Kiválasztottak

Szรกsz Andrรกs

KIVร LASZTOTTAK

Borítóterv és illusztrációk: Szabó Ildikó Lektorálta: Szemerédiné Miklós Magda

ISBN Nyomda: Antológia Kiadó és Nyomda Kft., Lakitelek Szász András 2013

Szász András

KIVÁLASZTOTTAK karcolatok, novellák

Illusztrációk: Szabó Ildikó

.

Elõszó Szépreményû újságírói pályám elsõ munkanapján fõnökeim a lapnak otthont adó, patinás épület talán legeldugottabb szegletébe, egy folyosó végi, sötét kis szobába számûztek. Abban a szobában zakatoltak, kattogtak ugyanis a telexgépek, melyek folyamatosan ontották a híreket a világ minden tájáról. Ezeket a híreket kellett valakinek átrostálni, és gondos mérlegelés után a megfelelõ szerkesztõk asztalára továbbítani, a maradékból pedig az utolsó oldalra elkészíteni az elmaradhatatlan „Színes világ” válogatást. „Itt majd megtanulod, mi a hír…”

No, jó, de kitõl?

A félhomályos szobának egy jó kedélyû, energikus kolléga volt a lakója, aki csalhatatlan magabiztossággal csattogtatta szerkesztõi ollóját az elapadhatatlan telexpapírokon, s lenyûgözõ pedantériával ragasztgatta fel a kiválogatott anyagokat a kéziratpapírokra (Hja, néhány perccel a számítógépes szövegszerkesztõk világa elõtt jártunk még…)

Ez a kolléga alaposan végigmért, konstatálva, hogy ezentúl meg kell osztania velem néhány négyzetméteres birodalmát, aztán minden különösebb hûhó nélkül mesélni kezdett. Mesélt az érdekes és kevésbé érdekes hírek jellegzetességeirõl, a néha derékig érõ telexpapír-kígyókról, a többi kollégáról, a szerkesztõkrõl, a szerkesztõség titkairól. Mesélt a helyi politikusokról, és egyéb potentátokról, akiket megismert, és azokról, akiket jobb

7

lett volna nem megismerni. Mesélt a riportokról, amiket elkészített, és amiket még csak megírni szándékozott, aztán, hogy másról is szót ejtsünk, mesélt kedves íróiról, hõseirõl, és persze… …Nagyváradról, a Partiumról, s szép Erdélyországról…

Baráti közvetlenséggel, és emberséggel szinte észrevétlenül könnyítette meg elsõ napjaimat, heteimet ezen a nem mindig barátságos, és nem mindig emberséges pályán. Aztán, jó néhány évvel késõbb, amikor kézbe vehettem e kolléga elsõ fénykép-albumát, rá kellett jönnöm, hogy Szász András nem csak szavakkal képes mesélni. Ahogy történeteibõl, úgy képeibõl is árad a ragaszkodás, a féltõ szeretet hátrahagyott otthona iránt. „Onnan, a határon túlról hoztam hitemet, nemzeti tudatomat, ember- és természetszeretetemet. Mindent, ami meghatározza egy ember életét.” – vallja András, és aki ismeri õt, pontosan tudja, hogy mindenkor ez a hit, ez a nemzeti tudat, ember- és természetszeretet hatja át tetteit, munkáit, majd' minden rezdülését.

Ahogy novelláit is…

Mennyi híres, neves író lehetne büszke erre a mesélõkedvre! A gördülékeny, közvetlen, manírok nélküli stílusra… Persze könnyen lehet, a híres, neves írók tán nem értenék András hõseinek lelkét. Mert bizony, sokszor nem elég, ha egy nyelvet beszélünk – a szavakon túl a lélek üzenetét is érteni kell, hogy megértsük a másik embert.

S noha az évek egyre telnek, s mindketten messze kerültünk a néhai szerkesztõségtõl (a folyosó végi, félhomályos szoba azóta kiglancolva várja új, milliomos lakóit), de sorra olvasva Szász András novelláit, egy kicsit úgy érzem, mintha ismét ott ülnénk, a telexgépek kattogó, csattogó szomszédságában, és mintha újra hallanám András hangját is…

Hiszem, hogy e hang sokuk lelkét megérinti majd.

Bán Mór Kecskemét, 2013 decembere 8

Ösztöke Az utcánkban, melyet nem tudni miért kezdetben a pokolról kereszteltek el, s csak késõbb vehette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik életreszólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.

Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelõtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már õk ott tartózkodtak, illõ volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.

A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagy úr. Nem is húzta hát az idõt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklõ édesanyjához, ám mielõtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlen mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult.

– Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod – súgta fia fülébe. – Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!

9

Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelõ, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés.

Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetrõl a padokban ülõk gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illõ módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a misézõ Tauszig atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehetõ leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgõs elintéznivalót. Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége.

S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsõséget, másfelõl nem volt az a dicsekvõ fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sõt! Nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények ezt lehetõvé tették számára. Körülmények alatt Nagy bácsi esetében azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipõk és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdoboz10

ban tartotta csiriztõl és szuroktól ragacsos asztalán.

Munka közben idõnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletûzdelte szögekkel a száját.

A faszögek mindig bal oldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredõ szögektõl úgy festett a szája, akár egy tûpárna.

– Meglássa, ebbõl az Ösztökébõl nagy madárszakértõ lesz – szólalt meg, miközben hozzáfogott cipõim siralmasan ferdére kopott sarkaihoz.

– Mibõl gondolja? – fûztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, hogy az unokájáról beszél.

– Hát itt van példának okáért az a tavalyi eset – kapott az alkalmon az öreg. – Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kiss bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták õket, viszszarepültek Kiss bácsihoz – törölte meg verejtékezõ homlokát keze fejével az idõs suszter, majd rendületlenül folytatta.

– Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak – magyarázta az öreg Jóskának, mikor az este beállított a szökevényekért.

– De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám – szabadkozott Jóska.

– Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat – veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg Kiss.

Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kiss bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja...

A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal.

Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.

11

12

Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetõre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fült a foguk. Ösztöke elõbb partvissal ijesztgette õket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetõre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát.

– Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod – igazította el csemetéjét.

Másnap a kelõ nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tûzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.

– Hát te miben mesterkedsz, fiam? – kérdezte gyanakodva Jóska.

– Galambösztökéket készítek – felelte sokat sejtetõen a legényke.

– Micsodát?… – tátotta el a száját Jóska.

– Galambösztökéket. Ezektõl úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák õket – magyarázta a gyerek.

– Na, ezt megnézem – tolta hátra kalapját idõsebb Jóska, azzal leült a gang lépcsõjére.

Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetõre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentõséget a mögöttük pörgõ motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy elõbb-utóbb lemaradnak kelle13

metlen kísérõik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban. A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez se járt eredménnyel. Különös hanggal társult manõvereiktõl a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésûs keringõk, fodros és parókás pergõk, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal. Ösztöke magánkívül volt az örömtõl. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja, hogy próbáljon meg lecsillapodni.

A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt a papírösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.

– Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegõben. Magam is megbizonyosodtam róla – tekert elismerõen a nyakán Nagy bácsi.

Telt-múlt az idõ, Ösztöke már hatodikos vagy hetedikes lehetett, amikor egy verõfényes nyári délelõtt egyenruhás securitátés tiszt nyitott be Nagy bácsi sarki cipészmûhelyébe. Az öreg nagy ámulatára illedelmesen, ráadásul magyarul köszönt, majd elpanaszolta, hogy a reggeli eligazításkor vadonatúj csizmái egyikérõl levált a sarokvasalás.

– Üljön le, uram, akarom mondani: elvtárs – mutatott a kuncsaftok számára fenntartott egyetlen szalmafonatú székre az öreg. – Befejezem ezt a talpat, és máris megvasalom a csizmája sarkát. Ha javasolhatom, célszerû lenne a másik vasat is lecserélni, nehogy holnap vagy holnapután azt is elhagyja… – tette hozzá.

14

– Rendben – bólintott a tiszt –, azzal leült. Egy ideig hallgatott, közben szemmel látható elismeréssel figyelte az öreg gyors és határozott mozdulatait. Öt percig bírta a szótlanságot, akkor kibuggyant belõle a kérdés: – Már megbocsásson, bátyám, de elnézem, ahogyan dolgozik. Mondhatom, lenyûgözõen csinálja. Elárulná, kitõl tanulta a szakma fortélyait?

Nagy bácsit mintha áramütés érte volna, hirtelen elengedte a kaptafát és felpattant. Markába köpte az ajkai közé szorított összes fa- és vasszöget, katonásan összecsapta a bokáit, és kivágta: Hõs vezérünk, a nagy kondukátor, Nicolae Ceausescu elvtárs így tanította!

Az egyenruhást annyira meglepte a nem várt fordulat, hogy másodpercekig tátott szájjal, némán meredt az öregre. Végül valahogyan sikerült összeszednie magát, felugrott a székrõl, és két kézzel megragadta a suszter vállát.

– Maga gúnyolódni merészel? – sziszegte összeszûkülõ szemekkel az öreg képébe.

– Biztosíthatom, eszembe nem jutna ilyesmi – válaszolta rezzenéstelen arccal Nagy bácsi. – A hatvanas évek egyik filmhíradójában láttam, hogyan talpalta egykori mesterénél a lyukas cipõket a fõtitkár elvtárs. Igaz, akkor még csak a párt végrehajtó bizottságának volt tagja, de kétlem, hogy ma megtagadná egykori tanítóját.

– Vegye tudomásul, hogy Ceausescu elvtárs az ország leg…

Bármit is akart mondani, nem tudta befejezni, mert hatalmas csörömpöléssel betört a mûhelyajtó ablaka, és üvegszilánkoktól kísérve egy vadonatúj futball-labda tarolt széles csapást a csiriztõl és szuroktól ragadós asztalon.

A tiszt ösztönösen övtáskájához kapott. Talán elõ is rántja pisztolyát, s tán még egyebet is tesz, ha Nagy bácsi meg nem szólal.

15

– Nyugalom, tiszt úr, elvtárs…! Nincs ok aggodalomra! Csak Ösztöke gyakorolja a szabadrúgást… Tudja, Ösztöke az unokám. Itt lakik átellenben, s az a rögeszméje, hogy majdan Puskás Öcsi nyomdokaiba lép. Gyakorlás közben általában heti két-három alkalommal berúgja az ajtóüveget. Becsületes, jóravaló vejem azonban még aznap meg is csináltatja. Legutóbb már szóltam az ablakosnak: ne fáradjon a gitteléssel. Úgysem jut ideje megszáradni… Gyerek még a fiú, ráér komolykodni, ha majd felnõ.

Jóformán be sem fejezte, már ki is vágódott az ajtó, és Ösztöke rontott be a mûhelybe.

– Bocsáss meg az ablakért, nagytata. Tudod, szabadrúgás közben félrecsúszott a lábam… Már szóltam apunak, úgyhogy mindjárt itt lesznek az ablakossal – lihegte.

– Jól van, öcsi – felelte az öreg. – De ne nyúlj semmihez, nehogy újra megvágd a kezed, mint a múltkor.

Majd én összetakarítom a romokat – dörmögte.

A tiszt egy ideig tétlenül nézte, hogyan hajladozik az öreg suszter, aztán maga is leguggolt és óvatosan szedegetni kezdte a padlón szétszóródott üvegdarabokat.

Mire végeztek, az üveges is befutott. Nagy bácsi befejezte a szekuscsizmák vasalását, majd valamilyen gyanús színezetû kencével tükörfényessé suvickolta mindkettõt. A tiszt megilletõdve húzta lábára megszépült csizmáit. Búcsúzáskor kezet nyújtott az öreg suszternek.

– Úgy látom, a szakmai tudás mellett jó adag emberséget is tanult abból a hõs vezérünk életét bemutató filmbõl – nézett jelentõségteljesen Nagy bácsi szemébe.

Rezzenéstelen arccal állta pillantását az öreg. Sõt, maga is hasonlóképp viszonozta.

Aztán megint eltelt jó néhány év, s Ösztökébõl nyurga fiatalember lett. Igaz, végül mégsem az ornitológusi, hanem a jogi pályát választotta, de ezt a nagyapja már nem érte meg. Így arról a rendkívüli perrõl is lemaradt, amely annak idején egész Romániát lázba hozta, s nagy való16

színûséggel a '89-es forradalom sikeréhez is sok tekintetben hozzájárult.

Nyolcvanhét nyarán történt, hogy a Körös Nagyáruház elõtti téren Kovács Béla közlekedésrendész õrmester megállított egy nyolcvannal száguldó hófehér Daciát. A kocsit csinos barna hölgy vezette, aki csábos mosollyal fogadta a hozzálépõ rendõrt. Az õrmester azonban nem lágyult meg. Komoly maradt és határozott.

– Kovács Béla õrmester vagyok – mutatkozott be és szalutált. – Személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem, asszonyom.

– Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte élesen a nõ.

– Nem érdekel, kicsoda ön, asszonyom – válaszolta az õrmester. – Még egyszer felszólítom, adja ide személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét, egyben kérem, szálljon ki a kocsiból, és ne várja meg, hogy én szállítsam ki.

A nõ tekintete akkor már villámokat szórt.

– Na, várj csak, te kis senki! Egy óra múlva örökre kirázlak az uniformisodból, és a neked járó verést se úszod meg! Hát mit képzelsz, te, kis szarrágó, kivel kukacoskodsz? Tudd meg, hogy én vagyok a Román Kommunista Párt Arges megyei fõtitkára! Majd megtanítalak én téged kesztyûbe dudálni! Azt is megbánod majd, hogy a világra születtél! – rikácsolta. Akkorra már népes tömeg vette körül õket.

Kovács Béla õrmester egy szót se szólt. Kinyitotta a Dacia ajtaját, elkapta a nõ hadonászó kezét és kirántotta kocsiból. A következõ pillanatban már kattant is a bilincs a fõtitkár asszony csuklóin. Aztán elvonszolta a rendõrautóig, beültette a hátsó ülésre, majd bepattant a volán mögé és elhajtott.

Az esetbõl hatalmas cirkusz lett. A rendõrkapitány valósággal tajtékzott a dühtõl, és azonnali hatállyal felfüggesztette Kovács Béla õrmestert. Csakhogy az se hagyta magát. Kihallgatást kért az akkor regnáló megyei fõtitkártól, aki csodák csodájára neki adott igazat. Az 17

ügybõl pedig per lett, melyben Kovács Béla õrmestert dr. Fedák József ügyvéd, azaz Ösztöke képviselte.

Eredetileg zárt tárgyalást terveztek. Ám a kitûzött napon a bíróság elõtt összeverõdött tömeg nyílt tárgyalást követelt, a törvény képviselõi pedig nem mertek szembeszállni a nép akaratával. A másfél-kétezres sokadalomból végül csak százan jutottak be a terembe, de õk legalább végtelenül boldogok voltak.

Elkezdõdött hát a tárgyalás. Elsõként Kovács Béla rendõrt szólították.

– Õrmester elvtárs – kezdte a bíró –, ön azzal vádol egy vétlen nõt, hogy durván megszegte a közlekedési szabályokat, mert „valamennyivel” valóban túllépte a lakott területekre érvényes sebességhatárt. Holott épp ön volt az, aki helyszíni intézkedése során jelentõsen túllépte a hatáskörét, amikor a nyilvánosság elõtt megbilincselte az elvtársnõt. Tette ezt annak dacára, hogy a hölgy elõzetesen tájékoztatta önt arról, kicsoda õ, és milyen fontos beosztásban dolgozik.

Jóformán be sem fejezte, Ösztöke máris felpattant: – Tisztelt elnök elvtárs! Tisztelt bíróság! – lendítette jobb kezét a magasba. – Engedjék meg, hogy megbízóm nevében határozottan visszautasítsam a bíró elvtárs felvezetését. Tiltakozásom kérem jegyzõkönyvbe venni! Nos, a fõtitkár elvtársnõ nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megsértette az érvényben lévõ közlekedési szabályokat, amikor több mint nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott a város egyik legfrekventáltabb pontján. A szabályok és a törvények egyformán érvényesek mindenkire. Legyen az egyszerû kétkezi dolgozó vagy pártfõtitkár! Milyen alapon várhatnánk el a hétköznapi emberektõl, hogy tiszteljék és betartsák a törvényeket, ha elöljáróik nyilvánosan megsértik azokat?

– De ennek akkor sem kellene törvényszéki ügynek lennie! – szólt közbe a bíró –, mivel csak egy egyszerû szabálysértésrõl van szó.

18

– Bocsánatot kérek, bíró elvtárs – vette vissza a szót Ösztöke. – Ez már rég nem egyszerû szabálysértés, hanem elvi kérdés. Akkor vált azzá, amikor az elvtársnõ pozíciójára hivatkozva megpróbált kibújni a felelõsségre vonás alól. Arról a gusztustalan fenyegetésáradatról nem is szólva, amit az intézkedõ rendõrre szórt.

A bírót annyira meglepte az okfejtés, hogy hosszú pillanatokig szájtátva bámult a fiatal ügyvédre. Végül mégis megszólalt: – Kénytelen vagyok elismerni, hogy önnek minden szempontból igaza van, kedves ügyvéd kolléga. Nem szokásom senkit a szemébe dicsérni, de hosszú pályafutásom során még nem találkoztam az önéhez hasonló leleményességgel és határozottsággal. Ezek után csak egyetlen kérdésem lenne még, nagyon kérem, õszintén válaszoljon rá. Ön kétségtelenül nagyon bátor ember, mivel egyáltalán bele mert vágni ebbe a rendívül kényes, ráadásul meglehetõsen kilátástalan kimenetelû ügybe, mellyel viszont most precedenst teremtett. Arra vagyok kíváncsi, honnan szedte, kibõl vagy mibõl merítette a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hatalmas kockázatot felvállaljon?

– Nagyon egyszerû a válaszom, bíró elvtárs! Szinte hihetetlenül az – gombolta be gépisen a zakóját felállás közben Ösztöke. – Meglehetõsen jól ismerem önt, így hát biztos voltam abban, hogy még véletlenül se próbálná meg félreértelmezni a jogszabályt egy ilyen fajsúlyú ügyben, melynek egyik oldalán a nép egyszerû fia áll, míg a másikon egy saját hatalmától megittasult, elbizakodott és öntelt potentát. A teremben ülõk tapsolni kezdtek.

– Csend legyen, vagy azonnal kiüríttetem a termet! – dörrent rájuk a bíró.

A taps leállt, a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Gyõzelmével Ösztöke, vagyis ifjabb Fedák József, röpke fél óra alatt Nagyvárad legkeresettebb ügyvédje lett.

19

Három évvel a forradalom után aztán feleségül vette szíve választottját, akirõl kiderült: annak a szekus tisztnek a lánya, akinek annak idején Nagy bácsi, azaz anyai nagyapja megpatkolta a csizmáit.

A násznép közül nyilván sokan ismerték az örömapa múltját, de nem tulajdonítottak különösebb jelentõséget az egésznek, mivel jó keresztények voltak. Bár az sem kizárt, hogy csak a különösen jónak ígérkezõ lakodalmat nem akarták tönkretenni…

20

Bagoly

Ha színjelessel végzed a harmadik osztályt, jövõ nyáron megkapod a rég áhított biciklit – ígérte apám a szeptemberi tanévkezdéskor. Ennél hatásosabb varázsigét akkor se találhatott volna ki, ha magánál Dandaló mesternél sajátította volna el a kuruzslás tudományát. Egész évben úgy tanultam, hogy karácsony táján anyám már aggódni kezdett.

– Ez a gyerek mostanában sehová se jár el. Örökké csak az irkái és könyvei fölé görnyedve tanul. Egészen lefogyott már ebben a fene nagy tanulásban – panaszolta apámnak.

– Te csak sose féltsed – nyugtatta apám. – Meglátod, bõven bepótolja majd a nyári szünidõben. Még meg is tetézi.

A temérdek tanulásnak meg is lett az eredménye. Jelesnél egyebet nagyítóval se találtak volna az év végi bizonyítványomban. Nem is késlekedtem, amint hazaértem, odaálltam atyám elé, és ünnepélyesen átadtam neki az ellenõrzõt. Sokáig nézte a kis könyvecskét, lapozgatta, s bár egy szót se szólt, láttam rajta, nagyon elérzékenyült a sok tízes láttán. A végén megköszörülte a torkát és kibökte: – Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Kemény munkát végeztél, fiam, én is megtartom az ígéretem – mondta, azzal elballagott az udvar végében álló farakáshoz, ahonnan rövid szöszmötölés után ragyogó fekete kerékpárral tért vissza.

– Íme, a megígért bicikli, fiam. Kívánom, hogy teljék örömed benne – mondta, enyhén megbicsakló hangon.

21

22

– Köszönöm szépen – válaszoltam illendõképp, közben az én torkomat is megszorította valami sírásféle, de a lelkembõl feltörõ öröm gyorsan úrrá lett rajta.

Kitoltam az utcára a kerékpárt és nyeregbe pattantam.

Azaz: csak pattantam volna, ha elérem a nyerget. De nem értem el, pedig egészen alacsonyra állította apám. Sebaj, vigasztaltam magam, pedálozni állva is lehet, azzal nekilódultam. Szélvészként száguldott az új bicikli, mígnem valaki elrikkantotta magát mögöttem.

– Nicsak! Milyen fáintos biciklid van, öcskös!

Ijedten néztem hátra, hát Bagoly állt frissen meszelt háza kapujában, s vígan lengette sapkáját.

– Most kaptam a szüleimtõl – kanyarodtam vissza hozzá lihegve.

– Használd egészséggel, öcskös! – veregette meg a vállam.

– Aztán vigyázz, nehogy kárt tegyél a gesztenyefákban, lámpaoszlopokban – tette hozzá némi kajánsággal.

Bagoly, akinek valódi nevét szándékosan nem árulom el, akkoriban már a negyvenes éveit taposta. Nem volt se túl alacsony, se túl magas, inkább olyan középtermõ – ahogyan Szegvári néni nevezte az átlagos magasságú embereket. A Bagoly nevet susztertársai ragasztották rá, akikkel együtt görnyedt naphosszat a Széles utcai cipész szövetkezet kaptafái fölött.

– Ha nem volna füled, Jóska, már rég megvakultál volna – heccelték napközben, majd munka után a Karácsonykocsmában.

Fül tekintetében Bagolynak tényleg nem volt oka panaszra. A szükségesnél legalább két számmal nagyobb, elnyûtt, zsíros sapkáját is két füle tartotta. Azok híján a koszos tökfedõ vélhetõen a szájáig szaladt volna le, s akkor Bagoly tényleg semmit se látott volna a teremtett világ szépségeibõl.

– Húszéves korában jóval kisebbek voltak a fülei, és nem is álltak ennyire szét – vette védelmébe apám, aki egyazon alakulatnál szolgált a háborúban Bagollyal. – Akkoriban egészen szemrevaló legény volt. Az idõ azonban 23

õt sem kímélte. A fülek nagyobbodása pedig a korral jár – tette hozzá magyarázólag.

Bár fülei tényleg lenyûgözõen nagyok voltak, Bagoly mégsem a füleivel, hanem emberségével és önzetlen segítõkészségével vívta ki ismerõsei rokonszenvét. Örökké törte a fejét valamin. Hol fedett ganggal toldotta meg a szülõi házat, hol az ablakokat, ajtókat cserélte újakra. Tehette, akkor már évek óta egymaga élt az Úri utcai portán.

Egyik télen például kényszerû tétlenségében azt találta ki, hogy filagóriát épít az udvarra, hogy nyári estéken legyen honnan hallgatnia a tücskök ciripelését. Össze is vásárolt annyi gerendát, deszkát, lécet, hogy azokból három filagória is bõven kitelt volna, aztán már csak a tavaszt leste, várta, hogy végre hozzáfoghasson régóta dédelgetett álma megvalósításához.

Akkoriban történt, hogy Kóhant bácsinak, a környék híres hentes-mészárosának kigyulladt a füstölõje. Az öreg disznóvágáson volt. A tûzoltókat is a szomszédok riasztották, ám mire kiértek, akkorra már az összes kolbász, szalonna odalett, de még a fáskamra is, merthogy a lángok arra is átterjedtek. Az egészbõl csak egy füstölgõ fekete kupac maradt.

Február közepét mutattak a naptárak, de a tél mintha akkorra tartogatta volna ereje legjavát, olyan jeges zimankót lehelt a világra, hogy a vonatsínek is megrepedtek tõle.

Az öreg Kóhant három napig a tûz után megmaradt deszka- és lécdarabokkal tüzelt, a negyedik nap aztán leakasztotta az eresz alól az öreg szánkót, elõvette a nagy fejszét, keresett egy zsákot és elindult, hátha a város környéki erdõk valamelyikében talál annyi tûzrevalót, amenynyivel kihúzza tél végéig.

Ahogy bandukolt, az Úri utcán összetalálkozott Bagolylyal.

– Hát maga hová indult, Kóhant bácsi, ebben a cudar idõben?

24

– Fáért megyek, fiam. Tudod, leégett a fáskamrám, benne az összes tüzelõm, s lám, messze még a tavasz.

Bagoly egy szót se szólt, csak merõn bámult az öregre, közben mintha erõsen törte volna a fejét valamin.

– Na, az Isten legyen magával, Kóhant bácsi – emelte meg végül koszos sapkája simléderét, azzal ment tovább.

Hogy sikerülte tûzrevalót találnia az öregnek vagy sem, arról nincs tudomásom. Arról viszont igen, hogy másnap reggel nagy dörömbölés ébresztette fel reggeli álmából az öreg Kóhantot. Magára kapta bekecsét, fejébe nyomta a kucsmáját és ormótlan bakancsaiban kicsoszogott. Szélesre tárta a kaput, de a szája is legalább akkorára tárult, mivel az utcán, élükön Bagollyal legalább tucatnyi férfi toporgott.

– Hát ti mi jóban jártok? – kérdezte az öreg.

– Kérdezõsködés helyett jobban tenné, ha beeresztene minket – szólt Bagoly –, akkor jövetelünk okát is hamarabb megtudja – tette hozzá.

– Akkor hát, kerüljetek beljebb, fiaim – tárta ki sarkig a kaput Kóhant bácsi, a férfiak meg egymás után betódultak.

A sor végét egy lovas szánkó zárta megrakva mindenféle gerendákkal, deszkákkal.

– Mi készül itt, fiam? – méregette az öreg gyanakodva Baglyot.

– Majd kiderül a végén, Kóhant bácsi. Most inkább kínáljon meg minket abból a jófajta szilvapálinkából – kacsintott huncutul Bagoly.

– Hogyne kínálnálak, fiam, hisz azért van. Hát persze, hogy megkínállak – mondogatta az öreg és elindult a tornác irányába. Két perc múlva egy literes üveggel a kezében tért vissza. A zsebeibõl elõszedte a poharakat, aztán sorra színültig töltötte valamennyit.

– Isten éltesse, Kóhant bácsi – emelte magasba Bagoly a poharát. A tucatnyi férfi visszhangként ismételte utána.

– Most pedig, Kóhant bácsi, szépen menjen be a házba, aztán addig ki ne jöjjön, amíg nem hívjuk – karolt az idõs 25

hentesbe Bagoly. Fúrta a kíváncsiság az öreg oldalát, erõsen fúrta, de nem mert ellene szegülni a parancsnak.

Amint bezárta maga mögött az ajtót, a férfiak sebtiben lerakták a szánkóról a gerendákat, deszkákat, léceket és hozzáfogtak a munkához. Hatan csákányokkal, ásókkal nekiestek a földnek és méternyi mély, szabályos négyszög alakú gödröket ástak. A többiek mértek, rajzoltak, fûrészeltek, fúrtak, faragtak, kopácsoltak. Mire délben megkondultak a város harangjai, már a tetejét ácsolták a vadonatúj építménynek. Délután négy órára pedig már a füstölõ is a helyén állt. A szánkó épp akkor tért vissza negyedik útjáról.

Végül összesöpörték a forgácsot, fûrészport, Bagoly pedig felment az öreghez.

– Na, most már kijöhet – mosolygott sejtelmesen.

Kilépett Kóhant bácsi az ajtón, de nyomban gyökeret is vert a lába. Ott állt a gyönyörû fáskamra az udvar végében, szakasztott olyan, mint a leégett, csak épp sokkalta szebb.

Vidáman integetett piros cserépfedele, de biz az öreg Kóhantnak könnyel futott tele a szeme.

– Mivel szolgáltam én rá erre a nagy jótéteményre, fiam? – fordult Bagoly felé.

– Az emberségivel, Kóhant bátyám – felelte Bagoly, de mintha az õ hangja is fátyolosabb lett volna a szokásosnál.

– De jöjjön, nézze meg belülrõl is.

Ment, csoszogott az öreg, majd felbukott nagy igyekezetében. Amikor aztán kitárult a kamraajtó, már képtelen volt visszafogni könnyeit. Vágott fával volt színültig tele a kamra.

– Még innánk egy pohárkával, Kóhant bátyám, aztán indulunk is, mert mindjárt ránk sötétedik.

Az egy pohárkából végül három lett, s már a csillagok is kigyúltak az égen, amikor az öreg bezárta a kaput Bagoly után, de a szemei még akkor is könnyesek voltak a meghatódottságtól.

Telt, múlt az idõ, néhány héttel késõbb az öreg csöngetett be Bagolyhoz.

26

– Miben segíthetek, Kóhant bácsi – kérdezte csodálkozva.

– Nem segítség végett jöttem most, fiam. Arra szeretnélek megkérni, hogy szombat este, te és a barátaid, tiszteljetek meg jelenlétetekkel. Úgy hat óra tájban, ha alkalmas.

– Ott leszünk, Kóhant bácsi, és hálásan köszönjük – felelte Bagoly.

– Én köszönöm, fiam – nyújtotta kezét búcsúzóul az öreg. Úgy is lett. Szombat este nagy murit tartottak az öreg Kóhantnál. Akik arra jártak, mesélték, hogy tucatnyi mesterember látogatta meg az öreg hentest. Volt közöttük ács, asztalos, kovács, de suszterbõl is legalább hat. Azt nem tudták, mit ünnepelt az öreg, de valaminek nagyon örülhetett, mert kilenc óra tájban már akkorákat rikoltott, hogy a környék összes kutyája vonyítani kezdett félelmében. Késõbb aztán alábbhagyott a zenebona, de már akkor nem is a házból szûrõdött ki, inkább úgy hangzott, hogy az égbõl száll alá, és annyira gyönyörû volt, mintha nem is férfiak, hanem mennybéli angyalok kórusa zengené – mesélte Bruncsák Imi, aki épp hazafelé tartott a munkából. – S magát a házat is különös fény ragyogta körül, amilyet csak templomok oltárképein látni. De azt sem akármelyiken – toldotta hozzá.

Azon a nyáron különösen szépen ciripeltek a tücskök.

Lágyan, lélekmelengetõ finomsággal szólt a muzsikájuk.

Mintha így akarták volna kárpótolni Baglyot azokért a gerendákért, deszkákért, lécekért, melyeket ugyan rég megálmodott filagóriája számára vásárolt, végül mégis Kóhant bácsi új fáskamrája épült meg belõlük. S mintha így akarták volna alátámasztani az örökérvényû mondás igazát is, miszerint: Mindig öröm kapni, de sokkalta nagyobb öröm adni.

27

Bohócok Valahol olvastam, hogy az indiánok senkire nem mondják „bolond” vagy „félkegyelmû”. „Heyokának”, bohócnak neveznek minden olyan embert, akit mi, „civilizáltak” ezekkel a bántó jelzõkkel illetnénk. A heyoka több egyszerû bohócnál. Egyfajta istenség, aki a mindenségben kóborol. Egy mindent másképp látó, mindent a visszájára fordító bölcs, aki az igenbõl nemet csinál, és fordítva… A heyoka egyben tükör is. Megmutatja az embereknek, milyenek valójában. Felnagyítja rossz tulajdonságaikat, hiányosságaikat, gyengeségeiket, félelmeiket. Nemcsak megnevetteti az útjába kerülõket, de arra is megtanítja õket, hogy sose vegyék túl komolyan önmagukat, s fõleg sose higgyék, hogy joguk van másokat megalázni, eltiporni. Noha a heyoka tiszteletet élvez, nagy árat fizet érte. Aránytalanul nagyot.

Minden falunak, városnak megvan a saját heyokája.

Gyermekkoromban Nagyváradnak kettõ is volt. Egyiket Hopszásának hívták. Akkoriban húszéves lehetett. De csak a teste. Gondolkodása, viselkedése megtorpant a nyolc-tízéves gyerek szintjén. Esze sok mindent befogadott, gyermeteg lelke azonban képtelen volt lépést tartani az eszével. Egyformán jelen volt benne a felnõtt és a játékos gyerek. Egy alkalommal hazafelé tartottunk az iskolából, mikor az utca túloldalán felbukkant Hopszásá. Örömujjongásban törtünk ki. Egyikünk legott át is kiáltott: Hopszásá! A hosszúra nõtt „gyerek” egy pillanatra megmerevedett, aztán zárt lábakkal a magasba ugrott. Pattant, akár egy gumilabda. Pajtásom 28

újra kiáltott, Hopszásá pedig megint ugrott. Mintha egy megmagyarázhatatlan belsõ erõ kényszerítette volna a pattogásra.

Egy idõ után mi is bekapcsolódtunk. Egymást túllicitálva kiabáltunk, a szerencsétlen fiatalember pedig csak pattogott és pattogott... Talán ájulásig ugrált volna, ha nem jön arra egy férfi, és ránk nem förmed: – Nem szégyellitek magatokat?! Miért éltek vissza a nyomorult bajával?!

Az erélyes hang megtette hatását. Felszedtük eldobált táskáinkat és csendben odébb álltunk. Hopszásá is elindult. Lassan, vánszorogva, mint akinek jártányi ereje sem maradt...

A másik különös alakot Cucunak hívták. Senki sem tudta, hol lakik, szüleit sem ismerték. Volt, aki románnak tartotta, volt, aki magyarnak. Képtelen volt megfelelõen artikulálni, ezért egyformán érthetetlenül beszélte mindkét nyelvet. Hööö, hööö… ez volt a leggyakoribb megnyilvánulása. Ez tört ki belõle valahányszor öröm töltötte el, és ugyanez, amikor a könnyei potyogtak.

Emlékszem, egyszer apámmal kimentünk a Rhédeykertbe. Labdáztunk, villamosoztunk, végül apám felültetett egy hintára, és megtanított arra, hogyan lendítsem magam. Mikor már egészen ügyesen csináltam, szólt, hogy elmegy perecért. Kis idõ múlva valaki meglökte hátulról a hintát. Azt hittem, apám jött vissza. A következõ lökés azonban már durva volt és erõszakos. Hátranéztem. Hát Cucu állt mögöttem vigyorgó képpel.

Hööö, hööö – ingatta jobbra-balra a fejét, közben folyvást vigyorgott és egyre nagyobbakat lendített rajtam. A rémülettõl elõször szólni se tudtam. Aztán valahogy mégis összeszedtem magam és kiabálni kezdtem: – Segítség! Segítség!

Apám épp idõben érkezett.

– Hordd el innen magad! – dörrent rá Cucura.

– Hööö, hööö, hinta… – vigyorgott Cucu, de szemeiben olyasfajta fény villant meg, mint a vadállatéban, ha veszélyben érzi zsákmányát.

29

Apám nem szólt többet. Elkapta Cucu mellén a ruhát és egyszerûen odébb dobta. – Hööö, hööö – motyogta a nagyra nõtt gyerek, végül elsomfordált.

Egy évvel késõbb épp az iskolából rajzottunk ki, mikor váratlanul megjelent Cucu. Osztálytársaim szétrebbentek, én viszont kõvé meredtem. Arcán széles vigyorral Cucu hozzám ugrott, lekapta fejemrõl a sapkát és feldobta. Aztán újra, és újra, és még nagyon sokszor. Közben táncra perdült, akár egy medve. Hööö, hööö – ismételgette –, repül sapka. Cucu dobja fel… Hööö, hööö…

Talán a sötétedés is ott ért volna, ha fel nem bukkan egy rendõr.

– Állítsd le magad, te anyaszomorító! Ne akard, hogy én tegyem meg, mert abban nem lesz köszönet – kiáltott rá románul.

Cucu meghökkent. Még visszahulló sapkámról is megfeledkezett. Kihasználtam az alkalmat, gyorsan felkaptam a földrõl, azzal iszkiri! Úgy elnyargaltam, mintha egész tatársereg lett volna a nyomomban.

Aztán hosszú ideig nem láttam Cucut. Szinte már el is feledkeztem róla, mikor a hetvenes évek közepén váratlanul megint felbukkant.

Az egyik hétfõi piacnapon történt, hogy fehér hajú, vékony kis öregasszony állt többedmagával a Szent László téri villamosmegállóban. Kezében gyékényszatyrot tartott, melybõl termetes kakas nézegette a világot. Jobbra, balra tekerte a fejét, vörös áll-lebenye zászlóként fityegett. Az emberek egyre türelmetlenebbül toporogtak, mikor a Kossuth utca túlsó felén végre felbukkant a villamos. Jött, vágtatott sebes zakatolással, szinte röpült a síneken. Már az utca végi váltókhoz ért, mikor a kakas gondolt egyet, és kiugrott a szatyorból. Büszkeségtõl dagadó beggyel megállt a sínen, kihúzta magát, kétszer-háromszor összeverdeste szárnyait, kinyújtotta a nyakát és érces hangon nagyot kukorékolt. A veszettül csilingelõ villamos akkor kattogott át a keresztsíneken.

A tragédia elkerülhetetlennek tûnt. Az emberek megkö30

vülten álltak, néhányan ösztönösen a szemük elé kapták a kezüket, s akkor váratlan dolog történt. A szemközti megálló várakozói közül hirtelen kivált egy zöldkabátos alak, két hatalmas ugrással a kakasnál termett, nyakon ragadta és a mozdulatlanságba dermedt emberek közé vetette magát. A következõ pillanatban szikrázó kerekekkel megállt mögötte a villamos. A tömeg ujjongva tapsolt és ugrált. – Hurrá! Éljen Cucu! – kiáltozták. Az idõs hölgy könnyes szemmel ölelte magához kakasa zöldkabátos megmentõjét.

– Kedves fiam, hatalmas jót tett velem, szívbõl köszönöm magának. Annyira meghatódott vagyok, hogy nem találok megfelelõ szavakat, melyekkel ki tudnám fejezni maga iránt érzett õszinte és mély hálámat. Ha meg nem sértem, szeretném meghívni néhány süteményre és egyéb finomságra ide a sarki cukrászdába.

Kérem, szépen kérem, ne utasítson vissza – rebegte még mindig megilletõdötten.

– Hööö, hööö – vigyorgott Cucu –, villamos nem tudta elütni kakast. Cucu szereti süteményeket. Mindenféle süteményeket, sok-sok habbal. Hööö, hööö, Cucu nem válogat. Így aztán az idõs hölgy, a bajt okozó kakas és Cucu a tömegtõl kísérve elindult a Kossuth utcai cukrászdába, ahol Cucu – állítólag – tíz süteményt és hat gömb fagylaltot vágott be együltében. És ez csak a kezdet volt. Az emlékezetes eset után ugyanis nem akadt olyan cukrászdája Váradnak, ahol legalább egy sütemény erejéig meg ne vendégelték volna a kakasmentõ Cucut. Mert hiába többszázezres nagyváros, a hírek ugyanolyan gyorsan terjednek Váradon is, mint akármelyik faluban.

31

Macskák Ma sem tudom az okát, de gyerekkoromban nem kedveltem a macskákat. Emlékszem, valahányszor az utamba került egy, addig nem nyugodtam, míg ki nem kergettem a világból. Egyedül Matyi, Vilma néni hófehér szõrû, égszínkék szemû kandúrja érezhette biztonságban magát a közelemben. Vele is csak gazdájára való tekintettel voltam elnézõ.

A macskák iránti ellenszenv egyik felét vélhetõen apai felmenõimtõl örököltem, másik felét Emil bácsi oltotta belém, aki úgy tartotta, hogy a macskák a földkerekség legmegbízhatatlanabb állatai.

– Bezzeg a kutya! A hûség és a kitartás eleven megtestesítõje! Az egyetlen teremtmény a világon, mely jobban szereti gazdáját, mint saját magát – magyarázta határozott meggyõzõdéssel. Mivel állításait atyám is rendre megerõsítette, a macskák iránti ellenszenvem idõvel életre szóló rögeszmévé vált.

Emlékszem, egy alkalommal épp azon mesterkedtem, hogyan tudnám az udvaron hagyott és szappanos vízzel teli mosóteknõbe ugrasztani a szomszédék cirmosát, mikor megállt mellettem Emil bácsi.

– Hát te miben sántikálsz?

– Meg akarom füröszteni Picurt, mert már nagyon ráfér...

– Csakhogy a macska nem szereti ám a vizet.

– Én se szeretem, mégis örökké fürösztenek – vágtam vissza.

– Aztán azt tudod-e, komám, mikor mereszti a macska a farkát az égnek?

32

– Tudja a csoda – felteltem restelkedve.

– Te se sokra viszed az életben – legyintett az öreg. – Hát, amikor a lépcsõn le- vagy felfelé fut – bújt ki belõle a tanítói hajlam.

Emil bácsit szavahihetõ embernek ismerte mindenki, nekem mégsem volt nyugtom addig, amíg személyesen meg nem gyõzõdtem állítása igazáról.

Saját macska híján másnap délben átosontam a szomszédba, Szûcsékhez, akiknél viszont annyi tanyázott, mintha a Szent János utca összes macskája odaköltözött volna.

Ott heverésztek a jóléttõl ellustultan szanaszét az udvaron, gyepen, padon, virágágyásban. Annyira sem méltattak, hogy legalább a fejüket felemeljék.

No, nem sokáig tartott a nyugalmuk. Elkaptam az elsõ kezem ügyébe esõt, ráállítottam a padlásfeljáróra, aztán hirtelen mozdulattal a magasba lendítettem a két karom s olyan veszedelmeset sisteregtem, hogy magam is megijedtem tõle. A macskának se kellett egyéb. Égnek meresztette a farkát, azzal, uzsgyi, nekilódult. Úgy nyargalt felfelé a lépcsõkön, mintha puskából lõtték volna ki. Alig bírt megállni odafönn.

Próbaképpen még két macskával megismételtem a gyakorlatot, aztán elégedetten hazamentem. Alig vártam az estét, hogy elújságolhassam Emil bácsinak a hírt. Úgy hét óra tájban végre fel is bukkant az öreg, a torkán leeresztett bormennyiségtõl kissé kapatosan. Szokásához híven, félrecsapott kalappal mérte a járda szélességét, közben halkan dudorászott.

– Úgy történt pontosan, ahogy mondta!… – nyargaltam elébe. – Meredt ám a farkuk az égnek, akár a zászlórúd az iskola udvarán! – lelkendeztem.

– Csendesebben, komám! – kapta mutatóujját a szája elé az öreg, s óvatosan körültekintett. – Még félreérti valamelyik tyúkagyú, aztán nézhetjük magunkat…

– A farokmeresztésen kívül, tudnak valami egyebet is ezek a fránya jószágok? – fogtam halkabbra a szavam.

– Hát persze, hogy tudnak – suttogta jelentõségteljesen 33

a vén tökéletlem. – Például bármilyen magasról dobod le õket, mindig talpra esnek.

– Akár a templomtoronyból is?… – nyílt tágra a szemem.

– Onnét leginkább – igazította egyenesbe a kalapját az öreg.

– Még a székesegyház tornyából is?

– Meg se kottyan nekik – legyintett. – Csak arra ügyelj, hogy a lábaik felfelé álljanak, amikor útjukra ereszted õket...

Másnap reggel alig vártam, hogy elmenjen anyám. Kerestem egy rossz zsákot, a hónom alá kaptam, és meg se álltam Takács Paliékig.

– Hát téged meg mi lelt? – méregetett gyanakodva Pali.

– Egy fontos kísérletet kell elvégeznünk, de elõbb macskát kell szereznünk hozzá valahonnan – válaszoltam jelentõségteljesen.

– Macskát? – hüledezett Pali. – Aztán mi a fenét kezdünk a macskával?

– Kidobjuk a székesegyház tornyából, és megnézzük, talpra esik-e?

– Ki találta ki ezt a baromságot?

– Egy tudós ember – suttogtam bizalmasan.

– És azt állítja, talpra esik?…

– Azt! Mégha a Holdból dobjuk le, akkor is.

– Na, erre én is kíváncsi vagyok – kapta fel a zsákot Pali. – Gyerünk! Általában mindig esz a fene két-három macskát az udvarunkon, hátha sikerül elkapnunk egyet közülük.

Tíz perccel késõbb már egy fekete kandúrral nyargaltunk felfelé a vasútállomás felõli torony rozzant lépcsõin.

Fent kinyitottuk a Szent László-szoborra nézõ ablakot, óvatosan kihámoztuk a zsákból a macskát, Emil bácsi instrukcióinak megfelelõen, hanyatt fordítottuk, és jókora lendülettel beledobtuk a nagy semmibe. Szegény állat kétségbeesetten tekeredett jobbra, csavarodott balra, végül az utolsó tíz-tizenöt méteren már valóban a föld felé meredtek kinyújtott lábai. Szerencséjére frissen kaszált fûre 34

esett. Felpattant, és futni kezdett, mint akinek a szemét vették. Könnyed ugrással fent termett a kerítés peremén, átnyargalt az úttesten, s mire hazaértünk, már megint az udvaron süttette a hasát a nappal.

Ezzel a kísérlettel magamban le is zártam a macskákról szóló fejezetet. De nem örökre!

Teltek, múltak az évek, már férj voltam, lányaink is megszülettek, és egy rogériuszi panelház negyedik emeletén laktunk, mikor egy reggel az erkélyre kilépve egy üvegmosó keféhez hasonló torzonborz és villogó szemû vadállat fújt és prüszkölt rám az erkélykorlátról. Az ijedtségtõl a lélegzetem is elállt. Hirtelen visszaugrottam a lakásba, becsaptam magam mögött az ajtót, és még a kulcsot is ráfordítottam, nehogy utánam vesse magát a dühös fenevad.

A család épp reggelizett, amikor rájuk rontottam. Már tátottam a szám, hogy elõadjam példátlan kalandomat az üvegmosó szörnnyel, mikor lányaimból kitört a kacagás – Láttuk, apa, mennyire megijedtél Torziborzitól…

– Miféle szerzet az a prüszkölõ üvegmosó kefe – engedtem el a fülem mellett gúnyos megjegyzésüket.

– Nem üvegmosó kefe az, apa, hanem macska. Annuska néni perzsa cicusa.

– Aztán, hogy a búbánatba került az erkélyünkre?

– Kíváncsi volt és átbújt a két erkélyt elválasztó üvegfal alatt.

– Na, majd megtanítom én repülni – fogadkoztam mímelt haraggal.

– Kérünk, apa, ne bántsd Torziborzit! Annuska néninek õ az egyetlen társa. Bele is halna, ha elveszítené…

– De hát egy macskának mozgásra van szüksége…

– Annuska néni mindennap, kora hajnalban leviszi sétálni. Amikor még a legtöbben alusznak. Azért nem tud róla senki.

– Aztán hogyan csalogatja vissza? – meresztettem tágra a szemeimet.

– Nem kell csalogatni, apa, mert pórázon sétáltatja.

– Mint a kutyákat?...

35

36

– Pontosan úgy.

– Édes, jó Istenem, hová süllyedt ez a világ. Már a macskákat is pórázon sétáltatják – buggyant ki belõlem a felháborodással vegyes elkeseredés. – Tán még szájkosara is van?…

Aztán annyiban maradt a dolog. Ha néhanapján összefutottunk Torziborzival, mindketten igyekeztünk kellõ önfegyelmet tanúsítani. Én nem próbáltam meg ledobni, õ viszont nem fújt és nem is prüszkölt rám.

Az emlékezetes eset után néhány hónappal váratlanul méretes patkány jelent meg a lakásunkban. Valószínûleg a csövek szigetelésén kapaszkodott fel, bár az sem kizárt, hogy egyszerûen felsétált a sima falon, akár a légy. A patkányoktól minden kitelik.

Tény, hogy bejutott a lakásunkba. Nagy volt és félelmetes. Elõbb végigsurrant minden szobán, végül a konyhát találhatta legbiztonságosabbnak, mert bebújt az egyik szekrény mögé, és többé nem jött elõ.

Aznap este nem vacsoráztunk. Lefekvés elõtt az összes ajtót becsuktuk, mégsem sokat aludtunk. Folyton attól rettegtünk, hogy a patkány kirágja magát a konyhaajtón, utánunk jön, és minket is összevissza rág.

Reggel korán becsöngettem Annuska nénihez.

– Mi történt, fiam? – kérdezte feldúlt képemet látva.

– Nagy baj történt, Annuska néni. Tegnap egy patkány jelent meg a lakásunkban.

– Jézusom! – kapott a szívéhez az idõs asszony. – És mekkora?

– Hatalmas! Valószínûleg valami mutáns egyed lehet...

– Tán betegnek tûnik?

– Nem beteg, Annuska néni, csak nagy. Éppen ezért kis idõre el szeretném kérni Torziborzit, hogy végezzen vele.

– Jaj, fiam, ez a macska még soha életében nem látott patkányt. Lehet, hogy nem is merné megtámadni… És mi történik, ha a patkány támadja meg szegényt?...

– Ne tessék félni, Annuska néni! Már kihegyeztem két seprûnyelet, ha támadna a patkány, azonnal felnyársalom...

37

Annuska néni kicsit még szabódott, kérette magát, aztán mégis kihozta Torziborzit.

– Nagyon vigyázzon rá, fiam. Nem élném túl, ha valami baja esne…

– Semmi baja nem esik, Annuska néni! Szentül ígérem magának.

Elköszöntem, s már nyargaltam is vissza a lakásunkba.

– Figyeljetek! – suttogtam. Most majd meglátjuk, mire képes ez az üvegmosó. Tényleg macska vagy csak annak csúfolják. Azzal megnyitottam a konyhaajtót, és a résen beeresztettem Torziborzit, visszahúztam az ajtót, és feszülten figyeltük, mi történik.

Jóformán tízig se számoltunk el, Torziborzi vészjóslón elnyávogta magát. A következõ pillanatban felvisított a patkány, azzal elkezdõdött az életre-halálra szóló küzdelem. Idõnként tompa puffanások jelezték, merre folyik a csata. Aztán edénycsörömpölést hallottunk, majd újabb nyávogást, végül egy hörgésbe fulladó kétségbeesett visítás után csend lett. Néma, nyomasztó, szinte síri csend.

Vártam még néhány percet, aztán elszántan benyitottam.

A konyha közepén ott ült Torziborzi és nyalta a száját. Elõtte kiterítve a hatalmas patkány, átharapott gerinccel.

Felkaptam Torziborzit és megcsókoltam. Aztán kiadtam az utasítást, hogy ami finomságot találni a házban, azt mind rakják a hõs kandúr elé. Aznap mindnyájan igyekeztünk az üvegmosó kefére hajazó kandúr kedvébe járni.

Torziborzi attól fogva családtagnak számított. Többet volt nálunk, mint otthon. Valahányszor felbukkant az erkélyen, mindig szókincsem legszebb jelzõivel illettem.

Nem is becéztem, egyenesen udvaroltam neki. Õ pedig hõsies önfeláldozással tûrte a kényeztetést. Sokszor munka közben is az ölemben ült, hangosan dorombolt, és mellsõ lábai tûhegyes körmeivel „dagasztotta” vagy inkább szaggatta áttetszõvé tépett nadrágomat. De nem bántam. Elvégre a macskák a földkerekség legkedvesebb, legszeretetreméltóbb és legmegbízhatóbb állatai.

38

Táltos Boldizsár A tengerentúlra szakadt gyermekkori pajtásom újságolta a minap, hogy országuk elnöke a legmagasabb állami kitüntetést adományozta tavaly õsszel a nagyváradi születésû Sarkadi Boldizsár orvosprofesszornak. A gyógyításban elért sikereiért, valamint az orvosi hagyományok megõrzéséért és ápolásáért kitüntetett idõs tudós munkásságát külön napirendi pontban méltatta az Amerikai Magyar Orvosszövetség szokásos október végi kongresszusa is. Mert bár kis nemzet vagyunk, tudásunkat, eredményeinket tekintve a világ bármely országát magunk mögé utasítjuk – összegezte kicsit patetikusan hajdani játszótársam.

Hát igen. Bár titkon magunk is vágyunk az elismerésre, mégsem feltétlenül minket kell díjazzanak ahhoz, hogy jólesõ érzés járja át a lelkünket. Akkor is átfuthat rajtunk a büszkeséggel vegyes borzongás, ha egyik vagy másik ismerõsünkrõl derül ki rendkívülisége.

Nos, napjaink nagyra becsült professzora négy vagy öt évvel idõsebb nálam. Nem fogakkal született, ujjakból is mindössze öt-öt jutott minden lábára, mégis már hátulgombolós korában lerítt róla, hogy táltos. Mindezt apámtól tudom, aki a kis Boldizsár atyjával verekedte végig a második világháború jó néhány hadszínterét. Arra is szüleim révén derült fény, hogy az ifjabb Boldizsár õsei a török idõkben egész Sarkadot magukénak tudhatták. Az õ érdemük volt a hajdani földvár helyén emelt erõdítés is, melyet idõvel elfoglaltak ugyan a „kontyosok”, de alaposan megizzadtak a gyõzelemért. Arról azonban, hogy miképpen kerültek a Sarkadiak Váradra sosem beszéltek a szüleim, következésképp én sem tudhatom.

39

Idõsebb Boldizsár nyilván õseire ütött, vállas, magas, jóvágású férfi, akin mindig szívesen és elismerõleg pihentek meg a nõi tekintetek. Fia viszont mindenben az ellentéte. A vékony, keskenyvállú kisfiú gyakori céltáblája volt osztálytársai piszkálódásainak. Ráadásul szemüveget viselt, emiatt „pápaszemes kígyónak” csúfolták a környékünkön. Más gyerek rég elbujdosott volna bánatában, kis Boldizsárt azonban nem olyan fából faragták. Naphoszszat elüldögélt a járda szélén, a velem azonos korú apróságok között, és egyforma lelkesedéssel biztatta a rongylabdát kergetõ mindkét csapat tagjait. A labdakergetésbe idõnként Bodri, a Haczegán-nõvérek fekete-fehér keverék kutyája is be-bekapcsolódott. Ez rendszerint „szemetes napokon” történt, amikor a váradiak résnyire nyitották házaik kapuit, hogy a szemetesek hozzáférhessenek a mai kukák elõdeinek számító vödrökhöz, mosófazekakhoz.

Egy ilyen szemetes napon történt, hogy egy taxi elütötte Bodrit. A szerencsétlen állat vonyított egy keserveset, aztán nem mozdult többé. Ott feküdt a krumpliköveken, lecsukott szemekkel, mozdulatlanul. A fékcsikorgásra a Haczegán-nõvérek is kiszaladtak, és heves jajveszékelésbe kezdtek hûséges házõrzõjük teteme fölött.

– Bodri! Bodrikám! – szólongatták, de az eb nem reagált. Megfogták hát az élettelen testet és felvonszolták a járdára. Ifjabb Boldizsár szó nélkül figyelte az eseményeket. Aztán amikor Bodri teteme már a járdán volt, odament, leguggolt mellé és simogatni kezdte. Két vagy három percig tarthatott a furcsa terápia, vagy még addig se, s láss csodát: Bodri alig észrevehetõen megrándult, kinyíltak szemei, farkával dobolni kezdett a járda aszfaltján, végül tüsszentett egy nagyot, és talpra állt. A Haczegánnõvérek háromszor is keresztet vetettek, és szent borzalommal az arcukon, ösztönösen hátrább léptek. A kutya nyújtózkodott, majd vakkantott egy rövidet, aztán ügyet sem vetve a bámészkodókra, beügetett a nyitott kapun.

Egyenesen a vackára. Persze Bodri csodás feltámadásá40

nak híre gyorsan elterjedt a városban. Néhány nap múlva, kezében cipõsdobozzal, élemedett nõ csöngetett be Boldizsárékhoz. Az idõsebb Sarkadi nyitott kaput.

– Miben segíthetek, asszonyom? – kérdezte.

– Képzelje, az éjjel kimúlt Kázmér, a papagájom. Idõs volt már szegény, de hallottam a csodáról, gondoltam, elhozom, hátha a fiának õt is sikerül feltámasztania… – adta elõ bátortalanul.

– Nézze, hölgyem, õszintén sajnálom a madarát. A napokban egy autó valóban elgázolta a szomszédék kutyáját. Történetesen a fiam is ott volt, kétlem viszont, hogy bármi szerepe lett volna az állat feléledésében – próbált kibúvót keresni az öregebb Boldizsár.

– Uram! – fogta könyörgõre az idõs asszony –, csak egyetlen próbát hadd tegyünk. Évek óta senkim sincs ezen a madárkán kívül. Csak egyetlen próbát, uram…

– Jól van, megpróbálhatjuk… – adta meg magát Sarkadi bácsi –, mindössze arra kérem, bármi is történjen, ne verje dobra. Eddig nyugodtan éltünk, ezután sem szeretnénk, ha átjáróházzá válna az otthonunk. Azzal hátra fordult és elkurjantotta magát. – Boldi! Gyere csak, fiam!

Mintha a földbõl pattant volna ki, a következõ minutumban kis Boldizsár már ott állt mögötte.

– Itt vagyok, édesapám!

– Ennek a néninek kimúlt a papagája, reméli, hogy te majd feltámasztod…

Az asszony akkorra már kicsomagolta a fehértollú madarat, Boldi a kis tetem fölé hajolt, s ujjai hegyével lágyan cirógatni kezdte a nyakát, a fejét és a szárnyait. A nõ és idõsebb Boldizsár tágranyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva figyelt. Kis idõ múlva a dermedt madártesten alig észrevehetõ remegés futott végig. A gyerek nem hagyta abba a cirógatást. Négy vagy öt perc után a papagáj megmozdult és behajlította égnek meredõ lábait. Aztán a hasára fordult, nehézkesen lábra állt és recsegõ hangon rikoltott egyet.

– Fogja meg gyorsan, mielõtt elröpül, mert akkor örök41

re elbúcsúzhat tõle – utasította idõsebb Boldizsár a madártulajdonost.

– A Jóisten áldja meg magukat! – tört ki az örömmel vegyes hála az asszonyból, miközben visszarakta a dobozba rekedt hangú madarát.

– Ugyan mivel viszonozhatnám irántam tanúsított jóságukat? – kérdezte búcsúzáskor.

– Azzal, hogy senkinek sem szól a történtekrõl. Csak ennyit kérek magától – tárta ki a kaput idõsebb Boldizsár.

– Bevallom, sosem hittem az ilyenfajta hókuszpókuszokban, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a fiam valóban olyan rendkívüli képességekkel bír, mint az ántivilág táltosai – ingatta gondterhelten a fejét idõsebb Boldizsár, amikor elmesélte apámnak a történteket.

Parazsat evõ, ötlábú táltos paripákkal számos mesében találkoztam, de táltos emberrõl egyetlen mese sem tett említést. Át is szaladtam legott Pénzes bácsihoz, aki ugyan semmiféle rendkívüli képességgel nem bírt, viszont annyi kutyája volt, hogy egy táltosnak is sok lett volna. Nagy kópé hírében állt az öreg, nyugodjék békében, de becsületére legyen mondva, sosem hagyott cserben, valahányszor tanácsért fordultam hozzá.

– Ajaj, egy komám, a táltosság rendkívüli, ugyanakkor fárasztó tehetség – hagyta abba a kerítésmázolást az öreg.

– Olyasmi, mint a vers- vagy regényírás, csak éppen sokkal nehezebb. Mert valahányszor gyógyítanak, a táltosok mindig magukból adnak egy darabkát. Nem könyvbõl szerzik a tudásukat, velük születik. S mivel a Jóisten adománya, a táltosok egytõl-egyig jó és segítõkész emberek.

Olyanok, mint a kis Sarkadi Boldizsár.

Telt múlt az idõ, a kis Boldi kijárta az iskolát és úgy határozott: orvos lesz. Szülei eleinte próbálták lebeszélni. Annyi szép és jól megbecsült szakma és mesterség van a világon, fiam – próbálta kapacitálni az idõsebb Sarkadi. Lám, lehetnél mérnök vagy akár tanár… Boldi azonban hajthatatlan maradt. Végül ráhagyták. Ha orvos akar lenni, hát legyen az!

42

A Gondviselés is hasonló állásponton lehetett, mert a kis Boldizsárt elsõ nekirugaszkodásra felvették a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahol attól kezdve hat éven keresztül, éjt nappallá téve tanult. Közben meghalt a pártvezér, helyére újat választották a kommunisták, ezzel egy merõben új korszak vette kezdetét az országban, ám mindebbõl Boldi vajmi keveset érzékelt. Csak akkor öntötte el valamiféle furcsa bizsergés, amikor a hatodik esztendõ végén a kezébe nyomták orvosi diplomáját. De akkorra már ugyanolyan szemrevaló, délceg fiatalemberré érett, akár az apja.

Három évig Bákó környékén praktizált, aztán visszatért Váradra, és a városi kórházban kezdett el dolgozni, belgyógyász szakorvosként.

Sehová sem járt, semmi más nem foglalkoztatta, egyedül a hivatásának élt. Abba adta teste s lelke minden erejét.

Azokról a nagyszabású építkezésekrõl is csak kollégáitól és betegeitõl hallott, melyek teljesen átszabták Nagyvárad arculatát, és visszafordíthatatlanul megváltoztatták a város népességi arányát.

– Hát hol élsz te, fiam? – bukott ki az indulat néhanapján az idõsebb Sarkadiból. – Vak vagy te, vagy annak tetteted magad, hogy nem veszed észre, ami körülötted folyik?

– Nézze, édesapám – tekintett szelíden apjára a fiatalember –, gyûlölettel nem lehet gyógyítani. Engem nem érdekel, kinek milyen nyelven énekelte az altatódalt az anyja. Számomra csak egyetlen dolog fontos: az, hogy enyhítsem a betegeim szenvedését.

A beteg ember pedig mindenütt egyforma, bármilyen nyelvet is beszéljen, mondogatta. Akár román, akár magyar, akár istentagadó, akár istenfélõ, csak egyetlen dolog foglalkoztatja, hogy mielõbb meggyógyuljon. Ahol a betegség az úr, ott nincs helye semmiféle ideológiának. Akkora igazság volt ez, amit a legkötekedõbb ellenfelei sem tudtak megcáfolni. De az sem biztos, hogy akarták.

43

Történt, hogy 1974 nyarán Urszényi Mátyásnak megbetegedett a Baba nevû kancája. Akkor már negyedik éve kint élt az öreg a Beldiceanu utca végében. Alighogy eltemette a feleségét, eladta a Kórház utcai házat, és minden cókmókjával kiköltözött a gyümölcsösbe. Télen lapátolta, söpörte a havat, az év többi részében metszett, kapált, szüretelt, piacolt. Idõnként egészen Kolozsvárig elkocsizott barackjaival, almáival, körtéivel.

Száz szónak is egy a vége, Babát valóban valamiféle kórság támadta meg. Napról napra kevesebbet evett, végül már állni sem bírt a gyengeségtõl, hát az oldalára feküdt és reggeltõl estig, estétõl reggelig hörgött. De olyan keservesen, hogy az ember legszívesebben befogta volna a fülét, csak ne hallja.

Urszényi Mátyás se szerette hallgatni. Az összes környékbeli állatorvost felkereste. Minden pénzét nekik ígérte, csak gyógyítsák meg Babát. A doktorok fejétõl farkáig végigvizsgálták a beteg lovat, nyomogatták, ütögették, kopogtatták, de nem sikerült rájönniük a bajára. Végül lemondó fejcsóválások közepette távoztak… Az öreg mármár feladta a reményt, amikor egyszer csak eszébe jutott a kis táltos Boldizsár.

Isten sosem hagyja magára gyermekeit, nedvesedtek meg az örömtõl az öreg Urszényi bogárbarna szemei.

Legott magára kapta elnyûtt zakóját, és meg se állt Boldizsárék kalászsárga házáig.

– Utolsó reményem benned van, Boldi fiam – szavalta már az ajtóban…

– Mi történt, Matyi bátyám? – kérdezte a fiatal orvos a sietségtõl lihegõ öregtõl.

– Nagy a baj, fiam – kezdte az öreg Urszényi. – Valamilyen rejtélyes kórság támadta meg a kancámat. A város összes állatorvosát elhívtam már, de egyik sem ismerte fel a bajt.

– De én emberorvos vagyok, Matyi bátyám, nem lódoktor – próbált tiltakozni Boldizsár.

– Ló vagy ember, egyre megy, fiam. Egyik éppolyan is44

ten teremtménye, mint a másik. Ugyanúgy lélegzik, ugyanúgy köhög, ugyanúgy szenved… Értesz engem, fiam? – könyörgött szemeivel Urszényi Mátyás.

– Jöjjön be, Matyi bátyám. Magamra kapok valamit, aztán máris indulhatunk – tárta ki a kaput Boldizsár, azzal már lódult is befelé a házba.

Az öreg a lépcsõig sem jutott, már viharzott is kifelé.

Hatalmas táskája szinte úszott utána a levegõben, ahogyan kétméteres lépéseivel nekilódult.

– Lassíts kicsit, Boldikám! – fogta könyörgõre az öreg –, 'sze öregember vagyok én már ehhez a tempóhoz.

– Ne féljen, nem gyalog megyünk – fékezett a ház elõtt veszteglõ öreg Opel mellett az orvos.

– Az már egészen más… – bólogatott az öreg. – Hiába no, tényleg úri mesterség a doktorság – mondta miközben bezöttyent Boldizsár mellé.

Negyedóra múlva már a Õszibarack utcán kavarta a port a kiszolgált vén jármû. Akkorra Babában épp csak pislákolt az élet. Boldizsár leguggolt mellé és sztetoszkópjával módszeresen végighallgatta az állat szívét, tüdejét.

– Tényleg elég nagy a baj, Matyi bátyám – egyenesedett fel. – Jut eszembe, a másik lova hol van?

– Cigányt még akkor frissiben átvittem a szomszédhoz. Gyanakodtam, hogy valami ragályos kórság lehet, gondoltam eltávolítom innen, nehogy õ is megfertõzõdjön. Egyébként mi is ennek a nyavalyának a neve, fiam?

– meredt könnyes szemekkel az öreg a doktorra.

– Nagyon jól tette, Matyi bátyám, hogy elvitte Cigányt – helyeselt a fiatalember. – Úgy vélem, a kehességnek egy eddig ismeretlen formájával van dolgunk, de holnap már többet tudok majd mondani. Tetézi a bajt, hogy kezdõdõ szopornyica jelei is mutatkoznak…

– Ez azt jelenti, hogy elpusztul szegény pára? – csuklott el az öreg hangja.

– Ne féljen, nem pusztul el, Matyi bátyám. De hosszú és gondos ápolást igényel.

– Azon ne múljék, fiam – tódult vissza a remény az öregbe.

45

46

– Ha kell, saját ágyamba fektetem, úgy ápolom majd…

– Egyéb se hiányzik szegény állatnak, csak az ágybafektetés – mosolyodott el Boldizsár. – Jó helyen van itt, az istállóban. Most beadok neki egy erõsítõ injekciót, a többi gyógyszert pedig felírom, de még ma váltsa ki. Aztán minden reggel hatkor itt leszek magánál, közösen ellátjuk Babát, és majd innen megyek be a kórházba. De a legfontosabb gyógyító szert magának kell elkészítenie. Szükséges hozzá több kiló fokhagyma, méz, extra szûz olívaolaj, finomra õrölt málé- (kukorica-) liszt, sárgarépa és alma.

Felírom magának a napi adagokat és az elkészítés módját, s ha nem boldogulna, majd segítek. Nagyon fontos, hogy Baba minden reggeli, déli és esti étkezés után pontosan megkapja készítményadagját.

– Úgy lesz, fiam! – húzta ki magát katonásan az öreg Urszényi. – Minden pontosan úgy lesz, ahogy mondod. És meglásd, fiam, a hálám sem marad el – tette hozzá csillogó tekintettel.

– Ugyan, Matyi bátyám, ismerhetne annyira, hogy tudja: nem a háláért teszem – nyomta fejébe kalapját az ifjú belgyógyász.

– Na, Isten megáldja.

– Téged is áldjon meg, édes fiam – rázta meg a fiatal orvos jobbját az öreg búcsúzáskor.

Kis Boldizsár megtartotta ígéretét. Akár esett, akár fújt, minden reggel pontban hat órakor ott volt Urszényi Mátyásnál. Hogy táltossága tette, vagy a gyógykészítmények, ma már felesleges találgatni, tény, hogy röpke három hét múlva Baba úgy vágtatott végig az Õszibarack utcán, hogy negyedórába telt, mire úgy ahogy leült a por.

Természetesen ennek az esetnek is gyorsan híre ment, aztán ugyanolyan gyorsan el is felejtették. Az újra bevezetett jegyrendszer, az aggasztó élelmiszerhiány minden gondolatát lekötötte az embereknek. Így arról sem tudott senki, hogy Amerika leghíresebb egyeteme kétéves vendégtanári állást ajánlott fel az ifjabb Sarkadi Boldizsárnak.

47

Ha az embereket nem is érdekelte, a Securitatét annál inkább. Hetekig puhatolóztak, hol finoman, hol fenyegetõ durvasággal, hátha sikerül kiszedniük a népszerû fiatal orvosból, ugyan kik, és milyen alapon hívták meg épp õt, arra a puccos egyetemre. Ám bármennyire is igyekezett segíteni a fiatal orvos, mégsem tudott érdemi válasszal szolgálni. Mivel õ maga sem tudott semmit.

Végül nagy nehezen megkapta a román hatóságok kiutazási engedélyét, az amerikai nagykövetség is kiállította a beutazási vízumot, és egy fülledt nyári reggelen ifjabb Sarkadi Boldizsár útra kelt. Soha többé nem tért vissza Váradra.

Eleinte szülei és testvérei gyakran kiutaztak hozzá. Ám ahogy múlt az idõ, egyre ritkábban szánták rá magukat a hosszú útra. Aztán meghaltak az öregek, és a kis Sarkadi Boldizsárt szinte teljesen elfelejtették Nagyváradon.

A kilencvenes évek elején, ha rövid idõre is, de újra beszédtémává vált a fiatal belgyógyász rejtélyes távozása az országból. A szóbeszéd szerint meghívását és kiutaztatását Urszényi Mátyás Amerikában élõ testvére intézte, hálából Baba nevû kancája meggyógyításáért. Ezt – állítólag – maga Urszényi Mátyás mesélte, amikor egyszer-kétszer hazalátogatott. Merthogy idõközben õ is kivándorolt Amerikába. S ha hinni lehet a mendemondának, a Váradról kicsempészett hajtásokból Georgia államban hatalmas gyümölcsöst hozott létre, ahol ugyanúgy megterem az illatos szõlõ, a zamatos sárga- és õszibarack, a lédús alma és körte, akárcsak egykor a Beldiceanu utca végi gyümölcsösében.

– Tudod mit furcsállok ebben az egészben? – mondta rezignáltan búcsúzáskor pajtásom.

– Nos?... – kérdeztem vissza udvarias érdeklõdéssel.

– Hát azt, hogy bár Boldinak emberek százai, vagy inkább ezrei köszönhetik egészségüket, mégis mindenki csak a feltámasztott vagy meggyógyított állatokra emlékezik. Emberekrõl soha nem esik szó. Pedig épp miattuk lett orvos…

48

Havasi Mikulás Jó húsz esztendeje egyik ismerõsöm mesélte, hogy Balánbánya környékén él egy öregember, aki karácsony táján titokban sorra járja a vidék nélkülözõit, élelmet visz nekik, tüzelõt és játékot. De olyan ügyesen lopja oda ajándékait, hogy sokáig senkinek sem sikerült tetten érnie.

Sokáig én is hiába kerestem. A faragott tornácú, zsindellyel fedett boronaház ajtaján rendszerint nagy, rozsdás lakat lógott, az öreget azonban sehol sem találtam. Aztán egy késõ õszi délután végre sikerült rálelnem. Szakadozott ködmönében, szõrtelen kucsmájában épp fát vágott az erdõszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül karjára akasztotta a fejszét és intett, hogy kövessem.

– Megérdemelné már az olajat – hunyorított felém a válla fölött, miközben babrálta a rozsdás lakatot. Bent aztán asztalhoz ültünk. Az öreg elõszedett két poharat, egy üveg köménymagos pálinkát, töltött, aztán leült velem szemben.

– Fontos dolog lehetett, amiért ilyen hosszú utat megtett – törte meg egy idõ után a csendet.

– Valóban az – bólintottam.

– Attól függ, kinek mi a fontos – tartotta a tempót az öreg.

– Embere válogatja – adtam az okosat. – Nekem például most épp maga – igyekeztem helyes mederbe terelni a szavakat.

– Miattam bizony, kár volt idáig fáradnia – folytatta rendületlenül az öreg.

49

– Majd kiderül a végén – válaszoltam jelentõségteljesen. – Maga, bátyám csak kezdje el, én meg közben majd figyelek.

Lassan, döcögõsen indult a beszéd, ám egy idõ után valahogy mégis beletalált a kerékvágásba. Ám a történet javarészét így is a csíkszentdomokosiaktól tudtam meg. Õk mondták el, hogy bár születésekor az öreget Márton Ferencként anyakönyvezték, a környéken mégis mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Senki sem tudta, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékeztek, hogy már gyermekként így szólították. És azóta is, folyamatosan, immár nyolcvankét esztendeje.

A nagy, szürke szikla alatt lapuló házat még az apja építette, valamikor a századfordulón, amikor eljegyezte a csíkrákosi születésû Fazakas Ágnest, akivel elõzõ esztendõben, a somlyói búcsúban hozta össze a sorsa, vagy inkább a teremtõ Isten gondviselõ kegyelme. Igyekezett hát idõsebb Márton Ferenc, hogy – tudása mellett – Ágnes iránt érzett minden szeretetét is beleépítse a házba. S a vastag boronafalak gondosan meg is õrizték a szándékot.

Ennyi idõ után is békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéménybõl felszálló füstnek is meleg otthonszaga van.

A szülõk halála után a ház Ferencre maradt, aki akkortájt szabadult Bajkó Mihály szentmiklósi kovácsmester keze alól.

– Virágos jókedve lehetett az Úrnak, midõn ebbe a Ferencbe lelket lehele – beszélték a népek.

Egész nap csak dalolt, dudorászott, viccelõdött, közben szinte égett a munka a keze alatt. Úgy verte az üllõt, úgy cifrázta, hogy még a holtak képe is mosolyra derült tõle a sírjukban.

Elmúlt a gyász, s Ferenc asszony után nézett. Gyergyóból hozott feleséget magának. Szorgos, szép asszonyka volt, annyi szent. Két fiúval ajándékozá meg Ferencet. Évekig boldogan, gondtalan szeretetben éltek a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyû tragédia örökre véget vetett boldogságuknak. A tusnádfürdõi vonatszerencsétlenségrõl – 50

amelyben Ferenc József felesége és két fia életét vesztette – hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány idõs ember álmában idõnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített véres tetemek.

A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából. Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket.

Csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez sem szólt, még csak nem is köszönt. Úgy tizenöt esztendõvel családja elvesztése után történt, hogy egy környékbeli favágóra rádõlt a fa. Társaival Egyeskõ alatt döntötte a télirevalót, fent az erdõn. Talán a szél okozta, talán egyéb, a fa nem arra dõlt, amerre kellett volna, s a fiatalembernek már nem volt ideje elugrani. Mikorra társai lefûrészelték róla a vastag törzset, még élt. Véres ajkaival motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni…

Aztán sóhajtott egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, s többé nem mozdult… Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván. És akkor megtörtént az elsõ csoda. A karácsony elõtti napon az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat elõtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Szenteste csak jóval sötétedés után tértek haza. Meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendõ tûzifa sorakozott. Az ajtó elõtt fenyõillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, elõtte két apró ökröcske, mellettük két ágaskodó paripa. Annyira élethû mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik el magukat a paripák, s bõgnek egy keserveset az ökrök. A szán mellett tele átalvetõ, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács. Ugyan kitõl származhat ez a jótétemény, törte a fejét a fiatalasszony, de sehogyan sem talált választ.

Néhány nappal késõbb egy másik özvegy is hasonló esetrõl számolt be. Karácsonyig még négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás.

Megindult a szóbeszéd, a találgatás. A környékbeliek mindenkit számbavettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc 51

József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívû faragása is. A hozzáértõ számára a vésõ kezelése sok mindent elárul a mesterrõl. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak.

A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban még sokáig nem derült fény.

Hat-hét éve történt, hogy a domokosiak egyike kérdezni akart valamit az öregtõl. Azonban nem találta otthon. Ajtaján ott lógott a nagy, rozsdás lakat. Már épp indulni készült, amikor egy belsõ sugallatra belesett az ablakon. Hát az asztalon ott sorakoztak a míves faragású ökrök, paripák, legalább kéttucatnyi. Szekérbõl is volt vagy hat. Amint hazaért, rögvest elhíresztelte ismerõsei körében a látottakat.

Azon a Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, amikor kívülrõl valaki erõsen megkopogtatta háza ajtaját. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott kucsmájú, kendõjû környékbeli férfi és asszony toporgott a térdig érõ, frissen esett hóban. S ahogy ott állt az öreg, a meglepetéstõl földbe gyökerezett lábakkal, egyszer csak felcsendült a dal: „Mennybõl az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok…” Nõtt, terebélyesedett az ének, mintha az erdõ fái is együtt énekeltek volna az emberekkel.

Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban, s barázdáktól szabdalt arcán vékony erecskékként folytak a könnyei…

Azóta minden esztendõ Szentestéjén felkerekednek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák titokzatos jótevõjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetbõl. Mert a szeretet maga az örök karácsony.

52

Ház a hegyoldalban Felcsík és Gyergyó határán, alig kõhajításnyira az Olt forrásától magányos ház áll a fenyõkkel borított hegyoldalban. Amolyan gerendákból összerótt, székely boronaház, amilyet százával látni a székely havasokban. Környékén másfél órányi járásra nem találni települést. Embert is keveset. A legközelebbi szomszéd a völgy szemközti oldalán épített házat magának. Ugyancsak gerendából. A boronaházat ketten lakják: Lecsenka József és fia, Béla.

A szóbeszéd szerint az öreg Lecsenka szépapja kétszáz esztendeje Krakkó környékérõl került Erdélybe. De ezt csak kevesen tudják, és még kevesebben tulajdonítanak jelentõséget neki. Jóska bácsit és fiát éppolyan székelynek tartják a gyergyószentmiklósiak, balánbányaiak, csíkszentdomokosiak, mintha õseik Attila hunjaival érkeztek volna a fenyõrengetegbe, valahonnan a távoli Ázsia tájairól.

A házhoz az Olt mellõl induló, keskeny gyalogösvény vezet. Az épület mellett istálló, elõtte tenyérnyi szántó. Az istálló mögött veteményeskert, végében az erdõ széléig felnyúló kaszáló. A sziklás talaj, bár szûkösen, megtermi kettejük számára a zöldséget, pityókát, a kaszáló a hat tehénnek biztosít télirevalót. A tehenek tejet adnak, a tejbõl sajt, túró készül. A sárgára érett tehénsajtok és a túró árából pedig futja kenyérre, lámpába való petróleumra.

A teheneket kora nyártól késõ õszig eltartja a dúsfüvû havasi legelõ. A jámbor állatokat reggel kieresztik, este maguktól hazatérnek. Apa és fia napközben sajtot, túrót készít, kaszál, kapálja a kertet. Ha idejük engedi, télire va53

54

ló tûzifát aprítanak. Napközben az öreg megfõzi az ebédet, délben aztán kiáll a ház mögé, tölcsért formál tenyerébõl, és belekiáltja a vidék csendjébe: „Béla, teeeee!” Kis idõ múlva a hegytetõt borító fenyves szélén, vállán kaszával, megjelenik Béla. Komótosan lecammog, csendben megebédelnek, aztán ismét indul ki-ki a dolgára.

Különös ember – mondják az öreg Lecsenkára a környékbeliek. Magának való, zárkózott, de egyenes. Amit mond, az mindig igaz, s amit mond, azt meg is teszi. Ha törik, ha szakad.

– Nincs énbennem semmi különös – legyint a szóbeszédre az öreg a nagy keresztvágó fûrész reszelése közben, legfeljebb az, hogy ügyelek arra, mit mondok. De amit mondok, ígérek azt meg is tartom. Szüleimtõl azt tanultam, amit az ember mond, annak úgy kell lennie. Nem különösség ez, hanem becsület. Mert bár megváltozott a világ, megváltoztak az emberek, az emberséget ma is becsületben mérik.

Néhány percre elhallgat, a reszelõ azonban akkor sem nyugszik a kezében...

– Régebben gyakran jártam le Balánbányára. Egy ideig dolgoztam is ott. Mostanában már nem vágyom sehová. Hamar elfáradnak a lábaim, a szívem is gyakran rakoncátlankodik. Elvagyok itt, a ház körül. Ami volt, elmúlt, ami még hátravan, kibírom. Éltem, tapasztaltam. Azt is mondhatnám: nehéz sorsom volt. Minek mondjam. Ételem-italom megvolt, fedél a fejem fölé mindig került. Ez volt a sorsom. A sorsot pedig megélni és kibírni kell. A többi Isten dolga...

Mire a lenyugvó nap vörösre festi a szemközti Tarkõ csupasz bérceit, lassú kolompolással a tehenek is hazaérkeznek.

A négylábú vastûzhelyen vígan ropog a tûz, elõkerülnek a vedrek, edények, kezdõdhet a fejés. A friss tejet beoltják, aztán elmossák az edényeket, s mire a sötétség teljesen ráborítja leplét a tájra, Lecsenkáék is nyugovóra térnek.

A sajt- és túrókészítésnek még megvan a hagyománya a havasok aljában, csak a Lecsenka József-féle emberek fogynak egyre, s velük az emberség, a kitartás, a délceg fenyõkkel és a kristályvizû patakok pisztrángjaival egyetemben.

55

Doktor Robinson Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, mikor egy szakköri kiránduláson megcsúsztam és lezuhantam egy vízesés szikláiról az Erdélyi-szigethegységben. Fûre estem, de így is tele voltam zúzódásokkal és jobb kezem csuklóban eltört. Emlékszem, iszonyúan fájt és gyorsan dagadt.

– Mennyire van ide a legközelebbi falu? – kérdezte halálra rémült tanárnõnk a kalauzolásunkkal megbízott román embertõl.

– Negyven-ötvenpercnyire – felelte a férfi. – De a faluban nincs orvos, oda hiába is mennénk, a vízesés fölött azonban, olyan tízpercnyi járásra lakik egy fiatalember, aki többet tud akármelyik városi vagy falusi doktornál.

– Hát akkor induljunk máris! – adta ki a parancsot tanárnõnk.

Nagyjából negyedóra múlva rozoga pásztorkunyhót pillantottunk meg a hegyet borító rengeteg egyik tisztásának szélén.

– Ez lesz az… – morogta inkább magának kalauzunk.

– Tán itt lakik a doktor? – hüledezett tanárnõnk.

– Itt hát. Hol lakna másutt?... – méltatlankodott a férfi.

A kunyhóra hajló tölgyfa alsó ágain ruhadarabok száradtak: farmer, póló, törülközõ, alattuk gyalulatlan deszkákból összeácsolt asztal, fölötte vékony ágakból font polc, rajta edények, könyvek.

Jöttünkre derékig meztelen fiatal férfi lépett ki a kalyibából. Barnára sült felsõtestén, karjain dagadtak az izmok. Csapzott hajától, mellen alul érõ, hullámos feke56

te szakállától csak kék szemeit lehetett látni.

– Mi történt, bágye Joane? – kérdezte románul kalauzunktól.

– Ez a gyerek megpróbált felmászni a vízeséshez, ám félúton megcsúszott és leesett – mutatott rám.

Az „erdei doktor” szó nélkül felnyalábolt az asztalra fektetett, és óvatosan végigtapogatta sérült karomat.

A tanárnõben felébredt az aggodalom.

– Ugye, életben marad, doktor úr?

– Ne gyerekeskedjen, asszonyom – csóválta bosszúsan fejét a fiatalember. – Eltört a keze és van rajta néhány horzsolás. Ennyi. Fiúgyerek, túléli. De amint hazaérnek vigye azonnal röntgenre. Én csak rögzítem törött karját és megtisztítom a sebeit. A többit megoldják a váradi kollégák.

Azzal be is fordult a kunyhóba, ahonnan egy vályúszerû fakéreggel, egy barna üveggel és kötszerrel lépett ki.

Gyakorlott mozdulatokkal belehelyezte a karomat a vályúba, ügyesen rögzítette a kötszerrel, majd egy rongyból sodort hevederrel a nyakamba akasztotta. Végül jódtinktúrával fertõtlenítette horzsolásaim környékét.

– Kész vagyunk – egyenesedett fel. – Isten legyen magukkal! Vigyázzanak az úton! – mondta, azzal viszszabújt a kunyhójába.

– Isten áldja, magát is… – intett utána tanárnõnk.

Négy nap múlva már diót törtem a gipszpólyával a biciklikormányon. S bár három hétig kellett volna viselnem, a második hét végén levágtam a kezemrõl, mert elviselhetetlenül viszketett alatta a bõröm.

– Majd rosszul forrad össze… – aggodalmaskodott anyám.

– Jól is néznék ki, ha csak most kezdené a forradást – adtam az okosat.

Azért eleinte kíméletesen használtam. Fél évvel késõbb viszont már nem is emlékeztem a rosszul végzõdött kirándulásra.

Harminc is elmúltam, mikor újra találkoztam az egykori szakkörvezetõ tanárnõvel.

57

– Nahát! Egészen megemberesedtél, mióta nem láttalak. Kész férfi vagy – lelkendezett. – A karod, hogy van?

– Milyen karom?… – hökkentem meg.

– Hát amelyik eltört.

– Ó, már rég elfelejtettem az egészet… – legyintettem.

– Nekem azóta se sikerült – komolyodott el a tanárnõ.

– Fõleg, hogy olyan furcsa nevû helyen történt…

– Mert mi a neve annak a helynek?

– Vércsorogi vízesés! Nem tudtad? Ugye, milyen furcsa. Valahányszor hallom, mindig libabõrös leszek. Elõször nem is hittem, hogy vízesést így is nevezhetnek. De több helyen is utánanéztem, és tényleg ez a neve. Örülök, hogy jól vagy, és hogy a karod is szépen helyrejött – köszönt el.

Belém bújt a kíváncsiság ördöge. Otthon felütöttem a lexikont, s ahogy a tanárnõ mondta, az Erdélyi-szigethegység Nagy Bihar nevû hegye alatti vízesésnek tényleg Vércsorog a neve, akárcsak a Királyerdõ alatti völgyben meghúzódó ezerlelkes falunak. Mondják, esõs idõben a környezõ hegyek szikláiról vöröses, lilás patakok folynak alá, melyeket egy különleges, kizárólag a környéken található vörös agyagfajta színez meg. Innen a Vércsorog név.

Szeptember végén kivettem egy hét szabadságot és felmentem Pádisra. A vendégházban bakancsot húztam, ivóvizet, kevés élelmet raktam a hátizsákomba, azzal elindultam. Fogalmam sem volt merre keressem az erdei doktort, inkább ösztöneimre hallgattam. A havasi legelõkön találkoztam néhány pásztorral, az õ segítségük révén végül megtaláltam a tisztást. A fák leveleit már megmarta az õsz. Árván, sárgán lengtek, integettek az ágak végein. A düledezõ pásztorkunyhó azonban eltûnt. Helyén barátságos faház állt. Amolyan zsindelytetõs boronaház, amilyet Székelyföld tisztásain látni. A kéményébõl felszálló fanyar füst bekúszott a fák ágai közé és rátelepedett a megsárgult levelekre.

58

Valahonnan kutyaugatás hallatszott, kinyílt a ház ajtaja, és a küszöbön ott állt az erdei doktor.

Bizony az idõ fölötte is eljárt. Fekete haja megritkult és megõszült, szakálla úgyszintén, a szemei azonban ugyanolyan békés kékszínûek maradtak, mint amikor elõször találkoztunk.

– Isten segítse! – köszöntött románul. – Miben segíthetek?

– nézett rám fürkészõ tekintettel.

– Bizonyára nem emlékszik már rám – kezdtem bizonytalanul, magyarra fordítva a szót. – Húszegynéhány éve leestem a vércsorogi vízesés szikláiról és eltörtem a kezem. Maga volt az, aki rögzítette és megtisztította a sebeimet. Azért jöttem, hogy újra lássam és megköszönjem hozzám való jóságát.

– Ezért bizony kár volt ennyit mászkálnia – mosolyodott el. – Nem emlékszem magára, mindenesetre köszönöm és méltányolom a szándékát. S ha már itt van, kerüljön beljebb. Vagy inkább maradjunk kint? – mutatott a ház elõtti padra.

– Jó lesz itt kint – feleltem –, de legalább pár szóban mondja el, mi történt magával az elmúlt esztendõkben.

– Hát legyen – bólintott belegyezõen és leült. – Kezdem az elején. Nagyváradi értelmiségi családba születtem. Apám orvos volt, anyám tanár. Jóravaló, becsületes emberek mindketten. Akkor még természetesnek tûnt, hogy apám nyomdokaiba lépjek. A Marosvásárhelyen eltöltött hat év teljesen megváltoztatott. Másodéves voltam, mikor egyik évfolyamtársamtól kölcsönkaptam Albert Schweitzer egyik könyvét. Akkor döbbentem rá, milyen hatalmas jelentõsége van a gondolkodásnak. Az a könyv vezetett rá az igazságra, hogy az életben sosem a fizetség számít, hanem az, hogy tegyünk valamit embertársainkért, mert csak azok lehetnek igazán boldogok, akik keresik és megtalálják, hogyan szolgálhatják embertársaikat.

59

Az egyetem elvégzése után a Valcea megyei Tetoiu községben töltöttem a kötelezõ gyakorlati idõt. Amint letelt a három év, hazamentem. Egy táskába bedobáltam néhány szükséges holmit és vonatra ültem...

Ezt a helyet még egyetemista koromban néztem ki magamnak. Amikor már biztos voltam elhatározásomban. Ismertem néhány környékbeli juhászt. Õk mutatták meg a gazdátlan pásztorkunyhót. És tõlük kaptam nevemet is: Doktor Robinson.

Néhány pillanatra elhallgatott. Tán emlékei közt keresgélt…

– Tényleg, a kunyhóval mi lett? – kaptam a lehetõségen.

– Az hosszú, szomorú történet, de ha már belekezdtem, azt is elmondom – sóhajtott nagyot. – Nos, a hetvenes évek végén meghaltak a szüleim. Ott maradt üresen a szülõi ház, hát hazaköltöztem. A rogériuszi klinikán kaptam sebészi állást. Egy évbe telt, mire visszaszoktam a kényelembe.

Nyolcvanegy telén síelés közben mindkét lábam eltört. Egy hónapig tolókocsiba kényszerültem. Szomszédaim megneszelték kiszolgáltatottságomat, és sötétedés után rendszeresen átosontak, hogy megdézsmálják üvegházam termését. Harmadik este figyelmeztettem õket, hogy apám rám hagyta vadászpuskáját, és nem habozok lõni, ha tulajdonom védelmérõl van szó. Csak nevettek, tudták, képtelen vagyok elhagyni a gangot.

Másnap két tölténybõl kiszedtem a söréteket, helyükre durva sót töltöttem. Este szokásosan újra megjelentek a szarkák, én meg egyszeri felszólítás után lõttem. Négyük közül csak kettõt találtam el, de azok a másik kettõ helyett is üvöltöttek. Egy óra múlva megjelent három rendõr, és súlyos testi sértés, valamint engedély nélküli fegyverhasználat címén letartóztattak. Úgy vittek el kerekesszékestõl, s a tárgyalásig fogva tartottak. Három év börtönt kaptam.

Egy év múlva amnesztiával kiengedtek.

60

Szabadulásom után meghirdettem a házat, gyorsan el is kelt. Aztán felhívtam néhány székely évfolyamtársamat, õk hajtották fel azokat az ügyes kezû ácsokat, akik ezt a házat megépítették. Minden van benne, ami manapság szükséges: nappali, két vendégszoba, konyha, orvosi rendelõ, fürdõszoba, spejz. Még kamra is.

Azóta itt élek a vadonban. Nyáron a juhászoktól kapott túrót, sajtot, gombával, erdei gyümölcsökkel egészítem ki. Télire a tüzelõ mellé gumókat, gyökereket gyûjtök, vadalmát, vadkörtét aszalok. Kenyeret legfeljebb havonta egyszer eszem. A természet gazdag és bõkezû. Tartalékai kiapadhatatlanok. De csak akkor, ha mértékkel élünk felkínált kincseivel. Ha bõkezû adományaiból mindig csak annyit veszünk el, amennyire szükségünk van. Az erdõben nincs rohanás, dulakodás, õrlõdés. Nem kell eredményeket felmutatni. A vad életmód egyetlen célja: a túlélés. És ebben én specialistának számítok.

Már jól benne voltunk a délutánban, amikor elköszöntem vendéglátómtól. Szavai, gondolatai egészen Pádisig elkísértek. Magam elõtt láttam, ahogy ellátja a sérüléseikkel hozzá forduló pásztorokat, az erdõ vadjait. Mert bár társtalan volt, Doktor Robinsont sosem gyötörte a magány. Jó viszony, mi több, egyfajta barátság fûzte az erdõ vadjaihoz, madaraihoz. Néha egy-egy arra tévedõ kirándulócsoport igyekezett meggyõzni vad életmódja értelmetlenségérõl, de õ hajthatatlan maradt. Mintha Victor Hugót akarta volna igazolni, aki szerint: „A remete a vadember csökevénye. Annál inkább egyedül van, minél többet bolyong. Gyakran változtatja helyét. Igyekszik távol tartani magát az emberi közösségektõl. S ha a szükség idõnként mégis bekényszeríti egy-egy városba vagy faluba, kétszeres erõvel ébred fel benne a vágy a fák, bokrok, cserjék, tövisek, a homok, a szabadság után. Otthona a természet. Egyedül ott érzi jól magát.”

Vajon él-e még?

61

Bolond Rózsi – Jól vésd az eszedbe, kisunokám: „Nagyvárad olyan város, kinek nem látni mását.” Itt még a bolondokat is annyira megbecsülik, hogy külön házat építettek nekik. Ám bármilyen magasra is emelték, a tizedük se fér el benne, legtöbbjük szabadon jár-kel, az épelméjûek között – mondta egyszer anyai nagyapám, amikor látogatóban járt nálunk.

Más szájából valószínûleg kétkedve fogadom az efféle általánosító kijelentést, ám nagyapámnak igaza volt.

Egyrészt mert bolondokért már akkor se kellett Debrecenbe menniük a váradiaknak. Másfelõl az öregnek jussa volt ilyesmit állítani, mivel nagyanyámmal közösen épített tornácos házuk egyike volt az elmegyógyintézetet akkortájt közrefogó alig féltucatnyi épületnek.

A Hoványi-dombra felnyúló kórházudvarra a bölcs és elõrelátó elõdök diófákat ültettek. Nagyapámék házára viszont dúslombú vadgesztenyefák vetettek árnyékot.

Amikor érni kezdett a dió, nagyapám napjában kétszer gesztenyéket dobált át a kerítés fölött az intézet udvarára. A „bolondok” sem voltak restek: diózáporral viszonozták a „támadást”. Egy-egy ilyen csata után nagyapám szépen összegyûjtötte a diókat, s mivel a kertjükben fehérlõ mákvirágok minden esztendõben bõségesen meghálálták a gondoskodást, nagyanyám sosem kényszerült pénzért megvásárolni a karácsonyi bejglibe valót. Piacra a friss híreken kívül legfeljebb tojásért járt ki nagy ritkán. Nem mintha híján lett volna a tyúkoknak.

Mindig harminc-negyven kapirgált a baromfiudvarukon.

62

Bolond Rózsi tojásai azonban minden képzeletet felülmúltak. Ezt a tényt legádázabb ellenségei is kénytelenek voltak elismerni. Nagy tojások és barnák, akár a tejeskávé. Nyilván a tápérték is több bennük – mondogatták az emberek, akik mindig hajlamosak voltak filozófiát kreálni butaságaikhoz.

Bolond Rózsit fél Várad ismerte. Legalábbis a piacra járó fele. És nemcsak a tojásai miatt. Már ötven is jócskán elmúlt, de a férfiak még mindig megfordultak utána az utcán.

– Hej, ez a Rózsi még most is szemrevaló teremtés – tekert elismerõen a nyakán Kóhant bácsi, valahányszor a menyecske apró cipõiben elkopogott a hentesüzlete elõtt.

– Csak öt évvel vónék fiatalabb, bezzeg megtanítanám dorombolni – toldotta meg sóhajtva az öreg Göndör.

Minél jobban lelkesedtek érte a férfiak, annál kevésbé kedvelték a nõk. Talán népszerûsége, talán harsány hangja miatt. Mindenesetre valahányszor észrevették, gyorsan sarkon fordultak, vagy megpróbáltak átmenekülni az utca túloldalára. Utóbbira azonban csak elvétve adódott lehetõségük. Mert Rózsi sasszeme száz méterrõl kiszúrta az ismerõst, s a következõ pillanatban már el is kiáltotta magát.

– Várjál már, Pirikém, drágám, hetek óta kérdezni akarok valamit tõled… Sajátos, rekedtes hangját a szomszédos utcákban is meghallották. Pirikém legszívesebben a föld alá bújt volna, bár ismerve Rózsit, nyilván oda is követi. Legalábbis apám úgy vélte.

– Akit ez egyszer elkap, azt nem egykönnyen ereszti ki a karmai közül – dörmögte a bajusza alatt. Ám akármilyen halkan is mondta, anyám mégis meghallotta.

– Mi a bajod azzal a szegény asszonnyal? A légynek se árt, mégis mindenki rajta köszörüli a nyelvét – perdült szembe apámmal.

– Jól van, no. Nehogy megegyél már. Bolondságán kívül az égadta világon semmi bajom vele – igyekezett 63

64

eloldalogni behúzott nyakkal atyám. – Bár elismerem, bolondsága nem az õ vétke – tette hozzá tisztes távolságból.

Mivel fogalmam sem volt, miben nyilvánulhat meg Rózsi bolondsága, erõsen furdalt a kíváncsiság, s egy nap odaálltam anyám elé és megkérdeztem: – Miért tartják bolondnak Rózsi nénit?

– Mert buták és irigyek – legyintett. – Hosszú és szomorú történet az õ élete, de ha nagyobb leszel, elmondom majd, akkor talán megérted… – tette hozzá.

Bár sosem kérkedett vele, Rózsi nem holmi jöttment volt, hanem tõsgyökeres váradi. Akkoriban még ez is erénynek számított. Apja Váradvelencérõl, anyja a Rétrõl került a Téglavetõ utca alsó végébe. Ott született meg negyedik gyermekükként Rózsi, és ott cseperedett szemrevaló hajadonná. Mert minden kétséget kizáróan az volt. Nem túl magas, nem is alacsony, viszont gyönyörû, akár egy szentkép.

– Arányossága és szemeinek ártatlansága teszik ilyen angyalian széppé – összegezte véleményét több alkalommal a nyilvánosság elõtt Jerzsák Mariska néni, akinek hozzáértését senki sem merte kétségbe vonni a környékünkön.

Fõleg, hogy igazságát számos tény is alátámasztotta.

Például valahányszor vasárnaponként templomba indultak Rózsiék, öt-tíz legény várt rájuk a kapu elõtt, akik aztán egészen a székesegyházig kísérték õket. Egyszerkétszer a bicskák is elõkerültek a legények zsebeibõl, de az csak amolyan virtuskodás volt. Ráadásul hiábavaló is, mivel Rózsit vélhetõleg az sem rendítette volna meg, ha halomra ölik egymást. Akkorra ugyanis már elhatározássá érett benne az évek óta dédelgetett szándék, hogy apáca lesz.

Amint leérettségizett, jelentkezett is a Szent Orsolya Rendbe. Egy évvel késõbb beöltöztették, és megkapta a novíciák fehér fityuláját. Az örök fogadalmat azonban már nem tehette le, mivel az 1948 nyarán hozott felekeze65

ti törvény megtiltotta Romániában a szerzetesrendek további mûködését, és elrendelte azonnali feloszlatásukat. Így aztán Rózsi visszakerült a szülõi házba. Hónapokig szavát se lehetett hallani. Összeszorított ajkakkal tette a dolgát, s a hozzá intézett kérdésekre legfeljebb igennel vagy nemmel válaszolt.

Már 1950-et írtak a naptárak, amikor az egyik pénteki piacnapon jóképû, barna legény állt meg elõtte a soron.

– Hogy adja a tojásokat, szép kisasszony? – kérdezte huncut mosollyal.

– Magának is ugyanannyiért, mint másnak. Egyébként nem vagyok kisasszony – felelte Rózsi.

– Aztán mástól mennyit kér darabjáért? – pödört egyet hegyes kis bajszán a legény.

– Negyven banit a kisebbekért, ötvenet a nagyobbakért.

– S ha mondjuk, én egy-egy csókkal megtetézném a negyven banikat, kaphatnék-e a nagyobbakból? – fûzte tovább a szót a legény.

– A keresztanyja térde kalácsát csókolgassa maga, ne engemet, hallja-e! – kapta csípõre a kezeit Rózsi. – Hát kinek vagy minek néz engem?

– Hû, micsoda kardos leányzó, kegyed! Nehogy leharapja már a fejem! – lépett hátrébb nevetve a legény. – Magáé az áru, de nálam van a pénz, hadd legyen szabad alkudoznom, elvégre a piacon vagyunk…

– Nálam nincs alku! Már megmondtam: a kicsik negyven, a nagyok ötven baniba kerülnek. Ha tetszik jó, ha nem, le is út, fel is út. Ne raboljuk hiába egymás drága idejét – zárta le a beszélgetést Rózsi.

Csakhogy a legényt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Hétfõ reggel újra ott volt a piacon, és attól fogva addig járt konok kitartással Rózsi nyakára, mígnem megtört a jég. S ha már megtört, gyorsan el is olvadt, fõleg miután kiderült, hogy a legény mozdonyvezetõ. Annak se akármilyen, kizárólag gyorsvonatokat bíznak rá.

A jóképû barna legényt Ferenczi Istvánnak hívták, csak pajtásai csúfolták Bak Pistának. De nekik megen66

gedte. Ragadványnevét huszonegy évesen szerezte, amikor még tolatómozdony-vezetõként szolgált a váradi nagyállomás rendezõpályaudvarán. Amint befutott egyegy tehervonat, lecsatolták róla a mozdonyt, helyére beállt Ferenczi Pista szaporán szuszogó kis masinájával, s már vontatta is fel a gurítódombra a vagonokat, ahonnan aztán az egyenként leeresztett vasúti kocsik a vágánylíra révén eljutottak a kijelölt szerelvényhez. Szorgalmas, jóravaló fiatalember hírében állt Pista, csak egyetlen egyszer akadt némi baj vele.

Történt, hogy egyik szombat este bálba csábították a cimborái. Gyorsan elszállt az idõ, mire észbe kapott bizony már reggel volt. Átöltözni sem maradt ideje, a bálból egyenesen a munkába sietett. Fáradt volt és annyira álmos, hogy majd leragadtak a szemei. Aznap minden balul sült el. Már az elsõ tolatásnál elfelejtett megállni a gurító domb tetején, és lassítás nélkül nekitolta a vagonokat egy békésen várakozó tehervonatnak. Déltájban figyelmen kívül hagyta a tolatásvezetõ jelzéseit, és vakvágányra vitte mozdonyát.

– Mi volt ma magával, fiam? – kérdezte ingerülten a mûszakvezetõ az esti váltáskor.

– Kicsit figyelmetlen voltam, fõnök – ismerte be égõ arccal Pista.

– Még hogy kicsit! – tört ki az indulat a testes férfiúból. – Nem látta a tolatásvezetõ jelzéseit? Nem látta, hogy vakvágányon van?

– Õszintén sajnálom, fõnök, ma tényleg nagyon rossz napom volt – hajtotta le bûnbánóan a fejét a fiatalember.

– Jól van, fiam. Bárkivel elõfordul ilyesmi, de a jövõben igyekezzen jobban figyelni! Értjük egymást? – enyhült meg a mûszakvezetõ.

– Igenis, fõnök! Ígérem, soha többé nem fordul elõ ilyesmi – fogadkozott Pista.

Becsületére legyen mondva, meg is tartotta ígéretét, így aztán a következõ év márciusában elõléptették, elõbb személy-, aztán gyorsvonatra került. Amikor 67

Rózsit megismerte, már két kitüntetést tudhatott magáénak.

Egy évig jártak jegyben, aztán a következõ esztendõ májusának utolsó szombatján szépen egybekeltek.

Az emberek sokáig emlékeztek arra a verõfényes késõ tavaszi napra. A levegõ virágillattól volt nehéz, s mintha a madarak is legszebb dalaikat fújták volna a fiatalok tiszteletére. A ceremónia végén a pap belekarolt Pistába, úgy vezette ki az ifjú párt a székesegyházból.

Amint kiléptek a templomból, mintegy varázsszóra az összes mozdony sípja megszólalt. Zúgtak, fütyöltek, süvítettek a mozdonysípok, akár egy hatalmas orgona, némelyik még ki is cifrázta, mint a szûcs az ünnepi szûrt.

De szép volt az ifjú pár is, akár a festett kép. Mindenkinek könny szökött a szemébe, aki csak látta õket. Utána két nap, két éjjel folyt az eszem-iszom, dínom-dánom, ropták a táncot inuk szakadtáig.

Harmadnap nászútra indult Pista és Rózsi. Vonatra ültek és meg se álltak Szovátáig. Délelõttönként többnyire a Medve-tó sós vizén ringatóztak, délután a fürdõhely körüli erdõk valamelyikében andalogtak, s szívták magukba Erdõvidék balzsamos és gyógyító levegõjét.

Aztán ahogy lenni szokott, gyorsan elmúltak az öröm napjai, visszatértek a dolgos hétköznapok.

Telt-múlt az idõ, s ötvenhárom nyarán behívták az összes tartalékos katonát, köztük Ferenczi Pistát is. Bár helybe szólt a behívó, Rózsit nagyon megviselte a váratlan esemény. Reggeltõl estig egyvégtében csak pityergett.

– Rózsikám, szerelmem, nyugodj már meg! – próbálta vigasztalni Pista. – Semmi okod a kesergésre, hisz itt leszek Váradon. Akkor jövök haza, és annyiszor, ahányszor csak akarok.

– Valami furcsa és nagyon rossz érzés gyötör napok óta – teltek meg könnyel Rózsi szemei. – Nem tudom szavakba önteni, de határozottan érzem, hogy utoljára öleljük egymást…

68

– Ugyan már, Rózsi! Rémeket látsz – karolta át aszszonykáját Pista. Görcsösen szorította magához a törékeny testet, mintha az õ lelkében is gyökeret vert volna az a megmagyarázhatatlan félelem.

Négy nappal Pista távozása után Rózsi már épp lefekvéshez készült, amikor megszólalt a csengõ. Rémült arccal kapta magára pongyoláját, és sietett kaput nyitni.

Egy õrnagy és egy szakaszvezetõ állt ott az esti szürkületben.

– Suta Ottó õrnagy vagyok, és Ferenczi Rózsát keresem – emelte kezét sapkája széléhez a rangidõs.

– Én vagyok az – rebegte elhaló hangon Rózsi.

– Nos, asszonyom, legyen erõs! – nyúlt táskája után az õrnagy. – Tegnap este, éleslövészet közben egy eltévedt golyó szíven találta a férjét, aki azonnal életét vesztette…

Fogadja, kérem, mindnyájunk õszinte és együttérzõ részvétnyilvánítását. A katonai vezetés posztumusz századossá léptette elõ, egyben hõsi halottá nyilvánította a férjét.

Méltó temetésérõl is a sereg gondoskodik. Ha bármilyen segítségre szorulna, forduljon bizalommal hozzánk.

Még egyszer fogadja õszinte együttérzésünket, asszonyom! Legyen békés, nyugodt éjszakája! – mondta, közben mindketten bokájukat összeverve tisztelegtek.

Akkor este valami elpattant Rózsiban. Csak ült a nyitott ablak mellett, és bámult a semmibe. Egy-egy érkezõ vagy távozó vonat zajára idõnként felemelte a fejét. Próbálta kitalálni, merrõl jött és merre tart. Egy idõ után már erre sem ügyelt. Éjfél körül megvetette az ágyat és lefeküdt.

Másnap reggel korán ébredt. Felkelt, felöltözött, de minden olyan zavaros volt körülötte és benne. Ha anyja kérdezte, válaszolt, de ösztönösen törtek fel belõle a szavak, képtelen volt tudatosan sorba rakni õket.

Három nap múlva tartották a temetést, de ott sem sikerült teljesen magához térnie, noha a szertartást végzõ ezredes mesterien bánt a szavakkal. Közönyébõl a díszsortûz rázta fel némiképp. A fegyverropogás annyira 69

megijesztette, hogy majdnem elájult. Utána viszont nevethetnékje támadt, maga sem tudta, miért.

Temetés után elbúcsúzott a rokonságtól és hazament. Átöltözni már nem volt kedve. Leült fekete gyászruhájában az ablak mellett hagyott székre és tekintete ismét a semmibe révült. S ahogy ott ült, és a jövõ-menõ vonatok zajából próbálta kitalálni, honnan, merrõl érkezhettek, hirtelen ráébredt, hogy önmaga irányát sem ismeri. A saját sorsáét. Hogyan tovább?

Vissza a múltba, vagy elõre a jövõbe? Teljesen mindegynek tûnt. Agya lázasan zakatolt, közben gondolatai körbe-körbe forogtak a nagy semmiben, ahogyan a kutyakölyök forog néha saját farka után. Gondolatai sötéten örvénylettek, kavarogtak, közben érezte, lassan széthullnak, s a parketta kemény falapjaira esve parányi szilánkokra törnek. Szálltak, röpködtek az apró gondolatcsillámok, mint a mesebeli gonosz tükör részecskéi. Néha úgy tûnt, rövid pillanatokra összeállnak csillogóan tiszta tükörré, hogy aztán újra szétessenek…

Egy óra telhetett el így, talán kettõ, nem törõdött az idõvel. Összeszedte magát, átöltözött, gondosan bezárta maga után az ajtókat és elindult. És csak ment, ment, végig a Török Ignác utcán, aztán a Szent János utcán. Átkelt a Szent László hídon, majd a Kossuth utcán. A Nagypiac térre érve jobbra fordult és az Ullmann-palota felé vette az irányt. A hatalmas épület alatt egy pillanatra megállt és feltekintett a Zsolnai-dombormûvekkel díszített homlokzatra, aztán a bejárati ajtóhoz lépett és elszántan lenyomta a kilincset.

A lift nem mûködött. A második világháború végén a „felszabadító” Vörös Hadsereg katonái minden villanymotort leszereltek és magukkal vittek a városból.

Pihegve ért fel a negyedik emeletre. Kilépett a függõfolyosóra és lenézett. A négyzet alakú szûk udvar sárga kockakövekkel volt kirakva. Hallgatózott. Jobbról mintha beszédfoszlányokat vélt volna hallani, hát balra in70

dult. A kovácsoltvas korlát egyik tartórúdja mellett megállt, keresztet vetett és imádkozni kezdett. Aztán újra keresztet vetett, fellépett a korlátra, behunyta a szemeit és levetette magát.

Csak egyemeletnyit zuhant. Ruhája az alá tóduló levegõtõl harang alakúvá gömbölyödött és fennakadt a harmadik emeleti függõfolyosó kovácsoltvas tartóoszlopának kiálló végén. S ahogy ott függött, himbálózott ég és föld között, Rózsiba hirtelen visszatért az életösztön.

– Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten. – Segítség!

Kérem, segítsen valaki!

A vékony kartonruha halk reccsenéssel szakadni kezdett.

– Segítség! – sikoltotta újra Rózsi.

Sorra kinyíltak az ajtók. Az emberek a függõfolyosókra tódultak és a döbbenettõl meredten bámulták a levegõben kapálózó nõt.

– Ne tátsák a szájukat! Próbáljuk megmenteni a szerencsétlent! – dörrent fel hirtelen egy erélyes nõi hang. – Mindenki a lehetõ leggyorsabban hordja ki az ágynemûjét és dobja le!

Másodpercek múlva tompa puffanásokkal földet értek az elsõ dunyhák, párnák paplanok. Megint reccsent a kartonruha, és Rózsi újra felsikoltott. Akkor már egymás után hulltak az udvarra a tollal telt párnák, dunyhák, paplanok. A szakadás közben elérte a ruha szegélyét, a következõ pillanatban aztán az is átszakadt, és az aszszony aláhullt a mélybe. A zuhanó test súlyától néhány párna szétrobbant, percekig sûrû hóesésként szálltak a pihetollak. De ebbõl Rózsi semmit se észlelt, már zuhanás közben elvesztette az eszmélet.

A hatos kórházban tért magához. Kinyitotta a szemét, s hirtelen vakító fény hasított a pupilláiba. Sokáig csak hunyorogni tudott.

– Hogy érzi magát? – riasztotta fel egy hang, valahonnan oldalról. Fehérruhás ápolónõ hajolt fölé. Arca szinte a Rózsiéhoz ért, de hangja, mintha egy távoli hang71

szóróból szólt volna. Tekintete õszinte volt és érdeklõdõ.

Rózsi próbált felelni, de csak ajkai mozogtak, torka néma maradt... Közben érezte, valami szúrja jobb tenyerét.

Szétnyitotta, apró fémfeszület volt benne. Értetlenül nézte.

– Egyik volt nõvértársa hozta – mondta az ápolónõ. – Paula, vagy valami ilyesmi…

Rózsi szájához emelte a kis keresztet, aztán visszahanyatlott a tudattalanságba. Csak ritkán eszmélt fel, olyankor furcsamód mintha kívülrõl látta volna magát.

Körülötte minden hófehér volt. Fehérek a falak, fehér az ágy, fehér a lepedõ, fehér a takaró, fehér a párna, fehér a lélek… A vakító fehérség közepén jókora fekete folt: õ.

Egy hónap múlva kiengedték. Hazafelé tartott. Gyalogolt az ismerõs utcákon otthona felé. Az utolsó métereket már végigkacagta. Kénytelen volt. Hirtelen újra tudatába villant a könyörtelen valóság: egyedül van! S hallotta, ezt mondták a háta mögött összesúgó emberek is: Szerencsétlen asszony... Meghibbant. Régen világszépe volt, ma már csak egy szánalmas özvegy. Ördögszekér, melyet kénye-kedve szerint görget a szél.

A gyógyszerek hamar elfogytak. Nem ment újakért.

Valahogy nem kívánt orvost látni, de mást se. Inkább naphosszat ült és várt. Mindjárt jönnie kell a Pistának.

Akármilyen hosszú legyen is az út Bukarestig, egyszer annak is véget kell érnie…

De mi van, ha nem talál haza? – fúrta be magát a kétely a fejébe. Kicsit még ült, aztán átöltözött és elindult.

A Bémer térre ment. Ahol olyan sokat sétáltak Pistával.

Oda tán csak eltalál majd, ha hazatér…

Délután volt. A népek tódultak ki a gyárakból, irodákból. Mintha egész Várad ott tolongott volna. Csak Pista nem volt sehol.

– Bocsánatot kérek – szólított meg egy férfit. – Véletlenül nem látta a férjemet?

– Kit kellett volna látnom? – szaladt bosszús ráncba a férfi homloka. – Kicsoda a maga férje, jóasszony?

72

– Hát Pista… Ferenczi Pista, maga tán nem ismeri?...

– bámult csalódottan a férfi képébe.

Pár méterrel odébb egy nõt is megállított.

– Maga se tudja, hol a férjem?

– A fenét érdekli a férje, hallja-e! – ripakodott rá a nõ.

– Vigyázott volna jobban rá… – szólt vissza.

– Vigyáztam én, óvtam én, de elvették tõlem. Emberek! Adjátok vissza a férjemet! Hová rejtettétek, miért vettétek el tõlem! – sikoltotta kétségbeesetten.

A járókelõk szánalommal vegyes tisztelettel tértek ki az útjából. Este hat óra elmúlt, mire hazaért.

Másnap megint kiment. Attól fogva minden délután ott volt a Bémer téren. Kérdezett, faggatott, jajveszékelt, zokogott…

Novemberben leverte egy férfi kalapját. Újra kórházba került. Elektrosokk-terápiára fogták. Akkor még altatás nélkül végezték. Karácsonyra annyira helyrejött, hogy megint hazamehetett.

Többé nem került kórházba. Kedélyállapota helyrejött, régi humorát is visszanyerte. Tavasszal újrakezdte a tyúktartást. Örök rejtély marad, mivel etette tyúkjait, de az övéihez hasonló szép és ízletes tojásokat emberemlékezet óta nem árultak a váradi piacokon.

A jegyrendszer bevezetése után tojásai még keresettebbek lettek. Fõleg, hogy fizetni is lehetett velük. Rózsinak akkor már kétszáznál több tyúkja volt. Igazi aranybánya – irigykedtek szomszédai. Pedig egyre nehezebben bírta a munkát, és emlékezete is mind többször hagyta cserben. Ha letette szemüvegét, két perc múlva már nem emlékezett rá, hol hagyta. Az is elõfordult, hogy a kulcsot a zárban felejtette, aztán órákig kétségbeesetten kereste.

Egy nap váratlanul rosszul lett a piacon. Leült a székére, de nem sokáig tudta tartani magát. Árustársai mentõt hívtak, hazavitték és lefektették. Az orvos súlyos agyérelmeszesedést állapított meg.

Három hónapig nyomta az ágyat. Nõvérei és a kör73

nyékbeli asszonyok felváltva gondoskodtak róla. Egy idõ után már folyamatosan félrebeszélt és senkit sem ismert fel. Az utolsó nap estéjén azonban váratlanul kitisztult az elméje. Meggyónt, magához vette a haldoklók szentségét és hajnalig beszélgetett legidõsebb nõvérével.

Két óra tájban váratlanul elhallgatott. Szemei kikerekedtek és a szoba egyik sarkára szegezõdtek. Nõvére rémülten követte tekintetét, de semmit se látott. Rózsi azonban mosolyogni kezdett és megszólalt: – Ó, de drága, de kedves vagy, Pista! Hát eljöttél értem? Nem akartad, hogy egyedül bolyongjak ebben a sötétségben. Az Isten áldjon meg jóságodért! Végtelenül hálás vagyok neked, és kimondhatatlanul nagyon szeretlek – mondta, sóhajtott egy nagyot, és visszazuhant párnájára. Nõvére megtapintotta ütõerét. Már nem volt benne élet.

A legóvatosabb becslések szerint is legalább másfél ezren kísérték utolsó útjára.

Húsznál több év telt el azóta. Ma már legfeljebb néhány idõs váradi emlékszik Bolond Rózsira. Vélhetõleg õk is inkább csak olyankor, ha valahol szép, nagy és barna tojásokat látnak, melyek olyanok, akár a tejeskávé.

Olyankor önkéntelenül is azt mondják: ezek a tojások szakasztott olyanok, amilyenek Bolond Rózsié voltak, s melyekhez hasonlót emberemlékezet óta nem árultak a váradi piacokon.

74

Gyula Korán kezdtem a kocsmázást. Tízéves se voltam, de már napi rendszerességgel betértem egyik vagy másik ivóba.

Nem mintha rabja lettem volna a sörnek, bornak vagy a pálinkának. Még a szagukat se szerettem. Az én kocsmába járásomnak a málnaszörp volt az egyedüli oka. A habzó és jéghideg málnaszörp, fõleg ahogy a Temetõ utcai kocsmában készítették. Ha csak tehettem, mindig oda jártam szomjamat oltani, biciklizés közben.

A világ dolgaiban jártas emberek tudják, hogy a kocsmákban minden törzsvendégnek saját asztala van. Hiába üres az ivó, a kocsmás csak a saját asztalához ül le. Mivel Vlász Jóska törzshelye közvetlenül az ajtó mögött volt, valahányszor benyitottam, mindig õt vágtam hátba a szélesre tárt ajtóval.

– Vigyázz, öcsi, azzal az ajtóval! Ha én hátba váglak, egy hétig egy irányba futsz – morogta. – De ha már ilyen fene erõs vagy, azt mondd meg nekem, mi jobb egy korsó sörnél?

– Egy pohár málnaszörp – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Hát öcsém, te bizony hiába koptattad az iskolapadot. Ezzel a tudással nem sokra viszed. Jól jegyezd meg hát, amit most mondok: Egy korsó sörnél két korsó a jobb – veregette meg a vállam.

– Jól megmondtad, Józsikám – biztatták cimborái. – Idõben fel kell világosítani a gyereket, nehogy bután haljon meg – röhögtek kárörvendõn.

– Gyere csak ide, te gyerek! – szólalt meg egy erélyes 75

hang a pulttal szemközti asztalnál. Gyula volt az, a váradi fogatosok koronázatlan királya.

– Azt mondd meg nekem, fiam, mi leszel, ha nagy leszel? – nézett rám vallató tekintettel.

– Miniszterelnök – feleltem önérzetesen.

– Nocsak – kacagta el magát –, alább nem is adod?

– Nem én! Ha addig élek is! – húztam ki magam.

– Ez már dicséretes dolog, te gyerek. No, még felteszek neked egy kérdést, aztán utadra engedlek – kortyolt a sörébe jelentõségteljesen körültekintve.

– Arra válaszolj nekem, létezik-e veszedelmesebb dolog a népszerûtlenségnél?

Megkönnyebbülten fellélegeztem. Ez már jóval könnyebb kérdésnek ígérkezett a többinél. A hatás kedvéért kicsit úgy tettem, mintha törném a fejem, aztán büszkén kivágtam: – A népszerûtlenségnél egyedül a halál veszedelmesebb!

– A fenét! – legyintett lemondóan Gyula. Te tényleg fájdalmasan keveset tudsz. Már elõre látom sötét jövõdet. Nemhogy miniszterelnök, de még utcaseprõ se nagyon lesz belõled. (Nem is sejtette, mennyire eltalálta.)

– Hát idefigyelj! – mondta. – A népszerûtlenségnél egyetlen dolog veszedelmesebb: a népszerûség. Ezért sose törekedj abba az irányba! Megértetted, öcsém? Jól az eszedbe vésted?

– Igen – feleltem.

– Jól van, no. Eredj csak, de ne feledd, amit mondtam! – szólt utánam.

Gyula, aki elõtt Várad összes fogatosának inába szállt a bátorsága, akkortájt már ötvenes éveit taposta. Bár halántéka ezüstösen csillogott, még játszva kiemelte a legnehezebb kocsit a kátyúból. Kemény, elszánt ember volt. Senkitõl nem tûrt ellentmondást, ám a darázsderekú kocsmárosné elõtt úgy meghunyászkodott, akár a puli, a számadójuhász elõtt. Pedig kizárólag az õ kedvéért tért be mindennap a kocsmába. Hol délelõtt, hol délután, 76

amikor épp engedte az ideje. Érkezéskor a pultnál megkapta korsó sörét, leült vele az asztalához, aztán végig a kocsmárosnét bámulta konok elszántsággal. Egyetlen pillanatra le nem vette a tekintetét róla. Még beszélgetés közben is folyvást a pult felé sandított. Mikor kiürült a korsója felállt, odalépett a söntéshez, finoman odaverte a korsó alját a lemezborításhoz, és így szólt: – Tölts még egyet, Bözsikém, lelkem szépsége! De ne ebbe a korsóba, hanem egy másikba. Tiszta legyen ám! – rendelkezett –, úgy lássak át rajta, mintha levegõbõl volna.

– Úgy lesz, Gyuszikám – bólogatott pohártörölgetés közben a darázsderekú kocsmárosné, közben rávillantotta tekintetét a férfira, az meg visszavágott kékesszürke szemével.

– Ezek aztán jól elszédítették egymást – morogták a kocsmázók, de csak úgy, egymást közt. Hangosan egyikük se mert szólni. Jól ismerték Gyulát, tudták, ha méregbe jön, abból semmi jó nem származik.

– Hirtelenharagú ember ez, fiam. Ha dühbe gurul, úgy lever bárkit, mint vak a poharat. Merthogy tudd, nyershúst evett legénykorában. Az hozta ki belõle a nagyapja indulatosságát. Hej, híres verekedõ volt az öreg… – bólogatott Petrikó Karcsi.

A húsevésrõl Serfõzõ Sanyi bácsi is hallott, de nem szívesen beszélt róla. Legalább öt korsó sör kellett ahhoz, hogy rászánja magát a múltidézésre. Akkor is elõbb még óvatosan körültekintett, csak aztán fogott hozzá.

– Hát az úgy volt – kezdte körülményesen –, hogy valahányszor Gyuláéknak gulyásra vagy marhapörköltre támadt étvágyuk, elszalajtották a gyereket a hentesüzletbe. Ment is Gyula szó nélkül. A menetellel nem is volt baj soha, annál nagyobb az érkezéssel, mivel addigra a hús közel harmada eltûnt.

– Tán a kutyákat lakattad jól vele? – vetett villámot az idõsebb Gyula tekintete.

– Magam ettem meg, apám – válaszolta csendesen Gyula.

77

– Úgy nyersen?

– Úgy hát! – adta vissza a nézést a legény.

– Aztán hogyan csináltad?

– Kicsomagoltam és kiharaptam belõle egy darabot.

Megrágtam, lenyeltem, aztán újra haraptam…

Az apja egy szót se szólt, de attól fogva a szükségesnél mindig fél kilóval több húsra adták a megbízást a fiatal Gyulának.

Akkoriban Püspökiben laktak, a tornyától „különélõ” református templom alatt. Négy lovuk volt, ugyanannyi tehenük, s vagy kéttucat birkájuk. Minden tehetõsségük dacára ifjabb Gyula csendes, jóravaló gyerek hírében állt. Csak olyankor változott meg, amikor felült az apja fogatának bakjára. De akkor nagyon. Termete kiegyenesedett, tekintete kigyúlt, ahogy rászólt a két lipicaira: Gyí, te Cigány! Gyí, te Hattyú! Hej, felágaskodott a két ló, nagyot rúgtak a levegõbe, aztán úgy ragadták magukkal a kocsit, ahogyan a villám sújt le az égbõl.

– Ez a legény túltesz minden õsén – mondogatták a püspökiek. Kedvelték is Gyulát, akár a saját gyermeküket. Különösen a lányok rajongtak érte. Göndör fekete haja, szürkéskék szemei sok lányszívet megdobogtattak.

Egyetlen gyerek volt, mindent megadtak neki. Az általános iskola után a premontrei fõgimnáziumba íratták.

– Ügyvédnek taníttatom. Urat nevelek belõle, városi urat – dicsekedett az apja, valahányszor szóba került a gyerek. Mivel okos, szorgalmas diák volt, tanárai is mindig szeretettel, elismeréssel beszéltek róla, valahányszor összefutottak az apjával a városban.

Szépen nõtt, cseperedett a legényke, aztán mikor már megérett rá, szombatonként eljárt a bálba. Népszerûsége miatt a vele egyívásúak eleinte ferde szemmel nézték, s csak az alkalmat keresték, hogy belekössenek. Gyakran csapatostól rontottak rá. Csakhogy Gyulát sem olyan fából faragták. Elõfordult, hogy a túlerõ egyszer-kétszer legyûrte, de akármennyien is voltak, végül mindig gyõztesen tért haza a verekedésekbõl. Egy idõ után aztán békén hagyták.

78

Alig tette le az érettségi vizsgát, kitört a háború és elvitték katonának. Anyja zokogott, apja káromkodott, de nem volt mit tenni, Gyulának mennie kellett. Sok hadszínteret megjárt, sok országban megfordult, pajtásai sorra hulltak el mellõle, neki azonban egy karcolásnyi baja sem esett.

A háború végén csontsoványan ugyan, de épen, egészségesen tért haza. Az egyetemhez azonban már nem volt kedve.

– Mihez kezdesz most, fiam? – kérdezte az apja.

– Konflisos leszek, apám – felelte Gyula –, ha kapok egy lovat magától.

– Ha az akarsz lenni, hát legyél… – sóhajtott az öreg, azzal elballagott az istállóhoz, s egy sárga kancával tért vissza. – Íme, a lovad, fiam. Hajnal a neve, tízéves, nála jobb konflisló nincs még egy Váradon, de hisz ismered – mondta, azzal átadta a kötõféket a fiának.

Valóban szép, nyugodt ló volt Hajnal, szinte semmi rosszat nem lehetett rá mondani, egyet kivéve: idõnként hatalmasakat szellentett. Akár az istállóban volt, akár a konflist húzta, amikor rájött, bizony elengedte, hosszan, kacskaringósan, néha kicsit meg is rezegtette, akár a bõrdudás a kanásznótát. A fiatalabb utasokat mulattatták Hajnal szellentései. Fõleg a lányokat. Nagyokat sikítottak, s úgy kacagtak, hogy majd kiestek a konflisból, valahányszor ügetés közben a kanca könnyített magán. Az idõsebbek azonban fintorogva rántották elõ zsebkendõiket, és tapasztották az orrukra. Egyszer egy élemedettebb házaspár a Szent László-hídon szólt Gyulának, hogy állítsa meg a konflist, mert már nem bírják elviselni az ernyõ alá szorult bûzt. Fizettek, leszálltak és gyalog folytatták az útjukat.

Híre ment az esetnek, attól kezdve éjjel-nappal folyt a piszkálódás.

– Te, Gyuszi, be kéne varrnod Hajnal hátsóját, akkor nem tudná szabadjára ereszteni a tubijait – heccelték társai a színház melletti konflisállomáson. Háta mögött el is nevezték Lófingnak.

79

Gyula nem törõdött piszkálódásaikkal. Naphosszat elüldögélt konflisa bakján, mikor aztán sorra került, elindult utasaival és vitte õket, amerre kérték. Így érkezett el 1956 novembere.

A ködös, nyálkás reggelek egyikén tankok jelentek meg Váradon. Az éj leple alatt érkeztek az olténiai Caracalból. A nagy, zöld vasszörnyek lomhán nyikorogtak végig a városon, csikorgó lánctalpaik felszaggatták a terek, utcák burkolatát. Déltájban a színház körül forgolódtak, mikor az egyik tank nekihajtott Gyula konflisának. Mire vezetõjének sikerült megállítania, kerekestõl maga alá gyûrte a konflis bal hátsó részét. Szerencsére Hajnalnak az ijedtségen kívül nem esett baja. A katonai vezetés még aznap megtérítette az okozott kárt, de Gyula örökre szakított a konflissággal.

A pénzbõl vett magának egy méretes gumikerekû fogatot, s attól kezdve tûzifát, szenet, bútorgyári hulladékot és fûrészport fuvarozott. Két fuvar között ráérõsen poroszkált az utcákon.

Elõbb az anyja halt meg, rá három évre az apja is kiköltözött a temetõbe. Gyula egyedül maradt. Eladta a családi házat és a Püspöki úti szövõgyár mögött vett magának egy takaros portát. Az apjától örökölt három ló közül kettõt kocsistól bérbe adott egy gyerekkori pajtásának, õ meg Hajnallal és Bandival fuvarozott.

A hatvanas évek elején, egy nyári napon, épp a Lóvásár téri fatelepen reggelizett kocsija bakján, mikor megszólította egy szemrevaló menyecske.

– Magát hívják Bélának? – tartotta ellenzõként szeme fölé a kezét.

– Sajnos engem Gyulának keresztelt a pap, de a maga kedvéért szívesen lennék Béla. Mégha csak egy órára is – vigyorgott fentrõl a fogatos király.

– Na, ne szellemeskedjen velem! A bókjait meg a babájának tartogassa! – jött indulatba a fiatalasszony, akinek olyan karcsú dereka volt, hogy Gyula ujjai összeértek volna, ha tenyerei közé fogja.

80

A hetyke stílus méregbe hozta a fogatost, hasonló hangnemben válaszolt õ is.

– Nézze, hölgyem, kegyed idejön és se szó, se beszéd, nekem szegezi a kérdést, hogy én vagyok-e Béla. Megmondtam, hogy Gyula nevem, s ha nem látná, épp reggelizem. Úgyhogy jobban teszi, ha befejezi a szájalást, és máshol keresi a Béláját. Értve vagyok?...

– Jól van, no, nehogy már engem is felaprítson a bicskájával. Legalább annyit segítsen, hol az ég haragjában keressem azt a Bélát.

– Aztán mivel foglalkozik az a Béla? – enyhült kissé Gyula haragja.

– Kocsis, fuvaros, mint maga. Csak annyit mondtak róla, hogy valahol a Püspöki út környékén lakik.

– Én is arrafelé lakom, de ott rajtam kívül nincs más fogatos.

– Hát akkor maga lesz az én emberem – könnyebbült meg az ifiasszony.

– De mint már mondtam, engem Gyulának hívnak, nem Bélának – futott össze a fogatoskirály szemöldöke.

– Gyula vagy Béla, egyre megy. Fuvarosra van szükségem, felõlem akár Pityi Palkónak is hívhatják.

Mire befejezte, Gyula tekintete már villámlott a dühtõl: – Na, idefigyeljen asszonyság. Itt fejezzük is be a társalgást, de azon nyomban! – kezdte vészesen emelkedõ hangon. – És azt tanácsolom, hogy azonnal tûnjön el innen! Egyetlen pillanatig se késlekedjen! Ne várja meg, hogy lekászálódjak a bakról, mert ha a kezem közé kerül, istenuccse úgy elfenekelem, hogy haláláig megemlegeti! Megértette?! – fejezte be bömbölve.

Addigra a darázsderekú nõ már a pénztár tájékán kapkodta formás lábait.

– A fene ette volna meg a bestiáját! Még enni se lehet tõle nyugodtan – ült vissza morogva Gyula.

Jóformán tíz perc se telt el, megint ott volt a fiatalaszszony.

81

– Nagyon haragszik?... – állt meg a lovak elõtt.

Gyula elengedte füle mellett a kérdést.

– Halló! Magához beszélek! – kiáltotta az asszonyka mérgesen.

Gyula erre sem reagált.

– Azt hiszi, hogy levegõnek nézhet engem? – vékonyodott el a menyecske hangja, azzal se szó, se beszéd, felugrott a bakra. De nemcsak felugrott, hanem le is huppant. Pontosan Gyula mellé.

– Na, itt vagyok, te nagylegény. Most mutasd meg, mennyire vagy bátor! Azt hiszed, megijedek tõled, te szájhõs. Kocsmáros vagyok, nálad százszor különbeket megettem már, szõröstõl, bõröstõl.

Hogy mennyire ijedt meg Gyula a menyecskétõl, az valószínûleg sosem derül ki. A száját mindenesetre jó sokáig tátva felejtette. És attól kezdve minden áldott nap betért két-három órára a Temetõ utcai kocsmába. Csak ült az asztalánál és kitartóan bámulta a darázsderekú Bözsit, aki akkor lépett szomorú özvegysége harmadik esztendejébe.

A következõ év tavaszán aztán összeházasodtak. Épp jókor. Karácsonyra meg is született a legkisebb Gyula.

Formás, erõs gyerek volt, akár az apja, szép és nagyszájú, mint az anyja. Mire nyolcadikos lett, az apjánál is jobban értett a lovakhoz.

Hetvenhárom augusztusában épp a vasárnapi ebédnél ültek, mikor Gyula kezében megállt a kanál, lassan elõredõlt, és arccal az abroszra bukott. Mire Bözsi és a legkisebb Gyula felrántotta, már nem volt benne élet.

Temetés után Bözsi eladta a lovakat, fogatokat. Csak egy hároméves csikót tartott meg a legkisebb Gyulának.

Nem sokáig telt örömük benne.

Egy délután hozzájuk is becsöngetett a városi tanács lakáshivatalának szemüveges embere. Bemutatkozott, aztán így kezdte: – Jövõ tavasszal a környék összes házát lebontják.

Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelhá82

zakat építenek… Az állam természetesen minden érintettet megfelelõ panellakással kárpótol.

– Miket hord itt össze? – kapkodott levegõ után Bözsi. – Ez védett terület. Ezeket a házakat legfeljebb az idõ bonthatja le, nem maguk. Nekünk lovunk van és más jószágaink, hogy tartsuk el õket egy emeletes házban?

– Engem nem érdekel a maguk baja, asszonyom. Az a feladatom, hogy mindenkit tájékoztassak a hamarosan bekövetkezõ eseményekrõl. Lovukkal és jószágaikkal azt csinálnak, amit akarnak – nyomta a fejébe kalapját a hivatalnok.

Rá két hónapra megkapták panellakásuk kulcsát, másnap lebontották a házukat. Nagyjából ugyanakkor dózerolták le a teljes Temetõ utcát is, gesztenyefástól, kocsmástól, emlékestõl, hangulatostól, mindenestõl.

Karácsony másnapján Bözsi ágynak esett, májusban el is temették.

Még abban az évben legkisebb Gyula eladta a panellakást és a Bihari út fölötti domboldalon vett egy csinos kis portát, a cifra luxuslakások szomszédságában. Azóta ott él egyedül, és senkire sincs szüksége. Önzõ lett. Nem érdekli a politika, nem érdekli senki kudarca, sikere. Semmi se érdekli. Negyvenéves korára elege lett a képmutatókból, a mohó pénzhajhászokból, ebbõl a velejéig romlott világból. Kapálgatja, metszi, permetezi szõlejét, gyümölcsfáit, hetente kétszer kimegy a piacra. Szombat esténként pedig a barátnõjénél vacsorázik.

Néha eljár régi cimborái közé. Iszogatnak, nosztalgiázgatnak. Olyankor egyfajta elégedettségfélét is érez.

Csak a boldogságát nem találja többé. Az örökre elveszett valahol a lebontott házak romjai között.

83

Csucsu Néhány nappal nagykorúvá válásom elõtt váratlanul eltanácsoltak a líceumból, mivel néhányszor hangosan ásítani merészeltem alkotmánytanórán. Az önérzetében mélységesen megsértett, apró termetû tanárnõ gazembernek, a haza és a dolgozó nép ellenségének nevezett. Tehetetlen dühében végül sírva fakadt, feltépte az ajtót és kirohant a tanterembõl. Egyenesen az igazgatóhoz futott. Pár perccel késõbb megjelent az iskolaszolga, s iszonyúan komoly arccal felkért, hogy kövessem.

– Fiam, súlyos vádak merültek fel ellened – kezdte az igazgató, s középsõ ujjával feljebb tolta szemüvegét. – A tanárnõ állítása szerint, téged megfertõztek a nyugatról beszivárgó imperialista és kapitalista téveszmék. Mi errõl a véleményed?

– Amennyiben az ásítást az ön által említett fertõzöttség okozza, kénytelen vagyok egyetérteni a tanárnõvel – feleltem. – Mindazonáltal úgy vélem, ha sikerülne változtatnia elõadásmódján, valószínûleg sértõnek minõsített megnyilvánulásaim is megszûnnének. Bár az sem zárható ki, hogy már a puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az óráin – tettem hozzá jókora ásítás kíséretében.

Az igazgató felpattant. Arca elvörösödött, halánték és nyaki erei kidagadtak, látszott rajta, hatalmas erõfeszítésébe kerül visszatartania magát a tettlegességtõl, miközben a képembe üvöltötte.

– Fertõzöttséged olyan fokú, hogy kénytelenek va84

gyunk azonnali hatállyal eltávolítani intézményünkbõl, nehogy osztálytársaidat is megfertõzd. Néhány jelzõvel még kiegészítette a tanárnõ rólam készített jellemrajzát, végül kijelentette: – Most azonnal hagyd el az iskolát, a többirõl írásban tájékoztatunk!

Szenvtelen arccal elõrántottam zsebkendõmet, tüntetõen megtöröltem az arcom a ráfröccsenõ nyáltól, biccentettem, és méltóságteljesen kivonultam az igazgatói szobából.

Visszamentem a tanterembe, s ügyet sem vetve a tanárnõre, összepakoltam holmijaimat, hónom alá csaptam a táskám, és diadalittasan behúztam magam mögött az ajtót.

A váratlanul ölembe hulló szabadságtól egészen megrészegültem. Elsõ nap hegynyi lelkesedéssel vettem nyakamba a várost, hogy felfedezzem azt a közeget, melyben végre kamatoztatni tudom a bennem rejlõ zseniális képességeket. A kezdeti eufória azonban gyorsan elszállt, és a második hét elejére több mázsányi bizalomtõkémbõl jóformán kilónyi sem maradt. A napok közben szorgalmasan teltek.

Már a harmadik céltalanul és hiábavaló csavargással eltöltött hét közepén jártam, amikor összefutottam Csucsuval.

A jóvágású, vékony szõke fiút egyedül szülei szólították Janikának, mindenki más Csucsunak hívta. Emlékszem, közel fél esztendeig próbáltam megfejteni a Csucsu név eredetét. Összeolvastam mindenféle lexikonokat, névmagyarázókat, de nem lettem okosabb. Mi több, teljesen összezavarodtam. Így hát felhagytam a keresgéléssel.

Nem tudom, Csucsut mennyire izgatta nevének eredete, sosem beszélt errõl. Általában csak egyetlen dolog foglalkoztatta: az ital. Miként baráti körben gyakran megfogalmazta: kétféle ember él a földön. Az egyik reggeltõl estig iszik, akár a gödény (pelikán), a másik az ital szagától is rosszul lesz. A részeges sosem szidja a józant, a józan viszont örökké szapulja a részegest. Eszébe se jut, hogy a részeges azért kénytelen annyit vedelni, nehogy kárba vesszen a józanok italadagja. Kedvenc szavajárása is ezt az álláspontot tükrözte: 85

– Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra! – mondogatta. Összegezve: Csucsu tizennyolc éves korában már megrögzött alkoholista volt. Évszakoktól függetlenül, havonta négy-ötször annyira berúgott, hogy az utcán fekve találtak rá. Olyankor a mentõk vitték haza vagy a kijózanítóba.

Mikor hová sikerült.

Mindazonáltal neve a hetvenes években fogalomnak számított a nagyváradi irodákban. A titkárnõk, tisztviselõnõk valósággal rajongtak érte, de a bíróságon, rendõrségen, sõt, még a Securitatén is rendkívüli népszerûségnek örvendett. Nem volt olyan halálra gyötört, agyonhajszolt, összegabalyodott betûkarú írógép, melyet fel ne támasztott volna röpke negyedóra alatt. Lehetett Erika, Optima, Olivetti, Remington, Mercedes, Selecta vagy Continental, Csucsu nem ismert lehetetlent. Ám nemcsak a kezei jártak szélsebesen, hanem a szája is. Mire megjavította az írógépet, a nõk többségét is elvarázsolta félelmetes stílusával. Nem csoda, hogy a gyengébbik nem számos irodai képviselõje ölni is képes lett volna az ügyes kezû mûszerészért. Neki viszont egyetlen nõért dobogott a szíve: Ildikóért. Húsz éven át hiába próbálta megosztani valakivel a párja iránti szerelmébõl fakadó örömet. A húsz év alatt egyetlen olyan ember sem akadt, aki meghallgatta volna.

Nos, miután utolsó cseppjéig felszürcsöltük a találkozásunkból fakadó öröm nektárját, Csucsu elmondta, hogy épp toborzóúton van. Egy frissen alakuló irodalmi társaság számára hajt fel leendõ tagokat.

– Hidd el, barátom, a lehetõ legjobbkor hozott össze minket a sors – szorongattam meg a kezét –, mivel én meg épp egy irodalmi társaságot keresek, ahol végre értõ fülekre találnak éveken át méltatlanul mellõzött remekmûveim.

A hírtõl Csucsu valósággal szárnyalni kezdett, s úgy nekilódult, hogy csak futólépésben tudtam a nyomában maradni. A vasútállomással szemközti cukrászda elõtt hatalmasat fékezett, széles gesztussal kitárta elõttem az ajtót és betessékelt.

86

A cukrászda szeparéjának három asztala körül legalább tucatnyi, velem azonos korú fiú és lány ült. Bár nem mondták, feltételeztem, õket is az enyémhez hasonló okokért tanácsolták el iskoláikból.

Délig még két fiatalt sikerült felhajtania Csucsunak.

Amint aztán megszólalt a székesegyház harangja, az ülést levezetõ elnök határozatképessé nyilvánította társaságunkat és rátért az egyetlen napirendi pont ismertetésére. Kizárólag irodalmi tevékenységre szakosodott társaságunkat a sivatag oroszlántestû, emberfejû rejtélyes ókori kõszobráról, a gizai szfinxrõl neveztük el. Megfogalmaztuk és megszavaztuk belsõ szabályzatunkat, majd búcsút vettünk egymástól – másnapig. Mert attól kezdve naphosszat ott üldögéltünk a cukrászda szeparéjában, melynek a falait díszítõ fekete kovácsoltvas rózsákról a Rosa Nera nevet adtuk. Délelõttönként többnyire lázasan írtunk, közben a Szabad Európa Rádióban hallgattuk a nálunk tiltott listás bandák és énekesek dalait. Délután kielemeztük egymás irományait, s miután összejött egy csokornyi elfogadható vers és prózai mû, felkerekedtünk, hogy Nagyvárad fõutcáján megosszuk a nagyközönséggel „remekmûveinket”.

Az üzletek lépcsõirõl elõadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverõdött hallgatóság között voltak, akik elismerõleg tapsoltak, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi mégis szent meggyõzõdéssel hittük, hogy egyszer befutott és közismert költõi, írói leszünk a társadalomnak.

Irodalmi tevékenységünk mellett képzõmûvészeti kiállításokra is eljártunk, ahol – a tisztes polgárok legnagyobb felháborodására – harsányan elemezgettük a kiállított „remekeket”. Elõfordult, hogy a képek, szobrok némelyikétõl szabályos röhögõgörcsöt kaptunk. Máskor viszont sírhatnékunk támadt azoknak az embereknek az együgyûségétõl, akik képtelenek voltak felfogni, hogy a kiállított „mûremekek” többségének semmi köze a mûvészethez. Zsenge korunk dacára világosan láttuk, mennyire eltávolodott 87

88

az emberiség a mûvészettõl az évszázadok során. (Legtöbbjük azóta se talált vissza.) A tárlatlátogató sznobok viszont nem értették, miért igényel különleges látásmódot a mûvészet, miért szükséges hatalmas türelem, alázat és kitartás az alkotáshoz. A proletár mentalitás mélységesen elítélte az ilyesfajta látszólagos semmittevést. Mivel a Marx, Engels és Lenin eszmeiségén felcseperedett emberek képtelenek voltak meglátni Isten képmását saját magukban és az õket körülvevõ világban.

Akkoriban Dalí volt egyik kedvencünk. Talán, mert a keleti tömb országaiban évtizedeken át egyetlen szürrealistaként õt tanították. Egyébként ma is szeretem Dalít.

Egyik képe különösképp belém ivódott: asztalról, ágról lecsorgó órák számlapjai… Az emlékezet állandósága. Vagy inkább a megfáradt idõ emlékezete, melyben, mint vak tükörben idõnként felsejlenek a régi szavak, vallomások, simogatások, a köddé foszlott hajdanvolt szerelmek képei. Órák, ünnepek, emlékek: szomorú mementói sok elromlott, elrontott életnek.

Szívesen megnéztük volna magyar piktorok munkáit is, de azokból nem hoztak Váradra.

Történt, hogy az egyik kiállításon különös képet láttam.

A sivatag sárga homokjába szúrt kék színû mélyhegedût ábrázolt. Négy húrja közül csak egy volt ép, három szakadtan kunkorodott a semmibe. Lenyûgözött az a kép.

Csak álltam elõtte és megigézetten bámultam. Révületembõl egy férfihang szakított ki.

– Tetszik?

Hátrafordultam. Negyvenes éveiben járó, hosszú hajú, szakállas férfi állt mögöttem.

– Lenyûgözõ! – tört ki belõlem az õszinte elragadtatás.

A mester alig észrevehetõen bólintott, de nem válaszolt.

Hagyta, hogy teljesen átadjam magam az élménynek. Egy idõ után aztán halkan magyarázni kezdett: – Ez a hegedû az én életem. Négy húrja a számomra legfontosabb négy személyt szimbolizálja. Nem sorolom fel õket. Hármat már elvesztettem közülük. Csak egyetlen 89

húr maradt, amit még meg lehet szólaltatni. Ha az is elszakad, vége a hangszernek, és vége az én életemnek is. Tudom, istentelen és bûnös gondolat ajándékba kapott létünk végét bizonyos személyek elvesztéséhez kötni. Az isteni gondviselés ennél sokkal magasabb rendû, vagy inkább magasztosabb. De nem tehetek róla, számomra ez a négy személy jelentette az élet értelmét. Nélkülük maga a létem is teljesen okafogyottá válik – fejezte be történetét a mûvész.

Már rég elment mellõlem, de én még sokáig ott álltam a különös festmény elõtt.

A következõ esztendõben behívtak katonának, s mire leszereltem, szétszóródott a Szfinx tagsága.

Csucsuval néhányszor még összefutottam, aztán nem találkoztunk többé. Évekkel késõbb mesélte egy ismerõsöm, hogy egy téli reggelen megfagyva találtak rá a színház tövében. Ott végzett vele a jeges zimankó és a társadalom megbocsátásra képtelen, rideg közönye.

Még aznap kimentem a temetõbe. Hosszas keresgélés után ráakadtam a sírjára. Olyan furcsa érzés volt ott állnom a berogyott sírhalom elõtt, mely alatt egyik legjobb barátom teste nyugodott. Csucsué, akivel évekig sülve-fõve együtt mászkáltunk, együtt gúnyoltuk a buta és ostoba emberek népes hadát, a vakvágányra futott társadalmat, mely végül mégis bebizonyította, hogy senkit nem ereszt ki élve a markából.

Csucsu is tisztában volt ezzel, mégis megpróbálta. Közben sorra pattantak el hegedûje húrjai, s kunkorodtak szakadtan a semmibe. Azon a fagyos, téli napon aztán elpattant az utolsó húr is, és a barátomnak végre sikerült kiszakítania magát a könyörtelen szorításból. A jéggé dermedt testébõl elszálló lélek beburkolta magát a város áttetszõ leheletébe és fölemelkedett a magasba, a házak fölé, Kis ideig elidõzött ott, aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen eltûnt. Eltûnt, akár a meg nem valósult álmok, a beteljesületlen vágyak és a kétségbeesés szülte sóhajok...

90

Tuti – Hiába küzdünk ellene, folyvást vénülünk, akár az országút – tolta föl a kalapját az öreg Képíró, mikor bevallottam neki, hogy bizony mostanában egyre gyakrabban kirándulok vissza a múltba. Csak ülök tétlenül, bámulok a semmibe, közben gondolataim homályából, mint vak tükörbõl sorra bukkannak fel a régi arcok, régvolt történések, jók, rosszak, szépek és kellemetlenek, vegyesen.

Ilyenkor mindig a fülembe cseng egykori mesterem tanítása: „Az író feladata: lefosztani az emberrõl mindent, ami felesleges vagy hétköznapi, és visszaadni neki mindazt, ami emberivé teszi, elsõsorban lelkének érzelmi gazdagságát. Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes tollat ragadni. A többinek nincs jelentõsége!” Öreg tanítóm már rég a gondtalan mennyei létet élvezte, mikor én itt, a földön, még mindig szavai értelmén töprengtem. Aztán egyszer csak hirtelen világossá vált, voltaképpen mire is próbálta meg felhívni a figyelmünket. Akkor született meg bennem az elhatározás, hogy emléket állítsak azoknak az embereknek, akiket a társadalom – ilyen vagy olyan okból – nem tartott érdemesnek erre. A következõ pillanatban már azt is tudtam, ki lesz elsõ történetem szereplõje. Alig fejeztem be a róla szóló írást, máris ott állt elõttem a következõ szereplõ, majd az õt követõ, és így tovább… Nem lökdösõdtek, nem tolakodtak. Szépen, türelmesen kivárták, amíg sorra kerülnek. Ahogyan életükben is tették. Mert bár fél 91

Várad ismerte õket, soha semmilyen rendkívüli dolgot nem cselekedtek. Legalábbis semmi olyat, amiért napjainkban díszpolgári címet kapnának, vagy utcát neveznének el róluk. Számomra mégis sokkal kedvesebbek jelenünk bármelyik agyondicsõített percemberénél.

De nemcsak kedvelem õket, hanem szeretem is. A szó valódi értelmében. Elvégre mindannyian életem részei voltak. S bár gyerekként nem tudatosult bennem, meggyõzõdésem, hogy puszta létezésükkel jelentõs hatással voltak mai gondolkodásomra, szemléletmódomra.

Az egyik ilyen váradi „hírességet” Tutinak hívták.

Mindenki így ismerte, így szólította, talán a szavajárása miatt. Egyébként megszokott dolog volt ez akkoriban Váradon, fõleg a fiatalok körében. Sokuknak még haláluk után sem derült ki a valódi neve.

Emlékszem, jóvágású, vállas, barna legény volt ez a Tuti, és híres verekedõ. Mivel a kakaskodást már az óvodában elkezdte, sokáig egyetlen barátja sem akadt.

Tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett, amikor Ádám Tibi bácsi, a nagyváradi Dinamo Ökölvívó Egyesület edzõje véletlenül szemtanúja volt, amikor földbe döngölte a nála négy évvel idõsebb Benke Ferit. Az öreg türelmesen kivárta a bunyó végét, mikor aztán Tuti indulni készült, megszólította.

– Gyere csak ide, fiam.

– Mit akar? – állt Tuti pimasz arccal a híres edzõ elé.

– Látom, szeretsz verekedni. Nem volna kedved sportszerûen bunyózni?

– Maga tán bokszolókkal foglakozik? – engedett szilajságából Tuti.

– Úgyis mondhatjuk – bólintott Tibi bácsi. – Gondold át, fiam, aztán ha valamire akarod vinni, keress meg holnap délután a Transilvania étterem alatti pincében.

– Kesztyût, mezt és cipõt is kapok?

– Hogyne, meg egyebet is – mosolygott jelentõségteljesen az öreg. – Akkor holnap délután… – biccentett búcsúzóul.

92

Másnap délután Tuti meg is kapta az egyebet. Ádám Tibor edzõ olyan balegyenessel fogadta, hogy menten darabokra tört az orrcsontja.

– Ezt meg miért csinálta, vén gazember? – kérdezte Tuti sírásra görbülõ szájjal a vizes ruha mögül, mellyel krumplivá dagadt vérzõ orrát borogatta.

– Két oka is van, fiam. Egyfelõl azért törtem el az orrcsontod, hogy túl legyél rajta. Elõbb vagy utóbb valaki úgyis eltörte volna, s minek nyavalyognál vele mérkõzés közben. Másrészt azért kaptad, hogy megtanuld tisztelni embertársaidat. Fõleg a nálad idõsebbeket. De ígérem, többé nem bántalak.

Attól fogva Tuti rendszeresen lejárt a Dinamo-terembe. A kitartó munkának meg is lett az eredménye, karácsonyra a nyakába akasztották élete elsõ aranyérmét.

Addigra a kakaskodásról is végleg leszokott.

Telt-múlt az idõ, s Tuti, aki akkorra már egy egész csokorra való érmet begyûjtött, udvarolni kezdett egy utcánkbeli lánynak, Törökék Manyijának. Szép, szemrevaló lány volt Manyi, csak bosszantóan szemérmes.

– Jaj, Istenem, mi lesz, ha meglát valaki. Mit mond majd a világ… – bújt ki az ölelésbõl, valahányszor a bokszbajnok meg akarta csókolni a kapujukban.

Tuti tûrt egy ideig, egy nap aztán összecsõdített minket, kicsiket és kiadta az ukázt: – Estére egyetlen ép lámpát se lássak az utcában! Világosan beszéltem?!

– Világosan – zengtük kórusban.

Nem volt mit tennünk, szereztünk egy rossz biciklibelsõt, ujjnyi széles csíkokra vágtuk, a környékbeli orgonabokrokról lenyestünk néhány Y-formájú szabályos kétágat, Nagy bácsi, a sarki suszter kiszabta a bõröket, aztán Ruha Gyuri közremûködésével elkészítettük a parittyákat. Sötétedésig az összes villanyégõt kilõttük.

Olyan sötét volt az utcán, akár a béka ülepe alatt.

Másnap Tuti öt-öt gombóc fagylalttal jutalmazta igyekezetünket a Japport cukrászdában.

93

A sorsát azonban õ sem kerülhette el. A következõ évben behívták katonának. A többi élsportolóhoz hasonlóan õ is Bukarestbe került, s mire vonata befutott az északi pályaudvarra, már át is igazolták a Steaua Klubhoz (a Honvéd román megfelelõje).

Tíz esztendeig osztogatta a pofonokat a fõvárosban, közben a fél világot bejárta. Évente legfeljebb egyszerkétszer látogatott haza. Eme ritka alkalmak egyikén történt, hogy szórakozni hívták barátai. Tuti magára kapta vadonatúj bõrzakóját és elindultak. A nagyáruház elõtt villamosra szálltak, úgy utaztak tovább. Vidámak voltak, nagyokat kacagtak, folyt a heccelés, akár a Körös vize. Így történhetett, hogy nem vették észre a Nagypiac téri megállóban várakozó két ellenõrt. Jóformán meg se állt a villamos, a két egyensapkás már fel is lépett a kocsikba. Egyik az elsõbe, a másik a hátsó kocsiba, ahol Tutiék is voltak. Felhúzta karszalagját s már harsogta is: – Jegyeket, bérleteket ellenõrzésre!

Mire a fiatalok észbe kaptak, már ott állt mellettük.

– Jegyeket, bérletek! – ismételte.

– Egy pillanat, máris elõhalásszuk – motyogták a fiúk s lázasan kutatni kezdtek zsebeikben.

– Na, mi lesz már! Meddig várjak még?! – türelmetlenkedett a sapkás. – Rád is vonatkozik a felszólítás! – lépett közelebb Tutihoz. – Netán süket vagy? Na, mi lesz már? Vagy akarod, hogy segítsek megkeresni a jegyed?

– emelte fel a hangját és megragadta a vadonatúj bõrzakó ujját.

– Ne rángasd a kabátomat, komám, mert nagyon megbánod – sziszegte Tuti a sapkás képébe.

– Mi az? Tán fenyegetsz, te szemét? Nemcsak rángatom, de mindjárt le is tépem rólad, ha nem szeded elõ azonnal a jegyed – kerekedett ki az ellenõr szeme. Bár ne mondta volna! A következõ pillanatban Tuti kinyújtotta a kezét, ellenzõjénél fogva megragadta sapkáját és egy határozott mozdulattal lerántotta a férfi álla alá. Az ellenõr elengedte Tuti zakóját és mindkét kezével a sap94

kájához kapott. Kétségbeesetten igyekezett feltolni, csakhogy az orra és a fülei nem engedték. A sapka teljesen rászorult a fejére. Közben a villamos befutott a Kossuth utcai megállóba, az ajtók kitárultak, Tutiék pedig leszálltak. Az ellenõr még mindig a sapkájával birkózott. Megszállottként vonaglott, tekeredett jobbra-balra, a sapka azonban nem engedett. Záródtak az ajtók, a villamos újra mozgásba lendült, az ellenõr pedig két kezével sapkájába kapaszkodva rángatózott tovább… Állítólag ollóval vágták le róla a végállomáson.

Huszonnyolc évesen Tuti abbahagyta az ökölvívást és hazatért Váradra. A Dinamónál kapott segédedzõi állást.

Néhány hónapra rá megtakarított pénzébõl vásárolt egy háromszobás blokklakást a Március 6. úton. Aztán megismerkedett Irmával, akit hamarosan feleségül vett.

Másfél év múlva kirúgták a klubtól, mivel összekülönbözött a városi párttitkárral. Attól fogva naphosszat céltalanul lõdörgött az utcákon vagy kocsmákban múlatta az idõt. Esténként tökrészegen tántorgott haza.

Irma egy idõ után ráunt az italozásaira, s egy nap választás elé állította Tutit.

– Vagy én, vagy a pia, vagy le is út, fel is út. Választhatsz – mondta.

Az egykori bajnok az otthonmaradást választotta. Attól kezdve egyetlen percre sem hagyhatta el harmadik emeleti lakásukat, mivel felesége állandóan kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig magánál tartotta.

Egy hétig minden rendben ment, ám a nyolcadik nap végén Tuti már megint merev részeg volt. Másnap úgyszintén. Váltig törte a fejét Irma, sehogyan sem sikerült rájönnie, hogyan rúghatott be Tuti a zárt ajtók dacára.

Pedig a dolog nagyon egyszerû, mi több, kézenfekvõ volt. Keresett egy fél literes üveget, madzagot kötött a nyakára, az üveg szájába bedugott egy huszonöt lejes bankót, majd szépen leeresztette. Türelmesen kivárta, hogy arra járjon egy gyerek, halkan piszegett, a gyerek feltekintett, Tuti meg elmondta, milyen italt vegyen a 95

közeli élelmiszer boltban. Öt perc múlva a gyerek már nyargalt is vissza a teli üveggel. Ügyesen rákötötte a madzagra, Tuti meg szépen felhúzta, közben leszólt: – A visszajárót tartsd meg! Azzal leült a balkonra kirakott székek egyikére, és ott frissiben ki is itta az üveg tartalmát.

Már harmadik hónapja tartott ez az áldatlan állapot, mikor egy délelõtt egy férfi csöngetett be Tutiékhoz.

– A maga férje az a híres ökölvívó bajnok – kérdezte bemutatkozás után.

– Hát igen… Valamikor az volt, de már jó ideje felhagyott a bunyóval… – bizonytalanodott el az asszonyka.

– Nem baj. Azért beszélhetnék vele? Esetleg bemehetek? – folytatta a férfi.

– Hogyne. Természetesen. Fáradjon beljebb, és bocsánatot kérek, de elszoktam a látogatóktól – nyerte vissza magabiztosságát az asszonyka. A férfit a nappaliba vezette, aztán Tutit is behívta az erkélyrõl.

Sosem derült ki, mirõl beszélgettek, mindenesetre fontos lehetett, mert sokáig tartott. Már dél körül járt, amikor a férfi végre felállt és elköszönt tõlük.

– Holnap a reggeli géppel Bukarestbe kell mennem – kezdte Tuti, amint becsukták az ajtót a vendég után.

– De hát teljesen tönkrementél az elmúlt hónapokban – futott tele könnyel az asszonyka szeme.

– Majd helyrejövök. Néhány hét és újra a régi leszek.

Te csak ne aggódj emiatt – morogta Tuti, és aznap egyetlen kortyot sem ivott.

Másnap reggel taxival kivitette magát a reptérre, és estére már újra otthon volt.

– Felkértek, hogy tanítsak a testnevelési fõiskolán, közben azonban nekem is el kell végeznem – újságolta vacsora közben. – Õsztõl tehát újra beülök az iskolapadba. Így is történt. Tuti többé nem nyúlt az üveghez, és három évvel késõbb megkapta tornatanári oklevelét. Közben a kis Tuti is megszületett, aki nemcsak küllemében, 96

de jó és rossz tulajdonságai tekintetében is tökéletes mása volt apjának. Tuti délelõtt tanított, délután büszkén tolta felesége oldalán a babakocsit, s idõnként eljárt a régi cimborák közé, hogy eldicsekedjen nekik a fiával.

Már óvodába járt a kis legény, mikor egyik nyári délelõtt a Dacia-hídon sétálva Tuti észrevett egy fiatalembert a Körösben, aki zsilipház alatt kétségbeesetten próbált kitörni a gát alatti örvénybõl. Izmos felsõteste idõnként derékig kiemelkedett a vízbõl, a forgatag azonban mindanynyiszor visszarántotta. Látszott, már nem bírja sokáig.

Tuti nem sokat tétovázott. Fiát a járókelõkre bízta, ledobta ruháit, és egy íves fejessel beugrott a Körösbe.

Hatalmas tempóval pillanatok alatt a gáthoz ért. Egyik kezével megkapaszkodott a betonfal peremében, a másikat a fuldokló fiatalembernek nyújtotta. Ujjaival erõsen átkulcsolta a bajbajutott csuklóját és egy hirtelen mozdulattal felrántotta maga mellé a gátra. Akkorra már legalább százan bámulták a hídról az embermentõ jelenetet.

Perceken belül a tûzoltók is megérkeztek. Õket a zsilipõr riasztotta, hogy kimentsék a vízbõl a két férfit.

Csakhogy a leghosszabb tûzoltó tömlõ is rövidnek bizonyult, ezért a lánglovagok hármat kapcsoltak össze és igyekeztek a két férfi kezeügyébe terelni. Több mint negyedórás hiábavaló próbálkozás után Tutinak végre sikerült elkapnia a meghosszabbított tömlõ végét. A derekukra tekerték a vastag slagot, majd belevetették magukat a vízbe, a tûzoltók pedig vontatni kezdték õket. A hídon és a folyó két partján összecsõdült tömeg üdvrivalgásban tört ki. A bámészkodók egy része leszaladt a vízhez, s amint Tuti partra lépett a vállukra kapták úgy nyargaltak vele körbe-körbe.

Az egykori bunyós gyorsan megtörölközött, felöltözött, ölbe kapta a fiát és megpróbált kereket oldani. A tömeg azonban nem engedte. Egyenesen a városházára vitték, ahol addigra kiállították számára az „Életmentõ díszoklevelet”, melyet a tanácselnök rövid és ünnepélyes köszöntõ keretében adott át.

97

Másnap a helyi lapok címoldalon hozták a filmbe illõ történet részleteit: hogyan mentette meg az egykori középsúlyú bokszbajnok, a Testnevelési Fõiskola népszerû tanára, egy fuldokló fiatalember életét. Mivel délelõtt tíz órára az összes újság elfogyott, a fõszerkesztõk utánnyomást rendeltek. Estig még további kétszer kellett utánnyomni a lapokat.

A rendszerváltás után Tuti négy évig politizált, aztán felhagyott a közéleti szerepléssel. A tanítást is abbahagyta, és nyugdíjba vonult. Attól fogva kizárólag a családjának élt. Néha kivitte három unokáját a közeli játszótérre, s míg az apróságok hancúroztak, csendben elüldögélt megszokott padján, s fel-felidézte magában a régi idõk nagy pofonjait. A régi idõkét, amikor még minden sokkal szerényebb és egyszerûbb volt, mert megszépítette az emberekben lakozó õszinteség és szeretet.

Gyakran eszébe jutott Törökék Manyijának bársonyosan puha és meleg szája, s a csókok, melyekért a Szent János utca összes lámpájából kilövette velünk a villanyégõket. És még sok minden más is eszébe jutott, mert a múló idõ olyan, akár a távolság, megszépíti a fiatalkori emlékeket.

98

Alkony A lenyugvó nap fénye olcsó festékként kenõdik szét a kiskunfélegyházi házfalakon, mikor az Ótemplom órája ütni kezd. Komótosan vagy inkább ráérõsen, ahogyan csak a toronyórák képesek ütni. Elõbb négyet, aztán még hozzátesz nyolcat. Amikor az utolsó ütés hangja is szertefoszlik a merengõ házak fölött, komoly, mély zúgással megkondul a rangidõs harang. Ütemesen lódul elõre-hátra a sokmázsás érctömeg, közben nagyokat nyög, csikordul, sóhajt, szenved, mint egy megkeseredett vénember. Külsején vastagra hízott a zöld patina, fiatalságát magával ragadta a könyörtelenül múló idõ.

A Jókai utca sarkánál kerékpárjába kapaszkodó alak lép bele a különös fénybe. Szemüvege bal fülén lóg, szabadon maradt szára szája magasságában verdesi az arcát. Tétován lépked. Néha megtántorodik, olyankor biciklije kormánya méteres csíkot karmol a házfalra.

Termetes asszonyság lép ki az egyik üzletbõl.

– Jó estét, tanár úr. Hazafelé?…

– Mi köze hozzá? – mordul rá a biciklis –, a maga dolgával törõdjön, ne a máséval. Értjük egymást? …

– Jól van, no, nehogy megegyen már! – fakad ki sértõdötten a nõ –, úgy látom, megint sikerült felöntenie a garatra. Örül majd szegény Erzsike, ha megint így állít haza...

– Az legyen az õ baja, meg az enyém. Nem tartozik másra – motyogja a férfi anélkül, hogy megállna. Csak megy, vonszolja magát kitartó elszántsággal. Az utca végén jobbra kanyarodik. Egy ideig a keskeny járdán próbál egyensúlyozni, végül feladja, lebotorkál az 99

100

úttestre, s halkan dudorászni kezd egy régi Illés-nótát: „Elmegy a kugli egy este berúgni, mer' õ az a kugli, ki nincs fából…”

Szembõl fekete autó fékez visító gumikkal.

– A részeges anyád!… – hajol ki a sofõr a letekert ablakon. – Miért nem esz fel a fene a járdára?!…

– A te édesanyád, kisapám… A te drága, jó anyukád… – motyogja inkább magának a biciklis és tovább vánszorog. „Hej, aki dolgozik, az meg is szomjazik… Kugli fejében ez így van jól…”

Igyekszik az út jobb oldalán maradni, egy láthatatlan erõ azonban minduntalan balra húzza. Újabb fékcsikorgás, újabb szitok…

– Anyád… A jó, édes anyukád… „Ott a zsebében a munkabére… És az az úr, akinek van pénze…”

Már túl van az utca felén, amikor csuklani kezd.

Megereszt egy cifra káromkodást, a csuklás azonban nem akar szûnni. Lép kettõt-hármat, csuklik egyet, aztán megint kettõt-hármat, s újra csuklik...

Az elsõ köz sarkán borostás férfi köszön rá: – Szevasz, Sanyikám. Látom, jól telt a napod…

– És akkor mi van?… Tegyél róla, hogy a tiéd is teljen jól – morogja a kerékpáros. – Inkább azt mondd meg, hány óra?

– Negyed kilenc, Sanyikám. Fiatal még az idõ…

– Végre egy jó hír… – emeli intésre kezét a biciklis.

A mozdulattól leesik a szemüvege. Majdnem rálép. A jó édesanyád… hajol le érte. A jó édesanyád… Közben elengedi a biciklikormányt. Rögtön utána is kap, de már késõ. A fene evett volna meg, te, rohadék… Hirtelen éles, szorító fájdalom hasít a mellkasába, minden elsötétül körülötte, s mintha testébõl kiszállna az erõ.

Kétségbeesetten belemarkol a levegõbe, végül tehetetlenül rázuhan a kerékpárra…

Mire a szirénázó mentõkocsi megérkezik, már kisebb tömeg veszi körül.

101

– Húzódjanak hátrább, emberek, hogy odaférjünk! – igyekeznek utat törni maguknak a mentõk. Egyikük nyakában sztetoszkóp lóg. Leguggol, kigombolja a férfi ingét, néhány pillanatig feszülten figyel. Aztán kis zseblámpát vesz elõ, és a kerékpáros pupilláiba világít.

– Sajnos már beállt a halál. Legalább öt-hat perce…

– egyenesedik fel. – Szólj be a zsaruknak, meg a temetkezésieknek – fordul a sofõrhöz, közben az élettelen testet elnyeli a cipzáras fekete zsák… Újra felsivít a sziréna, s mire a villogó fényû jármû eltûnik az utca végén, a tömeg is szétszéled.

Feltámad az esti szél, és a városkörnyéki földek illatával tölti meg az udvarokat. Még vöröslik az ég a látóhatár mögé lebukó nap fényétõl, amikor ismét ütni kezd az Ótemplom órája. Zengõ hangját egy ideig visszaverik a keskeny utca házfalai. Aztán az utolsó hangok is a mélybe hullnak, s a környék nyugalmát már csak egy borja után vágyódó tehén panaszos bõgése töri meg idõnként, valahonnan a Csongrádi út felõl.

A járdán heverõ fekete zsákra ráborul az este.

102

Álom és valóság Juliska néni negyvenes éveiben járó özvegyasszony volt, amikor megismertem. A Szigligeti utca Körös felõli végében lakott, közvetlenül a sarki kocsma szomszédságában.

Jóravaló, rendes asszonynak tartotta mindenki, egyedül Szikula bácsi neheztelt rá valamiért. Ellenszenve okáról ugyan sosem beszélt az öreg, viszont Juliska nénit következetesen Könnyesszemûnének nevezte. Kortársaimhoz hasonlóan engem is folyton gyötört a kíváncsiság, ezért néhányszor alaposan a szemébe néztem az özvegynek, de nemhogy könnyeket, még a nyomukat sem sikerült felfedeznem. Vizsgálódásom eredményérõl Szikula bácsinak is beszámoltam, az öreg azonban csak legyintett.

– Láttad már a kapualjukat? – kérdezte.

– Arra még nem volt érkezésem – feleltem – egyelõre csak a szemeit néztem.

– Akkor itt az ideje, hogy a kapualjat is megtekintsd – nyomott jókora barackot a fejem búbjára az öreg. Öt perc múlva már ott álltam a nagy ház kapualjában és lenyûgözve bámultam egyik falán a velencei Dózsepalota elõtt himbálózó gondolákat, és a Canale Grandén suhanó luxushajókat a másikon.

– Megnéztem ám a kapualjat – jelentettem félórával késõbb Szikula bácsinak.

– És mi a véleményed? – nézett rám jelentõségteljesen.

– Nagyon szép festmények...

– Freskók – javított ki Szikula bácsi.

– Igen, freskók... – ismételtem engedelmesen. – Szinte hallani a gondolák nyomán fodrozódó víz loccsanását – tekertem elismerõen a nyakamon.

103

– Na, látod. Már meg is van a magyarázat. Juliska nénit annak idején Velencébe vitte nászútra a férje. Mióta meghalt, Juliska néninek elég ránéznie a freskók valamelyikére, máris könnybe lábad a szeme. Ezért neveztem el Könnyesszemûnének. S ha pedig egyszer sírni kezd, estig nem is hagyja abba. A sok sírástól éjjel képtelen becsukni a szemeit, ezért legtöbbször nyitott szemmel alszik, akár a nyúl. De hiába van nyitva a szeme, mégis álmodik.

Néha egészen furcsa dolgokat.

Noha többször próbáltam, sosem sikerült nyitott szemmel aludnom, néhány éve viszont nekem is furcsa álmom volt. Legalább annyira furcsa, mint Juliska néni nyitott szemmel megélt álmai. Nem is felejtettem el azóta sem.

Pedig nem volt rossz vagy ijesztõ, mégcsak kellemetlen sem, valahogy mégse szerettem volna, ha valóra válik. Úgy kezdõdött, hogy egyik délután, valamilyen különös ösztöntõl hajtva vállamra kaptam a táskám, és útra keltem. Magam sem tudtam, hová, merre, csak mentem.

Ismeretlen dombokon, völgyeken át, rétek, szántóföldek, ligetek mellett vitt az utam. Késõ délután egy erdõhöz értem. Hatalmas fái némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlan bozót. Az erdõ mentén haladtam tovább, s bár meglehetõsen elfáradtam, konok állhatatossággal rakosgattam a lábaim: bal, jobb, bal, jobb… A rengetegnek azonban nem akart vége szakadni.

A nap már rég lebukott a látóhatár mögé, s az Esthajnal csillag vette át az uralmat az égen, mikor végre felfedeztem egy ösvényt, amely az erdõ belsejébe vezetett. Elindultam a keskeny úton. Baktatás közben sorra bukkantak fel emlékezetemben a mögöttem hagyott huszonöt év történései. A kudarcok, a csalódások, az eltékozolt lehetõségek sora. Kitartóan peregtek a képek, emlékek, akár egy régi mozifilm, s én egyre szomorúbb lettem. Szinte már látni sem lehetett, mikor végre elfogytak mellõlem a fák, és egy tágas tisztásra léptem. Közepén takaros házikó állt, körülötte virágágyások, szebbnél szebb virággal teleültetve. Az ágyások közepén fehér szobrok álltak. Ahogy közeledtem, az egyik 104

szobor mintha megmozdult volna… Kiderült: nem szobor.

Egy nõ állt a virágok között. Arcát nem tudtam kivenni, de sejtettem, hogy fiatal. Fehér ruhája szinte világított a sötétben. Meghallhatta a lépteimet, mert felém fordult. Nem tûnt meglepettnek, inkább egyfajta öröm ült ki az arcára. Állt a virágok között és mosolygott.

– Isten hozott! – köszöntött. – Tudtam, hogy egyszer eljössz, csak abban nem voltam biztos, mikor… S lám, ma elérkezett ez a pillanat is. Jer, már megterítettem, biztosan éhes vagy, nyilván hosszú utat tettél meg idáig.

Könnyed és kecses óvatossággal kiszökellt a virágok kö zül, belém karolt és elindultunk a házikó felé. Különös nyugalom és szeretet áradt a házfalakból. Amint beléptem, friss fenyõillat csapott meg. Ösztönösen körülnéztem. A kis ház minden bútora selymes fényû fenyõfából készült. A tágas elõtérbõl nyíló szobák egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám, futott át rajtam.

Leraktam a táskám, megmostam az arcom és a kezem, aztán leültem. Az ismeretlen még mindig mosolygott.

– Miért várakoztattál ilyen sokáig? – kérdezte.

– Véletlenül tévedtem ide, pontosabban az egyetlen ösvény vezetett ide – válaszoltam kitérõen.

– Semmi sem véletlen – tiltakozott. – Ebben az erdõben nagyon sok ösvény van. Bármelyiken elindulhattál volna, de neked erre kellett rálépned, hogy eljuss hozzám – mosolygott. – A sors rendezte, hogy így legyen. A sors, amely engem neked, téged pedig nekem szánt. És a sorsunk ellen semmit se tehetünk. Ám most lássunk hozzá.

Vacsorázzunk, aztán térjünk nyugovóra…

Mielõtt leült, kivette a kontyát tartó csatot. Barna haja zuhatagként omlott vállaira. Abban a pillanatban, mintha villám hasított volna belém, lehullt a fátyol a szememrõl.

Eszembe jutott, hogy én már rég elmúltam ötven, feleségem van, két lányom és két unokám. Valósággal pánikba estem. Felpattantam, vállamra kaptam a táskám, feltéptem az ajtót, s kirohantam az éjszakába…

105

– Várj! Ne fuss el! Nem hagyhatsz itt! – kiáltotta utánam kétségbeesetten a lány. – Minket egymásnak rendelt a sors!

De én nem törõdtem semmivel, csak nyargaltam a sötét fák között, mert éreztem, hogy bár nagyon szép az a lány, én már soha többé nem lehetek huszonöt éves legény, és szabad…

Addig futottam, amíg kiértem az erdõbõl. Az égen millió apró lámpásként ragyogtak a csillagok, a világ végtelenül békésnek tûnt, csak az én lelkem nem volt békés, és nem volt vágytalan, mert ott tükrözõdött benne annak a karcsú barna lánynak a képe, akit egykor lehet valóban nekem szánt a sors, de én elmentem mellette, ahogyan annyi minden más mellett is elmentem életem során…

Kábán, zavaros fejjel ébredtem. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Legalább tíz percbe telt, mire kitisztult az agyam, de a furcsa álom hatása csak lassan enyhült. Az álomé, mely nem volt rossz, nem volt ijesztõ vagy kellemetlen, én mégse szerettem volna, ha valóra válik… Ám ezzel még nincs vége a történetnek. Tavaly januárban az egyik lap megbízott, készítsek néhány favágós fotót. Felkerestem néhány tanyasi ismerõsömet, azonban egyikük sem volt hajlandó fát hasogatni a kedvemért.

Hosszas keresgélés, telefonálgatás után végül késõ délutánra mégis megszülettek a képek.

Amikor befejeztem a fotózást, azt kérdezte tõlem az asszony, merthogy végül egy nõ vállalta a favágást: – Maga voltaképpen micsoda?

– Mindig az, amire szükség van – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Most éppen mi? – így a nõ.

– Most épp ember. Merthogy se nem fotózom, se nem írok – vigyorogtam.

– No, ajánlok én magának valakit. Az is ember, akárcsak maga, csakhogy nõnemû, következésképp: lány, vagy már asszony, nem is tudom… Angella a neve. Tanyán él, bár nem itt született. Tíz éve került ide, valahon106

nan Erdélybõl. Mindössze huszonöt éves volt. Szemrevaló, de furcsa teremtés, annyi szent. Különös a beszéde, a gondolkodása, a világról alkotott képe. Éppolyan magafajta „embervallatónak” való… Ha abból sikerül kiszednie valamit, akkor le a kalappal maga elõtt.

Nagyon felcsigázta az érdeklõdésemet a rejtélyes nõ.

Sietve elbúcsúztam, s már repültem is a megadott címre.

Sûrû erdõn keresztül vezetett a homokos dûlõ. A hatalmas fák némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlan bozót. Végre az egyik bekötõút végén megláttam a házat. Kerítésnek, kapunak nyoma sem volt.

Amint becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját, mint derült égbõl a villám, két termetes németjuhász kutya rontott elõ a ház mögül. Sose féltem a kutyáktól, akkor és ott azonban egy pillanatra mégis inamba szállt a bátorságom. Mielõtt bármit tehetnék, ez a két fenevad cafatokra tép – futott át rajtam. Pedig eszük ágában se volt bántani. Csak álltak elõttem, kaján tekintettel bámultak a képembe, közben folyvást ugattak.

Egyre kilátástalanabbnak tûnt a helyzetem, mikor hirtelen felcsattant egy erélyes nõi hang: Szélvész! Tekergõ!

Mint egy varázsütésre a két farkas fajzat abbahagyta az ugatást, és barátságos farkcsóválásba kezdett. Csak úgy ringott a hátsó fertályuk fene nagy igyekezetükben. Néhány pillanat múlva a hang tulajdonosa is felbukkant.

Kontyba tûzött barna hajjal, fehér gyapjúszoknyában, hímzett, fehér irhabekecsben ott állt elõttem, Angella, a rejtélyes székely lány vagy asszony.

– Tudom, Erzsike küldte – kezdte. – Épp az imént hívott, s jelezte, hogy meglátogat egy földim, aki mindig az, amire épp szükség van. Na, kerüljön beljebb – mosolygott, s már nyitotta is az ajtót, én meg beléptem. Friss fenyõillat csapta meg az orrom. Ösztönösem körülnéztem.

Minden bútor selymes fényû fenyõfából készült. A tágas elõtérbõl nyíló szobák egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám, futott át rajtam.

107

– Kér teát? – kérdezte, s már rakta is elém a bögrét, töltötte belé a forró italt. – Cukor is van, de én inkább mézzel iszom – mondta, s végre leült.

– Mit szeretne tudni rólam? – nézett rám fürkészõ tekintettel. – Elmondok bármit, de elõre leszögezem, nem akarok újságcikket. Ha jól meggondoljuk, minden ember élete valóságos mese. Miért épp az én mesémet írná meg?... Nem. Erre nincs szükség… Én nem akarok szerepelni, nem akarok beszédtéma lenni. Fõleg most, amikor mindenki azt hiszi, hogy a hírnév, a gazdagság mindenért kárpótol. Éjt nappallá téve hajtanak, gyûjtenek, cipelnek, szerepelnek… S csak sokára, többnyire már késõn jönnek rá, hogy az életnek nem ez a célja, de a természete sem.

Már tátottam a szám, hogy megcáfoljam, de elkéstem…

– Csíkkarcfalván születtem. Talán tudja, merre van…

Négyen vagyunk testvérek, köztük én a legkisebb. Szüleink tavasztól õszig minden áldott nap kijártak a Hargita oldalába, veteményezni, kapálni, kaszálni. Idõvel bátyáim is segítettek nekik. Egyedüli lány voltam, rám hárult a fõzés, a jószágok etetése, és az egyéb házi munkák elvégzése. És én igyekeztem mindenben megfelelni.

Apai nagyanyám a szomszéd faluban, Csíkrákoson élt.

Sok idõt töltöttem nála. Tõle tanultam meg felismerni az erdei tisztásokon, patakok mentén dúsan tenyészõ növényeket, gyökereket, bogyókat. Õ mondta meg a nevüket, õ magyarázta el, melyik mire jó. Melyikbõl készíthetõ tápláló étel, melyikbõl gyógyító ital vagy fájdalomenyhítõ kenõcs… Õ tanított meg imádkozni, s tõle származik a hitem is.

Múltak az évek, felnõttem. Érettségi után Székelyudvarhelyen elvégeztem az egészségügyi technikumot, asszisztens lettem. Jobbnál jobb állásajánlatokat kaptam, végül Marosvásárhelyre kerültem. Néhány hónap múlva megismerkedtem egy fiatal orvossal. Eleinte minden rendben ment, idõvel azonban egyre inkább rám telepedett. Szabályosan kisajátított. Elkezdõdtek a viták, és egy nap kiadtam az útját. De nem az a típus volt, aki beletörõdik a kudarcba. Attól kezdve éjjel-nappal telefonált, 108

üzeneteket hagyott, kért, könyörgött, rimánkodott. Pokollá tette az életem.

Felmondtam vásárhelyi állásomat és hazamentem Karcfalvára. Akkortájt nagymama már nagyon beteg volt, ha csak lehetett mellette voltam. Õ tanácsolta: – Kislányom, gonosz ember az a doktor. Itthon sosem lesz nyugtod tõle, inkább menj át Magyarországra. Oda táncsak nem ér el majd ártó keze.

– De Magyarországon hová menjek, nagymama, ‘sze senkit sem ismerek – tört ki belõlem a kétségbeesés.

– Meglátod, hamarosan megálmodod – nyugtatott meg.

Teltek-múltak a napok és egyik éjjel valóra vált jóslata. Álmomban furcsa, ismeretlen helyen jártam. Hatalmas, lapos táj volt. Ijesztõen lapos. Néhány kis bozontos erdõt leszámítva sehol egy hegy vagy domb, csak a nagy egyenes laposság, akár az asztal lapja.

Találomra elindultam az egyik homokos úton. S ahogy mentem egyszer csak egy kicsi erdõhöz értem. Olyan kicsi volt, hogy át lehetett látni rajta. Folytattam az utam és az erdõcske közepén egy tisztás volt, a tisztáson pedig egy takaros kicsi ház. Szakasztott olyan, amilyenben Hófehérke hét törpéje lakott. Köszöntem illendõen, de nem felelt senki. Megint köszöntem, immár hangosabban, válasz azonban akkor sem érkezett. Benyitottam a kicsi házba, hát belülrõl még sokkalta szebb volt. Leültem egy székre és vártam, hátha megérkeznek a háziak, s ahogy ott ültem hirtelen felébredtem...

Azonnal átmentem nagymamához, és tövirõl hegyire elmeséltem neki az álmomat.

– Az lesz a te házad, kislányom – mondta nagymama.

– És hogyan találom meg, ‘sze azt se tudom, merre keressem – fakadtam sírva megint.

– Te csak ne félj semmitõl – nyugtatott. – Indulj el bátran, a szíved majd segít abban, hogy megtaláld…

Egy hét múlva eltemettük nagymamát.

Másnap becsomagoltam a legszükségesebbeket, elbúcsúztam édesapámtól, bátyáimtól, s vonatra ültem. Hagy109

tam, hogy az ösztönöm vezessen. Cegléden átszálltam a szegedi gyorsra. Amikor aztán elhagytuk Kecskemétet s kitárulkozott elõttem a hatalmas Alföld, éreztem: jó úton járok.

Kiskunfélegyházán leszálltam a vonatról. Kerestem egy szállodát, másnap béreltem egy autót és nyakamba vettem a tanyavilágot. Addig jártam, kutattam, mígnem egy nap rátaláltam erre a kicsi házra. Amint megláttam, azonnal ráismertem az álombéli házikóra.

A szomszédok segítségével megkerestem tulajdonosát és megvettem. Aztán még egyszer hazautaztam Karcfalvára, összepakoltam maradék holmimat, vonatra ültem és visszatértem.

Bátyáimmal két év alatt takarosan felújítottuk a kis házat, udvarára otthonról hozott fenyõket ültettünk, azóta itt élek. A fenyõk mellett két házõrzõm: Szélvész és Tekergõ neve segít emlékeznem szülõföldemre, Székelyföldre.

Sok idõbe telt, mire elfogadtak a szomszédaim. Hál' Istennek, mára minden gyanakvásuk elpárolgott. Fõleg, hogy kiderült, konyítok valamelyest a gyógyításhoz…

S csak mondta és mondta… Néha belekortyoltam a teába, közben gondolataim egészen messze elkalandoztak. Észre se vettem, amikor elhallgatott.

– Most mire gondolt? – kérdezte.

– Nem is tudom… – ocsúdtam fel révületembõl. – Olyan érzésem volt, mintha magam is végigjártam volna az utat, melyet maga megtett. Nehéz, fáradságos út volt, de tanulságos…

– Akkor jó. Akkor tényleg tudta Erzsike, kit kell ideküldenie – mondta Angella, s kivette a kontyát tartó csatot…

Ahogy barna haja ráomlott a vállára, mintha áramütés ért volna. Eszembe jutott a néhány évvel ezelõtti furcsa álombeli karcsú, barna lány. Már nem rémültem meg, a pillanat igézete viszont teljesen megbénított. Csak ültem és némán meredtem rá…

Nem emlékszem, hogyan búcsúztunk el, de azon az éjszakán keveset aludtam. Reggelig a barnahajú székely lányon vagy asszonyon töprengtem, aki odahagyta az erdé110

lyi havasokat, hogy eljöjjön az Alföldre, s megkeresse a házat, melyet megálmodott, s amely otthona lett. Hoszszú, rögös út vezetett idáig, de nem hiábavaló. Mert itt, végre meglelte mindazt, amit mi rohanó életünkben rég elvesztettünk. Megtalálta lelke békéjét, nyugalmát, s a boldogságot, melyre oly sokan áhítoznak, de csak néhány kiválasztottnak adatik meg. A boldogság mindig lelkünk minõségén múlik. Nem attól leszünk boldoggá, amink van, akik vagyunk, ahol vagyunk, amit teszünk, hanem a belõlünk áradó fénytõl, amely rávetül szûkebb-tágabb környezetünkre, és onnan visszasugárzik ránk.

Hetekig törtem a fejem Angella és a néhány évvel ezelõtti álmom közti összefüggésen. Ám egyetlen ésszerû magyarázatot sem találtam. Végül feladtam. Álmaink révén mindannyian nagy utat bejárunk, nyugtattam magam.

Elõre megyünk vagy visszafelé? Lényegtelen. Az a fõ, hogy megtanulunk látni, tapasztalatokat szerzünk, s néha furcsa találkozások szereplõivé válunk. Ebben rejlik az álom varázsa: kiszabadít minket a valóság rabságából, elviselhetetlenségébõl, gonoszságából, segít ledobnunk gondjainkat, levetkeznünk félelmeinket. Vagy épp ellenkezõleg. Az álom nem ismer lehetetlent.

Ez a furcsa történet juttatta eszembe, hogy egykor én is azzal a szándékkal keltem útra, hogy az igazság bajnoka leszek. Akár a mesebeli óriásfiú, Markapöki. Csakhogy engem is utolért a gonosz varázsló ármánykodása, s egy idõre teljesen megfeledkeztem a célomról. Betemettem álmaim tavát.

Szerencsére idõben felcsendült lelkemben a varázshegedû szava, s ráébredtem tévedésemre. S Markapökihez hasonlóan, gyorsan és hatalmas elszántsággal fogtam hozzá álmaim tavának megtisztításához. Hosszú és verejtékes küzdelem árán így lettem végül azzá, aki vagyok. És így vált a kõhordó óriásfiúról szóló mese életem részévé. Csak Angella szerepére nem sikerült rájönnöm. Azóta sem.

111

TARTALOM

Ösztöke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .7 Bagoly . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 Bohócok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .28 Macskák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 Táltos Boldizsár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .39 Havasi Mikulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49 Ház a hegyoldalban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .53 Doktor Robinson . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .56 Bolond Rózsi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .62 Gyula . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .75 Csucsu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .84 Tuti . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .91 Alkony . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .99 Álom és valóság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103

112