A titok

DOBÓ DOROTTYA A titok

A fotocellás ajtót átlépve az volt az első gondolatom, hogy elment az eszem. A második pedig, hogy most jött csak meg igazán. A reménytelen próbálkozások és kudarcba fúlt interjúk végtelen sora után úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem. Közben pedig egyre csak Zoltán szavai visszhangoztak a fejemben arról, hogy kitartónak kell lenni, és próbálkozni kell, akkor meg tudja csinálni az ember a szerencséjét. Persze, az ő szemszögéből ez biztosan ilyen egyszerűnek tűnt. Egy nagy cégnél volt programozó. Jogsit nem szerzett, pedig ekkor már megvolt vagy harmincéves, de azt mondta, soha nem volt hozzá kedve. Minden hónapban megvette a bérletet, de ettől még heti háromszor simán taxival vitette magát munkába. Olykor haza is. Ilyenkor általában én fuvaroztam őt, egy idő után már kifejezetten engem kért a társaságtól, és útközben sokszor szóba került a munkája, meg, hogy hogyan jutott el idáig. Mert basszus, volt, hogy délben esett be az irodába, ott volt pár órát, aztán már ment is haza, és mindeközben lazán megkereste a havi félmilliót. Egyszer megkérdeztem, hogy milyen szakot is végzett, gondoltam én is beiratkozom az egyetemre. De azt mondta, teljesen mindegy, mert az egyetemi tananyagból semmit sem tudott a munkája során hasznosítani, a diplomáját pedig soha, egy munkáltató sem kérte el. – Önbizalom. Ennyi a recept, meg hogy elhitesd a főnököddel, hogy elég tapasztalt vagy a munkához – magyarázta egyszer, mikor enyhén berúgva taxizott haza nagyjából éjfél körül. – És ha igazából nincs hozzá tapasztalatom? – kérdeztem vissza.

– Az nem számít. Azt ott megszerzed, ha már fölvett. Csak színház az egész – felelte. – Hmm… szóval ez lenne a siker titka? – Milyen titok? Ez nem titok, most mondtam el! – nevetett, majd lehányta a hátsó ülést, és adott egy húszezres borravalót. Mikor kirúgtak a taxis cégtől, egy gyorsétteremben kaptam munkát. De továbbra sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én is lehetnék Zoltán. Én is járhatnék délre a munkába, és én is büntetlenül tele rókázhatnám más autóját! Ezért jelentkeztem erre a melóra és ezért döntöttem el, hogy meg fogom győzni őket az alkalmasságomról. Nincs vesztenivalóm. Ahogy beléptem, rögtön éreztem, hogy nem vagyok idevaló. Az öcsémtől kölcsönkért öltöny néhol szorított, néhol lifegett, a csámpás lakótársam cipőjében pedig járni is alig bírtam. A portán egy nyüzüge recepciós csaj ült. Kedves volt, még mosolygott is, mégis úgy éreztem, ő jobban szorong a helyzetben, mint én. Úgy gondoltam, ez jó kezdet. Csak akkor vesznek komolyan, ha én diktálom a tempót. Felkísért az emeletre, körbevezetett az irodán és persze végig mosolygott. Elmondta, melyik helyiségben milyen csapatok dolgoznak és miket csinálnak, de nem igazán érdekelt, úgyhogy kábé semmit sem jegyeztem meg. Majd benyitottunk egy sötét szobába, ahol három nagy bőrfotel terebélyesedett, közben valaki egy futópadon sétált, és az okostévét kapcsolgatta. – Ez a pihenőszoba, – mondta a recepciós csaj – azt szoktuk javasolni, hogy mindenki tartson óránként 10 perc szünetet, de vannak, akik az ebéd idejüket is itt töltik. Bár ez leginkább olyankor fordul elő, mikor kijön valami új játék – magyarázta a PS4 felé biccentve. – Ha engem kérdezel, én inkább írni szeretem a programokat, nem használni – mondtam unottan és hátrébb léptem, mint akit

egyáltalán nem érdekel a szoba. Igaz, hogy csak egy jelentéktelen kis recepciós volt, de vele is éreztetni akartam, hogy most egy nagy kutyával van dolga. – Értem – mosolygott, és továbbmentünk, majd az irodavezető szobájához érve ismét megálltunk. – Megkínálhatom esetleg valamilyen frissítővel? Van gyümölcslé, kávé, esetleg egy kis keksz? – kérdezte, és kinyitotta a főnöki iroda melletti konyha ajtaját. Éppen csak egy pillanatra néztem be, de rögtön egy ismerős arcot pillantottam meg. Az egyik asztalnál ült, jóízűen kávézott és beszélgetett egy kopasz gyerek, aki szinte minden reggel tőlem vette a reggelijét. Találkozott a pillantásunk, és láttam, hogy az emlékei közt matat, hogy rájöjjön, honnan lehetek neki ismerős. Hirtelen rémület fogott el. Nem hagyhattam, hogy lebuktasson, úgyhogy higgadtságot színlelve feleltem. – Igen, egy fahéjas cappuccinot kérek – mondtam, majd végignéztem a konyhán, hosszú szemkontaktust tartottam mindenkivel, aki ott volt, és alaposan felmértem a helyiséget. Ekkor vettem észre, hogy csak egy öreg Szarvasi kávéfőző állt a konyhapulton, de tudtam, hogy nincs visszaút. Határozottságot kell sugároznom. – Sajnos… – kezdett bele a csaj, és közben megérkezett a főnök is. – Bella, megkínálta már az urat valami frissítővel? – kérdezte. – Igen, már elmondtam, mit kérek – válaszoltam helyette, és közben élesen belemélyesztettem a tekintetemet. – Rendben, akkor kérem hozza be neki, ha elkészült, nekem pedig hozzon egy kávét – utasította, és bementünk. Az üvegfalon át még láttam, hogy a csaj kapkodva felveszi a kabátját, nyilván a földszinti kávézóba szaladt le a cappuccinomért. Jó érzés volt látni, hogy kivételesen valaki más teszi azt, amit én mondok, és nem fordítva. Egyre jobban akartam ezt a munkát, de csak azon

járt az eszem, hogy ha az a kopasz barom lebuktat, nekem annyi. – Láttam a próba feladatot, amit csinált. Igazán inspiráló, kreatív megoldásokat alkalmaz. Egyszerű, letisztult és hatékony – mondta a kódra, amit elküldtem nekik. Persze semmi közöm nem volt hozzá, ha csak az nem, hogy egy heti fizetésem ráment, hogy kifizessem. Zoltán gimis öccse írta, bele sem gondolok mennyit kért volna érte egy profi. – Ezek az alapelveim a munkám során – feleltem magabiztosan, és nagyjából így ment tovább még egy darabig. Egy kis smúzolás, egy kis seggnyalás, minden jól alakult. Csak a kopasz nem hagyott nyugodni. És tudom, hogy én sem őt, mert amikor a csaj behozta a cappuccinomat, láttam, hogy az a barom engem bámul kintről, majd odasúg valamit a kollégáinak. – Beszéljünk az anyagiakról – szólt a főnök, de ekkor már tudtam, hogy mindegy mit mondok, mert sosem fogok itt dolgozni – nem fogok hazudni, erős jelöltnek gondolom. Szóval mennyibe fájna a cégnek, hogy magunkhoz csábítsuk? – A mostani helyemen hétszámjegyű a fizetésem, – kezdtem bele, mert bármi is történik, győztesként akartam innen kisétálni, még úgy is, ha nem dolgozhatok itt – de a váltással nyilván emelésre is számítok, úgyhogy kezdetnek 1,2 milliót mondanék. – Havonta? – kérdezte meglepetten, mire én higgadtan bólintottam. Röviden elgondolkozott, átlapozott néhány papírt, én meg közben továbbra is próbáltam tartani a szemkontaktust. – Mit szólna ahhoz, ha első körben egymilliót ajánlanék, ami a próbaidő után automatikusan nőni fog tíz százalékkal, utána pedig félévente újabb emelésekre számíthat. – Ragaszkodom az elképzelésemhez. Újból elgondolkodott. – Tudja mit? Legyen! – mondta, és egy nagyot csapott az asztalra.

Nem tudom, hogy fogom lenyomni a felsővezetés torkán, de maga kell nekünk! Úgyhogy szólok is a HR oszt... – Van még egy feltételem – szakítottam félbe. – Valóban? És az mi lenne? – Az imént találkoztam egy ismerősömmel. – Nahát, akkor a társaságba is könnyen beilleszkedik majd. – Félreérti a helyzetet. Szeretném, ha kirúgná. – De hát ezt hogy képzeli? – kérdezte meglepetten, én pedig továbbra is higgadtan bámultam a szemébe. – Csak akkor jövök ide dolgozni, ha kirúgja azt az embert. – Nem tudom, mit képzel magáról, de nyilvánvalóan nem fogom egyik megbízható alkalmazottamat sem kirúgni minden ok nélkül. – Ha önnek ez nem elég ok, nem gond. Akkor nem jövök ide dolgozni – mondtam, majd rövid szünet után folytattam. ‒ Nézze, tudom, hogy ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hoztam, és sajnálom, de meg kell értenie, hogy több van e mögött, mint gondolná. – Mégis melyik kollégáról beszélünk egyáltalán, ha szabad megkérdeznem? – Sándor keresztnevű – feleltem, és közben hálát adtam az égnek, hogy a gyorsétteremben minden vendégnek meg kell kérdeznünk a keresztnevét, és kiszolgálás közben azon kell szólítanunk őket. – Kopasz, sötétkék ing van rajta, de általában galléros pólókat szokott hordani. – Szóval maga tényleg ismeri Sándort. És megkérdezhetem mit vétett maga ellen? – Nagyon kellemetlen ez az ügy. Maradjunk annyiban, hogy van egy titka. – Nézze, nem kis dolgot kér tőlem, tehát úgy vélem, ez egy jogos kérdés a részemről.

– Tudja, elég zűrös mostanában a családi életem. A húgomnak tönkrement a házassága, mikor kiderült, hogy a férjének viszonya van. Magára maradt három gyerekkel, és most én segítem őt az időmmel, a pénzemmel, mindenhogy, ahogy tudom. – Értem, de mi köze ehhez Sándornak? – Borzasztóan kellemetlen, – mondtam és megköszörültem a torkomat – de éppen vele volt viszonya a húgom férjének. – A mi Sanyinkkal? – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Hiszen nős ember. Párszor tényleg előfordult, hogy egy csajjal jött be hozzánk enni. – Akárcsak Zoltán – mondtam, mert hirtelen ez volt az első név, ami eszembe jutott –, a húgom férje. Lesütött szemmel elmeséltem neki, hogy egyszer véletlenül találkoztam Sándorral a húgom lakásán, ami csúnya veszekedésbe torkollott, és nem szeretném a rossz viszonyt a munkahelyre is behozni. Ő döbbenten hallgatott és bólogatott, megköszönte az őszinteségemet, majd azt is hozzátettem, hogy ezt az embert ismerve nem lepne meg az sem, ha valamilyen hazugságot találna ki rólam csak azért, hogy rossz színben tűntessen fel engem a kollégák és legfőképpen a vezetőség előtt. Egy ideig a homlokát törölgette, majd megegyeztünk abban, hogy ez a szituáció mindkettőnknek roppant kellemetlen, így most mást fognak felvenni a pozícióra, de a jövőben elképzelhető, hogy keresnek még engem. Hogy Sándorral mi lett, azt nem tudom. Valószínűleg soha többet nem tudott ugyanúgy nézni rá a főnöke, meg talán mások sem, akiknek a fülébe jutott a sztori. De őszintén szólva, nem is érdekel. Mert végre egy interjúról én jöttem ki győztesen.