Ismerősök

HAKLIK TAMÁS Ismerősök

(részlet a Beton című regényből)

Ferkó faggatózásait leszámítva kellemesen telt a hétvégém, és az azt követő hónapok szintén jó dolgokat termeltek. Annával dúlt a szerelem, a pénzem rohamosan gyarapodott, és titokban továbbra is kokainoztam.

Ákossal egy üzleti megbeszélés végén tartottunk, immár saját éttermünkben várva, hogy elkészüljön a pizzánk. Orromat kellemesen bizsergette az olvadt mozzarella illata, a szomszédos asztalnál ülők már falatozhattak. Összefolyt a nyál a számban. Témát váltottunk és magánéleti dolgokról kezdtünk cseverészni. – Mi a helyzet Judittal? – érdeklődtem a szilikonszösziről. – Kidobtam – Ákos olyan szenvtelenül válaszolt, mintha egy elhasznált alsógatyáról lenne szó. – Mi van? – kissé megdöbbentett, azt hittem, ez hosszú távú kapcsolat lesz. – Jól hallottad. Sok dolgot nem mondtam neked róla, nem akartalak a rigolyáival terhelni. Állandóan féltékenykedett, kiakadt minden apróságra – a barátom úgy szívta az orrát beszéd közben, mintha csak azon kapna levegőt. – Különben is kezdtem unni a hülye fejét. Na és veletek mi a helyzet? Gyereket nem terveztek? Elég régóta együtt vagytok, és úgy látom, minden frankó. – Jól látod. Nem gondoltam, hogy valaha ilyen szerelmes leszek, tesó – vigyorogtam, akár egy kiskölyök a születésnapján.

– Tudod, egyszer egy szerb haverom azt mondta, a szerelem mindenek felett áll, de éppen ezért le is nyomhat a mélybe. Háromszor vált el a fószer – bal kezét felemelve az asztal lapjáról, három középső ujját kinyújtva illusztrálta a szituációt, mintha ez a három válás jelentősen egyedi eset lenne. – Szerintem én nem fogok elválni, főleg hogy nem is vettem el – nevettünk. – A gyerek téma meg… rajta vagyunk. – Értem. Majd csak besikerül, tesó – bólintott. – Idővel biztos. – Lehetek majd a keresztapja? – karba tett kézzel, szemöldökeit felhúzva várta a választ, mint valami rossz színész egy vígjátékban. – Gyerekkorod óta keresztapa akarsz lenni, ugye? – ekkor összecsapta tenyereit, úgy kacagott, velem együtt… a keresztapa szó hallatán azonnal Don Corleonéra asszociáltunk. Megszámlálhatatlanul sokszor láttuk a Keresztapát, bekólázva… mármint az első részt Marlon Brando főszereplésével, a többit nem csipáztuk. Nevetés közben a pult felé fordítottam a fejem, kissé türelmetlenül – már baromira kongott a belem és kellett volna a kaja. Ekkor két nagydarab csávóra figyeltem fel. Azonnal levágtam, hogy már láttam őket, de nem jutott eszembe, hogy hol. Kopaszra borotvált fej, mindkettőn bőrdzseki, széles vállak. Tucat bűnözőknek néztek ki, de az arcuk egyedi volt és kurvára ismerős. Az éttermünkben még nem jártak, legalábbis akkor biztos nem, amikor mi itt voltunk. Összehúzott szemöldökkel, töprengve figyeltem, ahogy lehúznak egy-egy felest, aztán beugrott, miért nem idegenek számomra. – A kurva anyjukat – súgtam magam elé, ledöbbenve, hogy ezeket itt látom. Ennyi idő után, éppen ma. Azonnal szertefoszlott a jókedvem.

– Mi van, haver? – Ákos látta, hogy elborul az agyam. – Menjünk innen! – emelkedtem fel az asztaltól, miután láttam, hogy a két tagbaszakadtbarom távozik. Ákos is feléjük bámult, és utánuk eredtünk. – Mi lehet fontosabb annál, hogy jól lakjunk? Mi van veled, ember? Kik ezek? – szinte kiabálva szórta rám kérdéseit, miközben a kijárat felé haladtunk gyors léptekkel. Nem csak bennem, benne is aktívan dolgozott az adrenalin, na meg a kokain. – Majd elmondom. Te vezetsz! – autóm jobb oldalához álltam, és átdobtam felette a slusszkulcsot. Ákos lazán kapta el, mintha egy labda lenne, mi meg sportolók, akik naponta ezt játsszák. Egyszerre csaptuk be a merdzsóm ajtaját. Láttuk, hogy egy fekete Volkswagennel elhúznak az ismerőseim. A termetesebb ült a kormánykerék mögött. Ákos elfordította a kulcsot és gázfröccsel utánuk hajtott, én a kesztyűtartóból előkaptam a pisztolyomat. – Elárulnád végre, hogy ki ez a két faszfej? – Ákos a fegyveremre nézett, majd a szemembe, aztán hirtelen vissza az út irányába. – Ez a két faszfej megölte a legjobb barátomat – rácsavartam a hangtompítót a stukkeremre.

Legalább tíz percen keresztül forgalmas utakon át üldöztük őket, de csak óvatosan, mint egy róka a prédáját. A drabális barom eléggé agresszívan vezetett. Megtartottunk akkora távolságot, hogy lehetőleg ne szúrjanak ki a visszapillantóból, de ittasságuk miatt talán amúgy se vettek volna észre. – Álljatok már le valahol! – szinte fohászkodtam, hogy parkoljanak le, szálljanak ki az autóból és fejbe lőhessem őket. Fogaim

csattogtak, miközben rágóztam és rátekertem a hangerőt kedvenc Rage Against The Machine dalomra… Ya standin in line… – Szerintem Érdre mennek! Ez az Érdi út! – üvöltötte túl a zenét Ákos, kitágult pupillákkal. – Ja, igazad van. A kanyar után gyorsíts rá! – kibiztosítottam a fegyvert. Beértünk a Németvölgyi útra. Baloldalt a Farkasréti temető több méter hosszú betonfala, ameddig a szem ellát, sehol egy ember. Jobbra viszont családi- meg társasházak álltak. – Bazzmeg, ez így nem lesz jó! – ahogy kimondtam, Megyeri bátyja rátaposott a gázpedálra, tövig nyomta, hagy dolgozzanak a lovak. – Észrevettek! Tapadj rájuk! – tudatosan gyorsítottak, az út olyan szakaszára értünk, ahonnan elegendő távolságra voltak a házak ahhoz, hogy a környékbeliek az ablakokon kibámulva ne tudjanak személyleírást adni rólunk, hacsak nem távcsővel kukkolnak. Mégis jó lesz! Prédáim besétáltak a csapdába. Amint melléjük értünk, az idősebb Megyeri balra kapta a kormányt, de mivel az én autóm súlyosabb és erősebb volt, nem csak mi sodródtunk ki, visszapattant rólunk a Volkswagen. Az imbolygó járműből sem vétettem el a célt. Érdemes volt anno sörös dobozokon gyakorolnom… A Bullet In Ya Heaaad!! – dörömbölte a hangszórókból a Rage Against The Machine. Nagy Megyeri agyveleje a Volkswagen szélvédőjére loccsant, az autó önállósította magát és telibe kapott egy villanyoszlopot. Mi az út baloldalán landoltunk, közel a temető falához. Szerencsére semmi bajunk nem lett. Kiszálltam a gépből és átrohantam az úttesten. Feltéptem a vévé kilincsét. A kis Megyeri remegett az ajtó mögött; a testvére agyvelejéből az arcára is jutott. Rohadt nagy

sokkban lehetett a szemétláda, de eszénél volt. Amióta nem láttam, rendesen kigyúrta magát, arcvonásai eldurvultak, de ugyanaz a kis Megyeri volt a szememben, aki gyerekkorában. – Szétbaszódott miattad a térdem, te gennyes szarláda! – nyöszörgött. Nem bírt volna lábra állni, olyan szerencsétlenül és nagy erővel ütődött a kesztyűtartónak. Szinte biztos voltam benne, hogy szilánkosra tört a térde. – Kinyírtad a bátyámat, te geci! Ki a fasz vagy te? Ki küldött? –fájdalomtól eltorzult, könnyes arccal bámult rám, toporzékolt. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne kemény fiú maradni, de nem sikerül neki. – Hogy ki küldött? – olyan nyugodt hangon kérdeztem, mint amikor egy járókelő érdeklődik a pontos idő felől. – Az ördög a pokolból! – ezt már ordítottam, ahogy csak kifért a torkomon. – Baszd meg az ördögödet! – köpött egyet, és vicsorgott kínjában. – Nem ismersz meg? – láttam rajta, hogy nem. Megragadtam jobb felkarját, és teljes erőbedobással kirántottam az ülésből a robusztus vadbarmot. – Nem emlékszel rám? – Ha nyolcszor kérdezed, akkor sem – hanyatt feküdt a földön, én mellette guggoltam, lazán a térdeimre könyökölve, stukkeremet a jobb kezemmel markolva. Farkasszemet néztünk. – Akkor egy kis memóriafrissítés; Soma barátja voltam, mielőtt megöltétek a faszszopó bátyáddal – fegyverem csövét a homlokának szegeztem. – Ja, Magyar Ricsi… Milyen kurva rég volt. Rendesen összeszedted magad… Vézna kis gyökér voltál. Biztos nincs annyi vér a pucádban, hogy meghúzd a ravaszt – mosolyra állt a szája, nevetni akart, de nem jött ki belőle hang; elnémította az agyába fúródó lövedék.

– Rendesen tönkrebaszták a kocsid oldalát – mutatott Ákos a verdámra. – Elhúzunk vele? – Van nálad kés? – válasz helyett kérdést szegeztem felé. – Persze – kezembe nyomta a pillangót, én hirtelen mozdulattal elővillantottam borotvaéles pengéjét és lecsavaroztam vele a mercim rendszámait. Ha kijönnek a zsaruk, nem tudják beazonosítani az autó tulajdonosát, mert az alvázszámot ügyesen kikozmetikázták azok az autónepperek, akiktől vettem a gépet. Alapból arra hajtottam autóvásárlásnál, hogy ilyen balhé esetén anonim maradjak. A rendszámokat meghajlítgatva darabokra törtem és a bőrzakóm belső zsebébe tettem… majd elhajítom őket valahol, egy tóba vagy egy utcai kukába. Pisztolyomat a benzintank felé emeltem és háromszor meghúztam a ravaszt. Lángolt, mint kereszt egy Ku-Klux-Klán szertartáson. Ki nem szarja le? Majd veszek másikat. Ákosnak bakot tartottam a temető kerítésénél a lángok takarásában. Lassan, de sikerült felhúznia magát és könnyedén átjutott, köszönhetően magasságának meg jó fizikumának. Utána felhúztam magam két betontömb közötti vasrácsra, és fél perc alatt én is a túloldalon voltam, ahol nem láthatnak ránk a házakból, de még az úttestről sem. Feltárcsáztam egyik spanomat, megkértem, hogy jöjjön értünk a Bürök utcába a sírkert bejáratához. Kikaptam telómból a sim-kártyát, az egyik sír szélére raktam, rálépve kettétörtem, egy kicsit meg is pörköltem az öngyújtómmal, aztán a földbe tapostam. Majd a telefonomat is megsemmisítem, ha ki akarják nyomozni a környékbeli hívásokat, többé jobb, ha nem használnom. Pár percig a sírkövek között lapulva vártunk

barátomra, majd bepattantunk bivalyerős sportkocsijába, és élveztük a sebességet. Ha létezik túlvilági élet, Soma most biztos nagyon büszke rám.

IMPRESSZUM

KIADÓ, FELELŐS KIADÓ: BORDÁS MÁTÉ SZÉKHELY: 5435 MARTFŰ, MANDULA U. 56. FELELŐS SZERKESZTŐ: BORDÁS MÁTÉ SZERKESZTŐK: KOVÁCS GERGŐ, TANCSIK BRIGITTA LAPTERV: BORDÁS ORSOLYA

FACEBOOK.COM/ROSTLAP

SOUNDCLOUD.COM/ROSTIRODALMILAP

ROSTIRODALMI@GMAIL.COM

/100