TROTH ÉS DESZPEL
A
A sárkányok szigete
Mikor felébredt, Péter hitetlenkedve nézett szét maga körül. A többiek még aludtak. Puha, bársonyos mohán hevertek, nagy fák sűrű lombja borult sátorszerűen föléjük, védvén őket a nap tűző sugaraitól. Csend volt, csak a partra csapódó hullámok ritmikus zaja hallatszott. A sárkányokat sehol sem látta. Halk léptekkel elindult szétnézni. – Ez nem lehet igaz! – suttogta. A moha és fű borította tisztás fehér homokban folytatódott, mely a tengerig nyúlt. Háta mögött erdő borította hegyek magasodtak. – Vajon hol vagyunk? – kérdezte magában. – A szigetemen – hallotta Deszpel hangját. – Nem rossz... – mosolyodott rá Péter. – Hol van? – Maradjon ez az én titkom. Nem vagy éhes? Péter most érezte, hogy nagyon, nagyon, nagyon éhes és szomjas. Elkeseredetten nézett Deszpelre. – Csak meleg ruhát hoztunk, a vizünk is elfogyott... Vadásznunk kell? Vagy terem ezen a szigeten valami ehető gyümölcs vagy valami? – hangosan megkordult a gyomra. – Gyere, ébresszük fel a többieket biztosan éhesek ők is... – mondta Deszpel.
• 111
TROTH ÉS DESZPEL Péter a szeme sarkából Deszpelre nézett, úgy tűnt, hogy a sárkány remekül szórakozik valamin. A tisztáson már ébredeztek a többiek. Megölelték egymást. – Hol vagyunk? – kérdezte Péter apja. – Mindenki ezzel kezdi... – morgott a sárkány. – Gyertek, harapjatok valamit, aztán beszélünk. Felkászálódtak, levetették vastag kabátjukat, és csodálkozó tekintettel indultak Deszpel után a hegyek irányába. Kis idő múlva újabb tisztáshoz érkeztek, melyet sűrű erdő vett körül. A tisztás mögött sziklafal magaslott. Előtte tűzhely parázslott, ahonnan ínycsiklandozó szag áradt. A tűzhely mellett kőasztal állt, körülötte négy kisebb kő ülőalkalmatosság. Az asztalon tányérnyi gyöngyházkagylók, mellettük fából faragott evőeszközök. Hirtelen mozgásra lettek figyelmesek. Apró lények vették őket körül, a tűzhely körül sürögtek–forogtak. Nagy fejük volt, vékony végtagjaik, kis testüket barna bunda borította. Hatalmas szemükkel kíváncsian, de nem túl barátságosan nézték vendégeiket. Péter térdéig sem értek, arcuk ráncos volt és kortalan. – Bemutatom a sziget manóit – szólt Deszpel. – Felajánlották segítségüket, amíg itt lesztek. Ők fognak rólatok gondoskodni. Nagyon rendes tőlük, mert amúgy nem túl vendégszeretők... – Pritti a nevem... – lépett elő egyikük. Éles, vékony hangja valóban nem volt túl barátságos. – Elkészítettük az emberek ételét és fekhelyét. Ehettek – mondta savanyú hangon, azzal hátat fordított nekik, és leült egy hatalmas fa tövébe. A többi manó, mintegy vezényszóra,
• 112
TROTH ÉS DESZPEL követte. Nemsokára mindannyian ott kuporogtak a fa gyökerei között, és merev szemmel nézték az embereket. Péter anyja elmosolyodott, és meghajolt előttük. – Köszönjük a szívességeteket! – mondta kedvesen. A manók nem válaszoltak. A tűzhely felől szálló illat viszont sürgető erővel minden további beszélgetésnek véget vetett, és éhes farkasokként állták körül a parazsat. A parázs alatt nagy, fedeles agyagtál barnállott, tartalma pedig minden képzeletet felülmúlt: sült hal, zöldségágyon... Miután jóllaktak, megint elálmosodtak. Kíváncsiságuk legyőzte volna fáradtságukat, de a sárkány pihenést javasolt. – Pritti megmutatja, hol fogtok aludni. Pihenjétek ki magatokat, mert holnaptól sok dolgunk lesz. További vendégeket várok – mondta komoran. A manó szótlanul vezette őket a sziklába vésett keskeny ösvényen egy barlang alig észrevehető bejárata felé. A szűk nyílás tágas teret rejtett, puha mohaágyak várták őket, kellemesen hűvös volt és csend. Annyira fáradtak voltak, hogy pár perc csendes beszélgetés után mély álomba merültek. Másnap reggel, mikor felébredtek, Deszpel várta őket a barlang bejárata előtt. – Vár a reggeli. Egyetek, úszhattok is egyet az öbölben, aztán siessetek vissza. Beszélnünk kell, nincs sok időnk. A kőasztalon gyümölcsreggeli várta őket. Különös gyümölcsök voltak, de nagyon finomak. A lakomát kókusztejjel öblítették le.
• 113
TROTH ÉS DESZPEL Utána leszaladtak a tengerpartra, és belegázoltak a hűvös vízbe. Péter mindig is nagyon szeretett víz alatt úszni, most is alig tudta abbahagyni. A víz alól az égre nézett, és az átszűrődő fényzuhatagtól hatalmas öröm töltötte el a szívét. Grizelda komoran állt a parton. – Várunk titeket! – hangja a víz alól hallgatva mennydörgésként hatott. Péter még jól lefröcskölte Hannát, aztán sóhajtva kigázolt a partra. A többiek követték. Teljesen felfrissültek az úszástól, és kíváncsian várták, mit akar Deszpel mondani. Péter apján látszott az aggodalom. A lába már kevéssé fájt, ennek ellenére, amióta elindultak, alig szólalt meg. A kőasztalnál már várta őket Deszpel és Grizelda. A manók távolabb, a szokott helyükön, a nagy fa gyökerei között kuporogtak. Péter apja szólalt meg először. – Kik vagytok ti? – fordult Deszpelhez. – Olyan ez számomra, mint egy rémálom! Nyugtassatok meg, hogy mindjárt felébredek. – Péter apja nem volt gyáva ember, ezt mindenki tudta róla, de gyakorlatias, logikus gondolkodásmódját láthatóan megviselték a történtek. – A föld őrzője vagyok – mondta ünnepélyesen Deszpel. – Az a feladatom, hogy őrizzem a földön az életet, együttműködvén a többi őrzővel: a víz, a levegő, és a tűz őrzőjével. Az őrzők a Teremtő erejét közvetítik, az élet védelmében. Sajnos, az egyensúly megbomlott, és ez súlyos következményekkel járhat minden élő számára. Mondjátok el, mi történt veletek az utóbbi időben!
• 114
TROTH ÉS DESZPEL Péter beszélt az erdőt pusztító társaságról, az apja „balesetéről” és saját megveretéséről, végül mindarról, amit a kő által látott: az élősködő füstlényekről – mikor ide jutott, megborzongott. Hanna tágra nyílt szemmel hallgatta, majd ő is elmesélte, mit érzett: a jeges félelmet az ablakon túl... A többiek hallgattak. – Miért pont mi? – kérdezte Péter apja. – Miért minket kezdtek ki? És mik ezek? Mit akarnak? – Hidd el, nemcsak titeket kezdtek ki. Sajnos a helyzet rosszabb, mint amire számítottam. Nehéz dolgunk lesz. Túl sokáig ültem tétlen. Túl sokáig hagytam, hogy mindez megtörténjen, és így elhatalmasodhatott. Az én dolgom lett volna bármi áldozat árán megvédeni a földet. De a föld őrzőjének is megvan a gyengesége. És ez a félelem – mondta szomorúan Deszpel. – A félelem megbénított, és belekövültem az utolsó felvett formámba: ebbe a sárkánytestbe. Mindaddig így maradok, míg újra fel nem veszem a harcot legjobb tudásom és erőm szerint, az élet győzelme érdekében. – Mitől félhet a föld őrzője? – kérdezte hosszú szünet után Péter apja. – Attól féltem, hogy már minden hiába, nincs többé remény az élőlények számára. Éreztem, hogy az erőm lassan el is hagy, és mikor le akartam vetni ezt a sárkánytestet, már nem voltam rá képes. Haragomban a rám bízott lények ellen támadtam. Szívem egyre nehezebb lett, nem éreztem megkönnyebbülést. Akkor talált rám Péter, és vele együtt a remény, hogy talán még nem késő. – És Grizelda, ő is őrző?
• 115
TROTH ÉS DESZPEL – Nem – mondta Grizelda halkan. – Én sárkány vagyok. Földsárkány. Azaz... – nézett zavartan Deszpelre – pontosabban föld– és hósárkány keverék. – Egyelőre csak a víz őrzője jelentkezett a hívásomra. Alkonyatkor találkozunk vele. – Ki ellen kell harcolni? – kérdezte komoran Péter apja. – A Káosz ura ellen! Az ellen, ami ellene van az életnek és a fénynek. – Az ördög... – mondta dideregve Hanna. – Nem „ördög”. Neki is megvan a feladata. Ő pusztít – és ebben örömét is leli, pontosan úgy, ahogy mi az életnek örvendezünk. Szükség van erre is az egyensúlyhoz – mondta Deszpel. - Felismernéd, választanád a fényt, ha nem lenne sötétség? – Akkor mi a baj? Ha szükség van rá, akkor miért kell harcolni ellene? Még mindig nem értem, mi folyik itt... – Péter apját láthatóan egyre jobban kezdte megviselni a helyzet. Nem szerette a talányokat, a konkrét, kézzelfogható megoldások embere volt. – Az egyensúly megbomlott. Amikor a Káosz urának ereje túlsúlyba kerül, elpusztul az élet a földön. – mondta komoran Deszpel. – Mi nem vagyunk őrzők – vitatkozott. – Még egyszer kérdem: hogyan kavarodtunk ebbe bele? – Úgy, hogy az ember segítsége nélkül nem sikerülhet. Most pedig mennem kell. – tárta ki Deszpel szárnyait, és már ott sem volt.
• 116