ROST | 11 | 2021/1 by Rost irodalmi lap

|11|

IRODALMI LAP 2021/1

TARTALOM MOHÁCSI BALÁZS 2 két rózsaszín kocka között CSŐSZ GERGŐ 4 Newton 5 sic transit KIRÁLY CSENGE KATICA 6 Elízium ÁDÁM GERGŐ 7 Hagyaték DONALD HALL 18 A csók ROBERT HAYDEN 19 Azok a téli vasárnapok 20

SZEGŐ MÁRTON Egy csészével

MÁRTON ÁGNES 23 Férc OLÁH PÉTER 25 neon KORSÓS GERGŐ 27 Az utolsó zongora 28

FRIEDL VIKTÓRIA A rózsaszirmok

KARNAUF ANNA 30 Gondolat

MOHÁCSI BALÁZS

két rózsaszín kocka között

minden jó versnek van eleje közepe és vége csak nem ebben a sorrendben mert az emberek tízszer-tizenötször is lehúzzák a vécét miközben odakint feltartóztathatatlanul csobog a költészet és nem kérnek bocsánatot a nőktől pedig tudom mi a különbség két rózsaszín kocka között például amikor elszabadult narancsfejű hajóágyúkat idézek fel kellene végre ébredni bárcsak felálmodhatnék csendesen egy világot magamnak mert muszáj mivel a város elsősorban nem toposz nem alakzat és nem is a szemlélet tárgya hanem bejárható tér vagyis történik versszerűen működik minden reggel elkezdődik a nap felkel esőgombák vagy mikrohullámok között és kiözönlünk mind az utcára még a fekete angyalok és a sötét puttók is sőt egy távoli szegletben az egymással szolidarító újságírók is mikor a reggeli büfögés szőlejében pókháló remeg a radiátoron és ambivalens jellemzők sorakoznak mint invazív katicák a karnison vagy kávézóban kávézni kívánók és merényletet szőnek az őslakosság ellen szóval zenét hallgatok és kaptatok felfelé a térképen és nem oda ahol nagyobb szükség lenne rájuk kerülnek a mondatok 2

olykor megkísért egy-egy szívbemarkoló yolo mert olyan mintha még el se kezdtem volna írni mert valahogy el kellett ide jutnom ahol még mindig nem vagyok sehol sem és ezen nem segít a megbocsátás a légfrissítő és a fogmosás sem miközben az égen újabb és újabb narancsok gurulnak el.

CSŐSZ GERGŐ

Newton

Lassan, megfontoltan dolgozott a művész. Ráncai csendes morajlással simultak szemöldökcsontjára, tekintete átszellemülten csillogott, és cserepes ajkaival, miket kényszeresen meg-megnyalt, enyhén csücsöríteni kezdett igyekezetében. Foltos jobb kezével reszketegen a semmibe nyúlt, keresgélt, pillantása nem követte, így kissé megbillent a sörösüveg, amikor a nyakához ért, ám ő gyakorlott mozdulattal korrigált. Nem emelte meg, csak markolta, kapaszkodott bele, mindenkinek kell egy biztos pont az életében. Háztáji expresszionizmus, alkoholban oldott valóságpigmentek, random szófoltok élete vásznán, kissé hátradőlt, az összképet méregette talán, hunyorított, feje enyhén balra billent, majd nagy robajjal leesett a bárszekről.

sic transit

Szarszagú angyalok állnak a sorban az éjjel-nappali kasszája előtt, a műanyag szárnyaik törötten lógnak, hajuk tövénél a festék lenőtt. Elkent a beszédük, flitteres orca, a sportcipő sarka le van taposva. Majd egyikük megszédül, zsírfoltot húzva a csemegepultra kezeivel. Lángpallos, Ezekiel? Azt csak álmodtad! Egy üveg gin meg két Royal vodka és diszkóknak fénye nekik az égi jel. Rohannak tova, az ördögi körútra, zeng a Glóri-glóri-halleluja.

KIRÁLY CSENGE KATICA

Elízium

Szóvesézés, belátó tekintet, arcangyal, tánc, akkordbársony, oszlopok és oszlopfestékek, a szárnymoly, a szárnymoly, a szárnymoly énekel, A talptagadás egyben lebegés? Antigravitációs jóindulattal énekli, a szilárd és folyékony lények felé fordított fejjel, egyszer mind elmúlunk, a megmaradás törvénye szerint pokolmonopoly, tapasztalatpénzzel, ha nem értjük az üveget majd nekimegyünk, mint Churchill csak harc nélkül ugye.

ÁDÁM GERGŐ

Hagyaték

A kancsalítás metodikája Zsolti azért ment az ügyvédjéhez, mert nem tudott kancsalítani. Persze ezt nem árulta el rögtön. Ameddig türelme engedte, várt, és nézte a tévét. Dr. Szabó Kücsidnek szokása volt bekapcsolni a tévékészüléket, hogy amíg ő a jogi iratokat bújja, az ügyfél ne unatkozzon. Egy fekete öltönyös férfi jelent meg a képernyőn, és azt kérdezte: – A halál is csak azért ijesztő, mert végleges, nem? – A férfi habozott, majd így folytatta: – Ha az ember nem ismerne félelmet, létezne az a szó, hogy Isten? A képernyő átváltott egy másik öltönyösre, aki vállat vont, beleharapott egy pulykás szendvicsbe, és tele szájjal azt felelte: – Erre legalább annyira van válasz, amennyire nincs. Zsolti kezdte elveszteni a türelmét. A lábát rugóztatta, képtelen volt veszteg maradni. Csatornát váltott. – Egy teljes százalékkal! – magyarázta egy fehéringes pasas a riporternek. – Múltba nézéssel tehát huszonegy százalékra emelkedik agyunk energiaigénye. Ehhez a befelé kancsalítás mellett csupán gyenge koncentráció szükséges. Az emlékezés és múltba nézés között óriási különbség, hogy utóbbinál minden apró részletet újra megvizsgálhatunk, míg az emlékek az idő előrehaladtával fakulnak, torzulnak. 7

– És mi a helyzet a kifelé kancsalítással? – kérdezte a tollát rágcsáló riporter. – Nagyon örülök, hogy megkérdezte. A kifelé kacsalítás képességével csupán kevesen bírnak. Az eddigi kísérletekből származó eredmények azt mutatják, hogy a megfelelő koncentráció és kifelé kancsalítás igénybevételével újabb egy százalékkal nő az agy energiaigénye. Tudja, mit jelent ez? A riporter kivette a szájából a tollat, és megrázta a fejét. – Hát azt, hogy az idő egy másik irányát azonosítja be ilyenkor az agy. Mégpedig a jövőt! Hát nem fantasztikus? Zsolti elzárta a tévét. Az irodában néma csend lett. Kücsid mozdulatlanul meredt egy papírra. Zsolti az asztalra csapta a távirányítót, mire Kücsid összerezzent. – Talált valamit? – kérdezte Zsolti. – Nem, attól tartok. – Na, ide figyeljen. Mióta az ügyvédem? Kücsid elgondolkozott. – Húsz éve – segített neki Zsolti. – ...húsz éve. – Apám nem írt végrendeletet, tehát minden az egyenes ági leszármazottra, vagyis rám száll. Csakhogy a minden jelenleg semmi, mert halála előtt kiürítette a bakszámláját és a széfet is. Kücsid lassan bólintott. Zsolti az asztalon dobolt. Rettenetesen idegesítette, hogy a család ügyvédje nem ajánlja fel önszántából a segítséget. Mérgében ezt kiáltotta: – Miért nem jön el a házunkba, ahonnan apám az utolsó években alig mozdult ki, és deríti ki, hogy hová tette az örökségemet? – De hát… miért kellek ehhez én? – Kücsid halkan beszélt. 8

Azt kívánta, bárcsak menne a tévé. Zsolti megadóan sóhajtott. Hátradőlt a székben, kezét a karfára helyezte. Ujjai most bágyadtan pihentek. A férfi az asztallapon csillogó napfénybe nézett, és mélabúsan azt felelte: – Mert én nem tudok kancsalítani. A Tóbi-monológ Zsolti bekapcsolta a tévét, majd rágyújtott egy szál cigarettára a nappali kellős közepén. Kücsid felvonta a szemöldökét. – Úgy tudom, Tóbi kifejezetten megtiltotta, hogy a házában dohányozz. Zsolti megvonta a vállát, és kifújta a füstöt. Az ügyvéd sóhajtott egyet, aztán kancsalított és koncentrált. Egyre távolabb ment az időben, majd megállt a múlt egy pontján. Egy szőrös-tollas, két lábon járó dinoszauruszt látott, amint egy kigyulladt fát bámul. – Hopp-hopp – kiáltotta Kücsid. – Sok lesz. A dinoszauruszt megperzselte a tűz, és mivel ezt támadásnak vette, megpróbálta felöklelni a fát. Közben ő maga is lángra kapott, de csak nem adta fel. Kücsid újra nekifogott, de ismét túlment. Talán az ezerkilencszázas évek elején lehetett. A tömbház helyén még csak egy vályogház állt. Egy férfi a kandallót próbálta begyújtani, de a fa túl nedves volt, ezért bőven meglocsolta benzinnel, majd meggyújtott egy szál gyufát, és a tűzhelyre dobta. A lángok kicsaptak a kandallóból, és felgyújtották a férfit. Kücsid a fejét rázta. Az ügyvéd tett egy félkört a szobában, és újrakezdte, ezúttal 9

sokkal lassabban. Az első gyanús jelre megállt, és belenézett kancsal szemével a múltba. – Hopp-hopp – látta-hallotta pár másodperccel ezelőtti önmagát. – Sok lesz. Továbbhaladt, koncentrált, érezte, jó helyen jár. Lehorgonyzott a múlt egy pontján. Tóbiás vele szemközt állt, kifelé kancsalító szemmel. – Látlak, Kücsid! Ne ijedj meg! De Kücsid megijedt. Épp csak a kiáltást sikerült elfojtania. – Tégy úgy, mintha itt sem lennék. Zsolti ne tudja meg! Járkálj! És Kücsid járkált. Úgy tett, mintha kutakodna a múltban, közben lopva oda-odapillantott az öregre, akinek karján tűnyomok éktelenkedtek, ereit kiégette a kemó, arca beesett, szeme pedig szinte áttetszővé vált. Miközben Kücsid mászkált, Tóbi belefogott mondandójába. – Mindennek megvan a helye a világban, Kücsid. A zigótának az anya hasában, a pornómagazinnak pedig a Petőfi-összes és a Biblia mögött, ahol senki nem keresné. Az én testemnek is megvan a helye, de nem ott, ahova Zsolti szánja. Én, a nehéz, hideg földben? Nem! Kücsid, te ügyvéd vagy, hivatásod az igazság. Tégy igazságot nekem, és szórd a poraimat az Atlanti-óceán közepébe, hogy szétáramolhassanak a világban. Ott legyenek hidegben, melegben, a sötét mélységben és a napsütötte tengerparton, mert a keringés tesz élővé, és ha a vér már nem kereng bennem, én akarok kerengeni a világ ereiben. Szeretnél végre fair világot, még ha csak kis időre is? Tedd meg, amire kérlek, cserébe elárulom, hol a megmaradt vagyonom. Az fedezi a repülőt oda, és a hajóutat vissza. A maradékot pedig tekintsd egy vaskos bónusznak. Ez az utolsó kívánságom. 10

A tizenhat éves Zsolti a múltban belépett a nappaliba egy kosárlabdával, pattogtatott kettőt, majd a labdát apja fejének dobta, amitől Tóbiás megdermedt. A labda visszapattant Zsolti kezébe: – Na, kiviszel a pályára, vagy mi lesz? Tóbiás dermedten állt, hangtalanul formálta a szavakat: Istenverte kölyök! Kücsik elképedve engedte el a múltat. Zsolti vele szemközt állt, éppen rágyújtott egy újabb cigarettára. Porból porrá Kücsid nem mondta el Zsoltinak, hogy Tóbiás beszélt hozzá a múltban. Voltaképpen semmit nem mondott. Zsolti annyira mérges lett, hogy azonnal kihajította az ügyvédet. Kifelé menet Kücsid kancsalított, és figyelmesen végighallgatta, mit mond Tóbi a pénz egy részének hollétéről. A fennmaradó vagyonról röviden halandzsázott, majd hozzátette, ez egy titkos nyelv, aminek a megfejtéséhez a Central Parkban elrejtve találja a leírást, és azt is elárulta, pontosan hol. Az alku tehát megköttetett. Kücsid visszament az irodájába, és végiggondolta, hogyan is vágjon neki az útnak. Időközben felhívta a hullaházat is, és elmondta, hogy Tóbi hamvasztást kért, valamint azt, hogy ügyvédje vigye végső nyughelyére. A vonal túlfelén nem kérdezősködtek, nem problémáztak. Ismerték már Kücsidet. Volt azonban egy kis gond. A légitársaságok honlapját böngészve Kücsid megtudta, hogy tilos hamvakat vinni a gépre, pár hónapja ugyanis valaki felvitt egy urnát, ami egy légörvényben kivágódott a csomagrekeszből, és egyenesen 11

egy stewardess fején landolt. A nő elájult, az urna felnyílt, a hamvak pedig betöltötték az utasteret. Az utasok fuldokoltak, rosszul lettek, ezért a gép kényszerleszállást hajtott végre Miskolcon. Miközben Kücsid az utazáson töprengett, ment a tévé a háttérben. Éppen a Nagy Lebowskit adták. Töki és Walter egy sziklán állt, hogy barátjuk hamvait szétszórják. Walter előrelépett, egy kávésdobozt tartott a kezében, letépte a tetejét, és a szélbe szórta a maradványokat, amik egyenesen Töki arcában kötöttek ki. – Megvan! – csapta össze a tenyerét Kücsid. Ferihegyi pszicho Egy háromliteres orosz kávésdobozba töltötte a hamut, és a tetejére szórt némi őrölt kávét. A sok piszmogással azonban elment az idő, Kücsid az utolsó pillanatban ért ki a reptérre, és a becsekkoláson is csak keresztülfutott volna, ha nem vonják félre, és nyittatják ki vele a táskáit. – Ez mi? – kérdezte a biztonsági szolgálat női alkalmazottja. – Kávé – lihegte Kücsid. – Csakugyan? Kücsid hevesen bólogatott, és sóváran nézett a fémérzékelős kapuk mögé, ahol békésen üldögélő utazók várakoztak, nézelődtek a méregdrága boltokban, mentek fel a mozgólépcsőn az étkezőkhöz. Mikor Kücsid visszanézett a nőre, az már egy kanalat tartott a kezében. – Egyen belőle – hangzott az utasítás. – A kávéból? 12

– A kávéból. Már ha valóban kávé. – De már ittam ma kettőt. És futottam, hogy elérjem a gépet. Még egy kis koffein, és felrobban a szívem. – Eszik, vagy hiába futott. Kücsid átvette a kanalat, és farkasszemet nézett fejjel lefelé fordított önmagával. Leszedte a doboz tetejét, és döbbenten nézett a futás közben összekeveredett porra. Arcából kiszaladt a vér. Ez csak kávé, gondolta, ez csak kávé, bocsáss meg, Tóbi, ez csak kávé, ez csak kávé… A kanállal mélyen beletúrt az egyvelegbe, hátha lentebb több kávé lesz, majd a port a szájába tömte. Mikor végre lenyelte, a nő intett, hogy továbbmehet. Kücsid fogta a holmiját, és a legközelebbi vécébe rohant. Futás közben a fogai közt csikorogtak Tóbi koffeinnel kevert maradványai. A mellékhelyiségbe érve félrelökött egy nagydarab manust, majd rácsapott a legközelebbi fülke ajtajára, de az zárva volt. Átugrott a következő fülkéhez, de az is foglalt volt. Mikor a harmadikhoz ért, már öklendezett. Közben a táskájában turkált zacskó után, mert megígérte Tóbinak, hogy az Atlantióceánba szórja a hamvait. Az összeset. Zacskóval a kezében berontott az utolsó fülkébe, ahol két mackónadrágos férfi hajolt a vécétartály fölé. Egyikük SZÉP-kártyával vágta csíkokra az angyalport, majd felszippantott egy adagot. – ÚRISTEN! – fakadt ki a férfi az orrához kapva. – Mi van? – kérdezte a másik. – Kibaszott mészpor az egész. A plafonon akarok lenni tőle, nem a házamat renoválni vele. Erre a másik is felszívott egy csíkot, majd azt mondta: – Elég gyenge anyag, de azt hiszem, ha eleget szippantunk, rendben leszünk.

Kücsid a két dülöngélő férfira meredt, majd a zacskóba ürítette gyomra tartalmát. Édenkert A gép felszállt, repült öt órát, majd az Atlanti-óceán kellős közepe felett szétrobbant az egyik hajtómű. Kücsid riadtan nézett ki az ablakon. Biztos volt benne, hogy túléli, hiszen Tóbi erre a gépre küldte, csak azt nem értette, miért nem szólt neki, hogy éppen az Atlanti-óceán közepe fölött… Ezen a ponton megszűnt a gondolatfolyam. Kücsid falfehér arccal motyogott maga elé: – Tudta. A mellette sikoltozó nőhöz fordult, megragadta a blúzát, úgy rángatta, és közben nyálfröcsögve azt ordította: – Tudta! A nő tovább sikoltozott. A gép becsapódott, és Kücsid előtt elsötétült minden. Amikor az ügyvéd visszanyerte az eszméletét, már csak hárman voltak a roncsban: a nő, a kapitány és Kücsid. A gép maradványai lassan, hullámozva siklottak a vízfelszínen, majd váratlanul partot értek. Kücsid kikapcsolta a biztonsági övét, és felállt. Szédülten huppant vissza a helyére. Megrázta sajgó fejét, újra felkelt, és megkapaszkodott egy székben. Az utastérben bokáig állt a víz, és a gép jobb fele derékmagasságtól leszakadt. A táskám!, gondolta a férfi, de már nem volt mit ellenőrizni. A csomag Tóbistól-kávéstól a vízbe veszett. Még szerencse, hogy legalább a pénzét magánál tartotta. Miközben ezen merengett, felváltva dörgölte 14

fájdalomtól lüktető tagjait, és a nőhöz fordult: – Jól van? – Lezuhantunk az óceán kellős közepén – sikította a nő. – De jól van? – tette fel Kücsid újra a kérdést. A nő megint sikított, de már csak szavak nélkül, hisztérikusan csapkodva, a kétségbeeséstől vörös fejjel, épp, mint zuhanás közben. – Jól van – mondta Kücsid, és mivel nem mert a kalimpáló nőhöz érni, a széke fejtámláját paskolta meg nyugtatólag. A pilótafülkéhez sétált. Az ajtó résnyire nyitva volt. Belökte és belépett. A kitört szélvédőn át egy homokos tengerpartra látott. Pálmafák, sűrű bozótosok tömörültek mindenütt, az aranybarna homokot pedig kristálytiszta víz nyaldosta. A pilóta felnyögött. – Jól van? – kérdezte kücsid. – Hogy lennék jól? – szuszogta a férfi félig behunyt szemmel. – Majdnem megdögöltünk. Egy kis szünetet tartott, közben a zsebében turkált, és elővett egy iPhone-t. – Fogja! – nyújtotta át Kücsidnek. – A rádió megsérült, de megvannak a telefonomon a műszaki rajzok. Talán meg tudom szerelni. Vigyázzon rá, de ne használja, nehogy lemerüljön! Kücsid átvette a készüléket, és jobb ötlete nem lévén, ennyit mondott: – Jól van. A pilóta válaszképpen elájult. Kücsid kivonszolta a férfit a partra, majd visszament a nőért, ráhúzott egy mentőgumit, és kivitte őt is. Pár perc múlva mindhárman a parton feküdtek. Kücsid a 15

telefont szorongatta, miközben az óceánt bámulta. – Játszhatok vele? – kérdezte a nő. Kücsid értetlenül nézett rá. – A telefonnal. Az ügyvédet nem érdekelte, mit akar a nő, ahogy az sem, mi lesz a telefonnal. Csak az foglalkoztatta, hogy ő élje ezt túl. Az már kiment a fejéből, amit a pilóta mondott a műszaki rajzokról. Átnyújtotta az iPhone-t. – Ilyen nincs! Csak a Snake van rajta – mondta a nő kisvártatva, de azért játszott pár kört, majd pár perc múlva megbökte Kücsidet a készülékkel: – Megpróbálja? Kücsid kézbe vette az almalogós telefont, és nyomkodni kezdte. Még akkor is játszott, amikor az iPhone csipogott egyet, és a jobb felső sarokban az elemikon kiürült. Az éles hangra a pilóta összerezzent. – Mi volt ez? – nyögte? – Hol vagyo… Ekkor vette észre a sötétben ücsörgő két, telefont nyomkodó alakot. Elordította magát. Először még nem találta a szavakat, aztán különféle szitkok törtek fel belőle, végül kitépte Kücsid kezéből a kikapcsolt készüléket, és azt kiabálta: – Mindent tönkretettek! Takarodjanak innen! Azzal talpra küzdötte magát, és visszatámolygott a roncsba. Kücsid és a nő dermedten ültek egy darabig, majd egyszerre ugrottak talpra, és néhány másodpercnyi habozás után a kapitány után futottak. – Nem küldhet el minket! – rikácsolta a nő. De a pilóta addigra összeszedte magát. Áttúrta a fülkéjét, és amikor kilépett az utastérbe, már jelzőpisztoly volt a kezében, amit egyenesen rájuk szegezett. 16

– Tünés! A kapitány mögött sötéten ringatóztak a fák lombjai, különös madárhangokat hozott a szél, és Kücsid biztos volt benne, hogy más félelmetes bestiák is ólálkodnak az erdőben. – De hát akkor mi lesz velünk? – fakadt ki végre. – Nem érdekel! – ordította a pilóta. – Várjon! – túrta elő Kücsid a bankkártyáját. – Van pénzem! A pilóta összevonta a szemöldökét. Egy darabig csak csücsörített, és a vállát vonogatta, majd nagy sokára kitört belőle a kérdés: – Mégis mi a fenét kezdjek vele egy lakatlan szigeten? – Hát… – kezdte Kücsid, de a pilóta dühében kibiztosította a fegyvert, mire a két utasnak inába szállt a bátorsága. Sikoltva rohantak a partra, és ott tovább a víz mentén. – Meg fogunk halni? – lihegte a nő, és sírva fakadt. – Nem tudom – rázta a fejét Kücsid, szemébe könnyek gyűltek. – Nem tudok kifelé kancsalítani.

DONALD HALL

A csók

Hátak csóktól görbülnek, és a száj ‒ a fájdalom ‒ és annak zöld mélye tartja csak az időt. Hazugságát veszti a cél. Áldozatok, a túltelt szélben úszunk, sötét bajban. Nem, megdörzsölt zsibbadás sűrűjében. És, a levegőben tél vagyunk, és ami alig valami, homályos, indítványt tevő. Éjjel, az ápoltak és meg nem tűrtek ruháiba tekerve, ahol a drót öt keze bánt, gyűr, szeretünk. A szerelem csók, mely napokig megtapad, akár egy zöld gyík lába a falon, majd nincs sehol. fordította Vonnák Diána 18

ROBERT HAYDEN

Azok a téli vasárnapok

Vasárnaponként is korán kelt apám és sötétkék fagyban vette fel a ruháit, aztán a szokásos hidegben végzett munkától megfájdult, kicserepesedett kezeivel lángoló tüzet rakott. Soha senki nem köszönte meg neki. Felkelnék és hallanám a fagyot meghasadni, töredezni. Amikor a szobákban meleg van, szólítana, én lassan ébredeznék és öltözködnék, rettegve a ház krónikus haragjától, Közömbösen beszélnék vele, azzal, aki kihajtotta a hideget és még az alkalmi cipőmet is pucolta. Mit tudtam én, mit tudtam én a szeretet zord és elhagyatott hivatalairól? fordította Vasas Tamás

SZEGŐ MÁRTON

Egy csészével

Holtfáradtan ébredt. Fekete, hideg anyagon feküdt. Lassan eszmélt, látása nehezen tisztult. Csillagalakba dermedt teste a talapzathoz tapadt, ujjai mozdulatlanok. Óvatosan, félve nézett körbe. Sötétség vette körül; nem tudta eldönteni, a semmit látja, vagy azt sem. Feltápászkodott. Megigazította nyakkendőjét, elnyűtt zakóját leporolta, övét szorosabbra húzta. Toporgott. A meggörbült gerinc miatt vállai elcsúsztak egymástól, cipőtalpa nagy részét régen elcsoszogta, fekete vászonnadrágja bokáját nem fedte, zokniján a varrás fölfeslett. Szorgosan vasalt ingei közül a szürkét viselte, most is, mint mindig, betűrve, hozzá barna kravátli. Sovány teste elveszett öltözékében, öltözéke beleveszett kollegiális közegébe, de itt egymaga volt. Nagy koponyáján vékony takaróként húzódott a bőr, csak az agyi részen feszült simán. Sután masszírozta jobb halántékát, a bőr ide-oda redőzött a csontos árokban. Szemei, akár egy szelíd, beteg lóé, valahogy semerre sem néztek, tekintetét elhomályosította az együgyűség és tanácstalanság. Hunyorogva körbe pislantott, még mindig sötét. Zsebébe csúsztatta csontos kézfejét, úgy lézengett egy darabon. Mélán csoszogott körbe-körbe, hamar kimelegedett; megállt, majd elővett egy világosbarna zsebkendőt, hogy megtörölje homlokát. Ránézett órájára, a mutatók mozdulatlanok. Megrázta csuklóját, semmi, csak roppant egyet. Száját eltátva 20

várta, fog-e történni valami. Megkocogtatta a számlapot. Semmi. Az idő szent, mantrázta. Elgondolkodott, késett-e valamikor. A düh, mintha csak leforrázta volna, pánikba ejtette. Remegő kezét ökölbe szorította, és maréknyi erejéből óráját kezdte verni, hogy büntesse, hogy kínját oldja. Elég, parancsolt magára. Apró foszlányokban fénylett a számlap menti fémgyűrű. Felnézett, éles, fehér korongot látott, mint matt éjen a telihold, elszokott már szeme a világosságtól. Talán egy nyílás az, gondolta. Türelmesen figyelte. A nyaka már elgémberedett, mikor észrevette, hogy alaktalan árnyfoltok mozdultak meg a fényben, és ahogy figyelt, halk beszédet hallott. Úgy vélte, be van zárva egy tágas és nyitott aknafélébe. Émelygett, sápadt az idegtől, majd akár a roham, elindult. Elveszett az időtlen menetben, nyögött, pihegett, néha térdére támaszkodva megpihent. Lábai egyre elfogytak alóla, súlytalannak érezte testét, megrogyott, hirtelen támadt szédülete taszított egyet rajta, összeesett. A falba ütközve megtántorodott, tompa fájdalom áradt szét fejében. Tekintetét megtörte az ámulat, némán üvöltöttek pupillái. Homlokához kapott, kitapintotta a horzsolást, majd kendőjével felitatta a kiserkedt vért. Óvatosan előre nyújtotta karját, megérintette ismét a hideg anyagot, amelyen ébredt. Porcelán, gondolta. Íves, nem egyenes, akár a fényalak fölötte, és ahogy kereste az él végét, megfordult. Nem mert ordítani. Életében sem ehhez szokott, de most szükség. Tüdeje alig bírta már. Mély levegőt vett, horpadt mellkasa megemelkedett, hasa megkeményedett. Fölszakadt a hang a torkában, garatjában, szájüregében, öklét sárga 21

fogsorához rántotta, nehogy a padlóra köpjön. Köhögése öklendezésbe torkollt, fél percbe is telt, mire abbahagyta. Régóta nem tudott már egyáltalán ordítani. Most szédült, zavart. A fenti beszédhangok erősödnek, visszhangjaik betöltik a teret. Nem ért semmit. A falat támogatva elindul, miközben képek mozdulnak meg elméjében, és emlékekké kapcsolódnak. Ahogy minden nap felkel, fél szelet kenyeret eszik, a másik felét estére hagyja. Reggeli után sietve mos fogat, közben fél kézzel magára húzza heti trikóját, nehogy a fülledt irodában átizzadja az ingjét, melyet kétnaponta vált. Egyre hevesebben lép, mintha motor hajtaná, néha megcsúszik a fekete porcelánon. Agya egyre zakatol. Fogmosást öltözködés követ, azt cipőhúzás. Kilép a lakásból, bezárja az ajtót, és rendre bekukucskál a kémlelőn, nyugtázva a nap kezdetének lezárását. Leslisszol a lépcsőn, és egyenest, szinte megátalkodottan rohan az irodába. Karja erőtlen, vállával dől a falnak, majdhogynem vonszolja magát. A hangok egyre masszívabban örvénylenek, az árnyak egymásba érnek odafent. Az osztály igazgatóját mindig előre üdvözli, de az nem válaszol. Munkahelyén együtt kattogtatja a gépet negyvenkilenc másik szürke egyenruhással az irodában. Emberi hang nélkül telik a nap, egy ültő helyben az ólomszínű falak közt. Császkál körös-körül a fekete tégelyszerűségben, mikor a hangok csillapodnak, az árnyak megmerednek. Ő összeroskad, felfelé bámészkodik, kezét feje fölé emeli. Cukrot zúdítanak rá, teljesen betemeti. Forróság gyötri, oldódik. A gőz hullámzik, az igazgató szürcsöl, a csésze ürül. 22

MÁRTON ÁGNES

Férc

Még a krokodilust is koronavírusnak olvasom ebben az évben. Én majd tűt készítek. Hiányzik valami ősi, a közelség a meteorvashoz, a csontokhoz. Tiszta, de nem steril. A postás olyan, mint egy távoli galaxis futára, amelynek valaha beszéltem a nyelvét. A tűedző szerszámok tetszenek a legjobban: a gyűrűk, drótok, kacsalábú kanalak, csípőfogók és csipeszek, az öntöttvas edzőtál. Bármi, amivel babrálni lehet. Lefoglalni a szurtos kezem, ha már nincs, aki doromboljon.

Álmomban forgó hordókba teszem a leöblített tűket, fűrészporba. A szabó kedvence a rövid, mokány tű, gyorsabb vele a fércelés. Mosolyog, kihízzátok ezt is. Ami szétvásott, abból egy lesz. Én keresztszemeset hímeznék. Öltögetném a szarvast, a forrást a láthatatlan tűvel, súrolt redőny és keményített függöny mögött. De a szerszámok a pincében kötnek ki, épp hogy beférnek. Még egy búcsúsimítás, aztán zuhany. És kézmosás. Felhabzik a szappan. Rendelek megint. Fertőtlenítőt, több tucat flakont. Haverom, a postás kacsint, már szalad is tovább.

OLÁH PÉTER

neon

A fogasra akasztja a bőrét. Az igazi színe nem zöld, nem úgy fest, ahogy képzelik. Az egész teste nyálkás, ragadós, mégsem béka. Az éjjel mélyeket sóhajt, izzik. Narancsbőr. Nem kapcsol villanyt. Előveszi a szatyrot, kipakol. Patkányméreg, vegyszerek. Édesség. Még van ideje, még nem ért haza a szembeszomszéd. Még nincs, akit megfigyeljen. Áll, és a villany helyett is ég. Körbenéz, mindennek rendben kell lennie. Észrevesz pár gyürődést az arcán. Bedugja a vasalót, kihajtja a deszkát. Az előszobába megy, leakasztja a bőrt, majd ráteríti a flamingós huzatra. Kivasalja a ráncot, nem égeti ki. Nem az első eset, hogy csinálja. A polgármesternek nem lehetnek ráncai. Nem mutathat gyengeséget. Mormolja, rágja, de nem nyeli le. Nem érez semmit. Szól a géphang. Éhes a madár. A tálba szórja a műanyagreszeléket, gépzsírt önt rá. Csipeget, szürcsöl. Sérti a fülét. Megjött. Dolga van, odaállítja a távcsőt. Látja a férfit, ránéz, de nem vesz észre semmit. Csak a villanyok égnek. A madárra visszateszi a tollait. Kinyitja az ablakot és megkéri a munkatársát, hogy a férfi ablak párkányára szálljon. Figyeljen. Ma este végre kell hajtania. Leül, kibont egy-két vegyszert. Eszik. Kell az erő, a következő másodpercekhez. Mély levegőt vesz, próbál nyugodt maradni. A férfi megcsalja a feleségét. Az előtte heverő test, fényleni kezd egy pillanatra. Egyre élesebb, már látja a tüskéket. Rosszul 25

lesz, alhasi görcsöt érez. Elküldi a lányt, a sün fejével csak pislog. Nem érti a férfi szavait, mit jelenthet az a mondat, hogy jobb lenne nem találkozni többet. Iszik. Kezd jobban lenni. A szíve körül nehéz súlyokat cipel. Nincs, aki elhordja őket. Fújtat. A távcső mellett kell, hogy üljön. Megfigyel. Készen kell állnia, ha kárt akar tenni magában az illető. Azt viszont tudni kell, hogy nem szereti nézni az embereket. Iszonyodik tőlük. Primitívnek és rossznak látja őket. Utál általánosan beszélni bármiről, de ezek mégis csak emberek. A madár géphangja recsegve kérdezi, hogy meddig kell még ezt a munkát végezniük. Hallgat. Régen is csak sejtette, hogy mennyi ideig. Mára azt sem tudja milyen nap van. Egy biztos, hogy egyszer majd nagy világosság lesz, és eltűnnek a madárral együtt. Virrad. A férfi elaludt, nem produkált semmi rendkívülit. Ha majd felébred úgyis csak álomnak fogja hinni. Nem fogja megköszönni senkinek, hogy a kövek egy picivel könnyebbek. Nem az embereknek, hanem a tájnak, az épületeknek tartozik. Ő miattuk lett polgármester, csak nekik akar megfelelni. Felveszi a fogasról a bőrt, belebújik. Nem tudja hányszor kell még, hányszor fog álruhában lenni. Reménykedik, hogy egyszer felfedhetik magukat. Addig is ő elindul. Sok dolgot kell még elintéznie.

KORSÓS GERGŐ

Az utolsó zongora

ma éjjel billent még magán, hogy mágikus farmozgású nőktől mézédes jatt olvadjon a nyálban, hogy győzzön végre a Hold a Mars felett, fényében táncolhassanak nyugodt kutyák, még utoljára megsajnáljanak mind az istenek, mielőtt kinyomják belőlünk a kölcsönkapott időgélt. ma éjjel billent még magán, de holnaptól már ő is megpihen ‒ leépítik: kedves volt a valóság, csak kevés volt a vendég.

FRIEDL VIKTÓRIA

A rózsaszirmok

A márványasztalt az átrium közepére teszem, A kertből rózsákat vágok. A körmömre ráütök egy kalapáccsal, A kalapács a kezembe illik. A körmömet feketére festem, A festék kifolyik a márványasztalra, A márványasztalt letörlöm. Az asztal fölé nyílást vágok a tetőbe, A nyílásból a márványra esik az esővíz, Az esővizet megiszom. A házam fölött szállnak A nőstény paradicsommadarak. Az ujjamat elvágom, A vér a fehér márványra folyik, A márványt letörlöm. A körmömet feketére festem, A nőiség állandó bennem.

A nőiség ellen nem lehet kiütéssel nyerni? A kezembe kalapácsot veszek. A rózsaszirmok lehullanak, A körömágy felreped,

a képek elhasználtak mondja a szerkesztő

A pinám véres, A ruhám véres,

a nő elhasznált kép mondja a szerkesztő

a nő állandó mondom Az átriumon keresztül a házba szállnak A nőstény paradicsommadarak, A rózsaszirmokat kihányják, A hideg esővízben fürdőznek.

KARNAUF ANNA

Gondolat

A teraszon van egy régi sörpad, és azon jóformán minden megtalálható. Van rajta kesztyű, kertészkedéshez, de csak az egyik kézre, meg kávéscsészealj, ami nem tudom, hogy került oda, de azért jó, mert néha csak onnan tudom megállapítani, hogy esik, hogy nagyon szigorúan nézem néhány másodpercig. Mert néha az eső észrevétlen akar lenni, és akkor nekem figyelnem kell, hogy megremeg-e a csészealátétben összegyűlt, régi, parányi víz felszíne. Mert nekem tudnom kell, hogy a zöld szövetkabátot vagy a vízhatlan dzsekit érdemesebb-e felvennem. A teraszon van egy régi sörpad, és azon jóformán minden megtalálható. Van rajta kesztyű, kertészkedéshez, de csak az egyik kézre, meg kávéscsészealj, amiről már meséltem, és van rajta néhány kiszárított nád is, amikkel nagyon jól ki lehetett támasztani a paradicsompalántákat, amikor még megtermett nálunk a paradicsom. A nádak mellett van egy kávéfőző alsó része, amibe ecetet öntöttünk, mert büdös volt. Azóta még büdösebb, úgyhogy nem hozzuk be. A letört fülű, kis kotyogót használjuk helyette.

A teraszon van egy régi sörpad, és azon jóformán minden megtalálható. Van egy guriga fekete kukászsák is, amit jó ideje ignorálok. Mellette két hamutartó, mindkettőben nagy halom csikk. Ha a kávéscsészealjban összegyűlt parányi víz felszíne megremeg, akkor a hamutartókban, a nagy halom csikkek alatt furcsa szagú, barna lé lesz. Afféle esszencia. Valahogy nem szeretem kiönteni. Jó a színe. És érdekes is. Van ott még egy hamutartó, ami kék és fehér, és olyan csigás minta fut körbe az oldalán, mint amilyen Szapphó müzlis tányérján lehetett. Azt mondtad, ovis korodban csináltad még. Tavaly eltört, de nem akartuk kidobni. Most még inkább olyan, mintha valami múzeumi tárgy lenne. Van még egy tálnyi ruháscsipesz, amit kint felejtettem télre. Az oldalára madárürülék száradt. Nem szívesen használok csipeszt a teregetéshez. Mellette egy narancssárga színű, kis vízipisztoly van. A gyerekek szoktak vele játszani, ha itt vannak. Azt hiszem, aki kapja, marja. A másik meg bosszúból a slaggot ragadja meg. Bár szerintem az nem is bosszú. Csak önvédelem.

IMPRESSZUM KIADÓ, FELELŐS KIADÓ: BORDÁS MÁTÉ SZÉKHELY: 5435 MARTFŰ, MANDULA U. 56. FELELŐS SZERKESZTŐ: BORDÁS MÁTÉ SZERKESZTŐK: KOVÁCS GERGŐ, TANCSIK BRIGITTA LAPTERV: BORDÁS ORSOLYA

FACEBOOK.COM/ROSTLAP SOUNDCLOUD.COM/ROSTIRODALMILAP ROSTIRODALMI@GMAIL.COM

/100