Bortizedfizetés sátornál
Szõlõ utáni adózás a középkori Magyarországon áby Mátyás, a Magyar Kamara egykori segédírnoka 1797-ben megjelent önéletrajzában megörökítette a szentendrei és izbégi adózók jogaiért vívott, 12 évig tartó harcát és ezzel kapcsolatos megpróbáltatásait. Kitûnõ korrajzot adott a 18. század végének magyarországi viszonyairól, a közigazgatásról, az alkotmányról, a mérhetetlen korrupcióról. A szentendreiek és izbégiek sérelmei között a szüret kapcsán személyes tapasztalatból (egy ideig Szentendrén lakott) a következõket fogalmazta meg: „A szerencsétlen paraszt, hogy kifosztása minél alaposabban történhessen, a szüretet nem kezdheti meg a hatóság által kijelölt nap elõtt. Akkor az utakat körös-körül megszállják a hatóság emberei, hogy a jobbágyok, akik a szõlõbõl közelednek, borukat nem máshol, csak a kijelölt utakon szállíthassák el. Bizonyos távolságokban kunyhók vagy bódék vannak felállítva, ahol minden
R
hordó után le kell adniok a tizedet a papságnak, a kilencedet pedig az uradalomnak, s itt várják õket a magisztrátus emberei is, akik megnézik az adókönyvekben, tartoznak-e adóval és mennyivel; s ha kiderül, hogy valaki hátralékban van, a bort lefoglalják, s a tulajdonos tartozása lerovására a bort a felajánlott áron köteles átadni ezeknek a rablóknak. Így a szerencsétlenek elvesztik a hasznot, amelyet áruik szabad árusításával szerezhetnének, a papság és nemesség kifosztja õket, s mivel elrabolják tõlük az adófizetéshez szükséges eszközöket, képtelenné válnak arra, hogy adóikat valaha is leróhassák.”
A történet – Jókai tollából Csaknem száz évvel késõbb Jókai Mór felhasználta Ráby Mátyás önéletrajzát Rab Ráby címû történel-
A Ráby-ház Szentendrén. A kõ ajtókereten ma is látható a szõlõfürt
30
mi regényének a megírásához. Jókai tollán kerek történet született: „A szentendrei meg a hozzá tartozó izbégi szõlõhegyekben javába folyt a szüret. Üstökösjárta esztendõ volt, kitûnõ jó bor ígérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szõlõhegyeket) tele volt danoló szedõkkel. Valamennyi szõlõhegyrõl azonban csak egy úton szabad a leszûrt mustot lajtokban lehozni, a többi mellékutak el vannak zárva puskás és dárdás hajdúk által, akik még csak egy hátikosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, ami a szõlõhegyen termett, elébb dézsma alá vétetik. A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik elõtt egy nagy kád. Az elsõ gunyhó a váci püspöké. Amint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilencedét. Akkor továbbmegy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, amik úgy õrzik a szoros utat, mint a Dardanellák tornyai a Fekete-tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordóbul a papot illetõ tizenhatodot, ha pedig rácul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot. Akkor aztán odább mehet. Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az útjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul nem kapaszkodnék a gallérjába, s azt nem kérdezné tõle, hogy »Hát a porciós könyv mit vétett?« (Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy »proporció« odarövidítette, hogy »porció«.) Ez a legpraktikusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják, s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a porcióját az utolsó dénárig le nem fizeti.”
A szüret menete a szedéstõl a préselésig. Francia kárpit részlete, 16. század
Jókainak is lehettek 1848 elõtti szüreti tapasztalatai a szõlõ utáni hajdani adózásról. Tudtán kívül azonban olykor szembekerült a történeti valósággal. Legkirívóbb tévedése, hogy szerinte a váci püspök élvezte a szõlõ utáni kilencedet. A váci püspöknek valójában sem fõpapként, sem egyházi földesúrként nem volt köze Szentendréhez és Izbéghez. Mindkettõ kamarai birtok volt, a kilenced így a kamarát illette. A tized birtokosa a székesfehérvári püspökség 1777-ben történt megalakulásáig a veszprémi püspök volt, ezután pedig az új püspök lett.
Per a sátorhely miatt Mindkét elbeszélés szerint a szüretkor a szõlõhegyen kipréselték a szõlõt, majd a musttal hazafelé indultak, és útközben a kijelölt helyen – valamilyen ideiglenes építménynél – megfizették a tizedet. Azt gondolhatnánk, hogy a török kiûzése után kialakult szokásról lehet szó. Valójában azonban a bortizedelésnek ez a módja sokkal korábbi. Erre utal, hogy Bertalan veszprémi püspök 1232-ben beperelte II. András
királynál a Duna jobb és bal partján fekvõ mindkét Pest polgárait a bortized szedésére kijelölt sátorhely miatt. A király Dénes nádorra bízta az ügyet, aki a felek meghallgatása után úgy döntött, hogy Róbert esztergomi érsek (1226–1239) esküje alapján vet véget a vitának. Nem véletlenül esett a választás az esztergomi fõpapra. Róbert elõzõleg veszprémi püspök (1209–1226) volt, így közvetlen tapasztalatból tudta, miképpen szedték be a püspökség bortizedét a budai hegyekben. Az érsek a kijelölt napon az esztergomi székesegyház Szent Adalbert-oltáránál megesküdött arra, hogy a veszprémi székesegyháznak régtõl fogva mindig volt sátorhelye a tized beszedésére. A király által megerõsített nádori ítélet arra kötelezte a pesti polgárokat, hogy helyet adjanak sátor készítésére, és elrendelte, hogy mind õk, mind más szõlõbirtokosok szerémi szokás szerint a szekerekkel a sátorhoz menjenek a tized megfizetésére, mert ha más úton találják õket, egész szállítmányukat elkobozzák. Az ítéletbõl megállapítható, hogy a pesti polgárok nem adtak helyet a sátor
felállítására. Ezzel nyilvánvalóan elkerülni vagy legalább akadályozni kívánták a tizedszedést. Azért tudták ezt megtenni, mert a tizedszedés jogát birtokló veszprémi püspök nem volt földesúr a budai szõlõhegyekben. Így még egy sátorhelyre sem volt jussa. Ilyen körülmények között csak a bírói ítélet segített. A kánai és a telki apát 1240-ben bérleti szerzõdést kötött a nagyobbik (bal parti) Pest német polgáraival. A két apát Budán 200 hold földet adott nekik szõlõ telepítésére. A megállapodást Bertalan püspök foglalta írásba szentendrei kúriájában. A polgárok a szerzõdésben vállalták, hogy a tizedet a mindenkori veszprémi püspöknek fizetik, és ha eladják, vagy zálogba adják a szõlõt vagy földet, az új birtokosok megfizetik a tizedet. Az 1232. évi oklevelet nagy becsben tartották Veszprémben. Amikor 1352ben leltárba foglalták az értékesebb okleveleket, ezt is közéjük sorolták. Zsigmond királlyal a püspök kétszer is átíratta és megerõsíttette II. András privilegiális oklevelét.
Tizedkerületek nagy jövedelemmel A dézsmáló sátorból a budai hegyekben latin helynév lett. Valószínû, hogy elõbb mérete alapján a sátor kapta a Magnum Foliatum (magyarul Nagy Sátor) nevet, majd az elnevezést a hozzá tartozó tizedkerület jelölésére is használták. Megérdemelten, hiszen a veszprémi püspök két jelentõsebb budai tizedkerülete közül ez volt a nagyobb. Számos hegyoldalt foglalt magában. Jövedelmezõségérõl középkor végi adatok tájékoztatnak. A budai hegyekben a szõlõtized negyedét a veszprémi püspök valamikor a 13. században átengedte a veszprémi székeskáptalannak. Teljes tizednegyedrõl volt szó, a káptalannak nem kellett osztoznia rajta egyetlen plébánossal sem. Az 1524. évi urbárium szerint a püspök 600 forintért szokta bérbe adni Magnum Foliatum tizedének háromnegyedét, míg Nándorkését 150 forintért. Ugyanebben az évben a veszprémi káptalan a budai tizednegyed beszedését a két tizedkerületben 250 forintért engedte át Szerencsés (Pecsétes) Imre budai polgárnak. A két tizedkés (tized-
31
Királyi Borház és Pincemúzeum
Reneszánsz pincerendszer egyik járata a budai királyi vár alatt
kerület) összesen 1000 forintot jövedelmezett a püspöknek és a káptalannak, és ebbõl 800 forintot a Magnum Foliatum hozott. Nem kétséges, hogy a bérlõ is a bevált mód szerint hajtotta be a tizedet.
A must elrejtése A szerémi bortizedelési szokás terjedése nem állt meg a veszprémi egyházmegyében fekvõ budai hegyeknél. 1276-ban az esztergomi egyházmegye Dunán inneni részében bukkant fel újra, ami a szerémi gyakorlat országos kiterjedésére mutat. IV. László király 1276. évi oklevelébõl kiderül, hogy egyes esztergomi polgárok megkárosították az esztergomi prépostot és a székeskáptalant, amikor az Esztergom város határában birtokolt szõlejük után az általános szokás ellenére nem a városon kívül lévõ sátraknál, hanem a városban levõ lakóházaikban, kényükkedvük szerint, a csalást sem mellõzve fizették meg a tizedet. Nem kétséges, hogy miközben a mustot a lakóházba szállították és a pincében elhelyezték,
32
nyilván összekeverték a két szentté avatott uralkodót. Nem Szent István, hanem Szent László volt az, aki ezt a súlyos büntetést bevezette.) Az ügy ezzel nem zárult le. A szigor nem mindenkit kényszerített jogkövetõ magatartásra. A következményeket az esztergomi királyi város 1282. évi kiadványa örökítette meg. Néhány esküdt és néhány polgár két évig Királyi Borház és Pincemúzeum nem fizetett tizedet, ezért Rekonstrukció a budai Pincemúzeumban a várost azzal büntették, hogy 200 márkát és 15 számos lehetõség adódott a termés egy hordó bort fizessen a káptalannak. részének elrejtésére. Ráadásul több Az ítéletet azonban ebben a formámunkát adott a pincék végigjárása és ban nem hajtották végre, mert a kápazokban a tizedelés lebonyolítása. Sok- talan és a város megegyezett egymáskal egyszerûbb, átláthatóbb, igazságo- sal. A káptalan megelégedett 60 mársabb volt, ha mindez kint a szabadban kával és 8 hordó borral, viszont a felállított építményeknél, mindenki város megígérte, hogy megfizeti a tiszeme láttára történt. A várható ítélet zedet, ott, ahol szükséges: mezõn, nem okozhatott meglepetést. sátorban vagy magában a városban. IV. László a bárók tanácsával a Ha szükséges, egy esküdtet jelöl ki a szerémi, pontosabban immár országos – a legnagyobb tizedbirtokosok körében általános – gyakorlat mellett tette le a garast. Elrendelte, hogy a prépost és a káptalan szüretkor, amikor a szõlõ után a tizedet fizetik, a városon kívül, alkalmas helyeken állítson fel sátrakat, ahol mindkét fél becsapása és rászedése nélkül a káptalan tisztjei szedjék be a polgároktól a tizedet. Ugyanakkor súlyos büntetést helyezett kilátásba azoknak a polgároknak, akik a tizedet nem a sátrakban fizetik meg, hanem a mustot a lakóházukhoz szállítják vagy valamilyen egyéb csalást követnek el. Büntetésképpen csupán a termés egytizedét tarthatták meg, kilenctizedét pedig a káptalannak kellett kifizetniük, amint azt Szent István király egykor elrendelte. (A lényegen mit sem változtat, hogy
A u s z t r i a
Nyitra Szentgyörgy Pozsony
Sopron
Vác
Gyôr Esztergom Buda Pannonhalma
SOPRON S t á j e r o r s z á g
ABAÚJ Füzér Boldogkô Újhely Szántó Patak Tállya Liszka BORSOD Tarcal Tokaj Miskolc Eger
M
o
l
d
v
a
HEVES
VESZPRÉM Veszprém
Várad
Karintia ZALA
E
Kalocsa
r
d
é
l
y
SOMOGY Makra-hegy
K r a j n a
Pécs
S
z
l
a
Gyulafehérvár
Csanád
BARANYA
Zágráb
v
ó
n
i
a Bács Diakóvár
r
Kô
H
SZERÉM
v
D
a
v
a
s
a
l
f
ö
l
d
á
a
t Érseki székhely
l
o
m
Püspöki székhely
r á
i
en
o
s
O
S
z
n
i
a
S
z
e
r
b
i
a
O
D
A
L
ge
Z
M
Á
N
B
I
R
O
M
g
a
r
Települések, melyek közelében jelentôs bortermelés folyt Vármegyék, ahol jelentôs bortermelés folyt
z
i-t
c
ria
B
s
á
Ad
Harmadik egyházmegyei példánk Erdélybõl való. A küküllõvári uradalom szõlõhegyeinek bortizede a gyulafehérvári székeskáptalant illette meg. Az uradalom mezõvárosainak, falvainak és egyéb településeinek a lakói és más szõlõbirtokosok a káptalan vagy a tizedszedõi által készített sátraknál szokták a tizedet megfizetni. Ezt az emberemlékezet óta érvényes gyakorlatot változtatta meg Csáki Miklós erdélyi vajda (1415–1426), a királyi uradalom haszonélvezõje. Az egyik szüret alkalmával meghagyta a szõlõbirtokosoknak, hogy ne a sátorhelyeken fizessék meg a tizedet, hanem hagyják a szõlõkben, és jelezzék ezt a tizedszedõnek. A szõlõbirtokosok engedelmeskedtek a vajdának, annál is inkább, mert így szabad kezet kaptak a tized minõségét és mennyiségét illetõen, és hordókban kinn hagyták a tizedet a szõlõben. Ha a tizedszedõk a jelzéstõl számított három napon belül egyéb munkáik miatt nem tudták elszállítani a mustot, a szõlõbirtokosok a hordókból a földre folyatták a bortizedet, hogy hordóikat saját célra használni tudják. A káptalannak ebbõl minden évben jelentõs kára származott. Panaszára Zsigmond király 1432 végén visszaállította a „régi szokás”-t. Megparancsolta Csáki László erdélyi vajdának (1426– 1437), Csáki Miklós fiának, hogy uta-
L E N G Y E L K I R Á L Y S Á G
POZSONY
o
Visszatérés a „régi szokáshoz”
A MAGYAR KIRÁLYSÁG BORVIDÉKEI 1500 KÖRÜL
H
tizedfizetés felügyeletére, és ha bárki zaklatná a káptalan tizedszedõit, késedelem nélkül teljes elégtételt ad. Végül a város arra kötelezte magát, hogy ha megszegi a megállapodást, akkor még a per megkezdése elõtt 200 márkát fizet a káptalannak. Ezzel a vita véget ért. IV. László király 1276. évi ítéletlevele és a város 1282. évi kiadványa együtt biztosította a bortizedelés zavartalanságát. Ezt jól mutatja, hogy 1357-ben Nagy Lajos király megerõsítette és átírta a két fontos dokumentumot. Kivételesen azt is tudjuk, hogy hol történt a tizedelés: azon a két úton, amelyek egyike a város északi bejáratához, a Szent Lõrinc kapuhoz, másika pedig a város déli kapujához, azaz a Budai kapuhoz vezetett.
sítsa a szõlõbirtokosokat, térjenek vissza a korábbi szokáshoz: a bortizedet a települések határában létesített sátrakhoz szállítsák, és ott fizessék meg. A bortizedelési mód a szõlõ után esedékes földesúri járadékok, fõleg a borkilenced esetében is alkalmazható volt. Így Miskolc mezõváros polgárai 1519-ben amiatt panaszkodtak a királynak, hogy a kilencedbehajtók sátorhoz szállíttatják a boraikat, és ott köblönként megmérik a termésüket.
Dézsmáló sátor vagy szín? Az építményrõl magáról alig tudunk valamit. Leggyakoribb neve (foliatum) arra utal, hogy lombos ágakból, gallyakból készítették. Valószínûleg többféle építményt jelöltek ezzel a szóval. Alapvetõ funkciója az volt, hogy az idõjárás viszontagságaitól, az esõtõl vagy a túlzott napsütéstõl megvédje az adószedõket. Mivel a szüret rendszerint szeptemberre vagy októberre esett, mindkettõre számítani lehetett. 1496-ban télvíz idején (február 19-én) a ferrarai Tommaso Amadei kánonjogi doktor, esztergomi érseki helynök Esztergomban az érseki vár kapuja elõtt egy sátor alatt, reggel, az ítélkezés szokott órájában tárgyalta Guti Ország Mihály nádor Zsófia nevû leánya végrendelkezési ügyét. Aligha valószí-
nû, hogy ez az építmény ugyanúgy nézett ki, mint a bortizedelésre felállított sátrak. Mátyás király 1465. évi oklevelének adata egyértelmûvé teszi, hogy a szüreti dézsmáló sátor magyar elnevezése szín volt. Anyaga alapján leveles szín. Ez a körös-körül nyitott, szabadon álló építmény, melyet minden szüret elõtt felújítottak vagy újjáépítettek, betöltötte célját. Védelmet nyújtott az idõjárás ellen, a kocsik ide álltak be, továbbá lehetõséget adott arra, hogy a tizedszedõk áttekintsék innen a terepet, és a szõlõbõl haza igyekvõk útvonalát kövessék. * A széleskörûen alkalmazott, de bizonyára nem kizárólagos bortizedelési mód 1200 táján alakulhatott ki a kiváló bort termelõ Szerémségben, és néhány évtized alatt innen terjedt el az egész országban. A Szerémség korai hatása mutatkozik meg abban, hogy 1240-ben a gyõri várhoz tartozó szõlõmûvesektõl az uralkodó bolgyáni (szerémi) köbölben igényelte a borjáradékot. A tizedfizetési mód kialakulásának és elterjedésének egyaránt a hospesek, polgárok tömeges szõlõbirtoklása volt a feltétele. A szerémi szokás túlélte a híres szerémi borokat. Itt-ott valószínûleg 1848-ig is létezett anélkül, hogy tudtak volna eredetérõl. SOLYMOSI LÁSZLÓ
33