Bortizedfizetés sátornál
Szõlõ utáni adózás a középkori Magyarországon áby Mátyás, a Magyar Kamara egykori segédírnoka 1797-ben megjelent önéletrajzában megörökítette a szentendrei és izbégi adózók jogaiért vívott, 12 évig tartó harcát és ezzel kapcsolatos megpróbáltatásait. Kitûnõ korrajzot adott a 18. század végének magyarországi viszonyairól, a közigazgatásról, az alkotmányról, a mérhetetlen korrupcióról. A szentendreiek és izbégiek sérelmei között a szüret kapcsán személyes tapasztalatból (egy ideig Szentendrén lakott) a következõket fogalmazta meg: „A szerencsétlen paraszt, hogy kifosztása minél alaposabban történhessen, a szüretet nem kezdheti meg a hatóság által kijelölt nap elõtt. Akkor az utakat körös-körül megszállják a hatóság emberei, hogy a jobbágyok, akik a szõlõbõl közelednek, borukat nem máshol, csak a kijelölt utakon szállíthassák el. Bizonyos távolságokban kunyhók vagy bódék vannak felállítva, ahol minden
R
hordó után le kell adniok a tizedet a papságnak, a kilencedet pedig az uradalomnak, s itt várják õket a magisztrátus emberei is, akik megnézik az adókönyvekben, tartoznak-e adóval és mennyivel; s ha kiderül, hogy valaki hátralékban van, a bort lefoglalják, s a tulajdonos tartozása lerovására a bort a felajánlott áron köteles átadni ezeknek a rablóknak. Így a szerencsétlenek elvesztik a hasznot, amelyet áruik szabad árusításával szerezhetnének, a papság és nemesség kifosztja õket, s mivel elrabolják tõlük az adófizetéshez szükséges eszközöket, képtelenné válnak arra, hogy adóikat valaha is leróhassák.”
A történet – Jókai tollából Csaknem száz évvel késõbb Jókai Mór felhasználta Ráby Mátyás önéletrajzát Rab Ráby címû történel-
A Ráby-ház Szentendrén. A kõ ajtókereten ma is látható a szõlõfürt
30
mi regényének a megírásához. Jókai tollán kerek történet született: „A szentendrei meg a hozzá tartozó izbégi szõlõhegyekben javába folyt a szüret. Üstökösjárta esztendõ volt, kitûnõ jó bor ígérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szõlõhegyeket) tele volt danoló szedõkkel. Valamennyi szõlõhegyrõl azonban csak egy úton szabad a leszûrt mustot lajtokban lehozni, a többi mellékutak el vannak zárva puskás és dárdás hajdúk által, akik még csak egy hátikosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, ami a szõlõhegyen termett, elébb dézsma alá vétetik. A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik elõtt egy nagy kád. Az elsõ gunyhó a váci püspöké. Amint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilencedét. Akkor továbbmegy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, amik úgy õrzik a szoros utat, mint a Dardanellák tornyai a Fekete-tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordóbul a papot illetõ tizenhatodot, ha pedig rácul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot. Akkor aztán odább mehet. Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az útjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul nem kapaszkodnék a gallérjába, s azt nem kérdezné tõle, hogy »Hát a porciós könyv mit vétett?« (Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy »proporció« odarövidítette, hogy »porció«.) Ez a legpraktikusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják, s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a porcióját az utolsó dénárig le nem fizeti.”