ROST |12| 2021/2 by Rost irodalmi lap

|12|

IRODALMI LAP 2021/2

TARTALOM

MÁRTON ÁGNES 2 Közben 3 Alice Csodaországban – a Krumplikirály FEHÉR RENÁTÓ 4 Hikikomori KEVIN YOUNG 6 az Órák Könyvéből DOBÓ DOROTTYA 12 A titok SZAMOSVÁRI BENCE 18 Kereszteződésben két medve és Mása SZEDER H. RÉKA 19 Jelenetek 20 TOBIAS LOROWICŽ RÓNOKI BERTALAN 21 bőr hús csont BÁNFI VERONIKA 23 Öntörvényű BÁNKI ZSOLT 24 A Béke HAKLIK TAMÁS 29 Ismerősök

MÁRTON ÁGNES

Közben

Mint fogatlan Drakulák, ártatlan-nevetségesen mosolyognak már az évek. Szemlélődöm. Elfordulni halott energia, hajrázni csak látszata a szabadságnak. Állok. Következtetek. Az irány személytelen. Most még kívül keresem a halált. Most még belül kereslek.

Alice Csodaországban – a Krumplikirály

Név nélkül emberesedtem. Mindent meg tudok tenni, amit Isten. Mások recepteket gyűjtenek, én főzök. Csak ott játszom, ahol én nyerek. Ne szólj hozzám, ne imádkozz. Magadnak esdekelj bocsánatért. Ezt ne vedd elutasításnak – ér annyit az áldásod, mint az enyém. Űzöm a démonokat. Űzlek. Ha volt is lényegem, elmúlt. Kövebb vagyok, mint a kő, ne hámozz. „Legyőzhetetlen”, ezt varrták rám.

FEHÉR RENÁTÓ

Hikikomori

Nézhető vagyok és szóra bírhatatlan. Nyilvános livestream. Ebből élek meg. Remeték csevegő tisztasága fáraszt.

Hiábavaló hadarással álmodok: figyel, nem figyel – un, miattam vág közbe. Ébren megóvja a hallgatásom.

Ahogy szólnék, az kioktat és leigáz. Ahogy hallgatok:

mulya és cinkos. Eleget mondani a legnehezebb. [Húzd!]

Szédülök köszönni bármit meg kifelé. Karanténom a szavaknak szól. És minden hang – akár a szívverés – majd úgyis félbeszakad

KEVIN YOUNG

az Órák Könyvéből

A fény itt magadra hagy, elhalványul, akár a lassan közelgő, kései alkonyat. Reggel a hegy kicsit közelebb lép a naphoz. Ez a senki völgye ‒ csak a madaraké, akik a dalaikról nevezik el magukat hajnalban. Mi haszna a kívánság, ha fel nem használt karjaid villanykörtéje. A legfényesebb kékség a felhők alatt ‒ 6

sejtjük, hogy mi következik, nem úgy, mint a hegy, aki a csontjaiban érzi, egy zene, túl magas megmászni. *

Az égett, elmosódott világ hol ér véget ‒ A szél elhordja a szagot az istállóból, ahol a lópatkók hordozzák, nem csak a szerencsét, hanem a másvilágot. Annál inkább a súlyt. De egy test, ami önmagát égeti, menekülésért könyörög. A gondola pont a felhők mellett áll meg.

A telefonpóznák magas keresztek az úton. Eressz mindannyiunkat a völgybe ‒ forduljunk ki & engedjük ki a szőrkabátunkat, hagyjuk a világot viszketni – most az egyszer – *

Fekete, mint egy szem, a horpadt éjszaka reggelre felderül, sárga, majd szürke ‒ egy emlék. Milyen is volt a fény. Az egész napos hőség egy súlyos, színes kabát. Feküdni akarok, leheveredni, mint a bárány ‒ le & le, amíg véget nem ér ‒ 8

a gyapja nyírása. A rideg alkonyat & hajnal ebben a völgyben, a kanyon közöttünk taszigálja a visszhangunkat. Sóhajt & távolodik. *

A nap csöppnyi haragja táplál engem. A szél alábukik. Késünk & habozunk, majd felemelkedünk, ez a fényről szól ‒ semmi mesterkéltség. Semmi zene, ahogy lebegünk parányi mivoltunkban, még jóllakottan. Mit akarsz ‒ senki vagy semmi nem ér fel rövid utazásunkkal. 9

Még a madarak fölé is, az ég felé szárnyalunk. Nehéz a földet magunk mögött hagyni vagy újra landolni ‒ muszáj véget érnie. A lábfejünk lassan fordul lefelé, napra lel, felülről látható, olyannak tűnik ez a világ, mint mi vagyunk ‒ többnyire sósnak, sötét víznek. *

A halál ott nem gyógyír az élet hosszú betegségére. Ha szerencsénk van. Egyébként is, rövid utazás csak a másvilágba. 10

És alá. Dél, növekvő árnyak, elűzöm a ház körüli csendességet. Később a hang ‒ a szél parancsol saját útjának, szemben a mezőkkel. Üdvözöljük hát az esőt. Üdvözöljük a hold űrbe pillantását. A fák meghajolnak, mint a papok. A vihar felkapja a leveleket. Miért ne énekelnének. fordította Vasas Tamás 11

DOBÓ DOROTTYA

A titok

A fotocellás ajtót átlépve az volt az első gondolatom, hogy elment az eszem. A második pedig, hogy most jött csak meg igazán. A reménytelen próbálkozások és kudarcba fúlt interjúk végtelen sora után úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem. Közben pedig egyre csak Zoltán szavai visszhangoztak a fejemben arról, hogy kitartónak kell lenni, és próbálkozni kell, akkor meg tudja csinálni az ember a szerencséjét. Persze, az ő szemszögéből ez biztosan ilyen egyszerűnek tűnt. Egy nagy cégnél volt programozó. Jogsit nem szerzett, pedig ekkor már megvolt vagy harmincéves, de azt mondta, soha nem volt hozzá kedve. Minden hónapban megvette a bérletet, de ettől még heti háromszor simán taxival vitette magát munkába. Olykor haza is. Ilyenkor általában én fuvaroztam őt, egy idő után már kifejezetten engem kért a társaságtól, és útközben sokszor szóba került a munkája, meg, hogy hogyan jutott el idáig. Mert basszus, volt, hogy délben esett be az irodába, ott volt pár órát, aztán már ment is haza, és mindeközben lazán megkereste a havi félmilliót. Egyszer megkérdeztem, hogy milyen szakot is végzett, gondoltam én is beiratkozom az egyetemre. De azt mondta, teljesen mindegy, mert az egyetemi tananyagból semmit sem tudott a munkája során hasznosítani, a diplomáját pedig soha, egy munkáltató sem kérte el. – Önbizalom. Ennyi a recept, meg hogy elhitesd a főnököddel, hogy elég tapasztalt vagy a munkához – magyarázta egyszer, mikor enyhén berúgva taxizott haza nagyjából éjfél körül. – És ha igazából nincs hozzá tapasztalatom? – kérdeztem vissza. 12

– Az nem számít. Azt ott megszerzed, ha már fölvett. Csak színház az egész – felelte. – Hmm… szóval ez lenne a siker titka? – Milyen titok? Ez nem titok, most mondtam el! – nevetett, majd lehányta a hátsó ülést, és adott egy húszezres borravalót. Mikor kirúgtak a taxis cégtől, egy gyorsétteremben kaptam munkát. De továbbra sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én is lehetnék Zoltán. Én is járhatnék délre a munkába, és én is büntetlenül tele rókázhatnám más autóját! Ezért jelentkeztem erre a melóra és ezért döntöttem el, hogy meg fogom győzni őket az alkalmasságomról. Nincs vesztenivalóm. Ahogy beléptem, rögtön éreztem, hogy nem vagyok idevaló. Az öcsémtől kölcsönkért öltöny néhol szorított, néhol lifegett, a csámpás lakótársam cipőjében pedig járni is alig bírtam. A portán egy nyüzüge recepciós csaj ült. Kedves volt, még mosolygott is, mégis úgy éreztem, ő jobban szorong a helyzetben, mint én. Úgy gondoltam, ez jó kezdet. Csak akkor vesznek komolyan, ha én diktálom a tempót. Felkísért az emeletre, körbevezetett az irodán és persze végig mosolygott. Elmondta, melyik helyiségben milyen csapatok dolgoznak és miket csinálnak, de nem igazán érdekelt, úgyhogy kábé semmit sem jegyeztem meg. Majd benyitottunk egy sötét szobába, ahol három nagy bőrfotel terebélyesedett, közben valaki egy futópadon sétált, és az okostévét kapcsolgatta. – Ez a pihenőszoba, – mondta a recepciós csaj – azt szoktuk javasolni, hogy mindenki tartson óránként 10 perc szünetet, de vannak, akik az ebéd idejüket is itt töltik. Bár ez leginkább olyankor fordul elő, mikor kijön valami új játék – magyarázta a PS4 felé biccentve. – Ha engem kérdezel, én inkább írni szeretem a programokat, nem használni – mondtam unottan és hátrébb léptem, mint akit 13

egyáltalán nem érdekel a szoba. Igaz, hogy csak egy jelentéktelen kis recepciós volt, de vele is éreztetni akartam, hogy most egy nagy kutyával van dolga. – Értem – mosolygott, és továbbmentünk, majd az irodavezető szobájához érve ismét megálltunk. – Megkínálhatom esetleg valamilyen frissítővel? Van gyümölcslé, kávé, esetleg egy kis keksz? – kérdezte, és kinyitotta a főnöki iroda melletti konyha ajtaját. Éppen csak egy pillanatra néztem be, de rögtön egy ismerős arcot pillantottam meg. Az egyik asztalnál ült, jóízűen kávézott és beszélgetett egy kopasz gyerek, aki szinte minden reggel tőlem vette a reggelijét. Találkozott a pillantásunk, és láttam, hogy az emlékei közt matat, hogy rájöjjön, honnan lehetek neki ismerős. Hirtelen rémület fogott el. Nem hagyhattam, hogy lebuktasson, úgyhogy higgadtságot színlelve feleltem. – Igen, egy fahéjas cappuccinot kérek – mondtam, majd végignéztem a konyhán, hosszú szemkontaktust tartottam mindenkivel, aki ott volt, és alaposan felmértem a helyiséget. Ekkor vettem észre, hogy csak egy öreg Szarvasi kávéfőző állt a konyhapulton, de tudtam, hogy nincs visszaút. Határozottságot kell sugároznom. – Sajnos… – kezdett bele a csaj, és közben megérkezett a főnök is. – Bella, megkínálta már az urat valami frissítővel? – kérdezte. – Igen, már elmondtam, mit kérek – válaszoltam helyette, és közben élesen belemélyesztettem a tekintetemet. – Rendben, akkor kérem hozza be neki, ha elkészült, nekem pedig hozzon egy kávét – utasította, és bementünk. Az üvegfalon át még láttam, hogy a csaj kapkodva felveszi a kabátját, nyilván a földszinti kávézóba szaladt le a cappuccinomért. Jó érzés volt látni, hogy kivételesen valaki más teszi azt, amit én mondok, és nem fordítva. Egyre jobban akartam ezt a munkát, de csak azon 14

járt az eszem, hogy ha az a kopasz barom lebuktat, nekem annyi. – Láttam a próba feladatot, amit csinált. Igazán inspiráló, kreatív megoldásokat alkalmaz. Egyszerű, letisztult és hatékony – mondta a kódra, amit elküldtem nekik. Persze semmi közöm nem volt hozzá, ha csak az nem, hogy egy heti fizetésem ráment, hogy kifizessem. Zoltán gimis öccse írta, bele sem gondolok mennyit kért volna érte egy profi. – Ezek az alapelveim a munkám során – feleltem magabiztosan, és nagyjából így ment tovább még egy darabig. Egy kis smúzolás, egy kis seggnyalás, minden jól alakult. Csak a kopasz nem hagyott nyugodni. És tudom, hogy én sem őt, mert amikor a csaj behozta a cappuccinomat, láttam, hogy az a barom engem bámul kintről, majd odasúg valamit a kollégáinak. – Beszéljünk az anyagiakról – szólt a főnök, de ekkor már tudtam, hogy mindegy mit mondok, mert sosem fogok itt dolgozni – nem fogok hazudni, erős jelöltnek gondolom. Szóval mennyibe fájna a cégnek, hogy magunkhoz csábítsuk? – A mostani helyemen hétszámjegyű a fizetésem, – kezdtem bele, mert bármi is történik, győztesként akartam innen kisétálni, még úgy is, ha nem dolgozhatok itt – de a váltással nyilván emelésre is számítok, úgyhogy kezdetnek 1,2 milliót mondanék. – Havonta? – kérdezte meglepetten, mire én higgadtan bólintottam. Röviden elgondolkozott, átlapozott néhány papírt, én meg közben továbbra is próbáltam tartani a szemkontaktust. – Mit szólna ahhoz, ha első körben egymilliót ajánlanék, ami a próbaidő után automatikusan nőni fog tíz százalékkal, utána pedig félévente újabb emelésekre számíthat. – Ragaszkodom az elképzelésemhez. Újból elgondolkodott. – Tudja mit? Legyen! – mondta, és egy nagyot csapott az asztalra. 15

Nem tudom, hogy fogom lenyomni a felsővezetés torkán, de maga kell nekünk! Úgyhogy szólok is a HR oszt... – Van még egy feltételem – szakítottam félbe. – Valóban? És az mi lenne? – Az imént találkoztam egy ismerősömmel. – Nahát, akkor a társaságba is könnyen beilleszkedik majd. – Félreérti a helyzetet. Szeretném, ha kirúgná. – De hát ezt hogy képzeli? – kérdezte meglepetten, én pedig továbbra is higgadtan bámultam a szemébe. – Csak akkor jövök ide dolgozni, ha kirúgja azt az embert. – Nem tudom, mit képzel magáról, de nyilvánvalóan nem fogom egyik megbízható alkalmazottamat sem kirúgni minden ok nélkül. – Ha önnek ez nem elég ok, nem gond. Akkor nem jövök ide dolgozni – mondtam, majd rövid szünet után folytattam. ‒ Nézze, tudom, hogy ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hoztam, és sajnálom, de meg kell értenie, hogy több van e mögött, mint gondolná. – Mégis melyik kollégáról beszélünk egyáltalán, ha szabad megkérdeznem? – Sándor keresztnevű – feleltem, és közben hálát adtam az égnek, hogy a gyorsétteremben minden vendégnek meg kell kérdeznünk a keresztnevét, és kiszolgálás közben azon kell szólítanunk őket. – Kopasz, sötétkék ing van rajta, de általában galléros pólókat szokott hordani. – Szóval maga tényleg ismeri Sándort. És megkérdezhetem mit vétett maga ellen? – Nagyon kellemetlen ez az ügy. Maradjunk annyiban, hogy van egy titka. – Nézze, nem kis dolgot kér tőlem, tehát úgy vélem, ez egy jogos kérdés a részemről. 16

– Tudja, elég zűrös mostanában a családi életem. A húgomnak tönkrement a házassága, mikor kiderült, hogy a férjének viszonya van. Magára maradt három gyerekkel, és most én segítem őt az időmmel, a pénzemmel, mindenhogy, ahogy tudom. – Értem, de mi köze ehhez Sándornak? – Borzasztóan kellemetlen, – mondtam és megköszörültem a torkomat – de éppen vele volt viszonya a húgom férjének. – A mi Sanyinkkal? – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Hiszen nős ember. Párszor tényleg előfordult, hogy egy csajjal jött be hozzánk enni. – Akárcsak Zoltán – mondtam, mert hirtelen ez volt az első név, ami eszembe jutott –, a húgom férje. Lesütött szemmel elmeséltem neki, hogy egyszer véletlenül találkoztam Sándorral a húgom lakásán, ami csúnya veszekedésbe torkollott, és nem szeretném a rossz viszonyt a munkahelyre is behozni. Ő döbbenten hallgatott és bólogatott, megköszönte az őszinteségemet, majd azt is hozzátettem, hogy ezt az embert ismerve nem lepne meg az sem, ha valamilyen hazugságot találna ki rólam csak azért, hogy rossz színben tűntessen fel engem a kollégák és legfőképpen a vezetőség előtt. Egy ideig a homlokát törölgette, majd megegyeztünk abban, hogy ez a szituáció mindkettőnknek roppant kellemetlen, így most mást fognak felvenni a pozícióra, de a jövőben elképzelhető, hogy keresnek még engem. Hogy Sándorral mi lett, azt nem tudom. Valószínűleg soha többet nem tudott ugyanúgy nézni rá a főnöke, meg talán mások sem, akiknek a fülébe jutott a sztori. De őszintén szólva, nem is érdekel. Mert végre egy interjúról én jöttem ki győztesen.

SZAMOSVÁRI BENCE

Kereszteződésben két medve és Mása

Bérelni kacsazúgás mellett egy Kastélyt, sárgát, mint egy kaliforniai tél, Szélkerekű kerékpárral bőrfoltozó reggelen Kikötőkön, fenyveseken áttekerni, Kettészakadni, mégis dolgunkvégezetten Másunkba botolni a kereszteződésben. Talpadig fenyőtű fedne, Szorítanálak úgyis; Matrózszagom lenne, Hagynád. Ablakot nyitnál, kacsazúgásra szállva idegen várakat látogass. De amíg közös kerékpár vezet Kikötőkön, fenyveseken Medvecsapásra, addig Lesz mása, És kereszteződésben két medve Bérleménybe botol, Télsárgába.

SZEDER H. RÉKA

Jelenetek

Tovább mindig én megyek. Az ajtót mindig én zárom. Hangosan. Az ágyneműbe aranyozott hullámcsatokat tűzdeltem, apró villámok; lyukakat égetnek. A csonka ablakkeretek között kisöpri a szellő a hamvakat. A tűz magába marja azt, aki maradna még. Belépnék a szobába, letelepednék a kanapéra, és végignézném a most megírt élettöredékünk.

TOBIAS LOROWICŽ

amikor sámánigék ernyőkre hullanak de mégis elég a távolság a pocsék piacok megéneklőitől. napokat vonszoló lovak közé dobni egyetlen gyeplőnket a maradéktalan megnyugvás pillanatában megtörtént dokumentuma a szelídségnek. porrá és nevetséggé mállanak a meghirdetett kánaán zászlói amiket bauxitbetonból öntöttek valamikor. lehull a követett otthontalanok arcáról is a mindenen vigyorgó álarc hiába is csókolgatnák mamár a régen csenddel édesgetett álmodások korpuszát. nem lehet aranykor áráért eladni rongyból fércelt perceket. s egy elgyötört emberi test nem több érinthetetlen figurák sorsjegyénél. nem parancsolhat határt felsőbb tudományoknak vagy szentségeknek.

RÓNOKI BERTALAN

bőr hús csont

bőr vagyok hús vagyok csont vagyok kollektivizálták a mozzanataim fogyatkozásnak indultak az egyéni részek kollektív tudás leszek annak is az a része amiről mindenki azt hiszi a másik tudja de senki se egészen csont vagyok rügy vagyok föld vagyok háztáiból töltöm ki magamat a bőröm alatt testem a táj még átszőnek a gyökerek de lassan már nem jut azoknak se élet 21

föld vagyok tűz vagyok kén vagyok rajtam tart égetnek én is elégek majd jobb lesz valakinek valamikor máskor belőlem a kollektíva hamut lapától nem vagyok nem vagyok nem vagyok

BÁNFI VERONIKA

Öntörvényű

Arra megyek, amerre mondod, hogy járok. A padlómon fekszem, amíg kitöltöd a plafont, nem hagysz fehér részt, és önzőnek hívsz, és én nem ellenkezem. A szobám immár templom, felettem a freskóddal. Nem imádkozom, neked csend kell és fegyelem, azt mondod, ez megvéd, de hogy mitől, már nem tudom, és én nem ellenkezem. Nem hagyod, hogy bármit is befejezzek, legyen az kérdés vagy monológ, de megszoktam már, mert azt könnyű, könnyebb, mint forró vízből átülni a hidegbe. Itt az időtlen gőzfürdőben csak mi úszunk, míg a köd elrejt minket az élet elől. A padlón fekszem, amíg fested a plafont. Kezemben víz, szivacs, ujjaimon fagymarás. Nem ellenkezem. önző vagyok, kitartó, és tudok úszni. 23

BÁNKI ZSOLT

A Béke

(részlet a Kicsi hűség című regényből)

A műszaki egyetem elvégzése után Iván, mint fiatal mérnök nem kapott budapesti állást a szakmájában. Bár sosem gondolta volna, de most segítségére sietett, inkább anyja, mint saját maga kitartásának köszönhető nyelvtudása. Perfekt német volt és angolul sem lehetett eladni, így könnyedén felvették az Állami Gorkij Könyvtárba nyelvi referensként. A napok jelentős része az olvasóterem és az iroda feszültnek éppen nem nevezhető nagy-kicsi, üres-zsúfolt kettősségében telt, amikor az egyhangúságból egyszer csak felbukkant Zsiga. Ennek a pillanatnak akkor még semmi jelentősége nem látszott, de utólag ez is olyan találkozássá vált, ami nem múlt el. Iván életéből, minden esetre már soha. És ez akár sorsdöntő is lehet majd ama nagy és végleges találkozásnál. Az irodában szöszölt éppen valamit kolléganői, Gabi és Marika társaságában. Igyekezett nagyon elfoglaltnak tűnni, hogy elriassza a nőket, nehogy belekezdjenek szokásos történeteik valamelyikébe. És ekkor a nyitott ajtóban megjelent Zsiga, egy alacsony, vézna cigánygyerek. Zavartan toporgott a küszöbön, belépni nem mert, de látszott rajta, hogy elszántan akar valamit mondani. Csókolom. Fejek fel, szemek arra, tekintetek méregetők, kérdőek, majd elutasítók, gondolatok nemek és neveltetések szerint változó fogalmazásban azonosak: mi a …t akar ez itt? Az alapvető, primer könyvtáros ösztön a könyvtárlátogatóban eleve ellenséget 24

látó, Karl May-on nevelkedett, legjobb olvasó a halott olvasó parafrázist zsigerből átélő attitűd fellobbanása szinte megégette a kiskölyköt, aki már az eredeti génbarnítottnál sötétebbre nemigen pörkölődhetett volna, de bátran állta a szívélyes tekinteteket. Ekkor robbant a bomba. ‒ Segítene nekem valaki fizikából - bökte ki szabatosan. Gimibe járok – magyarázta, érzékelvén a látvány és a kijelentés közötti ellentmondást. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, pupillák tágik, orcák egymást nézik, tekintetek bambik, ajkak ejtettek, kezek rándulnak, mint félelem, sápad el a harag. Elment ennek az esze? Fizika? Hát minek néz ez minket? Mik vagyunk mi, tanító nénik? Nem! Tűnés! A srác nem mozdult, odaégett. Tekintetén látszott, hogy nem adja ilyen könnyen. Az első öntudatlan ütközetet már megnyerte, instrumentális egységbe kovácsolta az egymást mélyen megvető Gabit és Marikát, és még Iván is egy platformra került velük véletlenül. A feszültségtől terhes csendben zajló heves ütközetet Iván veszítette el. Nem tudott egyszerre ellenállni Zsigának és szembeszegülni kollégái nyilvánvaló, heves hárításával is. Ne legyünk azonban igazságtalanok, nem csupán a vereség megalázottsága sodorta Zsiga felé, hanem valami eredendő jóság és racionalitás is. Végül is tanult az egyetemen fizikát, és az úttörő ott segít, ahol tud. ‒ Na, lássuk - sóhajjal kászálódott föl íróasztala mögül - de ne számíts valami nagy sikerre, próbálta lehűteni a felcsillanó lelkesedést. Sokoldalú helyeslés fogadta gesztusát, Gabi és Marika megnyugodva tértek vissza önmagukhoz, megerősödve Iván 25

élhetetlenségébe vetett meggyőződésükben, Zsiga pedig, úgy vélte, jelentős lépést tett az érettségi felé. A fizikakorrepetálást követően, a könyvtári záróra előtt néhány perccel Iván felajánlotta, hogy hazaviszi kocsival. Saját autóra persze ekkoriban még nem is gondolhatott, de gyakorta elkötötte szülei autóját. Zsiga lelkesen fogadta az ötletet. A Molnár utca belvárosi házai közül hamarosan felkanyarodtak az Erzsébet-hídra és Budán a Palota nyomasztó tömbje alatt elhaladva, az Attila úton, a sötét Vérmezőn túl elérték a Moszkva teret. Zsiga lenyűgözve ült az autóban, és be nem állt a szája. A szobatársairól mesélt, arról, hogy a kicsi és gyenge szart ér az otthonban, és ő kicsi és gyenge a többiek között, de Gyula bácsi, a nevelő, rendes, és múltkor is visszaszerezte a kis tranzisztoros rádiót, ami az egyik legnagyobb kincse, egy évig spórolt rá a zsebpénzéből, és valamelyik erősebb elvette. Az autó már a Budakeszi úton kúszott felfelé, és Iván megszakította a szóáradatot, hogy megtudakolja az útvonalat. A gyerek határozott hangon közölte, hogy ne tessék idegeskedni, majd mondom ‒ még nem merte tegezni Ivánt, és már közel a Szép Ilonkához, egy sötét kanyarban azt mondta: itt jobbra. Alig észrevehető, keskeny, kanyargós erdei út vezetett le a Hárshegy völgye felé. Iván befordult, de kissé elbizonytalanodott, és ez az érzés fokozatosan szorongássá erősödött. Elmaradtak a város utolsó fényei, az erdő egyre markánsabban ölelte őket, a téli este csillagtalan ege alatt szinte semmi támpontot nem talált. Egy-két perc leforgása alatt már fogalma sem volt róla, hogy merre járnak. Ez volt az a pillanat, amikor a bizalmatlanság felütötte benne a fejét. Oké, hogy ez egy nyeszlett kis csávó, de ha hirtelen bicskát szegez az 26

oldalának, bizony összecsinálná magát, és szó nélkül átadná a bukszáját, kezdte el szorítani a szívét az aggodalom. Csak nem lehet ekkora balfék, hogy bedőlt egy ilyen hóhányó dumának? ‒ Erre, biztos? – kérdezte rekedtes torokköszörülés közben, kicsit szégyellve, és palástolva izgalmát, de valójában nem nyugodott meg a közeli megérkezést ígérő választól. A következő perc kínos csendben telt, aztán egy-két lámpa távoli tompa fénye tűnt fel a fák között. A kerekek alatt már vastagon csikorgott a hó, az előttük járók itt-ott lenyomták, és a nappali napsütés alatt megolvadt felszín most tükörjéggé dermedt durva bordákat szegezett átlós folyásirányban az útra. Néhány kanyar után a fények párakoszorújában remegve, egy-két emeletes, rácsos ablakú kockaépületek és földszintes barakkok tűntek elő. Előttük állt a fagyos sötétben minden lelenc rémálma a hírhedt Béke Nevelőotthon. Hát, valóban van, törölte meg verejtékes homlokát Iván. ‒ Itt lakom ‒ közölte természetesen Zsiga, köszönöm. ‒ Na, akkor, szervusz ‒ búcsúzkodott az élményt megelégelvén Iván, átnyúlt és kinyitotta a kocsi ajtaját. Amikor a fiút elnyelte az egyik ordenáré épület fekete nyílása, leállította a motort, kiszállt a kocsiból, és besétált a házak közé. Felette a fák között kandikáló, jeltelen égbolt, körülötte nyomor. Egyszerre érezte bőnek és szűknek a mellkasát. A szikrázó fagy, a csend, a tudat, hogy a falak mögött felnőttek által őrzött gyermekek élik a maguk elhagyatott, megejtő és kegyetlen életüket, különös, addig nem ismert élménnyel töltötte el. Átjárta a szándék, hogy ő itt, most, egyedül az udvaron, úgy, hogy senki sem tud róla, meglátogatja mindegyiket, és nem mond nekik semmit, csak egy kicsit itt marad velük. 27

Addig állt mozdulatlanul, amíg a hidegtől teljesen el nem gémberedtek a lábujjai. Amikor végzett az utolsó látogatással, beült a kocsiba, és megkereste a visszavezető utat. Nem találta, ezért ott maradt dalolni egy nagy, ismeretlen Úrnak.

HAKLIK TAMÁS

Ismerősök

(részlet a Beton című regényből)

Ferkó faggatózásait leszámítva kellemesen telt a hétvégém, és az azt követő hónapok szintén jó dolgokat termeltek. Annával dúlt a szerelem, a pénzem rohamosan gyarapodott, és titokban továbbra is kokainoztam. *** Ákossal egy üzleti megbeszélés végén tartottunk, immár saját éttermünkben várva, hogy elkészüljön a pizzánk. Orromat kellemesen bizsergette az olvadt mozzarella illata, a szomszédos asztalnál ülők már falatozhattak. Összefolyt a nyál a számban. Témát váltottunk és magánéleti dolgokról kezdtünk cseverészni. – Mi a helyzet Judittal? – érdeklődtem a szilikonszösziről. – Kidobtam – Ákos olyan szenvtelenül válaszolt, mintha egy elhasznált alsógatyáról lenne szó. – Mi van? – kissé megdöbbentett, azt hittem, ez hosszú távú kapcsolat lesz. – Jól hallottad. Sok dolgot nem mondtam neked róla, nem akartalak a rigolyáival terhelni. Állandóan féltékenykedett, kiakadt minden apróságra – a barátom úgy szívta az orrát beszéd közben, mintha csak azon kapna levegőt. – Különben is kezdtem unni a hülye fejét. Na és veletek mi a helyzet? Gyereket nem terveztek? Elég régóta együtt vagytok, és úgy látom, minden frankó. – Jól látod. Nem gondoltam, hogy valaha ilyen szerelmes leszek, tesó – vigyorogtam, akár egy kiskölyök a születésnapján. 29

– Tudod, egyszer egy szerb haverom azt mondta, a szerelem mindenek felett áll, de éppen ezért le is nyomhat a mélybe. Háromszor vált el a fószer – bal kezét felemelve az asztal lapjáról, három középső ujját kinyújtva illusztrálta a szituációt, mintha ez a három válás jelentősen egyedi eset lenne. – Szerintem én nem fogok elválni, főleg hogy nem is vettem el – nevettünk. – A gyerek téma meg… rajta vagyunk. – Értem. Majd csak besikerül, tesó – bólintott. – Idővel biztos. – Lehetek majd a keresztapja? – karba tett kézzel, szemöldökeit felhúzva várta a választ, mint valami rossz színész egy vígjátékban. – Gyerekkorod óta keresztapa akarsz lenni, ugye? – ekkor összecsapta tenyereit, úgy kacagott, velem együtt… a keresztapa szó hallatán azonnal Don Corleonéra asszociáltunk. Megszámlálhatatlanul sokszor láttuk a Keresztapát, bekólázva… mármint az első részt Marlon Brando főszereplésével, a többit nem csipáztuk. Nevetés közben a pult felé fordítottam a fejem, kissé türelmetlenül – már baromira kongott a belem és kellett volna a kaja. Ekkor két nagydarab csávóra figyeltem fel. Azonnal levágtam, hogy már láttam őket, de nem jutott eszembe, hogy hol. Kopaszra borotvált fej, mindkettőn bőrdzseki, széles vállak. Tucat bűnözőknek néztek ki, de az arcuk egyedi volt és kurvára ismerős. Az éttermünkben még nem jártak, legalábbis akkor biztos nem, amikor mi itt voltunk. Összehúzott szemöldökkel, töprengve figyeltem, ahogy lehúznak egy-egy felest, aztán beugrott, miért nem idegenek számomra. – A kurva anyjukat – súgtam magam elé, ledöbbenve, hogy ezeket itt látom. Ennyi idő után, éppen ma. Azonnal szertefoszlott a jókedvem. 30

– Mi van, haver? – Ákos látta, hogy elborul az agyam. – Menjünk innen! – emelkedtem fel az asztaltól, miután láttam, hogy a két tagbaszakadtbarom távozik. Ákos is feléjük bámult, és utánuk eredtünk. – Mi lehet fontosabb annál, hogy jól lakjunk? Mi van veled, ember? Kik ezek? – szinte kiabálva szórta rám kérdéseit, miközben a kijárat felé haladtunk gyors léptekkel. Nem csak bennem, benne is aktívan dolgozott az adrenalin, na meg a kokain. – Majd elmondom. Te vezetsz! – autóm jobb oldalához álltam, és átdobtam felette a slusszkulcsot. Ákos lazán kapta el, mintha egy labda lenne, mi meg sportolók, akik naponta ezt játsszák. Egyszerre csaptuk be a merdzsóm ajtaját. Láttuk, hogy egy fekete Volkswagennel elhúznak az ismerőseim. A termetesebb ült a kormánykerék mögött. Ákos elfordította a kulcsot és gázfröccsel utánuk hajtott, én a kesztyűtartóból előkaptam a pisztolyomat. – Elárulnád végre, hogy ki ez a két faszfej? – Ákos a fegyveremre nézett, majd a szemembe, aztán hirtelen vissza az út irányába. – Ez a két faszfej megölte a legjobb barátomat – rácsavartam a hangtompítót a stukkeremre. *** Legalább tíz percen keresztül forgalmas utakon át üldöztük őket, de csak óvatosan, mint egy róka a prédáját. A drabális barom eléggé agresszívan vezetett. Megtartottunk akkora távolságot, hogy lehetőleg ne szúrjanak ki a visszapillantóból, de ittasságuk miatt talán amúgy se vettek volna észre. – Álljatok már le valahol! – szinte fohászkodtam, hogy parkoljanak le, szálljanak ki az autóból és fejbe lőhessem őket. Fogaim 31

csattogtak, miközben rágóztam és rátekertem a hangerőt kedvenc Rage Against The Machine dalomra… Ya standin in line… – Szerintem Érdre mennek! Ez az Érdi út! – üvöltötte túl a zenét Ákos, kitágult pupillákkal. – Ja, igazad van. A kanyar után gyorsíts rá! – kibiztosítottam a fegyvert. Beértünk a Németvölgyi útra. Baloldalt a Farkasréti temető több méter hosszú betonfala, ameddig a szem ellát, sehol egy ember. Jobbra viszont családi- meg társasházak álltak. – Bazzmeg, ez így nem lesz jó! – ahogy kimondtam, Megyeri bátyja rátaposott a gázpedálra, tövig nyomta, hagy dolgozzanak a lovak. – Észrevettek! Tapadj rájuk! – tudatosan gyorsítottak, az út olyan szakaszára értünk, ahonnan elegendő távolságra voltak a házak ahhoz, hogy a környékbeliek az ablakokon kibámulva ne tudjanak személyleírást adni rólunk, hacsak nem távcsővel kukkolnak. Mégis jó lesz! Prédáim besétáltak a csapdába. Amint melléjük értünk, az idősebb Megyeri balra kapta a kormányt, de mivel az én autóm súlyosabb és erősebb volt, nem csak mi sodródtunk ki, visszapattant rólunk a Volkswagen. Az imbolygó járműből sem vétettem el a célt. Érdemes volt anno sörös dobozokon gyakorolnom… A Bullet In Ya Heaaad!! – dörömbölte a hangszórókból a Rage Against The Machine. Nagy Megyeri agyveleje a Volkswagen szélvédőjére loccsant, az autó önállósította magát és telibe kapott egy villanyoszlopot. Mi az út baloldalán landoltunk, közel a temető falához. Szerencsére semmi bajunk nem lett. Kiszálltam a gépből és átrohantam az úttesten. Feltéptem a vévé kilincsét. A kis Megyeri remegett az ajtó mögött; a testvére agyvelejéből az arcára is jutott. Rohadt nagy 32

sokkban lehetett a szemétláda, de eszénél volt. Amióta nem láttam, rendesen kigyúrta magát, arcvonásai eldurvultak, de ugyanaz a kis Megyeri volt a szememben, aki gyerekkorában. – Szétbaszódott miattad a térdem, te gennyes szarláda! – nyöszörgött. Nem bírt volna lábra állni, olyan szerencsétlenül és nagy erővel ütődött a kesztyűtartónak. Szinte biztos voltam benne, hogy szilánkosra tört a térde. – Kinyírtad a bátyámat, te geci! Ki a fasz vagy te? Ki küldött? –fájdalomtól eltorzult, könnyes arccal bámult rám, toporzékolt. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne kemény fiú maradni, de nem sikerül neki. – Hogy ki küldött? – olyan nyugodt hangon kérdeztem, mint amikor egy járókelő érdeklődik a pontos idő felől. – Az ördög a pokolból! – ezt már ordítottam, ahogy csak kifért a torkomon. – Baszd meg az ördögödet! – köpött egyet, és vicsorgott kínjában. – Nem ismersz meg? – láttam rajta, hogy nem. Megragadtam jobb felkarját, és teljes erőbedobással kirántottam az ülésből a robusztus vadbarmot. – Nem emlékszel rám? – Ha nyolcszor kérdezed, akkor sem – hanyatt feküdt a földön, én mellette guggoltam, lazán a térdeimre könyökölve, stukkeremet a jobb kezemmel markolva. Farkasszemet néztünk. – Akkor egy kis memóriafrissítés; Soma barátja voltam, mielőtt megöltétek a faszszopó bátyáddal – fegyverem csövét a homlokának szegeztem. – Ja, Magyar Ricsi… Milyen kurva rég volt. Rendesen összeszedted magad… Vézna kis gyökér voltál. Biztos nincs annyi vér a pucádban, hogy meghúzd a ravaszt – mosolyra állt a szája, nevetni akart, de nem jött ki belőle hang; elnémította az agyába fúródó lövedék. 33

*** – Rendesen tönkrebaszták a kocsid oldalát – mutatott Ákos a verdámra. – Elhúzunk vele? – Van nálad kés? – válasz helyett kérdést szegeztem felé. – Persze – kezembe nyomta a pillangót, én hirtelen mozdulattal elővillantottam borotvaéles pengéjét és lecsavaroztam vele a mercim rendszámait. Ha kijönnek a zsaruk, nem tudják beazonosítani az autó tulajdonosát, mert az alvázszámot ügyesen kikozmetikázták azok az autónepperek, akiktől vettem a gépet. Alapból arra hajtottam autóvásárlásnál, hogy ilyen balhé esetén anonim maradjak. A rendszámokat meghajlítgatva darabokra törtem és a bőrzakóm belső zsebébe tettem… majd elhajítom őket valahol, egy tóba vagy egy utcai kukába. Pisztolyomat a benzintank felé emeltem és háromszor meghúztam a ravaszt. Lángolt, mint kereszt egy Ku-Klux-Klán szertartáson. Ki nem szarja le? Majd veszek másikat. Ákosnak bakot tartottam a temető kerítésénél a lángok takarásában. Lassan, de sikerült felhúznia magát és könnyedén átjutott, köszönhetően magasságának meg jó fizikumának. Utána felhúztam magam két betontömb közötti vasrácsra, és fél perc alatt én is a túloldalon voltam, ahol nem láthatnak ránk a házakból, de még az úttestről sem. Feltárcsáztam egyik spanomat, megkértem, hogy jöjjön értünk a Bürök utcába a sírkert bejáratához. Kikaptam telómból a sim-kártyát, az egyik sír szélére raktam, rálépve kettétörtem, egy kicsit meg is pörköltem az öngyújtómmal, aztán a földbe tapostam. Majd a telefonomat is megsemmisítem, ha ki akarják nyomozni a környékbeli hívásokat, többé jobb, ha nem használnom. Pár percig a sírkövek között lapulva vártunk 34

barátomra, majd bepattantunk bivalyerős sportkocsijába, és élveztük a sebességet. Ha létezik túlvilági élet, Soma most biztos nagyon büszke rám.

IMPRESSZUM KIADÓ, FELELŐS KIADÓ: BORDÁS MÁTÉ SZÉKHELY: 5435 MARTFŰ, MANDULA U. 56. FELELŐS SZERKESZTŐ: BORDÁS MÁTÉ SZERKESZTŐK: KOVÁCS GERGŐ, TANCSIK BRIGITTA LAPTERV: BORDÁS ORSOLYA

FACEBOOK.COM/ROSTLAP SOUNDCLOUD.COM/ROSTIRODALMILAP ROSTIRODALMI@GMAIL.COM

/100