A németek

„Némethon? De merre van hát?

Nem tudom, e földet hol találom.”

Friedrich Schiller

EURÓPA KÖZEPÉN BEVEZETÉS

A

mikor 1848-ban az elsõ demokratikusan megválasztott német nemzetgyûlés a frankfurti Pál-templomban megkezdte az új Németország alkotmányának kidolgozását, már annak elsõ két szava: „Minden német ...” napokig tartó heves vitákat váltott ki. Utóbb sokan bírálták a frankfurti képviselõk tehetetlenkedését, pedig aligha történhetett volna másként: nem létezett egyértelmû válasz arra a kérdésre, mi Németország és kik a németek. Hiszen a frankfurti viták idején német nyelvû emberek százezrei éltek Franciaország, Svájc és Dánia területén, sõt a távoli Erdélyben is, ugyanakkor a 39 német államot lazán összefogó Német Szövetség határain belül jelentõs volt a cseh, lengyel és szlovén népesség aránya. A nemzetgyûlés képviselõi meglepve, sõt sértõdötten vették tudomásul, hogy a csehek nem mentek el Frankfurtba, hanem inkább szláv kongresszust hívtak össze az egyébként német többségû Prágában.

A németek történetében is sorsdöntõ 1848–49-es év kiragadása természetesen kissé önkényes, ám korántsem alaptalan. Az a „történelmi” probléma, amellyel a frankfurti nemzetgyûlés szembesült, évszázadok óta érlelõdött, és 150 év múltán is aktuális: az 1998-ban hatalomra került „vörös–zöld” koalíció ugyanis módosította azt az elavult (1913-as) törvényt, amely származási alapon állampolgárnak tekintette a Volga mentén 1800 körül letelepedett Rajna-vidéki parasztoknak németül már nem is értõ utódait, de megtagadta a polgárjogot a Németországban született, annak nyelvét tökéletesen bíró török fiataloktól.

Tehát, kedves olvasó, ez a – témájához mérten – vékony kötet arra a csak látszólag egyszerû kérdésre keres válaszokat, hogy mi Németország, kik a németek, és hogyan változott kétezer év alatt e fogalmak tartalma.

Induljunk ki abból, ami a legegyértelmûbb, és a fenti címben is szerepel: Németország Európa közepén fekszik. Persze ez sem megkérdõjelezhetetlen: földrajzi értelemben az Atlanti-óceántól az Ural 9

EURÓPA KÖZEPÉN

hegységig tartó Európa közepét valahol Ukrajna nyugati vidékein kell keresni; magyar szemmel viszont – gazdasági, politikai és kulturális tekintetben – a mai Németország egyértelmûen Nyugat-Európa része. A német múlt hosszabb idõszakának vizsgálata azonban a Közép-Európához tartozás tézisét látszik erõsíteni.

Ez – immár nem földrajzi, hanem történelmi értelemben – feltételezi, hogy megragadható egy nyugat-európai, illetve egy kelet-európai fejlõdési modell, Németország pedig valahol e kettõ között helyezkedik el. Itt kell utalnunk a Közép-Európa, s fõként Kelet-Közép-Európa helyérõl – illetve mindenekelõtt létezésérõl – folytatott újabb keletû vitákra. Az 1960-as és 1970-es évek óvatos tapogatózásai után a Közép-Európa probléma elsõsorban a cseh (emigráns) Milan Kundera és a magyar Szûcs Jenõ mûvei nyomán került a figyelem elõterébe. A hazai közvélemény természetesen Szûcs Jenõnek Bibó István ihlette esszéjét ismeri jobban. Szûcs mondanivalójának – az 1980-as évek elején erõs politikai felhangokat is hordozó – lényege leegyszerûsítve az, hogy amióta mintegy ezer évvel ezelõtt kialakultak a középkori Európa körvonalai (államai), a hûbéries, majd városias és rendies római keresztény Nyugat, illetve az ortodox Kelet között többé vagy kevésbé határozottan mindig létezett egy köztes régió, amely „vidékiesebb” változatban követte a „nyugati modellt”, de még azokban az idõszakokban is arrafelé húzták céljai, ambíciói, amikor a „keleti modellhez” került közelebb.

Ebben az értelemben a „köztes” Európa legalább annyira vágy és törekvés, mint amennyire valóság: éppen ez a „virtuális” Közép-Európa kép kapta a legkomolyabb bírálatokat. Napjainkban a történészek többsége elfogadja a Közép-Európa koncepciót, és használ valamiféle Közép-Európa fogalmat, bár annak tartalmáról továbbra is megoszlanak a vélemények. A történelmi Kelet-Közép-Európa alatt nagyjából az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát és Lengyelországot értik, esetleg a balti államokkal kiegészítve, mai használatban pedig – némileg leszûkítve – az úgynevezett visegrádi országokat, valamint Szlovéniát és Horvátországot. Elméleti kitérõnknek ezen a pontján viszont felmerülhet a kérdés: mi végre e fejtegetés, ha Németország nem is szerepel benne, s fõként: miért nem szerepel, ha egyszer a szerzõ szerint Németország Európa közepén (Közép-Európában) van – sõt, az állítást merészebben megfogalmazva: Európa közepén Németország van?

10

BEVEZETÉS

Nos, a kapcsolódási pontokat nem nehéz észrevenni: ha igaz, hogy Kelet-Közép-Európa valamilyen módon létezik, akkor éppen azokat a területeket foglalja magába, ahol a német hatások (egyházszervezés, telepesek érkezése, városalapítás, kereskedelem stb.) közvetlenül érvényesültek. Tagadhatatlan, hogy a „Drang nach Osten”, a „kelet felé nyomulás” határa lényegében megegyezett a nyugati kereszténység határával, ami korántsem véletlen, hiszen a „nyugat” alapvetõen a német hatásokat jelentette – s részben jelenti napjainkig. Ebben az értelmezésben Közép-Európa Németországgal és „vonzáskörzetével” azonos; nyugati fele magával Németországgal – esetleg Ausztriát beleértve Nyugat-Közép-Európának lehetne nevezni, ha ez nem volna feleslegesen bonyolult –, keleti fele pedig mindazzal, amit az imént Kelet-Közép-Európánál felsoroltunk.

A központi fekvés, hozzá a nagy – bár az elmúlt ezer év alatt fokozatosan csökkenõ – országterület meghatározó geopolitikai adottság. Nincs még egy európai állam, amelynek annyi szomszédja lenne, mint éppen Németországnak, a szomszédok pedig nem mindig fogadták felhõtlen derûvel a német jelenlétet és erõt. A német újraegyesítés elõestéjén holland és francia politikusok szájából is el-elhangzott a „bon mot”: õk annyira szeretik Németországot, hogy kettõt is szívesen látnak belõle. A németek viszont ezt a geopolitikai adottságot gyakran fenyegetõ bekerítésként élték meg; ráadásul központi fekvésük miatt a német államok bajosan vagy egyáltalán nem maradhattak ki kontinensünk nagy háborúiból – a harmincéves háborút a kortársak például egyszerûen „teutscher Krieg”-nek, német háborúnak nevezték.

Nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy mi különböztette meg a német fejlõdést a nyugat-európaitól. Könnyû belátni, hogy inkább az állami-politikai szféra, mintsem a gazdaság és a kultúra különbségeirõl van szó. Míg a XVI–XVIII. századi Nyugat-Európában (Anglia, Franciaország, Spanyolország, Dánia, Svédország) elõrehaladt az állami centralizáció, a bürokratikus abszolutizmus kiépítése, addig a Német Nemzet Szent Római Birodalmán belül fennmaradt, sõt megerõsödött a kisállamiság, a föderalizmus – amely napjainkig meghatározó jellegzetesség maradt. Felfogható úgy is, hogy míg Nyugat-Európa a nemzetállamok területévé vált, Európa közepe – Itália és Németország – a több államban élõ nemzeteké lett, végül 11

EURÓPA KÖZEPÉN

Kelet-Közép- és Kelet-Európa a többnemzetiségû államoké vagy birodalmaké. Az 1648–1789 közötti idõszakban a nyugati és a német modell már határozottan, a kortársak számára is érzékelhetõen eltért egymástól, bár értékszempontokkal csak a XIX. század romantikus történetírása ruházta fel õket: eszerint a kisállamiság káros és elavult, a nemzetállami fejlõdés pedig pozitív és elõremutató.

Mindezzel máris a német „különút”, a „Sonderweg” sokat vitatott kérdésénél járunk. A tézis eredetileg, 1914 elõtt, pozitív német különutat jelentett: a megkésett nemzetállami fejlõdésért az 1870 után létrejött erõs állam, a kitûnõ bürokrácia, a nagy gazdasági és kulturális teljesítmények kárpótoltak. Ebben a megközelítésben a németek új nemzeti állama mintegy kikerülte a „párt-uralomnak” azt a káros korszakát, amely Nyugat-Európát, mindenekelõtt Franciaországot jellemezte. Az 1914-es eszmék hevületében a németek kultúráját és alkotmányos monarchiáját az ellenséges nyugat elfajzott civilizációjával és parlamentarizmusával állították szembe. Ez a gondolat nemcsak Hindenburg környezetében, hanem Thomas Mann-nál és más íróknál is megfogalmazódott.

A kritikus Sonderweg-tézis csírái már Engelsnél és Max Webernél megtalálhatók, majd a nácizmus tragédiája és a második világháború katasztrófája után német történészek sora alakította elméletté. Lényege, hogy a német tradíció negatívumai – a tekintélyelvû, antiparlamentáris kormányzás, a közélet konzervatív-militaristabürokrata vonásai, az antiliberális, irracionális szellemi irányzatok túlsúlya, a megkésett polgárosodás, illetve az erõs, politikailag önálló polgárság hiánya – voltak azok a tényezõk, amelyek összességében lehetõvé tették, sõt elõsegítették Hitlernek és pártjának hatalomra kerülését. Ebben az értelmezésben – amelynek kiemelkedõ hazai képviselõje Bibó István – a nácizmus nem „üzemi baleset”, hanem a német történelem hosszú távú folyamatainak eredménye. Ennek a negatív teóriának még ma is fel-felbukkanó karikatúraszerû változatai a németeket – legalábbis Luther óta – erõszakos szörnyetegekként ábrázolják, akiktõl nem is várható más, mint a nácizmus és egyéb gonoszságok.

Az utóbbi évtizedben a negatív német különút tétele háttérbe szorult. Egyrészt, mert a német történelem egészét nem csak 1933 vagy 1945 felõl lehet vizsgálni. Másrészt, mert egyre világosabbá válik, hogy nem létezett olyan „normális” nyugati fejlõdés, amelyhez képest Németország útja eleve különbözõ, „eltorzult” vagy „megké12

BEVEZETÉS

„Múlt a jelenben”: a kölni Hohenzollern híd, elõtérben a birodalomalapító I. Vilmos császár lovas szobrával, háttérben az uralkodása alatt elkészült gótikus dómmal. Heine a dómot – amelynek mintája az amiens-i katedrális volt – „megkövült Nibelung-éneknek” nevezte.

sett” lett volna. Az angol, a francia vagy a spanyol történelem legalább annyira (legfeljebb másként) sajátos, mint a német, noha egyik sem torkollott a némethez mérhetõ katasztrófába. A legtöbb kutató immár azt a vélekedést is osztja, hogy nem egyetlen meghatározó német történelmi hagyomány érvényesült, nem kizárólag az imént felsorolt „negatív kontinuitás” határozta meg Németország sorsát, hanem – hol erõsebben, hol halványabban – másféle hagyományok, folytonosságok is szerepet játszottak benne. A lehetõségekhez mérten ez a könyv is igyekszik felfejteni a különbözõ tradíciók alkotta szövetet.

A német múlt megismerését éppen a tradíciók sokfélesége teszi izgalmas vállalkozássá. Futólag esett már szó a kisállamiságról és a ma is eleven föderalisztikus hagyományról. Ennek másik oldala, hogy egy valódi centrum ugyanúgy hiányzott, mint a jól elkülönítõ határvonalak. Aligha van még egy állam, amelynek annyi fõvárosa vagy politikai központja lett volna, mint Németországnak: Aachen, Speyer, Goslar, Frankfurt, Nürnberg, Prága, Bécs, Berlin és Bonn – 13

EURÓPA KÖZEPÉN

és akkor nem említettük még Wetzlart, a régi Birodalmi Kamarai Bíróság vagy Regensburgot, a régi Birodalmi Gyûlés székhelyét.

A nálunk is jól ismert gazdag nyugat – szegény kelet (utóbb: NSZK – NDK) megosztottságnál régebbi, sokáig ugyancsak jellegzetes vonásnak számított észak és dél (eredeti formájában: a „civilizált dél” és a „barbár észak”) különbsége. S persze szólni kellene az évszázadokon át meghatározó katolikus–protestáns, illetve a nem csak nagyhatalmi ellentétet tükrözõ osztrák–porosz dualizmusról vagy a kreatív gazdaság és kultúra, illetve a destruktív politika kettõsségérõl. De mindezzel máris visszakanyarodtunk ahhoz a kérdéshez, amelybõl kiindultunk, és amely megoldhatatlan dilemmát okozott a frankfurti képviselõknek 1848-ban: kik a németek, mit jelent Németország.

A fentiekbõl remélhetõleg kiderült, hogy Németország történetérõl sokféle könyvet lehet írni, és mindegyiket még többféle szempontból lehetne bírálni. Hiszen bõ terjedelem esetén is sok minden kimarad, esetleg súlyához mérten kevés helyet kap. E rövid könyv szerzõjének bõven volna oka a mentegetõzésre: a politikai események történetéhez képest a szükségesnél rövidebben kell tárgyalnia a gazdaság-, a társadalom- és a mûvelõdéstörténet nem kevésbé fontos folyamatait. Legfeljebb érzékeltetni tudja a német múlt sokféleségét, mert képtelenség akárcsak utalni is az egyes régiók, államok, városok saját történetének fõbb csomópontjaira. Más országokkal való összehasonlításra is csak ritkán adódik lehetõség. A szerzõ így arra törekedhetett, hogy úgy egyeztesse a tárgyilagos informálás követelményét a bevezetõben említett nagy kérdések felvetésével, hogy az a magyar olvasó számára érdekes és érthetõ legyen.

Amint az hasonló szintéziseknél megszokott, a könyv egymást követõ fejezetei a jelenkorhoz közeledve mind rövidebb korszakokkal foglalkoznak. Azonban Rankénak a történelmi korszakok egyenértékûségérõl mondott szavait megszívlelve nem követtük azoknak az újabb összefoglalásoknak a példáját, amelyek a középkort csak jelzésszerûen érintik. Végül: a szöveg nem minden; az olvasó képek, ábrák, térképek, statisztikai táblázatok és rövid kronológiák segítségével alkothat teljesebb képet a témáról. Bibliográfia valamint névmutató a kötet végén található.

14

KÉT Á L L A M – EGY NÉP

sõséges) – csoportokat. 23 A laza szövetû párt viszonylagos gyengeségét a hatalommal és a hagyományos parlamenti politizálással kapcsolatos ambivalenciája okozza: kívül is akar maradni az „establishmenten”, de át is akarja alakítani belülrõl. Bár a Zöldek már 1985ben bekerültek a hesseni tartományi kormányba, ezt a dilemmát még az 1998-as választások után országosan hatalomra került „vörös–zöld” koalíció sem oldotta meg.

Jelentõs belsõ reformokra a Kohl-korszakban nem került sor, de a kontinens integrációjának elmélyítésén és kiszélesítésén fáradozó kancellár mint jelentõs európai államférfi vonult be a jelenkor történelmébe.

„EGY NÉP VAGYUNK!” A rendszerváltásnak is nevezett fordulat [Wende] „Lengyelországban tíz évig, Magyarországon tíz hónapig, az NDK-ban tíz hétig, Csehszlovákiában tíz napig, Romániában tíz óráig tartott” – állapította meg szellemesen Timothy Garton Ash, oxfordi Közép-Európa szakértõ.

Németország esetében háromszoros „fordulat” következett be: megszûnt a két világrendszer szembenállása, felszámolták az NDK diktatúráját, és véget ért az állam megosztottsága. Az új (berlini) köztársaság a Nyugat „végvárából” Európa közepére került – de továbbra is a Nyugat szerves része maradt.

A gorbacsovi reformok felgyorsulása, majd a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása mindkét Németországot váratlanul érte.

Az NDK gazdasága rossz állapotban volt – évente ötvenmilliárd márkát költöttek ártámogatásokra, a nyugati államadósság tízmilliárd dollárt tett ki –, de a válság súlyosságát csak néhány pártvezetõ ismerhette. A Szovjetunióban meghirdetett reformokat az NDK vezetõi veszélyesnek ítélték, és mindenféle változástól mereven elzárkóztak – a hatóságok 1988 elején még egy szovjet folyóirat terjesztését is betiltották. „Számunkra életbevágó, hogy egy, ne pedig két 23 A nyolcvanas években az NSZK-ban is fölerõsödött a konzervatív színezetû nemzeti retorika, de ez inkább a hagyományos (marxista) baloldal általános térvesztésével, nem pedig a német kormány irányváltásával magyarázható.

308

1945–2000

Az elfogyó DDR – a Die Tageszeitung címû lap 1989. szeptemberi karikatúrája az NDK lakosságának fokozódó nyugatra vándorlásáról.

fronton kelljen harcolnunk” – mondta bizalmas körben Erich Honecker a Nyugatra és a Keletre utalva. A lakosságon úrrá lett a kilátástalanság érzése, sõt kisebb rendzavarások is elõfordultak.

A hagyományos Liebknecht–Luxemburg emlékünnepségen, 1988 januárjában polgári jogi csoportok ellentüntetést rendeztek; transzparenseikre a Rosa Luxemburgtól származó jelszó került: „A szabadság a másként gondolkodók szabadsága.” A hatóságok 120 tüntetõt vettek õrizetbe, 54 fõt „hazaáruló tevékenység” miatt kiutasítottak az NDK-ból.

Az eseményeket a lengyel és a magyar rendszerváltás hozta mozgásba. A budapesti, varsói és prágai német nagykövetségeket keletnémetek ezrei foglalták el, akik ki akartak vándorolni, és végül meg is kapták a kiutazási engedélyt. Az osztrák–magyar határon húzódó vasfüggöny lebontása mintegy felhívás volt az NDK polgárai számára: itt hagyhatják el országukat, amelyet nem éreznek hazájuknak.

1989. szeptember 11-én a magyar kormány – az NDK tiltakozása ellenére – több ezer menekültet engedett ki Ausztrián keresztül az NSZK-ba. Ezzel egy idõben megalakult az elsõ és legjelentõsebb ellenzéki politikai szervezet, az Új Fórum. Szeptember utolsó hetében megkezdõdtek a Miklós-templomból kiinduló rendszeres lipcsei tüntetések. Az evangélikus egyház egyre nyíltabban és határozottabban támogatta a formálódó ellenzéket. A tüntetõk a korábbi jelszót 309

KÉT Á L L A M – EGY NÉP

„Falomlás” után a brandenburgi kapunál: 1989. november 10-ének reggelén a legtöbb berlini boldogságot, sõt mámort érezhetett – az elkerülhetetlen kijózanodás még hátra volt.

– „Ki akarunk menni!” – új jelszóra cserélték: „Itt maradunk!”. Eközben az NDK vezetõi az ország fennállásának 40. évfordulója alkalmából rendezett színpompás ünnepségekre készülõdtek.

A jubileumot október 7-én, Mihail Gorbacsov jelenlétében, nagyszabású díszszemlével ünnepelték. A szovjet pártvezetõ burkoltan figyelmeztette szklerotikus német kollégáját: „Az élet megbünteti a késlekedõket.” Az NDK vezetõi megértették, hogy a szovjet tankokra már õk sem számíthatnak. (A Gorbacsov-hatás és a „Gorbi-mánia” a keleti tömb országai közül érthetõen a Szovjetunióra leginkább ráutalt NDK-ban volt a legerõsebb.) A központi ünnepséggel egy idõben tízezrek tüntettek Berlinben, Lipcsében – a megmozdulásokat a rendõrség brutálisan szétverte. Az NDK forradalmának elsõ fordulópontját az október 9-i hetvenezres lipcsei tüntetés jelentette, mert a rendõrség ezúttal nem avatkozott közbe. Elsõ ízben hangzott fel a népszerû jelszó: „Mi vagyunk a nép!”. Tíz nappal késõbb megbukott Honecker; utódául Egon Krenzet, az egyébként már régen kijelölt „trónörököst” választották, aki ötven napig sem tudott a helyén maradni.

310

1945–2000

A következõ fordulópont a berlini fal megnyitása – szenvedélyesebb változatban: leomlása – volt, 1989. november 9-ének éjjelén, 28 éven és 91 napon át tartó fennállás után. A Krenz-féle új vezetés ugyanis utazási könnyítéseket jelentett be; az ezekrõl rendezett sajtókonferencián egy olasz tudósító feltette a kérdést Günter Schabowski berlini párttitkárnak, hogy mikor lépnek életbe az intézkedések.

Schabowski zavarában azt felelte, hogy akár azonnal, mire berliniek tömege özönlötte el az átkelõhelyeket. A tehetetlen határõrök átengedték az embereket; az éjszaka afféle népünnepéllyé vált. A következõ napokban (november 12-ig) mintegy kétmillió keletnémet látogatott el Nyugat-Berlinbe. A november 13-i lipcsei tüntetésen elõször hangzott fel az új jelszó: „Mi egy nép vagyunk!”

A német újraegyesítés ezzel egy csapásra napirendre került.

A tüntetõk addig a keletnémet állam demokratizálását követelték – november 9-étõl már az NDK létérõl vagy (egyre inkább) nemlétérõl volt szó. Ezt fejezte ki az újabb jelszó: „Németország az egységes haza!” – amelyet paradox módon az NDK himnuszából vettek át.

November végétõl az irányítás ismét a politikusok és a jogászok kezébe került. Kohl kancellár megfogalmazta a két Németország kapcsolatainak rendezésérõl szóló tízpontos tervét – az újraegyesítés ebben még csak távoli lehetõségként szerepelt. Decemberben az NDK-ban megkezdõdtek az SED és az ellenzék közötti kerekasztaltárgyalások, amelyet már 1990 februárjában követtek a német újraegyesítéssel foglalkozó „kettõ-plusz-négyes” tárgyalások a két német állam és a négy gyõztes nagyhatalom részvételével. A „kettõ-plusznégy” valójában már ekkor „másfél-plusz-négy” volt, hiszen az NDK vezetése egyre kevésbé képviselhetett önálló politikát. Március 18-án megtartották az NDK történetének elsõ és utolsó szabad választását, amelyen 40,9 százalékkal a fájdalommentes átmenetet ígérõ Kohl és a CDU gyõzött. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keletnémetek nagy többsége a gyors – lényegében beolvadást jelentõ – egyesítésre voksolt.

A demokratikus átmenetben fontos szerepet játszó NDK szervezetek, mint az Új Fórum, lényegében eltûntek. Nyáron megkötötték a gazdasági-, szociális- és valutauniót; szeptemberben, az utolsó kettõ-plusz-négyes találkozón pedig aláírták Németország szabályozásának szerzõdését, amelynek tíz cikkelye jogi értelemben is lezárta 311

KÉT Á L L A M – EGY NÉP

a második világháborút.24 Végül 1990. október 3-án hatályba lépett a két Németország egyesülési szerzõdése. Június 17-e helyett ez a nap lett a német egység új ünnepe.

AZ UTOLSÓ ÉVTIZED Az örömünnepet – akárcsak Közép- és Kelet-Európa többi „posztszocialista” országában – törvényszerûen követte a kijózanodás vagy inkább a „macskajaj”. (Elegánsabb kifejezéssel: az „egyesülési krízis”.) Az NDK tönkrement üzemei sorra bezártak, a GDP az 1989 utáni öt év alatt 40 százalékkal esett, az össznémet termelésnek csupán 7,9 százalékát adta. A munkanélküliek aránya magasra szökött, a fordulat után egy évtizeddel is több mint kétszerese a nyugati tartományokénak. A munkanélküliség különösen a nõket és a fiatalokat sújtja. A nehézségeket csak részben ellensúlyozta, hogy az öt új tartományba25 ömlöttek a segélyek, hitelek és különféle támogatások: értékük 2000-ig bõven meghaladta az ezermilliárd márkát, ami még a nyugatnémet gazdaságot is megterhelte. „Összenõ, ami összetartozik” – mondta az idõs Willy Brandt 1989 mámoros novemberének egyik tömeggyûlésén. Ám hamarosan kiderült, hogy az összenövés lassú folyamat. Míg 1990 márciusában, a választások hónapjában a keletiek 32 százaléka tartotta magát „inkább” keletnémetnek, addig 1992 januárjában már 59 százalékuk nyilatkozott így. Nyugaton a megkérdezettek 11 százaléka vallotta magát „inkább” nyugatnémetnek. Sok keleti érezte úgy, hogy hátrányos helyzetbe került (bár 1997-ben a keleti bérek színvonala elérte a nyugatiak 75 százalékát – 60 százalékos gazdasági teljesítmény mellett); hogy beolvasztott tartomány lakója (bár egy statisztika sze24 A békeszerzõdést helyettesítõ megállapodás véglegesítette a határokat, 370 ezer fõben korlátozta az egyesített Németország haderejét, és rögzítette az ABC-fegyverekrõl való lemondást. A Szovjetunió garantálta, hogy katonáit 1994 végéig kivonja Németországból – az utolsó orosz katonák ténylegesen 1994 augusztusában távoztak.

A nyugatiak maradtak, de immár nem mint megszállók, hanem mint NATO-haderõ.

Az új Németország NATO-tag maradt – ahogyan Dulles, egykori amerikai külügyminiszter mondta: „Nem engedhetjük meg, hogy egy egyesített és felfegyverzett Németország Kelet és Nyugat között a senki földjén tévelyegjen.” Ezekkel a korlátozásokkal az aggódó európai szövetségeseket – Mitterand francia elnököt és Thatcher brit kormányfõt – is sikerült megnyugtatni.

25 Az egyesült Németország 16 tartományból áll: a tíz nyugatiból és az öt újonnan megszervezett keletibõl, valamint Berlin fõvárosból, amely a Bundestag 1991-es határozata alapján 2000-tõl ismét a kormányzat székhelye. A 16 közül mindössze kettõ történelmi tartomány: Bajorország és Hamburg.

312