Comitatus I. évf. 4. szám by Szinay Balázs

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Tartalom Cikkek Götli Kinga Réka: Egy mosoly mindenkiben ott bujkál.......................................2. oldal Götli Kinga Réka: Gondolatok, reflexiók, meglátások .........................................3. oldal Brátán Erzsébet: Mit jelent a spiritualitás?...........................................................5. oldal Brátán Erzsébet: Mi hétköznapi még és mi spirituális már?................................6. oldal Szabó László Dezső: Államadósság és egyéni segítségnyújtás ........................... 7. oldal Pánti Mária: Boldog születésnapot Katona József!.............................................. 8. oldal

Műelemzés M. Fehérvári Judit: Babits Mihály: Esti kérdés (Műelemzés röviden) ................ 9. oldal

Esszék Urbán-Szabó Béla: A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolása... ...........................................................................................................................11. oldal M. Fehérvári Judit: Vörös és Ibolya*....................................................................14. oldal M. Fehérvári Judit: Gondolatok a paradoxonokról és a szeretetről .....................15. oldal Szinay Balázs: Mi az esszé?..................................................................................16. oldal

Novellák Lengyel János: Történelmi pikantéria, avagy egy túlvilági konferencia jegyzőkönyve ...........................................................................................................................19. oldal Lengyel János:: Történelmi pikantéria 2., egy újabb túlvilági konferencia jegyzőkönyve ...........................................................................................................................21. oldal Sazbó Nikolett: Lucifer tragédiája.......................................................................25. oldal Bojtor Iván: A Törvény........................................................................................28. oldal Bojtor Iván: Az iniciálé .......................................................................................29. oldal Zoltay Lívia: A két testvér....................................................................................30. oldal Zoltay Lívia: A trafóház bosszúja ........................................................................32. oldal

Versek Nyírfalvi Károly, Koczeth László, Radnai István, Kelebi Kiss István versei; Kozma Ildikó versfordításai.........................................................................................................33-37. oldal

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Götli Kinga Réka: Egy mosoly mindenkiben ott bujkál... nünkben az örök létezés kulcsát adja nekünk, minden ragyogó napfényével együtt. E pillanat ajándék. Éljünk vele! Töltsük meg szívünket csordultig! Éljük meg felnyíló érzelmeinket! Őszinte, s tiszta minden mozdulat. Nem fáj, nem mar, csak átölel. Biztonságban vagy, s lehetsz önmagad. Az, aki vagy! Hozd e kedves percet szaladó világunkba, s mikor már erőd fogytán, állj meg! Hívd a csendet, hogy mosoly fakadhasson pirosló szíveden.

Utazók vagyunk. Saját létezésünk útjait járjuk. Jelenkor embereként testet öltenek bennünk a percek. Most íródnak, s írhatjuk magunk.

S aztán menj tovább, haladj. Ne félj! Ne félj őszintén érezni. Magadnak légy igaz! Kiálts, ha fáj, s aztán hagyj időt a gyógyulásra! Hagyd, hogy megszólaljon benned a tiszta szó, Jelenkor embere! Gyógyulj! Legyél magad gyógyító orvosa!

Télidő van. Kissé talán mindenki fázósan összehúzódik, kabátunkat szorosabbra fogjuk. Lépteink felgyorsultak, s inkább a föld szürkébbik felét nézzük. Lefelé figyelünk, semmit se látva. Nem tekintünk távolba, nem nézzük az elhaladó emberek arcát. Nem érdekel, mi van bennük, s a magunk arca és érzülete sem olyan fontos már. Megyünk, tesszük, amit kell, amit elvárnak tőlünk. Futunk kötelességeink nyomában. Ha megszólítanak, megrezzenünk. Bajt sejtünk, tartunk attól, ki figyelmét ránk irányítja, vajon mit és kit is láthat meg bennünk. Fázósabb lett a Világ...

Ne félj, ha látnak! Örvendj és kiálts! Összegezz. Érzésed, s tapasztalásod tiéd. Menj, haladj tovább, s fakadjon mosoly pirosló szíveden. Add ezt magadból! S öröm lesz, hogy látnak. Benned a Minden él. Ez ragyog fel arcodon. Ne várj el semmit, csak adj és fogadj! Legyél te fázós világunk mosolygó gyermeke. Szerelmese! Légy te, aki itt él a jelen idő kinyíló pillanatában Mindannyiunk ébredő hajnaláért!

Oly szürkévé vált minden, s a remény a végtelenbe szalad. Két kezünk markolna. Jobbat, szebbet, igazabbat. Mást, mint ami van. De meglátjuk-e azt, mink is van pontosan. Merünk-e a felszín alá nézni? Adni magunkból? S van-e mit adnunk? Hiszem, hogy van! Egy mosoly mindenkiben ott bujkál, a volt megélt örömében, a holnap szép reményében, a jelen megnyugvó percében. A mosoly gyermeki, önfeledt öröme, ha elfeledve is, de él bennünk. Rohanó világunkban, ha a csend megérint bennünket és hagyjuk is belénk áramlani, kinyílhatnak a kapuk. Őszintén megélhetjük az adandó percet, igazként, szépként, tehermentesen. A pillanat ajándéka hatással van ránk, múlandó jele-

Götli Kinga Réka

COMITATUS FOLYÓIRAT

Cikkek

I. évf. 4. szám

Götli Kinga Réka: Gondolatok, reflexiók, meglátások HAZUGSÁG A hazugsággal a bennünk élő igazat homályosítjuk el, így ráhagyatkozásunk a fennebbvalóra is alapjaiban inog meg, vezettetésünk fonala felfoszlik, s csak részleteket látunk meg a teljességből. Ha pedig nem hazudunk már magunknak, másnak sem hazudhatunk, még akkor sem, ha szeretjük. Mert az Igazság Tudása felelősséget ruház ránk, felelősekké válunk az Igazság megtartására. Így ha a hamist véljük felfedezni, ne harcoljunk, hanem békével legyünk. Egyetlen alkalommal, hogy lelkünket ne mardossa tovább, mondjuk ki, s ha más nem hallja, az már az ő felelősége. De mi magunk nem vehetünk részt benne. Elveszítjük azt, mit magunk megkaptunk, s felruháztak velünk. Majd lesznek olyanok, kik az Igazságot Erővel kimondják, mert annak úgy kell lennie. De ez majd kiadja magát, s azt hogy kik lesznek ezek. Ha a Feladatot nem tudjuk megtartani, elvétetik tőlünk, s másra átruháztatik. A döntésünk az Igazság mellett, Szabad.

SZABADSÁG Tudd, mi adja benned a szabadságot, miben rejtezik a magad szabadsága, s ha már másnak segítesz, tudd azt is, ő miáltal szabadulhat. Én csak úgy adhatok másnak szabadságot, ha magamhoz nem kötöm úgy, hogy az neki fogságot jelentsen, de a maga szabadságára csak maga lelhet rá. A megváltás bennünk indul, a mi döntésünkre, s míg azt nem ismerjük fel, nem lépünk, szabadakká sem válhatunk. Mi által szabadulunk? Megleljük magunkban azt a Hangot, mely átvezet a Hídon. A szabadság és a szabadulás Fia te magad vagy és azáltal, Ki a szívedben Él. Szárnyalj. SZELLEM A Szellem az Isteni sugallat, mely megihlet és belátásra bír folyton, mely megigazuláshoz vezet, mely által az Ige bennünk hatóvá válik. ELVENNI-ADNI

BÉKESSÉG-REND Egyáltalán él e benned békesség? Tudod e, mi adja önnön békességedet, tudod e hogy a képesség, mely önnön értéked eredendő magja, s kreatívvá tesz, békességet szül benned, miközben áradsz és adakozóvá válsz? A Jóságod árad ki magadból a világra, s ennek a szemed lesz majd a tükre. A Békesség maga az, hogy hitem az igazságban megmarad minden nehézség közepette, s ott is és akkor is szépségre lelek, ha más azt nem véli felfedezni. Te magad válsz a nyugalommá, s rend, s béke őrzőjévé. Mert Te már tudni fogod! JELENVALÓM Tudd Ki Vagy! S akkor képessé válsz vállalni mindent mi benned rejtezik. A rosszabbik feledet is képessé válsz megmutatni, hisz tudod, mi vezet már, s jobbít téged. Elöl járó példává válsz. Ha amiről beszélsz, magad is az vagy, azzá válsz. Tudod, hogy folyton, ha jó felé igyekezel, a segítség nem tér mellőled el. Az alázat tanít arra, hogy sem több, sem kevesebb ne magamnál.

Nincs is szükség elvenni, hisz ha adok, kapni fogok, ez törvényszerűség, azonban elvárással nem élhetünk. Nem mindig azt fogjuk kapni, amiről azt hiszszük számunkra fontos, csakis azt, amely előbbre visz és tanít minket. De mindig kapunk. Mindentől és mindenkitől. Hála születik bennünk. A hit ereje és igazlátásunk képessége adja ki azt mire van szükségünk, s mit hoz elibénk az élet. Elvennünk nem kell. Ha kapunk, fogadjuk el, s adjunk mi is, hogy teljessé váljon a körforgás. Ha csak egy gondolatot, mely jó, ha csak annyink van, hát azt is osszuk meg. Bennünk kicsírázó mag válik adakozóvá…..szóval, tettel, cselekedettel. De sok lépcső van még odáig, míg mindenki így vélekedik. A sort ezért csak magunkon kezdhetjük. A kényszer ereje csak uralommá növeli magát más felett. Míg belátással a másik nem bír, nem tudok hatni rá. De akkor ha az Igazság él bennem és működik általam, a szó ereje mást is belátóvá tehet, hisz érzi. Az úgy van. És a szabadság is eképp indul és így lehetünk más segítségére. És ha az Élet úgy hozza, hogy szükséget szenvedünk? A szükség és a túlélés nagy úr. Bizakodjunk hitünk elvehetetlen erejével.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Cikkek

NŐ-FÉRFI-GYERMEK Az asszony boldogságával Kaput nyit, mely hitet is ad, a kapu mögött minden megtalálható. A nő képes széppé nézni , széppé váltani a világot, magához ölelni, szívébe ölelni jósága által, ereje által. A nő tudása a szívéből jő, megálmodja és megmutatja az utat. A férfi ott megtartatik és erejéből, szeretetéből képes megteremteni, azt ami a további boldogságukhoz szükséges. A nő megálmodja, élővé álmodja a varázst, a férfi megteremti, kézzel foghatóvá váltja. Egymás megtartó oszlopaivá válnak szabadságban és szeretetben. A gyermek ebben létezik, tanul, s kibonthatja eredendő önvalóját, s működhetik úgy, miként jövetele írva lett. Mi nem rontjuk őt el, csak segítjük és igazítjuk, ahogy ők is igazítanak és tanítanak minket.

I. évf. 4. szám

lán tart majd minket, s nem kötjük össze. Nem építünk hidat, hogy e két világot összekössük, nem válunk teremtőkké, csak szenvedőké, s magunk megváltásáig sem jutunk el. Ha rájövünk, s képesekké válunk hidat építeni magunkban a két világ egyé válik, mely hatóvá válik jelenünkben. Ez szabadulásunk titka. De ha nem leljük, másnak sem mondhatjuk, építkezzen, s ha másban sem létezik ez a Híd Isten országa és a „való Világ„ között, nem értjük egymást, az Igazság százfelé hullik, s mi nem tudunk kapcsolódni. Nem válunk a láncban láncszemekké, ahol mindnyájan egyformán fontosak vagyunk. Hisz mindnyájan úgy teremtettünk, hogy a szépet és az igazat hordunk, csak a hidak omlottak össze…, de az út láthatatlanul is ott van, építve van, csak indulnunk kell, s építenünk.

GYERMEKTELEN ASSZONY A nő, kinek gyermek nem adatott, magában lelje meg előbb a gyermeket, azt a tiszta, eredendő forrást, hogyan érkezett, szeresse, és emígyen szeresse a többit, ahogy önmagát, mint önmagában a gyermeket. Jósággal, igazsággal. Így képes emelni azon, kinek szüksége van ebben. TELJES IGAZSÁG A teljes igazság meglátása bennünk kezdődik. Meglátjuk a magunk igazságát, aszerint, hol tartunk, majd igyekszünk meglátni más igazát, aszerint ő hol tart. Majd megvizsgáljuk azt mi lenne ha jóval távolabbról, egy kívülálló hite szerint mérlegelnénk, s azt is, ha az igazság másik oldaláról vizsgálódnánk. Hisz a hamisság is elvezet az igazsághoz, így belátásunk sok oldalról egészül ki, mely tapasztaláshoz, hosszú távon pedig elvehetetlen igazsághoz vezet, megérik bennünk. S maga a Hang is, mely tanít később. KÉT VILÁG-HÍD Ha nem ismerjük fel magunkban a két világot, mely a külső szemmel látható világból fakad, s azt mely önös érdek nélkül szépségként és igazságként, valamint belső értékként szunnyad, csak a part két olda-

Götli Kinga Réka

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Brátán Erzsébet: Mit jelent a spiritualitás? Azt hiszem, talán mindenkinek egy kicsit mást… Sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni, vannak, akik a természetfeletti, elvont, megfoghatatlan dolgokat tartják annak, vagy a vallásokat, vagy azok alaptételét. Ám most nem erről az oldalról közelíteném meg a témát. A spiritualitás mindenki életében jelenlévő, az emberiséggel (is) egyidős, de inkább öröktől fogva és örökké létező, kézzel nem fogható, de érezhető valami, ami mindig és mindenhol jelen van, (gondoljunk csak a hatodik érzékre, és/vagy az ösztönökre) csak nem mindenki képes fogni az üzenetét. Miért nem? Ez egy nagyon jó kérdés, hiszen az évszázadok alatt annyi mindenkit és mindent követtünk, hittünk ebben is, abban is, olyan sok minden történt velünk, hogy közben elveszítettük a képességünket felismerni a jelenséget, azt, hogy a bensőnk, egy hang üzen nekünk, vezet minket, az egész univerzum egyfolytában kapcsolatban van velünk, ahogyan ő beszél hozzánk, úgy beszélünk mi is hozzá. Azt hittük, mi nem tartozunk bele, nem vagyunk rá méltók. Ez csak valami különleges képességekkel rendelkező lényekkel történhet meg… Miért? Mert azt mondták nekünk, és mi elhittük, mert belénk sulykolták, hogy bűnösök, gyarlók vagyunk, hogy bűntudatot érezzünk, és kizárólag jók akarjunk lenni, és persze azért, hogy nagy tömegeket tudjanak irányítani. No, de ne rohanjunk ennyire előre, még a meghatározásnál tartunk… A természetfeletti, a spiritualitás persze nem áll annyira messze a „valódi tudományok” tételeitől, hiszen egyre több eddig megfoghatatlannak, és lehetetlennek vélt jelenség kerül bizonyításra a különböző fejlesztések során elkészült eszközök segítségével. Gondoljunk csak a kvantumfizikára, ami bebizonyította, hogy minden energia! Egészen a sejt atommagjáig, tehát még a testünk is csak puszta energia, amit folyamatosan, pillanatról pillanatra újrateremtünk a gondolataink energiájával. Ez a saját kis világunk, a mi valóságunk, amit egy tér idő tükörben szemlélhetünk, és megtapasztalhatunk benne érzéseket. A tény, hogy a sejtek emlékeznek, ismét felveti a magasabb irányítás eshetőségét. Azt gondolom, semmit sem szabad elvetnünk azért, mert nem ismerjük, és mi még semmivel sem tudtuk bebizonyítani. A világot egy csodálatos energia gépezet működteti, egy olyan erő, ami mindenütt jelen van, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet elpusztítani soha! Örök. Ebből az energiából táplálkozik minden élő, és élettelennek vélt dolog. Ez tart össze minket! Így vagyunk egyek! Talán úgy is elképzelhetjük, mint egy agyat. Tételezzük fel, hogy az univerzum egy agy, amiben milliárdnál is több sejt működik együtt. Mindegyiknek megvan a maga fel-

adata, egyik sem véletlenül van ott, ahol van, mindegyik munkájára szükség van, és mindegyik összeköttetésben áll egymással, idegszálak segítségével. Ha úgy könnyebb, képzeljünk el egy vállalatot, ami élén áll egy vezérigazgató, és van sok – sok különféle feladatot ellátó dolgozó. Nekik is együtt kell működniük ahhoz, hogy a vállalat jól működtethető legyen. Ők is kapcsolatban vannak egymással, mondjuk mobiltelefonon. Az a vállalat pedig több másikkal is kapcsolatban áll, és azok is függenek egymástól, beletartoznak egy nagyobb rendszerbe, aztán egy még nagyobba, és még nagyobba… Tehát valami ilyesféle, persze sokkal, de sokkal finomabb, érzékenyebb, és összetettebb összeköttetésben vagyunk mi is az egész univerzummal. Mindenkire szükség van, mindenki egy kicsiny egyed a rendszerben, és pontosan ott van, ahol lennie kell, mégis csak együtt képesek az egészet működtetni, függenek egymástól, és összetartoznak! Együtt alkotják az egész-t! A ma élő, a spiritualitás útjára lépett emberek inkább a szellemi, lelki oldalról közelítik meg a földi lét értelmét, és tudják, érzik, hogy a létezésünk nem öncélú, hanem sokkal magasabb céljai vannak, ugyanúgy egyek vagyunk a gépezetben, mint az agysejtek, vagy a vállalati dolgozók, tesszük a dolgunkat, attól többre nincs is szükség ahhoz, hogy a rendszer, a nagy egész jól működjön. Minden mindennel kapcsolatban áll, összefügg, és függ egymástól. Ha valaki nem lenne ott, ahol lennie kell, űr támadna a helyén, mert ő betölti azt a lyukat, szerepet, feladatot, amit rábíztak. Nem véletlen tehát az sem, amikor valaki tűzön, vízen át be akar valamit bizonyítani, és ettől semmi sem tántoríthatja el, hiszen valószínűleg ez volt az ő feladata az életben. Minden feladatra megvan a megfelelő ember! Itt bennem még felmerült az is, hogy nem is egy ember áll készen erre… Lehet, hogy többen is ki vannak jelölve, ha az egyik nem tenné, vagy nem tudná megtenni, megteszi helyette más… (elképzelhető meg is teszi egy másik, párhuzamos univerzumban - minden megtörténhet) Nem hihetjük azt, hogy csak az létezik, amit eddig már felfedeztünk, a világnak bizony vannak előlünk még rejtett dimenziói, amik erős hatással vannak ránk. Néha fogjuk a jelet, néha nem, akadhatnak zavarok a vételben… Egy valamiben azért egyetérthetünk, van egy felsőbb hatalom, egy olyan rendező elv, ami szerint működik az egész létezés, és mi így, vagy úgy beletartozunk. Brátán Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Brátán Erzsébet: Mi hétköznapi még és mi spirituális már?

Szerintem a határok elmosódnak, nem lehet élesen elválasztani, hogy eddig nem az, de innen már az. Ha más szemszögből nézzük, ha túllátunk korlátainkon, megállapíthatjuk, hogy minden az! A nem spiritualitás is az! Az olyan emberek, akiket kizárólag az anyag, és a kézzel fogható dolgok érdekelnek, és elvetik a másik nézetét, hitét, nem tudják, hogy ők is így működnek. Szoktak álmodni, és hinni valamiben, még akkor is, ha nem vallják be, még önmaguk előtt sem. Térjünk rá inkább arra, én hogyan éltem meg egyfajta változást, miután úgy éreztem, újjászülettem. Nem tudom megfogalmazni, valójában mikor léptem a spiritualitás útjára, mert most visszatekintve talán mindig is azon jártam… Hm… Gyermekkoromban sokszor ültem úgy, amit ma meditálásnak neveznék, és azon töprengtem, itt vagyok, vagy sem, ez valóság, vagy nem? Esetleg minden illúzió… No, de aztán belekerültem a saját mókuskerekembe, amikor azt hittem, minden úgy van jól, úgy kell lennie, és nekem semmi közöm az egészhez. Megpróbáltam anyagi javakat gyűjteni, mert nem volt más célom, követtem másokat, és az általuk jónak vélt célt. Amikor elértem, teljesen ledöbbentem, hogy miért nem elégít ki? Miért? Ekkor döbbentem rá arra is, hogy minden fejben dől el. Az egész bennem, belül játszódott le! Ráeszméltem, hogy mindent én magam vonzottam be saját magamnak, mégpedig a makacs hozzáállásommal, és a kitűzött értelmetlen cél kergetésével. Az út közben sok olyan dolog felőrlődött, ami pedig sokat jelent az emberi létezésben. Gondolok itt a szeretetre, az egymásra figyelésre, és a kapcsolatokra. Volt mellettem egy olyan mester, akinek a segítségével minden eget rengető érzést a végletekig át tudtam élni, a könyörülettől, a hálán át a gyűlöletig, bosszúvágyig. Minden szerepet eljátszhattam!

Utólag már csodálatos, de amíg benne topogtam, sokszor szenvedésnek, iszonyatos fájdalomnak éltem meg. Talán senki sem hinné el, mennyi, mennyi minden volt… Sajnáltam és sirattam magam! De közben teljesen biztos lettem abban, minden fejben dől el, bennem, legbelül, legmélyen. Képes lettem meghallani a hangot, mely vezet, és segít minden lépésemben. Előtte sokszor néztem szembe önmagammal, és kerestem, ki van odabenn. Bizony, nem találtam senkit, és akkor még nem felelt senki. A gondolataim fájdalmas múltat, és sötét jövőt vázoltak. A hétköznapok mókuskerekéből nem tudtam kilépni, - feladtam! Megkaptam a lehetőséget a távozásra. Amit akkor láttam a szememben, többé nem szeretném! Sötétet, mérget, haragot, fájdalmat, halált… Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű eltenni magam láb alól… Még nem akartam menni, még élni akartam… Fura, de nem a testemet sajnáltam, hanem azt, aki benne él, őt akartam megmenteni, hogy maradjon, mert úgy éreztem, még élnie kell! Amikor felfedeztem a lépcsőt, ami elém tárult, és elindultam felfelé, nap, mint nap sorra kaptam a jeleket! Ekkor már meg tudtam különböztetni az ész és a szív hangját. Képes lettem elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok! Tudtam, hogy nemcsak az a húskupac vagyok, akit a tükörben látok. És amikor felértem a lépcsőn a fényre, akkor a szemem is megváltozott! Ragyogott, mosolygott, megelégedett. Ezt a változást a környezetem is észrevette. Úgy éreztem, egy másik ember lettem, újjászülettem! És valóban úgy volt! Nem külsőleg - kizárólag belsőleg! Változott a szemszögem, és a hozzáállásom! Megszerettem a poklot, és enyém lett a mennyország. Ekkor megtapasztaltam azt is, hogy ez a két dolog bennem van, mélyen, legbelül, és attól függ, hogy, milyen szemmel nézem, hogyan állok hozzá! Igen, sokakat egy nagy traumaként megélt pofon vezet erre az útra, de a spiritualitás nem visszalépés, mint azt a „normális” emberek gondolják ilyenkor, hanem előrelépés a szellemi megértés, fejlődés útján. Maga a csoda! Mi magunk is csoda vagyunk! Brátán Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Szabó László Dezső: Államadósság és egyéni segítségnyújtás Rédly Elemér úr, a Hit Pajzsa kitüntetés tulajdonosa, 1 millió forintos alappal bankszámlát nyitott azzal a szándékkal, hogy széles körben társadalmi mozgalmat indítson az államadósság csökkentésére. Nos, talán akkor vizsgáljuk meg, hogyan is keletkezett az államadósság-növekedés az elmúlt 20 évben, és mik ennek a következményei. A rendszerváltáskor az akkori miniszterelnöknek, Németh Miklósnak fogalma sem volt a pontos összegről. Később az állam (a közösség) vagyonának elherdálása-privatizálása során a befolyt összegekből szándékoztak – elvileg – a kormányok az adósságot csökkenteni. A jókor és jó helyen járók jól jártak, az adósság alig csökkent, az átmentett egzisztenciák milliárdosakká váltak. Az Unióba való belépés reményekkel töltött el mindenkit, hogy a támogatások nyomán a fellendülő gazdaság hozamaiból lehet csökkenteni a tartozásokat. Az első Orbán kormány négy éve alatt ez a törekvés némi eredményre vezetett, az adósságállomány szépen csökkent. A szocialista-liberális kormányzás következő nyolc éve a globális tőke terveinek megfelelően ugrásszerűen megnőtt a tartozás anélkül, hogy a befolyó pénzek bármilyen többletet eredményeztek volna a gazdaságban. Közben folyamatosan „reformok” címszóval a politikai vezetés egyremásra megszorításokkal lepte meg a társadalmat. A csődöt csak újabb és újabb kölcsönökkel kerülhette el az ország. Természetesen a hatalmas adósság lehetőséget adott a hitelezők számára, hogy a saját neoliberális gazdasági elméleteiket és gyakorlatukat erőltessék a társadalomra. Ennek a globális politikának a csődje a bekövetkezett gazdasági világválság. A második Orbán kormány volt az első Európában, amely más filozófia alapján más utat keresett és keres a megoldásra. Az újabb, lehívható kölcsönt udvariasan visszautasította, és az IMF feltételeivel kapcsolatban világosan közölte, hogy a megoldás útjáról majd mi fogunk dönteni. Új szemlélet, új módszerek szükségesek, mert az ultra-liberális modell nemcsak Európában, de az egész világon megbukott. Tudni kell azonban, hogy az adósság ezermilliárdjait az adófizetők forintjaiból kell fizetni, miközben a befolyt pénz egy jó részét a pénzszivattyúkat működtető multik, bankok, off shore lovagok és a belföldi politikai maffiózók tették zsebre. Az adósság mindig kiszolgáltatottságot jelent, és ha „túlélésre” fordítják, csak újabb adósságot szül. Éppen ezért meg kell kísérelni a kiszabadulást az adósságcsapdából. Nyilvánvaló, hogy a megújulást képviselő politikai erők óriási feladatot vállaltak. Át kell – kellett – szervezni a politikai, gazdasági és állami struktúrákat. Ez bizony érdekek sérelmével járt és jár. De honnan, ha nem az adófizetőktől? Kérem tisztelettel a félreértések elkerülése érdekében: van itt pénz, csak nem jó helyen! Ha végignézzük az eddigi és újabb gazdasági bűnpereket, száz és száz milliók, milliárdok sorsára esik fény. Maga az államapparátus is pazarló, az önkormányzati rendszernek is túl rövid a takarója. Az önkormányzás alapja az önálló gazdasági bázis, nem az állami fejkvóták. Aztán a gazdaság állam által működtetett területein szinte kivétel nélkül fölösleges kiadások tömegeire lehet bukkanni. Ezek megszüntetése is jelentős összegeket hozhat a konyhára. Nos a függetlenség tényleges megvalósulása, a kiszolgáltatottság mérséklése csakis az adósságcsökkentés révén érhető el. Az sem mindegy, mennyi idő alatt sikerül ezt a programot végrehajtani. Minél gyorsabb a tartozás csökkenése, annál hamarabb érezhe

tő a gazdasági fellendülés, a keresetek emelkedése, a jólét megvalósítása a mindennapi életben. A kissé hosszúra sikerült, de korántsem teljes bevezető után térjünk át Rédly atya kezdeményezésére. Az adósságcsökkentő alap létrehozása igen tiszteletre méltó és követendő példa. Csakhogy az vele a gond, hogy az erről halló, informálódó közember úgy érzi, hogy megint az ő üres zsebéből akarják kicsalni a forintokat. Ezt az érzést a balliberál ellenzék alaposan feltupírozza és a kezében lévő média minden eszközzel a politikai vezetés arcába vágja. A jelen helyzetben, amikor a jól begyakorolt hazugsággyártók amúgy is mondvacsinált ügyekben és események kapcsán fröcsögik szét mérgüket itthon és Európában, el kell mondani a következőket: Az alapba a befizetés önkéntes, nem kötelező!. Fel kell hívni a milliomos-milliárdos elitet, mutasson példát az áldozatvállalásból (különösen akkor, amikor vélhetőleg a befizetett összegeket le lehet vonni az adóalapból)! A kormány és a kormánypártok képviselői – akár részletekben is – ajánlják fel jövedelmük egy részét erre a célra! Kövessen el a hatalom mindent, hogy a bíróságok előtt folyamatban lévő gazdasági büntetőperek minél előbb jogerősen lezárhatók legyenek! Sorozatosan foganatosítsanak a teljes kár megtérítése mellett vagyonelkobzást a bűnösök ellen (Ennél a mondatnál felsikoltanak a bírói függetlenségért aggódók, de tessék tudomásul venni, hogy az igazságszolgáltatás a társadalom érdekében működik az adott jogszabályi keretekben.) Az 1% adó felajánlásának lehetősége széles körben tudatosítandó! (Ez a civil szervezetektől, egyházaktól vonja el ezeket a pénzeket, de most a fő célra kell koncentrálni.) Az adósságspirált felpörgető felelős politikusokat felelősségre kell bírói úton vonni! Nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is! Lenne miből! (Koncepciós perek! Ordítaná világgá az érintettek köre, de ezt is fel kell vállalni, mert végre el kell érni, hogy ne legyen következmények nélküli ez az ország!) Az adósságcsökkentés mindenki közös érdeke. A csapdából való kiszabadulás felér egy új országalapítással! Az adósságcsökkentő alap hozzájárulhat, nem is kis mértékben ehhez. Múlhatatlanul szükséges odafigyelni a megfelelő és részletes, megismételt kommunikációra, mert az embereknek pontosan tudniuk kell, miről is van szó.. Ne a szegény néne egyetlen tehénkéjét tereljük az alapba elsősorban. A kezdeményezés példaértékű, és bizonyítja – bizonyíthatja az állampolgár, az állampolgárok felelősségét az ország sorsát illetően. Ez a felelősség-érzet csak akkor lesz általános, ha a nemzet „elől-járói” kivétel nélkül odateszi adományaikat a nemzet asztalára. Lehet ebből akár egy nemes vetélkedő, melynek célja a „való világ” megváltoztatása egy jobb világgá. Szabó László Dezső

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Pánti Mária: Boldog születésnapot Katona József! Dráma. Én ezt a szót hallva azonnal Psota Irénre gondolok. Számomra mindenkor ő lesz ennek a műfajnak a királynője. De ha áttekintem az általa játszott szerepeket, a csodálat mellett valamiféle szomorúság lopódzik a szívembe, kicsit elkomorodok én is. Egytől-egyig rég született, hatalmas írók művei. Sehol egy új dráma, egy új kritikus helyzet, melyet színre lehetne vinni, sehol a XXI. század nagy erkölcsi konklúziója. Nincsenek talán új konfliktusok? Vannak, csak a hagyományos dráma, mint műfaj nem ismeri ezeket. S mindjárt a következő gondolatom az lesz, hogy a dráma, valószínűleg azért lett ilyen mostohagyerek, mert – lássuk be –, nehezen eladható. Nehezen eladható a dráma. Ha író lennék, ezzel a címmel megpróbálnék egy színdarabot írni biztosan, amolyan tragikomikumot, a hagyományos drámaszerkezet megőrzésével. Meglehetősen soványka mű lenne, hiszen a főhősöm igen hamar feladná. Nem lenne ideje megvárni azt a részt, amikor becsületből éhen hal. Tovább kellene lépnie, egyéni drámájának cselekményét kellene kibontakoztatnia és megoldania, a sárga postai csekkek befizetésével kapcsolatban. De hogy ne csak a körülményeket ostorozzam, megváltozott a közönség összetétele is. Az most mindegy, hogy valószínűleg a fent említett fontossági sorrend átalakulásának hatására. A jelenlegi társadalom drámájának színtere maga az élet. S a szereplők, mintha nem akarnának ilyen idejét múlt dolgokkal foglalkozni, mintha nem akarnák a lelküket a latra tenni, ahogy mi sem szívesen tesszük. Pedig volna mit, épp úgy, mint régen, az alapvető emberi kérdések nem sokat változtak. Főleg, hogy a tanulságok levonása után mi sem sokat változtunk. A kérdés, hogy az emberek adnának- e ki pénzt arra, hogy saját nyomoruk mellett a másét nézzék. Mert abból jut bőven mindenkinek, a következtetések levonása is megtörténik, de jóval kevésbé átfogóan. Talán az egyén elszigeteltsége miatt nem is válhat központi kérdéssé egy kritikus élethelyzet. A média sem igen támogatja már ezt a műfajt. Én emlékszem gyermekkoromban mennyi TV-játék volt, s emlékszem arra is mennyire szerettem azokat. Meglehet, ezek komédiák voltak, de mint műfaj, a szorult helyzetek kifigurázásával a maga módján vonta le a következtetéseket, s a darab szereplőivel együtt én is. Mindeközben megismertem a színházban játszó színészeket, sejtettem, hogy mit várhatok majd, ha egy színházi előadásra jegyet veszek. Az én gyermekeim már nem fognak látni ilyet sosem a TV-ben. (Az unokáim pláne nem…) Igaz, nem is igen tudok elképzelni szereplőket hozzá. Ezzel nem elítélni aka-

rom azokat a színészeket, akik meg szeretnének élni, s inkább filmezni kezdenek, de mindenképpen észrevehetőnek találom a színházi háttér nélkül eltöltött évek hiányát. Az igazi tehetségeknek vajmi kevés esélyük van kiforrni a filmvásznon, hiányoznak a jó inasévek, a mellékszerepek, nagy horderejű drámákban, az a láthatatlan ranglétra, amin büszkén kapaszkodtak fel a fiatal tehetségek még nem is olyan rég. Ma már reklámokkal agyontűzdelt tehetségkutatókon gyorsan befutott fél-tehetségek uralják a vásznat, de csak ideig-óráig maradnak, mert hosszútávon senkit nem köt le a munkásságuk. Olyan gyorsan változik a felhozatal, hogy én személy szerint feladtam követni. Türelmetlenek lettünk, gyorsan akarunk pénzt keresni, pénzt költeni. Ez is elég drámai, ami azt illeti, de sokkal rosszabb, hogy folyamatosan elértékteleníti, szépen, lassan a valódi kultúrát. Régen kínos volt nem ismerni legalább vázlat szinten egy darabot, ma kevés embert ismerek, aki egyáltalán beszélget ilyesmiről. A jelenlegi témákhoz a próza jobban illik, de lassan a ponyvairodalom kiszorítja majd azt is. Nem olyan rég kezembe került egy régi lexikon. Felháborodtam, hogy a könyv szerkesztője annyira szigorú, hogy Rejtő Jenőt ponyvaíróként aposztrofálja. Ma már örülnék, ha ismernék és olvasnák az új generáció tagjai, fejlesztenék vele humorukat, szókincsüket. Kevés a finom, intelligenciával átszőtt humor, nem a szavak századát éljük. Persze, hiszen egyre inkább vágyunk elszigetelődni egymástól, mintsem egymás társaságára. Ezek nélkül a klasszikus drámai művek megértése csaknem lehetetlen, érthető hát, hogy megcsappant a kereslet iránta. Az irodalomkönyveinket rég nem fejlesztjük igazán. Azok a „kortárs” írók, költők, akiknek a műveit tanuljuk, nincsenek már közöttünk, vagy csak sajnos nagyon kevesen Egy olyan interaktív társadalomban, mint a mostani, ez elég nagy hátrány, amikor az alternatív színház, mint műfaj hódít teret egyre inkább. A mindent végtelenül leegyszerűsítő irodalom és színjátszás korszaka ez. Az elvont, alternatív daraboknak természetesen ugyanúgy van létjogosultságuk, ez elvitathatatlan tény. Csak a sorrend fordult meg. Gyerekkorunkban előbb olvastuk Katona Józsefet, Arany Jánost, vagy Madáchot, s ezzel a tudással szépen felvértezve elmentünk megnézni egy-egy elvont darabot, vagy kacsintgattunk ki a nem kötelező olvasmányok világába. Több eséllyel értettük is meg ezeknek a korszerű daraboknak a mondanivalóját, hiszen volt mire építkeznünk. Most a klasszikusokat gyorsan kiolvassuk egy rövidített szöveggyűjteményből, vagy meghallgatjuk egy hangoskönyvben, aztán elsuha-

Cikkek/Műelemzés

COMITATUS FOLYÓIRAT

nunk a Trafóba megnézni valamit. S ez most egy idilli példa volt, nagyon sokan nem teszik ezt sem. De ha megnézem a Nemzeti Színház honlapját, Shakespeare integet a főoldalról. Tehát mégis van igény a drámára. Az embereknek éppen úgy kell a hallhatatlan szerelem, vagy a feddhetetlenség illúziója, mint régen. Talán csak vissza kéne mennünk az időben egy picit, és megtalálnánk azt a témát, melyet érdemes lenne színpadra írni, hogy Rómeó végre megpihenhessen kicsit. Csak kellenének olyan közelmúlt béli jeles események, melyek méltók arra, hogy megörökítsük őket. Tudunk ilyenről? Talán jobban kellene támogatnunk íróinkat, nagyobb nyilvánosságot adni a számukra. Persze ez a legnehezebb része, mert ki finanszírozna olyasvalamit, aminek a sikere kétséges? Nagyon kockázatos befektetés volna. Senki, még maga az író sem tudja garantálni művének sikerét. Még akkor sem, ha elismert személyről van szó. Nem beszélve arról, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten nagyon méltatlan helyen van. S ez nem az ő hibája. Fordítók kellenének, akik szívesen adnák tudásukat ahhoz, hogy népszerűsítsék műveinket. A drámák szerkezetét régi könyvekből ismerjük. Nehéz út belevágni egy ilyen nagyszabású munkába, majd elkészülni vele és megtapasztalni, hogy nincs rá kereslet. Visszanyúlunk megint valami régihez, amiből a legjobb esetben is feldolgozás, vagy átirat fog

I. évf. 4. szám

születni. Klasszikus háromszöghelyzetek, nagyon kevés újdonsággal. Ehhez a szomorú statisztikához a végén még hozzájön a színházak sokszor kritikusnak mondható anyagi helyzete. Ezért érthetően ők sem szívesen kockáztatnak, amikor műsorukra tűznek egy-egy darabot. Olvastam egy drámaíró pályázati felhívást, amiben az író lemond minden jogáról, és megelégszik azzal, hogy kiírják majd a nevét a színház ajtajára. Nincs is ezzel semmi gond, aki ír nem pénzért teszi, hanem valamiféle belső kényszer hajtja, tudom jól. De mégis olyan szomorú, hogy már előre el van rendezve a sorsa mindennek. Pánti Mária

M. Fehérvári Judit: Babits Mihály: Esti kérdés (Műelemzés röviden) A mű szövege Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

Műelemzés

COMITATUS FOLYÓIRAT

ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

I. évf. 4. szám

doxont, hogy mégis érdemes megszületni és végigélni az életet. Szerkezet: Két szempont szerint is meghatározható. A, A költemény az értelmi tagolás szerint három szerkezeti egységre bontható. B, A vers a poétikai eszközök alapján két szerkezeti egységet tartalmaz. A: Három időhatározószó tagolja három részre a verset: a midőn, az olyankor és az ott.

Elemzés Az 1909 és 1911 közt keletkezett verseket Babits a „Herceg, hátha megjön a tél is!” című kötetben gyűjtötte össze. A költő második kötetének talán legfontosabb, de mindenképp legismertebb verse az Esti kérdés, melynek első tizenkét sorát még 1908-ban Szegeden írta meg, s 1909 áprilisában Fogarason fejezte be. Ez a költemény a meditatív versek sorát nyitja meg. Az egyetlen, 53 sorból álló többszörösen összetett mondatban (Noha az írásjelek nem ezt sugallják!) Babits az élet értelmére, céljára kérdez.

Ennek alapján az 1-12. sor: a jelen, egy nyáreste élményeinek leírása. A 13-34. sor: a múlt (a fogarasi „barna, bús szoba”, a szegedi kávéház, a bajai domboldal, utazások szekéren, hajón, vonaton; az első velencei út emlékképei) emlékképeinek felidézése. A 35-53. sor: a jövőre vonatkozóan tartalmaz utalásokat, s ez tíz olyan kérdésben fogalmazódik meg, amely a létről kérdez. B:

Műfaja: filozófiai költemény Hangneme: emelkedett Filozófiai hatás: Bergson elmélete az objektív, mérhető és a szubjektív, nem mérhető időről. „Eszerint kétféle idő van, az egyik a fizikusok által használt egynemű idő, a Kant-féle szemléleti forma; mely a térhez hasonlít; a másik az élőlények különnemű, teremtő ideje: amelyet Bergson tartamnak nevez.” (Babits) Bergson pozitivizmust támadófilozófiájának központi gondolata a tudat idejének (a tartamnak) és az értelem idejének (a térbe vetített időnek) kettőssége. Ő az irodalomban és a szellemi tevékenységekben az intuíciót tartotta elsődleges dolognak. Központi kép: A verscímben is jelölt központi kép az est. A meditatív léthelyzethez megfelelő teret és időt adó keret már Csokonai Az estve és Az éj és a csillagok című költeményeiben is előfordul. S már ott sem a válasz a fontos, hanem az örök szembesülési igény. Így a verszárlatban megfogalmazott kérdésre nem is kapunk választ, de nem is ez a cél, hanem a létérzés képtelenségének a tudatosítása, amelyben az élet képeiben való végeláthatatlan gyönyörködés, a halálérzés és a szépség összekapcsolása sugallja azt a para-

1-34. sor: A páros és keresztrímek váltakozása jellemzi. 35-53. sor: Az ölelkező rímek túlsúlya jellemzi, amelyek páros rímekkel vannak kiegészítve. Stílusa: impresszionista, s ennek árnyaltsága jól illeszkedik az elgondolkodó, tűnődő költői attitűdhöz. Verselése: A vers időmértékes, jambikus lejtésű 10 és 11 szótagos sorokból áll (Ötös és hatodfeles jambusok). Rímképlete: Változatos (páros-, kereszt- és ölelkező rímek) Értelmezése: A létezés alapkérdéseit, azaz az okát, célját, értelmét lehetetlenség megválaszolni. Ellenben nem csupán rájuk lehet, de emberként szükséges is, rákérdeznünk a miértekre. Ezekkel az állandó kérdésekkel magának az irodalomnak a szereptudata is megváltozik, hiszen a Költő teljesebb mértékben szembesül az elmúlás kínjaival a hétköznapi embernél, s Ő az, aki tudja hogy a létezés teljessége csakis a születés és halál egységében testesülhet meg. M. Fehérvári Judit

COMITATUS FOLYÓIRAT

Esszék

I. évf. 4. szám

Urbán-Szabó Béla: A fogyatékosság, a fogyatékkal élő emberek ábrázolása az irodalomban Vitó Zoltán emlékére Ami az olvasónak erről a témáról elsőként eszébe juthat, az az, hogy mit lehet ebben a témában egyáltalán írni. Ha azonban végiggondoljuk olvasmányélményeinket, a bőség zavara ötlik fel. Olyan szerzők és címek is fölvillannak az emlékezetünkben, amelyek elsődlegesen nem arról ismertek, hogy ott bizony a fogyatékosságról, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolásáról is szó van. Első pillanatra gondolná valaki, hogy Victor Hugo két regényének, A Párizsi Notre-Dame-nak és A nevető embernek fogyatékossággal élő alakja is van. Vagy netalán Ken KeseySzáll a kakukk fészkére című regényéről a fogyatékossággal élő emberek jutnak az eszünkbe? Nem. Ahogy Pierre La Mure Moulin Rouge című regényéről sem. Más a helyzet Peter Marshall klasszikus „roki” regényeivel (lásd: Tombol a Hold, Nincs helyed a temetőben), de említhetném Zemlényi Zoltán regényeit is vagy az utóbbi években befutott Sárhegyi Csaba regényét. A költők fölemlítése legalább ilyen színes képet eredményezne, ezúttal most csak néhány magyar szerző neve: Böhm András, Kanizsai-Nagy Zsuzsanna, Pozderka János, Vitó Zoltán… A költők körében külön érdekesség, hogy akiknek a költészetében a fogyatékosság hangsúlyos szempont, azok mind maguk is fogyatékossággal élő emberek. Az előzőekben csak példálózni szerettem volna a nevekkel és a címekkel, mintegy a téma irodalmának gazdagságára utalva ezzel. Azt hiszem, a fölsorolást sokan kitudnánk még egészíteni. Minderre is figyelemmel a jelen kis tanulmány kísérletnek, első ecsetvonásnak tekinthető a téma kritikai, esszészerű terjedelmesebb feldolgozása előtt. *** Képzeljünk el egy ilyen címet: A szép, a szépek ábrázolása irodalmi alkotásokban. Mi a szép? Rilke azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mondhatnánk még sok ilyen tömör, találó meghatározást. Az viszont egyértelműen látszik, hogy a szép meghatározása nagyon szubjektív és koronként is változik. Így van ez több hasonló jellegű fogalommal is: jóság, szeretet, szerelem, bátorság, erény… Csupa olyan fogalom, amelyek valamilyen mértékben valamennyi irodalmi alkotásban jelen van-

nak. Körülöttük forog a mű, a történet, általuk éljük meg a katarzist. A fogyatékosság ehhez képest egy objektív helyzet, jól körülírható. Akkor is van, ha a társadalom, a közvetlen környezet, vagy az érintett személy nem vesz róla tudomást. A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember megítélése is koronként változik. Gondoljunk a taigetosra vagy a korunkbeli emberi jogi megközelítésekre, s mindez a művészetben, az irodalmi alkotásokban is visszatükröződik. A fogyatékossággal élő emberekről szóló irodalmi alkotások nem azért okoznak katarzist, mert fogyatékossággal élő emberekről szólnak, hanem a fentebb jelzett fogalmak miatt. Az ugyanis önmagában nem katarzis, hogy valakinek nagy a füle vagy tolókocsis. *** Az e témában írókat két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik maguk nem fogyatékossággal élő emberek, akik számára a fogyatékossággal élő ember az alkotásuk egyik szereplője. Számukra nem a szereplő fogyatékossága az elsődleges, hanem az, amit ennek a segítségével ki lehet, ki akarnak fejezni. A másik csoportba azok a szerzők tartoznak, akik maguk is fogyatékossággal élők. Nekik a fogyatékosság napi tapasztalat, az életük része, nekik az írás gyakran önterápia. (is). Természetesen a két csoport szerinti megkülönböztetés nem jelent értékítéletet. *** A nem fogyatékossággal élő szerzőket még az a vád sem érheti, hogy hogyan jönnek ahhoz, hogy fogyatékos emberről írjanak, mit tudhatnak erről, hogy nincsenek „benne”. Ha egy percig is komolyan vennénk az ilyen fölvetéseket, akkor – némi túlzással – egy férfi szerző nőről nem írhatna. Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok. Vagy ki merné ezen az alapon megkérdőjelezni Hugo, Ken Kasey, Samuel Beckett írói nagyságát. *** Beckettnek van egy húszoldalas novellája ebben a témában, A kitaszított, amely olyan, mint egy mellbevágó pillanat. A novella első harmadában még nem tudjuk, hogy mozgásfogyatékos emberről van szó. Amikortól ez

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

nyilvánvaló, akkor kap jelentőséget, más értelmet a novella első mondata is: „A feljáró nem volt magas. Ezerszer megszámoltam a fokokat fölfelé is, lefelé is…” Vagy egy kicsit később ez a mondat: „… Átmentem az utca másik oldalára, visszafordultam és megnéztem a házat, mely kitaszított magából, visszafordultam én, aki menet közben soha nem szoktam megfordulni…” Aztán jön a fordulat, mikor is megtudjuk, hogy kiről is van szó: … „Elindultam. Micsoda járás. Merev alsó végtagok, mintha a természet nem adott volna térdet, s a lábfejek furcsán kifelé vágódnak jobbrabalra… (…)… Nekem a legszélesebb járda sem eléggé széles, ha egyszer elindulok, s mindig attól félek, hogy kényelmetlenséget okozok az idegeneknek.” Megállított egy rendőr és így szólt: „Az úttest a járműveké, a járda a gyalogosoké. Mint egy bibliai mondás…” A novella utolsó harmadában ismét nincs egy szó sem a szereplő fogyatékosságáról, de mi már tudjuk, hogy az, s ez így még döbbenetesebb. Olyan, mintha Beckett mindent tudna szereplőjének fogyatékosságáról. A mozgásfogyatékosság egyik esetének szemléletes és esendőségében megrázó leírását adja. A novellát ezekkel a mondatokkal zárja: „…Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.” Ez beismerése annak, hogy ha egy szerző bármiről is ír, mindig önmagát írja. Ebből a megfontolásból kiindulva a szerző számára a fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember tulajdonképpen csak másodlagos, s mindez alátámasztja az imént írtakat. *** Peter Marshall könyve, a Tombol a Hold, a heinemedinesek körében a legismertebb, mintegy a Bibliájuk. A regény két főszereplője, Bruce Pritchard és Annette Perel, megbénulásuk után is ugyanazok a lázadó fiatalok maradnak. A környezetük ugyanúgy nem tud velük mit kezdeni, sőt, a megbénulásukat követően még kevésbé. A megbénulásukat követően olyan hamis elvárás fogja őket körül, amely szerint hálásnak kell lenniük mindazért, amit a családtól, az intézettől kapnak. Nem ők csináltak belőle ügyet, hogy tolókocsisok lettek, hanem a környezetük. Ők pusztán azért, mert másként kell foglalkozni velük, mint azelőtt, nem

I. évf. 4. szám

kívánnak hálásak lenni. Bruce a háláról így vélekedik: „…Az egyetlen mód, ahogy az ember kifejezheti a háláját ezért a helyért, ha olyan teljes, érdekes életet él, amilyet csak élhet…” Bruce és Annette előre néznek, szerelmesek, a fiú ismert író akar lenni, a lány tanulni szeretne, s közben vívják napi harcaikat, ismeretségüktől kezdve egymásért. Mindeközben pedig nem vagy alig tudnak mit kezdeni Istennel… *** Témánk szempontjából az egyik legérdekesebb kérdéskör: a fogyatékossággal élő ember és az Isten kapcsolata. A fogyatékossággal élő emberek egy része közömbösen viszonyul Istenhez és a valláshoz, másik részük feltétlen hívő, már-már belemenekülnek a vallásba. A harmadik csoport tagjai kifejezetten haragszanak a vallásra, Istenre. Ők Istent teszik mintegy felelőssé a fogyatékosságukért. Van egy negyedik csoport, amelynek a tagjai szinte birkóznak az Istennel. Lényegesen több bennük az elutasítás, mint az elfogadás, de újra és újra visszatérnek hozzá. Ők azok, akik egyszer meg is érkezhetnek Istenhez, de véglegesen és teljesen is elszakadhatnak tőle. Akik közülük rátalálnak Istenre, talán ők alkothatnak egy ötödik csoportot. Úgy érzem, költőként ebbe a csoportba tartozik Vitó Zoltán és KanizsaiNagy Zsuzsanna. *** Bruce és Annette a negyedik csoportba tartoznak, erősen küszködnek az úton. Marshall számára ennek a kérdésnek, ennek a küszködésnek a fontosságát az is jelzi, hogy a regényben ez a motívum visszavisszatér. Bruce – egy elképzelt színházi jelenete szereplőjeként – még egészségesen ezt mondja: „…Előbb-utóbb csak rájövök, hogy mi vagyok. Most még magam sem tudom, hogy mit higgyek. Kiderülhet, hogy szükségem van Istenre, de ha igen, akkor se próbálom mások nyakára erőltetni…” Később bénultan, a bénasága és egy gyerek halála első döbbeneteként eképpen vélekedik: „… Ön azt kívánja tőlem, fogadjak el olyan Istent, aki kegyetlenséget művel, pedig nincs oka rá, egy szemernyi sincs. Azt kívánja, hogy tekintsen magasztos, isteni ajándéknak mások szenvedését. Hát én a magam kínját csak elviselem atyám, de a másokét nem bírom. Nem is akarom bírni. Nem akarom tudomásul venni ártat-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

lan gyerekek gyalázatos gyötrelmét. De muszáj. Nincs beleszólásom…” Egy párbeszéd pedig visszafogottabban, némiképp már a Bruce-tól elsőként idézetteket vetíti előre. A fiú és a lány párbeszéde gondolatiságában a regény legizgalmasabb része: Bruce: „Magának mit jelent az Isten?” Annette: „Energiát. Az életerőt. Mindenben ott van, a legkisebb fűszáltól az emberig. A nagy közös nevező. A Genezis szerint Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Mi Isten tükröződései vagyunk, a tükrök, amelyekben ő tükröződik. És a tükörkép meg a tükör ugyanaz.” Annette később: „…A keresztény ember azt hiszi, hogy életének minden tehertételét kiegyenlíti valami jó a másvilági életben. Hogy például a nyomorék test ép lesz… (…) …Ezzel védi magát a kereszténység a vakvéletlen, a betegség, a kínszenvedés, a halál könyörtelenségétől, rendetlenségétől, tökéletesen tökéletlen értelmetlenségétől. A kereszténység úgy árnyékolja a fényt, hogy a legnagyobb tragédia egész és egy volta, kezdete, középpontja és vége, kört záró, kibúvó nélküli hibátlansága sem mutatkozik meg olyan élesen, mint különben, Talán jó is ez, nem tudom. Talán ezért van rá olyan nagy szükség. Az ember ernyőt rak a csupasz villanykörte köré, hogy ne sértse szemét a fény…” Hát bizony vívódás ez a javából a hit miatt, a hitért, végső soron Isten megtalálásáért.

I. évf. 4. szám

A teljesség igénye nélkül, amint azt jeleztem is, néhány gondolatot szerettem volna fölvetni a témában, ha tetszik, további gondolatok érdekében is. A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolása az irodalmi alkotásokban egyrészt mindig a társadalmi közmegítélés függvénye, milyen szerepet szán a társadalom ezeknek az embereknek, másrészt függ attól, hogy a szerzőnek mi a véleménye erről. A fentiekben hivatkozott szerzők és műveik is arról szólnak, hogy hosszú még az út, amit a fogyatékosságban élő embereknek meg kell tenniük annak érdekében, hogy az álmaik, vágyaik, a mindennapi – speciális – gondjaik ugyanolyan természetesek legyenek, mint bárki másé. Azon pedig nagyon ne ütközzön meg senki, ha az álmokkal és a vágyakkal mindig gond lesz, hisz erről szól az élet. Felhasznált irodalom: 1. Samuel Beckett. Előre vaknyugatnak /válogatott kispróza/, Európa Könyvkiadó, 1989., 2. Peter Marshall: Tombol a Hold, Európa Könyvkiadó, 1993., 3. Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben, Európa Könyvkiadó, 1978., 4. Vitó Zoltán: Az inaszakadt fohásza, ALFA Kiadó, 1994.

*** Peter Marshall másik említett regényének, a Nincs a helyed a temetőben, egyik alakja minderről már így beszél: „…Krisztusnak a gyengesége az ereje… (…) … Krisztus szeretete végtelen, olyannyira, hogy már nincs is tartalma és ezért megfoghatatlan…” Összecseng ezzel Bruce utolsó gondolata, amit szerelme, Annette halála miatti fájdalmában gondol: „… Minden arcot szeretnem kell a világ minden ablaka mögött.” A szeretetnek ugyanerről a mélységéről és végtelenségéről szólnak Vitó Zoltán Az inaszakadt című könyve versének utolsó sorai: „Mondjátok meg! Mi könnyebb az embernek: mondania, hogy: „gyógyíts meg, Uram! (?)” vagy mondani: „Ó, Uram, ha lehet, adj nekem Társat – ki így szeret!” ***

Urbán-Szabó Béla

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

M. Fehérvári Judit: Vörös és ibolya* Úgy szeretnék hitet önteni Beléd! Reményt, hogy biztosan tudd, az Élet nem egy olyan sakkjátszma, amelyben a Te királyod marad mindig védtelenül a táblán bármilyen színű is a bábod! Hiszen a valóság nem csupán fekete és fehér, hanem a szivárvány színében feltündöklő sárgák, kékek és mindenféle szikrázó részecskék árny-és fényjátéka. Ha néha úgy érzed, elfogy a levegőd, gondolj erre, s ne belső poklod grádicsain lépkedj tétován szűnni nem akaró fájdalommal! Tudom, hogy Te bölcs Vagy! Nem gondolod ugyan, de világok tudása gyűlik össze elmédben, hogy szíved takarója alól a kétségek reménytelen óráiban képes legyen felbukkanni az a szentencia, amely a lényedből áradó szeretetet-mohákkal tarkított utakat teszi Örökké a másik ember lelkében is. Bántottak? Az tette ezt Veled, akiben kimondatlan testvéri esküvel bíztál? Ne feledd, a kicsinyek menedéke a vádló szó és tekintet, az értelmetlen gesztikuláció és habzó lélek. Nem a kisdedek arcmásaié, hanem a kicsinyes ármányé, amely gúnyt űz önmagából is. Ne vedd ezt észre, élj Tyr** módjára, akinek a vad farkas, Fenrir ugyan leharapta a karját, de mégis egyedül Ő volt méltó arra, hogy az isteni thingben elnököljön. Te tudod, hogy a valóban fontos órákban minden letisztul, s oly simává, áttetszővé válik, akár a nagy tavak vize a holdsugaras nyári éjszakákon, s nem kell félned a remegéseitől és az áradásoktól sem. Szabad vagy, s mert nem akarod óráid a megingó hegyek és a térdre boruló sziklák káprázatában élni, képzeletbeli szárnyaid hófehér pajzsa mögé rejted angyali erőd. Nem támadsz, nem védekezel, csak kérdezel, s Önnönmagad okolod azért, mert megbicsaklottak a szavak és tompaságukban is szalmalángként törik ketté mindenféle ámítások büszke cédrusait. A becsület hátán felhők száguldoznak sötét függönyöket vonva a napsugaras múlt elé, s az apokalipszis villámai pusztító tűznyelvekkel hamvasztják a másik emberbe vetett tegnapi hited. Némaság dermeszti szíved magányos félelmeit, miközben a letaposott pázsitok remegései mégis Hozzád kiáltanak. Bensődben végtelen fájdalommá kristályosodik minden szó, s mégis boldogság jár át, mert a fondorlatos ravaszságokat nem ismered, s a fájdalommal szemben védtelen vagy, noha az ürességeket Te töltöd be térrel, s meg tudod állítani az idő múlását, csak akarnod kell. Ma másképpen, mint eddig, mert az igazság nem veszhet dadogó indulatkorbácsok céltalan kakofóniáiba. Fogd vissza rosszérzéseid! Hadd feszüljenek ércszobrokká a kerubok, s hadd álljanak mozdulatlanul a percek! Nézd a másik embert! Szívd Magadba egeinek suhogását, életének pulzáló szívveréseit! Cövekké roskadtak benne is kimondott szavai, s hiába figyelnek fülei, most némaságba torkolnak tegnapi viharzásai, mert megismerni és tudni akart ugyan, de bánatában olyanná vált, akár a koporsók fedele alatti éjszaka a testnek. Hideg és csönd feszíti pókhálóit a halotti lepel bakacsinjában. S már érzi, hogy a félelem bátorságával nem csupán elszökni, de Feléd fordulni is lehet az élet tövisbokraiban. Minden barátságban eljövendenek a próbatételek kemény órái. A világmindenség tovatűnő füstfelhőiből alágördülnek a lélek könnyei, a megbánás öblének fodrozódásai. Ekkor tudjuk csak igazán kezünkbe fogni szívünket, s mégis megtartani azt az óra homokszemének pergésével együtt lelkünk ifjúságát. És feledjük korábbi haragunk által dacossá feszített nyakizmaink, mellkasunk sebekkel szántott üregének megtiprott szépeit. Újra csak a fényes csillagok ujjongása tölti be óráinkat, s tudjuk, a csodák bennük vannak, s értünk születtek létezni. Így könnyű elszakadni a kételyektől, a kiáltásoktól, a remegő ajkaktól, önmegtagadásaink kapuitól, mardosó féltékenységeinktől. Néha be kell vallanunk magunknak is esendőségeink, hogy megszabaduljunk néma vergődéseinktől, felesleges várakozásainktól, dacos viaskodásainktól, mielőtt kitörnének belőlünk esztelen kiáltásaink, melyeket tomboló szeretetünk indukál. Pallossá emelném soraim, hogy csatáid előtt mindig Előtted legyenek, s megvédjenek mindenféle ármánykodástól, s hogy a nap sugarai csillogó zubogásban omoljanak lábaid elé, ha megrettensz, s hogy az Égre mindig felfessék szövetségünk hét színben fénylő, boldogságos szivárványait. M. Fehérvári Judit * „A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik. Az ív külső része vörös, míg a belső ibolya. Előfordul az ún. dupla szivárvány is, amelynél egy másik, halványabb ív is látható, fordított színekkel.” (Wikipédia) ** Tyr kezdetekben a skandináv mitológia hadistene. Angol nevéből származik az angol „Tuesday” (kedd) szó. A Ragnarök ( a világvége vagy Istenek alkonya ) idején szíven szúrta Garmot, Fenrir párját, s a tőle kapott harapásokba belehalt.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

M. Fehérvári Judit: Gondolatok a paradoxonokról és a szeretetről Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér vitorláik az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk értelmének nevét abban a körben, miben mozogva nem szólítjuk soha a transzcendenciát. Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát. Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk Eliézerek*, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz ezüstpéznél. Az egyetlen Ruben** pedig egyre csak szaggatja ruháját, noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni világunkban egyre csak kutatva a nagy találkozást. Nap nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást, miközben nem tölti ki semmi az űrt, mely egyre csak vágyja a harmóniát. Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem. Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a Földön. Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton, aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat keresek, akárcsak Ő, hogy igenis meg lehet érteni a világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és elmélkedni. Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban. Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen újra és újra elakadnak leveretéseinkben, kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a fent. És nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk. Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s segít abban, hogy keressük ezeket találkozásokat, s mi magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony eljönnek életünkbe azok a napok, amikor lelkünk szépe többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk” egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a saját hangszerelésében is szeretni. M. Fehérvári Judit *Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a feladata, hogy Izsáknak hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és Rebeka egy kútnál találkoztak. **Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet testvéreivel József elveszejtésének tervében.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Szinay Balázs: Mi az esszé? Jelen írás az esszé lényegét és megírásának ideális módszerét igyekszik feltárni. A témát Hamvas Béla esszéről alkotott gondolatival vezetem be. Az esszé értelmezéséről, az esszéírás mibenlétről írt alábbi pontokba szedett gondolatokat Hamvas Béla azImaginárius könyvek című esszéjébe szőtte bele. Azért használjuk itt fel, mert e gondolatok abszolút mértékadónak mondhatóak a téma szempontjából, valamint kiindulási pontjaink lesznek az írás második felében részletezett megállapításokhoz, kiegészítésekhez. Jelen írás nem Hamvast magyarázza, hanem hozzáír gondolatihoz. Az esszé fogalma, témája és kifejezésmódja Hamvas értelmezésében 1. „Az esszéíró magatartásának legfontosabb ismertetőjele az iskolánkívüliség. Magány függetlenség, szuverenitás és autonómia. Ezeknek az összetétele adja azt, ami az esszé lényege.” 2. „Az esszéíró mindennemű, már valahol, bárhol elhangzott véleménnyel szemben bizalmatlan.” 3. „Az esszé nem csatlakozott sem a tudományhoz, sem a valláshoz. Miért? Mert a tudomány az okság elvén épült fel. A kauzalitásból nem tud áttörni és kilépni, a következetesség eszelőse lesz. …a vallás lírai. Ebből következik, hogy az esszében egyenlő mértékben fontos a látás emelkedettsége, a gondolat morális intaktsága, s az, hogy véleményei megegyezzenek a szép élet képeivel.” 4. „Az esszé a művészetet azonban nem fogadja el, mert az az életet szebb akarja tenni, mint amilyen, s ezért elrontja.” 5. „Az esszé nem is filozófia, mert az mindig rendszer. Minden esszének különben pontosan ugyanolyan koncepcióra van szüksége, mint egy filozófia rendszernek. Így tehát minden esszéből kellő részletezéssel filozófiai rendszer készíthető, s fordítva, minden filozófia rendszerből, a lényegtelent elhagyva, esszét lehet írni. A különbség az esszéista és filozófus között tehát az, hogy a filozófusnak egész életében csak egyetlen lényeges koncepciója van, az esszéistának pedig annyi, ahány esszét ír. Az esszéista, mikor az egyik esszét a humanitásról befejezte, nyugodtan fog a másikhoz, amelyben a humanitást elveti. …a fontos nem az, amit megállapít, hanem a vélemény értelmes volta, de mindenkfölött az ihlet minősége, a koncepció mélysége, a teremtő gondolat szabad játéka és az emberi elhatározás az abszolútumban.” 6. „A rendszerfilozófus abból a meg nem bocsátható ügyefogyott előítéletből indul ki, hogy csak egyetlen tökéletes, ellentmondás nélküli rendszer van öröktől fogva az idők végezetéig, minden ember és minden világok számára csak egy. Az esszéista tudja, hogy ez az egy rendszer Isten tudása. S alázattal megelégszik az ellentmondásokkal.” 7. „Az esszéíró nem az »egyetlen-vélemény-sem« álláspontján van, hanem a »minden-vélemény« álláspontján. Az esszéíró nem nihilista, hanem univerzalista.” 8. „…egyetlen véleménynek sem tulajdonít örök létet. A vélemény nem is fontos. Ami fontos: a látás. A fontos a teória. A fontos a tehorein, a szent látásban való részesülés. Egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt. Egy ilyen világ egy esszé.” 9. „Az esszényelvben, vagyis a par excellence prózában vidámság, komolyság, tömörség, levegős távlat, súly és könnyedség, mélység és világosság találkozik.” 10. „A dal, a dráma, a regény megengedhet magának homályt, mégis tökéletes lehet. Az esszé soha. Itt az értelemnek állandóan éppen úgy jelen kell lenni, mint a fantáziának, az érzésnek. …az esszé leírásának csak akkor van jelentősége, ha a képnek filozófiai, morális, pszichológiai távlata van. „ 11. „Esszé éppen az, hogy rövid és tömör, sűrített és szűkszavú. Az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban és világtörténelmet három oldalon. Harminc lapnál hosszabb művekre az embernek csak akkor van szüksége, ha

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

nem egészséges, és száz lapon mindent el lehet mondani.” Következtetés és kiegészítés Az esszé fogalma Az esszé legegyszerűbben: a jelenleg rendelkezésre álló ismeretekből táplálkozó személyes vélemény, álláspont kifejtése valamely témában, melyre erős befolyással van a szerző aktuális, léthelyzetéből fakadó impressziója, sajátos nézőpontja. Az esszé témája és kifejezésmódja Az esszé nem kerüli a tudományos, a filozófiai, a vallási, a művészi, a politikai, vagy akár a mindennapi életet érintő témákat, sőt, ezek mindegyikéből merít. Akár egyetlen íráson belül megjelenhet e témák közül több is. Az esszé egy kicsit mindegyikről szól, de egyikkel sem azonosul önállóan, külön-külön. Az esszéíró bármiből képes témát teremteni, de sosem ír le lényegtelent, alázattal fordul az írásmű felé. Témává rajta keresztül azt tesz egy benyomást, hogy az az esszéista keze alatt egyszerre érik szépirodalommá, filozófiává, vallássá, költészetté stb. Az esszé kifejezésmódja szépirodalmi igényességű, tartalma pedig szerteágazó. Az esszéíró a tudományok határterületeit szélesen és elmosódva értelmezi és ennek megfelelően kelt életre egy témát. Viszont közölt véleményét minden esetben átitatja saját individuumában felépített tudományközi, szintézisen alapuló látásmódja. Az esszéíró munkamódszere a pillanatnyi helyzetfelismerés. A lét egy frissen elé táruló szeletkéjének leképezése, tulajdonságainak megragadása érzései és gondolatai által, ad hoc módon rendszerbe foglalva azt. Az utóbbiból következően tehát jellemző az esszére a rendszerezettség, az aránylag logikus szerkezet is, mely bár szabad áramlást enged a gondolatoknak, de csak egy bizonyos keretrendszeren belül engedi meg magának a csapongást, az eredeti témához mindig ragaszkodik. Ez a rendszer azonban az esszé lejegyzését követően rögtön fel is bomlik, mert az nem az elmét és annak képzeletvilágát akarja leképezni, hanem a létet. Az elme ragaszkodik ahhoz, hogy megkísérelje kalitkába zárni a lét egy pillanatát, annak képét kimerevítve, abban reménykedve, hogy az örökre úgy marad, csak, mert az akarat így rendelte. A lét viszont áramlik. A születésen, az életen, a halálon és a köztesléten keresztül beleáramlik mindenbe, ami része, tanulságul hagyva, hogy e folyamat a létezés egyetlen igazsága: vagyis semmi sem kimerevíthető. Az esszé, mint a lét része, nem tesz mást, csak ráhagyatkozik a dolgok rendjére, áramlik a lét rendszere szerint. Mandala, melyet elkészítenek, hogy aztán elsöpörjék, jelezve, hogy a lét része, vagyis mulandó. Ennek megfelelően van bevezetése, tehát megszületik, része a tárgyalás, vagyis az élet megnyilatkozása, öntudatra ébredése, kibontakozása, és végül a befejezés, vagy összegzés zárja, mintegy jelezve a közelgő és az utolsó sorral bekövetkező elmúlást. Az esszé aztán megnyilvánulatlan marad, míg újra testet nem ölt a szerző valamelyik soron következő írásában. Az esszéíró éppen azért, mert felismerte művének mandala jellegét, nem fél megválni művétől. Tudja, hogy a maradandóság csak látszat, az állandóságot pedig nem abban a viszonyrendszerben kell keresni, melyben az esszé születik. Ahogy Hamvas is megjegyezte, az esszéista esszéi csupán egy-egy életfilozófia részleteit világítják meg, nem céljuk a szerző konkrét és egész világfelfogásának rendszerező reprezentálása. Amit a szerző az egyik bekezdésben megállapít, könnyen megcáfolhatja azt a következőben egy másik állítással úgy, hogy a két állítás nem ellentmond egymásnak, hanem együttesen alkot egészt. Az esszé tulajdonképpen egyetlen gondolat kifejtése a gondolathoz kapcsolva a rendelkezésre álló legtöbb tényanyagot, vagy legalábbis a téma szempontjából aktuálisan mindenképpen jelentősnek mondhatót. Az esszé nem több egy felébredő érzésnél, impressziónál, ami aztán a lejegyzést követően el is hallgat, mivel célja csupán anynyi volt, hogy felébredjen, beépüljön a szerző gondolatvilágába, majd pedig a felismeréssel járó feszültség az írás formájában távozzon, a szerzőn kívülre kerüljön. A szabadon megfogalmazott (tehát nem feladatként kiadott) esszé nem rövidebb 1 A/4-s oldanál, de nem is hosszabb – amennyiben valamely körülmény ezt nem zárja ki – 2 A/4-s oldalnál. Az 1 oldalnál rövidebb esszé nem elegendő az igényes témakifejtésre, a 2 oldalig nyúló pedig már könnyen dagályossá, terjengőssé, rendszertelenné válhat. Egy korrekt, kötetlen témájú esszét meg lehet fogalmazni átlagosan másfél A/4-s oldalban. En-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

nél hosszabb az esszé csak akkor lehet, ha azt a szerző ténylegesen meg tudja tölteni tartalommal úgy, hogy a mű hatásfokát végig azonos szinten tartja. Mindennek ellenére, mivel az esszé a lét része, s annak törvénye szerint működik, igazi kezdete és vége csak annyiban van, mint a testnek a lélekhez képest, mely a test halálával tovább él. Az esszé nem akkor kezdődik, amikor a szerző leírja és nincs vége az utolsó sor után. Leírt részei csupán bepillantások abba, aminek a szerző részese, mint ahogy a lélek is csak bepillant az életbe olykor míg egy-egy testet éppen magára ölt. Az esszéírás nehézségei Az esszéírásnak nincsenek nehézségei, csak az esszéírónak vannak korlátai. Az esszé megírásához mindössze két elem együttes jelenlétére van szükség: 1. legyen valakinek véleménye a kifejteni kívánt témáról; 2. legyen a témára vonatkozó ismerete is. A vélemény az ismeretekből és a tapasztalatokból alakul, így a második elem jelen esetben az elsődleges, mert annak hiányában nem létezhet az első. Az esszéírás szempontjából legfontosabb ismeretanyagot az élet ismerete jelenti. Esszét írni az nem tud, aki az életet egyáltalán nem vagy csak részlegesen ismeri, így annak valóságában elmerülni tökéletesen nem képes. Az esszében ugyanis nem tudományos álláspontokat vagy vallási alapvetéseket kell ismertetni, hanem bemutatni azt, hogy milyen szerelmesnek lenni az életbe. És mielőtt félreértenénk, meg kell jegyezni, hogy a szerelem jelen esetben sem csupán szépség, zsongás, káprázat. Velejár a szenvedés, a számvetés, a krízis és a katarzis is. Az esszéíró tehát ezek egymással való kapcsolatát, összefüggéseit látja és láttatja. Számára nem elkülönült témaegységek léteznek, hanem egyetlen témát ismertet különféle megközelítési szempontok alapján, alámerülve egy-egy szempont szerinti értékelés részletezésében. Mivel az önkifejezés egyenesen arányos a személyiség fejlettségével, az, aki egy adott témában nem tudja kifejezni a véleményét, gondolatait a témához mérten egyszerűen éretlen személyiség struktúrával rendelkezik, ugyanis aki érett, abban megszólal az élet, akiben pedig megszólal az élet, abban kifejezésre is jut. És itt nem egyszerűn az értelmi vagy az érzelmi intelligencia mutatóira kell gondolni. Ezek önmagukban nem mutatnak rá arra a többletre, amitől a személyiség valóban éretté válik. Valódi érettséget ugyanis a felismerés és az alapvető, univerzális világtörvényhez igazodó élet és személyiségszerveződés ad. Világtörvénynek pedig azt az emberiség fennállása óta létező és belénk kódolt, minket körülvevő életrendet nevezzük, ami történelmi kortól és körülményektől függetlenül elidegeníthetetlen az emberi mivolttól. Ez az alapvető természet, a lét és a benne létezők ösztönös megnyilatkozása, az élet működésének természetes, eredendő rendje. Nem kell itt semmi misztikusra gondolni, csupán arra, amit az ember önön lényegének ismeretéből adódóan eredendően ismer és ért. Olyan tudás és képesség ez, mely az emberiség története folyamán generációról generációra öröklődik át, és mely minden emberi lény számára születéstől fogva adott, nem tudásának, illetve tudatos jelenségből tudatlanná válásának oka pedig egyszerűen a felejtés. Vagyis konkrétan az a jelenség, melynek köszönhetően az ember a perszonalizálódás, társadalmi lénnyé válás folyamata közben megfeledkezik arról, amit születésétől fogva tudott, tehát életének a mindenségben betöltött szerepéről és a helyes, alapvető természete szerinti életvezetés sajátosságairól. Hogy valaki mennyire érett személyiség, azt le lehet mérni azon, hogy egyáltalán képes-e egy témának neki kezdeni, illetve, azon, ha egy adott témát a jó, vagy a tökéletes színvonalhoz képest csak hiányosan, éretlenül fejt ki. A kommunikációs készség és a személyiség érettségének vagy éretlenségének összefüggése vitathatatlan. A megnyilatkozási képtelenség, a csend mindig hiányosságokra mutat rá. A csend jelentőségét pedig itt széles értelemben kell vennünk, mert a csend nem csak akkor nyilvánul meg, ha valaki verbálisan hallgat, hanem akkor is, ha valakinek az értelme hallgat, vagyis egy adott téma kapcsán téves, a valóságtól eltérő, hiányos információkkal rendelkezik, és ezért hiányosan fejezi ki a valóságot. Mint, ahogy a teremtés és a lét sem néma, hanem átitatja az élet, minden, ami ennek valóságához kapcsolódik csak dinamikus, élettel teli lehet, csendes, néma, halott semmiképp sem. A valóság pedig mindig egyszerű, könnyed és magától értetődő. Minden, ami ennek ellenében hat, világos, hogy nem a valóság része. Nehézségek mindig akkor mutatkoznak, amikor az élet elszakad természetes működési rendjétől. Ahogy az ember nem lehet önmaga és éppen ezért feszülté válik, ha más bőrébe akar bújni, úgy az élet sem lehet önmaga, ha nem a világtörvény szerint rendeződik. Tökéletes esszét az képes írni, aki megtalálta magát – vagyis az életet és a világrendet, mert az önálló valóság és a kollektív valóság nem különbözik, az individuum valósága megszűnik akkor, ha felismeri a kollektív valóságot. És fordítva, aki megtalálta magát, képes a tökéletes esszé megírására, bármilyen témában. Egy-egy téma kifejtése az élet gyökereinek, mozgatórugóinak felkutatásához hasonló feladat.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Lengyel János: Történelmi pikantéria, avagy egy túlvilági konferencia jegyzőkönyve Hatalmas terem jókora kerek asztallal, székekkel. Az egyik falon soknégyzetméteres világtérkép, amelyen folyton égő piros lámpák jelzik a konfliktusos övezeteket. Még üres a helyiség, de már érkeznek a hamarosan kezdődő konferencia résztvevői. Elsőként Bonaparte Napóleon, oldalán herr Schiklgruberrel, a hírhedt szobafestővel, ismertebb nevén Hitlerrel. Beszélgetnek. Napóleon: Ha azt mondom, fehér, akkor fehér. Nincs ember Franciahonban, aki ellentmondani merészelne nekem. Hitler: Ja. Remek, de nem az igazi. Nekem egész Európa behódolt! Napóleon: És Oroszország? Hitler: Most miért kekeckedsz? Neked talán nem Oroszországba tört bele a svájci bicskád? Emlékezz a borogyinói ütközetre, Ivánra meg a vodkájára. És persze Moszkvára. Mi is történt ott? Napóleon: Én legalább bejutottam. Te a frontra sem dugtad ki az orrodat. Hitler: Ja. De akkor más idők jártak. Akkor még nem voltak úriemberek. Az én időmben rajtam kívül egy sem akadt… A beszélgetés itt megszakad. Újabb hírességek csoportja özönlik a terembe: Néró, a pirotechnikával kacérkodó babérlevélkereskedő, Henrik, a méltán elhíresült házassági tanácsadó, Mátyás, az igazságügyi szakértő és hun-cut Attila, az Etele tér keresztapja. Mind a négyen a nagy shownokot, Vlagyimir Iljics Lenin(grádo)t hallgatják. Lenin (körbeforgó tekintettel): Elvtársak! Bocsánat. Mi is az élet lényege? Harcolni az igazságért! Mátyás: Ez az én asztalom, kopasz. Egyébként helyénvaló, amit mondasz. Lenin: Szembe kell szállni a hatalommal! Le a zsarnoksággal! Néró (Henrik helyeslő bólogatása közepette): Na-na! Lenin: Az uralkodók elleni harcot csak akkor hagyjuk abba, ha már mi leszünk az uralkodók! Egyenruhás, tömött bajszú férfiú lép oda a szónokhoz: Zsugás Vili, aki Sztálin művésznéven játszotta el szerepét a nagy történelmi drámában. Sztálin: Uljanov elvtárs jól mondta. Mikor én kerültem hatalomra, megmutattam a népnek a helyes utat. Igyekeztem leszoktatni őket az olyan burzsoá csökevényről, mint az evés. Rámutattam, hogy a villanyáram használata vétkes energiapazarlás. A fűtés, az értékes szén- és fakészletek elégetése is. Szinte bűn! Továbbá: ingyen utaztattam és nyaraltattam a népet. Olyan csodálatos tájakat ismerhettek meg, mint a Csukcs-félsziget, a Léna és a Jenyiszej folyók környéke, a Jeges-tenger partvidéke vagy Kamcsatka. Megnyertem nekik a háborút. Megnyertem nekik a békét. Mégis én voltam a Rossz! Na, nem a filmsorozatos doktor. Pedig minden építő jellegű kritikára nyitott voltam. Lenin (rezignáltan): Az… Benyomul a meghívottak újabb csoportja: II. Rákóczi Ferenc, a Rodostó-Tours igazgatója, Kolumbusz Kristóf, a világ pechjére Amerikát felfedező olasz, Ferenc József, az öreg huszár, Julius Ceasar, jobbján nejével, Március Idusával, Brezsnyev elvtárs, a plecsni gyűjtők doyenje, Luther Márton, a reformista, Rettegett Iván, a szurokfőző, Kun Béla, akivel Nagy Feró hej-de szeretne beszélni, a Szűz jegyében született Johanna, Mahatma Gandhi, az első bőrfejű, Abraham Lincoln, a híres céltábla, Nagy Sándor, a peches világhódító, végül XVI. Lajos és Boleyn Anna, a fejetlenség mintaképei. Miután elfoglalják helyüket a kerek asztalnál, a soros elnök, Brezsnyev kísérletet tesz a konferencia megnyitására. Brezsnyev: Továriscsi! Továr iscsi! Továr iscsi… Kolumbusz: Na. Mindjárt kibukik a nyuszi. Igaz, én gyorsabban felfedeztem Amerikát, bár Indiát kerestem. Henrik: Legalább a Play Boy nyuszi lenne. Luther (fejcsóválva): Uram, könyörülj tévelygő szolgádon, hogy energiája kitartson az ülés végéig. Ceasar: Az ülés megkezdődött, más szóval: a kocka el van vetve! Lenin: Világ proletárjai, egyesüljetek! Kolumbusz (fanyalogva): Ez már uncsi. A római fószer folyton a mezőgazdasággal jön elő, a kis kopasz meg ezzel a szexuális maszlaggal. Brezsnyev: Továriscsi! Továr iscsi… Rettegett Iván: Maradjál már, Leonyid! Lenin: Elv… barátaim! Azért gyűltünk össze, hogy megvitassuk a világ problémáit, és érdemi javaslatokat dolgozzunk ki a hivatalban lévő kollégák számára. Nos, a világhelyzet korántsem megnyugtató. Kérem, fejtsék ki észrevételeiket, tegyék meg javaslataikat! Mátyás: Fő az igazság. Johanna: Srácok! Hallottátok, hogy az amcsik Afganisztán és Irak után most Irán ellen készülnek? De rég

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

voltam egy jó kis csatában! Gandhi: Ejnye, húgom! Szomorú, hogy mindig vérontáson jár az eszed. A békés módszerek mindig célszerűbbek, lásd az én példámat. Rákóczi: Valóban? Hogy is volt azzal a merénylettel? Sztálin: Én undorodom a mészárlástól. Lincoln: Azért végeztetted mással. Néró: Vilikém, a te G-szigeteiden még Robinson sem unatkozott volna. Lincoln: Uraim, ne személyeskedjünk. Komoly problémák megoldását kell elősegítenünk. Úgy gondolom, a közel-keleti válság rendezése esetén jelenlegi utódom sem lenne annyira bús… Lenin: Ne feledkezzünk meg a három országot érintő kurdkérdésről! Néró: Tényleg szexuális problémáid vannak, Vilikém? Lenin: Vlagyimir! Hányszor kell még bizonygatnom, hogy nem én vagyok Vili?! Rákóczi: Csigavér, vagy mi ír…! Ne feledd, ezek a hülye rómaiak még most is azt hiszik, minden út Rómába vezet, ahol a harangok közlekednek. Rettegett Iván: Dá, dá. Via a pia! Luther: Te, Mathias! Úgy hallottam, a közel-keleti ramazúriba Hungária is belekeveredett. Sztálin: Azt Vlagyimir és George majd elintézi. Hitler: A zsidók is… Attila: Mindig velük hozakodsz elő. Hagyd már békén őket! Hitler (indulatosan, rikácsolva): Ezekért a szavakért megérdemelnél egy Auschwitzba szóló „putyovkát”! Napóleon: Dolfikám, ne idegeskedj. Te tudod a legjobban, hogy fő a nyugalom; mármint az örök nyugalom. Henrik: Hozzá kell szólnom e magasröptű eszmecseréhez, mert engem komoly aggodalommal tölt el az Albionban kialakult helyzet. Kun Béla: Te beszélsz?! Nézd meg, mit művelnek Magyarországon a kisdobosok! Hej, ha ezt Kádár elvtárs tudná! Johanna: Apropó, hol van a Jani bá’? Nagy Sándor: Rangadót játszik a Vasas a Fradival, odament az öreg. Néró: Sose szerettem a focit. Henrik: Így aztán gőzöd sincs róla, te babérkoszorús pojáca. Néró: Attól függetlenül elfoglaltuk Britanniát, igaz?! Lenin: Ha már itt tartunk, meg kellene választanunk a soros elnököt. Természetesen magamat javasolom. Brezsnyev: Továriscsi! Továr iscsi… Attila: Kuss, öreg hullarobot, mert hazaváglak! Johanna: Etele, ne bántsd az öreg Leót. Szerintem csak az elemet kellene benne kicserélni. Napóleon: Johannácskát ajánlom elnöknek. Lenin (méltatlankodva): Ugyan miért? Én több könyvet írtam! Napóleon: Csakhogy Johannácskának jobb lábai vannak. Ceasar: A kocka el van vetve. Mátyás: Anyád, meg a frissen mosott tunikája!… Kolumbusz: Akkor hát szavazzunk! A legtöbb voksot Johanna kapta. Leninre csak Brezsnyev szavazott, ami érthető, ahogy Attila megfogalmazta: „Már nem áll fel az öregnek”. Miután az új soros elnök elfoglalta a helyét, a konferencia résztvevői felszólították Brezsnyevet, hogy a tőle telhető leggyorsabb iramban húzzon el a búsba. A szemöldökkirály azonban meglepően gyors mozdulattal vaskos papírköteget vett elő, és több évtizedes rutinnal hozzákezdett búcsúbeszéde felolvasásához. A hallgatóság úgy vélte, ennek fele sem tréfa: hanyatthomlok, fejvesztve igyekezett távozni a teremből, élén Boleyn Annával és XVI. Lajossal. Lengyel János

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Lengyel János: Történelmi pikantéria 2., egy újabb túlvilági konferencia jegyzőkönyve A nemzetközi helyzet tovább fokozódik. Odaát, az öröklét birodalmában leledző bölcs államférfiak kötelességüknek érzik, hogy tanácsokkal lássák el kései utódaikat, bár az utóbbiak ezt enyhén szólva nem erőltetik. Csakhogy az evilágban mindig akad valami elintéznivaló, amelynek megoldási módozatait az így-amúgy megdicsőült egykori hírességek túlvilági konferenciája igyekszik kimunkálni. Újabban például az a hír járja, hogy valami bűzlik Hungáriában, és a probléma megoldása nem tűr halasztást. Színhely a már ismert tanácsterem. Középen hatalmas, ovális alakú tárgyalóasztal. A falon világtérkép, rajta piros lámpák jelzik a válsággócokat. Hungária fölött vészjóslóan villog a lámpa. A terem üres, a főszereplők még nem léptek színre. Boleyn Anna, XVI. Lajos és Kádár János fejvesztés terhe miatt ezúttal távol marad, pedig utóbbi a téma egyik legavatottabb szakértője. De mit lehet tenni, a korral együtt járnak bizonyos nyavalyák: orvosai szerint Kádár vérnyomása eléri az 1956-ot. Most nyílik a kétszárnyas ajtó. Elsőként egy manó lép be: Rákosi Mátyás. Kimért léptekkel közeleg az asztal felé, többször beletúr dús hajába; túrna, ha lenne neki olyan. Így csak húsos ujjai csúszkálnak fénylő koponyáján. A kopasz kujont követve a többiek is elfoglalják helyüket. Vannak, akik késnek. A díszes társaság éppúgy zsong, mint lyukasórán egy osztálynyi diák. Ennek ellenére a rangidős Ferenc József szólásra emelkedik, hogy kijelentse: – Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve! Sissi, a felesége (körmeit ráspolyozva): – Hallgass, Franci! Ha így lenne, most nem lennénk itt. Hungáriában nagy bajok vannak. A druszád nem áll épp a helyzet magaslatán! Szent István (jobb kézzel áldást osztva a négy égtáj felé, baljával a programfüzetet felnégyelve): – Szent a lelke mindennek! Lenin (nem bírván a vérével – ami tudnivalón vörös –, és szokásához híven magához ragadja a szót): – Javaslom, hogy a témában állítsunk fel tényfeltáró bizottságot, továbbá egy másikat, a feltáró bizottságot felügyelő bizottságot. Mindkettő vezetésére természetesen önmagamat javaslom! Szavaira senki sem figyel, így a hallgatást – pontosabban: a javaslatát nem érintő párbeszédeket – beleegyezésnek veszi, és nekilát kidolgozni az alappontokat. Ez a többiek szerencséje. Batu kán: – Majd én rendet teremtek Hungáriában. Egyszer már megtettem, és a problémának írmagja se maradt! II. Szulejmán: – Én is kezemben tartottam a dolgokat! Hunyadi János (a többiekhez): – Hadd ütém le amaz kontyos fejét. Nyelvét kitépném, hogy azzal üté az nagyharang a delet! Újra nyílik az ajtó, a terembe Tito lép be láncait csörgetve. Szabadkozva foglal helyet, körbe hordozza tekintetét. Szemmel láthatóan keres valakit. – Gondoltam! Mussolini már megint ellógja az ülést. Marcus Aurelius (hirtelen talpra szökkenve): – Jöttem, láttam, győztem! IV. Béla király: – Ez nem a te szöveged, Marco. Marcus Aurelius: – Ja… Bocsika, akkor országomat egy lóért! III. Richárd (indulatosan felpattanva a székről): – Ez plágium. Hallatlan! Beperelem a tunikás fószert. Olyan pert akasztok a nyakába, hogy még Petrocelli sem tudja felmentetni.! Marcus Aurelius (bosszúsan): – Fenébe ezekkel a mondásokkal, mindig összekeverem őket, aztán fizethetem a jogdíjakat! Szent Johanna (fejét enyhén félrebillentve, szemüvegén át az előtte szólóra meredve): – Hát ezt alaposan elkúrtad, Marco. – Nem kicsit – nagyon! – kontráznak kórusban a többiek. III. Richárd: – Nem igaz, nincs rajta póló.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

IV. Béla (lelkesen): – Legalább abban merünk nagyok lenni! Gömbös Gyula (legyintve): – Na hiszen! Ezzel az ország még nem lesz kint a vízből. Lenin: – De elvtársak (tévedését felismerve, zavartan folytatja), és elvtelenek! Egészen eltértünk a tárgytól. Azért gyűltünk össze, hogy megvitassuk a Hungáriában kialakult helyzetet. Eredményeket kell produkálnunk! Újfent nyílik az ajtó. Kun Béla érkezik, elegáns öltönyben. – Elnézést! Nagy Feró – na, nem a kisgazda! – nem keresett véletlenül? Állítólag fenemód szeretne beszélni velem. Szálasi: –Kitartás! Éljek én! Rákosi: – Kenyéren és vízen. Szálasi: – Nana, Manókám, csak ne olyan hevesen! Azt már elfelejtetted, mennyi kitűnő szakembert hagytam rád az Andrássy út 60-ban? És a berendezés? Az sem két forint volt! Rákosi: – Pojáca! Megragadja és cibálja Szálasi haját – ez tényleg fóbia nála. Csak az ő részéről beszélhetünk hajbakapásról, Szálasinak be kell érnie Rákosi inggallérjával. A kínos huzavona mintegy öt értékes percet vesz el a konferencia időtartamából. Mátyás királynem hagyja szó nélkül: – Ez meg mi? Manók tánca?! Az ülés méltóságát Horthy Miklós menti meg. Kardjával békítőleg az asztalra csap, aztán a teremőrökkel kivezetteti a két szálláscsinálót. Rákosin cafatokban lóg a ruha, Szálasi haja csomókban hever a földön. Horthy makulátlan egyenruhában pózolva – gombjain fehér tengericsikók – a jelenlévőkhöz fordul: – Hölgyeim és uraim, elnézést kérek a váratlan közjátékért. Mélységesen sajnálom ezt a kellemetlen esetet, de a két fickót már életükben is külön cellába kellett záratnom! Lenin: – Mellesleg: Matyinak volt igaza. Ez tény! Marcus Aurelius: – Mi ez: bőrfejűek bajtársi szövetsége? Hruscsov és Gandhi egy emberként pattan fel a helyéről. Hruscsov ügyesen levetett cipőjével ütemesen verni kezdi az asztalt, Gandhi viszont azonnal megbocsát. Közben a többiek megállapítják: valami tényleg bűzlik Hungáriában, és nem feltétlenül Hruscsov zoknija. Szent Johanna (dorgáló hangnemben): – Ejnye, srácok! Mire ez az ideges hangulat? Azok ketten összekapnak, ti ordibáltok, Nyikita meg punkdobosnak képzeli magát. Milyen viselkedés ez? Nem a parlamentben vagytok! Sissi: – Úgy van! Jól beszél a francia. Uraim, viselkedjenek! Hruscsov és Gandhi tüntetőleg távozik a teremből. Az ajtónál magukkal sodorják az éppen belépni készülő Mussolinit. Tito (felháborodottan): – Na tessék! Megint csak ellógja az ülést. Münchenbe se ment el, inkább a vejét küldte! II. Rákóczi Ferenc: – Pedig a kopaszság tiszta haszon. Nem kell sampon, meg hajszárítás. Egy csomó időt megspórolhat az ember. Sissi: – Te már csak tudod. Gömbös Gyula (bosszankodva): – Mindig eltérünk a lényegtől. Ezek a kommunisták mindent bevetnek, hogy megzavarják a konferenciát. Lenin miért nem ment ki tar fejű kollégájával együtt? Biztosan ez is valami trükk! Lenin parókát vesz elő a zsebéből, majd tüntetőleg a fejére helyezi.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Kun Béla (szitkozódva): – Opportunista! Lenin: – Jut eszembe, Antall József telefonált és kimentette magát. Hagyott valami üzenetet, de magyarul van, nem tudom elolvasni. II. Rákóczi (rezignáltan): – Jellemző. Mindig kihúzza magát a felelősség alól! Gömbös felhúzza fehér kesztyűjét és átveszi Lenintől a cédulát, felolvassa az üzenetet: Tetszettek volna forradalmat csinálni. Stop. A. J., Rózsadomb. Gömbös (Rákóczinak): – Ahogy mondod, Ferenc, ahogy mondod! Sissi: – Nem sokra jutottunk. Amit mi csinálunk, az sem kisebb böszmeség, mint amit a magyar politikusok művelnek mostanság. Mátyás király (miután szintén elolvassa az üzenetet): – Valószínűleg ezt is Boros hangulatban gondolhatta. Hiába, nem lehet mindenkiDávid a Góliátok között. IV. Béla: – Kedves kolléga, bátor cselekedet volt puszta kézzel megérinteni a papirost. Nem félsz az Orbán(c)tól? II. Rákóczi: – A jó magyar hazafi Bokros teendői mellett is szakít időt a haza sorsának jobbra, ismétlem, jobbra fordítására! Gömbös: – Ez jó szöveg ebben a társaságban. Ha jobban körülnézek, legalább négy kétbalkezes alakot látok. Kun Béla (felfortyanva): – Tartózkodjunk a személyeskedéstől! Gömbös (gúnyosan): – A te esetedben szívesen tartózkodnék, mármint le… Sztálin: – Elkéstél, én már letartóztattam. Sose bíztam meg a nyugatiakban, még ha keleti eszméket szajkóztak is! Hitler: – Zsugás Vilinek soha nem voltak barátai! Sztálin (ingerülten, emelt hangon): – Neked talán igen, féltökű szobafestő?! Marcus Aurelius: – Hogy is írta a koszorús költő: Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét. Sztálin: – Mit böszmélkedtek ezzel a Hungáriával? A magyar kérdés vagonkérdés! Fel kell használni a MÁV járműparkját, és a probléma meg van oldva. Mátyás király: – Ez lehetetlen, mert a vasutasok szinte hetente sztrájkolnak. Arról nem beszélve, hogy az összes vasúti kocsi hamarosan valamelyik kohóban végzi. II. Szulejmán: – És a kombinók, vagy a HÉV? Ceausescu: – Ebben a kérdésben a Román Államvasutak készségesen együttműködik. Valószínűleg Tito elvtárs is hasonlóan vélekedik a jugoszláv, vagyis a montenegrói, akarom mondani: a szerb vasúti kocsikkal kapcsolatban. De azt hiszem, az épp távollévő Beneš elvtárs is szívesen csatlakozik. Hunyadi János: – Hej, beste oláh parasztja! Nincs elég lyuk a mellkasodon? Mindjárt az kardommal hasítom ki az kődarabot a szűved helyéről! Szent Johanna (szemrehányóan): – Elég a marakodásból! Más vérét ontanátok, bezzeg a Vöröskereszt véradási felhívására egyikőtök sem jelentkezett!

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Szent István: – Én is ezt cselekedném. Mi, szentek tartsunk össze. Az ellenség utolsó szívdobbanásáig! Vágott szemű, keleties ruházatú férfi – aki eddig hallgatagon figyelte az eseményeket –, mennydörgő hangon: – Te csak hallgass, pápa talpnyalója! Én, Árpád vezér, a szemedbe mondom: Kereszt Úr nevében te kezdéd rabigába hajtani a magyart. Te tagadád meg a Hadak Urát és az ősöket. Idegeneket hívtál az Uruszágba, hogy aztán kitúrják az magyart honából. Utódaid híven bevégzik, amit te elkezdtél. Ha jót akarsz, hát hallgass, és segíts levenni az magyarságról az nehéz keresztet, amit balsors képében a vállára raktál! Rákóczi, Mátyás király, Gömbös, Horthy, Sissi és Hunyadi feláll, hogy eleget tegyen Árpád fejedelem felszólításának, aki közben kibontotta piros-ezüst sávos lobogóját. Sztálin: – Fasiszta! Tito: – Hungarista! Kun Béla: – Antiszemita! Lenin: – Rasszista! Árpád: – Nem értem azt, mit ocsmány ajkatok kiejt. Csak azt tudom, hogy népem, akit én vezettem e szomorú földre, segítségért kiált. Csabára hiába vár, Attilát nem érem el, Vajk már megtette, amit tőle elvártak… Gömbös (eltűnődve): – Talán mégse kellene rögtön a turáni átokról beszélni. Sztálin nem is mond hülyeséget. Ötlete kivitelezhető, csak változtatni kell rajta. Horthy (döbbenten): – Miről beszélsz? Kérlek, fejtsd ki világosan! Mindenki Gömbösre figyel. Gömbös: – Ha egy csapatnak nem megy, akkor az edzőt menesztik, nem a játékosokat. Tehát… Mátyás: – Tehát? Beszélj már világosabban, Gyulám! Gömbös: – Nem a magyar nemzetet kell bevagonírozni, hanem a (félre)vezetőit! Akik válságba sodorták az országot, ma is a nemzet sírját ássák! Marcus Aurelius: – Ebben az esetben a teremben lévők közül is jó néhányan csomagolhatnak! IV. Béla király nagyot nyel, zavartan tekintget körül. Szent István némán és mereven bámulja az asztalt. Az öreg tengerész is mélyen elgondolkodik, mint a jelenlevők többsége. Ezért nem veszik észre, hogy néhányan sietve távoznak: Kun Béla verejtékező homlokát vörös kendővel törölgetve nyomul a kijárathoz, Ceausescu Titót félrelökve tör utat magának a menekülést jelentő ajtó felé, Sztálin csonka kezét a zubbonyába rejtve a hátsó kijáraton át távozik. Ferenc Józsefnek ez már a koránál fogva is lassabban megy. Végül a felesége megszánja, és egy jól irányzott rúgással kipenderíti a helyiségből. Az elmélkedés csendjét végül Árpád mennydörgő hangja töri meg: – Fel a fejjel! Még nem veszett el minden. Mutassuk meg, mi a magyar virtus! Ha már kései leszármazottaink képtelenek erre!… A jelenlevők határozati javaslatnak minősítik Árpád szavait, de széttárt karral, csalódottan állapítják meg: megsértődött potentát-cimboráik csoportos távozása miatt a konferencia határozatképtelen. Lengyel János

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Szabó Nikolett: Lucifer tragédiája Pálmafás vidék Nem bírtam aludni, csak hánykolódtam. Ezer gondolat cikázott át az elmémen, és egyikük sem ígért semmi jót. Folytonosan Lucifer újabb látogatásai jártak a fejemben éjszakánként, ahogy hideg kacajjal az arcán újra az ismeretlenbe repít minket, ahol csak csalódás vár ránk. Sokszor fordultam ilyenkor Istenhez segítségért, de sosem adta jelét, hogy figyelne ránk. Aztán mégis bebizonyította, hogy jelentünk neki valamicskét, hiszen fiúgyermekkel ajándékozott meg minket. Akkor úgy éreztem, hogy boldog vagyok, és a rossz álmok is eltűntek, de ez nem tartott sokáig, mert megint megkérdőjeleztem magamban az Úr iránt érzett hitemet. Akkor is ott álltam a sötét égbolt alatt, és vártam, hogy hozzám szóljon. De néma maradt, akár a csillagok, és én szomorúan hajtottam le a fejem. – Ádám – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megpördültem, de nem láttam senkit, mintha csak a szellő suttogta volna a nevemet. Abban a pillanatban, szinte a semmiből, a hűs homokba rettenetes villám csapódott, mely fényével megvilágította a tenger lágy hullámait és az én halálra vált arcomat. A gomolygó füst, ami keletkezett, vészjósló volt, főleg az, hogy a ködből egy alak lépett elő. Először sóhajtottam egyet, majd kifújtam a bent rekedt levegőt, és ingatni kezdtem a fejem. Ez lehetetlen, mégis igaz lenne, hogy előbb utóbb az álmaink valóra válnak? – Ádám, hát nem üdvözlöd régi jó barátodat? – tárta szét a kezeit Lucifer, ahogy üdvözült mosollyal az arcán felém lépkedett. – Nem vagyok a barátod, és kérlek, hagyj békén bennünket – feleltem halkan, majd ösztönösen hátrébb léptem. A hideg is kirázott, ahogy előttem megállapodva izgatottan csillogó szemmel végigmért engem. – Az udvariatlanságod felesleges, és hidegen hagy – intett nemet a kezeivel. – Ámbár azt hallottam, mostanában lázasan ismételgeted az Úr nevét, ő mégsem hallgat meg. Nem szeretnél nekem erről mesélni? – kérdezte tőlem nyájasan. – Honnan tudsz te erről? – bukott ki belőlem a meglepett kérdés. – Azt hiszed, hogy csak a te hőn szeretett Istened képes letekinteni rátok? Tévedsz, ha kételkedsz a hatalmamban, és ostoba vagy, amiért egyedül az ő oltárán áldozol – emelte fel a hangját Lucifer. – Nem kételkedem a hatalmadban, eleget láttam belőle. – Ádám, sosem tanulsz! – csóválta a fejét. – Nézz körül, az életed monoton. Reggel a Nappal kelsz, hogy fáradtságos munkával megtermeld a mindennapi betevőt a családod számára. De hol itt a jutalom a földön elszenvedett munkáért, talán az, hogy még élsz? Valld be, az egyedüli, amiért hálát adhatsz, az életed, ami mulandó. Sosem kérdeztem, hogy miért kell vetnem és aratnom, csak tettem a dolgom, mert ez volt a megszokott. Éva nem segített nekem, mivel a fiunk, Káin nevelése ezt lehetetlenné tette. Esténként, amikor fejemet a földre hajtottam, úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek. De miért, amikor mindent, amit elértem, magamnak köszönhetek. Valóban csak egy fűszál lennék Isten kertjében, akit ugyan megteremtett, de aztán magára hagyott? Vagy elégnek kell lennie annak, amim van, az életem? – Ádám, miért vagy olyan hallgatag? Talán már nem úgy látod a dolgokat, ahogyan eddig láttad? – dörzsölte össze két tenyerét Lucifer. – Nem tagadom, egy percre számot vetettem az életemmel. Mégis azt mondom, inkább élem le az életem és dolgozom azért a kevésért, amivel elláthatom a feleségem és a fiam, majd halok meg békésen, mint minden nap másik helyen ébredni, és rájönni, semmi sem az, aminek látszik, vagy ahogyan azt te mutatod. Egyedül én vagyok felelős a tetteimért. – Milyen érdekes, ahonnan most jöttem, az emberek mindent megadnának, hogy kiléphessenek az egyhangúságból. Képesek lennének elhagyni a családjukat, a szeretteiket, az otthonukat, csak azért, hogy a másnapot az ismeretlenben éljék át. Mindenük megvan, mégis elégedetlenek és követelőzők – magyarázta Lucifer a távolba meredve, de ködös tekintete hamar kitisztult, hogy ismét rajtam állapodjék meg. – Akkor azok az emberek nincsenek tisztában az ajándékokkal, amit a Mindenhatótól kaptak. Hálátlanok, és nem érdemlik meg az életet – gúnyoltam ki azon embertársaimat, akiket nem ismertem. – Ne törj pálcát felettük, hiszen nem tudsz róluk semmit. Fogalmad sincs, milyen érzés a tudás korlátlan hatalmában tenni a dolgod, a mindennapok súlyát érezni a válladon. Egyetlen hibájuk van csak, hogy képtelenek megbirkózni a tapasztalatlansággal. A bőség néha ártalmas lehet, ha nem fogja valaki a kezedet és vezet. – Ez nem kifogás. Egyszerűen nem tudom őket sajnálni, amiért az általam elképzelhetetlennek hitt világukban még mindig elégedetlenek. A helyükben én hálát adnék, és tenném a dolgom mindazon tudással a birtokomban, amit a sajátoménak mondhatok – pocskondiáztam már szinte fennhangon. Elborzasztott, hogy annyi mindenben lehet részük, mégis unatkoznak, és nekem csak ez jut, egy talpalatnyi föld állatokkal és kicsiny házzal, ahol Évával és a fiammal elélhetek. – Hát úgy gondolod, te jobban csinálnád? – húzódott magasra Lucifer szemöldöke. Gúnyos vigyorba torzult az arca,

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

mire a lélegzetem felgyorsult. – Ádám, olyan szórakoztatóak a hiábavaló erőfeszítéseid, hogy engem megcáfolj. De csak azért, hogy lásd, milyen kegyes vagyok hozzád, még egy esélyt kapsz – tárta szét a kezeit. – Mit jelentsen ez? – Hogy megkapod tőlem, amire vágysz: az életet, ahol a tudás korlátlan, és ahol a te állításod szerint mindent másképp tennél. – Ezt nem teheted velem, nem akarok újra utazni a világok között. A feleségem és a fiam mit kezdenének nélkülem? – kérleltem kétségbeesve. – Ki mondta, hogy ők nem tartanak veled? A következő percben elnehezült fejjel zuhantam a homokba, immár csukott szemmel.

A huszonegyedik századi Magyarország egy nagyvárosában – Ádám, hát nem látod, hogy Káin beteg? A gyógyszerek egy vagyonba kerülnek, és nekünk arra is alig van pénzünk, hogy tisztességesen megéljünk – kiabált velem Éva. Egy lakásban találtam magam, ahol a bútorok kopottak voltak, és az egyetlen ablak is elzárta tőlünk a friss levegőt. A falak itt-ott repedeztek, és rájuk fért volna egy alapos tatarozás. Éva arca szokatlanul beesett volt és a szemei sem csillogtak úgy, mint régen. Karjában a gyermekemmel túl fiatalnak és törékenynek tűnt, bár a homlokán ülő mély ráncok gondterheltségről árulkodtak. – Értsd meg, ha a főnökömtől még több fizetésemelést kérek, akkor elbocsát engem – szabadkoztam. – Akkor keress új munkát! Annyi a lehetőség még egy kőműves számára is – emelte fel ismét a hangját, de az addig a karjában alvó Káin felébredt és sírni kezdett. – Nincs semmi baj, kincsem – csitítgatta őt, majd ringatni kezdte. – Így is két munkahelyen kell helytállnom, hogy eltarthassalak benneteket. – Ádám – lépett mellém Éva –, sajnálom, amiért olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiért nem te vagy a hibás. De a fiunk beteg, és szüksége van azokra az antibiotikumokra. Tégy bármit, csak szerezz pénzt – nézett rám egyszerre szomorúan és csalódottan, így jobbnak láttam, ha teszem a dolgom, vagyis akármit, csak pénz legyen a jutalma. Átkoztam a napot, amikor hallgattam Luciferre, és engedtem, hogy dróton rángasson. Most is mi történt, megint egy nyomorúságos világba csöppentem, ahol semmi jó nem jut nekem, és ismét csalódnom kell az emberekben. Ismertem a munkahelyem, ami nem volt messze az otthonunktól. Egy építési területen dolgoztam, mint kőműves, és amikor beléptem az irodába, hogy felvehessem az európai szabvány által előírt sisakot, a főnököm lépett be az ajtón. – Miért késett már megint? Mit képzel magáról, azonnal induljon a helyére! – rikácsolta az építésvezető. Az a fajta ember volt, aki sokkal okosabbnak érezte magát azáltal, hogy diploma volt a kezében. Noha nem egy papír hivatott eldönteni, hogy milyenek vagyunk, hiába a tudás, ha mögötte nincs semmi emberi. – Elnézést, de a fiam belázasodott… – magyarázkodtam, de félbeszakított. – Engem nem érdekelnek az ügyes-bajos dolgai. – Uram, de szükségem lenne pénzre. Odáig alacsonyodtam le, hogy ezelőtt az érzéketlen, törtető férfi előtt alázkodjak meg. Neki valóban nem jelentett semmit az én hitvány életem, de hogy is vártam volna el tőle, hogy megértse, amikor lélek vesztett volt és hitetlen. Ezután elzavart, meg sem hallgatott, és nekem indulnom kellett dolgozni. A munkatársaim ahelyett, hogy vésőt és kalapácsot ragadtak volna, a fa hűsében cigarettáztak és olcsó sört vedeltek. Bezzeg őket nem hajtották el durva szóval, mert a becsületesek kiváltsága csak a semmibe nézés. – Ádám, gyere, csatlakozz hozzánk! – kiáltott felém az egyikük. – A munkával mi lesz? – Nem mindegy az neked, hogy a gazdag urak és hölgyek csak egy-két nappal később foglalhatják el a luxusszállodájuk lakosztályát? – mondta a másik. – De, teljesen mindegy – hagytam rájuk, majd letelepedtem melléjük. Már csak Lázár és Karcsi maradtak, akikről köztudott volt, hogy pitiáner csalásokkal és rablásokkal tengették az estéjüket. Sosem dolgoztak egy keserveset, mindig a könnyű pénzszerzés lehetősége hajtotta őket, mint általában mindenkit. – Segítsetek nekem, hogy pénz tudjak szerezni – vontam meg a vállam keserűen. – Minek képzelsz minket, talán takarékpénztárnak? – nevetett fel Lázár. – Hagyd már, inkább mesélj neki a tervünkről – bökte őt oldalba Karcsi, akinek a szeme sokat sejtetően megcsillant. Ez az apró kis dolog csak egy valakire emlékeztetett: Luciferre. Most miért nincs itt, hogy segítsen nekem? Mi van, ha

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

sosem juthatok haza? Ebből a világból csak menekülni lehet, hiszen annyira undorító, és elborzaszt, hogy mindenki elégedetlen, még az is, akinek mindene megvan. – Szóval pénzre van szükséged, mi? – kacsintott felém Lázár. – Jól figyelj, mert ha velünk tartasz, már nincs visszaút… Elmesélte, hogy ma este egy bankot akarnak kirabolni. Erre azt mondtam, hogy lehetetlen, mire az ő válaszuk annyi volt, hogy nyugodjak meg, van egy beépített emberük, aki a munka végeztével kiiktatja a biztonsági rendszert, ami nagy dolog és az állásával játszik, így őt ötven százalék illeti meg. Milyen alkalmazott az, aki a saját kenyéradójától lop? Hálátlan és becstelen, olyan, aki a saját édesanyját eladná a jó pénz reményében. Miután a végére értek, logikusnak és könnyen véghezvihetőnek tűnt a rablás, mégsem éreztem a kedvét, vagy az erkölcs hiányát, hogy ebben én részt vegyek. Ezt velük is közöltem, de nem tetszett nekik, mert már biztos negyedikként tekintettek rám, és burkoltan ugyan, de megfenyegettek. Rájöttem, hogy a tudás valóban tapasztalatlanná tesz, mert nem tanít meg az új dolgok felfedezésének örömére. Az én tudásom most az életembe került. Ha megcsinálom, és sikerrel járunk, végre lesz pénzünk, hogy jobban éljünk. Mindazt megadhatom a feleségemnek és a fiamnak, amit érdemelnek. De mi van, ha kudarcot vallunk? Börtön, majd szép lassan olyan emberré válok, aki üresnek és hasztalannak érzi az életét. A lelkiismeret-furdalás felemésztene, ebben biztos vagyok. De már nincs visszaút… Hazaérve azt mondtam Évának, hogy holnap reggelre pénz áll a házhoz, de ne kérdezzen semmit. Nem állt szándékomban mesélni a betörésről, így amikor eljött az éjszaka, teljes csendben lopóztam ki. Lázár és Karcsi már vártak rám, így azonnal indították a motort, amint beültem. Fegyvert is kaptam tőlük, bár reméltem, hogy nem kell majd használnom. Egy óra múlva már a bank pénztárgépeit törtük fel, de míg bűntársaim csendben ujjongtak, addig én engedtem, hogy átjárjon a bűntudat. Egy valamivel azonban nem számoltunk: a biztonsági őrrel. – Dobják el a fegyvereiket, és emeljék magasra a kezeiket! – utasított minket az őr. A hangja valahogyan furcsán ismerősnek csengett, és amikor a kezében lévő zseblámpa fénye megvilágította az arcát, Lucifert pillantottam meg. – Te átkozott, nézd meg, mivé lettem, földönfutóvá és bűnözővé tettél – meredtem Luciferre, aki már meg sem próbálta egy őr látszatát kelteni. Gúnyosan elvigyorodott, fogai úgy türemkedtek elő a szájából, mint az éhes fenevadnak, ami a prédáját környékezi éppen. – Ehhez nekem mi közöm? Nem te mondtad, hogy az ember saját maga felelős a tetteiért? – pislogott álszenten. – Minden bűn tőled ered, ebben már biztos vagyok. Hogy tudnám én irányítani az életem, ha te előre meghatározod? – ordítottam, mire a társaim meglepett tekintete ide-oda cikázott közöttünk. – Kérdésre ne kérdéssel felelj – kacagott fel Lucifer. – Ne forgasd ki a szavaimat, te átkozott! – Miért engem hibáztatsz, hiszen nem tettem semmit. De a te Istened, ő tett valamit annak érdekében, hogy ne ez történjék? – villant a szeme. – Tudod, én is belefáradtam már abba, hogy folyton azt hajtogatod, hogy az Úr semmire sem való. Miért bizonygatod olyan buzgón, hogy te fölötte állsz? Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd őt? Ha azt hiszed, többet érsz nála, hát nagyon tévedsz. – Most először nekem húzódott gúnyos mosolyra a szám. – Hallgass el, vagy megöllek, te öleb! Nem teszel mást, mint hízelegsz neki, amikor meg sem érdemli. Ismerem őt, és hidd el, nem érdekli a sorsotok. Tudod mi ez a világ, az ő játéktere, amit a saját szórakoztatására teremtett – kelt ki magából Lucifer. – De megteremtette, még ha csak játszik is velünk. Miért vagy olyan álszent, amikor te is ugyanezt csinálod, játszol az emberek életével. Igazat kell adnom neked, Isten semmivel sem előbbre való, mint te, mert ugyanolyanok vagytok. Lucifer ekkor feldühödve rontott nekem, én pedig ösztönből nyúltam a zsebembe a pisztolyért, amit a bűntársaim adtak a kezembe. Abban a pillanatban lőttem szíven Lucifert…

Szabó Nikolett

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Bojtor Iván: A Törvény Valamikor régen én voltam „A Törvény”. Egyetlen villanásom népek, országok születéséről és haláláról döntött. Vártak megjelenésemre, készültek rá, figyeltek jelemre. Én mondtam meg, mikor vonuljanak tovább a síkságok nomádjai. Én mondtam meg, hogy mikor és hol irtsák ki az erdőket, s én mondtam meg, hol építsenek városokat és azt is, hogy meddig lakjanak bennük. Én voltam a törvény. Ma már hiába keresnek mondákban, kódexekben, sámánénekek értelmetlen fordításaiban, nem találnak, nem ismernek fel. Hová lettek a népek melyek parancsomnak engedelmeskedtek? Legtöbbnek már a nevét sem tudják, hiszen nem is tudhatják. Vajon miért azok a népek pusztultak el, melyek nekem engedelmeskedtek? Hisz én voltam a Törvény. Tudtam mennyi idő, kell ahhoz: hogy a vadászterületek kimerüljenek, hogy a nomádok állatai letarolják a legelőket, hogy a földek terméketlenné váljanak. Mikor láttam, hogy már alig van néhány vad, kipusztult a legelő vagy a föld silány termést hozott, intettem és ők indultak. Családok, törzsek, birodalmak, varázsütésre megindultak és költöztek. Az első birodalmak voltak, akik szembeszálltak a Törvénnyel. Merevek és rugalmatlanok voltak ezért megszegték a törvényt: Nagyfalakat és limeseket építettek és ezzel megakadályozták a vándorlást. De, a népek jelemre újra és újra elindultak. A hiung-nuk hiába rohamozták a Nagyfalat, ezért 373-ban átkeltek az Itil folyón, 451-ben Catalaunumnál csatáztak a rómaiakkal. Testvéreik az ephthaliták ugyan abban az évben a Ganga és Jamuna völgyében legeltették állataikat. Vezéreik közül Toramana (Termacsu, Tormás) elkeseredve tapasztalta, hogy azon az éghajlaton a lovaik elpusztulnak és visszafordult. Csak a nyugatra vezető út, a népek országútja maradt nyitva: Szkítia, Turán, Irán, Anirán, Meotisz, Magna Hungárica, Levédia, Etelköz, Pannónia. 607-ben a magyar törzsek a Káma vidékéről Levédiába költöztek, 837-ben Levédiából Etelközbe, ahogy azt a Törvény irányította. Ám ezután felrúgták a Törvényt, és váratlanul Pannóniába költöztek. A Pannonkút nyelte tovább a törzseket, mint előtte a hunokat, avarokat, ezután a besenyőket, kunokat, jászokat. Mikor a Törvény ideje betelt, 912-ben Kievnél felbukkantak a fekete magyarok. Hová lettek? Ki tudja? Miért azok a népek pusztultak el, akik betartották a törvényt? Miért azok maradtak, meg akik megszegték: magyarok, bulgárok, törökök? Ezt máig sem értem. 912-ben indultak a toltékok dél felé. 987-ben egy csoportjuk Yukatánba ért. A mondák szerint Tollaskígyó vezette őket. Persze engem hívtak Tollaskígyónak, meg Kukulkánnak, Quetzalcoatlnak, Csodaszarvasnak, Hadak Urának, és Kung-Kungnak, az Égi Sárkánynak. Millió nevet adtak, de az igazi nevemet, még akik ismerték sem merték kimondani. 1066-ban az aztékok elindultak a Hétbarlangból. Igen! 1066-ban ők még ismerték a törvényt. Míg másutt csak rettegést és félelmet keltettem. A rettegést lassan felváltotta az érdeklődés. Régi tekercseket, feliratokat, rajzokat kezdtek gyűjteni rólam. Giotto 1301-ben megfestett Páduában. Elméleteket találtak ki: okosakat és ostobákat. Fényem jelentése elhalványult. 1531-ben az inkák engem vártak, de Pizarro érkezett. Mire felismerték tévedésüket már késő volt. 1758 decemberében Johan Georg Palitzsch, ki egyszerű földműves volt, egy maga készítette távcsővel megpillantott. Ezután neveztek el Halley-üstökösnek, arról az emberről, akiről azt hitték, hogy elsőnek számította ki visszatérésem idejét. Nem sértődtem meg ettől a névtől. Az igazi nevem úgy sem tudhatják. Csak a Törvényt sajnálom. A Törvényt, ami elveszett, de homályos sejtések ködébe burkolva, még ma is kihallható az iskolások monoton mormogásából: Aranybulla: 1222. Árpád-ház kihalása: 1301. Nándorfehérvár: 1456… Bojtor Iván

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Bojtor Iván: Az iniciálé A kódexet Ulf Turgenson találta meg, egy XV. századi kézirat utalásai alapján, a heisterbachi kolostor pincéjében. A kézirat Caesarius Heisterbacensis, Dialogus Miraculorum, azaz a Csodás történetek című, példázatgyűjteményének egy addig ismeretlen töredékét őrizte, mely a kolostor történetéhez kapcsolódó egyik legendával állt összefüggésben. A közismert történet szerint egy szerzetes, Péter apostol azon szavain töprengett, miszerint: „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, olyan, mint egy nap”, és kételkedni kezdett azok értelmében. Meditációja közben eltévedt az erdőben, s mikor visszatalált a rendházba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem ismer senkit, és őt sem ismeri senki a kolostor lakói közül. Mikor megmondta a nevét, ámulva hallotta, hogy a rendház évkönyvei szerint háromszáz évvel korábban valóban élt ott egy szerzetes, aki egy napon elhagyta a kolostort és többé nem tért vissza oda. A legenda szerint a szerzetes akkor értette meg Péter apostol szavait, és nem sokkal később boldogan halt meg. A kéziratban azonban – amely Turgenson birtokába jutott – az állt, hogy a szerzetes, még annak a napnak estéjén újra kiment az erdőbe és hajnalban, mikor visszatért, már rémségesen vén volt. Óráról órára, percről percre öregebb lett, és a hírre összefutó barátok szeme láttára porladt szét. A szerzetesek rémületét még csak fokozta, hogy egy fertályóra multán, újra kopogott a kolostor kapuján, és úgy nézett ki, mint annak előtte. A prior mindebben a Sátán művét sejtve elfogatta, és a kolostor pincéjében befalaztatta egy üregbe. Állítólag ott élt még vagy harminc esztendeig, s csak egy szűk nyíláson – melyen az ételt s italt adták be neki – érintkezhetett a külvilággal. A kézirat utolsó mondatai nem olvashatóak, mivel a lap alsó széle letöredezett. Csak néhány szó azonosítható biztonsággal. Turgenson sem tudta rekonstruálni a teljes szöveget, de a mécses és a pergamen szavak töredékeiből arra következtetett, hogy a befalazott barát valamit írni kezdett. Talán, hogy a szenvedéseit enyhíthesse, vagy társai okulására, megengedték neki, hogy írásba foglalja mindazt, amit megélt és tapasztalt. Turgenson jegyzeteiből kiderül, hogy a feltárást végző régészek véleménye szerint, az üreg bejáratát befalazása után már nem bontották ki. Az étel beadására szolgáló nyílás helye még szabad szemmel is felismerhető volt. Az üreg hátsó falánál a puszta földön rongyok hevertek, mellettük egy étkezésre szolgáló óntál. A helyiség egyetlen bútorzata az összetákolt kódextartó volt, melyen kormos mécsesek és festék maradékokkal teli cseréptégelyek között ott feküdt a kódex. Mivel a szerzetes maradványait nem találták meg az üregben, a sajtót elárasztották a tudománytalan találgatások. Mint köztudott, a kódex vizsgálatát a bonni egyetem egyik laboratóriumában végezték. A mű, amely A mi Urunk, Jézus Krisztus egy szolgájának hányattatásai, az elmúltban, a jelenben és a leendőben, sokat ígérő címet viselte, Turgenson csalódására, mindössze három írott oldalt tartalmazott. Az első oldalon leírtakban a szerzetes elismételte saját történetét befalazásáig. Ez volt számára a múlt. A következő lapon kétkedéseit fogalmazta meg arról, hogy ami vele történt, az vajon az Úr Jézus, vagy a Sátán műve. Ez volt a címben említett jelen. A harmadik oldalon mindössze egy iniciálé állt. A többi lap (vagy száz) üresen sárgállott. Turgensonnak szabad bejárást engedélyeztek a laboratóriumba. Ott írta éjszakánként a kódexről szóló tanulmányát, s közben újra és újra átolvasta a teljes szöveget, valami utalást, valami fogódzót keresve arra vonatkozóan, hogy a jövőről szóló rész miért befejezetlen. Egy éjjelen, miközben az iniciálét bámulta, mely egy T betű volt, felismerte, hogy a belefestett jelenet egy utasítás a kódex használatához. Az iniciáléba egy szerzetest festett a barát, akit háttal állva ábrázolt, amint egy állványra kitett nyitott kódex fölé hajol, kezében valami csillogó tárgyat tartva. Egy nagyítóval megvizsgálta a képet és az iniciáléba festett könyv lapján, ugyanarra az iniciáléra ismert. Abban az iniciáléban szintén ott volt a T betű, a szerzetes és a nyitott kódexben az iniciálé. Aznap írta naplójába ezt a rövid sort: „Felfedeztem a végtelent.” A következő dátum alatt, alig olvasható macskakaparással azt fejtegette, hogy a perspektíva változását figyelve következtethetünk az idő múlására, mert ha valaki távolodik tőlünk, akkor egyre kisebbnek látjuk. Időben minél messzebb van, annál kisebb. Többször is megemlített egy kölcsönkért mikroszkópot. Majd azokról az oldalakról írt, melyek az iniciálék végtelen sorának kódexlapjain olvasott: „Már a harminckilencedik iniciálén olvasható írást fordítottam le, de még semmi olyat nem találtam, ami a mi jövőnkről szólna. A szerzetes számára ezek az események valóban a jövőben történtek, számunkra azonban még mindig csak a múlt.” A két nappal későbbi bejegyzésében beszámolt arról, hogy a százhatvankettedik iniciálén olvasottak már a mi korunk eseményei voltak, és arról a furcsaságról, hogy a kódexet tartó asztal lapja egy reccsenéssel széthasadt, a könyv és a mikroszkóp a földre zuhant. A kódex súlya a vizsgálatok közben annyira megnőtt, hogy hat ember is csak erőlködve tudta felemelni egy újonnan beállított asztalra. Ez más számára figyelmeztető jel lett volna. Turgenson annak a végzetes napnak reggelén, telefonon beszélt húgával, s neki állítólag azt a kijelentést tette: „Itt állok az idő kapujában, és semmi sem fog elriasztani attól, hogy belépjek rajta.” A bekövetkezett események a sajtóból ismertek. A bonni egyetem második emeleti laboratóriuma leszakadt az alatta lévő emeletre, majd néhány másodperc múlva a földszintre. A romok között sem a kódexet, sem Turgenson holttestét nem találták meg. Azokat a szenzációhajhász cikkeket, melyek bizonyos lapokban megjelentek, miszerint Turgensont az események után több alkalommal is látni vélték a heisterbachi kolostorban, sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Bojtor Iván

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Zoltay Lívia: A két testvér A mellettünk lévő házban, a földszinten az egyik lakásban lakott Gábor bácsi. Gyakran láttam, ahogy az erkélyen áll és pipázik. Akkor, a 90-es évek közepén már jóval 70 fölött lehetett. A szomszédasszonyom, aki majdnem mindent tudott az egész lakótelepről, mesélte, hogy a Gábor bácsi harcolt a második világháborúban a Donnál, meg azt, hogy hadifogságba került. Nekem meg volt egy olyan szokásom, hogy szerettem az ablaknál állva cigarettázni, és közben néztem az utcán sétáló embereket, ráláttam a szemközti kis parkra is. Gábor bácsi pedig minden áldott nap pontosan délután fél hatkor indult el az esti sétájára. Ha esett, ha fújt, ha tél volt és sötét, vagy forró nyár, ő akkor is minden nap ott sétált a szemközti parkban. Egy barna öltönyt viselt, hozzá illő barna cipővel és kalappal. Meg egy sétapálcával. Igen, a kalapra és a sétapálcára nagyon jól emlékszem, mert annyira abszurdnak tűnt, ahogy ott sétál ez a békebeli alak az 50-es években épült egyen-lakótelepen, a négyemeletes kockaházak között. Sokkal inkább illett volna a belváros valamelyik elegánsabb bérházába, mint egy lakótelepre. Télen egy hosszú ballonkabátot is viselt, nyáron nem hordott kabátot, és a zakóját is levette, de a kalapját soha, az mindig rajta volt a séták alatt, akkor is, ha a nagy melegben az ember legszívesebben egy vödör vízzel locsolta volna le magát. Egyszer, ahogy így állok az ablaknál, kezemben a cigarettával, hallom Gábor bácsit. Nem lehetett nem meghallani a hangját, mert az is annyira jellegzetes volt, mint ő maga. Öblös, mély hangja volt és egy kicsit raccsolt is, azt hiszem. Oda fordulok – az erkélye a mi oldalunkra nézett – és látom, hogy ott áll és befelé magyaráz valakinek, közben indulatosan gesztikulál. Tisztán lehetett hallani minden szavát, olyan hangosan kiabált: – Te! Hogy miért nem pusztultál még el? Te hazug, csaló, tolvaj! Tudom, hogy megloptál, tudom! Valamit a bent lévő ember is mondott, de azt nem lehetett pontosan érteni. Gábor bácsi egyre jobban belehergelte magát a vitába, ezúttal nem is pipázott, de a pipát ott tartotta a jobb kezében, mintegy nyomatékot adva a szavainak, a bal kezével pedig a szinte teljesen kopasz fejét fogta. Ezúttal nem volt rajta kalap. – Amikor a fronton voltam, te elloptad a spórolt pénzemet! Na, erre már jobban kezdtem odafigyelni, nem semmi, gondoltam, ezek az öregek mikre emlékeznek. Úristen, gondoltam, a front, hát az bizony már több, mint ötven éve volt! Én sokszor azt sem tudom, hogy mi volt tavaly, ők meg… Na, de most már kijött a másik is, akinek Gábor bácsi idáig kintről kiabált. Nagyjából egyidősek lehettek, ám a másik férfi rosszabb állapotban volt, mert a háta erősen hajlott volt már és bottal járt. Próbálta csitítani Gábor bácsit, de nem járt sok sikerrel, mert az csak mondta és mondta a cifrábbnál cifrább szavakat, réges-régi dátumokat, komolyan mondom, hogy legalább annyira vicces volt, mint amennyire szomorú. – A frontra nem jöttél, mert kihúztad magad ez alól is a nem létező betegségeddel! Hazudtál akkor is! Én meg majdnem ottmaradtam a Donnál, aztán meg a hadifogság! Tudod te, hogy mit csináltam én, hogy életben maradjak? Hogy ne kapjak vérhast? Tudod te? – Igen, tudom, Gábor – nyugtatta a másik. – Na, mit? Mondjad! – Szárazkenyér darabkákat égettél meg cigarettával, és azt etted széntabletta helyett, már százszor elmesélted, Gábor! – Igen, és? Hazajöttem! Elfagyott a jobb lábamon a nagyujjam, kihullott a hajam, a szívem is tönkre ment, de hazajöttem! Ti meg szépen elloptátok a spórolt pénzemet, amíg odavoltam! – Gábor, nem lopta el senki a pénzedet! – mondta a másik. Ennünk kellett, élnünk kellett a háború alatt és utána is, amíg te a hadifogságban voltál! Nem emlékszel? Hányszor megbeszéltük már! És te mindig azt mondtad, hogy örülsz, hogy legalább így segíthettél a családodnak, ha már nem lehettél velük. Az én pénzem is odalett! És nektek segítettem én is! Nem emlékszel? Teréznek és a kislánynak! De Gábor bácsi, bármennyire is próbálta jobb belátásra bírni a másik, csak nem hagyta abba. – Hogy vitt volna el az ÁVÓ! Igen! Ha már a frontra nem jöttél, legalább akkor az ÁVÓ elvihetett volna, de azok is csak engem találtak meg, te hazug, hányszor megkocsikáztattak, biztos azt is te intézted! Már sajnáltam a másik férfit, annyira nyilvánvaló volt, hogy Gábor bácsi enyhén szólva nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogy azok valóban történhettek és időközben egész szép kis gyülekezet kerekedett a házuk előtt. Mások is próbálták csitítani az öreget, de az csak darálta tovább a magáét, egyre több dátummal és egyre képtelenebb vádakkal. – Amikor nem lehettem osztályvezető, csak helyettes, az is miattad volt? Te intézted azt is, ugye? – Gábor, azért nem lehettél osztályvezető, mert valamikor rendes, polgári életet éltünk, sajnos ilyen rendszer volt akkoriban, de már ezt is százszor megbeszéltük, hagyd abba légy szíves, menjünk be! – Hol van Teréz? – kérdezte Gábor bácsi, riadt szemekkel, elcsukló hangon.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

– Teréz meghalt, Gábor, már tíz éve. – És Anna? – Anna Svédországban van, nem emlékszel? Ott él a családjával, a férjével és az unokáddal, Andreával. Gábor bácsi ránézett a másik férfira, aki karon fogta, és úgy vezette be a lakásba, mint egy eltévedt gyereket. Közben egyfolytában kérdezgette: – Teréz meghalt? Tényleg meghalt? Aztán motyogott magában tovább: – Igen, már emlékszem, meghalt. Teréz meghalt. Én meg itt maradtam… A környéken álldogálók kérdezték a másik férfitól, hogy ne hívjanak-e orvost, de azt mondta, hogy ő majd elintéz mindent. Később megtudtam a szomszédasszonyomtól, hogy a másik férfi Gábor bátyja volt, Zoli bácsi. Csak két évvel volt idősebb Gábornál, de a háború idején nagyon beteg volt, nem mehetett harcolni. Az öccse fiatal feleségét ő segítette, amíg az a fronton harcolt, és a pici lányukat is, és később is, mert Gábor bácsi három évig volt hadifogságban az oroszoknál. Tényleg igaz volt, hogy kenyérdarabkákat pirított magának cigarettával és azt ette, hogy ne kapjon vérhast. Meg, hogy elfagyott az egyik lábujja, kihullott a haja, a felesége alig ismerte meg, amikor hazajött. Volt egy kis dohányüzletük, persze elvették. Utána évekig nem találta a helyét. Az ötvenes években többször megkocsikáztatta az ÁVÓ, ahogy sok más embert is akkoriban. Az öreg tűrte és azt is, hogy olyanok lettek a főnökei, akiknek az övénél jóval kevesebb iskolája volt, ők mondták meg, hogy mit csináljon, pedig neki kereskedelmi érettségije volt és beszélt angolul, németül, oroszul is. Éltek, ahogy tudtak, aztán örültek, hogy a hatvanas évek elején megkapták ezt a kétszobás lakást a lakótelepen, nagy szó volt ez, főleg nekik, hiszen nem voltak kimondottan a rendszer kegyeltjei, de legalább ennyit kaptak! Gábor felesége a nyolcvanas évek közepén beteg lett és néhány hónap alatt meg is halt. Valami csúnya, alattomos betegség vitte el. Az öreg még mindig tartotta magát, már csak a lánya és az unokája miatt is. Aztán Anna disszidált Svédországba a családjával, csak pár évet kellett volna várnia, és már mehetett volna szabadon, de azt mondta, nem tud, nem akar itt maradni. Vitték volna magukkal az öreget is, de ő nem ment. Ezután kezdett nagyon gyorsan leépülni. Valami megbomlott, tönkre ment benne. Az elméje nem bírta el ezt a sok csapást. Egy darabig még el tudta látni magát, a bátyja rendszeresen járt hozzá, pedig már ő sem volt jó állapotban és időnként a lánya is hazajött Svédországból. Aztán történt ez a nagy kiabálás. Nem sokkal később elvitték egy otthonba. Egyszer láttam a lányát is, egy elegáns, középkorú nőt, szomorú barna szemekkel, kontyba fogott barna hajjal, a lakáseladást intézte. Gábor bácsit nem láttam többet. Nem indult már el minden áldott nap délután fél hatkor a szokásos sétájára a parkban, barna öltönyben, barna kalapban, sétapálcával, mint egy régmúltból itt ragadt, békebeli figura, valami mementó… Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Zoltay Lívia: A trafóház bosszúja A gyerek azon a délutánon is a trafóház falához dobálta a labdáját, és rúgta. Kettőt dobott, hármat rúgott. Egyedül volt, most nem jött vele senki. A szemközti ház egyik ablakából egy öregasszony többször rászólt, hogy hagyja már abba a rugdosást, mert nem tud pihenni, de mikor látta, hogy kérése nem ért célba, becsukta az ablakot. – Pihenj éjszaka! – mormolta a gyerek, és tovább püfölte, nyúzta a labdáját. Kopp, kopp, kopp, klatt, klatt, klatt, hallatszottak a tompa, ritmikus puffanások. Langyos májusi délután volt, a levegőben friss orgonaillat szállt, az égen sehol egy árva felhő, minden csendes volt és nyugodt, kivéve az egyre erősödő csattanásokat. A gyerek, miközben a labdát rúgta, különböző vezényszavakat kiabált, ezzel is sarkallva magát a jobb (és mindenekfelett persze hangosabb) teljesítményre. – Háháá, ez az, Varga fut, és Varga lő! Igeeeeen, góóól! (Aztán megtapsolta magát, és meghajolt.) Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a trafóházból jövő megszokott, halk kattogás helyett most ijesztő dübörgést hall. Fogta a labdáját és közelebb ment a szürke épülethez, egészen közel, karnyújtásnyira. Az ismeretlen hang ekkor elhallgatott, s a fiú azt gondolta, talán csak képzelődött. Hátrébb lépett egyet, de még mindig közel állt a trafóházhoz, s a következő percben erős ütés érte a jobb arcát. Megtántorodott, majd ismét kapott egy jókora pofont, ezúttal a bal oldalára, amitől el is esett. Nem értette, mi történik vele, de mintha a trafóházból nyúlt volna ki egy kéz, ami ütlegelte. Talán még látta is. Fel akart állni, hogy elszaladjon, de a kéz, ami ebben a pillanatban már valóban láthatóvá vált, újra kinyúlt érte, megragadta a grabancát, s húzni kezdte. A gyereken eszelős félelem lett úrrá. Próbált védekezni, rúgkapált, nyöszörgött, de hiába, a kéz egyre csak húzta és húzta a ház falához. Az ég is beborult, a madarak elhallgattak, egyetlen ember sem volt az utcán, ahogy az ablakokban sem. Sűrű, fekete felhők gomolyogtak az égen, s dörögni, villámlani kezdett. A fiú sírva remegett, s most már teljesen biztos volt benne, hogy meghal, a kéz egyfolytában a falhoz szorította, egy pillanatra sem eresztette, az újra előtörő dübörgő hang pedig éles, fülsüketítő vijjogássá változott. S ekkor hirtelen, egyik pillanatról a másikra megszűnt a szorító érzés, mintha soha nem is lett volna, és a vijjogás is elmúlt. Az ég újra kék lett, a madarak megint énekeltek, minden olyan volt, mint az őrület előtt. Csak a fiú remegett még mindig. Fogta a labdáját, hátra sem nézett, úgy iszkolt el onnan, mint egy nyúl. Soha többé nem ment a trafóház közelébe… Zoltay Lívia

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 4. szám

Nyírfalvi Károly versei A szöveg Költészetnek azt nevezzük, mikor a sorok nem érnek ki a lap széléig. ( Woody Allen) Hallgat. Teszi a dolgát a ház körül, a házban. Válaszol, ha kérdezik. Vagy hallgatva félrevonul. Hajnalban kél. Reggelit, tízórait készít. Mosolyog. Kávét forral. Hallgat, jó szóra vágyik. Munkába megy. Fogat mosni elfelejt. Majd ott. Odabent. Hajt. Küzd. Ebédel. Elvész a részletekben. Vásárol. Hazatér. Vacsorát készít. Külön eszik. Mosogat. Rendet rak. Prücskörészik. Készül a másnapra. Kérdez, ha válaszol. Nem is kérdez. Nem is válaszol. Hallgat. Azt hiszi: boldog. De csak félreértik. Hallgat. Elfogad. Tesz-vesz. Ágyaz. Fejében rendet rak. Hallgat. Teszi a dolgát a ház körül, a házban. Válaszol, ha kérdezik. Vagy hallgatva félrevonul. Mintha bűnbánó volna. Így nyer bocsánatot. Ha nincs is miért. Így él át keserű diadalt. Lassan elfogadják. Szerettei körében mosolyog. Halkan szól, teszi a dolgát. Hallgatva beszél. Hallgat, ha beszél. Mint amikor a macska

behódol, észrevétlenül, akaratlanul szolgájává tesz. Három motívum Oly halkan jár, hogy este megolvasom kézfején a ráncokat, valahol súlyos ajtókat csapkodnak a hófehér éjszakában, nehéz könyvet lapozva vonszoljuk egymás után a perceket, mint két halálos beteg, mikor az utolsó partit játssza egy őszi parkban és bábúik rétegekben omlanak alá a rezgő avarba. Helyszínlelés Át a nyikorgó kapun, pár lépés az ajtóig. A lépcső alatt megtalálod az eldugott fakardot. Sosem volt így. Sosem lesz így. Megcsap az első enyhe szél is. Mindig. A hátsó kertben az asztalon használt poharak. Hirtelen hagyták itt a házat a bor foltokban megmaradt. Volt így. Lesz így. Olyankor erősen süt a nap. Mindig. Ajtók, ablakok A halálról vajmi keveset tudok, de ismét utolért. Nem szaladtam előle, nem is üldöztem, szerettem volna felocsúdni a vélt véletlen állapotból: egy éjjel jól berúgtam liternyi erős vörösbortól. Szobámból négy ajtón át vezet az út a fürdőszobáig, hozzátoldva a WC aj ajtók mind zárva, szájamba

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 4. szám

Nyírfalvi Károly versei / Koczeth László versei tolul alkohol, nyál, gyomorsav vegyes elegye, foltot hagyok szőnyegen és rohanok, szégyentől izzik az arcom. Hatsoros szakaszokat írok, renddé Tördelem a rosszullét, mindezek Szörnyű folyamát, telefon csörög, a kagylóból síró hang mondja: meghalt 22 évesen, autóbaleset, vizsgálják, most jött volna egyenesbe, válaszolni alig van erőm. A holtaknak nem kell semmi, az élőknek szeretet, én puszta félholt vagyok józan-részegen az átbeszélt éjszakától. Mire zárulnak az ajtók, s mire nyílnak az ablakok, a ház szeme vaksi, akár én kialvatlanul. Feledni kellene, hogy ismertelek, tán elviselhetőbb volna hiányod, sírások savas könnyei az arcomon, a halálról vajmi keveset tudok, és az is SOK. Nagyon kevés, nagyon sok.

ígéretek csalárd visszfénye lidérc mit a vágy örömmel befogad álmaim megírtam boldogan Nox csillagleple alatt mit Héliosz napszekere oly durván széttiport magam vagyok csak amit látok a szépvagy tükörben – fölé hajolva szétperegnek felfűzött gyöngyeim – könnyeim kedvesem bocsásd meg eltitkolt bűneim

Koczeth László versei Magamnak Narcissus dala dombok mögül száll a bús ének Echo zengi fájdalmas dallamát fülembe nem ér el – homályban elillan szerelmes szava bolyongok magányom erdejében bokraim elhajtva megcsillan a tó holdsugár remeg hold lányának fényes mosolya rezzen s szalad szét millió darabra hogy összeállhasson újra bennem a kép álom ez talán

kinyitottam a hajnalt – valami képeskönyv terült el szememben szilvaszirommal tekergett a szellő homályos dombok távoli kontúrján fénybe lábadt az arcom – őrt áll a csillogás sötét álmaim ruháját egy felhőre aggatom – ő sírja tovább ártatlan tőlem ez a nap kopogok az ég kapuján

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Koczeth László versei / Radnai István versei megkeresni elveszett elrejtett megcsalatott – férfi-önmagam

konok önzés-ligetünkben egymás lábnyomába titokban lépdelünk

Feladom mosolyod gödrében golyót kapott s elesett utolsó katonám – a háborúnak vége feladom fehér zászlóm félve meglobogtatom szemed tüzében elégni – otthagyom Képzelt tavaszunk orgonák bíborlila illata tündér tavaszunk izzó szerelem-dala

külön átélt tavasz-csodánkat szívünkbe préseli gyönyörre szomjazó felhő-tekintetünk

Radnai István versei A pirogránit őszintesége törékeny a lét vékonyodik a csont szikla-gránit az akarat és tűzvörös benne acélfúrót tör a kór kullancsként beleszakad önös érdek lenne az az életösztön mondd el fáj-e még ahogy vonul az idegek sugárútján fékez nyeled mint könnyet s feltolul ajkadon mégis tudom hogy vérzel és bőröd alatt görcsöl a közérzet

patakban emlék-arcod hullám nem sodorja szét szitakötő váltja vörösre malachit színét

mosoly-ernyő alatt rejted el arcodat elmondod nekem a szemeden egy fátyolfelhő alól kifakad páncélod kulcsra zárt szerelem

lüktet az erdő fénylik a szarvasgané levelek forduló fonákján csillanó sugár-rezümé

biztos hogy megszülettem vagy játszik velem a fény ami szememet bántja lélegzetem puszta tény

képzelt lépted nyomán bújik a gyöngyvirág égnek azúrjába madarat fest a vágy

Megválaszolható kérdés

ha felnyitom mégis szemem körülzár a világ lebegő levegő-börtön s ösztön amit bennem kivált mint csecsemő csukott tenyere a lét ujjára tapad s a költészet tarka nyelve megtart mint anyai szavak

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 4. szám

Radnai István versei / Kelebi Kiss István versei időm lejár s akkor versben élek kitört ablaküvegen az aggkor bebámul a hold vak szemével vers leszek-e tényleg akkor ti tudjátok biztos-e hogy születtem anyaölből pattant költemény mint döngölt föld kemény rögös az életszántás kifagy a szem Tavaszi parafrázis akácokkal már levirágzik az akác a tavasz utat enged nyárnak félreáll a nap útjából szakad a nászi felhőfátyol szirmokon taposunk szomorú körmenet levélzöld fákon rongyos menyasszony elhal a szűz hogy életet fakasszon

mint lassan búcsúzó aranykor, úgy fogad.” (Turcsány Péter: Este a mólón) ahol a langyos estben délről megtörik egy fodros hullám elgondolom hogy milyen égöv vár amikor végső este hull rám józan leszek-e a szél-vőlgy elnyel életem lepetézett már a résbe egyszer minden lelkes hőse felkel hívjon még pajkos verselésre aranykor idéz végigsimít egy sugárral biztatni csalogatni nem átall erőm teljében előre s visszanézek csacsog a víz hát nem maradhatok komoly a fény hiteget az árnyékom komor biz'Isten nem tudom előttem még az élet

Kelebi Kiss István versei Bohókás kegyetlen felnőtt-lét mindig háttal az életnek mint a vonaton kerékcsattogás a szerelem monoton vagyis a hiány mint sínek közt a hézag elsiet mégis marad a deres évszak nyarat idéznék s a vágy fürge szellemét csodálkozva kérdezem ha nem miért meglelem-e a víg ölét s benne mint pettyes labda amit fellegre dobtam odakint játszadozom s képzelem a gyermeklétet amikor a fantázia nyirkos reggelre éled a semmi párnáját szorongva ölelem csak szél veri az ablakot itt kóborol vigyázz esőt könnyez a május nyiss ernyőt hogy meg ne ázz hegyes könyökével lelök ágyáról a szerelem

A bűvész kalapja azt mondod éjszaka csillagok fénye nekem gombostűfejek bársonyos szárnyak Isten lepkegyűjteménye neked híd fém-ívek merevítők kábelek pontos rendszere csak nekem artistanő ki szegecsflitteres mezben áthajlik a túlsó partra s nézi amint háta alatt (kongó üres uszály) úszik a bűvész kalapja

Szél-völgy – Turcsány Péter kerek születésnapjára –

a Rápillantás szöge

„Elnyúló, lenyugvó, hosszú alkonyat – völgyrésen átbukó szépsége,

a GÉP működési elve más gumimotor földobott kövön

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 4. szám

Kelebi Kiss István / Kozma Ildikó versfordításai és mégis elhiszed hogy csillagokba száll a KUTATÁS iránya más szivárvánnyal dúcolt égi tárna földrésznyi pille fölszúrva napsugárra vagy óceánnyi csepp a belső mikroszkóp alatt sejtnedveken kalandozó konkvisztádorok s hajóhadak a RÁPILLANTÁS szöge más a fény törése így új alakban gyújtja ki emlékek lámpásait s mint frissen-meszelt tanya a szeplőtlen ámulat mindennapi meg-nem-történéseink körbe állja mint szomjazó család a kiszáradt kutat

rólad zenélnek talpfák xilofonjai

Kozma Ildikó haiku fordításai Hisajo Sugita (1890-1946) művei alapján Flowers of morning glory. The sky above this street Begins to overcast. Hajnalhasadás, Hamvas virágok, az út Felett bús az ég *** Petals of chrysanthemum Curve in their whiteness Under the moon.

Ostyavers idegen a mese arca az anyahang már kő alatt rozsdás avarral takarva ami csodákból megmaradt

Krizantém szirmok Ártatlanul hajlanak Holdsugár alatt ***

vonalkód-kerítés mögül leskelődsz várod önmagad csak postás jön biciklin ül portósan hozza sorsodat

In a day of chrysanthemums I shake and comb my wet hair Letting the drops fall.

a tűzben hintaló nyerít rád fagynak emlékek szavak nyelveden csöpp ostyaversek vigyázzák tisztaságodat

Virágszál napja Nedves hajamból hulló Sóhajtó cseppek ***

Utas egyszerre vagy út és utazás amit kimondtál s amit ki fogsz mondani két ismeretlen állomás között

In the current of spring tide A tuft of algae passes Like an arrow. Zúgó szökőár Tengeri algák selyme Vad nyílként siklik

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 4. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Götli Kinga Réka, Brátán Erzsébet, Szabó László Dezső, Pánti Mária Műelemzés: M. Fehérvári Judit Esszék: Urbán-Szabó Béla, M. Fehérvári Judit, Szinay Balázs Novellák: Lengyel János, Szabó Nikolett, Bojtor Iván, Zoltay Lívia Versek: Nyírfalvi Károly, Koczeth László, Radnai István, Kelebi Kiss István, Kozma Ildikó A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com