Comitatus folyóirat I. évfolyam 12. szám by Szinay Balázs

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Tartalom Impressziók Götli Kinga Réka: A belső éden megtalálása - Élet-tér / Szín-tér / 2. oldal • Götli Kinga Réka: Szépség, Harmónia - Mozaikok / 3. oldal

Cikkek Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (3. rész) / 4. oldal • Sági Erzsébet: „A világ álma mély” (Csendes éj) / 8. oldal

Beszéd Egy rendhagyó szalagavatós beszéd (Rolyák Géza beszéde) / 9. oldal

Esszé Nyírfalvi Károly: Na jó, de mi legyen a címe? / 13. oldal

Kritika Balatincz Miklós: Édes Anna sokadszorra / 14. oldal

Recenzió Szinay Balázs: A Karinthy karakter... / 15. oldal

Írások írásokra Nyírfalvi Károly-Cseri János: Anekdoták és haikuk / 17. oldal

Novellák Zoltay Lívia: A lecke / 20. oldal • Orémus Kálmán: Drága lányom, Elizabet! / 22. oldal • Orémus Kálmán: Mindhalálig / 23. oldal • J. Simon Aranka: Szorít a cípő / 24. oldal / • Kondor Zoltán: Órakereskedés / 25. oldal

Versklinika Nyírfalvi Károly: Versklinika / Szöllősi Irma: Ősz / 28. oldal

Versek Jassó Judit, Varga Nóra, Debreczeny György, Sánta Zsolt, Budai Zolka versei / 3238. oldal

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Götli Kinga Réka: A belső éden megtalálása - Élet-tér / Szín-tér

Töprengésem jelenlegi gondolati fonala a negatívum felől indul meg, hogy aztán pozitívba fordulva kiegészítse egymást, új aspektust hozva. Miszerint mit ér az érték, ha nem ismerem meg az értéktelent, a gazt, a hamisat, ha nem tudom, mit kell kigyomlálnom, hogy szárba szökkenjen a való és éltető, hogy a remény felcsillanjon ott is, ahol nem számítanék rá. Maga a negatívum a hazugság, az önbecsapás, az önámítás. Amikor az ember rossz gazdája saját magának. „Előkertjében” ritka és drága növényeket nevel, melyek az arra járót elkápráztatják, ám háza mögött rendetlenség burjánzik mindenütt, elnyomva és rátelepedve mindenre. A bemutatandót nagy gonddal ápolja és vigyázza, fenntartva a látszatot, míg a színfalak mögött az ál(?)való gazos. /Mi az igaz, melyet megláttatunk erővel, vagy melyet épp rejteni vágyunk. S hol éljük e kettő közt életünk, jelenünk meghatározó részét. Tetszetős előkertjeinket ápolgatjuk szüntelen, vagy hátrébb, a gaz közt vegetálunk…../ Az első felvonás ott kezdődik, mikor a rend képe és a rend utáni vágy gondolata megszületik bennünk, mikor képessé válunk megkülönböztetni a valósat a hamistól, az értéket, az értéktelentől. Majd jön a színterek félelem nélküli egybenyitása, mikor a gondozatlan hátsó, megműveletlen terület épp olyan fontossá válik, mint a szemléltetett előkert. A színtér valós élettérré rendeződik, gyomlálunk, igazítunk. Nem vágyunk takargatni, s csak a talmi csillogót mutatni. Felvállaljuk azt is, ami az elrejtett kertrészletben szabadon, összekapaszkodva növekedett. Megszeretgetjük azt is, hiszen az is ugyanúgy hozzánk tartozó. Csak igazi szeretettel tudunk megválni feleslegessé vált dol-

gainktól, hiányuk többé már nem mar bennünket. Mikor nekifogunk gyomlálni, mely nehéz, fáradtságos munka, kitartást követelve, rájövünk arra, hogy a sok hitványság között eltakarva hevertek kincseink, melyek értékesebbek, mint azt reméltük, vagy tudtuk volna. Egy pillanatra nem törődünk sem szemlélővel, sem mással, a meglátott, kincsként megtalált értékek eltöltenek minket igaz örömmel, szépséggel s átlényegülünk. Lelkesedünk általuk. Az igazság ténye az, mely ezt a folyamatot megindítja. Nem érdekelnek az elkülönített színterek, sőt arra törekszünk, megtörténjen az egybenyitás és a hazug, s leplezett dolgaink felszínre kerüljenek, bennünk megváltódjanak, rendeződjenek. A rendeződés megszabadít a feleslegestől, új lehetőségeket nyit, új látásmódot biztosít. A színtér valódi, takargatás nélküli élettérré váltódik, melyben mi vagyunk a gazda. Gazdagságot, belső bőséget, édenkertet teremtünk. Ha az édenkert bennünk megmutatja magát és lassanként kiteljesedik, nem lesz az a gaz, mely kedvét lelné, hogy ebben elszaporodjon, nem talál benne számára megfelelő talajt. Mindegy, hogy a szél sodorta oda, vagy a talaj még hordott pár magot belőle. Nem tud, nem akar gyökeret verni…..Természetesen ezeknek a magvaknak a képét magunkban, s emlékezetünkben jól őrizzük, hogy tudjuk, az édenkert mitől igazabb, gazdagabb, szebb, teljesebb. Minden magvacska elvethető a sok közül, de csak a gazdán, a jó talajon és a gondviselésen múlik, miként és mivé csírázik, s szökken szárba belőle a való. Belső édenkertünk megtalálása, s kibontása feladat, felelősség, s egyben a legnagyobb ajándék. A belső kivetül, s kiárad. Áradásod Te magad vagy. A Való belőled fakad. Nyiss teret neki! Teremts! Légy gazda! S szíved gazdagsága megmutatkozik. Legyen áldásként rajtad, s mindazon, melyre kiárad! Lélek-kert, Éden-kert Szívednek Igazán Ébredő Tavaszán Nyíljon az Élet Lásd meg a Szépet! Örvendj! Götli Kinga Réka

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Götli Kinga Réka: Szépség, Harmónia - Mozaikok Nyomasztó lassan ez napfény nélküli borongós időszak. Az eleven hús minden sejtje megújulni vágyik. A benne kódolt éltető program lassan ismét felnyílik és a megvalósulását óhajtja léleknek, szívnek, érzelemnek. Tavaszt sóhajt bennünk az izmainkba fagyott tél. Talán ezer esztendeje is már, hogy készülünk…. Ébredünk. Keressük létünk értelmét. Mozaikdarabkáink szétszóródva hevernek. Igyekezünk meglelni rendezni őket, összeilleszteni egésszé. Van, hogy siettetnénk már az időt, s erővel kutatjuk magunkat. Terheink cseppet sem kevesbednek, s koloncként húzunk mindent magunk után, barázdát szántva a földbe, mely bús ráncként tükröződik merengő arcunkon. Szabadulni vágyunk, meglelni magunkat, az örömöt, az értelmét annak, hogy élünk, s levegőt veszünk. Keresésünk során mozaikdarabjaink széthullhatnak ismét, újak adódnak, régiek vesztik a helyüket, s már nem is az egészre figyelünk, életünk hatalmas, kirajzolódó térképére, hanem csak a részletekre, viszonyokra. Elveszik a cél. Csak a szüntelen hajszolás, a sürgető akarás marad. Nem fénylik fel semmi, s a magunk hurcolta terhek alatt majd összeroskadunk. Útvesztők nyílnak, mi pedig a remény hitében azokat is végigjárjuk többnyire, méghozzá kitartással, csak hogy leljünk magunkból még egy beilleszthető darabkát. Sodródásunk végtelen tengerén nem látunk meg semmit. Pedig nálunk az evező. S ahhoz, hogy tájékozódjunk, s aztán újra evezzünk, megállni érdemes. S csodálni felettünk a napot. A mélységek örvényei már amúgy is megnyíltak. Megállunk, gondolatban terheinket leoldjuk. Nem süllyedünk, nem emelkedünk. Csak a jelen pillanatában könnyedén létezünk, s szemünket rányitjuk arra a kapura, melynek túloldalán a létezés magáért vár minket. A kaput megnyitjuk, s hagyjuk, hogy ránk áradjon a „mátrix” azon valósága. Nincs itt és ott, csak a jelenlét felfénylő szépsége és egésze. Bennünk és körülöttünk. Töltekezés nélkül erőnk végessé válik, s elszakadunk lassan attól a tartó száltól, mely biztonságot, s egyben szabadságot is ad, áldást hozva életünkbe. Humorral, s könnyedséggel szemlélve hagyjuk olykor, hogy a kiskapun túlról egy eleven sugár felizzítson bennünk valami jót, hogy új láng kaphasson belőlünk erőre, s vigyen tovább a megkezdett utunkon, nem feledve a célt. És hogy mi a cél? Nem más, mint végigmenni az Élet ránk szabott ösvényén. A vonalak lassan amúgy is kirajzolódnak előttünk. Ne mi rajzoljuk és húzzuk hol egyenesre, hol meg görbére, akarattal megmásítva. Csak figyeljünk. Ne hagyjuk, hogy a remény legkisebb

szikrája is végképp kialudjon bennünk. Néha elegendő csupán egy hang, egy mosoly, egy kéz, egy szív üzente gondolat, mely képessé tesz minket tovább lépni. Csak hagyjuk, hogy így legyen. Mindenben és mindenkiben ott lehet a jel, mely a folytatást szorgalmazza. Az elfogadás és belátás, mely tanulásunk egyik alaptétele és alappillére, kétségtelenül nehéz. Lázadunk, perlekedünk. Egy biztos, más nem vált meg minket. Hát ne várakozzunk másra, a pillanatra, mely talán soha el nem érhető messzeségbe távolodik tőlünk, hanem evezzünk magunkért, a bennünk élő jóért, bármit is szánt számunkra a sors. A lét nyomorúsága, a bennünk meg nem született fény, s a szép kiteljesedetlen, így beváltatlanul maradt igazsága. Mely csak darabjaira hullva csillan fel időnként, de egyé válni képtelen. S így mozainkjainkat is hiába illesztgetjük. Hamis és megtört fény, árnyjáték lesz csak részünk. A bennünk élő csúnya továbbra is csúf marad és fájó, megszépülni képtelen töredék, mely éleivel folyton felsebzi bennünk, mit feledni vágyunk. Nem irtani kell a rosszat, s kivetni erővel, hanem átlényegülni, hagyni megszületni a jót, mely átkódolja bennünk a töredezettséget, elsimítja az éleket, s egyé váltja, mi szétszakadt. Megszelídülünk. A harmónia megélése rendet teremt, s segít a nehézségeket átlépni. A szép magában hordja a rendet, a harmóniát, az igazat, az élet dalba öntött valóságát, melyet szívünk ritmusként ver szüntelen. Halljuk-e szívünknek ezen tavaszt és megújulást vágyó, megváltó üzenetét. Ne hagyjuk, hogy ami bennünk egy, maga az élet szimfóniája, széttöredezzen, s a magunk keresése közben elvesszék e hang….. Mozaikjaink amúgy is megkerülnek, csak tudjunk figyelemmel élni, tudjunk megújulni, lelkesedni. A szép, a teremtés által megkomponált bennünk élő egyedi, ám mégis más számára is érhető zene ezernyi vetülete. A kapocs. A rendező elv szívünk fénnyel teli ritmusa. Meghalljuk-e hát a magunk dalát, Otthonunk örök szavát. Végtelen idő pulzál sejtjeinkben szívünk megszelídült hangján át, ébresztőt fújva az öröklét minden örömteli pillanatára. Folytassuk megkezdett utunkat! Götli Kinga Réka

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (3. rész)

Cikksorozatunk harmadik részében arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk azt a logikai hátteret, amely a holisztikus és átfogó világlátás alapjául szolgál. Amennyiben e természetes és átfogó világnézet segítségével megismerhető a mikro- és makrokozmosz mibenléte, léteznie kell egy homogén rendszeralkotó elvnek, amely által a „fiat lux” aktusa a Logoszt a Létbe hívta. S ha létezik ilyen ősok vagy arché, akkor a belőle kibomló természeti (testi, lelki és szellemi) törvények mögött álló logika is felfedezhető. A Természet számos megnyilvánulása felületesen vizsgálva valóban ésszerűtlennek tűnhet, azonban – amint arra a modern tudomány is rámutatott – nem létezhet semmi a világon, amelynek nincs valamilyen oka. Kétségtelen, hogy ezen ok vagy okok összetettsége a racionális ész számára gyakran megfoghatatlan, azonban ez nem jelenti azt, hogy a dolgokat a vakvéletlen irányítaná, ugyanis ha így lenne, akkor joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy miképpen szervezheti meg ez a bizonyos „véletlen” például a hihetetlenül bonyolult kozmikus folyamatokat. (Ennél az információelméleti buktatónál borul meg az a feltevés is, mely szerint az első ősi sejteket alkotó aminosavak és fehérjék „véletlenül” élővé lettek, ugyanis a kibernetika egyik alaptétele, hogy csak magasabb szervezettségű rendszer képes alacsonyabb szervezettségűt létrehozni, irányítani és nem fordítva.) A káoszelmélettel foglalkozó kutatók azt találták, hogy még a látszólag kaotikus és teljesen rendezetlen folyamatok mögött is kell, hogy legyen valamiféle szabályozó erő, hiszen e nélkül a folyamat maga be sem következhetne. Ám vessünk ismét egy pillantást varázslatos magyar nyelvünkre! A „véletlen” szó jelentése eredendően a „vél” ige fosztóképzővel ellátott alakja, vagyis azt fejezi ki, hogy valami „előre nem várt, ki nem számított, el nem gondolt”. Ebből következik, hogy szemantikai értelemben a szó magjában maga a gondolat rejtőzik (vélekedik~gondol), s ha így van, akkor szó sincs arról, hogy valamely általunk véletlennek hitt esemény vagy történés ok nélkül történhet. Amiről szó van, hogy olyan bonyolult és tudatunk számára

(még) átláthatatlan összefüggések halmaza áll a hátterében, melyeket a lefokozott metafizikai látás, pontosabban az elemzésre kondicionált elme elemző racionálisan nem képes fölfogni. Némileg hasonló a helyzet az érzelmekkel is. Noha ma már egyre többet hallunk az érzelmi intelligenciáról, valójában vajmi kevés fogalmunk van róla, hogy a fogalom mit is takar. Márpedig mindannyiunk számára nyilvánvaló tapasztalat, hogy érzéseink sem indok nélkül jönnek létre – bár kétségkívül gyakran utólag jövünk rá, hogy mi volt a valódi kiváltó ok. Példák tucatjait lehetne ezzel kapcsolatban sorolni. Ami azonban számunkra fontos (és egyben megnyugtató is), hogy létezik a „véletlen” események mögött valamiféle törvényszerűség, s ha létezik, akkor (a fizika törvényeihez hasonlóan) megismerhető a természete. E törvények működésének hajtóereje pedig épp a logika által nyilvánul meg, tehát a holisztikus világlátás visszavezethető egy koherens és értelmünk számára is felfogható logikai rendszerre. Miben áll e logikai rendszer természete? A következőkben erre a kérdésre keressük a választ. Minden rendszer alkotó részeiből és az ezeket egységbe fogó információból, energiából és kohéziós erőből (vagy elvből) áll össze egységes egésszé. Nem kivétel ez alól a logika sem. Az információ, az elv, a törvény és a logika úgy feltételezik egymást, ahogyan az emberi test feltételezi a lelket és a szellemet (vagy tudatot). Grandpierre Attila „Életünk és a Mindenséget átható Rend” című munkájában részletesen bemutatja azt a három fő alapelvet, mely köré a Világegyetem szerveződik. Ennek értelmében az anyagnak megfelel a legkisebb hatás elve, a lélek világának az élet elve, míg a szellemnek az értelem vagy a tudat elve. Mivel azonban a világ egységes és oszthatatatlan Egész, kell lennie egy olyan „elvnek” is, mely az említett hármat átfogja, egyesíti és felülről szervezi. Ezt nevezték az ókorban hiararchénak, vagyis olyan tudatos szellemi erőtérnek, ami a létszinteket egymással összeköti és megfelelteti. (Végső soron ezt az elvet keresi a modern fizika is, amikor az ún. a „nagy egyesített elmélet” megalkotásán munkálkodik, ami az elképzelések szerint közös nevezőre lenne képes hozni az anyagi természet négy alapvető kölcsönhatását.) Az Egyhármasság (vagy Szenthármasság) gondolata az ősmagyar világlátásban még elevenen élt. A kereszténység is Isten három személyéről beszél (Atya, Fiú, Szentlélek), a hindu kozmogónia pedig Brahman, Visnu, Síva hármasságáról tesz említést. A „három a magyar Igazság” kifejezés gyökere is ebből a hagyományos ősi metafizikai középpontból ered és minden kultúrában megvan a maga megfelelője. Ez

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

különbözteti meg egymástól a tradíciót és a hagyományt: a tradíció szokások és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi metafizikája. Innen talán már könnyebben érthető, hogy a világ teljessége miért csak az egységlátás segítségével ragadható meg. Amennyiben a tudományos megismerés izolált és nem interdiszciplináris, akkor önmagában nem képes kielégítően leírni egy jelenséget vagy folyamatot sem, nemhogy magyarázatot adjon azokra. Másképpen fogalmazva: az univerzumban „minden mindennel összefügg”, így téves az az elképzelés, mely szerint a kozmoszban a szubsztanciák egymástól függetlenül, immanensen létezhetnek. Ezt a legújabb kvatumfizikai kísérletek is igazolják. Összességében tehát a hármasság eszméje aritmológiai szempontból a következőképpen foglalható össze: az Egy Kettővé osztódik, a Létből a világba árad és ott megsokszorozódik, majd egy magasabb spirituális és minőségi szinten a Háromban újra egyesül. Ez a misztérium a trinitárius világfelfogás számelméleti alapvetése. E rövid kitérő után ideje rátérnünk a természetes világlátás mögött rejtőző logikai rendszer vizsgálatára. Ehhez a 20. század egyik legnagyobb magyar gondolkodóját hívjuk segítségül. Hamvas Béla „Scientia Sacra” című művének II. részében (A kereszténység) az „Egységlogika” című fejezet befejezetlen maradt. A szerző halála előtt 1964-ben a tervezett 120 pontból 34-et kidolgozott, a többi vázlat és töredék kéziratban van és mindeddig kiadatlan. E fragmentumból is világosan látszik azonban, hogy az író olyan egységes logikai szisztéma megalkotására törekedett, ami témánk szempontjából különösen fontos. Ennek okán tekintsük át, mit is jelent az egységlogika fogalma a hamvasi értelmezés szerint! Számértelmezésre vonatkozó gondolatmenetünkből kiindulva, kezdjük azzal hogy a püthagoreusok által jól ismert aritmológiának (arithmosz: szám + logosz: értelem) két fő aspektusa van, nevezetesen a hieratikus és a profán. Az első a szám definitív voltán nyugszik, míg a másodikat a racionalitás jellemzi. (A kettő egysége az ún. egységes aritmológia.) A hieratikus számértelmezés megfelelője az analogikus logika, míg a másodiké a racionális: a kettő egysége maga az egységlogika. Mindkét logikához (és következésképpen aritmológiához) tartozik egy kor: az analogikus logikának az archaikus őskor, míg a racionálisnak a történeti kor, a történelem felel meg. Az egységlogikának azért nem felel meg egyetlen korszak sem – pontosabban azért kortalan és felel meg neki mindegyik –,

I. évf. 12. szám

mert mindhárom aritmológia és logika a valóságban egységes eleven egészet alkot, amiből az következik, hogy kizárólag metalogikai síkon értelmezhetők. Ily módon a hagyomány aritmológája definitív, s a ptolemaioszi és eukledeszi geometria fogalmai rendelhetők hozzá. E fogalmak végleges értékfokozatokat feltételeznek, s ezen értékfokozatok rendje alkotja a kozmikus törvényszerűségek rendszerét, oly módon, hogy az egyes létszférákat egymással megfeleltethető, ám minőségileg mégis különböző hierarchiába szervezi. A hierarchiák vertikálisan (függőlegesen) helyezkednek el, s mindegyiknek saját száma van (ld. pl. az orfikus, kabbalisztikus, védikus és az iráni hagyományt). Mivel a világ a tíz kisugárzott hatalom emanációja, ezért a legfőbb hierarchia száma a tíz. Az analógia ez esetben nem mást jelent, mint a hierarchiák vagy létszférák közötti megfelelést. Amint Hermész Triszmegisztosz a Tabula Smaragdínában írja: „Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius” – „Ami fent van, az megfelel annak, ami lenn van, s ami lenn van, az megfelel annak, ami fenn van, hogy az egységnek varázslatát végrehajtsd.” (E megfelelésekről lásd cikkünk első két részét.) A szemléletesség kedvéért vegyünk egy példát! A püthagoreusok szerint a hetes szám a primum movens (első mozgató), a Naprendszer hét bolygója, ami megfelel a hét napjainak, a hét magánhangzónak, a szivárvány hét színének, zenében a diatonikus skála hét alaphangjának, népmeséinkben a „hetedhét országnak” és a „hétfejű sárkánynak”. Ezen felül hét fő csakráról tudunk, az embert hét energiaszint vagy aura alkotja, valamint ismeretes, hogy az ősmagyar számrendszer a decimálist megelőzően a hetes volt. (József Attila sem véletlenül írja híres versében: „A hetedik Te magad légy!”) Az analógia azonban nem metafora és nem is hasonlat, hanem megfelelés az egyes létszférák között, s végső alapja a szám. A heremtikus hagyomány erről még tudott, de „újabban az analógiasort kiterjesztették a lélektani, szociológiai, világszemléleti, társadalmi, ideológiai analógiákra. A modern analógia azonban nem hierarchikus, vagyis nem objektív csak személytelen.” (Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996. 323.) Metodikailag viszont jól használható valamely elméleti vagy elemző módszer logikai bázisaként, példának okáért számos irodalmi mű megértésében segítségünkre lehet, amennyiben mondjuk egy komplex és többszörösen rétegzett jelképrendszer forrásának feltárása a célunk. Összefoglalva: az archaikus emberiség analogikus gondolkodásmódja a következőképpen nézett ki. Egy emberi

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

tulajdonság megfelel valamely fémnek, valamely fém egy adott bolygónak, a bolygók egy meghatározott színnek, a színek valamely hangnak, az adott hang egy adott íznek, egy íz a szellemi hatalmaknak, míg végül a szellemi hatalmak a hierarciáknak (létszféráknak) megfelelően egy-egy számnak. Ezért érezhetjük úgy, hogy amikor a csillagos eget szemléljük, olyan mintha saját lelkünk mélységeibe pillantanánk, vagyis a csillagos égen az látható, ami az emberi természetben is jelen van és fordítva (ld. erről Etesi Gábor cikkét, melyet az első részben idéztünk). Ahogyan Hamvas Béla megfogalmazza: „a világ zárt egész, amelynek minden eleme valamely más elemnek felel meg. Minden megfelelés alapja az aritmológia. Az analógiás logika és az analógiás aritmológia is zárt egész, mert az aritmológia számkoncepciója a definitív szám. Ezen nyugszik a hagyomány kozmosza, zárt társadalma (kaszt), hierarchiája és metafizikája.” (uo. 323-324.) A hagyomány analogikus gondolkodásmódja a megfelelések felismerésén alapul. A történeti emberiség racionalista gondolkodása azonban úgy viszonyul az archaikus ember analogikus gondolkodásához, ahogyan a törvény a dialektikához. A törvényből rendszer és kiegyenlítődés következik, míg a végtelen dialektikát véget nem érő számsor írja le, ami minőségileg infláció és devalváció. Tehát az analogikus logika nem ellentétekben (konfrontációban) gondolkodik, hanem megkülönböztet, hierarchikusan alá- és fölérendel, nem pedig szembeállít. Ismeretszerzésének centrumában a kijelentés, a felismerés és az elfogadás áll (szemben a racionális logika bizonyításkényszerével). Ebből következik, hogy előbbi a látás logikája („harmadik szem”), így esztétikai szempontból lírai vagy epikus, míg utóbbi egzisztenciális döntés-logika, tehát drámai. Mint mondottuk, az analógiás gondolkodás felismeri, hogy a látható (empirikus, anyagi) és a láthatatlan (tapasztalaton túli, metafizikai) között nem ellentét, hanem megfelelés van. „A látható természeti világ nem egyéb, mint a láthatatlan kolosszális analogonja.” (uo. 325-326.) A primordiális (az anyagi világ teremtése előtti), metafizikán alapuló gondolkodás nem tekinthető azonban elsődlegesnek, hiszen – mondja Hamvas Béla – a gondolkodás önmagában értékdifferens ellentét. Ezt az ellentmondást egyedül az egységlogikán alapuló holisztikus gondolkodás képes feloldani, mivel a racionális ész etikailag közönyös, ennél fogva a racionális szám is értékközömbös, vagyis a szám korrupciójának felsőfoka. „A mennyiségi (minőségtelen) szám logikai értékdifferencián keresztül teremti meg a számtömeget (halmazt, kvantumot), illetve a tömegszámot, az eltömegesedést és az eldologiasodást, vagyis a személyte-

I. évf. 12. szám

lenséget és az apparátust.” (uo. 326.) Episztemológiai szempontból az értékdifferens gondolkodás szükségképpen nem lehet egzakt, ugyanis már eleve prekoncepciót tartalmaz. Ez a prekoncepció pedig maga megismerés gondolati apparátusa. Bár már Platón is megjegyezte, hogy mi „csupán az értelmezések értelmezői vagyunk”, Nietzsche ennél még tovább megy: kijelenti, hogy egyáltalán „nincsenek tények, ami van, csak értelmezés.” Az aritmológia szerint viszont nincsenek értelmezések sem, mert az értelmező az interpretáció során számkoncepciókat mér össze. E gondolatmenet szerint egyetlen tény csupán a szám lehet, amely minden esetben félreérthetetlenül értelmes. Társadalmilag vizsgálva, az analogikus logika (az alá- és fölérendelés miatt) kaszt-társadalmat, de mindenképpen uralmi rendszeren alapuló kollektívát alkot, ellenben a racionális (a szembeállítás, a viszály és a létért való küzdelem okán) a hatalmi alapokon nyugvó demokráciát teremti meg. Míg az analogikus gondolkodás folytonos átmenet a hasonlóságból a különbségbe, addig a racionális gondolkodás folytonos átmenet az objektívból a szubjektívba, pozitívból a negatívba, láthatóból a láthatatlanba, konkrétból az absztraktba és fordítva. Ha a konfliktus helyett az azonosságra fókuszál, akkor matematikai jele az egyenlőség (A=A; ld. Arisztotelész). Ez a logika tette lehetővé a társadalmi egyenlőség gondolatát (francia felvilágosodás). Csakhogy a racionális logika a Kettő jegyében áll, s a Kettő periférikus és ellentétes szám: mert ami azonos, az nem egyenlő, s ami egyenlő az ellentétes is, merthogy az egyenlőség egyben kettőség, míg az azonosság egység (önazonosság), tehát e kettőség egységes egysége természetszerűleg teremti és alapozza meg a Három fogalmát, vagyis megszületik a tudati és lelki fejlődés, az Egy egy minőségileg magasabb létszintje, ami a voltaképpen Háromban realizálódik… Az analogikus és racionális logikán alapuló két gondolkodásmód rövid összehasonlítása után térjünk rá a holisztikus világnézet hátterében álló egységlogika tárgyalására. Hamvas Béla szerint az egységlogika megteremtője Jacob Böhme, akinek központi fogalma az „inqualieren”, ami megközelítőleg annyit jelent mint „egymás közös áthatása”. Minden azonosnak tartott minőség centrumában ott lappang az ellentét és minden azonosnak tartott kvalitás középpontjában felfedezhető az azonosság. (Minden pozitívban a negatív, minden mennyiségben a minőség és fordítva.) A két elem azonban sohasem tehető teljesen azonossá vagy ellentétessé, csak egyesíteni lehet őket. Ezért az „inqualieren” az egyesítés művelete. Miképpen valósulhat ez meg az említett két logikai rendszerre

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

vetítve? A gondolkodásban a két logikai egységet addig közelítem, míg majdnem azonossá válnak, de mindig lesz egy pont, ami nem azonosítható, s ez ellenhatást vált ki, s távolodni kezd, amíg az ellentét határát el nem éri, de mindig lesz egy pont, ami azonos marad, melynek következtében a két egység ismét közeledni kezd egymáshoz. (Figyeljük meg a jin-jang szimbólumot, ami tulajdonképpen ezt fejezi ki. Mindamellett érdemes összevetni az ún. ciklikus vagy oszcilláló világegyetem modelljével, mely a hindu kozmológiában gyökerezik, s ahol egy ilyen ciklus Brahman ki- és belégzésével analóg.) Heidegger „Azonosság és különbség” című tanulmányában az azonosság gondolatsorába a különbséget helyezi, noha oda Hamvas meglátása szerint az ellentét való. Érvelése szerint ami nem azonos, az ellentétes (antitézis), ily módon a szintézis nem egyesítés, hanem „azonosítási álzárlat”. (Hegel logikája ezért nem trinitárius, hanem dialektikus.) Az egyesítésben a Három mint szám nem eredményként jelentkezik, hanem a kettő között lévő középként, vagyis olyan minőségként, ami az Egyet és a Kettőt egyesíti (ld.: Michelangelo „Ádám teremtése” című freskóját). Az Egy hulláma átcsap a Kettőbe és fordítva; a Három a megnyugvás, mely a kettő összecsapásából felbukkan. Ennek az univerzális világszerelemnek a beteljesülésében az azonosság a különbségekben, a különbség az azonosságokban van. „A határtalan eggyé levés a határtalan különbözés által tisztul meg.” (Hölderlin). Ha az egység nem az azonosságban és az ellentétben van, akkor a sokaságban létezik. Ami megsokszorozódik, az egységesedik, ami differenciálódik, szintén egységesedik. Így az egységlogikában a racionális és az analogikus logika egymást nem zárják ki, hanem feltételezik az „inqualieren” művelete által. E három szimultán logika szerves egysége adja a természetes világlátás értelmes szervezőerejét, azáltal, hogy egymást folytonosan áthatják és renddé szervezik. Mivel azonban az ember ezt képes megérteni, illetve képes a gondolkodásról gondolkodni, okkal feltételezhetjük, hogy az egyetemes (emberi és univerzális) szellem és tudat (mikro- és makrokozmikus hierarché) mindezek felett áll. Bizonyíték erre, hogy az ember képes hatni a gondolatai által saját testére, valamint képes megváltoztatni gondolkodásmódját. Zűrzavar (turba) ott keletkezik, ha a racionális logikával akarjuk megérteni az analogikus gondolkodást és fordítva. Az őskori gondolkodást azonban nem lehet történeti gondolkodással megérteni, mivel egy homogén metafizikai rendszeren belül egységes, de mégis különböző logikai tulajdonságokkal bírnak. A racionális logika úgy tartja, hogy a természet és a szellem azonos. E felfogás egyenes követ-

I. évf. 12. szám

kezménye a materializmus (ld. előző rész.). A hagyomány szerint azonban minden analógia egyetlen alapvető megfelelésből ered: nevezetesen, hogy a tapasztalati (anyagi természeti) világ a tapasztalaton túli (metafizikai) világból következik, vagyis „a természet nem egyéb, mint a szellemvilág kolosszális analogonja”. (A holisztikus gyógyászat ezt úgy fejezi ki, hogy minden betegségnek és tünetnek lelki oka van.) A kezdemény, az eredet mindig a láthatatlanban, a potenciálisban van. A Természet (az élő Világegyetem) rendező elvéből kibomló egységlogika metafizika elve, hogy a természet és a szellem egylényegű. S éppen ez az egység az, mely az univerzum egészének rendezettségét fenntartja. Amennyiben viszont e természetes világrend az egyénen belül (és a külvilágban) nem tud megvalósulni vagy súlyos zavart szenved, akkor a következményekkel testi tünetek formájában is számolnunk kell. A következő részben ezért igyekszünk gyakorlati szintre is leképezni a mondottakat és példákon keresztül bemutatni, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány számos pszichoszomatikus betegség forrása. Muhel Gábor (folyt. köv.)

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Sági Erzsébet: „A világ álma mély” (Csendes éj)

Már kukucskál, készülődik és jön! Várjuk szívrepesve, évről évre. Van, hogy békét hoz, boldogságot, és van, amikor könnyes szemmel, emlékezve állunk, mert valaki hiányzik a fa mellől. Az egyik házban egyetértés, meghitt hangulat köszönti, a másikban, kötelező programként állják körül a fát, csomagolják be és ki a méregdrága ajándékot és nézik lopva az órát, hogy mikor léphetnek már le. Elhessentem ezeket a gondolatokat. Adventi készülődésemben csak a jó emlékeknek van helye. Felidézem a tavalyi ünnepet… Számomra a csengettyű hangja, a vanília- és fahéjillat, gyertyafény és fenyő zöldje, a papír zizzenése, ragyogó szemek és a Csendes éj dallama, szeretteim ölelése, jelenti azt, hogy itt van, beköltözött hozzánk Karácsony! Képeslapokat, e-mail-t írunk, telefonálunk, vásárolunk. Cipekedünk, rohanunk, hogy majd az ünnep napján lecsendesedve, lelkünket és a fenyőt ünnepi díszbe öltöztetve éjféli misére menjünk, ajándékot adjunk-kapjunk… A temetőkben megjelennek apró koszorúink, megállunk és emlékezünk Rájuk, akikkel valaha együtt készülődtünk az ünnepre, és akik évről-évre, egyre jobban hiányoznak. Aztán, hazamenve feljebb veszem a fűtést, mert valami nagy-nagy hideg árad szét bennem. Teszem a dolgom, sütés-főzés, fadíszítés…, közben, egy pillanatra megállva, gyertyát gyújtok a hiányzókért. A lángocska táncolva vigasztal… már nem fázik annyira a lelkem. Bár nem akarom, de potyog a könnyem… megkönnyebbülök. Orrfúvás és fogadkozás, hogy megbecsülöm mindazokat, akik még vannak nekem… Csengetnek. Hidegtől piros orrú vézna asszony hadarja monoton szövegét, hogy ellopták a pénzét, nem tud hazautazni. Adok, hát persze… Mohón

nézi, mennyi… látom, többet várt. A konyha melegében jut eszembe, jajjj, teát, süteményt gyorsan! Futok, hátha elérem. Még látom, ahogy beszáll a sarkon túl Rá váró autóba. Csalódott vagyok, de nem bánom. Jobb így, hogy tudom, nem várja éhező gyereksereg. Sok éve bevezettük, hogy a velünk élő állatokat is összehívjuk és megajándékozzuk szenteste. Ilyenkor ünnepi beszéd jár és egy új játék. A beszédet én mondom… minden évben újat. Csillogó szemű Burkusom türelmetlenül várja, hogy befejezzem, és végre magáévá tehesse minden idők legszebb, sípoló, műanyag disznócskáját. Itt járok a gondolatban visszapörgetett és újrajátszott tavalyi ünnep felidézésében, amikor a kamrarámolás közben kezembe akad egy csomag toalettpapír. Bontom, és viszem a helyére. Mintás, rajta felirat: „Merry Christmas” és rajz. Sírjak, vagy nevessek? Pajkos mosolyú rénszarvas álldogál csillagszőnyegen… gurgatom tovább… a következő kockán egy helyes, törlésre kínált feneket látok, mely fölött, elégedett széles mosollyal pillant rám cakkos agancsa alól ismét a rénszarvas. Nem tudom eldönteni, hogy felháborodásom, vagy humorom a helyesebb reakció. Automatikus mozdulattal hajlok a tekercs fölé, megszagolom, majd elégedetten nyugtázom, legalább nem fenyőillatú. Tudom, hogy a reklámnak helye kell, hogy legyen, mert eladhatóvá, ismertté teszi a terméket… de vannak ünnepek, személyek, jelképek, amik nem használhatók fel reklám céljára. Nekem, számomra, ilyen tabu a karácsony is. …és már nem is merem továbbgondolni, hogy ha idén rénszarvas, jövőre majd melyik karácsonyi szimbólum kerül a WC-papírra. Sági Erzsébet

Beszéd

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Egy rendhagyó szalagavatós beszéd (Rolyák Géza beszéde) Az alábbi beszéd 2011 november 12-én, Kisvárdán, a Református Általános Iskola és Gimnázium szalagavató ünnepségén hangzott el. Különlegessége, rendhagyó volta, tartalmassága okán úgy gondoltuk, hogy mindenképp közlésre, a szélesebb közönség figyelmére érdemes. *** Tisztelt Vezetőség – Esperes Úr, Igazgató Úr, Gondnok Úr – kedves meghívottak, rokonok – itt és a mennyországban –, ünneplő végzős diákjaink! „Az idős ács egy szép napon úgy döntött, befejezi eddigi teendőit. Főnökének jelezte ezt, s mondta: – Valahogy majd csak elleszek! A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat. Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. A ház átadására megjelent a főnök is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek. – Ez a Te házad – mondta - Ezt én adom ajándékba. Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár..... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna. Itt vagyunk hát: együtt, ünnepelve. Megállunk kicsit, visszanézünk. Oly sok mindenért hálát adva erőt gyűjtünk a holnapokra. Végzősök lettetek, de még nem végeztetek. Egy mérföldkő az utolsó felé vezető úton, a végső számadásig. Vártuk ezt a napot, mindenki máshogyan, s ennek megfelelően most is más és más lélekkel vagyunk itt mindahányan. Van, aki kitartó munka után, így mély békével a szívében ízlelgeti annak zamatos gyümölcseit. Olyanok is, akik felszínesen készülve ennek megfelelően felszínes örömmel, az igazi örömet távolról sem sejtve állnak itt. Csak munka után édes a pihenés, csak kitartás, szorgalom, idő, energia befektetéssel, odaadással sejthetünk valamit az örömökből. Csak az ünnepel igazán, aki szívét e napra már régóta készíti, s dolgozott érte, hogy szép legyen. „Amennyit a szív felfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk…” Az ideáig vezető út lenne igazán bemutatni való, a Jóisten is azt fogja vizsgálni hozzáérkezésünkkor. Az osztály egy kis társadalom, egy kis világ. Az „én” előtérbe kerülése a tagadás szellemét ébresztgette. Ami a másik ötlete, javaslata, az áthúzandó. A nagyszájú, hangosak ötlete a hangerő, az agresszió miatt érvényesül. Ellentétek, széthúzások is tarkították munkáinkat. Igen! A jól működő oszd meg, és uralkodj elv. Ha máshogy gondolod szívedben, mint az ordító, hömpölygő tömeg, állj ki amellett, s merd vállalni meggyőződésedet, képviseld értékrendedet. Végig éreztük a jó és rossz szüntelen harcát az osztályban. Dolgozik az Ördög… de a Jóisten is. Megállva kicsit, s visszanézve közös életünkre bocsánatot kell kérnem tőletek, s köszönetet mondani nektek. Bocsánatot, mert a nehézségeink küzdelmében nem első perctől, csak később kezdtem el rendszeresen imádkozni értetek. Bocsánatot, mert a lelkesebbek mindvégig háttérbe szorultak figyelmemtől a sok, másokhoz intézett dorgáló szó miatt. Bocsánatot, mert nem voltam kellőképp hiteles, nem élem még azt, amire a szívem meggyőződve vágyik: amiket mondtam nektek. Bocsánatot, mert szabad kezet adtam nektek, amivel még nem tudtatok élni… Bocsánatot, mert nem voltam elég szigorú hozzátok, nem volt szilárd kerítés, mely a jó úton tart biztosan. Bocsánat, mert nem voltam következetes. Bocsánat, mert nagyon hiszek a bennetek, s ez a hit sokszor megingott. Köszönetet is kell mondani, mert már sokszor kérés nélkül előzékenyek vagytok, segítőkészek, előrelátóak. Köszönetet mondani, mert a terhes szó helyett az áldott állapot kifejezést használjátok. Köszönetet mondani, mert a durva megnyilatkozások után szükségét éreztétek – lelketeknek igényét kifejezve a békére – bocsánatot kérni. – Nagy öröm volt, hogy erre megérezted a késztetést. Köszönetet mondani, hogy a csúnya szavak használatakor már a szádra ütöttél. Köszönetet mondani őszinte, bizalmas beszélgetéseinkért. Köszönet, hogy pedagógussá formáltok.

Beszéd

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Álmom és fájdalmaim is vannak veletek, értetek. Bízom abban, hogy a közös évek alatt mindannyiótok egy kicsikét közelebb került az Istenhez. Kegyelem lesz, ha ebből kicsit mindenki részéről tapasztalhatok míg együtt vagyunk, de ha később is, legalább földi életetek végéig kerüljön rá sor. Fájdalmaimban Istennek hálát adok, hogy a szeretet elsősorban tudatos – mindennapi – döntés, és akarat, nem érzés csupán, ami folyton változik. Kértétek, ne beszéljek annyit Jézusról-ott a hittanóra. Nem kell komoly mondanivalójú műsor a szalagavatóra, az nem oda való, nem szórakoztató. Hát miből hagyható ki az Isten? Benne élünk, mozgunk és vagyunk! Kóstold meg micsoda szórakozás, lelki fürdő egy mindenki által elhagyott beteg szomjazónak szeretetből pohár vizet nyújtani. Kóstold meg micsoda szórakozás, lelki fürdő imádkozni azért, aki a legkevésbé szimpatikus. Kóstold meg, micsoda érzés egy kisbaba szemébe nézni. Aggódom értetek… Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol gyermeket nem vállalnak, abortáltatják, kukába dobják, halogatják jövetelét kényelemre, anyagi nehézségekre, a körülmények visszafogottságára hivatkozva, pedig – nagyszüleitek jól tudják – nagyobb szegénységben is fel lett nevelve 7-8 gyerek, s becsületes emberekké váltak. Itt pedig a jólét önmámora: jó dolgában vész meg az ember! Nyugtatgatja lelkiismeretét, de a karrierépítés mellett a kutya és egyéb más hobbik veszik át azért a gyerek helyét. Pedig a mi Urunk a szaporodjatok és sokasodjatokra szólít fel. Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol mindig körbevesz bennünket valami zsongás, zaj, vagy ha nem, keressük azokat – számítógép, fülhallgató –, s alig van csend, nem kutatjuk, a helyet, ahol a Jóisten megszólíthat, s ahol újra irányba állhatunk a célt látva. Aggódom,mert olyan világban élünk, ahol a valósítsd meg önmagad szlogenje elnyomja, az igazi élet nyitányát: „…aki engem akar követni, tagadja meg önmagát…” Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol az örök hűséget, a hűségnyilatkozatok, a házassági szerződések akarják bitorolni. Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol mindent könnyen, gyorsan, azonnal…, míg az igazi értékek vért izzadva, nehezen, lassan bontakoznak ki. Aggódom, mert olyan világban élünk, ahol ha gond van az alkohol kerül előtérbe, szemben a „teljetek el Szentlélekkel” felszólítással. (A munka, az alkotás mámora is létezik.) Ne nyugtatgasd, csitítgasd a lelkiismereted, bódítsd egyéb tudatmódosító szerekkel! Légy sokszor, rendszeresen csendben! Ne légy dologtalan, unatkozó, az időt lötyögéssel, semmittevéssel, céltalan számítógéphez üléssel elütő, dologtalan! Tedd a kötelességed egészen a misszióig, mert „Krisztus szeretete sürget minket.”! Aggódom, mert sokatokat ezek mögé az emberek mögé látok besorakozni. Aggódom, mert nehéz időket élünk, de a korábbi generációknak sem volt könnyebb. Nem foghatjuk erre, hogy nem megy. Nem elviselhetetlen a helyzeted, s másoknak sem könnyebb. „Hol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.” Az emberiség büszkén hirdeti fejlettségét, de tényleg fejlődünk – szívben, lélekben – vagy csak a körülményeink, a technika változik? Mondják a holnapi időjárást, jósolják az EURÓ árfolyamát, házhoz hozzák a neten megrendelt dolgokat... „Esztelen! Még az éjjel számon kérik lelkedet!” Ilyen világban élünk, de nem véletlenül. Minden apró részletnek helye van a gondviselő Isten megváltó tervében. „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” Hol a szíved? Vágysz-e legalább fele annyira Evangéliumot olvasni, imádkozni, mint amennyire a számítógép elé ülésre? (Hidd el: az az ember is létezik, aki nincs fenn a Facebook-on.) Van-e legalább annyiszor eszedbe az Úrjézus, az üdvösség, mint amennyire keresed melyik lesz a következő új mobiltelefonod? Vágysz-e annyira istentiszteletre, szentmisére, mint amennyire a pénteki buli, disco vonzz? Nem haldoklik a lelkünk? „Nemcsak kenyérrel él az ember!” Kap e megfelelő összetételű, mennyiségű vitamint: teszünk-e érdek nélküli jót? Gondolataid, szavaid, döntéseid tetteid mindig valami mellett, s egyben valami ellen is döntenek. Igen vagy nem. Ami ettől eltér, az az ördögtől van. Figyelj, mert ezekkel mindig valaminek a lehetőségét veszélyezteted, valamit kockáztatsz. Mit nyersz, vesztesz? Tedd a mérlegre! Gondolsz-e akkor leendő gyermeked egészségére vagy jövőjére amikor egy cigi kerül eléd? Gondolsz-e akkor leendő feleségedre, férjedre, mikor pillanatnyi vágyadnak akarsz szabad utat adni? Minden gonosz szándék a szabadságot hangoztatja, és közbe az Internet, a lustaság, a hanyagság, a lógás, nemtö-

Beszéd

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

rődömség negédes rabjává tesz. Ki leszel magadnak szolgáltatva. Úgy válik üressé léted, hogy még meg sem kóstoltad, mi az igazán. Önmagad szűk kis cellájába zár be a világ: „itt magam vagyok”, „mert megérdemlem” szlogenekkel. Az egoizmus zsákutca, az a sekély kéj, amit nyújt, csak fokozza vágyaidat, mert kicsit sem tartós az általa nyújtott öröm, a boldogságot meg sem közelíti. Csalódott leszel, hajtod-hajtod az élvhajhász mókuskereket… és… ismered a sztárok, vagy azoknak mondottak életének legtöbbszöri csúfos végét. A világ a családokat akarja tönkretenni, mert a családban le kell mondani magunkról, s itt közvetlenül az isteni szeretet élhető, az Isten megismerhető. „Keressétek előbb az Isten országát, a többi mind megadatik nektek!” De csak azt, ami szükséges, ami az üdvösségedhez kell. S attól nem is kell több És itt nagyon ébernek, erősnek s figyelmesnek kell lenni! S dönteni kell szüntelen! Készülj, mert nem lehet, hogy nem kapod meg az állást, ha családot, gyerekeket is szeretnél! Készülj, mert lehet, hogy kirúgnak a munkahelyről, ha kiderül, hogy hiteles keresztény vagy! Készülj, mert el akarják venni kedvedet! Készülj, mert kivágatják gyümölcsfáitokat, s a helyére ültetett fű nem termi meg a megfelelő, szükséges dolgokat! Készülj, mert szülőfaludtól, hazádtól messzire csábítanak majd, s a vidék értékmegmentő szerepét ellopva ő jön majd ide, s használja egyedül élhető életteredet! Egy darabig zavart a Való világ elnevezés, majd megnyugodtam: a világ tényleg ez, az élet viszont más. Amit bemutatnak, az nem a való élet. S az igazából nem valami, hanem valaki. S tudjuk, hogy ki az. Azért van a sok kilátástalansággal küzdő ember, depressziós, öngyilkos, mert ez a világ… …Nehéz sorsok – elviselhetetlenek isten, hit nélkül. S a „te”, az „én”, az „ő” küldetése, hogy hitelesen közöld vele: hogy van Isten, van szeretet. Rajtad is múlik, hogy az az ember él-e igazán. Bizony kilógunk a világ sorából, vagy ha nem: gyanús, hogy nem jó úton járunk. Gyanús, ha minden jó. Ne várd, hogy minden rendben lesz ezen a földön. Sőt! Vigyázz! Mert ha minden jól alakul az életedben, a világban talán letértél a jó útról. „Az én országom nem e világból való.” Lelketlen, üres fejű, szívű embereket kiáltanak ki sztároknak, raknak középpontba, kirakatba. Nézik, tapsolják, istenítik őket. Szingli, celeb (hova vezetne, ha csak ilyenek lennének a világon). Ne higgy a Barbie babáknak, body buildereknek, hol a tartalmatlan belsőt a plasztika, a szilikon, a külső igyekszik palástolni. Na persze a lényegről a figyelmet kellőképp elterelve. „Mindaz, ami nem meggyőződésből tétetik, bűn.” Meggyőződtél igazáról, annak helyességéről, vagy automatikusan átveszed a külvilág sugallta dolgokat? Süllyesszük el a másikat a vetélkedőben. „Talpra magyar… itt az idő most, vagy soha!” Magyarságunk és hitünk összekapcsolódik szent Istvánnal, de abban is, hogy mindkettő érték, tehát a világ, az ordító oroszlán – aki tombolva körüljár, hogy kit nyeljen el-szemében – eltaposandó. „Aki engem akar követni – mondja az Úr – tagadja meg magát, s vegye föl keresztjét.” Nincs kereszt nélküli krisztuskövetés. Fájdalom, küzdelem, szüntelen harc az életünk, de mivel ismerjük az utat, az igazságot, az életet, ezért fájdalmainknak, nehézségeinknek értelme van, s a végső cél reménye boldogságban tart minket. Legyen céljaitok, hogy láthassátok az odavezető utakat, s választhassátok ezek közül az istenit. Hát mesekönyv a Biblia, vagy használati útmutató az élethez? Csak ritkán sóvárgunk a benne foglalt életre, távoli, messzi nekünk, vagy meg is éljük azt? Éled-e vagy csak érzelgős történet a Krisztusé? Divat a pszichológushoz járni, pedig a lélek alkotója KRESZ könyvet is adott ahhoz. Mert hitünk szerint lesz ám nekünk mennyei ünnepünk is. Vágysz erre minden nap? Készülsz-e erre tudatosan (legalább fele annyira, e végső ünnepre, mint a szalagtűzésre?) A mennyország nem halálunk után kezdődik, hanem születésünktől részesei lehetünk: „köztetek van”. Akard megkóstolni, ne zárkózz el. Hogyan? Fordíts meg minden, csak önmagadra figyelő elképzelést. Hogyan zajlana mennyei lélekkel egy szalagavatós készület? Belegondoltam! Emlékeztek még a nagy vetélkedésre: kié legyen a legszebb menyasszonyi ruha? Mindent megteszek, hogy az enyém – s micsoda gyűlölködős indulatok szabadultak el bennetek. Fordítsd meg! Isten országában hogyan zajlik egy ilyen? A lehető legszebbeket másoknak adom – sőt, úgy hogy ne is tudja, hogy én dolgoztam azért neki. S ha ezt meg tudod tenni, te leszel a legszebb, mert lelked szépsége sugárzik arcodra. Kereszteld meg érzéseidet! Micsoda fokozatok! S micsoda mélység van még hátra. Ne elégedj meg, ha te ötöst kaptál, dolgozz azon, hogy a többieknek is az legyen! Ne elégedj meg, ha veled rendben van minden, míg körülötted oly sok a szükséget szenvedő! Kell, sokszor kellenek kijózanító élethelyzetek az üdvösségünk érdekében. Kell az agydaganat, a szülők, testvérek elvesztése, kell a koraszülött baba, ha az valakinek vagy nekünk az üdvösségünkhöz, a magunkhoz téréshez kell. Mert csak ez a fontos. Az üdvösség. Megvan a diploma, jó a munkahely, elértük az új kocsit, alakul a karrier… „de mit számít, ha egész világot megnyered, s lelked kárt szenved?”

Beszéd

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Egyetlen kérdés: tudjuk-e csak ezt állandóan a szemünk előtt tartva élni napjainkat, óráinkat, perceinket. Tudunk-e így minden napot, órát, percet kezdeni: úgy élem a következő percet, mintha ez lenne az utolsó… és sohasem tudhatod… Mit vigyetek mindenképpen magatokkal túlélő csomagotokba a közösen töltött refis évekből? Az alsós diáktársaitok közös ünnepeinken lelkesen mondott miatyánkját. Annak a korodbelinek a pillantását, aki a Magdeléneumban-Isten dicsőítve fogyatékosságában átölelte lábad, és könnyben úszó szemekkel szeretetre kiéhezve kereste pillantásod. Gondolj a gondozott gyerekekre, akik apa, anya nélkül élnek, s átölelték nyakad, mert valamit megcsillantottál nekik Isten szeretetéből Karácsonykor… Vidd magaddal, s keresd ezeket a helyzeteket, mert ezek azok, melyek segítenek jól dönteni, józanságodat megőrzik, értékrendedet visszaállítják. Útravalóul adom és kérem: tartsátok életben lelkiismereteteket, minden földi dolognak megfelelő módját, mértékét kellő időben adjátok meg. Legyen célotok, hogy az odavezető utakat láthassátok, s abból a Krisztusin járjatok. Ne felejtsétek el múlandóságotokat, melyben segít a szükséget szenvedőkkel való törődés, hogy elmondhasd: „Sírtam, hogy nincs cipőm, míg láttam valakit, akinek lába nem volt.” Tudd, hogy semmi sem véletlen – minden gondviselés, azaz mindennel célja van az Atyának életedben, hogy küldetésed beteljesítsd. Ne terelje el figyelmed semmi a lényegről! Légy lelkes, rajongj az igaz ügyért: Istenért. Féltelek benneteket, nehogy későn döbbenjetek rá, mi is az élet valójában. A sivár létforma, az Isten nélküli élet tényleg nem viselhető el csak tudatmódosító eszközökkel. Minden dolgot az annak, a helyes értékrendnek megfelelő súlyponttal kezeljetek. Ne legyen fontosabb semmi mások és saját üdvösségeteknél, s erről semmi sem terelje el figyelmedet! Minden mindennel összefügg. Az, hogy te megcsinálod-e a házi feladatot vagy sem, kihat arra,hogy a világ jobb lesz, avagy rosszabb. „Két út van előttem, melyiken induljak…” Csak kettő, és indulni kell! Egy szélesebb, könnyebb, de sivár, és egy nagyon szűk, betyár nehéz, de rendkívül színes, gazdag. Hasonló minden utunk: vágyak, kezdeti lelkesedés, tervezés, munka, sok idő, energia, majd – ha nem figyelünk, s általában a cél előtt – kedvetlenség, unalom törhet ránk. Mekkora kegyelem, hogy ettől a másodperctől kezdve új emberek lehetünk. De lesz-e még s meddig lehetőségünk? Elkezdhetek Irigykedés helyett mások örömének örülni. A másokkal szembeni erős kritikát magamra gyakorolni, s vele elnézőbb lenni. Mert fordítva csapdába lépsz, lelked fejlődése megtorpan, torzul. Nem könnyű, mert minél előrébb jutsz, minél Krisztusibb a szereteted, annál nehezebb lesz. El fogsz bukni, de azonnal pattanj fel, ne fetrengj a földön. Nehéz lesz, mert lelked ruhája egyre fehérebb, fényesebb lesz, s azon az apró kosz is jól látszik majd, de ez által könnyebben is mosható, fehéríthető. Így van ez mindannyiunkkal mint az ácsmesterrel. Rosszabb esetben megnyugszunk a „majd lesz valahogy!” felkiáltással, vagy építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk ki magunkból. Aztán rádöbbenünk, hogy magunknak kell, majd abban a házban laknunk, amit építettünk, s ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk. De már nincs visszaút, Te is építőmester vagy, Te is nap, mint nap kalapácsot fogsz a kezedbe, hogy szöget verj a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel. Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd. Megpihentünk, visszanézve, hálát adva. S újult erővel már előttünk a következő mérföldkő: az érettségi. Nem csak a szellemünk, hanem lelkünk, szívünk, jellemünk érettsége az igazi mérce. Minden földön töltött lélegzetvételünkkel, gondolatainkkal, tettünkkel a végső ünnepre, Isten előtti számadásra készülünk. Ezt ne felejtsétek el egyetlen pillanatra sem. „Az egyszeri ember édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy szent életű embert. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK…” Azt kívánom nektek imádsággal, Isten áldását rátok kérve, hogyha valaki megkérdezné tőled: Mit tennél, ha megtudnád, hogy még 1 napod van hátra a földi életedből, nyugodt szívvel, Istennel vezérelt békés, szerető lélekkel, mosolyogva, tiszta lelkiismerettel azt mondhasd: Ugyanazt, amit eddig! Rolyák Géza

Esszé

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Nyírfalvi Károly: Na jó, de mi legyen a címe? Legegyszerűbb, ha mindjárt az elején leleplezem magam. Nem gyakori, de ennek az írásnak előbb megvolt a címe, minthogy tudtam volna pontosan, miről fogok írni. Nagy vonalakban elkészült az előzetes vázlat, majd valami szerencsés véletlen folytán ráakadtam egy bekezdésre, mely nagyon is ideillik, kockáztatva az in medias res féle kezdést, és az abból fakadó értetlenséget. Íme az idézet: „Néha, mintha mentegetőzne a komoly hangért – és nem polgárpukkasztás okából –, Stevens a verseinek furcsa, a költeménnyel semmiféle kapcsolatban nem álló címeket ad, melyeket az amerikai írástudók eredménytelenül próbáltak értelmezni. Mit tartsunk az olyan címekről, mint „Le Monocle de mon Onle”(Nagybácsim monoklija) vagy „Akinek garathurutja volt”, mikor épp fel is cserélhetnénk, vagy valami egészen mással helyettesíthetnénk őket anélkül, hogy az utánuk következő verset a legcsekélyebb mértékben is megzavarnánk?” (Serge Fauchereau: Századunk amerikai költészetéről) Azt a sajátos és egyszeri gondolatot húzza alá, miszerint a címnek csupán funkciója van, miképp az ember nevének, legalábbis az európai gyakorlat szerint. Az egyszerűsítés, ha szóba kerül a vers, ne kelljen már az egészet elmondani, gondoljunk csak bele, azt mondjuk Óda, s mindenki tudja, hogy József Attila Ódájáról van szó. Vagyis a cím funkciója a körülírás helyett az elkülönítő megnevezés. Ahogy visszaemlékezem gyerekkori tanulmányaimra, gyakran tapasztaltam, hogy a címnek eleink nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Ezt bizonyítja, hogy a legtöbb népdalnak nincs igazi kitalált címe, hanem a gyűjtők a kezdősort kiemelték címnek. Ugyanez az eljárás sokáig élt a műköltészetben is. Talán csak a hasonlóságok elkerülése végett kezdtek kitalálni markánsabb, csak a szerző észjárására, és a mű szűken vett témájára utaló címeket. Az ilyen korai leíró címek precízek, egyben rendkívül terjengősek voltak, a praktikum szelleme túlhaladta őket, és megjelentek a rövidebb, megjegyezhető címek. Napjaink szépirodalma sokféle címadási eljárást ismer és használ. Van, aki előre tudja, mi legyen a mű címe. Van, aki nem dönt előre, menet közbeni sugallatra vár. Igaza is van, úgy gondolom fontosabb, hogy milyen az adott mű, minthogy ütős legyen a címe. Van, aki címként kiemel egy sort a kész szövegből, van, aki a kezdősort teszi meg címnek, jelezvén az első, az indító sor központi szerepét, van, aki zárójelbe teszi a címet, arra utalva, hogy nem az a legfontosabb, de címnek lennie kell, különben nem lehet beszélni az adott versről. Az is gyakran előfordul, hogy sikerül egyetlen olyan jó kifejezést találni, amely magába sűríti a szöveg témáját, vagy jobb híján a cím műfaji megnevezés. Nézzük a cím jelentőségét az olvasó szempontjából. Be kell vallanom, ha egy addig ismeretlen könyvet lapozgatok, hogy mely művet olvasom el azonnal, abban irányadó szerepe van a címnek. Akár tetszik, akár nem. Ha tetszik, akkor nincs kérdés, elolvasom a verset, ha nem tetszik, akkor azért, hogy vajon a szöveg is ennyire elrontott, vagy csak a címadó múzsa nem járt a helyszínen épp? Ezek után miféle tanácsot adhatnék? Ne tulajdonítsunk a címnek túl nagy jelentőséget, ha jön, jön, ha nem, ne erőlködjünk. A vers a címmel kezdődik, de a megírás első mozzanata nem feltétlenül a cím kiválasztása. Eljárhatunk a korábban felsorolt módszerek szerint, találhatunk ki újakat is, verse, szövege válogatja, mikor mi a jó megoldás. Láttam már olyat is, hogy valaki számozta a verseit. Vagy, ahány sorból állt a vers, az a szám volt betűkkel kiírva címként. Aprócska feladvány, olvasót aktivizáló rejtvény. Mint olvasó, mint szerző bátran állíthatom, jó agytorna. A végső következtetés: fontosabb a jó mű, mint a blikkfangos jó cím, mert mégiscsak a versnek kell mély nyomot hagynia az emlékezetünkben, ha sikerül egy jó címet találni, örüljünk, hogy majd az olvasó annak alapján emlékezik és beszél róla. Egy biztos, címet is úgy kellene adni, ahogy a természeti népek, az indiánok adtak gyermekeiknek: egy ideig figyelték a gyermeket, majd kapott valami csak rá jellemző, abszolút a személyiségét jelképező nevet. (Felnőttként egyszer indiántáborban is jártam. Minden gyerek maga választotta arra a tíz napra indián nevét. Én a következőt: Könnyű Toll. Kicsi voltam, vagyok, és viszonylag könnyen írok, ha megvan a téma és a lendület.) Én egy ideje így próbálok címet kitalálni, keresni verseimnek. Nem mindig sikerül. A legfontosabb tehát az ihlet, és hogy a címadás, -keresés legyen mentes minden görcsösségtől és agyalástól. Járható út még a munkacím, annak megtartása, az igazán jó műveket olykor maga a közönség is átkereszteli. Élik a maguk szerzőtől független életüket. Tehát nincs recept. Csak a kegyelmi állapot cím- és névadáskor. Nyírfalvi Károly

Kritika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Balatincz Miklós: Édes Anna sokadszorra Tagadhatatlan, hogy egy lélektani regény színpadi megjelenítése nem éppen egyszerű feladat. Kosztolányi műve nem krimi, pedig mennyivel könnyebb dolga lett volna Soós Péter rendezőnek és Thuróczy Katalin dramaturgnak, abban az esetben, ha az író nem a pszichológiai folyamatokra (a miértekre) hanem kizárólag a gyilkosságra helyezte volna a hangsúlyt. A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában játszott színdarab formáját tekintve bírósági kihallgatás, mivel egy cseléd, Édes Anna (Darabont Mikold színművész) kettős gyilkosságának indítékát/indítékait keresi, a bírói kérdések köré építve a cselekményt. Ez a megközelítés azért előnyös, mert megragadja a Kosztolányi műben megjelenő lélektani hangsúlyt, amit maga az író számtalanszor kiemelt még a regény megírása után is. Fontos megjegyezni, hogy Kosztolányi elutasította az egyszerű értelmezések helytállóságát (pl. osztályellentéten alapuló társadalmi konfliktus) és így a gyilkosság miértje végül nyitott kérdés maradt. A vizsgálóbíró (Urbán Tibor színművész) igyekezete, hogy egyetlen okra vezesse vissza Édes Anna tettét (pl. politikai gyilkosság, rablógyilkosság, a bántalmazásra adott reakció, szerelmi bánat stb.) egy klasszikus emberi erőfeszítés, ami arra szolgál, hogy a komplex lelki folyamatokat leegyszerűsítsük, érthetővé tegyük. A bíró szerepe három szempontból is fontos. Az első szempont, a darabban meg nem jelenített szereplők (Moviszter Miklós doktor, Moviszterné, Moviszterék cselédje Etel, Druma Szilárd) gyilkosságértelmezésének magába foglalása, annak az érzékeltetése által, hogy az igazság megfogalmazása lehetetlen. A második, Anna cselekedtetése, ami segíti a főszereplő érzéseinek és homályos gondolatainak jobb kifejezését. A harmadik pedig a folyamatos előreutalás a cselekmény korábbi pontjain a később bekövetkező eseményekre, ezzel teremtve egyfajta feszült, várakozással teli légkört a nézőkben. Éppen ennek a feszültségnek a létrehozása és fenntartása volt az egyik nagy kihívás a dramaturg számára, hiszen feltételezhetően nem ez volt a közönség első Édes Anna élménye. Óriási buktató lehet továbbá, hogy egy ilyen – elsősorban – lelki folyamatokra „kihegyezet” művet úgy vigyenek színpadra, hogy megfelelően tudják érzékeltetni a számtalan, összetett pszichológiai jelenséget, de mégse váljon lapossá a cselekmény. Véleményem szerint ezt a nehézséget sikerült kiküszöbölni. A megmerevített pillanatképekben az átvezető zenének, a bíró elegáns és távolságtartó magatartásának és a misztikus fényeknek köszönhetően végig érzékelhető volt a feszültség és mindez szinte olyan benyomást keltett, mintha Anna lelkiismeretének vallomása elevenedett volna meg előttünk. Azt gondolom, hogy a színművészek részéről egy összeszedett produkciót láthattunk. A Vízy házaspár kapcsolata rendkívül jól manifesztálódott Varga Mária és Németh János kiforrott színészi munkája nyomán, viszont Köles Ferenc (Patikárius János) játékát néha egy kissé erőltetettnek és eltúlzottnak éreztem színre lépésének első jelenetei során, a későbbiekben azonban nem okozott csalódást, mivel a szerelmi lázban égő Jancsit és a Vízyéket megviccelő aranyifjút a Kosztolányi regényhez illő ízzel alakította. Különleges ízt adott továbbá a színdarabnak a cseléd, Stefi szerepe. Rajta keresztül „takarékosan” lehetett megjeleníteni bizonyos szálakat a műben, mint például Báthory Árpád a kéményseprő házassági ajánlatát, vagy a színre nem vitt szereplők személyiségét. Füsti Molnár Éva kifogástalanul hozta a cserfes cseléd szerepet. Azonban az ő játékuk is Annához volt igazítva, hiszen végig ő állt a mű középpontjában. Az ő szerepe volt talán a legnehezebben eljátszható, mivel úgy kellett a mű centrumában állnia, hogy közben a félénk és egyszerűségéből fakadóan rejtélyes lány is teret kapjon. Darabont Mikold remekül megállta a helyét a különböző jelenetekben. A félszeg, befolyásolható cselédlány karakterét ugyanolyan jól alakította, mint a Jancsit megvigasztaló és a szexualitás területén sem teljesen tapasztalatlan nő szerepét. Összességében egy jól összerakott színdarabot láthattunk, ami minden fontos szálat megjelenített, ami a gyilkosság indítéka lehetett, az összehangolt színészi játékon és a bírói előreutaláson keresztül. Mindez érzékletesen szolgálta a paraszti sorból származó lány, Édes Anna középpontba kerülését, rejtett lényének körvonalazódását. Külön pozitívum, hogy a regény mottóját a Rituale Romanumot közös nevezőre hozták Édes Anna esti imádságával („Én Istenem jó Istenem…”), ami egyrészt keretként is funkcionált, másrészt tökéletesen illeszkedve a színdarab hangulatához nyitva hagyta a kérdést: Miért tette Anna? Balatincz Miklós

Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Szinay Balázs: A Karinthy karakter Karinthy Frigyes Esszék és kritikák I.: Írások írókról; Írók és könyveik címen megjelent gyűjteményes kötetéről Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember a kötet egészére vonatkozóan, elég nagy bizonyossággal, éspedig pozitív értékítéletként. Ilyenkor a kötet elolvasásával félig-meddig már csak leellenőrzi korábbi feltevései helyességét. Szinte rögtön, a kézhezvételekor érzi a kritikus, hogy a műről kritika fog születni, mert erről kritika kell, hogy szülessen, és ráérez a majdani elemzés főbb gondolati szálaira, kulcsfogalmaira. Nem revizori alapossággal és közönnyel elemez, hanem önkéntelenül-természetesen-játékosan-bohókásan, a műélvezet legmagasabb fokán, mivel, ha megtehetné, az ilyen könyveket olvasná el egy szuszra, szünet nélkül, elejétől a végéig, függetlenül attól, hogy azok miről is szólnak, mert a tartalom ebben az esetben tényleg megengedheti magának, hogy csak másodlagos legyen – noha valójában ez mégis csak ritkán fordul elő. Ezeket a köteteket lehetne az úgynevezett mámor-könyvek kifejezéssel illetni. Mámor-könyvek, vagy élménykönyvek: olyan írásművek, melyek gondolatiságában, szövegvilágában, stílusában elmerülni eufórikus élményt jelent. Az ilyen kötetekből mintha az olvasó már pár oldal után kihallaná a szerző felé intézett kérdését, melyet csak úgy Tanár úr kéremesen hozzá intéz, így: – Szinay, készült? Erre pedig a bátor, kalandvágyó, kíváncsi olvasó lelki szemeit lesütve, szinte suttogva azt felelheti magában: – Tanár úr kérem, én készültem. Igen, ezekre a kötetre készülni kell. Mind lélekben, mind műveltségben, mind alázatban. Nincs itt helye a félrebeszélésnek, ha az összhang, az egymásra hangolódás megvan, a szerző és az olvasó már a kötet elején magára ölti szerepeit, a tanító és a tanítvány léthelyzetét, és kettejük között izzó, eleven, alkotó párbeszéd indul. Ugyanez történhet például Babits, Márai, Hamvas köteteit olvasva, és bármiféle elfogultság nélkül állítható, hogy jelen összeállítás is e kategóriába sorolható. Ahogy a fülszöveg ígéri: „… Óriási meglepetés lesz ez a könyv azoknak is, akik ismerik, szeretik Karinthyt, és rajonganak érte. Ugyanis ezeknek az írásoknak csak töredéke jelent meg egyszer könyv alakban…” „…A meglepetés oka nem is az ismeretlenség, hanem az írások milyensége. Az ötletbűvész, a sziporkázó humorista kritikáiba és elmefuttatásaiba át tudta örökíteni mindazt az írói erényt, amelyet szépprózában, versben, humoreszkben kibontakoztatott. Roppant egyénisége áttöri a műfaji korlátokat, s minden műformában önmagát adja. Ezáltal lenyűgözően érdekes olvasmányok ezek az írások.” És a fülszöveg nem túloz! Karinthy e kötet minden írásában egyszerre novellista, költő, esszéista, humorista, filozófus, kritikus stb. Az egész szöveg hibátlan esztétikai élmény, mely által az olvasó gondolkodásmódot, életszemléletet, világnézetet gyakorol. Egyrészt a XX. század első felére jellemzőt, másrészt a Karinthy félét, harmadrészt pedig egyfajta módon a mindenkori értelmes és univerzális emberét. Mintha az egyes írások mondatonként épülnének fel, az egyes mondatok pedig szavanként lennének tökéletesen egymás mellé illesztve. Nehéz elképzelni, hogy ilyen tiszta, választékos, olvasmányos, tartalmas szövegvilágot valaki spontán módon létrehoz. Karinthy kötete csupa báj, csupa humor, csupa ráció, csupa éleslátás és figyelmesség. Egy féloldalas mondaton az ember pillanatok alatt, tánclépésekben végigszalad, úgy, hogy az minden pillanatban világokat nyit meg a lelkében. Általában véve eszszéihez és kritikáihoz képest a kritikus által hirtelenjében leírni kívánt esszé vagy kritika erőtlen, üres piszmogásnak hat. Karinthy szinte minden kritikája lélekanalízis is egyben. Nála még a szerző és a mű nem különválasztható. A kritikával személyiséget elemez, jellemrajzot is készít, nem szorítkozik pusz-

Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

tán a szövegminőség vizsgálatára, de ő az, aki ezt minden kétséget kizáróan, külső hivatkozás nélkül, természetes műveltségére, ember- és világismeretére alapozva megteheti. Egy-egy kritikában vagy esszében elsősorban nem arról ír, hogy mit tud az adott műről, hanem, hogy mit tud az adott mű szerzőjéről, illetve arról, ahogy őt és művét a világműveltségben el lehet helyezni. Elemzései közben mintha intuícióira hagyatkozna, mintha ráhangolódna, ráérezne a szerzőre. Nála a kritika reflexió, továbbgondolás. Egy-egy kritikában valóságos nyomozati eljárást folytat a szerzőre és művére vonatkozóan. Mindenközben, írásai által apró bolygókat hoz létre, szövegei izzók, élők, elevenek, állandó mozgásban vannak. Különösen kedvelt szerzőiről – akikkel általában baráti kapcsolatban áll – patetikusan és ihletetten ír. Ilyen például Kosztolányi, Tóth, Ignotus. Az Irodalmi Lexikon 1963-s kiadása szerint Karinthy volt az az irodalmár, aki mindenhez értett egy kicsit, jelen kötet olvasatában viszont inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy mindenről tudott annyit, amennyit kellett, és csak azt, amit egész pontosan kellett. Általában véve sokoldalún képzett, szellemi polihisztor benyomását kelti, vagy ahogyan ő írja olyan emberét: „…akivel nem kár vitatkozni.” Eszmefuttatásaiban nincs egy felesleges gondolat, egy felesleges szó sem. Írásait jellemzően nem alakítja hosszúra, a lényeg kifejezésére törekszik, szövegei általában kettő, két és fél A/4-s oldal terjedelmet tesznek ki. Ennyibe sűríti bele a lényeget, de előfordul mindössze kb. 15 mondatból felépülő kritika is a kötetben. Persze a terjedelem függ attól is, hogy egy-egy írás hol, mikor, mely lapban, mely változatában lett közölve. A kötet első, Írások írókról alcímet viselő fejezete az 1914-es kiadás szerkezetét követi, szövegezésében azonban attól helyenként eltér, míg az Írók és könyvek alcímű függelék korábban meg nem jelent írásokat, illetve az első fejezetben szereplő írások bővített változatait tartalmazza. A közölt anyag nagy része korábban folyóiratokban, napilapokban, antológiában szerepelt, az összeállítás legfőképpen az egykori Nyugat közléseiből válogat, időrendi sorrendben. Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember… Az ilyen köteteteket kezébe véve először fellapozza elől, majd hátul, méricskéli, esetleg meg is rázza, mint valami ajándékdobozt, aztán végül enged a kísértésnek, beleolvas, és végigárad rajta…, de most egészen fura ez a Karinthy karakter. A könyv címlapjáról Karinthy kemény, merev, szigorú, már-már félelmetes arckifejezése és tekintete nézz vissza ránk, ugyanaz az ábrázat, melyet szinte kivétel nélkül minden róla készült fotón láthatunk, ezzel szemben belső világa egy végtelenül nyitott, gazdag, szellemes, ízes, érzelmektől feszülő csodavilág. Hogy milyen volt Karinthy valójában és teljes egészében, azt csak az tudhatja, aki személyesen ismerte, nekünk marad a bizonyosság, hogy egy rendkívül szuggesztív, nagy hatású, kivételesen felkészült és rendkívüli fantáziával megáldott szerzőt tisztelhetünk személyében. Az Esszék és kritikák I. címen megjelent összeállítás forgatása ajánlott a laikus, műkedvelő közönség és kritikusok számára egyaránt. A műkedvelőknek önfeledt szórakozás, kikapcsolódás, ismeretszerzés, elgondolkodás céljából, a kritikusoknak pedig kritikai- és stílusérzékük elmélyítésére, a kritika módszertanának behatóbb tanulmányozására. Szinay Balázs

Írások írásokra

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Nyírfalvi Károly-Cseri János: Anekdoták és haikuk „A mandarin elmegy a festőhöz, és megrendel tőle egy elefántot ábrázoló könnyed, tusfestményt. A megállapodás szerint fél év múlva visszatér, és mondja, miért jött? A festő visszakérdez, mit is kért tőle, mire a válasz, hogy egy elefántot. Kis időt kér, úgy félórát, előveszi az eszközeit, és tíz perc múlva mutatja is a kész művet. Laza mozdulatokkal megfestett, táncoló elefánt látható a papíron. A mandarin néz, néz, és előáll a kaján kérdéssel, mihez kellett magának fél év, tíz perc alatt végzett. A festő karon fogja a mandarint, odavezeti egy szekrényhez, kinyitja. Egyszeriben papírkötegek zúdulnak a földre, s mindegyik lap az elefántot ábrázolja különböző helyzetben, ezernyi meg ezernyi vázlaton. A festő elnézően mosolyog, a mandarin lehajtja a fejét, hallgat. Milyen jó volna mindezt megírni egyetlen haikuban, s megelőzné megszámlálhatatlan kísérlet, vázlat. S miért ne, ha belülről fakad? Semmi sem lehet idegen, ami gazdagít. Nem kell írni, elég olvasni, tenni egy pillantást, egy olyan pillantást, már haiku lehet az is.” E két bekezdéssel zárul a lap 10. számában megjelent esszé, mely a haikuról szól. Nem gondoltam volna, hogy valaki veszi a fáradságot, és annyira komolyan veszi költői kérdésnek beillő hosszabb sóhajom, hogy mindjárt egész haiku-füzért ír a téma kapcsán. Magam is úgy gondoltam, egyetlen háromsorosban ezt az anekdotát képtelenség megírni, még egy három képből álló képregény is nehéz hozzá. Talán egy elbeszélő költemény. Egyik olvasónk mégis megpróbálkozott vele, mintegy írásban felvéve a történet fonalát, beszédbe elegyedett így velem. A fáradság, a szándék, az akarat megérdemli, hogy eredményét közkinccsé tegyük, ezzel indítva reményeink szerint bizonyos időközönként jelentkező új rovatunkat. Nyírfalvi Károly *** Cseri János Táncoló elefánt (haiku-füzér) Újjászületve Ezerszer vázolt, sosem ismétlődve lett, ember az ember. Az alkotó Úgy lát ahogy te, de úgy ábrázol bármit, ahogy senki más. A gyakorlat gyümölcse Képesség és vágy, tudást formálni olybá, idő teremje. Táncoló elefánt Könnyed mozdulat, de amiért fizettél, kevesen látják. A kép Röpke pillanat – tíz perc az életedből – örök nyomot hagy.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Zoltay Lívia: (Át)változás Krisztina a negyvenes évei vége felé járt. Az arca még mindig szép volt, finom vonásait válláig érő, gesztenyebarna haja keretezte. Alakján látszott, hogy valamikor sokat sportolt, de már nem volt olyan vékony, mint fiatal korában. Most már inkább enyhén molettnek tűnt. Mindig szolidan, de elegánsan öltözködött. A kosztümöt nem engedhette meg magának szerény hivatali beosztotti fizetéséből, de blúzokat, szép pulóvereket hordott, szövetnadrágot, és néha szoknyát. Az egész megjelenésén látszott, hogy a lehetőségeihez képest igyekszik a lehető legtöbbet kihozni magából. Egy lánya volt, aki egyetemre járt, s most külföldön hallgatott egy fél évet ösztöndíjjal. Ő, a lánya volt Krisztina büszkesége, „élete értelme”, ahogy oly sokszor hangoztatta. Huszonöt éves volt, mikor a lánya megszületett. A házassága nem tartott sokáig, a férje néhány év múlva elhagyta őket egy másik, Krisztinánál fiatalabb nőért. – Banális történet – mondta Krisztina, ha valahol, valamikor szóba került az eset. – Sokunkkal megtörténik. S valóban. Az első néhány hét, hónap gyötrelmekkel telt, Krisztina úgy járt-kelt a világban, mint egy élőhalott. Gépies mozdulatokkal látta el az otthoni teendőket, vitte és hozta a kislányát az óvodából, végezte a munkáját. Nem rendezett jelenetet, nem szitkozódott, még akkor sem sírt, amikor teljesen egyedül volt a gondolataival. Elfogadta a helyzetet. De legbelül valami megszakadt benne. A lelke megsérült, és ő úgy érezte, soha nem lesz már a régi. A lánya cseperedett, szép volt, és okos, kedves és szerény. Krisztina őszintén hitte, hogy lányával kárpótolja az élet félresikerült házasságáért, boldogtalan szerelmi életéért. Mindent, amit csak tudott, igyekezett megadni a lányának. Az utóbbi években Krisztina hivatali alkalmazottként dolgozott. Revizor volt. Ellenőrzött, és ha hibát talált a könyvelésben, büntetett. Számviteli főiskolát végzett, és volt is érzéke a számok száraz, egyhangú világához, azonban a büntetést soha nem érezte testhez álló feladatnak. Ez meg is látszott a munkáján. Főnöknője, egy harminc körüli, magas, sovány, karót nyelt, mindig kifogástalanul öltöző és állandóan rosszkedvű nő, valahányszor Krisztina letett az asztalára egy kész jegyzőkönyvet, kifakadt: – Én nem tudom, miért nem lehet egy normális munkát összehozni végre? Mióta vagy már itt? Tíz éve? A törvény egyértelműen megmondja, hogy ebben az esetben milyen mértékű bírságot kell kiszabni, és te mégis, mintha nem értenéd, mindig kevesebbet javasolsz! Ezen kívül, amit leírtál, pontatlan, és nincs megfelelően alátámasztva jogszabályi hivatkozásokkal. Ez így nem jó, írd újra, légy szíves! – Nem vagyok jogász – suttogta ilyenkor Krisztina, persze csak úgy maga elé, félhangosan, de a főnöknője meghallotta, és szúrós szemeivel tetőtől talpig végigmérte a már számtalanszor kioktatott, megalázott nőt, aki jószerivel az anyja lehetett volna. Ám ez cseppet sem érdekelte a fiatal, öntudatos, egyedülálló, katonás fegyelemmel élő, karrierista nőt. Minden alkalommal megsemmisítő csapásokat mért Krisztinára. Nem volt nehéz dolga. Krisztina magában régen feladta a mindennapi harcokat, talán már akkor, amikor a férje elhagyta. Lányán kívül nem érdekelte semmi. Nem vett részt a nagy versenyben, ami ebben a modern, civilizált világban folyt. Nem tülekedett jobb állásért, több fizetésért, nem próbálta magát megszerettetni a főnökével sem. Arra azonban mindig nagyon vigyázott, nehogy véletlenül túl durván, vagy ingerülten szóljon vissza, hiszen az állását azért nem akarta elveszíteni, a lánya miatt. Csendben tűrt hát, s csak néha engedett meg magának egy-egy halk, de soha sem túl szemtelen megjegyzést. Átírta a jegyzőkönyvet ezúttal is, s most már meg is felelt a munkája. A napjai csendes egyhangúságban, rutinszerűen teltek. Reggel felkelt, lezuhanyozott, fogat mosott, felvette az előző este kikészített ruháját, aztán elindult a munkába. Busszal, majd metróval utazott. A hivatal épülete melletti pékségben vett magának egy sajtos kiflit, vagy egy kakaós csigát, és valami üdítőt. Nyolc óra előtt tíz perccel minden áldott nap ott ült az asztalánál. Dolgozott. Hetente, kéthetente végighallgatta a főnöknője becsmérlő, rosszindulattól sercegő mondatait, eltűrte, ahogy már-már emberi mivoltát is megkérdőjelező módon végigpásztázza, miközben újra és újra elszavalja, mennyire rosszul végzi a munkáját. A munkaidő leteltével aztán szépen hazament. Időnként találkozott egy-egy barátnőjével, vagy az édesanyját látogatta meg, de legtöbbször otthon tett-vett a lakásában. Egyhangú napjainak egyetlen fénypontja az volt, amikor a számítógép elé ült, és a lányával beszélgetett. Ilyenkor egy csapásra elfelejtette a szürke hétköznapokat, s nem törődött a sérelmeivel sem. Lánya szépsége, sikerei az egyetemen simogatták a lelkét, és melegséggel töltötték meg anyai szívét. Egy fáradt, borongós őszi napon is ugyanúgy indult minden, ahogy eddig, évek óta már. Krisztina korán reggel bent volt a hivatalban, és dolgozott. Kicsit talán jobb kedvű is volt, mint szokott, büszkén mesélte kolléganőjének, akivel egy szobában ültek, hogy a lánya milyen jól veszi az akadályokat az egyetemen, s ő alig várja, hogy nemsokára hazajöjjön a szünidőre, s egy kicsit együtt lehessenek. A következő pillanatban azonban nyílt

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

az ajtó, s a főnöknő, miután belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, leplezetlen ellenszenvvel Krisztina felé vette az irányt. Fogta a kezében lévő vaskos paksamétát, és ledobta az asztalra. Akkorát csattant, hogy Krisztina, és megilletődött kolléganője szinte egyszerre rezzentek össze. A főnöknő dühtől vöröslő arccal kiabálta: – Egyik jegyzőkönyved rosszabb, mint a másik! Még egy általános iskolás is jobbat ír nálad! Reggel hét óra óta bent vagyok, és próbálok valamit kihozni ezekből, de reménytelen! Mint ahogy te is! Jobb lenne, ha átkérnéd magad másik területre, vagy új munkahelyet keresnél, mert erre a munkára te alkalmatlan vagy! – süvöltötte, és amilyen gyorsan beviharzott, épp olyan gyorsan ki is rohant a szobából, erőteljesen becsapva maga mögött az ajtót. Krisztina érezte, hogy elönti a szégyen, s tetőtől talpig elvörösödött. Ha nincs ott a kolléganője, aki vele szemben ült dermedt arccal, talán még el is sírja magát. „Alkalmatlan!”, hangzott az ítélet, s ez most, oly sok év után, telibe találta Krisztinát. A kolléganője próbálta vigasztalni, de Krisztina udvariasan elhárította. – Nincs semmi baj – mondta, s valóban így is gondolta. – Csak egy pillanat volt, de már nem fáj – s ahogy kimondta ezeket a szavakat, azonnal érezte, ahogy oldódik lelkében a feszültség, s mintha évszázados béklyók hullottak volna le róla, hihetetlenül könnyűnek tűnt most minden. – Felmondok – suttogta, s elmosolyodott. – Krisztina! Ne! Most ideges vagy, érthető, hisz megbántottak, megsértettek, de gondolj a lányodra, ne csinálj butaságot! – kérlelte a kolléganője. – Az volt butaság, hogy éveken át eltűrtem ezt a bánásmódot, és nem mentem el innen! – vágta rá Krisztina, s az ajtó felé vette az irányt. Ahogy kilépett a szobából a folyosóra, elindult a főnöknője irodája felé. Bekopogott az ajtón, majd, miután meghallotta, hogy „tessék”, belépett a szobába. A főnöknő éppen jegyzőkönyveket olvasott, s gondterhelt arccal kémlelte a papírhalmokra vetett sorokat, majd felnézett, egyenesen Krisztina szemébe. – Felmondok! – mondta Krisztina határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Karakánsága még a főnöknőjét is meglepte, mert tőle szokatlanul, mintha együtt érezne vele, megkérdezte: – És van már másik munkahelyed? Ha gondolod, szólhatok hivatalon belül, hogy vegyenek át másik területre, biztos lesz, ami közel áll majd hozzád. – Hozzám az áll majd a legközelebb, ha végre elmegyek innen – hadarta Krisztina, s maga is meglepődött azon, amit mondott. – Letöltöm a felmondási időt, és közben keresek magamnak másik munkát. Csak találok valamit. Neked pedig azt tanácsolom, hogy keress magadnak egy férfit, mert itt lenne az ideje! Csak találsz valakit! Rád férne egy kis boldogság, mert ez itt, – mutatott az asztalon heverő papírhalmokra – ez bizony nem az! A főnöknő először elképedt, de a következő pillanatban már üveges szemekkel meredt maga elé. Ezúttal nem kiabált, egyetlen szót sem szólt. S Krisztina tudta, hogy most minden egyes szava célba talált. Nem szánt szándékkal, nem előre kitervelten mondta, amit mondott. S bár nem akart, mégis győzött. Csendben kiment az irodából, ott hagyva a még mindig magába roskadva ülő nőt. Délután jókedvűen indult hazafelé, útközben még fütyörészett is. Érezte, ahogy minden egyes porcikája megtelik élettel, s olyasfajta magabiztosság lett úrrá rajta, mint egyszer régen, az esküvőjén, amikor szép volt, és fiatal. Fogalma sem volt, milyen munkát keressen, de azt biztosan tudta, hogy hamarosan megtalálja a megoldást. Este felhívta a lányát, és elújságolta neki, mi történt. A lánya örült, hogy így döntött, s azt mondta, épp itt volt az ideje, hogy otthagyja az állását, hiszen úgysem becsülték meg. Krisztina végre erősnek érezte magát. Látszólag ugyan semmi oka nem volt erre, hiszen se állása, se társa, mégis, hosszú évek óta először hitte, hogy hamarosan az ő ajtaján is kopogtat a boldogság, az olyan nagyon régen látott vendég, s remélte, hogy ezúttal sokáig marad…. Krisztina most egy elegáns belvárosi üzletben eladó. Idősebb hölgyeknek ajánl szép kosztümöket, szoknyákat, blúzokat, kabátokat. Nagyon szereti a munkáját, s testhez állónak is érzi, hiszen a főiskola előtt kereskedelmi iskolába járt. Egyre többször találkozgat egy elvált, középkorú férfival, akivel színházba, moziba, kiállításra járnak. Valahányszor meglátja, érzi, hogy minden alkalommal egyre erősebben dobban meg a szíve. Talán létezik szerelem, ennyi idősen is, gondolja, és elmosolyodik…

Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Zoltay Lívia: A lecke Cicuska – így hívta mindenki a környezetében – nem csekély anyai nyomásra egy napon úgy döntött, feltör. Éppen elég volt már a nyomasztó lakótelepi létből, kicsi szobája cseppet sem trendi bútoraiból, szülei küszködéséből, és egyáltalán: csinos volt, fiatal, hát akkor miért ne? Miután anyjával összedugták a fejüket, úgy döntöttek, hogy mivel a tanulás szóba sem jöhet, (pénzbe kerül és sok időbe, no és Cicus nem igazán boldogul a tudományokkal) mindenképpen olyan munkahelyre van szüksége, ahol jelen kell lenni, ahol mutatni kell. Egy bevásárlóközpont exkluzív dohányüzletében kapott állást, és ott – amint feltételezték – valóban megfordultak módosabb férfiak. Cicusnak csak annyi volt a dolga, hogy szépen mosolyogjon, miközben kiszolgálja a vevőket. Az első fizetéséből fel is tuningolta magát. Fodrászhoz, kozmetikushoz ment, s ne feledjük a műkörmöst sem, hiszen a csillogó mintákkal díszített, hosszú karmokról semmi pénzért nem mondott volna le. A második és harmadik fizetéséből póthajat varratott magának, s bevásárolt jó néhányat vékony alakjához illő, feltűnő ruhákból is. Édesanyja megtoldotta valamivel az összeget, s a hatás még elképesztőbb volt, mint amire egyébként számítani lehetett. Apja mindehhez semmit sem szólt, az évek során megszokta már, hogy a két nő mellett legfeljebb csak potyautas lehet, így a legtöbb, ami tellett tőle, egy-egy rosszalló arckifejezéssel kísért fejcsóválás volt, és esetleg ennyi: – Minek ezt, kislányom? – Ejnye, Bandi! – dörrent rá ilyenkor a mama. – Hát azért, hogy felfigyeljenek rá! Hogy elkerüljön erről a sivár nyomortelepről! Hogy jól menjen férjhez! És Cicuska valóban mindent bevetett. Hosszú, festett szőke hajával (ne feledjük a toldalék-hajat, persze), kreatívnál kreatívabb mintákkal díszített körmeivel (dolgozzon az a műkörmös a pénzéért), szexi, falatnyi ruhácskáiban semmiképpen nem tűnt szürke egérnek. Szabályosnak a legjobb indulattal sem mondható, karakteres arca teljes mértékben passzolt ehhez az összképhez. S hogy szép volt-e Cicuska? Az egy más kérdés. De feltűnt. És ez volt a lényeg. Hódító hadjárata roppant sikeres volt annak ellenére, hogy még csak rövid ideje állt a dohányboltos alkalmazásában. Nem is maradtak el a dicsérő szavak, s Cicuska ilyenkor, hasát behúzva, mellét kinyomva (na, azt még meg kell csináltatni, csak akadjon valaki, aki finanszírozza) állta a bókokat. Teltek, múltak a hetek, s már voltak olyan vásárlók, akik csak az ő kedvéért jártak az üzletbe. Így tett egy harmincas évei közepén járó, jóképű, jól öltözött, mindig rendkívül finom illatú, magas, barna hajú férfi is. Mint kiderült, Gábornak hívták és – ahogy mondta – ingatlanbizniszben utazott. A lány, valahányszor meglátta, érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, s a nyilvánvalóan erős szimpátiára egy cseppet rásegített az a vélelem is, hogy az illető jómódú. – Jóképű, és még pénze is van! Ez az, lányom, meg kell fogni! – darálta anyuka, felhörpintve a szokásos esti, szigorúan egy pohárka vörösborát. Apuka megint a fejét csóválta, de annyit azért kijelentett, hogy ha a lányának tetszik, ám legyen, csak ne dobja oda magát neki rögtön, mert azt nem szeretik a férfiak. Cicus esténként, munka után találkozgatott Gáborral, s ilyenkor lovagja mindig egy fekete BMW-vel érkezett. – Nem a legújabb típus – gondolta a lány (mert ismerte ám a dörgést, utánanézett a neten), de azért nem rossz. A férfi egyszer, vagy kétszer elvitte vacsorázni. Nem mentek drága helyre, mert Gábor spórolt, nem szerette szórni a pénzt, ahogy mondta. Az étteremben ő nem evett, mert vigyáznia kellett magára, mivel így harminc fölött már könnyen elhízhat az ember. Cicusnak ezzel nem volt gondja, huszonkét évével, kislányos, filigrán alakjával tömhetett magába akármit, meg sem látszott rajta. Hát falt is szorgosan. Egyik este egy szál fehér rózsát is kapott, azért csak egyet, mert Gábor nem kedvelte a nagy csokrokat, felesleges pazarlásnak tartotta. A mellnagyobbításról érdekes módon másképp gondolkodott, azt kilátásba helyezte a lánynak, feltételként csupán annyit szabva, hogy ismerjék meg jobban egymást. Felderült Cicus arca, ragyogott, mint a piros alma törölgetés után, ahogy ezt meghallotta. – Jaj, zene füleimnek! – zengte anyuka. – Csak el ne rontsd nekem! Hamarosan eljött a várva várt nap, amikor Cicus úgy döntött, bemutatja udvarlóját a szüleinek. Anyuka egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy mire a vendég megérkezik, minden tökéletes legyen. Mivel Gábor ügyelt a vonalaira, csirkesalátát készített neki, a többieknek pedig rántott húst sült krumplival, uborkasalátával. Apát leküldte a szemközti kis boltba üdítőért. – Hozhatsz magadnak egy-két doboz sört is, elvégre ünnepelünk! – hadarta, s türelmetlenül várta, hogy az utolsó szelet hús is kisüljön. Gábor pontosan érkezett, s nem okozott csalódást. Anya és apa elégedettek voltak a látvánnyal, hát még, amikor anya kapott egy szál gerberát is! Majd elolvadt a büszkeségtől. – Jól teszed, Gáborkám, hogy nem vered felesleges költségekbe magad! – rebegte, majd kihúzta magát, mint aki nagyon okosat mondott. Gábor az utolsó falatig megette az összes csirkesalátát, ami két meglett embernek

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

is becsületére vált volna (kímélő étel, ehet belőle annyit, amennyit csak akar), majd, miután megitták a kávét, elvonultak Cicussal a szobájába. A szülők jókedvűen konstatálták, hogy hiba nincs a lányuk választottjában, apa nyugodtan ült le újságot olvasni, anya mosogatott. Egy órácska múltán Cicus előjött apró birodalmából, mosolyogva, szerelmesen, s odasúgta anyjának, hogy ő még ilyen figyelmes, ilyen kedves, ennyire érző szívű férfival soha nem találkozott. – Nem is lehet egy lapon említeni a sok bunkóval, akikkel eddig dolgod volt, lányom! – csapta össze a tenyerét anyuka. – Mondtam neked, hogy ésszel kell férjet fogni! – vigyorgott, és cinkosan apára kacsintott, aki ezúttal igazat adott neki. Cicus, miután ezt megtárgyalták, egy pohár limonádét vitt be kedvesének a szobába. Elidőztek még ott egy darabig, aztán nyílt az ajtó, s Gábor udvariasan közölte, hogy ő most már menne, nem szeretne alkalmatlankodni. – Micsoda jól nevelt ember! – állapította meg anya. Másnap Cicus epedve várta Gábor hívását, vagy jelenését az üzletben. Biztos volt benne, hogy találkoznak. Ám eljött az este, s Gábor nem jelentkezett. – Talán dolga van – szólt anyuka. – Egy ilyen elfoglalt ember nem ér rá minden nap cicázni. Majd hív, ne aggódj! De Gábor nem jött, és nem telefonált, sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Cicus kezdeti magabiztossága egyre inkább alábbhagyott, már nem felfelé, hanem lefelé nézett, miközben munkába igyekezett. A vevőkkel sem volt olyan kedves, mint korábban, a tulajdonos meg is jegyezte, hogy változtasson ezen, vagy fel is út, le is út. Cicus egy heti hiábavaló várakozás után végül vette magának a bátorságot, és felhívta Gábort. De miután beütötte rózsaszín mobiljába a férfi számát, a vonal végén a következő szöveget hallotta: „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Ekkor született meg agyában a felismerés: lekoptatták. Dobták, mint cigarettacsikket buszra szállás előtt. De vajon miért? Mit ronthatott el? Talán túlságosan nyomult? Az nem lehet, hiszen le sem feküdtek. Történt ugyan a szobában ez, meg az, na de az, az nem esett meg! A szobában… Hirtelen beléhasított egy gondolat. Hazarongyolt, tempóját egy gepárd is megirigyelhette volna (de egy versenyfutó mindenképpen), anyja és apja tátott szájjal bámulták, amint veszett vadként beront a lakásba, a szobája felé veszi az irányt, s bevágja maga mögött az ajtót. Kisvártatva anyuka jelent meg az ajtóban, s belépve gyermeke birodalmába, ott találta a zokogó Cicust az ágyon, kezében egy rózsaszín füzettel. – Ebbe a füzetbe raktam a spórolt pénzemet, amit a borravalókból gyűjtöttem, és én marha, megmutattam neki, amikor itt volt! – tört ki belőle. – Elvitte mindet, a francba, akkor rakhatta el, amikor egyedül hagytam! Hát ezért nem evett ez soha, és ezért nem jelentkezik! – kiabálta, majd könnyes szemmel, szipogva kérdezte: – Csak azt tudnám, hogy az autót honnan szerezte? Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Orémus Kálmán: Drága lányom, Elizabet! Igen, ezt a falut, a mi falunkat cipelted a hátadon, élőkkel és holtakkal, kicsikkel és nagyokkal Látod kislányom, mégiscsak megtanultam az amerikai nevedet, nem volt könnyű, mert úgy megszoktam a régit, hiszen vagy negyven éve Erzsikémnek neveztelek, vagy éppen Zsókámnak, amíg itthon voltál, meg azután is, álmomban. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, talán nem is lesz időd válaszolni, most mégis írok neked. Múlt héten temettük szegény keresztanyádat, gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes úr még tőled is elbúcsúztatta. Amikor a végén megköszöntem neki, azt mondta, ez így természetes, hiszen te közénk tartozol, még ott, messze a nagyvilágban is, mert a gyermekkorát senkitől nem lehet elvenni, azt cipeli magával egész életében. A tiszteletes úr nagyon okos ember, ebben is igaza lehet, mert mi itt úgy élünk, mintha mindig velünk lennél. Mindenszentekkor a te nevedben is mindig viszek egy koszorút az apád sírjára, tudom, te is megtennéd, neki meg biztosan jólesik. Azon a temetés utáni éjszakán szörnyű álmom volt. Egy darabig csak forgolódtam az ágyban, tudod, az én koromban már keveset alszik az ember. Azon gondolkodtam, hogy talán nekem sincs sok már hátra, mert szegény keresztanyáddal egyidősek voltunk, meg aztán a doktor úr is azt mondta, hogy most már jobban kellene vigyázni magamra. Érzem is, minden nap érzem, ahogy kiszáll belőlem az erő. Aztán csak elaludtam, és azt álmodtam, hogy ott vagyok abban a rettenetes nagyvárosban, a járdán egymást érik az emberek, az úton meg az autók. Ijesztő volt az a kavargó tömeg, már attól féltem, hogy eltaposnak. És akkor megláttalak téged. Fáradtan, meggörnyedve közeledtél felém, valami nagy-nagy sötét terhet cipeltél a hátadon. A tömeg szétnyílt, csodálkozva bámultak rád, de nem segített senki. Közelebb léptem, láttam az arcodat, melyről patakokban ömlött a veríték, már nem is léptél, inkább csak támolyogtál. Ekkor jöttem rá, hogy mi van a hátadon. Előbb csak a templomot ismertem fel, aztán a házunkat. Igen, ezt a falut, a mi falunkat cipelted a hátadon, élőkkel és holtakkal, kicsikkel és nagyokkal. – Segítsen, édesanyám, segítsen! Nem tudom letenni! – súgtad elhaló hangon. Akkor megfogtam a templom tornyát, megemeltem az egész falut, és valami megkönnyebbült mosoly suhant át az arcodon. Így vittük, ketten a terhet, a te terhedet végig a nagyvárosi főutcán. Akkor reggel döntöttem el, hogy levelet írok neked. Kérlek, nagyon kérlek, hogy még egyszer, utoljára gyertek haza. Mindenképpen jöjjön Jánoska is, mert látnom kell, mielőtt meghalok. Tudom, jól tudom, hogy három éve, amikor itthon jártatok, azt mondtad, soha többé nem hozod ide a gyereket, mert te jó amcsit akarsz belőle nevelni. Utána azt írtad, hogy a gyerek teljesen megzavarodott. Még otthon is, így írtad „otthon”, mintha ez nem lenne az, magyarul válaszolt olykor a kérdésekre. Az iskolában meg elújságolta, hogy ő magyar, és tőled is mindenfélét kérdezgetett. És Henrit, a férjedet ez teljesen felháborította. Megértelek, hiszen isten őrizz, hogy rosszat akarjak neki. Legyen csak jó amcsi, ha te így gondolod. Mégis, nagyon kérlek, hogy most az egyszer, utoljára, gyertek haza. Azt is megígérem, hogy nem fogom Jánoskának szólítani. Dzsoni, látod, már ezt is megtanultam, az a neve, hogy Dzsoni. Ma is előttem van, hogy tömte magába a túrós rétest, már azt hittük, rosszul lesz tőle. Karácsonyra azóta is mindig megsütöm, elképzelem, milyen jóízűen enné Jánoska. Aztán odaadom a szomszéd gyerekeknek. Emlékszel, tavalyelőtt küldtél nekem ajándékba egy egyszer használatos fényképezőgépet. Furcsa egy világ lehet nálatok. Én még a menyasszonyi ruhámat is eltettem annak idején, hátha jó lesz neked. Megvan, mind a mai napig. Ott meg egyszer használatos dolgokat gyártanak. Micsoda pazarlás! Bár, én csak egy falusi öregaszszony vagyok. Sokat gondolkodtam, hogy mire használhatnék én egy fényképezőgépet. A múlt éjszaka kitaláltam. Sütök egy tepsi túrós rétest, lefényképezem, és elküldöm Jánoskának. Erről majd mindig eszébe jutok, addig is, míg el tudtok jönni. Bár, most meg azon gondolkodom, vajon lehet-e jó amcsi, aki szereti a rétest? A mielőbbi viszontlátás reményében, soha el nem múló szeretettel: Anyád *** Orémus Kálmán

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Orémus Kálmán: Mindhalálig Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon született. Kicsiny volt, töpörödött, ráncos bőrű. Felsírt, mellette mosolyogtak. – Olyan szép vagy, és annyira jó gyerek! – mondta később anya, majd magához ölelte. – Rossz fiú vagy, sohasem akarsz délután aludni! – korholta az óvó néni. – Rohadt egy kölyök ez, mindig letépi a virágaimat! – szólt a szomszéd bácsi. Múltak az évek, kamaszodott. – Gyere le focizni! – kérlelték a haverok. – Tudod, hogy te vagy a legjobb, nélküled semmi esélyünk. – Soha nem lesz belőled semmi – legyintett lemondóan Kovács tanár úr. – Lusta vagy, és még szemtelen is. – Imádlak – rajongott Hédike az 10. á-ból. – Egy mamlasz vagy – húzogatta a száját Helénke a 11. b-ből. Aztán mégis felvették az egyetemre, meglett a diploma is. – Örüljön, hogy felvettük, tudja, hányan jelentkeztek erre a helyre! – nézett rá szigorúan az első főnöke. – Örüljenek, hogy megszereztek! Tudod, hogy milyen nehéz manapság ilyen jó munkaerőt találni? – mondta a korábbi tanára. Talán neki volt igaza. – Zseni vagy, imádlak – mondogatta neki Elvira szerelmük hajnalán. Aztán összeházasodtak, jöttek e gyerekek. Valahogy minden olyan fáradt lett. – Egy élhetetlen lúzer vagy, utállak! – kiáltott fel egy estén ugyanaz az Elvira. – Apa egy hős! – ellenkezett dühösen a lánya, és elsírta magát. – Apa lúzer, apa lúzer! – kiabált a fia, és odabújt az anyjához. A válás után néhány évvel találkozott Ágival. – Zseni vagy, imádlak! – mondogatta a lány, de ő valahogy most már nem tudott ennek örülni. – Zseni vagy, de én nem zsenit akarok hanem, egy férjet – szólalt meg Ági egy este. Többé nem látta. Lassan lépkedett fölfelé a ranglétrán. Belekóstolt a politikába is, egyéni jelöltként indult a helyi választásokon. – Ez egy fasiszta – állapították meg róla a baloldaliak. – Gátlástalan hazaáruló – tettek rá jobbról egy lapáttal, s végül egyáltalán nem bánta, hogy ebből az egészből kimaradt. – Remélem, főnök, sokáig közöttünk lesz még, hiszen maga nélkül itt megállna az élet – szólalt meg egy napon a legkedvesebb munkatársa, akit annak idején még ő hozott a céghez. – Másnap a bezárt ajtón keresztül hallotta, amint ugyanez az ember azt mondja a titkárnőnek: Mikor akar ez már nyugdíjba menni, azt hiszi, nélküle megáll az élet? Egyre többet betegeskedett, napról napra fogyott az ereje. – Őszinte leszek magához, nagyon súlyos az állapota – mondta a professzor a kivizsgálás után. – Ugyan, apuka, ne hagyja el magát, hiszen ez csak egy múló rosszullét – magyarázta zavart mosollyal a lánya, aki, mielőtt meglátogatta, elbeszélgetett a professzorral. Ő csak feküdt és feküdt a nagy, tiszta fehérségben. Lehullott róla minden, ami az elmúlt évtizedekben rárakódott. Eltűnt Kovács tanár úr és a szomszéd bácsi, Hédike és Helénke, a jobboldal és a baloldal. Kicsiny lett, töpörödött, ráncos bőrű. Egy gyönyörű vasárnapi hajnalon ment el. Talán mosolygott. Mellette felsírt valaki. Orémus Kálmán

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

J. Simon Aranka: Szorít a cipő Kedvetlenül bandukolt az úton. Minden reggel egyre nagyobb erőt kellett gyűjtenie, hogy képes legyen szorongástól gombostűfejnyivé szűkült gyomorral elindulni a munkába. Százféle kifogást is talált, amiért otthon kellene maradnia, mégis ment. Évek óta, napról-napra megtette az utat, de a kezdeti lelkesedés közben valahol elveszett. Egyáltalán nem csodálkozott, amikor az iskolát megpillantva összeszorult a szíve. Rég nem érezte már azt a kellemes bizsergést, amit valaha a tanítás öröme okozott. Az aulában a szokásos zsibvásári zsongás fogadta. Nem is olyan rég még szerette ezt a hangulatot, rajongott a munkájáért, de lassan, szinte észrevétlenül, valami elromlott. Mint a ragály, amely alattomosan, váratlanul üti fel a fejét, úgy terjedt a változás. Gyorsan és megállíthatatlanul. Mire szembesültek vele, már csaknem mindenkit megsebzett, megfertőzött. Az ő sebei már elgennyesedtek, s hivatástudata biztosnak hitt pillérei egymás után inogtak meg. „Jobb, ha ezen most nem rágódom!”, győzködte magát a tanári szoba felé menet. A gyerekek nem vehetnek észre semmit abból, ami a szíve mélyén zajlik. A pedagógusnak kötelessége mindig derűt és kiegyensúlyozottságot sugározni. Bárcsak eltűnne végre az a hatalmas gombóc a torkából, és görcsbe rándult gyomra is kiengedne! A lépcsőn fölfelé lépkedve annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre a lefelé rohanó nagyra nőtt fiút, aki teljes lendületével elsodorta, és a korlátnak taszította. Az első pillanatban úgy érezte, eltört a gerince. Levegő után kapkodott, és megpróbált kiegyenesedni. A fiú meg sem állva hátranézett, röhögve odavetette: „bocsika”, aztán továbbrohant. Legszívesebben azonnal sarkon fordult volna, hogy a lehető legmesszebbre meneküljön innen, de azt is tudta jól, hogy sehol sem várják tárt karokkal a megváltozott körülmények hálójából szabadulni kívánó tanárokat. Végül is az élete elől nem szaladhat el az ember. Élni kell, ha már egyszer megszületett, az élet pedig kiadásokkal jár. A számlákat nem fizeti ki helyette senki, és a boltban sem adnak semmit ingyen. Muszáj kibírni, muszáj tovább csinálni. Szemével a fiút kereste, de az már eltűnt. A délelőtt szerencsére nagyobb megrázkódtatások nélkül döcögött tova. Aznapi utolsó órája a hatodik osztályban volt. A teremben a szokásos ricsaj és rendetlenség fogadta. Míg a naplóban lapozott, lopva a fiúra pillantott, aki reggel elgázolta. „Nem akarom megszégyeníteni az egész osztály előtt, majd szünetben négyszemközt beszélgetek vele”, határozta el. Az óra első része viszonylagos rendben zajlott. A bomba akkor robbant, amikor megkérte a gyerekeket, hogy vázlatíráshoz vegyék elő a füzetjeiket. A fiú minden előzmény nélkül az arcába vágta: – A k.... anyádba! Érezte, hogy a hirtelen támadt dühtől lángba borul az arca. – Mit mondtál? – Azt, hogy menjen a p....ba – rántotta fel a fiú vigyorogva a vállát, és elégedetten tekintett körbe kíváncsian figyelő osztálytársain. Tudta jól, hogy nem veszítheti el a hidegvérét. Nyugalmat erőltetve, halkan megkérdezte: – Miért mondtad ezt? – Én nem mondtam semmit – felelte a fiú flegmán, földre szegezett szemmel. – Óra végén beszélni szeretnék veled. Négyszemközt. – Nem érek rá magával dumálni! – A türelem már régen elhagyta, de még uralkodott magán. – Kérlek, hozd ide az ellenőrződet! – Nincs itt. „Miért kell mindent elviselni? Miért?”, lázadozott egyre sürgetőbben igazságérzete. A fiú padjához ment. Megállt előtte. – Tedd a táskádat az asztalra! – Magának nincs joga a táskámban kutatni! – Én nem is akarok belenyúlni, majd te kipakolod. – Én ugyan nem! – ordította a fiú. Felkapta a táskát, teljes erőből a falhoz vágta, és kirohant a teremből. A totális tehetetlenség érzése szinte megbénította. Ha a gyereknek valami baja történik, azért vonják felelősségre, ha utána megy, hogy megkeresse, és az osztályt magára hagyja, akkor meg azért. Végül a többség mellett döntött, és az osztállyal maradt. Bármennyire is akarta, képtelen volt gátat szabni előtörő könnyeinek. Kezei remegtek, amikor megpróbálta eltüntetni az árulkodó cseppeket. Még ki kell tartani, nincs vége az órának. „Az ólomlábak is csak célba érnek egyszer”, sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor megszólalt a csengő. Azonnal az igazgató irodájába ment, hogy beszámoljon a történtekről. Főnöke – már nem is tudta, hányadszor – azzal próbálta megnyugtatni, amit amúgy is tudott, hogy kollégái ugyanebben a cipőben járnak, a szülők jelentős részét úgysem érdekli az intő, és inkább hisznek a gyereknek, mint a tanárnak. – Elküldeni sem lehet az iskolából, még akkor sem, ha minden kolléga tanítási óráját rémálommá koreografálja – zárta le az igazgató a beszélgetést, végére hagyva a legnyomósabb érvet. – Ne felejtsd el, hogy minden pályaelhagyó tanár helyére legalább tíz másik jelentkező vár. Örülj, hogy van munkád! Hazafelé menet végig csak erre a beszélgetésre tudott gondolni. Szóval nincs segítség. Hiába szorít a cipő, jobb híján el kell viselni. Évek óta ezt teszi, de most úgy érezte, elég volt. A kisebesedett lábnak másik cipőre, az összetört szívnek gyógyulásra van szüksége. Döntött. Nincs senki, aki segítsen, tehát egy megoldás marad: elhagyni a pályát. Talán rögtön jelentkezik tíz másik a helyére, de vajon meddig még? Meddig bírja a szorítást, meddig viseli el a kiszolgáltatottságot az ember? Mi történik, ha nekik, a tízeknek, százaknak is túl szűk lesz az a cipő? Hamupipőke mostohatestvéreinek példáját követve addig vagdosnak le a lábukból, amíg, ha fájdalomtól ordítva is, de belefér abba az elszabott cipőbe? És ha mégsem? Mi lesz, ha egyszerre rúgják le meggyötört lábukról? Végül is, kit érdekel? Ő – legalábbis lélekben – már mezítláb megy haza. J. Simon Aranka

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Kondor Zoltán: Órakereskedés – Csrrrrr... Csrrrrr... Csrrrrr... Tessék, Juhász-antikvitás! – Jónapot kívánok! Kal Andor vagyok, és most olvasom itt a szórólapban, hogy ELADÓ! Alatta pedig egy telefonszám, és más semmi. Jó helyen érdeklődöm? – Persze, hiszen tényleg minden eladó! – És megmondaná hogy mi? A páromnak szeretnék valami értékeset, és egyedit... – Amit csak akar... különben a lányom is eladó! – Ezt hogy érti??? – Úgy, hogy van itt az alagsorban pár berendezett kuckó, és az egyikben üzletelget. Imádják a kuncsaftjai! – Mi a profilja? – Főleg az amfóra, de bármit lehet nála kapni... – Órákat is árul? – Hogyne, mostanában azzal keresi meg a napi betevőjét! – Ne mondja! – De nem árt, ha előre bejelentkezik nála, azaz nálam, mert egyszerre csak egy vendéget fogad! – Miért??? – Mert tavaly ketten is kértek tőle egy-egy értékes Pásztor-órát, de aztán az egyik fizetés nélkül távozott. – Hogyhogy??? – Hát úgy, hogy amikor már őt kielégítette, de még a másikkal nem végzett, addig az első lelépett! Azóta csak rajtam keresztül lehet hozzá bejutni annak, aki valamit akar tőle... – Hogyan??? – Kér tőlem időpontot, és ha én úgy látom belefér, akkor beengedem, ezek után pedig azt kíván tőle, amit csak akar! – Hűha! – Természetesen a sorszámért előleget kell letennie, amit majd a lányom beszámít, és levonja a végösszegből! – Ezt nem értem... – Nézze, nekem is meg kell élnem valamiből, ezért a lányom minden kuncsaftja után százalékot fizet. – Mennyit? – Attól függ, miben egyeznek meg! Cirka tíz percentet. – Ez felháborító! – Én is mondtam neki, de nem ad többet! – Az a felháborító, hogy kihasználja a lányát! – Én??? Dehát én vagyok az atyja! Az a legkevesebb, hogy most, amikor már jól megy neki, visszaad valamit abból, amire véres verejtékkel megtanítottam! – Maga most viccel??? – Eszem ágában sincs! De amióta meghalt az édesanyja, neki kell becsábítani az érdeklődőket. – Miért, talán a kedves neje is üzletelt? – Naná! Legtöbbször estefelé, mert sötétben nagyobb volt rá a kereslet. – Éjszaka is??? – Én is csodálkoztam rajta, de a statisztikánk nem hazudik. Egyszerűen délutántól nagyobb a költekezési vágy, és ha egy potenciális jelöltnek olyankor van rá gusztusa, hát illik a kedvébe járni. – Elképesztő! – Nekem is az a véleményem, de első az üzlet! Amióta szegénykém eltávozott, muszáj volt valakinek az örökébe lépnie. Én ugye nem tehettem, maradt a lányom. – Ez mikor történt?

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

– Múlt hónapban volt tizenkét éve! Azóta a lányom űzi az ipart... – Ha nem titok, hány éves most a lánya? – Jövőre lesz húsz! – Csak nem azt akarja mondani, hogy hét évesen már árulta? – De, pontosan azt! Anyja vére, különben is elég könnyű volt beletanulnia, hiszen már ötévesen ott lebzselt mellette. Nekem mindössze annyi dolgom volt, hogy kitágítsam a látókörét... – Ez döbbenetes! – Nem volt választásom. Ha ismerte volna a nejem, maga sem tehetett volna mást! – Szóhoz sem jutok! – Hát én se juthattam a mellett a sárkány mellett szóhoz, de annak már szerencsére vége! – Hogy beszélhet így a megboldogultról?! – Maga tán örült volna, ha mindig ugráltatják? Ide állj, oda állj, ide tedd, oda tedd, nem jól csinálod te szerencsétlen, még be sem tudod jól állítani... – Akkor sem illik így emlékezni rá! – Hááát, pedig másképp nem megy! – És a lánya mit szól hozzá? – Az már nem törődik vele. Örül, ha lyuk van rajta és szelel, nincs ideje ilyesmivel foglalkozni. Ám a szakmáját imádja! A foglalkozása tölti ki minden percét, alig várta, hogy nagykorú legyen, és törvényesen is kézbe vehesse a dolgokat! Kitanult, az már biztos! – Hol? – Itt mindjárt a sarkon, a Macánál! Aki tőle is jobban ismeri a szakma minden csínja-bínját, hát az már festi magát! – El tudom képzelni!!! – Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a Borbélyról elnevezett óra volt eddig a legjövedelmezőbb! – Borbély-óra..., hát az meg milyen? – Mindig késik öt percet! – Mi ebben a jó??? – Hát az, hogy az elégedetlenek visszajönnek, és új üzletet ütnek nyélbe! Nekem meg ismét leesik a százalék! – Ez csalás! – Azért ezt így nem mondanám... – Miért??? – Mert ha mégis meggondolja magát, kis ráfizetéssel még mindig kaphat egy Pásztor-órát, és ahhoz már extra juttatás is jár... – Micsoda? – Az, hogy a vőm állítja be neki! – Na várjunk csak..., a lánya férjezett? – Hát persze, kénytelenek voltunk valamit kitalálni, mert én már nem bírtam a strapát! Tudniillik megromlott a látásom, és a türelmetlenebbje szóvá tette, hogy sokat bíbelődök vele. De jobb is így, öreg vagyok én már a folytonos készenléthez! – Ezt nem hiszem el... – Pedig elhiheti, ez a tiszta igazság! – És a vő? – Az a mamlasz? Az olyan teszetosza, hogy mindent mondani kell neki! Csak ott mereszti a szemét, tátja a száját meg a markát az az anyámasszony katonája! – Ő is ott van? – Na hallja! Valakinek csak kell ülnie a kasszánál, különben is ő vezeti a könyvelést. Azonkívül vigyáz a kellékekre, amíg a neje lezuhanyzik.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

– Még jó... – Ugyanis egy-egy kimerítő üzletkötés után, főleg ha a vevő alkudozik, úgy lefárad, hogy nem árt egy alaposabb tisztálkodás... – Azt én is elvárnám... – Na látja! Egy üde, és ifjú hölgy úgy kell a vásárlóknak, mint egy falat kenyér! – A nőknek is? – A lányom nem válogatós! Bárkinek megmutatja mindenét, elébük tárja legféltetebb kincseit, amire csak kíváncsiak! – A férje mit szól hozzá? – Ááá, őt nem érdekli a női nem. Ezért is választottuk éppen őt a jelentkezők közül... – Maguk ezért még egyszer ülni fognak! – Azt kétlem! Ezt csak állva lehet művészi fokon csinálni! – Hogyhogy nem csapott le magukra még az Erkölcsrendészet? – Azok? Ők az egyik legjobb kuncsaftjaink! Látnia kéne, ahogy már előre örülnek az újdonságoknak. Persze nekik kedvezményes áron kínálja az áruját, mert törzsvendégnek számítanak a rendszeres látogatásukkal. Akkor jönnek, amikor akarnak, őket soron kívül kiszolgálja. – És hogy bírja az állandó készültséget? – Néha azért pihen... Arra a pár órára felváltva helyettesítjük a vőmmel, a férfiakat ő veszi kezelésbe, a nőket bevállalom én. Persze mi nem vagyunk egy nagy durranás... – És most ki a soros kiszolgáló? – Ha öt perc alatt ideér, a vőm! De ha a kedves nejével érkezik, nekem is be kell állnom, és akkor négyesben... – Pfúj, maga disznó, azt lesheti! Katt! Bipbipbipbip.... Kondor Zoltán

Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Nyírfalvi Károly: Versklinika / Szöllősi Irma: Ősz Negyedik alkalommal jelentkezünk új rovatunkkal, mely nagyobb bepillantást enged a tanítványi láncolat irodalmi klub műhelymunkájába. Miről is van szó? Azt a munkát, és annak gyümölcsét igyekszünk demonstrálni, ami szerző, olvasó és kritikus között zajlik, ahogy egymás véleményeinek tükrében változik, fejlődik egy vers, jó esetben egészen addig a pontig, amikor mindenki elégedett az eredménnyel. Hiszen bármennyire is magányos műfaj a költészet, itt is lehet szerző, olvasó, vagy szerző-tanácsadó között megszívlelendően jó munkakapcsolat, s talán még többen bátorkodnak kritikát, útmutatást kérni, ennek nyomán pedig újabb és újabb, jobb és jobb versek, költemények születnek. Az összeállításban – tiszteletben tartva a hozzászólok anonimitását –, csak a szerző és a kritikus esetében tüntettünk fel teljes neveket. Terjedelmi okok miatt az összeállításban csak az elemzés szempontjából lényeges hozzászólások szerepelnek. Ez alkalommal Szőllősi Irma Ősz című versére esett: Fájdalmasan szép az ősz, ahogy fáradtan leveti ruháját, s levelén ott van még a sárga napsugár. A bokrok alján harmatcsepp meséli, hogy ismét elmúlott a nyár. A madarak tollukat cserélik, tudván, hogy szárnyuk hosszú útra vár. Nézem, csak nézem az őszi felhőt, mely nem lesz ugyanaz soha többé már, s ha a sugarakat eltakarja, lelkem vele együtt fáj. Gyönyörű, szomorú levéltakaró reád nemsoká kicsiny hópihe száll, s mire eljön az alkony, az alvó természet hideg kalitkába zár. De az utolsó sugarak ha megcsillannak, ott ahol a fenyőfa áll, újra elhiszem majd, hogy lesz még tavasz, és lesz még újra nyár.

F. E. Betakarítják a termést, lehullanak a falevelek, elmennek a vándormadarak, lehull a dér, meghal a természet... És ezt így megénekeljük. Szerencsétlen ősz! Szőllősi Irma Igazad van, Erzsébet...lehullanak a csodálatos levelek, de a természet NEM hal meg...!!!...ezért majd a „Virágszirom” című verssel fogok válaszolni hozzászólásodhoz – arról, hogy én mit gondolok...................

Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

...hogy ez ilyen szomorúra sikerült ??? – hát Istenem, mással is előfordult már, hogy az ősz elszomorítja... ...főleg, ha ősszel halt meg az édesapja...téged soha nem ért még bánat ...?...igaz, aki nem tudja, hogy a fénnyel mindig együtt jár az árnyék, az sosem lehet boldog... Nyírfalvi Károly Kedves Irma! Kicsit mintha rutinból oldotta volna meg, aztán ezzel a középre zárással csavart rajta egyet, de higgye meg, nem használt neki. Nem annyira rosszak azok a rímek, hogy el kellene rejteni őket, ráadásul így oly távolra kerülnek egymástól, hogy csak olvasva hallani őket. Nem is indokolja semmi a középre zárást, vagy akart egy vizuális réteget is a versnek? Ez a forma egy csonkolt tetejű fára emlékeztet. De nincs erre szükség. Legyen ez csak hagyományos, hogy látszanak nyelvi díszei, közben, hogy a ritmus se döccenjen, és a rímképlet is mesteri legyen, gyomlálja ki a felesleget, az elhagyható felesleget, és a közhelyeket, például az első sort. Mert az ilyen sorok elviszik giccses az egészet. Tehát: balra zárás, cizellálás, rímelés, és egy kompromisszum, ha már ragaszkodik ehhez a formához, a rímelő sorokat emelje ki valami módon. Dőlt betű, félkövér betűk, más betűtípus, sok lehetőséget kínál a számítógép. Egyébként nekem ez nem az őszről szól, hanem a fáról és köntösváltásairól, de tévedhetek is. Üdvözlettel: Károly F. E. Kedves Irma! Ne azt nézd először, hogy mit írnak, hanem, hogy kik, s azután olvasd el a megfelelő személy kritikáját. Mert van, aki épít (pl. Károly, meg FJammes), és van, aki rombol, ehhez még ősznek sem kell lennie. Szeretettel biztatlak a folytatásra, Károly meglátásai szerint! E. Szőllösi Irma Kedves E. ! Köszönöm kedves válaszodat. :)...ami a verset illeti , el kell ( ene ) olvasni a végét, hogy alaki lássa, megérezze : ez a vers nem pesszimista , a végén az örökzöld fenyő is az életet sugározza, nem pedig a természet halálát... és hát „elhiszem majd, hogy lesz még tavasz, és lesz még újra nyár...”...miért ne írhatnánk erről verset ? ki-ki a maga nyelvén... – de hát ezt neked nem kell magyaráznom.!..:) mindez nem jelenti azt, hogy nem fogom feltenni a javított változatot... A másik verset meg tényleg felteszem, Virágszirom címmel, abból majd látjátok, hogy én hogyan gondolkodom a természetről...de semmi baj, senki sem szegte kedvemet a folytatáshoz !!!....és ez a lényeg ...!!! Kérlek, válaszolj, ha elolvastad... szeretettel Irma F. E. Mindig van mit javítani egy versen – ez csak a szerző halálával van befejezve... Várom a javított változatot. Szeretettel, E. T. G. Irma, úgy érzem, kissé borongós hangulatban írtad e versedet, de azt is gondolom, hogy van benned annyi derű, hogy a kritikusi instrukciók alapján igazítsd, fényesítsd, egyénibb hangúvá tegyed...Mindig (de legalábbis legtöbbször) megéri az ilyen fáradozás... Szőllősi Irma FJammes, köszönöm, hogy itt jártál...van derűsebb is, de ennek is készül az új változata, még a héten. :) Irma

Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Szőllősi Irma Kedves Károly! Mindjárt az elején írom, hogy ezzel a középre zárással én is gondban voltam. – hát el kéne tudni dönteni, mikor érdemes, és mikor nem...de hát ezért ( is ) kérek kritikát...gondolkodom, lehet, hogy hosszabb sorokra kellene tördelni az egészet ? Szóval a középre zárással nem volt semmi szándékom, nem ragaszkodom hozzá. Nekem, – és gondolom, nagyon sokunknak – a mindenem az évszakok, és ezzel együtt a természet változása, újjászületése. Talán tudat alatt itt a fenyőfa örökzöldje, ami még számít. Nem furcsa, hogy örökzöld, miközben minden körülötte színről színre, évszakról évszakra változik ? Van viszont egy érdekesség, mert amikor ezt a verset írtam, kettő, teljesen más hangulatú vers született. Ha megengedi, akkor ezt a másodikat feltenném összehasonlításként, addig pedig javítgatom az elsőt...és utána újra felteszem. Köszönettel Irma Nyírfalvi Károly Szeretettel várom a másikat, és csak nyugodtan javítgasson, nem kell görcsölni, nem kell, hogy fájdalmasan szép legyen, elég, ha érzékletesen szép. Köszönettel: Károly Majd megérkezett a javított változat: Nézem, ahogy fáradtan leveti ruháját, de levelén ott még a sárga napsugár. A bokrok alján harmatcsepp meséli, hogy már ismét elmúlott a nyár. A madarak új tollukat cserélik, hisz szárnyuk még hosszú útra vár. Csak gomolyog a szürke felhő, de nem lesz ugyanaz soha többé már. Gyönyörű, szomorú levéltakaró rád nemsoká kicsiny hópihe száll, s mire eljön majd az alkony, az természet hideg kalitkába zár. S ha megcsillannak az utolsó sugarak, ott, ahol a magas fenyőfa áll, Elhiszem majd, hogy lesz még tavasz, és lesz még virágillatú nyár. Szőllősi Irma FJammes, köszönöm...hát nem ez a legjobb versem, de ezt meghagytam ilyen szomorúnak...kár, hogy nem tudom, a Virágszirom c. versemet ki fogja kritikusként olvasni, mert én pont arra lettem volna kíváncsi, hogy nálad átjön-e, amit a természetről ebben kifejezni akartam... (már fenn van az oldalon...annak azért örülök, hogy legalább az őszi fényeket sikerült elolvasnod, megfogadtam a javaslataidat, kihagytam az ismétléseket , stb, változtattam, sok jó, ösztönző javaslatod volt, szóval az szerintem ennél sokkal jobb lett. ..ma fel fogom tenni...hát roppant humorosan fogalmazol, szóval nem fejezem be véglegesen...:) egyébként tényleg van olyan versen, amit évtizedek múlva újraolvasva javítottam, és jobb lett, szóval mindig van remény... :)...A Balázs választására vonatkozóan, nekem mindenki kritikája jó, de örülnék, ha te is köztük lennél...:) :) Irma

Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Nyírfalvi Károly Irma! Engem a szomorúság nem zavar, de a sok felesleges szó, a töltelék szó igen. Még mindig lehetne húzni belőle, hogy ne kedélyeskedő legyen, hanem szikárságában szomorú, és képzelőerőnknek nyitott. Nem kell mindent leírni, holnap küldök egy kritikusi változatot, az talán egyértelművé teszi, hogy mire gondolok. Üdvözlettel: Károly Ígértem, egy kritikusi vázlatot, hát, nosza idemásolom. Nem kell elfogadni, csak arra kérem, gondolja végig, vajon miért húztam ki belőle egy csomó rövid, és egyre inkább úgy gondolom, ritmust segítő szót. Mert vannak fogalmak, melyek adott helyzetben, magukban rejtik az őket még jobban értelmező szavakat, járulékos kifejezéseket. Sok gyakorlással, erre magától is rájön a szerző. A javaslat: Ősz Fáradtan leveti ruháját, levelén még sárga a napsugár. Bokrok alján harmatcsepp mesél: ismét elszaladt a nyár. A madarak tollat váltanak, szárnyuk hosszú útra vár. Gomolyog a szürke felhő, nem ugyanaz többé már. Szomorú levéltakaró, rád kicsiny hópihe száll, s mire eljön az alkony, a természet kalitkába zár. Hol a magas fenyőfa áll, megcsillan az utolsó sugár, elhiszem, hogy lesz még tavasz, és lesz még virágillatú nyár. Üdvözlettel: Károly Szőllősi Irma Károly, köszönöm, hogy ismét időt szánt rám...megérte...tényleg tetszik, és érzem ( értem ) is a változást, de hát nehéz egyből megváltozni...– igyekszem –...én egyetlen s betűt az utolsó előtti sor elejére téve , ezt egy az egyben elfogadnám... köszönettel: Irma Nyírfalvi Károly Tegyen Irma, elvileg kell is, csak ha nem hangsúlyozza eléggé, „selhiszem” lesz belőle, írás közben vagy utána jó figyelni a beszédtechnikai részletekre, higgye el az Ön stílusa mondva jobban él, mint írásban. De ez még belefér. Ami meg a változást illeti, nem egyből ír úgy az ember, hogy fejben sűrít, összevon, stb. Írja le, ahogy jön, és amikor a papíron van, akkor gondolja végig alaposan, kell oda az a kötőszó, vagy nem, s ha igen, miért, s ha igen, miért nem. A gyakorlás segít ebben. Köszönettel: Károly Összeállította: Nyírfalvi Károly

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Jassó Judit versei A száműzetés idejére Nem tudsz aludni. Forgolódsz, bekapcsolod a ventillátort. A bort okolod, s ha lehetne, visszaforgatnád az idő kerekét. Jól tetted, hogy elküldted. Egyedül is jobb, mint együtt kétségekkel. Nincs mit tenni, de ha volna is, téged nem vigasztalna meg. Lehet, hív majd, telefonon vagy vacsorázni, elmond egy teljesen más verziót. Látod a pincért, rezzenéstelen az arca, s nem lesz kedved hazakísértetni magad. Hagyd, hogy a seb varasodjon. Ha nem piszkálod, jövő nyárra nyoma sem marad. Lesz két vagy három, leheletvékony heged, szőrével gyógyított kutyaharapások. Te döntöd el, hogy mi lesz ezután. Hogy leszel, ki vár vagy kit hazavárnak. Esténként pici szomorúságot érzel, de hidd azt, amit a többiek rutinosan szoktak, a front miatt van, hideg vagy meleg, teljesen mindegy. Az időjárás az oka, mint annyi másnak. Legyen egy jó könyv az ágyad mellé téve, ha mégsem tudsz aludni, vagy csak dísztárgynak. Régi szerelmek Öt tenyér kell, hogy megszámláljam őket. Mégis annyira egyek voltak: Amint kiúsztam békés kikötőmből Máris nekiütköztek hajóm oldalának. Igazából nem féltem tőlük sosem Csak figyeltem komoly, vizsla szemekkel Talán ez volt a baj? Ha engedem, hogy Ringassanak – hiszen csupán ennyi a lényeg. De megszegtem a szabályt: hozzájuk értem – Ízleltem, magamra csorgattam két marékkal őket Beléjük ittam, bár csípték a bőröm – És ők dühösek lettek, mert szerteszét futottak. Hajóm megállt, a tenger viharosra fordult Míg lent kuporogtam, volt idő számolni

Hány napja utazom, és ha visszafordulnék Vajon a szél kölcsönadná-e nekem szárnyait? Elmúltak az évek, csendes a víztükör Belemeríteni már nem merem a kezem. Csak odaközelítem, hogy érezzem a zúgást – majd visszakapom, és ölembe ejtem. Ketten beszélgetnek Én úgy szeretlek téged! (De hogy? Egy példát mondj.) Csss! Erre nincsen szó, mert nem lehet, mert nem való. Fogd meg a kezem, kérlek! (Igen, hozzád tartozom.) Látod? Nincsen titkom. Csak a legtisztább szándékom. Olyan nagyon jó veled. (Mégis, te hogy érted ezt?) Mintha vidámparkban lennénk, nyári estén, csak mi ketten. Óriáskerékre ülünk (Elandalít a gondolat.) Vattacukor mögé bújunk, két csók közt egy nagy nevetés. Nem bírod nélkülem? (Szóval, ez a szerelem.) a szerelem az, ami ott tart és elűz – ha elszaladsz, megvárlak egy-ültő helyemben. A kisasszony összesúgnak a háta mögött, ám ha kalapját lesodorja a szél utánaszaladnak és kezébe adják – nekik a látszat az igazán fontos vannak, aki érdeklődnek, megkérdezik tőle: hogy van – nem fáj-e a feje? és ha válaszol, máris panaszkodnak – ők minden alkalmat megragadnak erre. megint mások átfogják a kezét, vállát ajkukkal érintik, orukkal súrolják aztán gyöngéden arrébb taszítják – s várják a következő kósza érintkezést.

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Varga Nóra versei Életképek

Nyáresti gondolatok

Elkorhadt faág tavasz csókjától éled vágy-levelet hajt.

Csendben omlik rám az este sűrűje, csillagos sátorként fejemre simul, templomi magány világít felettem, az Isten illata most arcomra hull.

Holt árnyékomra görnyedő vézna testem időn taposva. Lelkem mélyében szavak ütötte sebek, fekete hegek. Égre kiáltó dermedt, csonka faágon fehér gyász-szalag. Sivár szobámban súlytalanul álmodom ajtóm bezárva. Ketrecben csapong vonyító, vak képzelet. Árván kuporog. Távolból megszűrt éjjel temette fények: a te csillagod. Mikor… Mikor búcsúzik az éj s az ébenből szőtt fény, mint álmos-szürke köd visszaköszön a jéggel szórt ólmos betonon, s múlik már szemedben, lüktető testedben a pillanatnyi varázs. Mikor rekedten mordul – mint üres gyomor kordul – a vén hajnali harang, – érces idegen hang – lassan elengedem kezed.

A fák lombja is hűs illatokat rejt, mint földre intő, védelmező árnyak, mert a bölcs ember sokáig nem felejt, szívében égnek furcsa, csonka vágyak. Csendben omlik rám az éjjel palástja, halkan peregnek az olvasószemek, mert boldog az, kinek van egy barátja, ki helyette, érte önként halni megy. S boldog az is, kit otthon vár valaki, szavát nem némítja el bús, méla gyász, mert tudja, érzi, érdemes szeretni, életét szenteli meg áldó fohász. Nyári éjjelen elsuttogott ima, halk kérés, mely talán a semmibe hull, vagy az Isten szép tenyerébe fogja s formálja, gyúrja még láthatatlanul. Nyáresti gondolatok 2. Csendben omlik rám az este sűrűje, csillagos sátorként fejemre simul, templomi magány világít felettem, az Isten illata most arcomra hull. Nyári éjjelen elsuttogott ima, halk kérés, mely talán a semmibe hull, vagy az Isten szép tenyerébe fogja s formálja, gyúrja még láthatatlanul.

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Debreczeny György versei kalaptörvény elfogadták az új kalaptörvényt ezentúl csak kalapot emelni szabad kalapot lengetni kalapot a magasba dobálni mostantól csak kalapozni szabad ott ahol senki se jár most pedig válasszuk ki szépen az önhöz illő hallókészüléket amit a magasba dobálhat ha éppen nincs önnél kalap válasszuk ki az önhöz illő fehér botot és a kutyát aki majd a mennybe vezeti röppályája az éjszakában fogamzásgátló anyagok hatására hermafroditává váltak a hím halak a szerelem azé aki megműveli az ujjait levágta a tehervonat és most növeszthet újakat a zene ütemét és a pulzusomat figyelem így mérem múlását az időnek a csillár lengését vizsgálom egy katedrálisban az érdem térden az akasztott ember lengésideje rögzített kötélhosszúság esetén független a kilengés amplitúdójától befogom a szám bonacci fia leonardo minden szám minden vers körzővel és vonalzóval szabályos tizenhétszöget szerkesztek én kvadrisztikusan vagyok irracionális egy elhajított test röppályája az éjszakában a legmagasztosabb önkifejezés

nem szabad megfutamodnunk (montázs Déry Tibor verseiből) alattunk hevernek a hosszú utcák hol színtelen lepkék szállingóznak egy ló végigfutott az utcán meghalt mikor delet harangoztak melléje feküdtem télen 4 órakor valamennyien elszenderedtünk egy pillanatra. elvitte a huzat fekete énekeimet jaj jaj minden év szívverése elfér bennem és minden lélegzet nem szabad megfutamodnunk mert gyöngék vagyunk a falovacska nyerített és lehajtotta fejét a föld fekete mint egy halotti lepedő feje lekonyult ezüst karikák úsztak szemében szaladt röptében elkapta a kenyeret énekelt elnyújtva énekelt folytassa valaki más (montázs a Comitatus folyóirat I. évf. 5. számának verscímeiből) nőmondatnyi táj zápor után csadorba zárva anyám néha dobj mindent a földre festek egy felhőt de így sem jobb folytassa más a bársonyos barakkban virágeső szikár szavakkal nincs már időm apollinaire anyám csadorba zárva nőmondatnyi zápor után fest egy bársonyos felhőt de így sem jobb barakkba zárva folytassa más a virágesőt dobj mindent a földre apollinaire nincs már időm a zápor csadorba zárva de így sem jobb nőmondatnyi zápor a táj dobj mindent a virágesőbe nincs már időm szikár szavakkal anyám egy bársonyos barakk apollinaire folytassa más folytassa most már valaki más

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Sánta Zsolt versei Odüsszeusz kelyhe Odüsszeusz kelyhe: áldás vagy kárhozat? Melyet csontos, nyűtt kezében tart a vándor, ha inni kell ezen dísztelen kupából: majd űzni kell tovább sercegve az utat. Örök idők vándorútjai törnek fel, mint mohos képzetek fáradt szemem előtt: keresve félszegen a barna, sovány nőt, kit az idő ködös szőnyege takar el. Mindig úton: valami múló cél után, melyet ha elér a kéz, újabb szakad fel soha nem látott mezőkön: majd menesztel, s nincs megállás és nincs pihenő, sután. Vándor, téged lám örök bolyongás riaszt, az otthon lágy tüze látatlan cél neked, melyet elérni sosem fog áldó kezed, majd szűk szoknya ölében sosem ér vigasz. A világ is ekként él: napra nap fordul, a fényt idővel úgyis elfojtja a tél, míg a hajra reáhull az örök, zord dér, majd a végső úton záró harang kondul. Vándor, ha kell, siess, ródd taposott utad, vagy új ösvényeken törj mind messzebb talán: az élet úgyis örök kérdés és talány, s úgyis halál a társad, majd ki elragad...

mikor lágy hajaddal játszott ujjam, már eldobva hever éltető múltam harag s csurogni rest könnyek alatt. Zúgó szél zavarja a lélek-tavat: harmat sem szitál, lágy eső pihen valami szentimentális hiten lelkemben. Rossz kés inog torkomon, s míg betegessé váló hajlamon rozsdát szitál felettem az Idő, s elhullva minden kéj, fény, szerető, valami bennem örökre meghalt, mint búzamező, mit sáska felfalt gondozatlan és mocskos ajakkal, úgy dacolok én is a rossz-sorssal, mint gyermek, ki holt apját siratja, kinek feneketlen kút a bánatja, s hiába hull majdnem ólmos eső: sápadtan áll a fény, mint vérmező fázós iszapján az elhullt tetem, most nem adni, csak temetni jöttem, hirtelen támadt, zúgó szavakkal, megkövült szívű, huzatos faggyal vértezve fel a vértezhetetlent: míg ősz bajom felett álló néhány szent gyémántkönnyekkel tán ajándékot ad roppanva múlva fagyos talpam alatt...

Halált síró szelek Könnyű tested lengő lepel fogja, én vagyok lelkednek zúgó foglya egyedül, árkos s múló szemekkel, míg a vég lágy szavakkal veszejt el... Hozzád, karodba lágy szél suhintott, megfagyott, égő ajkaid s arcod bús, elhagyott szerelmese lettem, Damoklész kardja zúgott felettem, de szerettelek, mint kutya az étket, mit koncként vetett elém az élet rabláncra hányt, torz, erős karokkal, s bennem zöld ágra csücsült bajokkal a remény kortalan belém feküdt: fáradt voltál tán s zordan ingerült,

Korai áhítat Hajnal van, s a fény rebegve mond messzi, egyszerű imát, míg a Nap megfeszült teste lassan kúszik hegyeken át. Felhők dacos harag-testén kék és vörös rianás kél, s a táj, mint felszentelt szentély lassan domborul, rajta fény, rebbenő harmat, csók buja tánca, s megannyi istenség zajos és gyönyörű vágya elfeledett mesét regél.

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Zefír üget égi lován, míg liliomot simogat, benne érzés: mosoly talány, melyet arcra vetülve ad.

Harmatos fent a Hold vég-világa, de miért, ha képe sápadt vakond, ki túr az éjjel lágy-óceánba', s hol itt, hol ott tűnik fel a bolond.

Ámor messzi bújócskában sosem volt tünde-lényekkel, míg szunnyad Mars messzi távol a harcos, zord kételyekkel.

Láz-csillagok nem értünk ragyognak, kongó, üres fazék az éjszaka, s mint utolsó csókot a halottra, a kéjek, lám eképpen hazudnak.

A Nap már hegyek ölét hagyva erőteljes izzásba csap, s mint tündöklő égi-hagyma ránk ezer étekben vigaszt ad.

Vérző most a távoli horizont, a Nap létét kibelezték vadul, lám: az éj csak az egyetlen hadúr, ki embert mindig ember ellen ront.

Lepkék vagyunk, kik tanácstalan törnek mind feljebb a fény felé, míg pirosló szárnyunk zuhan lassan a sír-rögök elé.

Fáradt vagyok, és nem értem, napom miért kúszik oly lassan, zajtalan: s míg szememet a tűnt ég felé nyitom, elcsurran képzetem unt hangtalan...

Gyöngy-nap, messze ne add el lelkünk, ha elmúlva már buksz tova a rossz horizont-medencében, mi záró léted fájó hona. Palást, boríts be lágy-szelíden, kit szárnytól fosztott meg az élet: s vedd el, ha kell, örök fényem, mint Ámorét, kit húz az éden... Pirkadat helyett... Bukik le a Nap, fázós karjain lassú csömör és lemondás kering, s nem robog fény feszülő vágyain, csak a csönd-vér zokog benne megint. Piros kármin ezüst ajkai közt lám duzzasztja felfútt tekintetét: s bennünk hull rommá a bukott és tört érzés, míg csillagok alá hull a lét. Te ajtó vagy a nyitott talányra, melyet megfejteni nem áll módunk, s ki-ki nemet, igent mond halálra, s eszerint fényt vagy zord átkot adunk. Lebilincselő annak az éjszaka, ki bort hörpint s útját rója tovább, s nem bukik földre angyalok szent szava: csak feledünk létet s megunt hazát.

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Budai Zolka versei december huszonharmadikán láttál ahogy feküdtem az ágytál fölött fél méterrel mozdulatlan és nem volt más alattam csak nedves lepedő és fél méterrel lentebb az ágytál december huszonharmadikán mikor láttál azt hitted én nem tudok róla rákérdeztél az infúzióra az ősz hajútól a sarki ágyon és annyit mondott várjon várjon kedves és te vártál lepedőnedves szemeiddel az ágytál mellett fél méterrel mozdulatlan december huszonharmadikán egymagadban jöttél megszorítani kezem és a két kéz lepedőnedvesen markolta egymást és remegett a haláltól fél méterre lehetett mikor ránk omlottak a hófehér falak december huszonharmadikán este túladagoltalak Halmazok A világ vagyok s világban a Föld, a kék, a piros, a sárga, a zöld. Európa. És Európában már a hang is vagyok: a szó, a dal. Már elkülönítve, megmunkáltan, múlttal és jelennel vagyok magyar. És én vagyok az ország, az egész, s az is, mi benne virágzik, enyész; és én vagyok a megye, a város, városban utca s utcában lakás; a kisszoba vagyok s a homályos íróasztali elszámoltatás, mert én ülök asztalnál, az ember, a két lábammal és két kezemmel; és én vagyok még beljebb, a lélek, én a büszkeség, és én a hibák.

Milliónyi dolog közepének vagyok titka – s titokban a világ. Ma A világ nőtt rád vagy te mentél össze, én nem tudom. Történt, ahogyan történt. Ma nem remegtem sokat, hogy még jössz-e, mert elhívtalak vagy magadtól, önként. Ma nem lángoltál, nem égtél úgy bennem s nem voltál más vagy több ebben az éjben, nem voltál muszáj vagy viselhetetlen hangtalan, halvány cigarettafényem. Az ember sokat csalódik magában. Ki mindent jól csinált, csalódik az is. Ráeszmél utóbb vagy annál korábban, hogy legfőbb ígérete álnok, hamis és céljai mind csak illanó igék. Becsapni és folyton becsapva lenni. Az igazat hagyni, szólni: „semmiség” s küzdeni azért, mi igazán semmi. Aludtam és keltem. Ültem és álltam. Terveztem is és fölvillant pár emlék. Ismeretlen arcok nevettek nálam és otthonosabban tett-vett a vendég. Nincs hova menni és nincs idő várni, ha másnál kopogok, mindig csukva van, mert másnál soha nem mehet be bárki. Ember az embertől nagyon nyugtalan. Hinnem kellene benned – hogy te jössz még, mert jönni szeretnél, szeretve önként, képzelni azt, hogy nem mehettél összébb és nem úgy történt, ahogyan az történt. Muszáj legyél vagy elviselhetetlen, utáljalak vagy imádjalak jobban, csak ne élj, mint ma, észrevétlen bennem, hogy kutassalak az irodalomban. Mindig este Csak a párkányra borultam. Egy életnyi terhet adva a könyöknek, hogy így hallgassam, nyomorultan, a falevelek mint zörögnek, s a kutyák e félhomályba esve mint ugatnak s némulnak hirtelen. Este van az utcán, mindig este s mindig árnyék a szívemen.

Versek

Lázas lelkem folyton beteg, cigaretta méri számban a fokát, s mint gyermek, aki reszketeg, nyűgös, éjjeleket nyafog át. Nem nyugszik semmi köröttem, sűrű, nyomasztó lég lebeg, fájdalmakat az örömben szikráztatnak a fény-jelek az égi, kopott műszerfalon. Csak, ami nincs, az világít. Minden más ama csillag-plafon elszürkült, ócska hibáit rejti, hogy senki se lássa. Így bújócskázik az éjjel s az időnek kattogása egy egész embert kibélel. Változok. Csöndben. Egészen. Egyre apróbb ponttá válok. Egyre erősebben érzem, hogy szétmállanak az álmok, a föld megfordul alattam, s itt dobban rajtam a hiány minden még nagyon szokatlan mellkasi rezonancián.

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 12. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Segédszerkesztő (versek és prózák): Beri Róbert Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Impressziók: Götli Kinga Réka Cikkek: Muhel Gábor, Sági Erzsébet Beszéd: Rolyák Géza Esszé: Nyírfalvi Károly Kritika: Balatincz Miklós Recenzió: Szinay Balázs Írások írásokra: Nyírfalvi Károly, Cseri János Novellák: Zoltay Lívia, Orémus Kálmán, J. Simon Aranka, Kondor Zoltán Versklinika: Nyírfalvi Károly Versek: Jassó Judit, Varga Nóra, Debreczeny György, Sánta Zsolt, Budai Zolka A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com