A Béke

BÁNKI ZSOLT A Béke

(részlet a Kicsi hűség című regényből)

A műszaki egyetem elvégzése után Iván, mint fiatal mérnök nem kapott budapesti állást a szakmájában. Bár sosem gondolta volna, de most segítségére sietett, inkább anyja, mint saját maga kitartásának köszönhető nyelvtudása. Perfekt német volt és angolul sem lehetett eladni, így könnyedén felvették az Állami Gorkij Könyvtárba nyelvi referensként. A napok jelentős része az olvasóterem és az iroda feszültnek éppen nem nevezhető nagy-kicsi, üres-zsúfolt kettősségében telt, amikor az egyhangúságból egyszer csak felbukkant Zsiga. Ennek a pillanatnak akkor még semmi jelentősége nem látszott, de utólag ez is olyan találkozássá vált, ami nem múlt el. Iván életéből, minden esetre már soha. És ez akár sorsdöntő is lehet majd ama nagy és végleges találkozásnál. Az irodában szöszölt éppen valamit kolléganői, Gabi és Marika társaságában. Igyekezett nagyon elfoglaltnak tűnni, hogy elriassza a nőket, nehogy belekezdjenek szokásos történeteik valamelyikébe. És ekkor a nyitott ajtóban megjelent Zsiga, egy alacsony, vézna cigánygyerek. Zavartan toporgott a küszöbön, belépni nem mert, de látszott rajta, hogy elszántan akar valamit mondani. Csókolom. Fejek fel, szemek arra, tekintetek méregetők, kérdőek, majd elutasítók, gondolatok nemek és neveltetések szerint változó fogalmazásban azonosak: mi a …t akar ez itt? Az alapvető, primer könyvtáros ösztön a könyvtárlátogatóban eleve ellenséget

látó, Karl May-on nevelkedett, legjobb olvasó a halott olvasó parafrázist zsigerből átélő attitűd fellobbanása szinte megégette a kiskölyköt, aki már az eredeti génbarnítottnál sötétebbre nemigen pörkölődhetett volna, de bátran állta a szívélyes tekinteteket.

Ekkor robbant a bomba. ‒ Segítene nekem valaki fizikából - bökte ki szabatosan. Gimibe járok – magyarázta, érzékelvén a látvány és a kijelentés közötti ellentmondást. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, pupillák tágik, orcák egymást nézik, tekintetek bambik, ajkak ejtettek, kezek rándulnak, mint félelem, sápad el a harag. Elment ennek az esze? Fizika? Hát minek néz ez minket? Mik vagyunk mi, tanító nénik? Nem! Tűnés! A srác nem mozdult, odaégett. Tekintetén látszott, hogy nem adja ilyen könnyen. Az első öntudatlan ütközetet már megnyerte, instrumentális egységbe kovácsolta az egymást mélyen megvető Gabit és Marikát, és még Iván is egy platformra került velük véletlenül. A feszültségtől terhes csendben zajló heves ütközetet Iván veszítette el. Nem tudott egyszerre ellenállni Zsigának és szembeszegülni kollégái nyilvánvaló, heves hárításával is.

Ne legyünk azonban igazságtalanok, nem csupán a vereség megalázottsága sodorta Zsiga felé, hanem valami eredendő jóság és racionalitás is. Végül is tanult az egyetemen fizikát, és az úttörő ott segít, ahol tud. ‒ Na, lássuk - sóhajjal kászálódott föl íróasztala mögül - de ne számíts valami nagy sikerre, próbálta lehűteni a felcsillanó lelkesedést. Sokoldalú helyeslés fogadta gesztusát, Gabi és Marika megnyugodva tértek vissza önmagukhoz, megerősödve Iván

élhetetlenségébe vetett meggyőződésükben, Zsiga pedig, úgy vélte, jelentős lépést tett az érettségi felé. A fizikakorrepetálást követően, a könyvtári záróra előtt néhány perccel Iván felajánlotta, hogy hazaviszi kocsival. Saját autóra persze ekkoriban még nem is gondolhatott, de gyakorta elkötötte szülei autóját. Zsiga lelkesen fogadta az ötletet. A Molnár utca belvárosi házai közül hamarosan felkanyarodtak az Erzsébet-hídra és Budán a Palota nyomasztó tömbje alatt elhaladva, az Attila úton, a sötét Vérmezőn túl elérték a Moszkva teret. Zsiga lenyűgözve ült az autóban, és be nem állt a szája. A szobatársairól mesélt, arról, hogy a kicsi és gyenge szart ér az otthonban, és ő kicsi és gyenge a többiek között, de Gyula bácsi, a nevelő, rendes, és múltkor is visszaszerezte a kis tranzisztoros rádiót, ami az egyik legnagyobb kincse, egy évig spórolt rá a zsebpénzéből, és valamelyik erősebb elvette. Az autó már a Budakeszi úton kúszott felfelé, és Iván megszakította a szóáradatot, hogy megtudakolja az útvonalat. A gyerek határozott hangon közölte, hogy ne tessék idegeskedni, majd mondom ‒ még nem merte tegezni Ivánt, és már közel a Szép Ilonkához, egy sötét kanyarban azt mondta: itt jobbra. Alig észrevehető, keskeny, kanyargós erdei út vezetett le a Hárshegy völgye felé. Iván befordult, de kissé elbizonytalanodott, és ez az érzés fokozatosan szorongássá erősödött. Elmaradtak a város utolsó fényei, az erdő egyre markánsabban ölelte őket, a téli este csillagtalan ege alatt szinte semmi támpontot nem talált. Egy-két perc leforgása alatt már fogalma sem volt róla, hogy merre járnak. Ez volt az a pillanat, amikor a bizalmatlanság felütötte benne a fejét. Oké, hogy ez egy nyeszlett kis csávó, de ha hirtelen bicskát szegez az

oldalának, bizony összecsinálná magát, és szó nélkül átadná a bukszáját, kezdte el szorítani a szívét az aggodalom. Csak nem lehet ekkora balfék, hogy bedőlt egy ilyen hóhányó dumának? ‒ Erre, biztos? – kérdezte rekedtes torokköszörülés közben, kicsit szégyellve, és palástolva izgalmát, de valójában nem nyugodott meg a közeli megérkezést ígérő választól. A következő perc kínos csendben telt, aztán egy-két lámpa távoli tompa fénye tűnt fel a fák között. A kerekek alatt már vastagon csikorgott a hó, az előttük járók itt-ott lenyomták, és a nappali napsütés alatt megolvadt felszín most tükörjéggé dermedt durva bordákat szegezett átlós folyásirányban az útra. Néhány kanyar után a fények párakoszorújában remegve, egy-két emeletes, rácsos ablakú kockaépületek és földszintes barakkok tűntek elő. Előttük állt a fagyos sötétben minden lelenc rémálma a hírhedt Béke Nevelőotthon. Hát, valóban van, törölte meg verejtékes homlokát Iván. ‒ Itt lakom ‒ közölte természetesen Zsiga, köszönöm. ‒ Na, akkor, szervusz ‒ búcsúzkodott az élményt megelégelvén Iván, átnyúlt és kinyitotta a kocsi ajtaját. Amikor a fiút elnyelte az egyik ordenáré épület fekete nyílása, leállította a motort, kiszállt a kocsiból, és besétált a házak közé. Felette a fák között kandikáló, jeltelen égbolt, körülötte nyomor. Egyszerre érezte bőnek és szűknek a mellkasát. A szikrázó fagy, a csend, a tudat, hogy a falak mögött felnőttek által őrzött gyermekek élik a maguk elhagyatott, megejtő és kegyetlen életüket, különös, addig nem ismert élménnyel töltötte el. Átjárta a szándék, hogy ő itt, most, egyedül az udvaron, úgy, hogy senki sem tud róla, meglátogatja mindegyiket, és nem mond nekik semmit, csak egy kicsit itt marad velük.

Addig állt mozdulatlanul, amíg a hidegtől teljesen el nem gémberedtek a lábujjai. Amikor végzett az utolsó látogatással, beült a kocsiba, és megkereste a visszavezető utat. Nem találta, ezért ott maradt dalolni egy nagy, ismeretlen Úrnak.