poL'art | iv. szám by poL'art

poLâ&#x20AC;&#x2122;art polaroid kulturĂĄlis magazin

poL’art

iv. szám 2012. november címlapfotó | Slajkó Anett fotóalany | Gáspár Milán videó | PointBelle

főszerkesztő | Béky Patrik polartmagazine@post.com facebook | poL’art polartmagazine.tumblr.com

TART ALOM

4 6 10 14 18 20 24

SALUT! hat hónap

ÇA VA?

csillagos ötös lemez

TALENT igazi polák

COMPTINE félturista

HYMNE DE LA RHYMNE új rovat. új vers.

BOUQUINISTE MMMM

FIN vége

SALUT!

Elejtett szó M

ájus óta ez már a hatodik hónap. Közeledik a tél, sárgult levelek mindenütt, a szomszéd átlógó diófájának csonthéjasával terített az udvar – kitünő alkalom, hogy megtanítsam a kutyát, hogyan kell a kosárba gyűjteni a diót; egyszer beleejti, másodjára, amikor már azt hinném, tanítási folyamatom végképp sikerrel nyugtázhatom, inkább elsétál a kosár mellett és addig küzd, míg meg nem találja a kemény héj rejtette belet. Néhanéha nehezen dönthető el, hogy még meleg van, vagy már inkább hideg. Mindez által az elmúlás metaforáját is elő lehetne kotorni a tavalyi polcról, lefújni róla az ujjnyi port, de inkább mégse.

gy könyv, egy találkozás, egy elejtett szó, egy emlék, egy fotó – mind-mind akkora erővel bírhat, hogy akár egy hat hónapos hallgatást is megtörhet.

Íme, megtört.

Béky Patrik

poL’art

ÇA VA?

Őszintén?! Az egész egy oximoron. Kíméletlenül lágy. Halkan zengő. Finoman szorító. Hihetetlenül valós. Mozgalmasan nyugodt. Kezdettől végig. Az egész. Ötvenkét perc tizenhét másodpercnyi harmónikus kavalkád. Hangok, ritmusok, dallamok, hangszerek békés ütközete, à la

Mumford Sons . &

Rém hangos & írtó közeli

Összetesszük a két kezünk – vagy egyedül, vagy ketten. A kezdés miatt, amit folytatásnak is vehetünk. Az ég felé fordulás miatt. A bábeli vég miatt. Sóhajtunk [Sigh No More*], ne kérjék, hogy ne tegyük, hisz megnyugszunk. Ami most következik az igazán zavarosan tiszta.

Whispers In The Dark Sodor, akár a Temze. London nyugati részéből ki, egészen a tengerig. A sötéttől el, jobbra, hogy majd aztán a víz hullámait keletről elcsípő napsugarak melegítsék fel. And fingers tap into what you were once And I’m worried that I blew my only chance

[*a M&S első nagylemeze]

Babel

‘Cause I know my weakness know my voice and I’ll believe in grace and choice

I Will Wait Metaforából ki, majd metaforába újra be. Lefest, körülír, sugall, majd felszínre hoz. Három szóban. Tisztán. Hangosan. Raise my hands Paint my spirit gold Bow my head Feel my heart slow

Ghosts That We Knew Este nyolc órakkor még el kellett, hogy hangozzon egy mese a ‘jó éjszakát’ elött. Hason fekve, a folyosóról a szobába bebukó fénnyalábokat néztem. Vége lett a mesének. “Hagyd égve a folyosón, kérlek.”

But I will hold as long as you like Just promise me we’ll be alright

Holland Road Anglia és Hollandia utcáinak házait, kirakatait, járókelőit, lelakatolt biciklijeit, virágárusait, esőfelhőit, újságosstandjait cserélgetve a lassan sétáló főszereplő mögött, távolódó kamera, és a balonkabátos úriembert kitakaró sokasodó járókelők által ér véget úgy a film, mint a zene. And I will not tell the thoughts of hell That carried me home from the Holland Road

poL’art

Lover Of The Light Mindig csak utólag jövök rá. Példának okáért, hogy fél év alatt is mennyit változok. Példának okáért külsőleg. Példának okáért nyaktól felfele. Mindig csak utólag. Ezért mától minden reggel fogok egy kamerát és készítek egy fényképet magamról. Lehet így még nehezebben veszem majd észre a folyamatot. So love the one you hold And I’ll be your gold

Lovers’ Eyes A fésűkagylót követném. Mivel úszni nem tudok, így az út mentén keresném. Nem szamítana mennyi időbe telik, hisz egyszer úgyis megérkeznék Santiago de Compostelába.

I walk slow. I walk slow.

Reminder Szívvel gondolkozni, vagy ésszel szeretni. Vagy épp esztelenül gondolkodni, vagy akár szívtelenül szeretni. Vagy csak kihúzni egy cetlit a zsebből, és emlékezni mindenre. I won’t know if I’m doing you wrong. I never know if I’m doing you wrong.

Hopeless Wanderer Hisz első akartam lenni. Versenyt futottam időre. Verset szavaltam előre. Térképész lehetett volna belőlem. Ceruzahegy tört, húr szakadt. Adtam, ha kérték tőlem. Még akkor is, ha csak ennyit kaptam vissza: “Felőlem...” De hát, ez itt az én földem. Köszönöm, már értem.

I will learn, I will learn to love the skies I’m under.

ÇA VA?

Broken Crown So crawl on my belly til the sun goes down I’ll never wear your broken crown

Normandiai szél tépte a szuronyra kötött fehér zsebkendőt. Ahogy lecsavarta kulacsának kupakját, kongó ürességet talált benne. Arcát égnek emelve, nyelvét kiöltve várta a zuhogó eső cseppjeit, hogy olcsák szomját. Elhagyott sisakok, pár nélüli bakancs, leszakadt dögcédula, töltényhüvelyek tucatjai hevertek a sártengerben. Két hét múlva csak így beszéltek róla: “A katona, ki saját sírját ásta.”

BABEL Below My Feet

Not With Haste Igen, vagy nem. A lényeg, hogy ne hezitálj – annyit. Csak mutasd fel jobb, vagy bal tenyered, hunyorogj, véss egy papírra egy oximoront, hogy később is meglegyen. Hogy emlékezz, hogy a Babel rém hangos és írtó közeli. As it keeps my heart and soul in it’s place And I will love with urgency but not with haste

Katedráról álmodtam, és tintákról, de nem színesekről. Csak feketéről és kékről. Tweed zakóról. Láttam jelekről. Együtt artikuláló szájakról, szálló krétaporról, és halk grafitkopásról. Éhes szemekről, szorgos kezekről. Let me learn from where I have been So keep my eyes to serve, my hands to learn

poL’art

TALENT

MiLiO szelet

interjú Gáspár Milánnal

Fényképezők sora állt a komódon, hanglemezek tucatjai hevertek egy dobozban, egy iskolatábláról mintázott falrészlet előtt álló létráról egy-két ruhadarab lógott, az asztalon összezsúfolt tárgyak sokaságára pedig már nem is emlékszem. Viszont arra igen, ahogy meséli, hogy Németországban vásárolta első filmes kameráját úgy hét évvel ezelőtt, utána pedig magától kisérletezgetett. Épp Summer Campet hallgattunk Gáspár Milánnal, amikor kigyulladt a diktafon piros lámpája nappalijának asztala mellett ülve. Vissza tudsz emlékezni pontosan mi volt az első fotó, amit az említett “új” géppel készítettél? Szerintem, a repülőgépen fotóztam hazafelé. Tipikus béna kép...Ahogy kifotózol a gép ablakán keresztül.

És tényleg béna lett?

Amúgy nem. De hát, egy ilyen kép nem lehet annyira jó...Esetleg, ha a felhők jók rajta.

Mitől lesz számodra igazán jó egy fotó?

A kép nekem leginkább esztétikailag számít. A lényeg, hogy ha ránézek, akkor a kompozíció egyben legyen, hogy minden sarok és üres tér is szerepet kapjon.

Jelentést párosítasz a képeidhez?

Ritkán gondolok bele abba, hogy egy fotó mit is közvetít, számomra ez másodlagos. A legtöbben szerintem, üzenetet akarnak sugallni, vagy csak belemagyaráznak valamit utólag. Az utóbbi is lehet, hiszen például, ha látsz egy fotót, melynek a készítője már nem él, akkor arra néha – akárcsak a verselemzéseknél – ráerőltetnek egy jelentést. Nem lehet tudni, hogy tényleg azt akarta e üzenni az alkotó, vagy csak kitaláció a mögöttes tartalom.

Tegyük fel, a közeljövőben egy kiállítóterem falain lógnak a képeid. Milyen céllal és gondolatokkal nyitnád meg? Hogy foglalnád össze? “Itt vannak ezek a fotók, mert...” Többek között ezért sem volt még kiállításom. Mert úgy nem szeretnék kiállítást, hogy egymás mellé pakolok képeket, és nincsen köztük semmi összefüggés. Vegyes képeket felaggasztani nem szeretnék. Egy kiállításhoz számomra kellene egyetlen téma, ami köré épülne az egész.

Van sok-sok, hölgyről készült képed. Sőt, van sok-sok fotód egyetlen lányról... Igen, de az fura lenne.

Jelen pillanatban célod egyáltalán, hogy legyen egy kiállításod?

Nehezen tudnék összeválogatni olyan képeket, amiket én is szeretek annyira, hogy kiállítsam. A meglévő fotók közül nem tudnék szelektálni úgy, hogy teljesüljön az, amit korábban is mondtam, hogy meglegyen a kapcsolódási pont köztük.

Minek kellene történnie ahhoz, hogy ez megváltozzon? Talán komolyabban kellene vennem.

poL’art

Akkor most inkább beszélünk hobbiról?

Azt gondolom, hogy egyre komolyabban veszem, de magamtól elég keveset fotózok.

Nincs kedved, vagy elég motiváció hozzá?

Fura, mert kedvem az van, de nekem arra van szükségem, hogy csak a fotózásra tudjak koncentrálni, és ne vonja el a figyelmem semmi más. Akkor készítek jó képeket, amikor minden rendben van körülöttem, nem zavarnak gondolatok, és elmélyülhetek.

Mitől fordulna mindez komolyabbra?

Igazából lustának tartom magam, így kell valami ösztönzés – de itt most nem az anyagi oldalára gondolok.

Nehéz bekerülni abba a körbe, amikor már megfizetik az embert?

Sok-sok ingyen munkát kell elvállalnod, és ha már bekerültél, még azután is.

Milyen irányba, milyen témákban indulnál el legszívesebben?

Nagyon érdekel a design, így például lakások, enteriőrök fotózása, melyeknél nem az a fő szempont számomra, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy átjöjjön általa egy hangulat. A másik irány pedig a divat lenne.

Mind a lakásbelső, mind pedig a modellfotózás során más és más lehetőségek vannak a pillanat megörökítésére – gondolok itt most a technikára...

Ha például egy modellt állítok egy külső helyszínen olyan környezetbe, ami már eleve jól néz ki, a film még jobban felerősíti a hangulatát. A színek, a tónusok még inkább kijönnek egy filmes képen. De mondjuk, ha egy lakásbelsőt fotózok, ami alapból egy sterilebb környezet, az az a hely, ahol a digitálist választom szívesebben. Letisztult képeket így könnyebben el lehet érni. Ott nem baj, ha “unalmas” egy kép.

Átlapozva az előhívott képeid, legtöbbjük filmre és polaroidra készült. Ezeknél kevés lehetőség van az utómunkára. Mit gondolsz az utólagos korrigálásról?

Mivel régebben csakis filmes gépekkel és polaroiddal fotóztam, egyáltalán nem foglalkoztam az utómunkával. Olyan karakterisztikája van a filmnek és a polának – főleg, ha lejárt a film –, amitől eleve jól néz ki. Viszont amikor elkezdtem digitális fényképezőt használni, olyan szinten lett steril a kép, hogy kisérletezésbe fogtam, szűrőket ráhúzva a képekre, minimális szinten belenyúlva a színekbe, fényekbe.

“Ez egy régiféle, széthámozós, fekete-fehér polaroid film hátsó negatív része inverzben.”

TALENT

Mivel viszont ez a technika nem azt az eredményt hozta, amit vártam, így úgy érzem, ez nálam – egyelőre – zsákutcába ért. Mostanában sokkal több kedvem van filmre fotózni.

Van egy képzetem. Régebben, mikor még párszor huszonhárom kockánk volt egy családi nyaralás alatt, akkor minden kép elsőre sikerült jól, viszont manapság, amikor több százat, akár ezeret is kattinthatunk egymás után probléma nélkül, kevésbé sikerülnek jól elsőre a képek. Ez tényleg így van. Azon gondolkoztam, hogy lehet hogy régebben komolyabban vették az emberek a fotózást. Mára már nagyon elterjedt, csúnya szóval úgy szokták mondani, hogy felhígult az egész. Ha megnézel század eleji fotókat, úgy érzem, olyat ma már nem lehetne csinálni, mert valahogy az akkori ember idegenkedve állt a kamera előtt, ritka lehetőség volt, hogy rajta lehetett egy fotón. Most pedig nem érdekel senkit, ha lefotózzák, hiszen bármelyik pillanatban készülhet ma már kép bárkiről.

Mindkét képen (12. oldal) – sok másik mellett – ugyanaz a lány látható...

Igen, ő Flóra. Úgy éreztem, könnyű vele fotózni. Sokan várják a pillanatot a kamera előtt, hogy végre kattanjon már a gép, és legyen meg a kép, viszont ő teljesen felszabadultan tudta kezelni mindezt. Másrészt inspirált is engem, hogy sokszor ő mondta és noszogatott, hogy menjünk fotózni.

Mindenkinek megvan a saját története, melyből most csak egy szeletet kapunk. A szeletnek melyik története számodra a legkedvesebb? A barátnőmmel, Anettel nemrég elmentünk fotózni. Általában nagy gond, hogy találjunk egy olyan helyet, ami mindkettőnk számára különleges. Épp nézelődtem Google-ön és rátaláltam a Homokszigetre, Göd mellett. Nem gondoltuk volna, hogy ez tényleg egy sziget, és hogy nem lehet bejutni csak mellig, kifelé pedig – az áradás miatt – már nyakig érő vízben. Végül a jéghideg Dunán keltünk át, fejünk fölé tartva a gépeket és ruhákat, de teljes mértékig megérte.

Néha-néha modell és tárgyak helyett, étel kerül a lencséd elé... Anettel létrehoztunk egy blogot, a ‘We Can’t Cook, but We Don’t Really Care’-t. Borzalmas dolog kaját fotózni – mosolyog –, mert azóta, mióta kajablogot csinálunk, mindent hidegen eszünk.

FoodPorn és Instagram együtt?! Honnan az ötlet?

Nagyon szeretek főzni. Sőt, igazából nem is főzni szeretek, hanem inkább finomakat enni. Viszont nem eszek húst, így ha valami igazán ízleteset akarok enni, akkor sokszor ezt magamnak kell elkészítenem. Szerintem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy elkezdtem éreklődni a gasztronómia iránt. Aztán egyszer csak lefotóztuk a végeredményt, de csakis azt, amit tényleg mi készítettünk. Ebből lett a We Can’t Cook,

but We Don’t Really Care.

Egy pillanat erejéig már volt szó Németországról. Mégis, ha Franciaországot említem, mi az ami elsőre eszedbe jut?

A Kronenbourg sör és a hatalmas sípályák. www.milio.hu wecantcookbutwedontreallycare.tumblr.com

poL’art

COMPTINE

Ahogy a Porte Maillot buszállomástól a metróaluljáróban a jegypénztárak felé siettem, a velem együtt rohanók hálója mögött, a falra ragasztott plakát betűi mintha életre keltek volna. Egy ’ny’ betű, majd pedig egy ’ö’. Szokatlan betűpárosítás. Mármint nem nekünk, hanem egy franciának, de végtére egy magyarnak is az a francia fővárosban.

, t na

a l l i P ! s z i r á P A

z ember még türelmes, elnéző, előzékeny az első napokban. Kellemesen mosolyog és finoman int kezével, utat engedve a fényképezőgéppel loholó külföldinek, segít eligazodni a metrótérképen, még akkor is, ha ő sem idevalósi. Azaz nem párizsi. Nem Bordeaux-i, nem is Provence-i, de kimondottan turistának sem titulálható, hiszen a nyaraló, aki monumentumokat hajhászik és az azokat inkább kerülő francia között is találunk “átmenetet”...

zt az állapotot, amikor már nem a kipipálandó, “ezt is láttam, ott is voltam” matricával felcímkézhető nevezetességek és az előttük készített fotók száma számít. Amikor nem csak beállunk a sorba a ‘ticket’ feliratú pultnál, kotorászunk az eurók között, besétálunk, vagy éppen felliftezünk, megkeressük a Sziklás Madonnát, megvizsgáljuk Degas táncosnő szobrait, memorizáljuk az Eiffel-torony háromszázhuszonkét méteres összmagasságát, és vetünk egy keresztet a Sacre Coeurben; hanem, amikor mindezt hagyjuk is leülepedni, képről képre, pillanatról pillanatra megemészteni.

mikor leülünk a Montmartre kevésbé zsúfolt utcájának rózsaszín falú, fűzöldszínűre festett ablakkeretes kávézójának teraszán, kérünk egy café au lait-t, hozzá egy kancsó vizet, és ott folytatjuk az utazáshoz választott könyvünk, ahol még tegnap este a Champs-Élysées fényeiben hagytuk abba. Amikor nem az Hôtel de Ville-nél szállunk le a metróról a reggeli órákban, hanem az Arts et Métiers megállóban, és amíg nem nyit a múzeum, egy frissen sült

COMPTINE

baguette-el, kecskesajttal és narancslével a hónunk alatt a harmadik kerületi polgármesteri hivatal előtti parkban ülünk le, és költjük el petit dej-ünket. Vagy amikor a Notre Dame körbejárása után átkelünk a Petit Pont-on, és a Shakespeare könyvesbolthoz érve leveszünk egy-két antikváriumi kötetet az utcai polcról, bele-bele olvasunk, egyegy lapozás közben pedig újra megcsodáljuk a két torony vízköpőit – ezúttal a Szajna túlpartjáról.

s amikor az útikönyvekben említésre sem kerülő, kanálissal átszelt tízedik kerületbe (Marais) is eljutunk, hogy kipróbáljuk a város legjobb brunch-át, és amikor Sévigné márkiné házára bukkanunk rá véletlenül, mely alig pár méterre magasodik Victor Hugo, szintén a Place des Vosges-ra néző lakásától, és amikor egy kockásterítős, eldugott étteremben igazi brötonok szolgálják fel a galette-et és a cidreet. s persze, amikor szokatlan betűkapcsolatot olvasunk egy párizsi aluljáróban. Illetve nem csak, hogy olvassuk, hanem fel is figyelünk rá. Valahogy így állt a plakáton: Eva Besnyö, 1910-2003, l’image sensible…Az érzéki kép. Érzéki képek Magyarországról, Hollandiáról, Németországról. Fekete-fehér fotók Budapestről, holland tengerpartról, Berlinről. Tökéletes pillanatok árnyékokról, verejtékükben úszó munkásokról, az akkori kor problémáiról mit sem tudó gyerekekről és a legrosszabtól tartó felnőttekről.

Tuileriák kertjének Concorde tér felőli bejáratánál levő Jeu de Paume kiállításán már mit sem számít, hogy egy turista vagy éppen egy francia szemüvegén keresztül nézzük Besnyő Éva fotógráfiáit - gondolja ezt, mondjuk egy izlandi, vagy egy olasz kultúrára éhes nyaraló. Ellenben, magyarként, egy magyar fotóművész képeit látni Párizsban mégiscsak valahogy nekünk lehet a legkülönlegesebb és legkedvesebb érzés. Hiszen mi értjük meg elsőként a magyar képalákat, és mi ismerjük fel leghamarabb a Balatont, a Dunát és a mi fővárosunk utcáit.

poL’art

HYMNE DE LA RHYME

Holnap Égve hagytam a lámpát, csak hogy fényt kapjon a cédula. Holnap! - Ez állt rajta. A holnap, talán újat, valami mást hoz, mutat, sejtet, tán ad. Magam. Holnap! - Bízva hunyorogtam. Pislákolni kezdett, vibrált. Nem vártam. Csak vártam. Holnap! - Máris hajnalt akartam. Egyre szaporábban, majd elszállt, halkan, szó és tett híán, Holnap! - Elbukott egy nyitány. Holnap! - Elhoztad a mát.

poL’art

BOUQI

INISTE

8 RUE

MAROTTE 1 Rögeszme. Most képzelj el, a francia filmekben is előszeretettel használt, búgó, oly mértékig magávalragadó orgánumot, melynek hallatán nem vágysz semmi másra, csak hogy az ő hangszíne kísérje végig az egész történetet, ennek az omnipotens elbeszélőnek markáns hangja csengejen az első szóként említett fogalom körülírásakor: Egy olyan személyiségzavar, amely magában foglal egyfajta beteges vágyat a tökéletességre, valamint megszállottságot a szabályokra és a szervezésre nézve. Ezen személyek aggodalmat érezhetnek, ha észreveszik a nem helyén való vagy nem az ő szabályaik szerint működő dolgokat. Ő Jacques. Harminchárom éves. Nőtlen. Kitűnően beszél finnül és izlandiul, illetve a minap határozta el, hogy valamelyik balti ország nyelvével is megismerkedik majd a közeljövőben. Próbaidejének harmadik hónapját tölti egy hipermarketben, mint árufeltöltő. Korábbi munkahelyéről – ahol hasonló munkakört töltött be – azért kellett távoznia, mert azon kapták, hogy minden második, ragasztós hátuljú cetlistömb az ő köpenyének zsebében landol. Azóta nem lopott. Legszívesebben az utca sarkán lévő Provence-i Fűszeresben dolgozna, ám ezt a gondolatot minden reggel félreteszi. Érdeklődik a szociológia iránt. Ám annak okán, hogy nem tudott továbbtanulni, kifejlesztette saját módszerét az emberek megfigyelésére. Nem is módszer ez, sokkal inkább egy intuitív hajlam, mely által mindenkire ráölti saját maga kreálta történetét. Legáthatóbban a Rue Marotte 81 lakóira: Monsieur Paumelle, zöldséges. Mademoiselle Archet, csellista. Madame Chaton, főállású boszorkány. Monsieur Poubelle, házmester. Monsieur Imimique, pantomim. Mademoiselle Pauline, festőnő. Monsieur Jarre, sebész. Pont miután megszólal a vekker öt ötvenkor, Jacques belebúj köntösébe és az ágy mellé még lefekvés előtt gondosan odakészített mamuszába, elkészíti tejeskávéját, mellérakva két kekszet, és kinéz a cetlikkel teleragasztott nappaliablakon. Egyszer a papírfecnikre fókuszál, mászor pedig mögéjük. Át a túloldalra. Egészen a szemközti négyemeletes lakóházig. Most, ezen a szombat reggelen is. Monsieur Poubelle, a gondnok. Első emelet, egyes lakás. Már rég világít a konyhában a mennyezetről lelógó csupasz körte, mikor Jacques nekiáll lefőzni kávéját. A koros, totyakos, lassú mozgású Úr minden áldott reggel behúzza az üres kukákat a házba. Számára a konténer kerekeinek nyiszogó hangja az ébresztőóra a többi lakó számára. Ha már ő nem tud aludni, hát más se aludjon. Végtelen undorral tesz eleget munkájának, de álszent mosolyát pillanatokra magára tudja erőltetni, ha épp összetalálkozik az Ő házának lakóival.

BOUQUINISTE

Madame Chaton. A ház boszorkányos dámája. Felbukkanása ritka, mint a fehér holló, legfőképp tucatnyi macskájának életjele és mozgása jelenti, hogy még mindig ott lehet valahol a sötét függönyökkell leplezett szobák egyikében. Egy kis üstben forralja reggeli főzetéhez a vizet, s hallani azt is a környéken, hogy kisiskolás fiúkkal vásároltat be magának a közeli Különleges Porok & Borok nevű boltban. Egyszerű a képlet: átkozott egy kettes lakás. A második emeleti hármasban lakik Monsieur Imimique, pantomim. Inkább lehet úgy fogalmazni, hogy ez a második otthona, hisz több időt tölt a Montmartre-on, mint itt, a Rue Marotte-on. Kifogyhatatlan energiával bír. Ha nem a művésznegyedben szórakoztat másokat, magán derül a tükör előtt gyakorolva. Olyan, mintha sosem aludna. Festett arca, mosolya és ruhái akár a tetoválás, sosem kopnak le róla. Egy orvos mindig jó a háznál – tartja a mondás?! Nos, a négyesben lakik doktor Jarre, a Huszonnyolcadik Kerületi Klinika Sebészeti Osztályának másodhegedűs sebésze. Epilepsziában szenved, de még senki sem kapta rosszulléten. A nappali műszakok után mindig egy fehér táskával kezében tér haza, olyasfajtával, amiben szerveket szoktak szállítani. De lehet, hogy csak nagy dobozoló. Mademoiselle Archet új lakó. Három napja költözött az ötösbe. Semmi cipekedés. Egy bőrönddel, másik kezében pedig egy jókora tokkal érkezett. Csellista lány. Tegnap épp nyitott ablaknál gyakorolt, igazán szenvedélyesen játszott a húrokon. Konzervatóriumi diák, akinek ötödik nekifutásra sikerült csak a felvételi. Illetve mondhatjuk úgy is, hogy a korábbi évek felvételeikor rosszul volt viaszolva vonója – a kuratórium jegyzőkönyvében fellelhető állásfoglalás szerint. Szomszédja Monsieur Paumelle, a világ legcsodálatosabb zöldségesének, a Provence-i Fűszeresnek tulaja. Legcsodálatosabb addig a pontig, míg rá nem förmed az emberre, ha csak egy ujjal is hozzáér a portékájához. Szerinte az utcáról betérő keze olyan szennyréteget hordoz magán, hogy egy apró érintkezés a gyümölccsel vagy zöldséggel annak totális fonnyadásához vezet pár órán belül. Nos, emiatt teszi félre Jacques a korábban említett gondolatot. A 82-esből nézve a bal oldali manzárdban lakik Mademoiselle Pauline. Festő. Pointilista. Pontban hét órakkor kel minden reggel, kivétel vasárnap. Akkor fél órával korábban. A vasárnap az igazi alkotónap számára. Nem tudni hová fér annyi vászon és elkészült festmény abban a kis lakásban. A beszáradt ecsetek és temperástubusok a falhoz koppanva kötnek ki a földön, vagy éppen az ablakot maszatolják össze, mikor meglátja, hogy Jacques őt nézi.

M M

Mire vasárnap reggel frissen borotválkozva újra a nappaliablakhoz áll Jacques, és hat harmincegykor a Rue Marotte 81 hetes lakásának mozgását fürkészi, a kávéscsésze és a benne köröző kanál érintkezésének hangja abbamarad, ahogy a következőt kezdi olvasni: “Gyere át, inkább mesélek én.”

elle arotte eur me

poL’art

FIN