségből rávágtam, hogy „nemtom”. Levetkőztem bölcsész énem, lejjebb ereszkedtem a felhők fölül és beálltam a közgazdászok hosszú sorába marketingesként. Mint egy szentimentális földönkívüli a klaszteranalízisek labirintusában. Most kívülről figyelem a bölcsészeket, vizsgálom a fogyasztásukat, és elemzem a vevőértéküket. Ugyanaz az egyetem, ugyanaz az ember, mégis két teljesen különböző magatartásforma, mert hiába beszélünk egy nyelvet, és tanulunk ugyanabban az iskolában, a különbséget tapintani lehet.

Az előítéletek, bár a bölcsész házban a leghangosabbak, másokat sem kímélnek. Tudtátok például, hogy a jogászok szoknyakosztümben és tűsarkúban tipegő fennhéjázó rémségek? Ismeretlenül a legkönnyebb matricákat ragasztani egymásra, nincs felelősség, csak a mély gúny és rosszindulat. Sose foglalkozzatok azzal, mit mondanak a szakmátokról, mert ha igazán szeretitek, jó helyen vagytok. Még akkor is, ha a sztereotípiákat megerősítve krumplisütésből fizetitek az albérletet, mert igenis belőletek is lehetnek nagy emberek. Büszke vagyok arra, hogy bölcsész voltam, vagyok és leszek is.

Keller Viktória: Egy UFO vallomásai 13