DOBÓ DOROTTYA
A titok
A fotocellás ajtót átlépve az volt az első gondolatom, hogy elment az eszem. A második pedig, hogy most jött csak meg igazán. A reménytelen próbálkozások és kudarcba fúlt interjúk végtelen sora után úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem. Közben pedig egyre csak Zoltán szavai visszhangoztak a fejemben arról, hogy kitartónak kell lenni, és próbálkozni kell, akkor meg tudja csinálni az ember a szerencséjét. Persze, az ő szemszögéből ez biztosan ilyen egyszerűnek tűnt. Egy nagy cégnél volt programozó. Jogsit nem szerzett, pedig ekkor már megvolt vagy harmincéves, de azt mondta, soha nem volt hozzá kedve. Minden hónapban megvette a bérletet, de ettől még heti háromszor simán taxival vitette magát munkába. Olykor haza is. Ilyenkor általában én fuvaroztam őt, egy idő után már kifejezetten engem kért a társaságtól, és útközben sokszor szóba került a munkája, meg, hogy hogyan jutott el idáig. Mert basszus, volt, hogy délben esett be az irodába, ott volt pár órát, aztán már ment is haza, és mindeközben lazán megkereste a havi félmilliót. Egyszer megkérdeztem, hogy milyen szakot is végzett, gondoltam én is beiratkozom az egyetemre. De azt mondta, teljesen mindegy, mert az egyetemi tananyagból semmit sem tudott a munkája során hasznosítani, a diplomáját pedig soha, egy munkáltató sem kérte el. – Önbizalom. Ennyi a recept, meg hogy elhitesd a főnököddel, hogy elég tapasztalt vagy a munkához – magyarázta egyszer, mikor enyhén berúgva taxizott haza nagyjából éjfél körül. – És ha igazából nincs hozzá tapasztalatom? – kérdeztem vissza. 12
