Comitatus folyóirat I. évf. 5. szám by Szinay Balázs

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Tartalom Cikkek Brátán Erzsébet: Miért van szüksége a ma emberének spiritualitásra? / 2. oldal • Brátán Erzsébet: Miért feltűnő az ember meztelen? / 3. oldal • Götli Kinga Réka: Utak / Mikor megérnek a szavak / 4. oldal • M. Fehérvári Judit: A lelkiismeretről és a társadalmi folyamatokról / 5. oldal

Impressziók Kapolyi György: Töredékek / 7. oldal • Lengyel János: Szeretet és tolerancia / 8. oldal • Koczeth László: Hivatása pedagógus / 9. oldal

Jegyzet Koczeth László: A szépség esztétikája a japán művészetben / 10. oldal

Esszék Bojtor Iván: A vizakirály / 11. oldal • Koczeth László: Modi, avagy egy szenvedélyes festő végnapjai / 12. oldal • Lengyel János: Kisember nagy álma / 14. oldal • Szinay Balázs: Rásza - tánc az Istennel / 15. oldal • Szinay Balázs: Rosszarcú emberek / 16. oldal

Recenzió Szinay Balázs: Jézus, Osho és a „Mustármag” / 18. oldal

Novellák J. Simon Aranka: Másik Péter / 19. oldal • J. Simon Aranka: Kopogó tűsarkak / 21. oldal • Csanády Nóra: Fatális tévedés / 22. oldal • Zoltay Lívia: Bélyeg / Farsang (variációk egy témára) / 23. oldal • Varga Nóra Mózes tanár úr / 24. oldal • Varga Nóra: Szodoma gazellája / 25. oldal • Kapolyi György: Illetlenségek felső fokon / 27. oldal

Mese Kapolyi György: A királyfi / 28. oldal

Versek Varga Nóra, Nyírfalvi Károly, Molnár József, Kelebi Kiss István, Szinay Balázs versei / 33-37. oldal

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Brátán Erzsébet: Miért van szüksége a ma emberének spiritualitásra?

Rengeteg írásomban említettem már a természeti népeket, akik az élet bölcsőjében lebegnek az ősboldogságban. Hogyan tudnak olyan felhőtlenül élni, amikor csak egyfajta ételt esznek, és nincs semmijük? – kérdezné a ma embere, miközben irigyelné tőlük a boldogságot. Mert nem érzik magukat elkülönülten a világtól, ösztönösen tudják, hogy beletartoznak a csodába. Gondoljunk csak arra, hogy mondjuk egy nyolcvanéves két bottal tántorgó kopasz bácsi merné-e azt mondani önmagáról, hogy ugyanolyan csodálatos, mint egy virágról virágra szálló színes pillangó? (És ugyanez nőben, akinek még nyolcvanévesnek sem kell lennie ehhez) – és mi mernénk róla azt mondani? Pedig így van! A nyolcvanéves két bottal tántorgó kopasz bácsi, és néni csodálatos! Fantasztikus, maga a csoda! Ilyen az élet… Kezdjük azzal, hogy az ember ősidők óta tudásra szomjazik. Amikor elhagyta az élet bölcsőjét, a tudni akarás vezérelte. Bár ott még működött a telepátia, a megérzések, az ösztönökre hallgatás, de az ember ettől többet akart! Jobb akart lenni, csúcs akart lenni! Megkapta! De milyen áron? A titok, a létezés nagy titka azon kevesek kezében volt, akik irányították a világot. Ők tartották sakkban az embereket, nehogy megtudják magukról, hogy semmivel sem különbek tőlük a királyok, és az uralkodók. Az irányításhoz szükségük volt valamilyen ceremóniára, varázslatra, amivel markukban tarthatták a népet, és munkára kényszeríthették őket. A tudósok (kezdetben mágusok, varázslók) ehhez felhasználták a természeti jelenségeket, például a napfogyatkozást, hogy azzal fenyegessék meg a tömegeket. Amikor már ez sem volt elég, az ősi vallásokat használták fel a saját céljaik elérésére, és úgy variálták a

téziseket, ahogy a hatalomnak szüksége volt rá. A ma emberének ez már nem elég, kezdenek felébredni, érzik, hogy több van bennük, mint azt valaha mondták nekik. Talán mindennek így kellett lennie, hogy az ember megtapasztalja, milyen az, ha kizárólag az anyagnak hisz, az anyagért él, ám ma ismét előtérbe került a szellem, a lélek. Egyre több a tanító, egyre több ezoterikus könyv jelenik meg a piacon, és falják az emberek, mert keresnek, kutatnak, valami mást, valami jobbat, valami újat… Eljött egy új generáció, akiket már nem lehet etetni, mert rengeteg ősi tudással érkeztek, ők mindent felülbírálnak! Ha nem segítünk, nem mutatunk újat, szebb jövőt, értelmeset, lelkieket, szeretetet, akkor veszélybe sodorjuk őket. Már más hit kell, mint régen, szeretnénk visszajutni ahhoz az ősi boldogsághoz, amit a természeti népek még alapból tudtak! Már nem elég a beszéd, az érzés kell, de konkrétan, kézzel foghatóan! Sokan ezért menekülnek a kábítószer csalóka álomvilágába, mert nem látják értelmét ilyen elidegenedett világban élni. Csak a bűnt, a koszt, a mocsarat, a szenvedést látják, a kilátástalanságot, az elsekélyesedett kapcsolatokat, az érzelmek és a szeretet hiányát. Nem érzik, hogy figyelne rájuk valaki, hogy törődnénk egymással. Ahol nem a szív a fontos, hanem az ész, az anyagiak, a versengés. Ekkor bizony jól jön, ha sikerül visszatalálni önmagunkhoz. A ma emberét kergeti a vágy, hogy az anyagon túli világot megtapasztalhassa itt és most! Forog a Föld, és más idők jönnek! Változunk, és velünk együtt változik a világ! Felelősek vagyunk a jövőért, mert az a jelenbeli tetteinktől függ. Lehet, hogy az eddigiek miatt egyszer minden összeomlik, ez törvényszerű, és szükségszerű is, de jön az új, a szép világ, ahol újra érezhetjük, mi a fontos! Nem az anyagiak, és az, hogy elkülönüljünk, hanem a lélek, a szeretet, az összetartozás, az egység érzése. Ha tudjuk, hogy a másik élő is mi vagyunk, a mi egyik kiterjesztésünk, akkor nem teszünk vele olyat, hogy becsapjuk, átverjük, bántalmazzuk, elvesszük, ami az övé. Mindig volt, és mindig lesz! Csak a régi romjain épülhet fel az új világ, de minden síron nő virág… Brátán Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Bratán Erzsébet: Miért feltűnő az ember meztelen? Egyik nap a fiam bokszer alsóban sétált a lakásban, nem bírtam nézni, rászóltam. – Vegyél már fel valamit! – Miért? Nem vagyok meztelen! – méltatlankodott. – Akkor is! – kötözködtem. – Nem értem! – csóválta fejét. – Nem illik így mászkálni, főleg nem a konyhában! – szögeztem le. – Én ezt nem értem! Anyuci! Áruld el nekem, miért feltűnő az ember meztelen? Nézd meg az állatokat, hogyan közlekednek, mennek az utcán, és egyébként is, ők egyáltalán nem látszanak meztelennek! – Ez igaz… – Neked eszedbe jut, ha egy kutya jön veled szemben, hogy meztelen van? Nézz ki az ablakon, ott ül egy macska! – Hát… ez is igaz… – Miért? Miért csak az ember feltűnő? Mert nincsen olyan sok szőre? Vagy, mert nincsen tolla? Miért? – faggatott tovább. – Hát… Ezek nagyon jó kérdések, de nem tudom a válaszokat! – nyögtem, amikor ilyen dolgok jutnak az eszébe, mindig tud olyat kérdezni, amitől égnek áll a hajam, és nincsen készen a válaszom! – Várok! – nézett rám jelentőségteljesen, hátha én majd megmondom a tutit. – Az biztos, hogy a neveltetésünk miatt, mert már kisgyermekkorban rászólunk a babákra, hogy ne mutogassák magukat! Majd szép lassan beleneveljük, hogy azok a részek intim, privát részek, és nem szabad mutogatni! Sőt! Felkiáltunk, rászólunk, ezáltal még féltettebb, még intimebb, még sajátosabb részekké válnak a takargatnivaló testrészeink! – próbálkoztam. – Na persze! Tényleg csak ezért? – hitetlenkedett. – Nem tudom! Már megint olyat kérdeztél, amire nem tudok egyből válaszolni! – nyögtem a kérdések súlya alatt. – Egyébként nem csak a toll, meg szőr miatt, ez sokkal mélyebb, és sokkal régebbi dolog lehet az embernél! – vélekedtem. – Milyen régi? – Ősrégi… – Na, ne! Ezt nem veszem be! Magyarázd el rendesen! Ne csak a gyerekeknek az óvodában, nekem is! Legyen hozzám is türelmed! – követelte a jussát. – Nem tudom! – kiáltottam fel. – De! De tudod, csak nem akarod elmondani! – akadékoskodott. – Jól van! Összeszedem magam! – egyeztem bele. – Hát… tudod… Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez akkor kezdődhetett, amikor az ember tudatára ébredt a létezésének, amikor rájött, hogy ő egy ember, egy értelmes lény. Amikor felfedezte, hogy csodálatos szelleme belekerült egy ilyen testbe, ami bizony működésileg hasonlít az állatokéhoz. Ezt talán szégyellni kezdte, és ezért öltözött fel. Minden a tudással kezdődött… Aztán

az évezredek során különböző elvárásokat támasztott a társadalom az öltözködéssel kapcsolatban, ilyen módon próbálta az embereket az erkölcsi normák betartására kényszeríteni. Az ember azt hitte, hogy okosabb, és különb az állatoknál, ezért muszáj kifejeznie ezt az öltözködéssel, meg miden mással, hogy még véletlenül se keverjék össze őket velük! – Értem! Már megint ezzel az emelkedett spirituális szöveggel jössz! – méltatlankodott. – Jó! Ha te jobban tudod, akkor mondd meg te! Tessék! Na… miért? – kérdeztem. – Én nem tudom, azért téged faggatlak! Nem azért, mert fázik? Miért van az, hogy az ember nem bírja a földi klímát ruha nélkül sem télen, sem nyáron? Hiszen ez az otthonunk, itt élünk mi is, mint az állatok, és a növények, és ők nem öltöznek fel soha! Nem laknak fűtött lakásban! – nevette. – Talán elkorcsosultunk a ruhák miatt… – Mert felöltöztünk, ezáltal elveszítettük az alkalmazkodó képességünket? – Hát… Talán… Én nem tudom… Még sokáig beszélgettünk erről a dologról, de nekem sem volt meg a teljes válasz. Tegnap, amikor a piros hetes buszon ültem, eszembe jutott, és magamban mosolyogtam. Milyen lenne, ha most itt mindenki meztelen ülne? Na, persze! Állati vicces lenne, mindjárt kitérne a hitéből mindenki, sőt közszeméremsértés, meg egyéb hasonló dolgok… De gondoljunk csak bele! Ma is vannak primitívebb népek, akik csak egy ágyékkötőben élik napjaikat, és senki, sőt még mi sem botránkozunk meg rajtuk! Elfogadjuk teljesen természetesnek! Vajon velünk, civilizáltnak nevezett emberekkel mi történt? Miért feltűnő tényleg egy ember, ha mondjuk, végig sétál a Váci utcán meztelen? Esetleg bemegy egy nagyáruházba vásárolni? Valljuk be, hogy azonnal beindulna a fantáziánk, és szórnánk rá az ítéleteket: „Ez nem normális! Hívjuk a mentőt? Rendőrt? Gyorsan tűntessük el, ne is lássuk!” Miért? Miért van ez így? Persze, társadalmi elvárás, morál, erkölcs, stb. De most hagyjuk ezeket! Miért? Az elfogadás, vagy a rejtegetés miatt? Miért nem fogadjuk el a testünket úgy, ahogyan van, ahogyan Isten adta? Miért mennek olyan sokan plasztikai műtétre, fodrászhoz, kozmetikushoz… pedikűr, manikűr, masszázs, dietetikus? Miért diétázunk, miért takarjuk magunkat? Ha meglátunk egy meztelen embert, akkor az felhívás keringőre? A ruha eltakar? Mit rejtegetünk? A szexualitást? A testi „hibákat”? Esetleg azt hisszük, hogy a szép ruha eltakarja a lelkünket is más elől? Miért? MIÉRT? Brátán Erszébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Götli Kinga Réka: Utak / Mikor megérnek a szavak ...Amikor a körénk „felépített ház" szép szavakból, képekből és vágyakból áll, de belül mégis üres, nem lesz belőle templom… Valami elszalasztott érzés lengi át az egészet, melankólia, csendes fájdalom, áttörhetetlen falak az ember és a világ közt a háttérben. Fényt nem lehet akarattal bevinni valahova és megtölteni vele a belsőt, az írást és mást sem. Vagy van és ragyog, vagy nincs. A késztetés és a szándék ott van. Akarni nem lehet. Akarattal elindított szándék mögött ott marad a rejtett fájdalom, a megannyi visszahúzó kötelék, a remény csak remény marad soha el nem érhető illúzió. Nincs ki- és megszabadulás, az akarat gúzsba köt, hiába a szép remény, szép szó, az új utáni vágy-álom. Az első indulásnál az ember igyekezettel és elszánással nekirugaszkodik, hogy levessen magáról mindent, mi megköti és ahelyett, hogy a magasságot járná, helyette végtelen mélységbe zuhan. Meglátja és megtapasztalja minden hazugságát. Szembesül. Innen nem lehet akarattal kievickélni, mert még mélyebbre hull. Csak hittel és kitartással, hogy képes rá. Egyáltalán nem könnyű, sok fájdalom, belátás és végig ki kell tartani amellett, hogy az ember már többé nem csapja be önmagát, bármi lesz. Ez igazán megedzi a lelket. A kapaszkodók hiánya, az önismeret hiánya igen sérülékennyé teszi az embert....De a kemény, figyelemmel teli munka és szorgalom ezen is átemeli, nem fontos igazán, ki mit mond, bár az ember meghallgatja. Van egy pont, az átfordulás pillanata, mikor már nincs zuhanás, és ezer darabra hullás. Marad valami köztes lebegés, a se fönt se lent állapota. Ez is igazán nehéz. Sehova sem tartozik, talán még magához sem. Utána csak fölfelé vágyik és meglátja a csodát, ami oly szép, nem kíván a hétköznapokkal szembesülni, minden rideg. Ez elszakadást és meghasonlást hozhat. De ez is csak egy állomás. Eztán megtévesztés indul. Rájön, a félelem miről szól. Majd lassan a földön jár és megtalálja és megéli ebben is a boldogságát. Felismeri, hogy amit fönt csodának vélt, azt itt érdemes megélni, lehozni, megcselekedni, hisz mi másért születnénk… És végül az egészet megtartja magában, honnan indult, hova ért, mit tapasztalt, minden fontossá és értékessé válik, főként, hogy kitartott. A legérdekesebb pedig, hogy a csendben, ami megszületik benne és már nem harcol, összeköti a föntet a lenttel, a mélységet a magassággal. Egy biztonságos, megingathatatlan összesűrűsödött mégis kiáradó ponttá, forrássá válik saját belsejében. Ki hosszabb, ki rövidebb utat jár ehhez be és vagy ráeszmél dolgokra vagy nem. De tanulni való az örökké marad. És ez a szép. A megtanulandó tanulnivaló. A belső indíttatás mozzanata a legfőbb irányadó, a szív hangja és szabad kívánalma. Az akarattal indított szüntelen keresés útvesztőket és elbukást hozhat.

Életünk egyfajta monotonitással bír. Kötelességek halmaza irányítja figyelmünket, igyekszünk megtenni, amit az adott nap ránk ró. Szókincsünk éppenséggel nem gyarapodik, a szükségesre szorítkozunk. Rohanó világunk nélkülözi már a merengést a szavak ereje, hatása felett. Szavaink, s beszédünk már nem nyit távlatot, nem fűt át az életnek tüzével, nem vesz szárnyára, nem érint. Mozdulatlan szürke egyszerűségük lett a nyerő. Csak gyorsan, gyorsan, marad a felszín, a szavak sokasága. Csacska fecsegések köszönnek ránk lépten-nyomon. S hogy ne kapják föl mások a fejüket, hangunk másképp szól, csöndesedünk. S ha az ember vágyja a csöndet, a rohanó, felfakadt szavak a belsejében megszelídülnek. Csitulnak. A közönyből előlépnek, kitárulkoznak, s megmutatják valójukat. Torzítás nélkül érezhetőkké válnak. Az érzelemmel átérzett szó új színteret nyit. Élővé varázsol. Élő lesz a szó, a kép, ami belsőnkből társul hozzá, a szívünk ennek mozzanatára dobban, s egésszé, egységgé, renddé válik bennünk. Igazzá. Megérnek a szavak. A csönd, s a belsőnk érleli, s érünk velük mi magunk is. A varázs rajtunk is él. A belőlünk előlépő szavak megfogyatkoznak, belső érzéseink szószólói lesznek. Nem az értékük veszik el, hanem a kimondás sokasága csökken. Az érték megőrződik, s a kevéssel is átadhatóvá válik. A szavaknak súlya lesz. Koppannak, mint márványon a vasgolyó. Elevenünkbe hatol, s részünkké válik, megérint. Hat ránk. Ez a hatás a szavak erejével, egyfajta szabadsággal hoz. Kiszabadít saját fogságunkból, bejárjuk általuk a mélységet, magasságot, a létezésünk kiterjedéseit, s bennünk magként sűrűsödik az egész. Egyé válik. S ha szólunk, írunk, ebből az egységből fakadnak fel az élő szavak. A hallgató egyszerűen megérintődik általuk. Talán nem is kell, tudja s értelmezze, mi történik vele, mit jelent, s hordoz minden szó, csupán hagynia érdemes magát, a varázs, a szavak jelenléte rajta is hatóvá válik. A szavak által megszólal a mindenség csendje, s ahol a csend kezdődik, ott szól a Hang is. Szól az emberhez, megszólítja. S aki már volt megszólítva, tudja, mikor szólnak így ismét hozzá. Fejét felemeli, szemét tágra nyitja, s érzi a szavak ízét lelkében, szívében. Olyan ez mikor egy ismerős tájon, réten szaladna az ember, s ölelne benne minden virágot, fát, örvendene a madarak énekének. Boldogság árad rá. Boldogságos érintés. Felfénylenek a megérett szavak. Csacska beszéd, rohanó világ, szürke közöny… S mégis él minden szó. Él bennük a Minden. Ha tehetjük, álljunk meg, s hagyjuk, érintsenek meg minket a szavak. Fűtsenek át tűzzel, igazzal, széppel. Csendüljenek, ragyogjanak gyémántként, s hatoljanak elevenünkbe. Ne féljünk megérintve lenni!

Götli Kinga Réka

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

M. Fehérvári Judit: A lelkiismeretről és a társadalmi folyamatokról

Eddig nem voltak ismeretlen fogalmak előttem a kultúrharc, a presztízsharc és a hatalmi harc fogalmak, hiszen nap, mint nap tapasztalom ezeket akár a médiában, akár a politikai életben, de még a mindennapokban is. Ha logikailag vizsgáljuk ezeket a negatív tendenciákat, sőt egész folyamatokat, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a valóságban olyan vérre menő sakkjátszmák szereplőivé váltunk, amelyek nem csupán a mi egyéni életünkre, de a nagyobb közösségekre is kihatnak. Ha pedig ezt az utóbbi állítást elfogadjuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az egyén (egyének) további sorsa, léthelyzete a társadalom pszichológiai komfortérzetét is befolyásolja. Az még csak-csak érthető, hogy, ahol közösségek vannak, ott érdekcsoportoknak is lenniük kell, de az már egyáltalán nem, hogy mi befolyásolja ezek működését, mikor robban a bomba, mikor telik be az a bizonyos pohár. Szenvedések és nélkülözések, apró trükkök, nagyobb szélhámosságok, az igazmondás hiányossága, az egymás iránti tisztelet csaknem teljes hiánya jellemzik ma is a magyar társadalmat. Emlékeimben egészen eleven él egy kép: 1982: Moszkva, a Komszomolszkaja metróállomás: leszakad a mozgólépcső, s bedarált néhány embert. Nem igen hibázott az akkori média, mert ma sem

találom még a neten sem nyomait annak az eseménynek. Ugyanakkor ezt megelőzően egy férfi hirtelen összeesett, s talán meg is halt. Távolról láttam csak, s ma is csak a metró villanásszerű fényei sejlenek fel csupán, miközben hallom az „Oсторожно, дверы закрываются, следующая станция...” („Óvatosan, az ajtók záródnak, a következő állomás…”) kezdetű, s akkor a mindennapi életem részévé vált mondatot. S, hogy miért jutott ez éppen most eszembe? Mert ma itthon megyünk el ugyanígy egymás mellett, s ha meg nem tesszük, akkor pöfögünk, bántjuk a másikat szóval, tettel, pletykával és nem tudjuk elviselni az egyre több terhet, beleroppanunk, miközben elfelejtünk mosolyogni, s közönyösen tudomásul vesszük, hogy ez van, de majd csak vége lesz egyszer az életnek, s szinte vágyjuk néha a nemlét állapotát. Depressziós ember a magyar, de valaminek mégiscsak lennie kell a genetikai kódokon kívül, ami ma is fenntartja ezt az állapotot. Elég könnyű ezért a történelmünket hibáztatni, s nem belegondolni abba, hogy mi miért nem vagyunk keményebbek és acélos szívűek akkor, amikor segíteni kellene a másikon, segíteni kellene egymáson, s bizony érezni a jövő generációi iránti felelősséget is. Nem nagy dologról van szó, csak akkor válik ez óriásivá, ha belőlünk is kivesznek az etikai parancsolatok. Ezeket pedig a Tízparancsolat azon része tartalmazza, amelyek ma is világ bármely részén az emberi együttélés alapvető normái közé tartoznak, s ezért aztán minden jogállam törvénykezésének az alapmotívumai is. Ugyanakkor a dolgok ezen megközelítése nem zárja ki azt, hogy a nem vallásos vagy nem hívő emberek ne cselekedhetnének a felelős szeretet jegyében, ha csupán a keresztény kultúrkörnél tartok, hiszen mióta Karl Racher papírra vetette azt az állítását, amelyet egyébként Jézus is hirdetett, hogy „anonim keresztény” minden olyan ember, aki a felelős szeretet jegyében cselekszik, ha tud róla, ha nem, megdőltek bizonyos egyházi dogmák is. Ma mi méltó hozzánk? Hogyan tudnánk a magunk csekély erejével hozzájárulni ahhoz, hogy más legyen a világ? Honnan tudjuk azt önmagunk is felmérni, mi az, amit még elbírunk, amiért felelősek vagyunk? A tegnapi napon érdekes történet szem-és fültanúja voltam itt, ahol élek. Külön tanulmányt érdemelne a környék, mert nem lakótelep, de nem is

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

valódi lakópark. Ellenben időben egyszerre költöztünk ide éppen tizenhárom esztendeje, így mindenki mindenkit ismer. Ehhez hozzájárulnak azok a makro társadalmi folyamatok mikro társadalmi leképződései, amelyek nem is olyan feltűnőek egy kevésbé zárt közösség esetén. És el lehetne kezdeni, hogy sok és új autó, új bútorok és pici gyermekek, jó munkahelyek és kölcsönök özönei… Olyan egy évtizede… Ma kevesebb és nem új autó, banki lefoglalt kocsik, jelzálogok, még több hitel, mert begyűrűzött a spirál, amiből nem látszik kiút, ingerült emberek, főként rokkantak, de úgy valójában (Bénulások, agyvérzések, gyulladások, autoimmun, pszichés bajok etc. …) és az utca… Az utcán árad a hír, hogy ki mit csinál, s parkosítások ürügyén egyre több a pad, ahol szinte állandón ugyanazok ülnek és nem éppen a legjobb indulattal kibeszélik, hogy kinek mit hozott a postás, mert az aztán mindent elmesél egy kávéért cserébe, de a munkaidejét a szomszédos utca ivójában kezdi, mert kell az első kávé; tízóraizni a cukrászdába, ebédelni az iskolába jár, majd fordul még egy-két kört, s csodálkozunk, hogy a hivatalos leveinkért mehetünk érte a város másik végébe este hét körül, már, akik nap közben nem vagyunk itthon. S magának a postásnak is tátva marad a szája attól, hogy néha valaki szemére veti, hogy miért nem tud valami rendszert vinni az életünkbe, de visszamosolyog, hogy ugyan, minek, hiszen, ha délre végezne, hol lenne az a napi öt plusz túlórája. A baj ott kezdődött, amikor a környék háromgyerekes beállt alkoholista anyukája, akit egyszerűen csak „Szatyros” mellékévvel láttunk el, mert napi húsz alkalommal valamelyik bolt felé tartott, ahonnan egyre tántorgóbban és egyre illumináltabban tért vissza a gyermekei és a férje szégyenére, meg nem kapta a harmadik szélütését. Ebből is felépült, mert ismerjük ugye a részegekről szóló mondást?! Szóval megóvta az Isten, de lenyugdíjazták. És három hónapon át délelőtt tíztől délután háromig az utcákat rótta, várván a postást, aki addigra meg is hozta neki a magyar államtól az első azonnali kilencven napra visszamenőleges nyugdíját, de közben mindenkiről mindent megtudott. Pl. a közös képviselőnkről, hogy nem fizeti az maga után a TB-t, ahogyan mondja, hanem bizony nyugdíjas és nem vállalkozó, ahogyan sejtetni engedik az állandó létrája és festékes eszközei, a reggeli indulásai és az esti érkezései. Na, ennek a mindenki emberének aztán tegnap fellobbant a belső tüze, s

I. évf. 5. szám

„Kapd be a citromos nemi szervemmel…” induló rácifrázott káromkodásaitól volt hangos a környék, csak éppen nem az kapta eme „szent szózatot”, akit megilletett volna… Ja, kérem, mert ő azért is huszonéves kocsival közlekedik, de a felesége a garázsból az egyik legjobb márkájú járművel indul reggelenként, s nyilván szemet szúrt ez azért ott, ahol jó sok családtól elvették a családi pótlékot, mert a gyerekek az iskola mellé jártak, ahol egy cigiért a fele közösség bármit megcsinál, ahol a házmester hajléktalanokat alkalmaz azért, hogy borítsák már ki a szelektív hulladéktárolókat némi befőttesüvegért, ahol az ingyenes gyógyszertári újságokért pénzt fizetnek a szórólaposnak a bennük rejlő kuponokért, mert milyen jól továbbárusíthatóak a segítségükkel megvásárolható termékek… És, ahol a polgárőrség semmit sem tehet, ha éjjel úgy üvöltözik a munkáját veszített tűzoltó, hogy három kilométeres körzetben senki sem alszik, mert birtokon belül teszi… És, ahol hihetetlen sérelemként éli meg az egyébként egyetemistákból álló ifjúság, ha hajnal felé valaki rájuk hívja a rendőröket, s a hatóság fejenként hatezerre bünteti őket, mert valójában kiemelt zöld területen vagyunk a keleti régióban, ahol talán soha senki nem hallott még Szókratészról… S miért éppen Szókratész?! Mert, ha tovább szeretnénk haladni, ha tenni is mernénk mindezek ellen, akkor bizony ismernünk illene az Ő daimonion fogalmát. A szó a lelkiismeretet takarja, amely, akár a kis szellem, mellyel azonosította, egész életünket irányíthatná, figyelmeztethetne, mielőtt valami olyat cselekednénk, amely nem méltó hozzánk. És kellene ez nagyon nemzeti szinten is, mert hol van a választások előtt hang, az a belső?! Csak konfliktusok léteznek, s a válság szótól hangos az egész köz-, művészeti-, gazdasági- és társadalmi élet, a követendő erkölcsi normák pedig valahova nagyon messze röpültek. M. Fehérvári Judit

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Kapolyi György: Töredékek

TÖREDÉKEK… TÖREDÉKEK… TÖREDÉKEK… TÖRED… TÖ… Minden összetört egész, töredék. Minden töredék halmaz összerakható a hajdani egésszé, ha nem hiányos, és minden szilánk megvan. Csak a gondolati szinten megszülető dolog az igazi egész, a megvalósítás szándékának pillanatáig. A már látható és törhető eredmény sosem pont az, ami a gondolati szinten létezett. Valami mindig kimarad és lemarad, más formájú és színezetű, némileg alkalmazkodva a külvilághoz, annak elvárásaihoz, szokásrendjéhez. Nem látszik meg rajta, a gondolati állapot szabad szárnyalása, az őszintesége, önmagához képest már óvatos, megfontolt, „ki mit fog szólni”, és hasonlók. Aztán nekiesik mindenki, fogdossák, forgatják, kritizálják, mert ha már megvan, akkor mindenki ért hozzá. A vége az, hogy valaki leejti, ne adj Isten direkt akár, és összetörik. Csattanva fröccsen szét a köveken, utolsó jajkiáltásának töredéke még vibrál a napfényben, aztán eloszlik a légben. Csak a döbbent temetői csend, és a már értelmezhetetlen szétszóródott szilánkok. Már ismét csak gondolati szinten létezik, ami láthatatlan és megfoghatatlan. A szilánkjait megint össze lehet rakni, de könnyen más értelme lesz, mert nincs minden alkotórész meg, valahova elpattant földtéréskor, és nem is lesz meg soha, meg nem is keresi igazán senki. Kis hiányok, kipótoljuk, nem fogja senki észrevenni- mondják.

Na persze fejben van az eredeti gondolat, de nem érdemes újra láthatóvá tenni, mert megint kezdődik a tortúra elölről, mert mindig ez történik, meg valójában, mélyen és őszintén nem is érdekel senkit, legfeljebb a saját gondolatai, ami sosem lesz kézzelfoghatóvá, mert vagy nincs is gondolat, vagy fél megmutatni, mert tudja, hogy el fogják törni. Önmagából indul ki, hiszen kiből is tehetné, kínjában elvicceli a dolgot, mondván, a pusztítás is az alkotás egyik formája, csak ellenkező előjellel. A töredékek meg csendben és kiszolgáltatottan, védtelenül hevernek szanaszét, mert nagy munka összerakni őket, ha sikerülne is, a sok ragasztás varokat épít, elrondítják a hajdani szépségét, és még értelmezhetősége rovására is megy. Egyre vastagabb az összetört valamik töredékhalmaza, csak úgy recseg, ropog a bakancsok talpa alatt, az öröklétbe taposott gondolatok vértől iszapos szőnyege, ami nem egy hajdanvolt világ mementója, hanem egy aktívan létező állapot, ami vastagszik, és terjed. Itt már sehol a szerelmes liedek, világmegváltó gondolatok, a felemelő és jobbító eszmék, csak a csend, és a szél kavarta por. Az agyakban születő újabb és újabb láthatóvá váló gondolatok töredékei duzzasztják, és növelik a töredékromok sivatagát, ahol már az égiek sem járnak, a roncsok szilánkjai felsebeznék talpukat. Kapolyi György

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Lengyel János: Szeretet és tolerancia A legtöbb ember toleranciája abban merül ki: rendben van, elfogadlak, talán szeretlek is, de csak akkor, ha azt teszed, amit én jónak látok. Valójában ez nem tolerancia, hanem feltételeken alapuló függőségi viszony. Ugyanakkor elegendő ok a kérdés feltevésére: hogyan várhatja el egy ember, hogy elfogadják és szeressék, ha ő nem fogadja el a másikat feltételek nélkül? Ha ő nem lehet az aki, én milyen jogon lehetek önmagam? A társadalom értékrendjében jelen van az elvárásokra épülő zsarolás. Ennek a célja az, hogy az embereket a megállapított korlátok között tartsa. Ha betartod a szabályokat, eleget teszel az elvárásoknak, meglesz a jutalmad. Más szóval: tulajdonképpen mindenki tagja lehet valamely közösségnek, amennyiben elfogadja és betartja annak normarendszerét. Ez az irányított szabadság esete. Ha megszeged az előírásokat, a közösség szemében bűnös vagy, nincs többé szüksége rád. Az egyén értéktelenné válik. Kitaszított pária lesz. Az ember csak saját maga fölött ítélkezhet, a másik ember személyi szabadságát sem fizikailag, sem érzelmileg nincs joga korlátok közé szorítani. Ennek ellenére a történelem arról szól, hogy az egyén megpróbálja megváltoztatni a tömeget. Ez történhet erőszakosan, de békésen is, rábeszélés, a pozitív vagy negatív kisugárzás révén. A tömegek fanatizálásával azonban roppant veszélyes, irányíthatatlan szellem szabadul ki a palackból. Az eszmék embere sohasem lehet igazságos, mert tetteiben az eszme útmutatói vezérlik. Arra is van példa a történelemben, hogy a nyers, brutális erőszak igen kemény ellenállást vált ki. Az egyénnek nagyon nehéz szociálisan elfogadtatni magát, hiszen a különböző elvárásoknak nem könnyű egyszerre eleget tenni. A megfelelési kényszert a társadalomtudomány szerepnek nevezi, joggal. Az emberek túlnyomó többsége egy láthatatlan szerepkönyv szerint próbálja megtalálni helyét a világban, s ennek is megvannak a maga veszélyei: ha sokszor cserélgetjük ezeket a szerepeket, előbbutóbb elveszítjük hitelességünket, végül már magunk sem tudjuk, melyik az igazi énünk. A külvilág elvárásai mellett saját elvárásainkkal is nehezítjük helyzetünket. Minden embernek megvannak az eszményei, ám az elvárásokban rengeteg a buktató, és magukban hordozzák a kudarc lehetőségét. Némely ember csak azokat engedi a közelébe, akik az elvárásainak megfelelnek, ami azt jelenti, hogy a közeledni szándékozóknak, ha jó benyomást akarnak kelteni (márpedig tudatosan vagy tudat alatt mindenki erre törekszik), el kell játszaniuk azt a szerepet, amit legjobb tudomásuk szerint a másik ember

szeretne látni benne. Az ilyen kapcsolat teljes egészében nélkülözi az őszinteséget. Elég egy rossz lépés, egy hiba, máris megbomlik az egyensúly. Ilyenkor következik be a csalódás, a szeretet megszűnése; a szereteté, amely voltaképpen nem is létezett. Hiszen valakit szeretni annyit tesz, mint feltételek nélkül elfogadni őt teljes valójában. Ha egy ember úgy érzi, szereti a másikat, s ennek ellenére meg akarja változtatni, rá kell döbbennie, hogy a szeretete nem teljes. De ha nem a másikat, hanem önmagát változtatja meg, a hatáskölcsönhatás törvénye következtében a másik is megváltozik. Persze, ez időigényes folyamat. A türelem azonban éppen a szeretet egyik ismérve, mert a szeretet azt is jelenti, hogy lemondunk a másik megváltoztatásáról, nem igyekszünk őt a saját elvárásainknak megfelelővé formálni. Magyarán: elfogadjuk olyannak, amilyen, erényeivel és hibáival együtt. Ha nem ez történik, az nem szeretet, hanem egy eszménykép, egy fantom kergetése, s a „királyfi fehér lovon”-effektus az idő múlásával egyre mélyebbre hatol. Végül az egyéni elvárások olyan mértéket öltenek, hogy nincs az az ember, aki meg tudna felelni azoknak. Arról nem is szólva, hogy egy fantommal leélni az életet – nem valami felemelő dolog. Az ember védtelenné válik azzal szemben, akit szeret. Aki falak nélkül, maradéktalanul elfogadja a másikat, mindig kiszolgáltatja magát. Ezért mondják, hogy a szeretet egyszerre öröm és gyötrelem. Igazi szeretet szenvedés nélkül nem létezik. A szeretet félelmet szül; félelmet attól, hogy a másik szabadságába tönkremegyünk, a saját szabadságunk maradandóan károsodik. Félni szoktunk attól is, hogy elveszíthetjük szeretetünk tárgyát. A legvédtelenebb az olyan ember, aki a legtöbbet adja a másiknak – önmagát. És amikor önmagát adja, nem vár el viszonzást, mert az ilyesmi viszonozhatatlan. Az abszolút szeretet hatalmas, a legnagyobb áldozat attól, aki adja. Lengyel János

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Koczeth László: Hivatása pedagógus (a pedagógusnap alkalmából) Pedagógus vagy? Akkor emlékezned kell, amikor izzadó tenyérrel, torkodban dobogó szívvel, teli lelkesedéssel tartottad meg első órádat, foglalkozásodat. Kevés is volt talán az a szűkre szabott idő mindarra, amit a főiskolán, egyetemen magadba gyűjtöttél. Milyen boldog voltál, mikor úgy gondoltad, na, ez jól sikerült. Pedagógus vagy? Akkor eszedbe juthat, mit érezhetnek azok a kicsi emberkék, akik először lépik át az óvoda, iskola kapuját, sírva, és egész délelőtt a kezedet szorongatva, majd egykét hét múlva már szilaj csikóként száguldozva. Később a szemed előtt ők növekednek, gyarapodnak, majd lassacskán felserdülve, az évek múltával, kezed alatt érett, komoly felnőtté válnak. Pedagógus vagy? Akkor a gyermek, a diák számodra nyitott könyv, amelyet folyton olvasnod kell, nem ugorhatsz át részeket, és melyet életed végéig nem tudsz letenni. Mindig vissza – visszalapozgatsz, hogy építkezni, építeni tudj, hogy megértsd, hogy segítsd, hogy mutasd a helyes utat, hogy a példa Te legyél számára. S ha már a végére értél, akkor sem nyújtózhatsz el elégedetten, hanem kezdheted újra elölről, megint és megint… Pedagógus vagy? Akkor tudod mit jelent mikor csengőszóra felugrassz, kezedbe fogod a naplót és becsukod az ajtóval magad mögött a külvilágot. Innentől kezdve már csak a szemben ülő diákokra, az ő épülésükre koncentrálsz, azonosulsz gondjaikkal, számon kérsz, meghallgatod őket, olykor szigorú vagy, olykor engedékeny az adott helyzetnek megfelelően. Fáradtan hazatérve esténként dolgozatokat javítasz, órákra készülődsz és azon kapod magad, hogy a lámpa mellett, asztalodnál ülve, a füzetet kezedbe fogva beszélsz, dicsérsz, korholsz, hogy képzeletedben megjelenik a diák, aki már megint nem figyelt, nem készült fel rendesen, de az is, aki szorgalmasan, becsülettel visszaadja az általad közvetített tudást. Pedagógus vagy? Akkor a nemzet napszámosaként megvívtad már a magad küzdelmes, néha reménytelen csatáit, a gyermek védelmében, személyiségének tiszteletben tartásával a „majd én megmondom a magamét” szülőkkel, folyton pénzhiányra hivatkozó fenntartókkal, papírszagú oktatásinevelési koncepciókkal, folytonosan újratermelődő, önigazolást kereső, sokszor életszerűtlen változtatásokkal.

Pedagógus vagy? Akkor tudod mit jelent találkozni egykori tanulóiddal, akik babakocsiban mosolygó csemetéjüket mutatják Neked, és azt kívánják búcsúzóul, hogyha felnő ő is a Te osztályodba járhasson. Találkozni olyanokkal, akik sikeres emberekké váltak, és a Te „kis” útravalódat, „szeretetpogácsáidat” viszik tovább az életben. Vagy, mint sokunknak megadatott, hogy a katedrán a helyedbe lépjen egykori tanítványod. Pedagógus vagy? Akkor emlékezned kell azokra is, akik pályádon segítettek, erőt adtak, ha az fogyóban volt, melléd álltak, mikor igazságtalanul támadtak, érdemtelenül pellengérre állítottak, akik nélkül munkád nem lehetett volna eredményes, a segítőkész, a gyermek, a diák nevelésében partnerként együttműködő szülőkkel, házastársaddal, kollégáiddal, barátaiddal. Soha nem feledheted azokat, akik ugyanezen az életösvényen haladtak, mindennapjaink fontos részei voltak, példát mutattak, de sajnos útközben elveszítettük őket, így már csak emlékképként lehetnek közöttünk. Azokra is fájó szívvel gondolunk, akik hivatásuk gyakorlása közben, a gyerekek védelmében vesztették életüket. Pedagógus vagy? Akkor a Te fürdőkádad is tele van a szeretet és tisztelet ezernyi, színes virágával, így június elején. Mosolygó, csillogó gyermekszemek köszöntenek, a szülők hálásan a kezedet szorongatják, s nem győzöd megköszönni a jókívánságokat. A virágok mögé otthon vidám gyerekarcokat képzelsz, és eltűnődsz: Már megint véget ért egy év… Pedagógus vagy? Akkor Neked küldetésed van. Neked Lámpásnak kell lenned. Olyan értékvesztő, felfordult világot élünk, melyben nagy szükség van messzire világító, értékteremtő, szeretetet, tudást átadni tudó lámpásokra. Tisztán, őszintén sugárzó emberi fényükre, mely, ha világos van szinte észrevétlen marad, de a sötétben köré telepednek az emberek. Nehéz küldetésetekhez kívánok minden pedagógustársamnak óvodától egyetemig, sok erőt, testi és lelki egészséget, a folyton megújulni tudás képességét, soha el nem múló lelkesedést, felelősségteljes, embert formáló hivatásotok gyakorlásához. Koczeth László

Jegyzet

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Koczeth László: A szépség esztétikája a japán művészetben „Minden művünk a semmiségbe téved, akár a csónak, hullámtól dobálva. Csöndes halálé lesz a hangos élet. Mi marad itten? Egy árnyéknak álma.” (Hitoshi: Mulandóság) Ahhoz, hogy megértsük a japán emberek kifinomult érzékét a harmónia, a művészi ízlés iránt ismernünk kell lelki beállítódásukat. Gyakorlatilag 3 vallás hagyott nyomot a történelem során a szigetország lakóiban. A sinto- mely a természeti szépségek iránti fogékonyságot, a buddhizmus- mely a sorsszerűséget, a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállást, a művészetek filozófiai alapjának megerősítését hozta, valamint a konfucianizmust, mely az erkölcsi tanítások teljes elfogadását, a hűség fogalmának odaadó gyakorlatát jelentette, az idősebbek, feljebbvalók, a családdal szemben. A természetszeretet elragadtatásból, nem a természet erői iránti félelemből fakad. A japán tájra jellemző a hegyek, síkságok váltakozása és a párás levegő halvány színtónusokat generál. Jellemző itt az évszakok erőteljes szétválása, elhatárolódása. Sajátosan életritmusukat is ennek rendelik alá. A családi ünnepek is évszakokhoz kötődnek, mint pl. a szakura – a cseresznyevirágzás tavaszi ünnepe –, a bon – a halottak napja, vagy a kilencedik holdtölte – az év legszebb holdjának népünnepélyszerű megünneplése. A természettel való összhang, a harmónia határozza meg leginkább a japán művész lelki habitusát, gondolkodását. Mindig az ősi módon közelítenek az anyaghoz, és olyan szimbolikus állapotba kívánják hozni a fát, a papírt, követ, agyagot melyben a legteljesebben tárul fel az anyag szépsége. Ehhez hihetetlen önfegyelemre, alázatra, a természet odaadó tiszteletére, csodálatára van szükség. Ahhoz, hogy jobban megértsük a felvázoltakat időzzünk el egy kicsit a sibui fogalmánál. A sibui köznépi meghatározás szerint az, amit az ember jó ízléssel szépnek nevez. Igazából két fontos összetevőjét említhetjük: - az egyszerűség szépsége, - természetesség szépsége. Ez a két fogalmi összetevő nyomja rá a bélyegét Japán művészetére, viszonyulását, tárgyakhoz, jelenségekhez.

A japán művészet nagyszerűsége abban rejlik, hogy hallatni, érzékeltetni tudja a ki nem mondottat, és gyönyörködni tud a szemmel nem láthatóban. Ezért használják előszeretettel a japán költők az elhallgatás, picinyke utalás művészi eszközét, mellyel gondolkodásra késztetik olvasóikat. A befejezettséget, lezártságot is összeegyezhetetlennek tartja az élet örök mozgásával szemben, és szimmetria helyett előnyben részesíti az asszimmetriát, mellyel a párosságot zárja ki, vagyis mindent egyediként fogalmaz meg. Ezzel az élő és változó világot szimbolizálja. Élvezik is a kimondhatatlant, a sejtetést – gondoljunk csak a haiku költészetre. A no, a japán nemzeti színjátszás szigorúan előirt szertartásossága, az álarc használata, a férfi-női szerepek összemosódása is a képzelőerők mozgósítását célozza. Gyakorlatilag minden japán gyermekkorától kezdve festőművésszé válik, hiszen a kalligrafikus írás, gyakorlott ecsetkezelésen alapul és csalhatatlan arányérzék, biztos és gyors vonásokkal való ábrázolás szükséges a gondolatok kifejtéséhez. Ehhez és a verseléshez minden japánnak érteni kell. Gyakran írnak haikukat bambusztekercsre, szobadíszre, legyezőre, origamira. Január közepén rendezik meg a hagyományos költői vetélkedőt, ahol megadott témára versek tízezreit küldik be, és kb. 20 folyóirat, több mint egymillió példányban teljes egészében a költészetnek szenteli lapjait.(!) A hagyományok, a természettisztelet rányomja bélyegét a japánok mindennapjaira, és jelentős hatást gyakorol kifinomult esztétikai érzékükre, életfilozófiájukra, nemzeti karakterükre. Irodalom: Ovcsinnyikov: A cseresznyefa ága, Kossuth Kk. 1974. Koczeth László

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Bojtor Iván: A vizakirály Ónszürke délelőtt volt. A szemerkélő esőben, csak két horgász gubbasztott a rakparton. Az első, amelyiket megszólítottam, még csak rám se nézett, a második beszédesebb volt: – Viza? Itt? Egyetlenegyről tudok. Valamikor a nyolcvanas évek végén, az Árpád-híd mellett akasztották meg. Persze nem verték nagydobra, mert ide sereglettek volna a hiénák, az elektromos kütyüikkel, és kipusztítottak volna mindent. Azt hallottam az utolsókat mind Paks környékén fogták ki. Valamiért szeretik azt a részt. Szerintem azért, mert az atomerőműnél melegebb a víz. Vizakirály? Hát az meg mi? Valamilyen helyi Loch Ness-i szörny? Marhaság. Nem tudom, ki talál ki ilyeneket. A vizakirályról először Hans Wagner levelében olvastam. Aki ismeri őt, tudja róla, hogy bármikor hosszan idéz nem létező írók nem létező műveiből. Ezért bizalmatlanul fogadtam minden állítását, nehogy úgy járjak, mint kollegáim közül többen is, akik tudományos publikációikban, barátom cikkeire hivatkoztak, majd később megdöbbenve értesültek arról, hogy azok az írások nem cikkek, hanem csak fantasztikus novellák voltak. – Első a bizalmatlanság! Első a bizalmatlanság! – mormogtam magamban, míg sorait olvastam. „1849-ben Budavár ostromakor, egy éjszakán, mikor Hentzi Pestet lövette, a császári seregben szolgáló Karl Werner hadnagy, miközben az őrszemeket ellenőrizte, a magasból letekintve pikkelyes sárkányszerű testet látott a Dunán. Először, mint katonának az ötlött az eszébe, hogy talán valamilyen új típusú páncélos hajó, de mikor az a valami eltűnt a vízben, Werner a látottakat fáradt elméjének játékaként értékelte, és szállására indult. Egyik ulmi születésű katonája azonban megállította és megkérdezte tőle: Látta-e a vizakirályt? Mert ő látta. Ostrom előtt ez rossz előjel. Nagyon rossz előjel.” Hans utóiratként még hozzátette, hogy majd küld egy fényképet is, amely azt a valamit ábrázolja. Teltek a hetek és én egészen más témával foglalkoztam. Szemjonov könyvét olvasgattam. Ő a Nagy Honvédő Háború alatt keletkezett legendákat gyűjtötte egybe. Legtöbbje sablonos történet, a támadások előtti éjszakákon a front közelében pipázgató Sztálinról, vagy a medvebundás Kutuzovról, aki az erdőben eltévedt orosz katonáknak mutatja meg az utat. Egyszer csak elakadt a lélegzetem. Egy alig tízsoros beszámoló szerint, Oleg Rubikov katona társainak azt állította, hogy Budapest ostroma alatt, egy éjszakán, hatalmas, – talán tizenöt vagy húsz méter hosszú –, szárnyas halat látott siklani a Duna felett. Rubikov, aki a háború előtt egy kaspi-tengeri halászszovhozban dolgozott, megesküdött arra, hogy a hal egy viza volt. Ezeket olvasva mindjárt a könyv végére lapoztam, nem tűnik-e fel valamelyik hivatkozásban, barátom Hans Wagner neve. És nem… Szemjonov forrásait követve bukkantam rá egy török népdal gyűjteményre, abban pedig egy anatóliai népdalra, melyben az elvesztett Budavárát siratják. Nyersfordításban valahogy így hangzik: „Elveszett a száztornyos Buda, szultánnak ékköve. Galacba indul a gálya, félelmetes hal versenyez vele. Sátánnak hala, halálnak hírnöke.” Olyan érzésem támadt, hogy erről a hajóval versenyző halált hozó halról, én már olvastam valahol. Először Verne regényére A dunai hajósra gondoltam, majd eszembe jutott Jókai. Hát persze, csak Az arany emberben lehet. Megtaláltam a keresett sorokat. Íme: „Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van ötmázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts!” Nálunk már nem ismerik ezt a legendát? Pedig Jókai még tudott róla. Vagy mégis? Talán a horgászok? Úgy döntöttem elég volt ebből a szobatudós elmélkedésből. Gyerünk ki a terepre! Néhány óra múlva, csalódottan őgyelegtem haza. Otthon levél várt. Hans végre elküldte a megígért képet. Egy fametszet volt. Werner hadnagy húga készítette bátyja elbeszélése alapján, még 1851-ben. Az ábrázoláson lévő valami inkább repülőgépre hasonlított, mint halra. Oldalán még a sorban futó szegecsek helyét is bejelölték. Ha mindezt le is írnám, ugyan, ki hinne nekem? Kire hivatkozhatnék? Hans Wagnerre? Elkezdtem széttépdesni a jegyzeteimet, de meggondoltam magam és a maradékot beletettem egy borítékba. Holnap majd feladom Wagnernek. Írjon ő, a vizakirályról. Mindegy, hogy mit ír, ha cikket, akkor majd a kritikámban tudománytalan képzelgésnek fogom minősíteni, ha novellát, akkor majd az alapötletet nyilvánítom innen-onnan összemazsolázott zagyvaléknak. A vizakirályról, a repülő, halált hozó páncélos halról pedig, mindenki azt gondolhat, amit akar. Bojtor Iván

COMITATUS FOLYÓIRAT

Esszék

I. évf. 5. szám

Koczeth László: Modi, avagy egy szenvedélyes festő végnapjai A Rosalieban Késő van. Az idő lassan éjfél felé jár. Az asztalon szétfolyó olcsó bor tükrében látod arcod torzóját. Fekete hajad csatakosan lóg szemedbe, ahogy billegsz a széken, s kifordított zsebedből néhány sou görög, csörömpöl hangosan tova a ragacsos kövön. Pablo is elment, Lipchitz, Soutine és a többiek is. Csak a csapos törölgeti a pultot rongyával, mérgesen oda-odacsapkodva, feléd pillantva. Káromkodsz, s nagyot köpsz mérgedben, mikor rádrivall a garcon: – Amadeo, gyerünk haza! Elég volt mára! – Mibőőől volt elég? – ordítasz, nyakadon hízik az ütőér. – Nekem nem elég az életből soha – kiáltod megtántorodva a hirtelen felállástól. – Olyan vagyok, mint medréből kilépő fo....folyó, szé...szét ...táradok... s eljutok majd mindenhova, a Föld összes sarkába...ott lesznek a képeim mindenütt, ahol emberek élnek... – s kezeddel körívet rajzolsz tengelyed körül megfordulva, s visszahuppansz a nyikorgó székre. Fejed két kezedbe ejted, sóhajtozva, közben cigarettádból fújod a füstkarikát, s nézed elhajló imbolygásait, fújtató, részeg leheleted elől. – Jeanne, Jeannine – suttogod rekedten. – Miért hagytál el engem, miért? Lehajtod a félig telt poharat, felkapod az abszinttal teli üveget, majd ugyanazzal a lendülettel a sarokba hajítod, s elsodorva utadból két széket, kitámolyogsz az ajtón. A Montparnasse egyik padján Az utcára érve megcsap a januári hideg. Összehúzod kabátod, s a Parnasszus-hegy utcai gázlámpák fényénél elindulsz a téli hóesésben előre-hátra táncolva, hazafelé. Egy fába kapaszkodva, öklendezve tör elő belőled a hányadék, majd sűrűn köpködve párolgó leheletgőzben ülsz le egy padra, megnyitva gallérod, s üveges szemmel bámulod, hogy érkeznek arcodra a fehér hóejtőernyőcskék, vizesen szétfolyva, könnyeiddel egybeolvadva. Pénzed nincs, kiállításod is rég volt a Szalonban. Leo pedig talpal, kilincsel, hogy összehozza neked, hiszen egyre többen rajonganak érted, azok is, akik eddig félreértettek, különcködőnek, melankóliából őrjöngésbe csapó megnyilvánulásaidból ítéltek meg, nem lelve fel az arányok, színek mesteri és mértani fifikátorát, az ösztönösen is a legjobb rendező elv alapján alkotó, a befogadó szemének, szellemének is tág teret engedő művészt. Pedig végigpróbáltad a lehetőségeket a fauvektól, a kubizmuson, expresszionizmuson keresztül, visszafordulva a gyökerekhez, a primitív afrikai törzsi szobrászat európai kultúrkörbe emelésének kísérletével együtt. És most itt merengsz az égre zúgó fejjel, a fagyos, lélekvesztő hidegben, pedig tudod, sokat köhécselsz mostanában, újra elővett a tüdőbaj. Reszketsz és vársz. Mintha sejtenéd az elkerülhetetlent, azt, ami ezután következik. Elvira jön el a pad mellett nevetgélve, egy ismeretlen férfival összekapaszkodva. – Menj haza Modi, megfázol – szól oda gyengéden, mikor észrevesz. Összehúzza nyakadon a szövetkabátot, megsimogatja arcodat, áttekerve sálad a nyakadon. Te durván, magadból kikelve elzavarod őket. A magány víziói A szoba olyan zordul fagyos, mint a jégcsap. Nincs fűtés. A sarokban letakart vásznak, a kereten félig kész kép.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Szédelegve eltapogatsz az ágyig, kiborítva egy krémsárga festékdobozt, melynek elmosódott nyomait hordod végig a cipőd talpával. Magad vagy, reménytelenül egyes-egyedül magad. Van némi fény, pompa, csillogás is ebben az őrült, háborúkkal, gonoszsággal, képmutatásokkal terhes világban, néha kis ideig, de végül nem marad más csak az egyedüllét. Öröktöl fogva magunk vagyunk. Önmagunk legjobb barátja, hűséges magunk. Mégis most nőkkel álmodsz. Ők dongnak körül, fecsegnek kedvesen, mosolyognak lehunyt pillákkal, ledéren kelletve magukat. Béatricehoz bújsz, aki verseit szavalja, közben ujjaiddal mellbimbója udvarát érinted csodálva, s fogaiddal a másik kezedben levő almába harapsz. A nyálas csókú, rúzsos ajkú kurvákat, a Rotondeból, ahonnan örökre kitiltottak véres balhéidért, tébolyult ötleteidért, kötözködő, agresszív természetedért. És a drága Jeanne – mily kedves volt –, mikor festőnövendékként először ült aktot szerényen, félve a Mesternek. Neked. Szemei pupillanélküli homályában, arca előkelően finom vonalában, minaretnyaka íveltségében megláttad a lágy, bűvös női csodát, mit birtokba venni igazi káprázat, a beteljesült férfiálom. A primae noctis csillagokba kapaszkodó érzékisége, a halk sóhajtások, sikkanásba szökellő dallama, örökké tartó pecsétetek volt a test és lélek egybeolvadására. Felrémlik, mikor tébolyult dühödben haját cibálva vered, s alvadt vér csorog duzzadt ajkából, szeme alatt lilásvörös foltok, ahogy az ágyon kuporog felhúzott térddel, – vállai rángatóznak a sírástól –, s te pondróként csúszva könyörögsz bocsánatáért. Átkulcsolod lábát, s ő megcsókolja homlokod, mindkét kezed, mert hisz hinni akar benned. Te darabokra hullva kódorogsz, csatangolsz, mint elvert eb, s néhány óra múlva részegen gajdolod bánatod a publikumnak, valamelyik kocsmában. Szédülten, zabolátlan vágyakkal telve táncolsz Jeannel, aki együtt repül veled, mert kedvesének, urának, zsarnokának fogadott, s bár mindenki tiltja tőled, ő mégis téged választott. Hosszú, barna haja lebegve száll, s nevet, ahogy beszűrődik a szobába a halványsárga fény, játszva a felemelkedő porszemekkel. Ahogy féktelenül forogtok körbe-körbe Leo Zborowski és Paul Guillaume kávébarna-fűzölden elismerően mosolyognak rád. Ők, akik bíztak benned s eladni segítettek képeidet, kiállításokat szerveztek, melléd álltak. A forgatagban tömpe orrú, nagyfejű, fényesfekete testek ugrálnak körül, nyakukban sárgásvörösen izzó madártollak, márványfehér ragadozófogak villannak, állatbőrtamtamok szólnak. Közben csak tolod a megrakott kocsin, faragott négerarcú szobraidat, s döntöd bele mind, a livornói kanálisba, tajtékzó dühvel, pusztító vad szenvedéllyel utálva kezed nyomát. Jönnek barátaid: az őrült spanyol, ki a kék színek árnyalatairól rajongva beszél, s csillogó tekintettel mázolja vászonra. Az orosz zsidó a látomásait festi: a háztetőn kuporgó muzsikust, és hosszúszakállú, fonnyadtszürke arcú rabbikat. Apollinaire és Cocteau, kiknek verseit magad szavalod fennkölten a Café du Domeban. S most itt fetrengsz láztól gyötörten, éhezve, önkívületben, a delírium vízióiban, tüdődet köpködve, magányosan. Epilógus Életedben nem festettél csendéletet, tájképet is csak egy kézen számolhatónyit. Az Embert ábrázoltad mindig, az ő bőrébe bújtál, szívével együtt dobogtál, s most ő hagy magadra. Tán mégsem. Harmadnapra megjelenik Kisling, a lengyel festő, és elviszi a súlyos beteg Amadeot a szegények kórházába a Charítéba. Itt hal meg Modi 1920. január 24-én harminchat éves korában.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Jeanne, aki szülei házában a második gyermeküket várja, a halál hírére leveti magát az ötödik emeleti lakás ablakából. *** A világ méltó elismerését tíz év múltán az 1930-as Velencei Biennálén vívta ki a „Párizsi iskol” talán legszenvedélyesebb, legeredetibb művésze. Szinte kizárólagosan az embert állította kompozíciói középpontjába, az archaikus korok művészetének, az olasz szépségideálnak kivételes újraalkotója, újragondolója – Amadeo Modigliani. Koczeth László

Lengyel János: Kisember nagy álma A Gonosz sokarcú ármánykodó, bámulatosan tudja álcázni magát. Előszeretettel ölti magára a Jóság képét, hiszen valaha első volt az angyalok között. Legnagyobb szemfényvesztése, hogy elhiteti – nem is létezik. Pedig nagyon is él, elemében van már sok ezer éve, amióta a porból felegyenesedett a homo sapiens. A Föld az igazi játszótere, az ember a kedvenc játékszere. Birodalmat épített, vörösre festette, hogy ne látsszon a vér, ami összetartja. A kirakatba Patyomkin kulisszákat épített, aki kívülről szemléli, vágyakozzon utána. A tökéletes világ. Földi paradicsom, a Pokol legteljesebb álcája. Ahrimánnak hívatta magát elvtársaival. Holló a hollónak mégis kivájja a szemét, ahogy a cápák felfalják sérült társukat. Ahrimán uralma alatt Kisember állandó félelemben élt. Meghúzta magát, vigyázva, nehogy bárkivel is összetűzésbe kerüljön. Leginkább a hatalom embereitől rettegett, s ha tehette volna, eltitkolja saját létezését is. De sokszor a hallgatás sem nyújt védelmet, amikor a puszta lét is veszélyek forrása. Lenni vagy nem lenni, minden nappal a túlélés párnáján pihenni meg. Elméje mélyének egyik rejtett zugában azonban ott munkált, lüktetett a gondolat, a vágy, hogy a nyomasztó világnak, amely körülvette, bekebelezte és fogva tartotta, véget kell vetni. Teljes szívéből gyűlölte a Hazugság Birodalmát, amely az övé mellett sok millió kisember életét nyomorította meg, vagy vette el büntetlenül. Gyakran arról álmodott, hogy megtörténik a csoda, Ahrimán hatalma és a Hazugság Birodalma összeroppan, elenyész, s helyette valami új, jobb következik. Ez volt Kisember legnagyobb és legszebb álma. Lelkében dédelgette, nevelte, ápolta a szabadság gyenge palántáját. Aztán eljött az idő, amikor úgy érezte, képtelen tovább tűrni. Félelmét nagy nehezen leküzdve arra merészelt gondolni, hogy ki kell mondania az igazságot, amelynek erejétől a sorstársai felbátorodnak, a gyűlölt birodalom pedig belülről kezd bomlani, s végül összeomlik. Véget ér a rémálom. Nem tévedett: amit alig mert remélni, megtörtént. Bekövetkezett. A remény szárba szökkent és valóságot termett. Kisember boldogsága határtalan volt. Reménykedve nézett a jövőbe, makacsul hitte, hogy a sok rossz után csakis jobb idők jöhetnek. Balsorsa majd jobbra fordul és töretlenül halad a fény felé. Csakhogy a nagy boldogságnak mihamar vége szakadt. Kisember egyre értetlenebbül állt a történések előtt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a Hazugság Birodalmának romjain ijesztő gyorsasággal kialakul az Önzés Birodalma. Szívébe hasított a felismerés: Ahrimán uralmát Lucifer uralma váltotta fel. A zsarnok nem ment el, csak álarcot cserélt. Újra átverte az embert. – Korábban mindenkire kötelező érvényű volt az egyforma szürkeség, belénk nevelték a szolgaság, a kiszolgáltatottság érzetét. Az a világ megszűnt, de mit hozott Lucifer uralma? Az ügyes, fondorlatos csábító az egyéni kiteljesedéssel, gazdagsággal és szabadossággal kecsegtet, s közben legalább annyi igazságtalanságot és szenvedést okoz, mint annak idején Ahrimán! – gondolta elkeseredve Kisember. Reménytelenül elbizonytalanodott, az új világban sem érezte jól magát. Meghasonlott, önmagába fordult. Úgy érezte, most már végleg kisemmizték: elvették az életét, a jövőjét, a hitét, a munkáját, még az álmait is. De egy álom örök és mindig van feltámadás. Lengyel János

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Szinay Balázs: Rásza - tánc az Istennel Az Istenmegvalósítás legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe. A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep. Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget. A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyarrózsa szó más színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé. Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült. Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik. Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái. Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire. Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek és a lélek önfeledt énekszóban fakad ki a mindenség felé, vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten. A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelmi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja! Szinay Balázs

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Szinay Balázs: Rosszarcú emberek Az arc, mint a szellem durva fizikai szinten manifesztálódó lenyomata az embert minden korban foglalkoztatta. Egyes korok szimbólumként, érzelmek és hiedelmek kifejezőjeként az ábrázolás eszközévé emelték, más korokban pedig egyenesen a személyiség mélyebb rétegeire következtettek belőle, általa személyiségtipológiákat állítottak fel. Egy biztos, az arc az ember saját külsejére írt önéletrajza és személyes szellemtörténetének kifejezője is egyben. Valószínűleg nem létezik olyan ember, aki ezt ne tapasztalta volna, viszont olyan is kevés van, aki ennek jelentőségére ráébredt. Az természetes és így egyfajta módon észrevétlen jelenség is, hogy kapcsolatainkat, kapcsolatrendszerünket valójában a különféle arcokból kiolvasható jelzések alapján építjük fel. Benyomásokat szerzünk, és a benyomások keltette szimpátia, vagy unszimpátia érzése alapján eldöntjük, hogy kikkel akarjuk körülvenni magunkat. Ugyanakkor, mint minden másban, ebben is többnyire pillanatnyi, legfeljebb rövid ideig tartó benyomásainkra hagyatkozunk és nem fejtjük fel az arcszöveg mélyebb rétegeit. Pedig, ahogy minden szövegnek, az arcokról leolvasható szövegeknek is vannak mélyebb rétegeik. Ahogy a világegyetem végtelen kiterjedésű, úgy az arcok története és üzenete is. A keleti filozófiai iskolák egyenesen kimondják, hogy leszületése előtt a lélek maga választja ki azt a fizikai testet, melybe soron következő élete kezdetén alászáll. A lélek mindig olyan testet választ, ami evilági céljainak és feladatainak végrehajtása szempontjából számára a legkedvezőbb otthont képes biztosítani. A lélek céljait és aktuális feladatait mindig korábbi szellemtörténete határozza meg, vagyis az az információ bázis, mely ezt megelőző tapasztalatai, felismerései függvényében lényére tapadt. Ennek megfelelően értelemszerűen rengeteg féle testet ölthet magára, attól függően, hogy szellemi fejlődésében jelenleg hol tart, illetve, hogy mit kell aktuális életében megtapasztalnia. Ahogy az egyes történelmi korok és az emberiség szellemtörténete változott, vele együtt az arcok is. Elég csak a XX. század emberi arcain végigtekinteni. Néhány évtizedes különbséggel az arcok – ahogy az emberi jellem is – gyökeres változást mutatnak. Az csak az érem egyik oldala, hogy minden arc igazodott saját korának „arcdivatjához”, de, ami ennél fontosabb, az érem másik oldala, vagyis, hogy az arcok nem is elsősorban mimikája, de kisugárzása, a kor szellemének arcokon keresztül történő átsugárzása mást mutat. A XX. század eleji arcokról a mostaniakhoz képest természetesség, nyíltság, elegancia, egyfajta erkölcsi tartásból származó magabiztosság, az igényes életre való törekvés szándéka olvasható le, még akkor is, ha az akkori ember számára érzékelhető volt, hogy hamarosan az évszázad legnagyobb és legdrámaibb kihívásaival néz szembe. Ezzel ellentétben ma az arcok sokkal durvábbak, karakteresebbek vagy éppen művik, képlékenyek. Az emberek egy részének arcvonásaira a kor indukálta szomorúság, keserűség, tanácstalanság, netán agresszió, vagy éppen a jellegtelenségbe és uniformizalódási hajlamba torkolló homályosság van írva. Ahogy az egyéniségekből típusok lettek, úgy lettek az arcokból is maszkok. Éppen ezért képtelen egy XXI. században élő színész eljátszani egy, a XX. században játszódó történet főhősének szerepét hitelesen. Az ő arca, mozdulatai, reakciói végérvényesen a XXI. század világába lettek ágyazva. Kevés itt azt megemlíteni, hogy az egyes történeti korokban élő emberek életmódja más volt, ami ennél fontosabb, hogy egyéni és kollektív szellemtörténetük is. Az életmód mindig csak másodlagos, felszíni jelenség, mely sokkal enyhébb – bár nyilvánvalóbb – megnyilatkozása annak, ami a szellem szintjén már rég jelen van. Nem is az itt a legnagyobb probléma, hogy az arcok változtak, hanem az, hogy elfelejtettünk az arcokból olvasni. Ahogy a modern világban minden összekeveredett úgy, vesztek homályba előttünk a különféle arcok összehasonlító skálájának minőségi határvonalai. Ma már minden eszme tetszőleges arc mögé bújhat, nem válogatunk. Nem olvasunk arcokból élet- és szellemtörténetet. Nem arról van itt szó, hogy aki esetleg nem szép, az gonosz is, hanem arról, hogy miért nem tudunk különbséget tenni azok között, akiknek csak az arca szép, de romlott eszméket hajszolnak, illetve azok között, akik bár nem mosolyognak állandóan ránk, de az életet sugározzák, még akkor is, ha ezt egy átlagos, vagy netán kevésbé esztétikus arcon keresztül teszik. Anélkül, hogy bármifajta különösebb vallási bölcselkedésbe fognánk, kijelenthetjük, hogy a gonosz ma kifejezetten esztétikus, ártatlannak, megnyerőnek, vonzónak tűnő vagy éppen nyilvánvalóan félelemkeltő, agresszív, olykor kifejezetten betegesnek ható, démonikus arcok segítségével dolgozik. Ahogy a lét egészét áthatja a humor, e tekintetben is tetten érhetjük a humor egyfajta ironikus változatát. Ugyanis a démonikus eszméket képviselő emberek egy része nem tudja magáról, hogy démonikus hajlamokat képvisel, más részük pedig tagadja. Éppen ezért az élet e téren is azt igazolja, hogy itt szintén a felismerőnek, az olvasni tudónak van feladata. Az olvasó pedig tudja, hogy az ilyen élettényeken csak kinevetni szabad, elszomorodni

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

rajtuk nem! Ugyanis hiba volna nem felismerni, vagyis elmulasztani azt, hogy mindig az van hatalmi pozícióban, aki egy információnak birtokában van. A modern ember önbecsapása ebben a tekintetben a legnyilvánvalóbb, mivel az jellemzően, és folyton ismétlődően azt hiszi, hogy helyzetében tehetetlen, kezében nincsenek eszközök, a démonikus erők legyőzik. Így esik saját ideológiájának csapdájába, mely valójában azzal egyenlő, mintha a hal ejtené foglyul a halászt. A démoni kihalássza, és foglyul ejti a látót. A valódi látó viszont bátor és cselekvő. Felismeri helyzeti előnyét és kihasználja tudását. Olvasni mer és akar az arcokból. Látja, érzékeli, hogy hamis és kíméletlen arcból egyre több van, de azt is tudja, hogy mit kell tennie. Az arcok világa az egyetlen olyan élő könyvtár, mely minden korban rendelkezésre áll, és amelyből akár az egész emberiség szellemtörténete kiolvasható. Ha az EgészEgységes, az arcok természetesek, élettel telik, átsugároznak rajtuk a világtörvények, az emberi lét alapvető erkölcsi rendje. Ha az Egész szakadni kezd, osztódik, és felszínre jut az ego, az Én és az Enyém, az arcok torzulni, fakulni kezdenek és csak a szándék olvasható le róluk, a szellemi lélek a látens lét állapotába süllyed. A végidőket éljük. A földi létezés jelenlegi formájában elérte tűrő- és működőképességének határát. Hogy mi lesz ezután, nem tudjuk, de valamifajta változás szükségszerűen be fog következni. Figyelve a körülöttünk lévő embereket, megfigyelhető, hogy a létezés a kialakult körülményekre egyértelműen reagál. Lesarkítva a tipizálást, általában véve két fajta ember születik és formálódik az elmúlt évtizedekben: az erős, határozott jellemmel és markáns, masszív fizikummal rendelkező, fizikai harcra, küzdelemre termett egyén, és a puha, semleges, sodródó, nemtelen jellemű, gyenge fizikumú individuum, aki az összefogás erejére épít. Ez az állapot jelzi azt előre, hogy a leszülető emberek egy része fizikai erejét kihasználva, más része pedig az eszére építve fogja megvívni azt a küzdelmet, melyet követően csak az egyik fél marad talpon. A teremtés, tehát érezhetően készül valamire. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezek mellett léteznek még hagyományos emberek is, átlagos testalkattal, köztes külső jegyekkel, egészséges erkölcsi érzékkel. Ők vagy korábbról ragadtak itt, vagy harmadik fajta emberként születnek ide, előbb-utóbb ráébredve arra, hogy nekik a fényhozók szerepkörében kell feladatot vállalniuk. Ideális körülmények között a három fajta embertípusból a végjátékban a harmadik akarata érvényesül, noha ez a csoport (kevés kivételtől eltekintve) tudatosan tulajdonképpen nem is akar részt venni a küzdelemben, csupán belecsöppen abba, amit a másik kettő előidéz. Ha azt mondjuk, hogy létezik szabad akarat, azt is meg kell említenünk, hogy bármely emberfajta csoport jelenlegi képviselője önszántából átpártolhat egyik vagy másik csoporthoz, ezáltal pedig vagy felfelé, vagy lefelé fejlődhet. A lehetőség adott. Még semmi sem eldöntött, csupán a tényekből, a társadalmi folyamatok pillanatnyi állapotából lehet következtetni tendenciákra, kimeneti lehetőségekre. Mindenesetre, aki teheti, igyekezzen olvasni az arcokból és legyen figyelmes, mert a rosszarcú emberek köztünk járnak!

Szinay Balázs

Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Szinay Balázs: Jézus, Osho és a „Mustármag” Osho: XX. századi független spirituális tanító, misztikus, gondolkodó. Azon kevesek egyike, aki maga egyetlen leírt sort sem hagyott hátra. Könyvalakban csak élőszóban elhangzott előadásai jelentek meg. Felszólalásai során viszont szinte mindegyik jelentősebb filozófiai és vallási rendszer tanításaihoz, legfontosabb szent könyvéhez részletes magyarázatott fűzött. Tamás Jézus Krisztus 114 példabeszédét jegyző apokrif evangéliumához fűzött kommentárjaival a Mustármag címen napvilágot látott kiadványnak köszönhetően ismerkedhetett meg a magyar olvasó. A kötet érdekessége egyértelműen nem a téma újszerűségében, hanem az előadó megközelítési módjában rejlik. Jézus Krisztus szavait az idők folyamán rengetegen kísérelték meg elmagyarázni. Ennek során születtek a valósághoz közel álló és attól teljesen elrugaszkodott megközelítési módok is. Az azt megelőző magyarázatokhoz képest Osho magyarázata három dologban nyújt újat: 1. Osho függetlenül magyaráz, mivel önálló tanítással nem rendelkezett (hacsak sajátos szemléletmódját nem nevezzük annak) és ő maga egyetlen társadalmi és vallási szervezet irányába sem volt elkötelezve, a nyugati és keleti filozófiák tanításait ötvözve fejtette ki gondolatait az életről, hozzáadva saját tapasztalatait; 2. Osho a modern ember számára is érthető módon teszi élővé, közelivé, követhetővé Jézus tanításait, egyedülálló humorának, közvetlenségének, lényeglátásának köszönhetően 3. Osho Jézus gondolatatait, életeseményeit és tetteit azon általános filozófiai és vallási elemzési szempontokat elhagyva vizsgálja és magyarázza, melyek az ismert és széles körben elfogadott magyarázatok alapvető kiindulási pontjai, építőkövei. Oshoról tudva levő, hogy előadási során egyetlen kérdésre is legalább egy órán keresztül válaszolt, hiszen ahogy ő maga fogalmazott életrajzi könyvében: a mester sosem csak az adott, konkrét kérdése válaszol, hanem feltárja annak minden vonatkozását és válaszokat ad azokra a kérdésekre is, melyeket a tanítvány még fel sem tett. A könyv szerkezetét is nagyjából így kell elképzelnünk. Jézus szavai közül valójában igen kevés hangzik el (21 példabeszéd), de, ami ennél jelentősebb, hogy Osho szavai által a Jézusi tanítás elevenedik meg. Mintha Osho szavaiban a Jézusi üzenet folytatódna, bővülne ki. Évezredes események, parabolák válnak érthetővé, elevenné. A kötetből felsejlik, hogy a hagyományos megközelítés és az általánosan elfogadott nézetek Jézus alakja és tanítása körül menynyi homályt hagytak, minek következtében az emberiség többsége ezeket folyamatosan félreértette és e tekintetben a tárgyra vonatkozó ismeretét ködfátyol burkolja, mely még mindig feloszlatásra vár. Annál is inkább, mivel a Jézusi tanítás téves értelmezése önmagunkról alkotott képünk hamis voltával is együtt jár. Osho szavai ebből fakadóan elsőre akár sokkolóan, meghökkentően is hathatnak, sőt egyesek számára sértőek is lehetnek. Mindazonáltal Osho célja egyértelműen nem a meghökkentés, hanem a tisztázás, vagyis egy olyan radikálisan új megközelítési mód bemutatása, mely rávilágít Jézus eredeti üzenetére és az ennek fényében kibontakozó helyes emberi cselekvésre. A szöveg gyakran költői szépséget ölt, ami azért is érdekes, mert mint korábban szó esett róla, élőszóban elhangzott, rögtönzött előadás anyagról van szó. Íme egy példa: „Az életnek nincs célja; ezért ha neked céljaid vannak, szembefordulsz az élettel. Az élet nem üzleti tárgyalás, hanem költészet – szívből fakadó románc. Bízni kell benne, nem megtagadni. Az élet nem írható le tudományosan; az élet irracionális. Az élet nem hisz Arisztotelész logikájában, az élet a szeretetben, a költészetben, a misztériumban hisz. A lét misztérium, amit élni kell – nem egy keresztrejtvény, amit meg kell oldani. A titok kapuja nyitva áll – csak te vagy zárva. A titok nyitja ott ragyog mindenütt, mindenben; minden egyes fában, minden egyes falevélben, a nap minden kis sugarában... ott a titok nyitja – csak te vagy bezárulva.” A fentebb idézett szövegrészlettel Osho életfelfogásának és a kötet üzenetének lényege is összefoglalható. Ahogy Jézus, Osho is azt üzente a világnak, hogy az élet költészet és az ember feladata, hogy ezt a költészetet életre keltse magában. A kötet tanulsága szerint, amint az ember megszabadul az önmaga által saját maga elé állított korlátoktól, képessé válik megnyílni egy isteni minőségnek is, mellyel később átlényegülve élete költészetté lesz. Ehhez pedig éppen hogy ellentétesen kell cselekednie, mint ahogy általában szokott: nem e cél elérésére kell törekednie, hanem egyszerűen csak el kell hagynia azt, ami életében ennek ellenében hat, tehát tévedés, irracionalitás. Bár az összeállítás fejezetekre osztott, igazából az egész kötetnek csak egyetlen témája van, melynek kezdete nem köthető a kötet első oldalához és mi nem is ér véget az utolsó oldalon. Ahogy az élet, e kötet is dinamikus, folytonosan mozgásban lévő és burjánzó. Bárhol is nyitjuk ki, a téma mindig ugyanott folytatódik és újraolvasva az egészet, megint minden új formát ölt, ismét egy más megvilágításba helyeződik. Két szóval a kötet tehát élő és időtlen. Üzenete akár már egyetlen bekezdésből megérthető, de mégis jóleső lelki táplálékul szolgál olvasni azt több száz oldalon keresztül is. A Mustármag azon ritka kötetek egyike, melyek által az olvasó pusztán az olvasás hatására képes lehet átalakulni, ugyanis a könyv tartalmának és kifejezésmódjának köszönhetően szemléletet formál. Alkalmas lehet erre azért, mert csak olyat állít, amit az ember valahol mindig is érzett, illetve mely igaz valóságérzékeléséből adódóan természetes erkölcsi érzékéből táplálkozva eredendően is közel áll hozzá, vagy más esetben éppen olyat, mely eddigi téves tapasztalatait kétségbe vonva belső világát felforgatja, ezáltal katalizálva érzékelése, gondolkodásmódja új szintre emelkedését. Ahogy korábban Tom Robbins amerikai író állította Oshról: „…ő az egyik legveszélyesebb ember Jézus Krisztus óta”. Ez pedig feltétlenül igaz abban a tekintetben, hogy gondolkodás- és előadásmódja hasonlóan elementáris, forradalmi erővel hatott, mint korábban Jézus fellépése. Páratlan lényeglátásának, beleérző képességének és humorának köszönhetően a legmélyebb és legmagasztosabb életkérdéseket is mindig olyan, a helyhez és az időhöz éppen illő, szimpatikus, hitelesnek ható és elgondolkodtató formában volt képes tárgyalni, melyek a legtöbb esetben azonnali hatást értek el. Érvelése látszólag kétségbevonhatatlan, logikája a legapróbb részletekig kiterjedő, aprólékos, alapos és megdöbbentően újszerű. A Mustármag című kötet vallástörténeti, vallásbölcseleti, szociológiai, pszichológiai stb., egyszóval tudományközi műremek. Véleményem szerint az összeállítás útmutatóként szolgálhat azok számára, akik a Jézusi tanítást egy független, de értő – noha a megszokott megközelítési módoknak ellentmondó –, éppen ezért hitelesnek ható forrásból kívánják megismerni. Mint ahogy egyetlen könyv, ez a kötet sem mindenkinek és mindenkihez szól, mindazonáltal szólni róla felétlenül kell, mert olyan forrás, mely megismerésre, továbbgondolásra érdemes. Szinay Balázs

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

J. Simon Aranka: Másik Péter Pétert vidékre szólította a munkája. Sikeres hetet tudhatott maga mögött, és élvezte is a vidéki miliőt, de valahogy mégis hiányzott neki Budapest a maga túlméretezett forgatagával, idegbajosságával, idegenszerűségével együtt is. Boldogan lépett a Keleti peronjára. „Végre, hazai földön!”, sóhajtott fel elégedetten. Hátizsákját hanyagul a vállára vetette, és elindult az aluljáró felé. A lépcsőn lefelé menet hatalmasat kordult a gyomra az éhségtől. „Na, ezt aztán az egész csarnok hallotta”, sütötte le a szemét szégyenlősen. Végül is reggel evett utoljára, most meg délután fél négy volt. Igazán itt volt az ideje, hogy méltatlankodó gyomrát elhallgattassa. Ahogy a lépcsők aljára ért, orrát betöltötték a gyorsbüfék felől terjengő szagok. Az olajban fortyogó krumpli, a sisteregve sülő pecsenye és a fokhagymás kolbász illata egyetlen nyálcsordító kavalkáddá forrt össze. Esetenként – épp, mint most is – olyan nagymértékben rátört a vágy valami után, hogy maga is megdöbbent, amikor mélyen magába nézve rájött, mi mindenre lenne képes, hogy megszerezze azt a valamit, legyen az bármi. Olyankor szinte teljesen más emberré válik. Mire eddig jutott gondolataiban, már totálisan elhatalmasodott rajta az éhség. „Sürgősen ennem kell valamit”, határozta el, mialatt szimatolva körülnézett. Szeme megakadt egy kolbász- és pecsenyesütő pavilonon. Amíg várt a sorára, hirtelen valami kellemetlen érzése támadt. Olyan hatodik érzék-féle. Mintha valaki a tarkóját fixírozná. Gyorsan hátrafordult, de nem volt mögötte senki. Azaz mégis. A háta mögül, kaján vigyorral az arcán, előlépett Másik Péter. Nagyon régen találkoztak már, de kétsége sem volt afelől, hogy ő az. Másik Péter az az ember, akire nyugodtan lehet mondani, hogy még a szeme sem áll jól. Péter lábai megremegtek az idegességtől. Voltak közös dolgaik, de mindig ő húzta a rövidebbet. – Te meg honnan kerülsz ide? – mordult Másikra rosszat sejtve. – Nem is örülsz nekem? – kérdezett vissza a lókötő kacsingatva, és alig leplezett kárörömmel. – Még kérded? Soha semmi jó még nem sült ki abból, ha te megjelentél – nyögte Péter szerencsétlenül. – Ugyan már, hiszen olyan jó páros vagyunk, mi ketten! Még sosem unatkoztunk, ha együtt voltunk, nem igaz? – röhögött kárörvendőn. – Kérlek, most kivételesen ne csinálj semmi butaságot! – könyörgött Péter. – Mit parancsol, tessék kérem rendelni! – sipákolt a büfésnő, mert közben rá került a sor. Esdeklő tekintetet vetett Másikra, még a két kezét is összetette a nagyobb hatás kedvéért. Ő azonban egy pillanat alatt megelőzte, az ablakhoz perdült, vészjósló tekintettel a várakozó kiszolgálóra meredt, és felmutatta a vasúti igazolványát. – Én a sültkolbász minőségellenőrző főosztály alosztályvezető helyettesének a megbízottja vagyok – mondta szigorúan, majd villámgyorsan zsebre dugta a vasúti igazolványt. – Mintákat kell vennem az összes sültkolbászból. A büfésnő elsápadt, szája széle és keze remegni kezdett. Szó nélkül kezdte pakolni a kolbászokat egy tálcára. Már egész kolbászhegy tornyosult rajta. Másik Péter közbeszólt. – Kérem, legyen szíves mustárt és kenyeret is! – Hogyne – készségeskedett az asszony, és még egy kis ecetes paprikát is elhelyezett a kolbászok mellett. – Ezeket nyugodtan megehetem? – nézett rá Másik felvont szemöldökkel. – Ezeket igen – hangzott a bizonytalan válasz. – Akkor most kicsit arrébb megyek, és ellenőrzöm ezeket. Persze csakis minőségileg. Mindet. – Persze. Minőségileg – makogta a nő. Másik Péter félrevonult, és mohón kezdte magába tömni a zsírtól csöpögő, ropogósra sült, fokhagymaillatú kolbászdarabokat. Péter a megbotránkozástól szinte megnémult. Már több mint a fele eltűnt a kolbászrengetegnek, amikor képes volt megszólalni. – Mondd, te nem szégyelled magad? – Nem – válaszolta Másik röviden, miközben zsíros ujjaival egy tetszetős darabot tunkolt a mustárba. – Van pénzed, hogy kifizesd, nem? – Aha. – Mégis képes vagy becsapni valakit csak azért, hogy bosszantsd? – Ühüm – hümmögött teli szájjal, mert éppen akkor harapott nagyot a mustárral felturbózott kolbászból. A szája körüli terület fénylett a zsírtól, ujjain végigfolyt a fogai alatt roppanó kolbászból kicsorduló lé. – Ne kényeskedj már, inkább egyél te is! – Én soha, de soha nem tennék ilyet – mondta Péter önérzetesen. – Persze, tudom – somolygott Másik. – Elfelejtetted, hogy jobban ismerlek, mint te saját magadat? Micsoda egy álszent vagy te! – Kikérem magamnak! – fortyant fel. – Semmi közünk egymáshoz. Ezt nem nézem tovább, elmegyek!

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

– Várj! Ezeket a finom falatokat le is kell öblíteni! A lehető legnagyobb nyugalommal a pulthoz sétált, és letette az üres tálcát. Péter rosszul lett a gondolattól, hogy Másik mi mindent elpusztított. El sem tudta képzelni, hogy bírja ezt a gyomra. A büfésnő félénken kérdezte: – Milyen volt, Uram? Van kifogása? – Hát, nem mondom, hogy első osztályú az árú, de én most jóindulatú leszek, és ha ihatok rá egy üveg sört, akkor nem írok jelentést. - Persze, hogy ihat! Máris hozom – tüsténkedett az asszony felszabadultan. Másik rákacsintott Péterre, mintha azt mondaná: „látod, így kell ezt csinálni!”. Benne azonban egyre fokozódó, rejtélyes eredetű nyugtalanság munkálkodott. Látott ugyanis valami furcsát megvillanni a büfésnő szemében. Igazán nem tudta volna megmondani mi volt az, de nem érezte magát túl jól tőle. Nem is értette, miért van még ott, amikor már régen tovább kellett volna állnia. Egyre idegesebben tekintgetett a Metró bejárata felé, amely szinte hívogatta, hogy menjen már. Akkor észrevette, hogy egy óriási, kopasz, kigyúrt fazon közeledik őrületes sebességgel a bódé felé. Két karja és a nyaka csak feltételezhető volt a mindent elborító tetoválás alatt. Péter rosszat sejtett. Odafordult Másikhoz, hogy figyelmeztesse, jobb lesz olajra lépni. Akármilyen is, nem venné a szívére, ha baja történne. Nem mondhatni, hogy túlságosan meglepődött volna, amikor felfedezte, hogy Másik már időben elhúzta a csíkot, hisz mindig így tett, és mindig mindent megúszott. Nem maradt utána más, csak a zsírtócsás tálca és az üres sörösüveg, nyaka körül kis habgallérral. Próbált Péter is távozni, de a büfésnő ordítozni kezdett. – Ott van, ő az! – mutatott rá, vádlón feléje szegezve ujjait. Most aztán futás, biztatta magát, és nagy szökkenéssel lendület vett. – Józsi, ne hagyd meglógni azt a szemetet! – biztatta a két lábon járó ruhásszekrényt a becsapott büfésnő. Nem is nagyon kellett azt biztatni. Hamar elkapta, és a nyakánál fogva fölemelte Pétert. Ott lógott tehetetlenül a levegőben, az izomagyú pedig erősen megrázta. – Ne rázzon, kérem! – fuldokolt kétségbeesetten. – Rosszul vagyok! Tegyen le! – Lehetsz is ennyi zabálástól! – mordult rá lesújtóan a büfésnő. A Józsi azonban valamit láthatott rajta, mert ledobta a földre. Péter gyomra egy pillanatra a torkába csúszott. Nagy nehezen feltápászkodott, és leporolta magát. Nagyokat lélegzett, hogy liftező gyomrát megnyugtassa. Az óriás árgus tekintete mellett alázatosan odasompolygott a nőhöz. – Kérem, hölgyem, értse meg, nem én voltam! – Hát maga madárnak néz engem? – ordította az asszony felháborodottan. – Tudom, hogy maga volt! Nem vagyok én egy hülye! – Hallod köcsög? A Rozi nem hülye! – tornyosult föléje fenyegetően Józsi. – Persze, hogy nem – mentette a menthetőt. – Csak tudja, nagyon hasonlít rám az az ember, olyan, mintha ikrek lennénk, pedig még csak rokonok sem vagyunk. Sajnos sokszor összetévesztenek bennünket, és gyakran én járok miatta pórul. Pedig én nem vagyok ő. Én sosem tennék ilyesmit. Abból adódik minden baj, hogy ha egyszerre vagyunk egy helyen. – Hát, nem is tudom, mit gondoljak most mán – bizonytalanodott el az asszony. – De a kolbászokat akkor is ki kell fizetni, punktum! – De értse meg, nem én… – próbált Péter kimosakodni. Józsi a nyomaték kedvéért megragadta a gallérját. – Hallottad, mit mondott az úrhölgynagysága? Fizetsz, vagy megrázzalak? – Fizetek – adta meg magát, és letett a pultra egy ezrest. A büfésnő várakozóan lesett a képébe. Nagy szívfájdalommal kiemelt a tárcájából egy ötezrest, mert nem volt kisebb pénze, és letette. A nő elégedetten bólintott, és zsebre vágta a pénzt. Nem volt mersze elkérni a visszajárót. Magában százféleképpen elátkozta Másik Pétert. Megsemmisülten kullogott el a bódétól, és a Metró felé vette az irányt. Fellélegzett, amikor végre a mozgólépcsőn állt. Mindegy, csak otthon legyen már! Rosszkedvűen nézte a lépcsőn álldogáló, lefelé haladó embereket. Váratlanul valaki megkocogtatta a vállát. Elgyötörten fordult hátra. Másik Péter volt az, széles, barátságos vigyorral az arcán. – Tudtam, hogy kifizeted a számlát! – nevetett rá kisfiús kópésággal, és viccesen belebokszolt a hasába. Az ütéstől görcsbe rándult a gyomra, majd tartalmát a lépcsőre, és az előtte állókra ürítette. Döbbenten meredt a jól felismerhető, rágás nélkül lenyelt, ezért helyenként egyben maradt kolbászdarabokra.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

J. Simon Aranka: Kopogó tűsarkak A tűsarkak gyors ritmusban, határozottan, szinte katonásan kopogtak a sétálóutca díszburkolatán. Lehetetlen volt nem fölfigyelni a lépteit szaporázó csinos fiatal nőre, szép arcából kiragyogó búzavirágkék szemére. Az iskolából kiözönlő, nagyhangú csapatokba verődött tini lányok vihogással palástolt áhítattal, a nők ajakbiggyesztéses irigykedéssel, a fiúk és férfiak nem titkolt sóvár pillantásokkal méregették. Már évek óta ment a sorozat a tévében, amiben szerepelt, de még mindig nem tudta megszokni, hogy feltűnést kelt. Persze, akik felismerték, aligha sejthették, hogy ugyanolyan zavarban van, mint ők. Az irigy tekintetekről igyekezett tudomást sem venni, a lányokra néha-néha visszamosolygott. Előfordult, hogy némelyik férfi kihívóan meredt az arcába, és volt, aki trágár szavakat mormolt, amikor elment mellette. Az ilyenekbe legszívesebben belerúgott volna a tűsarkú cipő hegyes orrával, de mindannyiszor erőt vett magán. „Mindenből elegem van” hangulat lett úrrá rajta. Szeretett volna kissé fellélegezni az itthoni levegőn, és tessék, itt sem volt nyugta. Csodálta Budapestet, de élhetetlennek tartotta. Ahányszor az utcára lépett, agyonnyomta a zaj, a mindenütt hullámzó tömeg látványa. Néha úgy érezte, zombik serege járkel az utcákon, fakó, rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen tekintettel. Mintha nem is látnák meg a velük szemben jövőt. Mindenki rohan, elsodorják egymást, és nincs idejük bocsánatot kérni. Aztán egyszeregyszer megismeri valaki, és ezt – olykor elviselhetően, máskor visszataszítóan – mindenáron a tudomására is hozza. Nem szívesen élt ott, amikor csak tehette, szűk, sötét albérletéből hazamenekült a szülővárosába, ahol a szokott törzshelyen egy pohár bor mellett jól elbeszélgetett a régi barátokkal, iskolatársakkal. Az ilyen találkozások mindig feltöltötték, erőt adtak a rá váró újabb néhánynapos „zombi-lét” elviseléséhez. Ma nem így történt. Néhány volt osztálytársával találkozott, akiket nagyon régen látott. Mind férjnél vannak már, és gyermekeket nevelnek. Hosszú ideig igyekezett nem figyelni a méricskélő pillantásokra, békésen tűrte a szánakozással vegyes, féltékenyszemmel verést. Addig higgadt tudott maradni, amíg az életükről beszéltek. A cérna akkor szakadt el, amikor irigykedést tettetve, a szingli életformát kezdték dicsőíteni, majd nehéz asszony- és anyasoruk fölötti siránkozásba csaptak át. Amikor már sokadszor fújták el ugyanazt a dallamot, hogy milyen szerencsés, amiért senkit nem kell körülugrálnia, menynyire irigylik őt a szingliségéért, elöntötte a düh. Felállt az asztaltól, és lassan, de erős hangon, hogy mindenki jól megértse, elmondta, amit már az újságíróknak is rég el kellett volna mondania, akik gyakran dörgölték az orra alá állapotát. „Nem vagyok szingli, nem is akarok az lenni. Az döntés kérdése. Én nem választottam ezt az életformát, férjet és gyermekeket szeretnék, igazi családra vágyom. Nem értem, miért siránkoztok, hiszen ti mindezeket megkaptátok.” Hirtelen sarkon fordult, és mielőtt többet mondott volna, otthagyta a megrökönyödött társaságot. Hazafelé menet visszamosolygott a vihogós kamaszlányokra, az irigy nőkre és a tolakodó férfiakra. Rosszkedvéről, csalódottságáról csak a járda betonjába csapódó tűsarkai árulkodtak. J. Simon Aranka

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Csanády Nóra: Fatális tévedés Hideg, november végi reggel volt. János mindig gyűlölte a telet, a hosszú sötét éjszakákat, a havat és az ónos esőt, a fagyos reggeleket. E pillanatban mégis boldogan autózott a kanyargós országúton, egyre távolodva az unalmas kisvárostól, ahol Margittal éltek. Körülnézett a dombvidéken. A hajnal hamvas dérfátyollal fedte be a lankákat, a fák csupasz ágainak meztelenségét a zúzmara hófehér, borzas kéreggel leplezte. Az előtte kanyargó aszfaltos úttest a rárakódó filmszerű jégréteg alatt eltűnt, egybeolvadt a természettel. János lehúzta az ablakot, hagyta, hogy a beáramló, jeges, kristálytiszta levegő az arcába vágjon. Megborzongott, de nem a hidegtől, hanem a benne elhatalmasodó izgalomtól és várakozástól. Ahogyan távolodott az otthonától, és maga mögött hagyta a kilométereket, úgy szabadult meg a több éve magában hordott szorongástól, a megalázottság fojtogató érzésétől. Gondolatai olyan tisztán és világosan keringtek az agyában, mint amilyen friss volt ez a novemberi reggel… Évekig szótlanul tűrte Margit basáskodását, aki élvezettel alázta meg őt, ahol csak tehette. Milyen kibírhatatlan volt nap mint nap eltűrnie felesége szeszélyeit, nézni a hájas, tohonya testét, elviselnie állandó gonoszkodását. Mostanra már mindent gyűlölt, ami a feleségére emlékeztette: a házat, ahol éltek, a bútorokat, amik Margit ízlését tükrözték, a folyton nyáladzó utálatos kutyáját, aki, mintha csak a gazdája utasítását követné, állandóan ott lihegett a nyomában. Persze, elhagyhatta volna Margitot és a gyűlölt otthont, de mi lett volna a szabadsága ára? Nem akarta hajléktalanként végezni az árokparton. Az utóbbi időben egyedül Szilvia tette elviselhetővé a napjait. Ó, igen, Szilvi! Mennyire más is ő, mint a felesége, milyen csodálatos a maga bájával, szépségével, szerénységével. Mit is gondolhatott róla ez az elbűvölő teremtés, milyen férfi lehet az, aki képes így alárendelni magát egy zsarnoknak. De most minden más lesz, mintha csak újjászületne, egy váratlan lehetőséget kap a sorstól az újrakezdéshez. Megvalósíthatja az álmait, nyugodt szívvel nézhet minden reggel tükörbe, hiszen önmagához méltó életet élhet. Talán Szilvia is esélyt ad kettőjüknek, és hajlandó lesz megismerni az új Jánost. Milyen váratlanul és egyszerűen toppant be ma reggel a szabadság reménye! Soha nem lett volna bátorsága, hogy elszánja magát egy ilyen lépésre, de ez a véletlen baleset tálcán kínálta a lehetőséget. Reggel indultak otthonról, Margit Fifikét vitte a kutyakozmetikába, ő pedig dolgozni ment a gyárba. Már zárta be az ajtót, mikor a konyhából egy nagy csattanást hallottak. – Nézd meg, Fiam, mi volt az, mi nem késhetünk el! – utasította Margit. Ő engedelmesen visszalépett, és látta, hogy a tűzhely feletti polc leszakadt és rázuhant a gázcsőre. Bosszúsan hajolt le keresgélni a kiesett tiplit, mikor halk kis sziszegést hallott a megsérült csőből. Ekkor jött a briliáns ötlet. Pillanatok alatt és világosan összeállt a fejében a megoldás, mintha nem is a saját agyát használta volna, hanem egy nála okosabb és összeszedettebb tudat irányítaná. Margit negyven perc múlva visszaér, mert még be kell fejeznie a süteményt a déli nőegyleti gyűlésre. Ennyi idő alatt a konyha légtere megtelik gázzal. A felesége nem fogja megérezni a gyanús szagot, hiszen évek óta tompa a szaglása az allergiája miatt. Margit belép az ajtón, a sütőbe teszi az előre elkészített tésztát, gyufát gyújt és bumm… Már-már perverz gyönyörűséggel újra és újra végigjátszotta magában a történetet, látta amint Margit hájas testét darabokra tépi a robbanás. Rá, mint a tutyimutyi özvegyre, senki sem fog gyanakodni, egyébként sem lesz bizonyíték. A biztosító majd fizet, és mint egyetlen örökös, megkapja Margit zsíros bankszámláját. Mégis csak van igazság a Földön, nem volt hiábavaló annyi éven át tűrnie és szenvednie. A boldog álmodozásából a mobilja csörgése durván és tapintatlanul zökkentette vissza a valóságba. A gyomra görcsbe rándult, izzadó tenyérrel nyúlt a telefonjáért. Máris a rendőrség lenne? – Karapancsai János – szólt bele enyhén remegő hangon a készülékbe. – Én vagyok az, Fiam! – Margit? Te? – dadogott hitetlenkedve. – El sem tudod képzelni, mi történt. Ez a kétbalkezes új lány a kozmetikában megvágta Fifikét. Most értem ide taxival az állatorvoshoz. Szegény Drágámnak két öltéssel össze kell varrni a fülecskéjét. – És a nőegyleti ülés? Ezek szerint nem tudsz elmenni a rendezvényre? – Dehogynem, hiszen most lesz az elnökségi választás. Viszem magammal Fifikét is. Felhívtam Szilviát, tudod, azt a kis jelentéktelen szőke asszonykát a szomszédból, és megkértem, hogy menjen át hozzánk és dobja be a sütőbe a leveles tésztát, hogy megsüljön mire hazaérek. Még szerencse, hogy a múltkor nála maradt a pótkulcs, mikor a virágot locsolta a távollétünkben. Fiam, itt vagy még? Figyelsz? Halló… János már nem hallotta. Eszeveszett rémületében fékezett, és gyorsan visszafordult az úton. Előbb kell odaérnie, muszáj, muszáj… Előtte egy traktor csigalassúsággal vánszorgott. Dudált, de a lassú jármű nem húzódott le. Visszakapcsolt kettesbe, s előzött. A szemközti sávban autózó piros audis rémülten kapta el a kormányt, hogy elkerülje az ütközést. – Hú, ez meleg helyzet volt! – motyogta János, és tövig nyomta a gázpedált. Hirtelen egy őz futott át az úton előtte, a férfi ösztönösen taposott a fékre. A rémült állat megúszta, de János autójának hátsó üléséről a fékezés hatására minden előre zuhant. Az ideges férfi káromkodva söpörte le az ölébe hulló kispárnát, Margit olvasószemüvegét és Fifike gumicsontját. Versenyt futva a másodpercekkel száguldott, nem tudott gondolkodni, csak az előtte álló kanyarokat számolta. Most jön balra egy enyhe fordulat, majd mindjárt fékezni kell, hogy be tudja venni az éles jobb kanyart. A fékre taposott, de a pedál nem engedelmeskedett, nem lassult az autó. Megnyomta még egyszer, de hiába erőlködött, a jármű zabolátlanul rohant tovább. Még maradt annyi ideje, hogy a szeme sarkából a padlóra pillantson. Fifike gumicsontja beszorult a fékpedál alá. Az autó magasan, hosszú ívben szállt ki a kanyarból. János előtt felvillant a kutya nyálas pofája, felesége vigyorgó arca, Szilvia szép szemei… Egy mélyről feltörő állatias üvöltést hallott valahonnan, majd egy óriási csattanást, mielőtt a rémülettől tágra nyílt szemére az örök sötétség borult. Csanády Nóra

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Zoltay Lívia: Bélyeg / Farsang (variációk egy témára) Bélyeg A nő tőlem balra, a szemközti ülésen utazott a metrón. Első látásra nem volt rajta semmi különös. A húszas évei vége felé járhatott. Fekete kabát volt rajta, fekete harisnyával és lakkcipővel, a nyakában egy vékony fehér sál, összefogva egy sötétpiros, tojás alakú kitűzővel. Kissé féloldalasan ült, így csak az arca bal oldalát láttam. Aztán hirtelen, ahogy megfordította a fejét, megpillantottam az arca jobb oldalát is, amelyen egy hatalmas, majdhogynem teljesen függőleges sebhely éktelenkedett. A nő szabályos vonásait rettenetesen elcsúfította a szeme sarkától egészen a szája széléig húzódó varrat. Valószínűleg egy gyerekkori baleset maradványa, mely mintegy mementóként naponta hivatott emlékeztetni gazdáját arra, amit amúgy sem tudna elfelejteni. Este volt, süppedős, komor este, a szemeimet már-már összehúzta a fáradtság. Talán el is aludtam volna, ha nem lett volna ott a sebhelyes arcú nő. A metró monoton zakatolását csak halovány pillanatokra törte meg a megállók csendje. A nőt kezdte zavarni a tekintetem. Ezen egy csöppet sem csodálkoztam, hiszen én sem szeretem, ha gátlástalanul belebámulnak az arcomba. Igyekeztem másfelé nézni. Vajon hogyan képes ez a nő nap, mint nap tükörbe nézni? És egyáltalán, van tükre, vagy száműzte mindet az otthonából? Végül is, teljesen érthető lenne, ha így tett volna. Gondolt esetleg plasztikáztatásra? Igen, talán ez lenne a megoldás, hiszen annyira fiatal, nyilván szeretne egyszer szerelmes lenni, de így mennyi esélye lehet? Az is elképzelhető, hogy nem akarja eltüntetni a sebhelyet az arcáról. Igen, ahogy jobban megnéztem, egyre inkább az volt az érzésem, hogy megingathatatlan elégedettséggel viseli a bélyeget az arcán. Már-már természetellenesnek tűnt az a pökhendiség, ahogy „hordta” a sebhelyét. Mennyire idegesítheti, hogy egyfolytában őt figyelem? Biztos, hogy egyre kényelmetlenebb neki a dolog, gondoltam. Rajtunk kívül csak két ember volt a kocsiban, az egyik az újságjába feledkezve, a másik meg ülve-alva. Így töprengtem magamban, amikor hirtelen fölém magasodott egy szikár alak, annak a nőnek, a sebhelyes arcúnak a valószerűtlenül nyúlánk alakja (egészen addig nem is tűnt fel, hogy milyen magas), s én biztos voltam benne, hogy belém köt, vagy egyszerűen csak elküld melegebb éghajlatra. Ám ő széles mosolyra húzta a száját, és hozzá nem illő, csilingelő hangon megszólalt: – Tudod, farsang volt! Majd, miután a metró megállt, légiesen kilibbent az ajtón. *** Farsang A nő velem szemben ül a metrón. Hiába próbálom, egy percre sem tudom levenni róla a szemem. Első látásra nincs rajta semmi különös. A húszas évei vége felé járhat. Fekete kabát van rajta, fekete harisnyával és lakkcipővel, a nyakában egy vékony fehér sál, összefogva egy sötétpiros, tojás alakú kitűzővel. De a haja, a haja sárga! Olyan sárga, amilyet emberi fejen én eddig még soha nem láttam. Talán a citromsárgához hasonlít a leginkább. Este van, süppedős, komor este, a szemeimet már-már összehúzza a fáradtság. Talán el is aludnék, ha nem lenne itt a sárgahajú nő. A metró monoton zakatolását csak halovány pillanatokra töri meg a megállók csendje. A nőt láthatóan kezdi zavarni a tekintetem. Ezen egy csöppet sem csodálkozom, hiszen én sem szeretem, ha gátlástalanul belebámulnak az arcomba. Igyekszem másfelé nézni. Rózsaszín hajat láttam már életemben, meg kéket és zöldet is, de sárgát, és legfőképpen ilyen sárgát még soha. Valóban ilyen színű hajra vágyott ez a nő, vagy csak egy tehetségtelen fodrász elfuserált „remekművébe” botlottam? És egyáltalán, ez az igazi haja, vagy paróka? A nő megingathatatlan elégedettséggel viseli ezt a nem mindennapi hajkölteményt a fején, s én azon kapom magam, hogy már megint őt figyelem. Pontosabban a haját. Mit szólhatnak a munkahelyén? Már, ha egyáltalán van neki. És a szülei? Vagy a barátja? Neki persze biztosan tetszik, a szülők meg ugyan kit érdekelnek ebben a kérdésben, a huszonegyedik században? Vajon mennyire idegesítheti, hogy egyfolytában őt figyelem? Biztos, hogy egyre kényelmetlenebb neki a dolog, ráadásul rajtunk kívül csak két ember van a kocsiban, az egyik az újságjába feledkezve, a másik meg ülve-alva. Így töprengek magamban, amikor hirtelen fölém magasodik egy szikár alak, ennek a nőnek, a sárgahajúnak a valószerűtlenül nyúlánk alakja (eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire magas), s én most már egészen biztos vagyok benne, hogy belém köt, vagy egyszerűen csak elküld melegebb éghajlatra. Ám ő széles mosolyra húzza a száját, és hozzá nem illő, csilingelő hangon megszólal: - Tudod, farsang volt! Majd, miután a metró megáll, légiesen kilibben az ajtón. Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Varga Nóra: Mózes tanár úr Mózes tanár úrnak birkagyapjúra emlékeztető, gyér fekete szakálla és ritkuló fekete haja volt. Ha beszélt ujjaival öntudatlanul le-, s felszántott a hitvány szakállban, jól meg-megcibálta, néha még fogatlan szájába is gyömöszölt néhány zsíros csimbókot. Vizet és mosószappant tán sosem látott, meghatározhatatlan színű, legalább három számmal nagyobb, kopott bársonynadrágját ki tudja, mi tartotta meg öklömnyi fenekén, melyről úgy csüngött alá, mintha fejest akarna ugrani a padlóra. Mert Mózes tanár úr hosszú és sovány volt, mint a biológia szertárban időtlen álldogáló Samu, a csontváz. Hanyagul, s rosszul öltözködött. Slampos ingei már akkor kimentek a divatból, amikor még Mózes tanár úr maga is hitvány nebulóként koptatta az iskolai padokat. Beszédét érteni nem lehetett, mert a szakáll ki-és begyömöszkölése sok energiáját felemésztette, így csak valami makogásfélére futotta. Mondanom sem kell, hogy biológia- és földrajzórái közutálatnak örvendtek a bohém ifjúság körében. Mindezen külső rossz tulajdonságai ellenére Mózes tanár úr roppant önbizalommal szemlélte a körülette csordogáló életet. No de nem csak az életet szemlélte megátalkodott magabiztossággal, hanem a környezetében előforduló, kerekded formákkal megáldott női kolleginákat is. Teljesen bizonyos volt abban, hogy Jucika, a vénuszi idomokat magáénak tudható torna tanárnő csakis érte epekedhet. Haj, ahogy azokkal a remek, izmos combokkal reggelente megjelent a tanáriban! Persze az alig valamit takaró miniszoknya alól kivillanó formás lábak látványa a többi hímnemű munkatársat sem hagyta hidegen. Így aztán mikor Jucika rendesen, kissé elfúlva a nagy sietségtől, háromnegyed nyolc után fél perccel szinte beesett az ajtón, még a légyszárnyak összeverődését is meg lehetett hallani. Arca kipirult, ilyenkor még szebb volt. A futástól imádnivaló gödröcskék keletkeztek rajta, amitől a leghűségesebb, legpapucsabb férfinak is beindult a fantáziája. Dús, félhosszú sötétbarna haja kissé csapzottan tapadt hamvas bőréhez, s ahogy levegőért kapkodott gömbölyű, telt keblei fel, alá ringatóztak a falatnyi top alatt. Bizonyítva azt, hogy Jucika igenis öntudatos nő és feminista, hiszen még a vak is láthatja, hogy nem hord melltartót… Mellesleg szólva Jucikának nem volt szüksége arra, hogy hatalmas kebleit kordába szorítsa. Mózes tanár úr sem tudta soha levenni szemét az ingerlő látványról, aminek meg is lett a következménye: minden reggel púp nőtt a homlokán, mivel rendszeresen lefejelte az ajtófélfát. Kivéve a szombat-vasárnapot, mert ilyenkor nem volt tanítás. Hétvégenként regenerálódott: állott vizesborogatást tett a fejére, s míg a kanapén feküdt, félszemmel a harsány reklámokat figyelte a televízióban. A másik szemével a napi sajtót böngészte, s közben el-elábrándozott Jucika díjnyertes áramvonalairól. Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben halad az esküvő felé. A leendő ara is vetett néhanapján szánakozó, vagy netán lesújtó pillantást a reménybeli, ifjúnak éppen nem mondható vőlegény felé. Mózes tanár úr ezt bíztató kezdetnek gondolta, hiszen hogyan vetemedhetnék arra Jucika, hogy őt a híres-neves Szabó, alias Schneider Mózest kikosarazza? Álmai beteljesülését egyvalami zavarta csak. Balogh Flórián iskolaigazgató, s volt ökölvívó. Ez a jólmegtermett, izmos és sármos bika bizony letiporhatja durva patáival az ő kis tehénkéjéhez vezető ösvényt… Amikor órái előtt Samuért ment a szertárba, előfordult, hogy rajtakapta őket, amint szerelmes szavakat suttogtak egymás fülébe. – Gyere, olvadj a mézembe – lehelte Jucika, közben buja mozdulattal lebbentette fel szinte semmi szoknyácskáját, mely alatt apró tanga bújt meg. Legalábbis Mózes tanár úr esküdni mert volna rá, hogy így volt. Puha csókok és emésztő lángnyelvek csaptak össze, ahogy a két szerelmes elmerült egymásban. Még azt sem vették észre, amikor a csontvázat elvette a helyéről. Persze az is lehet, hogy nem volt a szertárban a jó öreg Samun és rajta kívül senki, csak a káprázat játszott vele. Személyes sértésnek vette a történteket, ezért aztán bosszút forralt. Biztos volt benne, hogy nem az ártatlan lelkületű Jucika a hibás, mindenről kizárólag a gaz csábító, Balogh Flórián tehet. Napok óta nem aludt, míg végül kitervelte, hogy egyetlen módon tud megszabadulni ellenlábasától, ha végérvényesen elteszi őt láb alól. Az elhatározás megvolt, ám a dolog mikéntjét még nem tudta. Feje kóválygott az átvirrasztott éjjelektől, szeme alatt maroknyi táskák lógtak. Lefogyott vagy öt kilót. A viharvert bársonynadrág még jobban ácsingózott a szutykos padló felé. Sejtette, hogyha kihívná párbajozni Flóriánt, szemtől szembe sansza sem lenne, hiszen a szerelmes izompacsirta úgy elverné őt, mint az a bizonyos italhordó a kocsihúzó lo-

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

vát. Mellesleg még az egész iskola is rajta röhögne. Ezért úgy döntött, ami nem megy elölről, az menni fog hátulról. Orv-, azaz hátbatámadással. Mindig is vonzódott a misztikus dolgokhoz, ezért muzulmán nőnek álcázta magát, és lefátyolozott arccal ment be az iskolától legtávolabb eső patikába patkánymérget venni. – A pincémben lenni patkány – selypegte szemlesütve a gyógyszerésznek, aki riadtan hőkölt hátra, mert valljuk be, fátyol ide, vagy oda, de ilyen rusnya némberrel még az ötvenéves pályafutása alatt sem találkozott. Amikor hazaért, olyan győzelmi mámor fogta el, hogy teljes hangerővel énekelni kezdett. Úgy érezte szárnyai nőttek. Karjaival először csak néhány, majd később sűrű repdeső mozdulatokat tett. Körbefutotta a szobát, kezével utánozva a madár szárnyalását. Mígnem a botfülű szomszéd megelégelte, nemtetszésének ököllel adott hangot. A dörömbölés következtében a falakról sűrű vakolat hullott Mózes tanár úr fejére, aki megszeppenten hallgatott el. Nehezen megszerzett kincsét egy kiürült kávésdobozba rejtette. Tudta, hogy Flórián a délelőtti órákban mindig elfogyaszt egy nagy csésze feketét, ezért erre alapozta gonosz tervét. Hónapokig várt a megfelelő pillanatra, míg végül úgy érezte eljött az ő ideje. Flórián titkárnője szabadnapos volt, ezért senki sem figyelt a kávéfőzőre. – Most, most rakd bele! – bíztatta magát Mózes tanár úr. Így esett, hogy az aznapi kávéba valahogy patkányméreg került, amit azután a női bájakra igen fogékony iskolaigazgató a kacéran nevetgélő Mucus Judit torna tanárnő csészéjébe töltött. Ő maga nem ivott, mert éppen előző nap járt az orvosánál, aki alaposan megvizsgálta, majd a magas vérnyomására való tekintettel eltiltotta a kávéfogyasztástól. Varga Nóra

Varga Nóra: Szodoma gazellája A kora esti órákban, amint a lemenő nap ereje kissé alább hagyott, az élet is megélénkült Bera király városában. Amíg égetett, addig az alsórészében lakók, akiknek nem volt saját kertjük, igyekeztek az árnyékot adó narancs- és babérligetekben menedéket találni. Némely élénkvörös és kék színben pompázó ház tetején is voltak ugyan buja zöld bokrok és fák, de ide az emberek csak estefelé szoktak kiülni, amikor a ligetek felől narancsvirág és leander fűszeres illatát lehelte a felbátorodott szél. A felsőrészen, ahol a tehetősek fehér és vörös márvánnyal burkolt aranykupolás palotái állottak, a szolgák sarkig tárták az aranyszárnyú szantálfa ajtókat, hogy a hatalmas termekből a bizsergetően édes levegő kiűzze a nappali forróságot. A kupolákról még egyszer szétfröccsent a lebukó nap sugara, majd eltűnt, átadva helyét a csendesen kigyúló csillagoknak. Csak a templomok voltak méltóságteljesek és hűvösek; az oltárokról fel-felszálló tömjén szaga körbelengte a bálványok egykedvű aranyarcát. Minden fenséges és időtlen volt. A paloták sora felől egy könnyű, aranylemezkékből készült, nyitott hintó közeledett, melyet két szelídített, éjsörényű oroszlán húzott. Az emberek mind utána fordultak és megbámulták. – Tabithá… – szédítő virágillat kavargott a levegőben. A kocsiban Tabithá, Szodoma mindenható urának, Bera királynak kerubarcú szeretője ült. Azt mesélték az öregek, hogy Tabithának olyan szeme volt, mint két csillag, két gyönyörű türkizcsillag; aki egyszer belepillantott, az mind megvakult a fényétől. Így járt a kis púpos fővezér fia, és Szodoma legnemesebb ifjai is mind vakká lettek, mikor a türkizragyogású szemekbe tekintettek. Most a gazdag és előkelő Áháb fia, Malakiás volt soron. Az éjjeli holdfénynél néhányan látták, amint a leány háza előtt öszszekuporodva sír. Hiába hordta a mesés Holdváros öklömnyi gyémántjait Tabithá kényes lábai elé, az ajtón mégsem nyert bebocsátást. Szodoma gazellája fenn a dombon, egy szép tágas, aranytetős palotában lakott. Rendszerint a késő délutáni órákban kelt fel baldachinos ágyából. Kinyújtóztatta karcsú tagjait és megrázott egy finom, áttetsző zöld kőből csiszolt apró harangot. A kristályos zenére két fedetlenkeblű fekete leányzó lépett a hálókamrába. Aranyos tálcákon nyújtották át úrnőjük reggelijét, mely szőlőből, narancsból, érett gránátalmából és hegyi barlangból feltörő, tiszta forrásvízből állott. Amíg Tabithá lustán felült, addig az egyik lány az ágy mellett álldogáló szantálfából faragott asztalkára helyezte a tálakat. – Azt álmodtam – hangja olyan volt, mint a lágyan csobogó patakvíz –, hogy ma éjjel is a kicsi Malakiás ült kapum előtt. Palotám lépcsőjét könnyeivel öntözte, türoszi bíborból varrt ruhájával törölgette. – Hattyútoll fehérségű, szépívű ujjaival szájába tolt egy kimagozott szőlőszemet. – Úrnőm, álmaid eddig még sosem hagytak cserben! – felelte huncut mosollyal az egyik szolgáló – Most is elmondták ne-

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

ked az istenek, ó Asztarté lánya, hogy ki volt az a pimasz, ki álmodat zavarni merészelte! Hirtelen olyasféle ordítás hallatszott, mint mikor a makacs szamarat bottal továbbhaladásra ösztökéli a gazdája. Tabithá összevonta gyémántos szemöldökét. – Mi történt? – kérdezte haragosan. Szolgálói kitekintettek a boltozatos ablakon. – Csak egy koldust kergettek el az őrök – felelték –, mert tiszteletreméltó házad előtt ült. – Ó, igazán? – pici szája a csalódástól lefelé görbült. Eközben a kis Malakiás megalázva botorkált a liget irányába. Arca égett, szemeit bánat felhőzte. Orra már-már az utat súrolta. A szomorúságtól mintha még jobban összement volna. Apró termetű volt ugyan, ám származása és a vagyona miatt minden nő szívesen fogadta. De Tabithá nem olyan volt, mint a többi drága szajha. – Úgy látszik – gondolta Malakiás -, hogy még több elsőrendű kost és mirhát kell vinnem az isteneknek… – Az emberek már nem is emlékeztek arra, hogy a leány a keleti hadjáratról hazaérkező katonákkal jött, elcsigázottan és rongyos ruhában. Sűrű, rézszínű fürtjeivel, halovány arcával rögtön nagy feltűnést keltett ezen a helyen, ahol mindenkinek szurokfekete haja és sötét bőre volt. Amikor esténként a kikötőbeli csapszékekben túl sok bort ittak az evezőslegények, akkor néha Tabithá is szóba került. Az ital megoldotta nyelvüket és furcsa meséket terjesztettek róla. Azt suttogták, persze csak halkan, hogy Tabithá nem is húsból és vérből való asszony, hanem maga Asztarté, minden gyönyörök istennője. Miközben Szodoma előkelőit mind őrületbe kergette, keskeny kezéből észrevétlenül csorgott ki a sárga arany, liliom lábaival kincseken taposott. Pedig még ma is borzongva gondolt a végeláthatatlan izzító sivatag hevére, és a mindenhova behatoló alattomos homokszemek roppanására egészséges gyöngyfogai alatt. A hosszú út alatt sokat áldozott a szerelem istennőjének, úgy látszik nem hiába. Rengeteg katona ágyában megfordult, főleg a magasabb rangúak érdekelték. Így aztán nem is csoda, ha az istennő kegyes volt hozzá, és egy hét múlva már Bera király palotájában, az asszonyok részére elkerített lakhelyen aludt. Tudta, hogy szerencse csillaga felragyogóban van, mert Asztarté malachitból faragott, mozdulatlan arcán mintha megrebbentek volna a redők… A kis Malakiás megcsúfolása után Tabithá rózsaolajokkal és bódító fűszerekkel illatosított fürdőt vett, majd bokáig érő, dús rézhaját művészi fonatokba rendezte, és smaragd tűkkel tűzte a feje tetejére. Szemöldökét picit meghosszabbította, pilláit megsötétítette, ajkaira akácvirág fényt lehelt. Ruhája finom és áttetsző opálszínű szövetből készült, apró smaragdok ragyogtak rajta. Gyűrűi egy-egy összetört élet és egy fél birodalom. Utóbb kocsiba ült és a királyhoz hajtatott. A szürkületben puhán nyújtózva siklott a két szelíd oroszlán vontatta hintó. Az egyik fényűző ház előtt dühösen összeverődött tömeget látott. – Kinek a háza az? – kérdezte szolgájától, pávatoll legyezőjével csiklandozva meg annak oldalát. – Lót lakik ott, a gazdag és híres kereskedő, úrnőm – felelte készségesen. De hogy mit akarnak tőle azok az emberek, arra már ő sem tudott válaszolni. Bera király termei zsúfolásig teltek pompásan öltözött férfiakkal és nőkkel. Mind részeg volt. Tabithá leheveredett a király melletti ágyra. Fejét rózsás tenyerébe hajtotta, úgy figyelte a mulatozókat. A meztelen táncosnők után zenészek következtek. Sípjaik egy ismeretlen, szomorú nótát kísértek. „Bort és álmot adjanak az istenek, fedjen be fénylő csillagok sátora, örökre búcsúzom tőled szerelmem, testem takarja szétmálló föld pora.” Tabithá hirtelen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy valaha ő is szeretett. Igazán szeretett egyszer valakit. A király intésére visszajöttek a táncosnők és a rikoltó zenére puha, kígyózó mozgásba kezdtek. Talpuk alatt megdobbant a padló, ahogy egyszerre mozdultak. Reggelre sárga párát és különös kénes szagot hozott a városba a feltámadt szél. Ez a szag, mint valami rossz előjel, végigszaladt a szűk sikátorokba, felszökött egészen a fényes palotákig. Megtöltötte aranyosan csillogó termeiket. Hirtelen megremegett a föld, a házak falai mind megrepedtek. A lezúduló kövek között sikoltozva futottak az emberek. Senki sem tudta mi történt. Lót és a kis Malakiás izzadtan és rémülten ért a hegy tetejére. A várost épp akkor nyelte el a föld. Odalettek a tornyos paloták, a csúcsos templomok. Az emberek és az állatok. Papok és szajhák, gyermekek és vének. Mind egy szálig odavesztek. Malakiás csendesen sírdogált. – Hát nem örülsz annak, hogy élsz? – kérdezte tőle csodálkozva Lót. – Csak annyi hibátlan kost és mirhát ne áldoztam volna… – és poros szakállába törölte a lecsorduló könnyeket.

Varga Nóra

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Kapolyi György: Illetlenségek felső fokon Hát bevégeztetett – mondhatnám kenetteljes hangon, felső fokon. Mert ugye a dolgoknak vannak fokai, ízetlenkedni a végsőkig lehet, de nincs értelme. Mikor ott ül a még élőnek tudott halandó, és az ünnepelt hamvait szétszórja a tér közepén forgó centrifuga, és a Józsi földi maradványai eltűnnek a murvás talajban, hát az rohadt egy pillanat… Józsikám, hogy Te milyen szétszórt vagy – ordítom magamban, hátha meghallja. A válaszát is hallom: – Te olyan hülye vagy, mint mindig – szól vissza a fejemben –, ha téged is így megpörgetnének, legalább ennyire szétszórt lennél. Ott topognak közben a búcsúzkodók, titokban örülnek, hogy nem őket szórják szét, és elhessegetik a gondolatát is, hogy ők sem ússzák meg, csak idő kérdése… Igen. Az idő, az egy rohadt dolog. Csak múlik, csak múlogat, csendben, gúnyos mosollyal a képén, észrevétlenségében hátba támad, aztán huss… úgy dönt le, mint egy korhadt fatörzset a vihar. Te meg értetlenül fekszel a földön, vagy akár az ágyadban – tök mindegy –, aztán jönnek emberek, és elvisznek a hamvasztóba, ahol apró kavicsokat csinálnak belőled… Beleöntenek egy üveghengerbe, ledugaszolnak – meg ne lógjál –, és máris a szétszóróban találod magad, és repülsz a szélrózsa minden irányába, csak úgy csillog rajtad a napfény, meg minden… Visszafogad a természet, magához ölel, mint anya gyermekét, aztán már a valaha léted is homályossá válik, mert hírmondód sem maradt. Józsi- Józsi… A büdös életben nem voltál még ennyire szétszórt, bár néha az volt az érzésem, hogy dehogynem, de most látom, hogy tévedtem. Persze nem vagyok meglepve, többet szoktam tévedni, mint nem. Tévedni emberi dolog – te állat – hallom a suttogásodat valahonnan a messzeségből, és élvezed, hogy nem tudlak seggbe rúgni. Te már rendben vagy, már minden titkok tudójaként lebegsz valahol a láthatatlanban, és hiszem, hogy nagyon meg vagy könnyebbülve… A még várók meg álszent módon sajnálkoznak távozásodon, holott magukat sajnálják, nem téged. Már hozzászoktak hogy vagy, most kényelmetlen nekik, hogy eltűntél. Az ember egyre közelít a katapulthoz, aztán csak azt veszi észre, hogy benne van. Naná, hogy be van gazolva, hiszen akkor hal meg először, és ez minden tisztességes főszereplőből lámpalázat vált ki. Meg a tökéletes ismeretlen szorongató közelsége nem dob fel senkit. Mostmeg itt ülök a tér szélén, figyelem repkedő hamvaid, nehogy rámpotyogjál – még kivered a szememet –, csak én nem állok, mert ha ácsorognom kell, begörcsöl a rossz lábam, amit ugye te sem akarnál. Amúgy a halálról elterjedt népi hiedelem, egy hibás filozófia. Nincs külön élet, és az azt követő külön halál. Csak egy végtelenített folyamatról van szó, ezek mint a stációk, egymásból következnek, és zökkenőmentes eseménysort képezve haladnak a végtelenben, valami kiteljesedés felé, ami akár lehet egy végső állapot is. A „Halál”, mindössze egy következő állapota a létnek, amire nincsenek megfelelő szavaink, mert ebben a létformában, az ezt követő, tökéletesen érzékelhetetlen. Most itt ülök, és nézem szétszóródó hamvaid, és akkora űr támadt bennem, hogy győzzem elviselni… Lehet, idővel megtelik emlékekkel, megszokással és megnyugvással, de marad emlékeztetőnek egy kallus, egy kemény var, amit minden pillanatban érezni fogok. Isten veled Józsi, nyugodj békében… Kapolyi György

Mese

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Kapolyi György: A királyfi A királyfi, ellentétben a megszokottal, nem volt fiatal, karcsú és szép. Irigyei szerint a talentumával is baj volt. Meglehetősen rövid végtagjai vastagok voltak, na meg deréktájt éktelenkedett némi pocak. Szögegyenes-rőt vörös haja a vállait verdeste, amire ráfért volna egy alapos hajmosás. De királyfi lévén, nem mert senki szólni, a hopmester azzal mentegette magát, hogy ennek már mindegy, ez a fiú úgy ronda, ahogy van. Hát tényleg nem nyüzsögtek körülötte a királylányok, még azok is eltünedeztek, akiknek egyébként nagyon akaródzott férjhez menni. Ő bezzeg nem törődött a ténnyel semmit, köpött az egészre, tőle annyi királylány lehetett a közelében, ahány csak akart. Gyakran kilovagolt a erdőbe, a sziklás szurdokba, mert ott lakott a sárkány. Ott őrzött egy királylányt, de nem volt féltékeny a királyfira, mert tudta, hogy a lány még pénzért sem érdekelné. Pedig szívesen rásózta volna a kellemetlen és követelőző némbert, mert már az idegeire ment. Ennek a förtelemnek nem lehet kedvére tenni – panaszolta a nagy hüllő, a csillagokat is lehozatná az égről, és az sem elég neki. Látod-látod, sóhajtotta a királyfi, milyen furcsa dolgokat produkál az élet. Én, egy ronda, és taszító külsejű ember vagyok, aki nőnek megtetszem, az csak a leendő hatalmamért akar engem, még szerencse, hogy nem érdekelnek ezek a királylányok. Ezért nem problémás számomra a helyzetem. Te viszont egy látványos tűzokádó sárkány vagy, akinek az életét megkeseríti ez a némber, és el sem menekülhetsz, mert a mese nem tesz lehetővé semmiféle menekülési útvonalat számodra. Így adódhat egy paradox helyzet, mikor a csúfság csábítóbb lehet, mint a szépség. Aki szép, az nagyon nehezen fogja elviselni a korral járó megcsúnyulását, húsba vágón éli meg veszteségeit, míg egy csúnya, nem érzékeli esélyeinek eltűnését, hiszen sosem volt neki. Esélye, amúgy mindenkinek egy behatárolható tartományban létezik, amit ha madártávlatból nézünk, hát rezdülésnyi különbségek vannak, itt a valóság dübörög, ami előnyt hiszel, azt bebeszéled magadnak. Gyilkos pillanat az ébredés, aki hitt magában, az hatalmasan pofára hull, és abban a hason fekvő helyzetben, ott lenn a porban, már semmivel nem képes magát ámítani. Egy csúnya embert is igénybe vesz a felismerés, de nem zökken akkorát, ami ne lenne elviselhető. Egyetlen esélye marad mindkét félnek, ha egyéniség, akiből érezhetően csak egy van. Ez a tény kompenzál annyit, amennyit, de a semminél, az üres fejeknél sokkal több. A vizuálisan érzékelhető szépség, csak az egyéniség tokja kellene legyen, és nem maga a kínálat, hiszen hegedűtokot sem szokás venni, csak hegedűt tokban. Szánalmas jobb híján olyasmivel hencegni és kérkedni, ami szinte órák alatt elmúlik, és marad a megkeseredett semmi. A csúnya királyfi felkászálódott nyergébe, elköszönt a sárkánytól, és megbékélt lélekkel elporoszkált.

Kapolyi György

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 5. szám

Varga Nóra versei Zápor után Szeretem a zuhogó nyári záport, mikor a fák koronája az égbe tekint, mikor végre megtisztulnak az erdők, és Isten arcát odafönt szivárvány fedi. Látom alvó mezőknek feltámadását, hol már annyi hősi vér dagasztott kovászt, érzem a kibomló élet sarjadását, az ősi magyar föld zsíros, fanyar szagát. Hallom a hegyeknek tompa dördülését, az évszázadok óta elmormolt imát, sziklák ereiben végigcsurgó könnyet, templomi alázatot és feloldozást.

Néha még álmodom a napról, bágyadt tánca andalít, mikor lusta délutánon a kert illata elkísér. Rózsalugas hűs árnyában megpihenve zöld padon, fejem hajtva nyár ölébe, bús, őszi dalt dúdolok. Néha még álmodom a csendről, mely lelkemben felzokog, álmodom önzetlen szépről: távoli, égő csillagok. Csadorba zárva

Anyám Tenyeredbe simuló rózsafüzér vagyok, mit morzsolsz évtizedek óta szüntelen, bölcs vállaidra megtört keresztet rakok, hogy, mint a Messiás, te hordozd, bűntelen. Szemedben kinyíló zsoltáros könyv vagyok, s mint a szent éneket, lelkem úgy ismered, testednek temploma mindig értem ragyog, meghajló fejemre áldást kér két kezed. Ajkadra vénülő szent imádság vagyok, melyben ott rejtőzik az egész életem, álmatlan éjeknek látomása sajog: mikor Isten lábainál ülsz, csendesen. Néha Néha még álmodom a házról, hol gyermekhitben éltem én, gyermekarcom tünde-álmát elnyelte a messzeség. Néha látom nagyapám arcát; az öreg, árkolt pergament, idővéste márványarca, bölcsességgel erezett. Néha még álmodom a szélről, melyben hajlong karcsú nyár, körte, birsalmafa lombján újra át- meg átszitál. Néha ma is érzem azt a régi málna-illatot, melyet a vén kosármélyről, kérges tenyér adhatott…

Csadorba zárva lüktet a Nílus-parti nyár, nehéz, fűszeres illata a zsongó, kanyargó bazársorokból – Insallah! – messzire száll. Lásd itt, s most minden eladó; a pöfékelő vízipipába az almás dohány, kunkor-orrú könnyű papucs, lágyan aranyló. S ha majd este eltűnik a nap a sziklába vájt város minden éjszaka száz, – mit száz! – ezerféle színnel ragyog, és a teázók felől különös hangulatú zenét, hozzá mentaillatot repít a tengerparti szél. Aztán hajnalköszöntőt – kakas helyett – kaftános müzzein kiált.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 5. szám

Nyírfalvi Károly versei Egy újsághírre Mint félájult legyek kóvályognak a padsorok között, a nap bekacsint az ablakon, hívja, csalogatja őket a szomszédos játszótér. Tonnányit mozgatnak napra nap, lábukban egy város minden unott emléke, mennének már viháncolva, megannyi ólmozott szív a hét végén. Legyen hát vége, ne legyen rosszabb nekik sem, ha már jobb nem lehet. Harangoznak, elütik a delet. Elvándorol nyakukból a kulcs.

égbe emelve lehiggadj aztán dobd mindet a földre… Így sem jobb Nem tudok menni, mert nem. Ennyi. Nem tudok szétszakadni, nagyon a földhöz ragadtam. Lennék inkább független, vagy ölhözragadt gyermek, csak ne függnék a könnyű, gonosz szélben. Megöl a nehézkedés. Fejemben minden oly egyszerű. Felkészülni, cipőt, sálat húzni és kész.

Dobj mindent a földre Folytassa más ne feküdj a csengőre beázott elakadt néma kopogj halkan vagy hadonássz az ablakon hagyd a küszöbön dolgaid indulj nagyon korán ne várd a napkeltét csendben közelíts némán távolodj dél felé már ott is lehetsz vagy el se indulj arass komlót forrázd lassú tűzön pakold meg a batyud indulj tovább ne keresd a révészt a folyó kiapadt ne nézd a másét légy elégedett és megadatik miről nem is tudsz vagy mosolyogj fogd a sorsra a csütörtököt mondott pisztolyt pihenj meg dobj mindent a földre a felszín alatti táj ismeretlen a puha becsapódás feltár apró sebeket korábbi szél kavarta por dacos nyomát mélyebben ragadd meg alsó nyakánál a komlót tépd ki hasznodra, hogy karcos kezed

Nyitott kapu, fellocsolt udvar, lágyan ringó zászló, muskátli az ablakban. Megérkeztem. Kis csomagban madárlátta könyvek, ragaszkodnak hozzám, másnak nem kellenek. Se most, se rég. Kiteszem a napra száradni, lepje be a fény, peregjen a penész, a nemes por a rések indái közé. Rácsos erdő a falu szélén, ott volna jó lapozgatni, hallgatni a papírzörgést, a fák oldott hangját. Kötelek fogják össze a mát, a tegnapot, a ragasztó kiszáradt rég, egy-egy tollvonás akasztja látásom. Hátamon cipelem a tudást, mint ölnyi tuskók erdő mélyén. Indulok tovább, olvasni a mókusoknak.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 5. szám

Molnár József versei Festek egy felhőt Hányszor gondoltam gondolatlan szeretőkre. A megfagyott lakk feketékre, az illanó szellő szüzekre, kik előbújnak falánk bábjaikból, kik rám uszítják szerelmüket. Forró napokon mezítláb futok előlük, tüskés faágakba takarózok, zömök buszok mélyére elmenekülve megtapadok az óriáskerék időben végig iszom a Dunát is megúszva, jéghavas utcákban hóemberként merülök, festek egy felhőt, szürkéjében meglapulok, nyolcadik bolygót redőnynek tartok eléd. Bársonyos barakk Nézem a kertet a villanó nyárban. izzad az aszfalt is, mondják a hírek, hűs templomok imái közt a hívek, az őszi rózsa kihordott hat ágat. Hangyáknak fenntartott utakra érek, a pistike tavasztól őszig ázik, a kardvirág a súlyától virágzik, a szomszéd házból kirobban egy véreb. Bő harmattal megöntözött a rózsa, pár tetves eszme töviseit rágja, a múltunk köszön, jelenünket rázza, az eresz alatt elmállik egy tócsa. Rozsdásodik a kert, a múlt örökség, a legényvirág bársonyos barakkban, a távolban egy dáliadús ablak; hittem, a fürtös paradicsom zöldség. Egy tátikabokor árul türelmet a házfal és a járda közé hullva, oroszlánszájjal pók leng, elsimulva, s egy légy tucatszor követel figyelmet. Nézem a kertem, csalán-szelíd-béke. Egy ökörfarkkóró árnyékban görnyed, az éjszakai álmaink ma szörnyek, mondják, a múltunk jövőnk tükörképe. Nézem a kertem, vegyszer- s igamentes, itt körtefa, ott krizantén parázslón,

a föld teremtett sok vadon varázslót; itt hallani a szív mélyén a Csendet. Úton 2. Duzzadt akácok dőlnek rá az útra. A tó körül a nyugalom fészket rak. Az erdő zsibong, mint vad-zöld madár-raj. A komló felfut fűre és bokorra. Egy züllött drótkerítés virágot hajt. Az útszéli gyalogbodza még ásít. A csipkecsokor lámpásként világít. A jegenyefa étvágya Napot tart. A vasútállomás ráncokat lógat. Gondos-kert a házőrzővel vitázik. A Teremtő szabadban játszva fásít. A rozsdapettyes kukorica kókad. Délben a vad az árnyéklombba vágyik. Hűsítőt bont a szél mézes zsályának. A távolban lepusztult vén bérházak. A vágány közé por-zöld zsurló mászik. Fonom utam és tartom két kezemmel, villannak napjaim, évek elmúlnak, a virág őrzi szirmában a múltat, tudom, egyszer majd innen érkezem meg. Ballada a virágesőről Ma új öltönyöm felveszem, Anyám, és fészkelődőm, mint akit elhagytak, csak fekszel szótlanul, gondolsz-e rám? Oly hideg a ravatalozó asztal. Hány kertet láttál sok virág-tavasszal, s hány élet ölelt, formált, szabatott? Ütöttek bottal, kővel, bárgyú vassal, Te mosollyal lenyelted, nem hatott. S hány ólom-álom-súly, mint nehezék terpeszkedett rád, mint utolsó nóta, s hány keserű kórházi menedék lett elkerülhetetlen kínos óra. Te mindig tovább léptél virradóra, hogy már a következő akadály, mit felvállaltál születésünk óta, jöjjön mint jó halál, a nagy dagály.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 5. szám

Molnár József versei / Kelebi Kiss István versei

Ma új öltönyöm felveszem, ne félj! Már kitörölhetetlenül bennem vagy, az életre-vágy, zúgó szenvedély, Erő, mi elhagyott, bennünk nyomot hagy. Anyám, emeld ránk kék szemed, ne légy vak! Körben állnak szeretteid, nem látod? Jöjj újra el közénk, Anyám, én hívlak, Dobd nyugtató köntösként Égi Lángod!

Kelebi Kiss István versei Apollinaire szögön sötét keménykalap Párizs fölött gubbaszt az éj a Szajnán fölfelé halad egy elfelejtett költemény

Ajánlás Uram, tudom, hogy minden meg van írva, legyen ez öröm, bánat, földi átok, lelkünket Te adtad, s Te kéred vissza, ez keresztünk, de fényünk is, belátom.

égi tekegolyó a Hold gurul s ledönt egy felleget nyerésre áll az éj de mondd ó Lou ki mondja el neked

Próba

a sakkozó utas kiszáll ki tudja honnan és hova Euriposz száz tengerár (villan a Végzet fogsora)

Ma sem mondhatnám ki, tévedés volt, miközben beszakadt az égbolt, s a csalódás, mit keltett a faramuci dallam és szó, kósza mondat, a sikátor-csendben, mint megfeneklett el sem indult hajó egy kikötőben, hol kényelmetlen álmaink pihennek, és gyötörten megkínozzák az arra járót, ki kiszólna még magából, de csak legyintve, hagyjuk őt békén, elhanyagoltan, néha rászól egy-egy angolna, delejezve, minek föléje a napok ráülnek, és felemlegetve fekszik az este, részeg harangként veri a holnap, nap s nap utána, libasorban csordul a nyálunk, hiába tennénk magunkat, s tetteink tisztába, a dolog megtörtént, véglegesítve, s idegbe oltva, jó ez az érzés, megfekszi a májat, s a gyomornak is jót tesz, nem kell az étel, már az is jó lesz, ha nem jó már semmi, a hangulaternyőket ki sem kell vetni, ideje korában zuhanni, nincs nagyobb próba, beszakadt utcákból néha kitörni, mélát pislogva szipogni hozzá, ősidők óta tele telefonálni még az űrt is, nincs ennél már szebb, dallamot hozzá, s tábori széken, egy szál gitárral játszani, játszani, ördögi kézzel...

a fej körül a gyolcs fehér nem lesz a régi semmi sem két szemre-szorított tenyér csöpp rése most a végtelen s tatam-tatam a csöppnyi ló forog-pörög ütemre lép a nyerge tintafolt s fakó betűkből rakták szőrzetét Csontváry vásznat szövetni óriásit s a végtelenre fölszögezve mindent mi legbelül világít úgy festve rá akárha lenne elporló tárgyak múmiáit fénnyel itatva át s teremtve múltat melyet a Vágy irányít és csúsztat át egy más jelenbe ahol álomból faragva minden lónak és lovasnak a teste ám a Cédrus tőrt szorítva billeg s törött angyalszárny feszül a szálkás vakkeretre

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 5. szám

Kelebi Kiss István / Szinay Balázs versei Tőmondatnyi táj

Szinay Balázs versei

A tócsa nikkelét e délután (nagy alkimista) rézzé gyúrja át, hever az udvar, tőmondatnyi táj, akár a pont, kút zárja le, tovább

Léthelyzet

nem bővíthető, de órákon át olvastam mégis, mert egymás után, percenként változtatva nyelvtanát, mást és mást jelentett, pedig a nyár, (maga a regény) mit sem változott. Hallom, tojásörömtől kotkodál a tyúk, piciny gyíkpenge cikkan el,

Nem állok, nem ülök, nem fekszek, irtom agyamból a közhelyeket, hogy végül csak a vers maradjon. Mindhiába. Odateszem magam: Eleredek. Leírom, szemetelek. A folyamatok nem a háttérben zajlanak. Új versek-t olvasok a(z) (h)ős Adytól. Gondolatot lehetne törni a hátamon: Legyek én is költő? – Mondanom sem kell! A tanulás rovására menne…

egy apró bogáron kigyúl a jel, tán félek is, hisz még gyerek vagyok. Anya izgatott, holnap jön Apám.

Az vagy nekem, mi Verlaine-ből vált volna, ha Rimbaud-vá lesz.

Szikár szavakkal

...magasztaló

szomjúság ellen aszályt inni s akárha pillét hegyet vinni

Szemetek véremben forog, befogták, s elnéptelenedett a csend, csattan az ész a nyakszirti lebenyen, komisz homloknak rohan a rend.

megfesteni az idő-arcot homlok mögötti barlangrajzot tenger és ég közt lenni ponton libikókázni horizonton öklöt szerelni reménykézre úgy élni mintha Isten nézne

Eljátszom agyamban minden esélyetek, ettől leszek különb: a felmagasztaló, meg nem szült érdemek konok látója, a felkent, a hamis vigasztaló.

tárnákat ásni fénylapáttal szikár szavakkal cicomátlan

Egy kollektív tudattalanra hatok, s ha elárulom, rám ömlik az analízis, ellátja bajom a sok értetlen kérés: szépen szidjam, ami nélkülem nincs is!

lenni fárosz és lenni hangya ötvöződni a haranghangba

Nincs már időm...

lenni árván és lenni párban szeretkezni egy tulipánban őrizni termést pelyva-korban s szárnyat viselni lenn a porban

Tempus temporis. Nincs már időm. Lendületéből vesztett, profán teremtőm most szól: ne legyen többé éjszakád, se nappalod, feladtad Értük hited s minden napszakod! Magamra zárom a négyzetmétert, s határozok, hogy fokról fokra leszek, belenézek tükörszemembe, titkaimnak kinyílva időt lelek, elnyújtom magamban a testamentumot,

Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

véghezviszem az iszonyat munkáját, virrasztok és ébredek, agyam kitágítja a tű fokát. Exodus. Ti kivonultok az eszméletből, de haragom még előttetek az idő elé tör, nem enyhülök, s nem szólok holthoz kegyelemmel, elköszönök én is tiszta égi szerelemmel, mert innen Jézus is inkább elszökött… Visszafordíthatatlan v isszafordíthatatlan életemből rendre kizártak i sten volt az egyetlen, ki két sorsállomás között rekedt velem s ajnálok mindenkit, aki nem szeretett s ajnálok mindenkit, aki már nem szerethet z aklatott lelketektől most visszaveszem az igét a kkor is, ha valaha örökre ígértem azt nektek, mert f elemelkedhettetek volna hozzám, de fel sem ismertetek o kolhatnék mást is helyettetek, de hiába mondtam: r endet bontsatok és ne ihletést d öntésre kényszerített titeket az összes ítélet s most mégis megint í téletet kell mondanom minden életképtelen felett, mert t i lehetettek volna az út, az igazság és az élet, nem én h a nem a földi pokolra vágytok, mint parázna hitetlen nemzedék a kár akarom, akár nem, az én lelkem is pihenni tér, ha már elég s t ávol tartja magát világotok dolgaitól, mert ez már csak a ti dolgotok a kkor is, ha a teremtett világon csak a kegyelem segíthet s bár t agadjátok, de rátok bíztam a világot, úgy van rég és úgy is l esz, ahogy ti akarjátok és nem úgy, ahogy én a kkor is, ha csak nekem fáj pusztulásotok, nem én vagyok a fenevad n em függ tőlem már semmi sem, magatoktól rettegjetek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 5. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Brátán Erzsébet, Götli Kinga Réka, M. Fehérvári Judit Impressziók: Kapolyi György, Lengyel János, Koczeth László Jegyzet: Koczeth László Esszék: Bojtor Iván, Koczeth László, Lengyel János, Szinay Balázs Recenzió: Szinay Balázs Novellák: J. Simon Aranka, Csanády Nóra, Zoltay Lívia, Varga Nóra, Kapolyi György Mese: Kapolyi György Versek: Varga Nóra, Nyírfalvi Károly, Molnár József, Kelebi Kiss István, Szinay Balázs A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com