A tanítás számomra sokszor flowélményt jelent”

- Hol nyerte meg magának a matematika, mikor köteleződött el ezzel a tudományterülettel? - Engem elsősorban nem a matematika nyert meg, hanem a tanítás. Amióta az eszemet tudom, tanár szerettem volna lenni. Hogy pont a matematika–fizika szak mellett döntöttem, annak az a háttere, hogy humán tagozatos gimnáziumba jártam, ahol matekból korrepetáltam az osztálytársaimat. A matematikatanárunk egyszer megkérdezte, hogy ki tartaná meg az órát, én pedig jelentkeztem. Olyan sikerélmény volt számomra, hogy hallgatnak rám az osztálytársaim, hogy nem volt kérdés számomra a tanári pálya. Az édesapám bányatechnikus volt, ami annak idején tulajdonképpen egy mérnöki végzettségnek felelt meg, később megtaláltam a régi matematikafüzetét, amelyben gyönyörű ábrákat és levezetéseket láttam. Sokszor mesélte, hogy nagyon szerette a matematikát, bizonyára ez is hatással volt rám. Mindig azt mondom, hogy a matematika a világ legdemokratikusabb tudománya, de azért az is fontos, hogy kinek van hozzá érzéke. Én ezt a tárgyat tanultam a legkevesebbet, de mégis ez ment a legjobban.

- Volt elképzelése arra vonatkozóan, hogy miként tud bejárni egy pályaívet a matematikával? - Szakdolgozatomat fizikából írtam, majd a szegedi József Attila Tudományegyetem Kísérleti Fizikai Intézetében dolgoztam. Fizikus kollégáim gyakran kerestek meg matematika jellegű problémáikkal, itt találkoztam először az akkor még kezdetleges tudományos zsebszámológépek használatával is. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy a matematika az

Több mint 40 éve, 1980-tól dolgozik a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán és utódintézményeiben dr. Perjésiné Hámori Ildikó dr. egyetemi docens, aki a közelmúltban megkezdte nyugdíjas éveit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy „otthon fejtem a sudokut”, azaz hogy elszakadt volna a MIK-től, hiszen továbbra is oktat. Ugyan docens asszony nevét mindenki a matematikával említi egy napon, mivel tanított tárgyai, kutatásai, tudományos közéleti tevékenysége mind e tudomány köré szerveződnek, egyetemi doktori diplomáját azonban kísérleti fizika témában szerezte a József Attila Tudományegyetemen.

alaptudományokhoz, illetve a mérnöki tudományokhoz is egy közös nyelv. Engem mindig az alkalmazása érdekelt, az, hogy a segítségével miként lehet a világ különböző dolgait modellezni. Amikor az egyik kínai hallgató hozott nekem egy kínai matematikakönyvet, akkor ugyan nem tudtam elolvasni a szöveget, de az összefüggésekből, az ábrákból mégis csak megértettem a tartalmát.

- 1980 óta dolgozik a Pollackon, miként esett a választás erre az oktatási intézményre? Egyáltalán miért a felsőoktatás felé köteleződött el? - Kutatóként kezdtem a pályámat, főleg a kísérletes tudományok felé fordultam. De mivel a férjem is kutató, rájöttünk, hogy ez az életforma mindkettőnk számára éjjel-nappali elfoglaltságot jelent, emellett pedig felelőtlenség családot vállalni.

Mivel tüke pécsi vagyok és visszavágytam a városba, felvettem a kapcsolatot a Pollack Mihály Műszaki Főiskolával.

Beszélgettem az akkori Matematika és

Számítástechnikai Intézet vezetőivel, az intézet igazgatója Müller László tanár úr volt, Kárpáti Ferenc pedig a matematika tanszék vezetője, évtizedekig igazgatóhelyettes. Mondhatni elég gyorsan megtaláltuk a közös hangot, így kerültem 1980-ban Pécsre.

- A főiskola számos szervezeti és intézményi változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Miként illeszkedett ezekhez a matematika-tanítás, hogyan fonódott össze a mérnöki tudományok oktatásával? - A matematika mint tudomány örök, viszont nagyon érdekes volt látni ebben az elmúlt 40 évben, hogy miként változott a diákok mentalitása vagy az oktatásmódszertani kérdések, illetve hogyan formálódott az az alkalmazott matematika, ami egy mérnöki tudományhoz kell. Amikor a pályámat kezdtem, a tanár fejében volt a tudás, vele szemben ült a diák, aki tőle várta az információt. Ez a 40 év alatt gyökeresen megváltozott. Napjainkban a tudás tulajdonképpen mindenkinek ott van a kezében, ám ez bizonyos szempontból veszélyes, mert nem mindegy, hogy meg tudjuk-e különböztetni a lényegest a lényegtelentől. A 90 perces előadásokat mindig meg kell szakítani valamilyen érdekes dologgal, ami visszarántja az adott témához a hallgatókat. A másik jelentős változás a pályám kezdetéhez képest, hogy az informatika teljesen belesimult az oktatásba, illetve mindenféle tudo-

mányba. Amikor Szegeden egyetemre jártam, ugyan tanultunk programozni, de elhajtottak bennünket a nagy számítóközpont mellől, mert „erre úgyse lesz szükségük” a tanároknak. Ez a „jóslat” azonban nem vált be. 1983-ban megszületett az első lányom, egy barátom hozott egy Commodore számítógépet, amin a gyes alatt megtanultam programozni. Ez roppant hasznosnak bizonyult. 1990-ben és 2000-ben a férjem révén volt szerencsém Amerikában egy-egy félévet eltölteni, bár ott tényleg csak háziasszony voltam, de bejártam az egyetemre, és láttam, hogy miként alkalmazzák az informatikát az oktatásban. Az Európai Unióhoz való csatlakozás során az unió jelentős mértékben támogatta a távoktatással kapcsolatos törekvéseket, így több ösztöndíjra nyílt lehetőség, én Párizsban és Brüsszelben jártam, dr. Klincsik Mihály kollégám pedig Angliában is, onnan hozta az első komputeralgebrai szoftvert. Ekkor nyílt ki előttünk a világ. Főleg a jövő mérnökeinél láttuk, hogy ők soha az életben nem fognak papírral és tollal a kezükben megoldani bármiféle matematikai problémát, így arra kellett és kell ma is megtanítani őket, hogy a később felmerülő kérdéseket – amikről 20 évesen még nem gondolják, hogy valaha is szükségük lesz rá azon kívül, hogy leteszik a matekvizsgáikat – milyen informatikai eszköz segítségével tudják megoldani. Rohamosan fejlődnek a szoftverek, ami azzal a veszéllyel is jár, hogy sokan azt gondolják: nem kell tudniuk, hogy mi van mögöttük, mert három enterrel minden problémát meg lehet oldani. Olyan szoftvert sose fog feltalálni a világ, ami a megválaszolandó problémák mindegyikére azonnal tudja a választ.

Az én tudományterületem a felsőoktatási matematika didaktika. Az emberiség tudása, a matematikai és a mérnöki tudományok rohamosan, exponenciálisan változnak, de meg kell találni a kényes egyensúlyt, és a diákságot ráébreszteni arra, hogy ne fogadjanak el mindent tényként, hanem kutassák a miértet is. Azzal kapcsolatban, hogy a tanultakból mit tudunk használni a jövőben és mi fölösleges, a külföldi hallgatókat érintően van egy jó példám. Amikor középiskolába mentem és nem tudtam, hogy mi akarok lenni, a szüleim azt mondták, hogy legyek nyelvtagozatos, így kerültem a Nagy Lajos Gimnázium angol tagozatára. Amikor a karon elkezdődött az angol nyelvű képzés, először egy kínai lány járt matek órára. Közösen tanultuk meg a matematika szaknyelvét, mert én az úgymond háziasszony nyelvet ismertem angolul, korábban csak arra volt szükségem. Akkor jöttem rá, hogy milyen hasznos volt az a tudás, amit a múltban megszereztem. Nagyon nehéz, de roppant módon szeretem is megismerni a világ különböző tájairól ideérkező fiatalokkal kapcsolatos háttérinformációkat, illetve a kulturális különbségeket. Eléggé eltér az alaptudásuk, a hozzáállásuk, viszont ez számomra egyfajta kaland is.

- Volt-e lehetősége arra, hagytak-e teret, hogy behozza az újdonságokat az oktatásba? - Igen, és ezért szerettem itt dolgozni. Sosem mondták azt, hogy ugyan, hagyd már ezt, kétszáz éve is így csinálták, maradjon is így. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy viszonylag gyorsan vezetői pozícióba kerültem. Támogatták az új oktatási módszereket, viszont azt is látni kell, hogy ezek anyagi hátteret is feltételeztek, hiszen a szoftverek pénzbe kerülnek. Azt azért nem rejtem véka alá, hogy sok konfliktusunk is volt, ezek többsége abból adódott, hogy a matematika mint tantárgy egy vízválasztó a fiatalok körében, ha bizonyos nívót tartani akarunk a karon, akkor a hallgatóknak ebből a tárgyból is bizonyítaniuk kell. Igen, ez egy nehéz tárgy, de azt gondolom, minden lehetőséget megadunk ahhoz, hogy teljesítsenek. Ilyen segítség az ösztöndíjjal támogatott diáktanár rendszer, amit jelentős eredménynek tartok.

- Az oktatói pályája mellett párhuzamosan folyt a tudományos tevékenység is. Ebből mit érdemes kiemelni? - A pályámat alapkutatóként kezdtem, lézerkutatással foglalkoztam, ebből írtam az egyetemi doktori disszertációt Szegeden. Az már az elején látszott, hogy ez nem lesz az életutam, mert a munkám mellett ugyanúgy fontos volt számomra a családom is. Az időközben az akadémiai szisztémában bekövetkező változások miatt az egyetemi doktorátus mellé meg kellett szereznem a PhD-t is, amire a Debreceni Egyetemen nyílt lehetőségem. Ott indult a matematika doktori iskola mellett a Matematika Didaktika

Alprogram, ezen program keretében nyílt lehetőségem annak a kutatására, milyen új módszerekkel kell és lehet tanítani a felsőoktatásban. Ezzel a területtel abban az időben senki sem foglalkozott, ez matematika is, pedagógia is, egyfajta felsőoktatási módszertan, a matematika oktatása a XXI. században, az informatikai eszközök, a tematikák, a tantervek átalakítása a mérnöki szakmák igényeinek megfelelően. Meggyőződésem, hogy a XXI. században a határtudományok lesznek a fontosak.

- Milyen változást hozott az életébe, hogy megkezdődtek a nyugdíjas évek? Hiszen jelen pillanatban is tanít a karon. - Úgy vagyok vele, hogy míg az ember agya működik, addig nem tudok egész nap sudokut fejteni otthon. Azért sem tudom még elengedni a karon végzett munkámat, mert egyelőre nincs megoldva az angolul matematikát tanítani képes szakmai utánpótlás kérdése. Azt gondolom, ebben az is szerepet játszik, hogy egy időben nem létezett matematika tanszék a karon. Igyekszem szakmailag újraépíteni a tanszéket, már több fiatal kollégát is sikerült idecsábítani, de hiányzik a tudományos minősítéssel rendelkező középgeneráció, ami nagyon nagy gond.

Ezért vagyok még itt. Illetve azért is, mert szeretem a diákokat, a tanítás számomra sokszor flowélményt jelent.