Bevonulás

TERÉK ANNA Bevonulás

(Részlet a Csönd c. darabból)

Fiú

Álltunk egymás mellett a peronon. Nem volt zenekar, nem voltak pálinkásüveggel hadonászó férfiak.

Amikor egy férfi bevonul katonának, zeng az egész állomás. Minden rokon felsorakozik egymás mellé a sín előtt, félnek a gyerekek, sírnak a lányok, az anyák sorban elájulnak. És isznak, isznak a férfiak. Életemben akkor láttam először pálinkásüveget, amiben egy egész körte benne volt, mikor apám unokaöccse 86-ban bevonult katonának. A férfiak bólogattak, énekeltek, a peronra csöpögtek a könnyek, mire befutott a vonat, hogy elvigye a sorkatonákat, kimerült az egész társaság. Nyikorgó vasba zsúfolva vitték a fiatalokat, hogy tanuljanak lőni.

Apa

Egy nap majd téged is elvisznek, majd meglátod, mekkora mulatság! Megtanulsz lőni, és hogy a kézigránátot milyen messzire kell hajítani. Látod itt ezt a vágást? A katonaságban szereztem. Engem Pirotba vittek, rajtam kívül nem tudott egyik fiú sem írni, olvasni. Az ezredes egy hét után rácsapott a vállamra, azt mondta, jó lenne, ha megtanítanám írni-olvasni az egész századot. És rajzolta a betűket, szótagolt az egész laktanya. Én közben a hegyeket néztem, és tudtam, hogy anyád vár vissza. Egy nap elvisznek, fiam, mindenkit elvisznek egy nap. Majd meglátod, mekkora mulatság!

Fiú

De apám arca most nem volt vidám. Az orra a cipője fölött lógott, úgy nézett anyámra, mint egy gyerek, aki engedélyt akar kérni valamire. Anyám úgy tett, mintha nem félne, hálás is volt ezért apám, én meg nyugodt.

Azt hittem, minden bevonulás vidám. Nem volt sehol zenekar, pálinka, lánykönnyek a sínpárnál.

Hallgattunk, mintha mindent jó előre már megbeszéltünk volna. Untam a várakozást, de tudtam, hogy félni kell.

Onnantól kezdve kellett félni, hogy apám kollégájához bedobták a behívóját. Mozgósítottak mindenkit. Amikor kezdődött a háború, fiatalabbakat vittek, csupa sorkatonát. Akiket zenével sirattak, akikről azt hitték, csak betanítani viszik őket. Aztán vonaton jöttek haza, zsákba rakták mindet, feküdtek a vonat padlóján.

Féltem attól, hogy apámat majd csak zsákba rakva látom újra. Félt apám, remegett az egész arca, egymás után szívta a sok cigarettát. Késett a vonat, vasárnap volt. A tévét szerettem volna nézni, meg hogy ne menjen el apám.

Otthon anyám bekapcsolta a tévét, és lefeküdt pihenni. De én hallottam, hogy zokogott, néha sikoltozott. Nem tudtam, mit kell csinálni ilyenkor. Nem tudtam, kit kéne gyűlölni, milyen arca van az ellenségnek, mi a nevük, hogy felírjam őket a céltáblára, és lőjek rájuk a kis pisztolyommal. Kit kéne lelőni, aki miatt apám fél és sír az anyám? És hogy kellene bátornak lenni, ha láttam már, apám arca hogyan remegett?