Comitatus I. évf. 6. szám by Szinay Balázs

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Tartalom Cikkek Götli Kingra Réka: Megvezetve lenni - figyelemmel élni / 2. oldal • Götli Kinga Réka: Tégy rendet magadban! - belső otthonteremtés / 3. oldal • Brátán Erzsébet: Az első lépés / 3. oldal • Brátán Ezsébet: II. Energológia találkozó/ 5. oldal

Impressziók Paszternák Éva: Ez is egy társadalmi kérdés / 7. oldal • Frideczky Katalin: Miserere nobis / 7. oldal

Esszék M. Fehérvári Judit: A spirituális realizmusról / 8. oldal • Treszl Gábor: A gyümölcs és virág / 9. oldal • Véghelyi Balázs: „De hol az ág…” (Zelk Zoltánról) / 11. oldal • Urbán-Szabó Béla: Szenvedéstörténet „Jób könyve” alapján / 13. oldal • Szinay Balázs: Szegénység egy gazdag országban / 16. oldal • Dr. Bige Szabolcs Csaba: Múlt és jelen (Püspökladányi merengéseim) / 22. oldal

Novellák Varga Nóra: Korhelyleves / 24. oldal • Zoltay Lívia: A „tehén” / 27. oldal • Zoltay Lívia: A szag / 28. oldal • Urbán-Szabó Béla: Réválom / 29. oldal • Kapolyi György: Dorgálás / 30. oldal

Mesék Kapolyi György: Hebehurgya mesék / 31. oldal • Frideczky Katalin: Az ígéret szép szó… / 32. oldal

Versek M. Fehérvári Judit, Nyírfalvi Károly, Ilyés András Zsolt versei / 34-39. oldal

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Götli Kinga Réka: Megvezetve lenni - figyelemmel élni A mostani írás szándéka a figyelemfelkeltés, hogy az úton járó igyekezze meglátni és kikerülni a csapdákat, és ha mégis belegyalogol, legyen „ereje” és mersze, akár egyedül is a maga útján tovább haladni. Legyen ereje, a nemet is kimondani. A nemet kimondani külön művészet szinte, hiszen előrevetíti magunkban azt, ami mellett igennel döntünk, hittel, indulat nélkül, harmóniában magunkkal és így mindennel. A vezettetés inkább belső és fölső vezettetés legyen, hagyatkozás és tiszta megérzések által, mint megtévesztés általi megvezettetés, ki-és felhasználás különböző célok, akár önös érdekek oltárán. Ne hazudjunk magunknak szépet, ne adjuk könnyen magunkat, hitünk legyen erős és eltéríthetetlen és ez a nagyobb csendben és figyelemben inkább kiteljesedhet, mint a folyamatos zajban, úgy hogy számosan javasolják és tanácsolják, mit tegyünk és mit ne. Hallgassunk, legyünk figyelemmel és belső indíttatásunk erejével igyekezzünk magunkban a legtisztább jót elérni, meglátni az Isteni törvényszerűségeket, szemben az emberi tudatos vagy tudattalan megtévesztésekkel. Indulatainkon szívvel és tudatos mérlegeléssel is egyetemben kerekedjünk felül, határozzuk meg helyzetünket, miben és miért vagyunk benne, miért döntöttünk úgy. Kívánjuk-e azt folytatni, vagy ha nem, lépjünk tovább. Csak rajtunk áll. Figyelemmel éljünk, döntsünk, haladjunk! Választottunk. Elhívást éreztünk, hogy a szellemi utunkat is járjuk, és ahogy talán tőlünk a legjobban telik, beteljesítsük. Ki hosszabb, ki rövidebb ideje teszi már mindezt. Földi létezőként meghívtuk magunkba a szellemi lelkes embert, vele egyé váltunk, a szív bennünk egyként dobban. Figyelemmel élünk, hagyatkozunk, a megért és megértett Élő Tudás által igyekezünk tudatosakká válni és eképp álmodni, haladni, cselekedni. Keressük az igazságot magunkban és minden rajtunk kívül rezdülőben, holt anyagban, élőben és éledőben. Tükröket állítanak elénk és másoknak mi is azzá válunk, s később a tükröződésekre sem figyelünk már oly erővel. Tekintetünk belső indíttatásunkból fakadóan a tiszta felületekre téved. A tiszta hangok, színek, mozgásminták keltik fel érdeklődésünket. Szellemi utasként és utazóként is mesterséget tanulunk. Mesterségünk a Létezés Igaz Tudománya, mely áthat bennünket és mi is hatóivá válunk általa. Meglátjuk a dolgok szépségét, megtanulunk széppé nézni… Emellett és ezzel párhuzamosan felvillannak, ránk köszönnek, sőt magukhoz invitálnak talmi csillogásukkal a hazug és igaztalan dolgok, házunkba hívatlanul érkeznek. A megtévesztés ezernyi álarccal él.

Ráeszmélünk, hogy a szeretetnek bennünk kell erővel, hittel és tisztán élnie, léteznie. Szeretni tanítanak lépten-nyomon. A megtévesztésekkel, az igaztalan dolgokkal, az útvesztőkkel is. Mind-mind az igaz szeretet igazítják bennünk, s igazodunk általa. Ez mind szép és jó. De észrevesszük-e azt is, hogy az ármány elveszejtene bennünket, amint csak tehetné, hogy kihasználna és felhasználna saját köréhez. Emberek báránybőrben…., képek, hangok, üzenetek, beavatások, csoportosulások a Jó nevében. Élünk-e úgy figyelemmel, hogy vizsgálódunk folyton, jó-e és helyes az irány, hogy bennünk a tiszta érzet mozdul-e. Szándékosan, vagy szándéktalanul megvezetnek–e? Mert figyelemmel érdemes lennünk. Ugyanis, ha utunk során és kitartó munkánk által, tiszta érzület nyílik szívünkben és erre hagyatkozunk, képességek adódhatnak hozzá. Azonban csak egy úton lehet járni. Kétfelé nem lehet egyszerre indulni. S ha óvatlanul kelepcébe sétálunk, vagy adományok reményében más mellett döntünk, bennünk a tiszta, a jó és az igaz elhangolódik. Homály és zavar támad. Egy ideig még működik, felhasználható, átadható, ami bennünk élt eddig, de saját erőnk fogyasztójává válik az a másik rendszer. Kelepcében vergődünk, tán meg sem látjuk….és elveszítünk mindent, ami volt. Bukásunk a mélység. Tanulni, figyelni és érezni érdemes. Érleljen bennünket tudatos haladókká és érzőkké a meglévő örök szikra, a tiszta tűz, mit őrzünk és hordunk szívünkben, mely a forrás eredendő tisztaságával köt össze minket. Ne adjuk, ne hagyjuk magunkat. Még ha utunkat magányosan is járjuk, tudhatjuk, sosem vagyunk egyedül. A tiszták és igazak útját mások is járják, s a törvények rendeződést hoznak. A hasonló a hasonlónak örvend. Kötelékük szoros és megbonthatatlan. Hát ne hagyjuk, hogy megtévesszenek mások. Egymást amúgy is megtaláljuk! Götli Kinga Réka

COMITATUS FOLYÓIRAT

Cikkek

I. évf. 6. szám

Götli Kinga Réka: Tégy rendet magadban! - belső otthonteremtés Ha a világ zaja már nem hagy nyugtot és menekülnél, állj meg csak egy pillanatra! Ne keress másutt megnyugvást! Magadba figyelj, ott tégy rendet! Belsőd lesz igaz otthonod. Bármekkora erővel riasztanának a külvilágból, te tudod, belső békéd és harmóniád elvehetetlen már. Jöhetnek a hétköznapok, a megszerkesztett valós és álhírek, a kikerülhetetlen fájdalmak és próbatételek, lesz benned egy sziget, egy ház, a sajátod, ahová folyton visszatérhetsz. Töltekezhetsz. Vess számot magadban, vedd sorra életed eseményeit, örömöket, bánatokat, az elkerülhetetlen és elkerülhető dolgokat, döntéseidet, azok következményeit. Szemléld jelen önvalód. Hogy érzed magad, mi ad örömöt, mi fontos és mi az, ami elvethető. A csendes merengésben felsejlik, mi nyugalmad alapja, boldogságod forrása. Elvehetetlen érzetként szívedbe ivódik e kép. Rend és csend. Belső házad megszentelt templomként benned él. Te szenteled. Nyisd magadra kapuját! Fénylő tisztaság, ami köszönt, ragyog neked minduntalan. Betölt, körbeölel, tested határán túllép. Szemed tükre igazat szól rólad. Merengj, csendesedj, tégy rendet! Oltalmad házad, templomod. A világi képzavar nem a tiéd, rajtad fogást nem talál. Erőben, hitben, szeretetben, kitartásban megmaradsz. Megtartatsz. Megtart a Rend! Szeretve ölelve lenni… Oltalmad Házad, Templomod.

Götli Kinga Réka

Brátán Erzsébet: Az első lépés Életem első felét szürke felhőkbe burkoltan éltem, bár tudtam, kell lennie valami magasztosabbnak is a felszín mögött, mégis sikerült teljesen elbuknom az úton. Mindig azt tettem, amit mások mondtak, megfeleltem az elvárásoknak, jó akartam lenni, – megjegyzem, nem okozott nehézséget, kényelmes volt konfliktusok nélkül haladni… Nem voltak saját céljaim, mert nem tudtam mit kezdeni magammal és az életemmel. Néha fel- felvillant némi saját akarat is, de aztán mindig hagytam magam vezetni, elnyomni. Így omlottam a párom karjaiba, 18 évesen szülők voltunk, gyereket neveltünk. Amikor növekedett eme kicsiny emberpalántám, sokszor felfedeztem, komolyabban gondolkodik az életről, mint én, néha elszégyelltem magam, ő volt, és máig ő az apám (átvitt értelemben). Ekkor érkezett a második gyermek, hogy legyen mivel elfoglalni magam, mert még nem távozhattam. De ez sem volt elég… harcoltam, küzdöttem, spóroltam, főleg anyagi célokért, hogy a semmiből megteremtsem a jólétet, de ha elértem egy- egy ilyen célt, nem elégített ki, hiába volt meg, nem tudtam örülni! Mindannyiszor megtorpantam előtte és azon merengtem, ha ezt akartam, most miért nem örülök? Miért nem okoz boldogságot? Miért? Mert nem erre vágytam! Ezek után nem tudtam, mi jöhet még, és úgymond feladtam… nem találtam célt… már nem láttam célt, nem láttam kiutat, tétován néztem magam körül, és

nem értettem, mi történik, mi értelme van. Miért élünk? Talán csak annyi a cél, hogy megszülessünk, és nyomtalanul távozzunk, vagy van még valami más is? Sűrű, sötét felhők gyülekeztek felettem, mindez csupán belül, legbelül, legmélyen bennem, a gondolataimban zajlott le… Mára tudom, minden fejben dől el, ezt szeretném elmagyarázni, bár cseppet sem könnyű szavakkal megfogalmazni. A szavakra az emberi tapasztalatok sok minden egyéb jelentést aggattak, nem beszélve a sajátos szemszögekről… Emlékszem, ott álltam a főváros kellős közepén lelkileg teljesen összeomolva, miközben körülöttem vidám forgatag pörgött, forgott, az élet ment tovább, a színház folytatódott. Nélkülem ugyanolyan lett volna a világ, mint velem, nem számított, hogy létezem, vagy sem. Ezt éreztem, és a jövőbe tekintve nem láttam semmit, csak sötétséget, szürke felhőbe, homályba burkolózott minden. Megkaptam a lehetőséget, hiszen én akartam távozni… Mikor teljesen alámerültem önsajnálatom poklába, szintén fejben, „láttam” egy halovány reménysugarat, amely áttört a fekete fellegeken, és egészen lelkemig hatolt. Mélyen megérintett. Ekkor tudtam, kétféleképpen dönthetek. Az egyik, hogy végleg hagyom magam elmerülni, és ezt az életet befejezem, a másik, hogy engedek a hangnak, mely megszólított, és hagyom magam vezetni! Felismertem az elém tárt lépcsőt. Az első lépés tehát meghallani a hangot, az útmutatást, a

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

tanítást, mely mindenkinek ott van, csak tudni kell meghallani! Engedni kell! Igen, és persze mindig ott volt a következő lépcsőfok, melyre felléphettem, és várt rám a megfelelő mester, akinek a szavai által fejben leesett a tantusz. Bárki lehet mestered, egy könyv, egy zene, egy könyvcím, egy gyerek, egy újságcikk, egy ember, egy szó, ami kiváltja belőled azt a hihetetlennek tűnő felismerést, az AHA élményt. AHA! ÉRTEM! Érzem! Átéltem, mélyen… Fantasztikus belső utazás volt, melyben sokkal jobban megismertem önmagam, mint egész eddigi életemben. Ez tehát a második lépés! Az AHA élmény, amikor már nem a mások által kimondott szavakat szajkózzuk, (mert hiszen tudjuk mit jelent, de még nem érezzük, nem esett le a tantusz, nem történt meg a felismerés, a saját tudás közé való beépülés), az AHA élménnyel miénk a tudás, a beépülés. Természetesen mindenkinek más váltja ki ezt a fajta érzést. Nekem ebben az AHA élményben Papaji filmje segített, ő volt a hab a tortán. Egy este egyedül voltam otthon, és a filmet nézve totál átéltem, és igen, mindent kimondott, amit addig már felfedeztem, megtapasztaltam én is, mégis, akkor történt meg az AHA. Fejben, belül, mélyen, lélekben, szívben… Sírtam, örömkönnyek záporoztak maguktól lefelé, hirtelen az egész világot szívembe fogadtam, magasra szálltam, testtelen léteztem az örök egységben, és elmondhatatlan boldogságban. Azt kívántam sohase legyen vége. Teljesen átéltem a szőke nő mondanivalóját, elcsukló hangját, mintha én magam mondtam volna, amikor a mesterről, és az iránta érzett szeretetéről kérdezték, mely szeretetet nem tudta különválasztani az önmaga iránt érzett szeretettől, és az egész univerzumra irányuló érzelmeitől. Igen, és akkor egy pillanatra sikerült megéreznem, hogy a disznók is szépek, a legyek is gyönyörűek, és mindennek pontosan így kell lennie, és fölösleges cirkusszal próbáljuk magunkat lenyomni, eltiporni, direkt szenvedtetni. Az utolsó jelentnél, amikor egy férfi volt a mester előtt, és jól elbeszélgettek, sokat nevettek, aztán a férfi ugyanúgy ragyogott az örömtől, mint én, végül megkérdezte tőle, hogy mit szeretett volna mondani. A férfi lehajtotta fejét, és megrészegülten kinyögte a kis dalocskáját, hogy mindig a szeretetet, és a boldogságot kereste, KŐKEMÉNYEN kutatott! KŐKEMÉNYEN! Mint én… Hát! Pont olyan volt, mintha én magam mondtam volna! Nem létező hangom is elcsuklott a gyönyörtől, és felszabadultan nevettem együtt a tömeggel! Aznap éjjel úgy feküdtem az ágyban, mintha egy ringatózó falevél hátán lebegnék, hihetetlen boldogságot éreztem. Ez az a pont, amikor magunkévá tesszük a tudást, a felismerést. Az igazi boldogságért nem kell elmennünk sehová, nem kell tanfolyamokat fizetnünk, mert minden bennünk van, belül, legbelül. Ez maga a csoda! Természetesen szerettem volna rengeteg embernek segíteni ebben, hogy ugyanezt érezzék, amit én, legyenek boldogok, éljenek a mostban! Papajit sokaknak ajánlottam, de mindenkinek más váltja ki az AHA élményt, hát voltak, akik

I. évf. 6. szám

csak néztek rám, mit akarok én ettől a magatehetetlen kis öregtől? Mit akarok? Látom a szemét, és azt a boldogságot, a megnyugvást, amivel élte az életét, és mellette sok ezer embernek sikerült felismernie ugyanezt! Látom, amikor végtelen boldog ragyogással egyszerűen csak ül, és átadja magát a létezésnek! Így érdemes… persze, nemcsak Papajinak sikerült ezt elérnie, hanem oly sok más embernek is, nekünk is eljöhet. Ültem Chris mellett is egy percig, csodálatos, egész életemre kiható élmény volt. Úgy ragyogott, mint egy nap, egy végtelen, kifogyhatatlan erőtér… Bizony, mindenkihez akkor jut el az a valami, amikor elég érett rá szellemileg, lelkileg, amikor felkészült, és a talajt alaposan előkészítette. Persze, ez direkt nem megy, úgy értem, akarással! Elfogadással, befogadással igen… A harmadik lépés az lenne, hogy a felismeréseink szerint éljünk! Ne beszéljünk róla, ÉLJÜK! Elismerem, ez tűnik a legnehezebbnek, mert ennek valóban őszintének kell lenni. Összhangban kell lennie az érzelmeinknek, érzéseinknek, gondolatainknak a tetteinkkel, a vágyainkkal, és a mélyen dédelgetett álmainkkal. Amikor egyszer fejben felállunk, és azt mondjuk teljes hittel, és meggyőződéssel, megyek, és elérem a célom! Akkor megtörténik! Bevallom, sok embernek próbáltam segíteni ebben, de rá kellett jönnöm, ez sem megy direkt, hiszen amikor leírtam, amire rájöttem, akkor kaptam olyan válaszokat, hogy ő ismeri már ezen téziseket, olvasta már ezer könyvben, nem ilyen választ várt tőlem, de én „csak” ezt tudtam nyújtani, mert tudtam, miről beszélek, éreztem, átéreztem. Igen, én is olvastam, de elolvashatom ezerszer, tízezerszer, amíg nem ÉRZEM, és nem épül be a saját gondolataimba, értékrendembe. Tehát, egymásnak nem tudunk segíteni, amíg a másik nincs azon a ponton, hogy fel tudja ismerni saját maga számára. Ez olyan, mint a számítógépeknél az illesztő program. Hiába van nyomtató csatlakoztatva a gépemhez, ha nem telepítettem fel, nincs meg az illesztő program, nem fog működni. Más kérdés, hogy a másik ember hibáit könnyebb kívülről látni, mint a sajátunkat önmagunknak felismerni. Azonban hiába hívjuk fel rá a figyelmét, amíg ő maga nem ismeri fel, és nem hajlandó változtatni. Erre jöttem rá a lépcsőn való felfelé lépkedéskor. Ezt írtam le száz, és ezerféleképpen, és beismerem, egy hatalmas csodaként éltem meg, fantasztikus volt, mely során rájöttem arra is, hogy nem a cél elérése a lényeg, hanem maga az út átélése a cél, az maga a csoda az életünkben. Ma sok mindent szépnek látok, amit eddig nem, megcsodálom az elém táruló szépséget, és megírom, nekem az írás… az írás… AZ ÍRÁS! Köszönöm… Ha kicsit érzékenyebbek leszünk a világra, találunk magunkban olyasmit, amit sohasem gondoltunk volna! Ez bizony igaz, én a verseket találtam, amit soha az életben nem gondoltam volna, hogy ott van bennem is – mint BENNED! Brátán Erzsébet

COMITATUS FOLYÓIRAT

Cikkek

I. évf. 6. szám

Brátán Erzsébet: II. Energológia találkozó Égi üzenet Küld most angyalokat, igaz prófétákat, általuk mondat Ő igazságot, százat. Égi csatornákon üzent már eleget, de nem hallották meg hangját az emberek. Kóborolnak messze, messze a Forrástól, egyre távolodnak fénylő önmaguktól, milliónyi tudat bezárja ablakát, nem akarja tudni a szeretet szavát. Földanyánk hű szíve búsan meg-megremeg, végigfut szent testén a jeges rémület, érzékeny kis lelke értünk imádkozik, hogy esendő létünk visszatérjen megint. Fájdalmában párszor mélán meg-megborzong, lerázza magáról a sok hulladékot, nem marad más hátra, mint az ős eredet, s magukra ismernek tükrében a népek. Így segíthet nekünk drága szülőanyánk, hogy méltón viseljük kincsét, a föld porát, tekintetünk végre magasra emeljük, hálatelt szívünkkel egymást átöleljük… Fenti versemet Földanya szenvedéséről írtam egy földrengés után. Úgy éreztem, ő hivatott felvezetni azt a misztikus élményt, amelyben tegnap részt vehettem… Tudjuk, hogy a Föld él, együtt rezgünk vele, mégis oly sokáig hittük, hogy halott, és különállunk tőle… Kizsákmányoltuk, nem tiszteltük, nem hallgattunk őseink üzeneteire, elfeledtünk a hangra figyelni, csak magunkkal foglakoztunk és egyre távolodtunk igaz önvalónktól… Földanya energetikailag nem homogén. Ugyanúgy vannak energiacsatornái, meridiánjai és energiaközpontjai, csakrái, akárcsak a többi élőlénynek, hiszen a Föld is élő. A hét fő csakra: Jeruzsálemben a gyökércsakra, az Andokban a szakrális, Ausztráliában a köldök csakra, Magyarországon, Dobogókőn a szívcsakra, a Torok csakra Indiában, a homlok csakra a Bermuda háromszögben és a korona csakra Tibet hegyeiben található. A szakrális, misztikus, szent, vagy természetfeletti helyeken az energiák JELEN vannak, pörögnek, gyógyítanak, segítenek érezni az egységet úgy az em-

beriséggel, mint az egész univerzummal. Az ilyen helyeken tapasztalható érzések mágnesként vonzanak vissza mindenkit, akinek csak egyszer is sikerült átélnie. Jómagam középiskolás koromban jártam Dobogókőn egy osztálykirándulás keretében. Életem egyik legmeghatározóbb élménye lett, bár sokáig magam sem tudtam, miért… viszont folyamatosan visszavágytam oda. (A műholdfelvételeken tökéletesen látszik az Árpádvár, a Magas-hegy, a Rám-hegy, ami teljesen úgy helyezkedik el, mint a Gizai Fennsíkon a piramisok, vagy az Orion csillagkép. Véletlen?) Hasonló szakrális helyek Magyarországon: Andocs, Budakeszi, Csobánka, Egerszalók, Esztergom, Gencsapáti, Mátraszentimre, Gyula, Kékkő, Székesfehérvár, Visegrád és Zirc, mely helyek a különböző misztikus rendezvények helyszínének, valamint feltöltődésre kiválóan alkalmasak. 2011 májusában rendezték meg az első energológiai találkozót. Szabó Kinga Kiara médium üdvözölte a megjelenteket, majd elsorolta a sorozatos nem véletleneket, melyek idáig vezettek. Beszélt arról, hogy a Kritikus Tömeg összehívásával felébred az Új emberiségtudat, mely Óvó-védő Tudattá, Földet védő, segítő Tudattá forr egybe… Fontos, hogy egyszerre meditáljon érte legalább száznegyvennégyezer ember, mert az a kritikus tömeg, amely átbillenti az emberiség tudatát, és továbbhúz magával személyenként legalább további száznegyvennégyezret. Mi arra születtünk, hogy segítsünk… Használták a kristálytálat, melyet az indián Awahoshi Kavan ajándékozott a magyaroknak, meditáltak illetve megnyitották, tisztították és töltötték Földanyánk szívét, valamint az őt körülvevő szeretethálót. Vannak, akik azóta is egyszerre, egy időben minden nap ugyanezt teszik. Mindezt eddig csak hallottuk, vagy olvastuk hírlevelekben, weboldalakon, de MOST megtörténik, itt van velünk, kapcsolódunk, mindenki részt vehet benne! Nem mástól kell elvárnunk, hogy tegyenek valamit, hanem tevékeny részesei lehetünk a folyamatnak. Akik most itt élünk a Földön, eme csodálatos feladattal születtünk, hiába próbáljuk meg elnyomni magunkban! Mind ezért jöttünk, hogy megmentsük a Földet és rajta élő életet, még akkor is, ha nem emlékszünk rá! Az emberiség a szeretet érzésén keresztül válhat szuperlénnyé és emelkedhet magasabb dimenziókba.

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

A második találkozót Visegrádon, a Sportcentrum melletti hatalmas füves réten tartottuk. Az egész világról email címmel bejelentkezhettek, és web kamerán keresztül élőben nézhették Fiero és az internet segítségével. A korán érkezők még a rendezvény előtt találkozhattak a fő szervezőkkel, valamint Bagdi Bellával, akitől szintén bárki bezsebelhet egy óriási őszinte szeretet ölelést. Végignézhettük, amint elővették az egy méter átmérőjű kristálytálat, amely már pontosan tudja a feladatát, mint megtudtuk Kiarától, megváltozott még a hangja is. Eddig egy egységes rezgést közvetített, most azonban egy mélyebb hangon kezdi, egyre emelkedik a csakrák szerint halad felfelé, és utána megállapodik egy bizonyos rezgésszinten.

tunk, hogy ne széledjen szét az energia. A tálat István rezegtette meg, előbb balra tisztította a teret, majd jobbra energetizálta, és akkor meghallottuk csodálatos hangját, ekkor érezhettük azt is, amiről Kiara beszélt. A Föld meditáció után is megfogtuk egymás kezét, Kiara pedig a tálat, így nemcsak a térből, hanem konkrétan is érezhettük, amint a spirális körben végigment rajtunk az energia, akár az áram a vezetékben. Utána ismét Bagdi Bellával énekeltünk közösen, egyik számához megdöbbentően illett az akkor odaállt dobosok kísérete.

A gyülekező alatt egy spirális kört alakítottunk ki a színpad és a tál körül, ahol Kiara ült legelöl, illetve a tál mellett, hogy kéz a kézben végighullámozzon rajtunk az isteni erő. Amikor elhelyezkedtünk, az egész területet körbe sámán dobolták, előttünk pedig egy réztálat csengettek meg körbe-körbe, meggyújtották a mályva füstölőt és a mécseseket az oltár körül, azon kívül elhelyeztek oda egyéb, az esemény szempontjából fontos tárgyakat… A rendezvényt Kiara nyitotta meg, ahol felsorolta azt a negyvenegy országot, amely kapcsolódott hozzánk. Utána felvételről több országból is hallhattunk üdvözleteket és azt, hogy hányan fognak egyszerre, velünk együtt meditálni. Az üdvözletek végén a Zm Univerzum, Mária által készített megható Föld meditációval kezdtünk, aki a bostoni tenger kellemes hangjaira készíti meditációit, szintén Földanyáért. Akkor és ott, EGYÜTT, fantasztikus csodát élhettünk meg, többünknek kicsordult a könnye, anynyira misztikus volt. Ezután Bagdi Bella mantraénekesnő koncertje következett, ahol nagyszerű élményben volt részünk. Bella is ragyogott, mint a Nap, közben elmondta, hogy mindenki tegye a dolgát, amit vállalt, neki a zene és a szövegírás lett a feladata, és azon keresztül közvetíteni. A zene hangzása kiválóan illett a mondanivalóhoz, mely néha indián, keleti, vagy ősi táltos szertartás benyomását keltette (számomra). A hegedű hangja ősmagyarossá tette, a mély búgó férfihang pedig akár egy buddhista szertartásba is beillett volna. Nagyon spirituális és misztikus élmény volt, sikeresen összehangolt bennünket önmagunkkal és az egész univerzummal, úgyhogy szünetet már nem tartot

Ha megkérdezed, hogy éreztem magam, csak azt tudom elmondani, amit fentebb is írtam: egyszerre volt misztikus és egyszerre nemzetközi, mert a táltossámán- ősmagyar- indián- buddhista szertartások hangulatát, valamint őseink JELEN- Létét idézte fel bennem itt és MOST, a JELENBEN… Felemelő és megindító…

A csoda a szívünkbe költözött, szavakkal nehéz kifejezni…

Azt estet a Duna partra lesétáló fáklyás menet zárta, ahol együtt megvárták a naplementét, valamint megfürödhettek a hirtelen jött nyári záporesőben, mely akkor kezdett el zuhogni, amikor vége lett az éneklésnek… Minden nap gondolhatunk drága Földanyánkra, meditálhatunk érte, tölthetjük a szeretethálót, és hálát adhatunk, hogy benne lehetünk az első száznegyvennégyezerben… A következő találkozó 2011.11.11.-én lesz… Te is ott leszel? Brátán Erzsébet

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Paszternák Éva: Ez is egy társadalmi kérdés / Frideczky Katalin: Miserere nobis Az ember kíváncsi fajta, csak nyomoz, keres, kutat, és ha nem lennének titkok körülötte, tán maga teremtene maga köré ködöt, csak azért, hogy átlépve azt tudja mondani, nem félek a ködtől. A művész szembemegy a titkokkal és vállalja, az ő örömére vannak, ezért egy negyedik dimenzióban kihasználja őket. Festi, írja, rendezi, örök körforgásban. Hány éve már? Születnek impressziók, versek, novellák, csak mert élünk. Életünk velejárója a születés, a szerelem, a halál és Isten. Sokunk hite szerint teremtőnk, Isten nem létezik, és mégis e négy téma köré lehet csoportosítani az egyes alkotásokat. Leginkább a halállal való harc, vagy csak egyszerűen a halál kihívása maguk ellen az, ami a legnagyobb katarzist jelentheti. Nem félni tőle, nem meghátrálni, mert aki ír, alkot, az erősebb mindennél. Övé egy olyan hatalom, amit el nem vehet tőle senki. Aki ír, az előbb-utóbb eljut oda, hogy papír, toll, vagy mai korunkat nézve számítógép hiányában, fejben alkot, mert az agy nem nyugszik. Úgy szűri ki a dolgokból, látványokból a mások számára láthatatlant, mint az itatóspapír. Van-e erre szükség? Én azt mondom, igen van. Van, aki azt mondja, minek? Szerintem amúgy is ingerszegényen élünk, így szükségünk van a másként látásra. A film, a kép, a zene, az irodalom, a tánc. Ki melyik eszközzel képes átadni, kötelessége megláttatni a nagy titkokat. Az ember, teremtő, alkotó, tanító. Ha ezek a fogalmak megmaradhattak volna örök pompájukban, a világ sem itt tartana. De irigyelni kell, lenézni muszáj, megvetni kötelesség. A művészt csodabogárnak tartják, pedig ismereteim szerint, mind valódi hús, vér, elsősorban ember. A szokásosnál ügyesebb kezekkel, élesebb szemekkel, csípősebb nyelvvel, élesebb fülekkel, és táncosabb lábakkal. Nem tudok arról, hogy a művészet miatt robbant volna bármilyen katasztrófa. Jó lenne egy szemléletváltás, egy kicsivel nagyobb támogatottság. Az amatőr művészek, maguknak teremtenek lehetőségeket hangjuk hallatására. Nem tudom, nem értem, hogy miért nem hallatszik hangjuk, amikor az internet tele van velük? Eszközök talán? Akad-e vajon pártfogó, aki segít egy-egy tehetség kibontakozásában, vagy csak mindenki a saját kis sikereiért küzd?

Kérdések többnyire válasz nélkül. Maradnak titkok, maradnak még megoldatlan rejtélyek. Marad még dolga az írónak. Csak befogadó is legyen. Paszternák Éva

Ismerek valakit, aki idestova 60 éves – lassacskán meghalnia kéne már – de még meg sem született. A dolog érdekessége viszont, hogy úgy tesz, mintha élne. Családja, hivatása, vagyona van. Szépen berendezte az életét az anyaméhen belül. Még íróasztala is van. Gondoltam, ki kéne onnan csalogatni. De hogyan szülessen meg? Hiszen az édesanyja már rég halott. Megszüljem én? Ahhoz az kéne, hogy belém kerüljön, a legbensőmbe, ott elvackolja magát, átvegye vérem lüktetését, elfogadja testem-lelkem táplálékát. Nem tud belémkerülni, már látom. Ő ugyanis már valamin belül van. A magzatburok még körülveszi. Sötét magány, álomban tapogatózás van odabenn. A szájba téved néha egy ujj, vagy valami más, de hát istenkém, kicsi a hely. A hangok tompa szűrőn jutnak át hozzá, elnyomja a saját szív lüktetése. 60 éve hallgatja ezt a monoton, ringató, álomba zsongító, transzba ejtő ritmust. 60 éve vigyáz arra, hogy meg ne fojtsa magát a köldökzsinórral. 60 éve vigasztalódik a szájába vetődött ujjak valamelyikével. 60 éve csukva a szeme. 60 éve nem lát magán kívül senkit. Még önmagát se. Sokáig engem is megtévesztett. Olyasmiket vártam el tőle, ami egy felnőtt embertől elvárható. Mindhiába. Akkor visszamentem az időben. Olyasmiket tettem érte, amit egy gyermekért tesz az ember, ha felnőtté akarja érlelni. Mindhiába. Nagy sokára jöttem csak rá, hogy ő nem él. Legalábbis nem itt, a kinti világban. A helyzet reménytelen. Ismerem, amióta az eszemet tudom, de még nem találkoztunk. És már nem is fogunk. Ő halhatatlan, a meg-nem-születettek jogán. Én halandó vagyok. Mormoljatok el egy imát érettünk! Fridreczky Katalin

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

M. Fehérvári Judit: A spirituális realizmusról Az ember hiánylény, s ebben a minőségében szüntelenül meg akarja haladni önmagát, mert aszimmetrikus. Nincs benne egyensúlyban a földi és az égi világ. Ezért születtek a mítoszok arról, hogy valaha ez másképpen volt, s ezért történnek néha a csodák. Az én interpretációmban ezek azok a különleges esetek, amelyeket hol csak a belső intuíciónkkal, hol a külső valóságukban is megtapasztalunk, de minden porcikánkkal sejtjük, hogy isteni beavatkozás szemtanúi vagyunk. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy élt valaha egy magányos alak, aki nap nap után a Királyok Völgyében bandukolt a perzselő egyiptomi nap alatt. Howard Carternek hívták. Ma megszállottnak neveznénk talán, mert minden egyes napját azzal töltötte, hogy Tutanhamon fáraó sírjának bejáratát kereste. Nem a hírnévért, nem a vagyonért tette, hanem, mert tudta, hogy valahol ott kell lennie egy lepecsételt ajtónak, s, mert bizonyos volt abban, hogy azon a Nebheperure, azaz a Tutanhamon nevet találja. Sietnie kellett, mert az ásatásokat fedező Lord Carnarvon öt esztendő hiábavalóság után le akarta záratni az ásatásokat. A mecénás kincseket keresett, míg a régész bizonyosságot is. Mi lehetne a legmegfelelőbb dolog a halál utáni élet vallatására, mint ennek a fiatal fáraónak a múmiája? S máig is rejtélynek számít, hogyan és miért halt meg egy évvel később Lord Carnarvon, s még huszonhét ember. Az már lényegtelen semmiségnek tűnik, hány túlélő volt, miképpen az is, hogy Carter maga is csak 1939 elején távozott el az élők sorából. Mi, emberek, ilyenek vagyunk. Látni és tapasztalni, fogni és tapintani, felfedezni és elvinni akarunk mindent, s a magunkénak tudni az Örökkévalóságot is. Mert nem az életet éljük, hanem folyamatosan kérdezünk, válaszokat szeretnénk kapni arra, hogy miért is vagyunk ezen a Földön. Érdekes módon a zsidó-keresztény tradíció minden más vallásban is megjelenik, noha nem az szeretne lenni, amivé azok teszik, de mégis szerepet vállal a hinduizmus végső lényegében, miképpen nagyobb átfedéseken keresztül a buddhista menedékvételben is. Mire gondolok? Magára arra, hogy szemléletnek is átalakító ereje van, hiszen életünkben a tájékozódási pontok szüntelenül változnak, hajlamosak vagyunk elveszni az Lét erdejében, s így hogyan is lehetne bizalmunk az Élethez? Ezért aztán tudatunk alatt is azon munkálkodunk, hogy átistenüljünk. Manapság sokan elvetik a teozófiát, noha azt nem tudják, hogy mai modern formája már nem okkult tudomány, hanem egy olyan tanítás, amely – többek között – éppen az egységet keresi, s amelynek ars poeticáját az alapító következő szavai fejeznek ki legjobban: „Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet. Légy még alázatosabb, ha ura vagy annak.” (Helena Petrovna Blavatsky: A Csend Hangja) Mindnyájan olyanokká akarunk válni, amilyennek a teljességet gondoljuk, de nem teszünk ezért erőfeszítéseket. Egy helyben toporgunk, s csak messziről szemléljük, a hegy csúcsát, miközben azon meditálunk, hogy milyen jó lenne egyszer feljutnunk annak a tetejére. Szókrátészről tudjuk azt, aki a 469-es év elején, az Athéntól fél órányi járásra fekvő Alópeké démoszban, a Lükabéttosz lankáin született, hogy egy napon, mikor magányosan felfelé igyekezett a hegytetőre, egy lefelé haladó színi társasággal találkozott, akik kinevették, amiért egyedül indult útnak. A filozófus valamim olyasmit válaszolt, hogy sokkal nehezebb a porból a magasba emelkedni, mint fordítva. A világ matériájából több módon is fel lehet nőni az istenihez. A cél a teljesség elérése. „Amilyen biztos az, hogy a létező egészét önmagában soha abszolút módon nem ragadhatjuk meg, olyan biztos az is, hogy valahogyan mégiscsak a maga egészében lelepleződött létezőbe állítottan lelünk önmagunkra.” – vallja Martin Heidegger, a XX. század legnagyobb hatású egzisztencialista filozófusa. Amikor a Tanítványok Jézus köré gyűltek a hegyen, s meghallgatták a Mestert, lehet, nem az volt az első véleményük annak szavairól, hogy azok igazak, mert ugye, milyen szokatlan pl. ez a részlet a mai kor emberének: „Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

S ha perbe fogva el akarják venni köpenyedet, add oda köntösödet is. S ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira. Adj a kérőnek, és aki kölcsönt akar, vissza ne utasítsd.” (Jézus a rossz visszafizetéséről Szent Máté Evangéliuma alapján), de mélyen magukba néztek, s arra kérték, hogy maradjanak ott, mert olyan jó hallgatni Őt. Ugyancsak Krisztus az, aki nem kér, s nem vesz el, hanem a semminek látszót szaporítja meg. A mai világban megesne-e vajon Jézus szíve az embereken, s, ha igen, vajon, miért? Valószínűleg igen, mert a türelem, békesség, lelki nyugalom és a szeretet bennünk él, de olyan jó ezt elrejteni a belső szobánkban. Ellentmondásosak vagyunk, akárcsak Istenképünk. Istenhívőnek valljuk magunkat, miközben Istentudókká kellene lennünk ahhoz., hogy a keresett válaszokat megtaláljuk. Miért is gondolnánk, hogy van valahol a Felhők között egy gondoskodó, kalapos Öregúr, akire rátestálhatjuk minden bánatunk, mikor Maga az – a számunkra egyelőre színről színre nem látható alapszubsztancia – Isten is néha viharvertté és szomorúvá válik attól, amit Teremtményei a Világával műveltek, ezért talán már Ő maga is lemondott a Mindenhatóságról, miközben állandóan kísérti Őt is a Mindenhatóság, akár bennünket is. S így teljesül be az Ige János evangéliumbeli „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” kinyilatkoztatása: a Törvény megismerése, hogy aztán az összhang állapotában már valóban megtaláljuk a hidat az Ég felé, hogy a legmagasabb spiritualitás állapotába juthassunk, a földi és égi összekapcsolásához , s teljesen irreleváns, milyen vallási aspektusból közelítünk a Szakralitás felé. M. Fehérvári Judit

Treszl Gábor: A gyümölcs és a virág Mondják, hogy korunkban a tiszta metafizikai tartalom elveszett. Mennyiség és minőség, valamint a haladványok sorai széthullottak. Az idea homályosabb, mint valaha. A realitás pedig a polaritás csapdájába zárult. A tanítások szerint az egy a legnagyobb szám. A kettő pedig a legkisebb. Lehetséges, hogy valóban a szakadék szélén állhatunk, mert számrendszerünk már csak megszokásból használja a tízes kört, ami életünket átszövi és irányítja: az a kettő. A metafizikai világ szellemiségének kibontakozásának útjai elhomályosodnak. Mégis, ami leginkább méhében hordozza még mindazt, ami a méz: az a virág és a gyümölcs. Hétköznapi dolgokról beszélünk. Természetesen. De minden hétköznapi virágnak nem csak individuuma, de fajára nemére-jellegére tekintve még számunkra is érezhető kollektívuma van. De ami még ezt is fokozza: a virágnak az aranykor emlékét idéző univerzalitása a legszembetűnőbb. A virág a legérzékenyebb, a gyümölcs a legkedvesebb. Kezdjük talán a virágnál. Örök kérdés, ami motoszkálhat minden jóérzésű emberben, hogy etikus-e egy virágszálat letépni? Letépni, hogy kedvesemnek adhassam szemei ragyogásának ihlető mámoráért, és szívének minden érző dobbanásáért. Nem ez-e a legméltóbb, ami a virágot felmagasztalja a tiszta szellemi magasságokig? A kérdés, hogy felmagasztalódik-e ettől. Vagy szépsége idejekorán elrablódik? Addig esztétika volt, méghozzá minden irányba terjeszkedő kihívó vonzalom, de mindebben mégis elszigetelt távolság. Aki látta, megcsodálhatta, de „csupán” mint diszkrét pontot, nem pedig mint élő lángot. Elérhetetlen ragyogás volt. Talán félénk, mégis – mint minden virág – kissé kíváncsi és (megbocsájthatón) hiú, szépségével tudatosan elbűvölő és gyönyörködtető. Egyszer kinyílt a természetben, de talán második kinyílása csak velünk együtt lehetséges neki. Vannak virágok, akik már mintegy gőgös pompával és belül hideg távolságtartással urakként viselkednek. Vannak kevesen, akik bölcs szépségükben nem takarnak semmit, és nem mutatnak semmit. Nyugodt, keleti bölcsességükben a tiszta tao-t idézik. Önmaguk érinthetetlen távlatából már inkább figyelnek, mint a figyelmet felkeltik. De legtöbbjük kacér, és hiú. Szeretik, ha nézik őket, de mindig titokzatosak és szégyenlősnek mutatkoznak fokozottan ügyelve arra, hogy szégyenlősségük mellett egy-egy intim bájuk mindig ki-kivillanjon. Ezzel ragadnak el és bűvölnek, hogy megérinthetetlen távolságban, törékeny gyengeségben, őrjítő titokzatosságban

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

(és csak ritkán szeszélyesen) Szophiának földi szimbólumai. [Szimbólum, mely aktív kapcsolatot hordoz]. Áldozatuk beteljesedésében legalábbis. Ő tehát az áldozatot meghozó, de itt örökké elérhetetlen virág. Az áldozat azonban minden esetben vektoriális, sohasem diszkrét, tehát valami felé mutatni kell; önmagában elszigetelt – individuális, pontszerű - áldozat nem létezik. A kérdés azonban még mindig távol áll: megérinthető-e ez a misztikus fény és közös titkos szerződéssel eltulajdonítható-e annak felemelése céljából? Az élete csekély lesz néhány nap esetleg egy hét talán. De e napok minden pillanatában, mikor új kedvese ránéz, már egy barátot lát benne, élő szeretet, nem pedig megérinthetetlen távolságból ragyogó metafizikai szellemet, s ennek következtében matérián túli virágzás indul meg benne. Elérhetetlen persze, de már megérinthető (a szívvel legalábbis). A virág hamar elveszíti ő picinyke életét, cserébe viszont megkapja saját szépségének tükörképét, ami a túlvilágig magasztalja fel őt. Sohasem felejthetjük el, hogy szépségünk sohasem önmagunkért van. Azért van, hogy más szeretete- szépsége által visszatükröződjék, s egymást ezzel kölcsönösen és önzetlenül felemelhessük. Így ő is. A virág önzetlen. Odaadja magát, hálás és boldog még halála végső napjaiban is, hogy ezt megtehette, s ezt bárki tudja, aki megfigyelte már a leszakajtott virágot. A virág meghal, de megdicsőül. Aki kapta fényét, több lett tőle, ő maga pedig több lett attól, hogy lett, akinek adhatta azt. Mégis változatlanul ott ül a gondolat, miféle belső magatartás szükséges egy szál virág leszakajtásához, ha egyáltalán megtehetem ezt? Buddha híres virágbeszédében egyetlen szál virágot tartott fel, és hallgatott. A hagyomány azt mondja egyetlen ember értette meg ezt az összes hallgató tömegből. Ma, persze – mint mindent – megmagyarázták a virágbeszéd jelentését. Többször és többféleképpen is. Azt hiszem, ha a jógik és Bodhiszattva tanítványok nem értették, akkor aki a történeti korban magyarázza ezt 2600év távlatából még kevésbé értheti. Legfeljebb sejteni lehet, hogy tán magát Szophiát mutatta be akkor az emberiségnek. De ami egyetlen bizonyosság: hogy nem kétséges, a virág leszakajtható volt. Mert megvolt az azt felmagasztaló metafizikai háttér. Ebből következik a magyarázat, hogy egy virágot leszakíthatok-e nem dönti el semmi más, mint hogy mekkora szeretet van bennem ennek megtételéhez, s ezzel miféle belső szövetséget tudok kötni magával a cinkos és pajkos virággal. Hisz mindegyik más és más, ezt mind tudjuk. De ami igazán fontos: nagyon vigyázzunk arra, hogy soha se bántsunk meg egy virágot, még kevésbé, ha leszakítottuk már azt. Mert ha leszakítottuk, akkor ő szívünk egy részébe beléfonódott akár tudjuk, akár nem, s ő szeretettel és életével ajándékozott meg bennünket. Életét adja – önként – hogy a szépség el nem homályosult fénye ragyoghasson ránk (sokkal inkább közvetve ránk, hisz közvetlenül lelkünkbe; nemhiába volt a virág mindig is a lélek analógiája). Ez egy égi szövetség. Ha e virágot megbántjuk, vagy áldozatát semminek tekintjük, úgy a szívében égő kínnal pusztul és sorvad el lassan. A virág a szépségnek tiszta és nyílt tükörképe. S ezt csak mi tudjuk bemocskolni, hisz mi kaptuk tőle e Fény Gyöngyét. Minthogy annak ezer és ezer formája van, ezért van ezer és ezer virág a világon. Évezredekkel ezelőtt a virágok még szebbek, illatosabb és érzékenyebbek voltak, mint ahogy az minden hagyományból evidenciaként kirí; ez nyilvánvaló, hiszen mindazt, ami matérián túli, sokkal közvetlenebbül sugározta minden, (így ők is) mert az élet nyíltsága sokkal szenzitívebb volt minden élet fölötti iránt. Ahogy az érzékenység csökken, úgy halványodik a virág színe és illata is az emberiséggel. A virág egyedül nem érheti el az ég fényét, csupán általunk. Mi pedig nem láthatjuk már az aranykor tisztaságát, csupán általa. A következő kép a gyümölcs. A gyümölcs hasonlatos a virághoz, már ami az áldozatot illeti. Ő ízében és minden rostjában nem önmagáért van. A gyümölcs nem önmagáért finom. Persze az évezredek őket is megváltoztatták már. Édességük épp úgy, mint szívünké is, elhalványult, de még mindig törekszik odaadni önmagát, képviseli régi ősét, mint ahogy mi képviseljük a földi Ádámot. Igazán gyümölcsöt enni hála nélkül nem lehet. Anélkül, hogy felismernénk, hogy növekedésétől kezdve érett szép pirosságáig minden mozzanatában igyekezett a legfinomabbá és legkülönlegesebbé lenni a nap színével és az esők illatával. Nem azért hogy különleges legyen, még kevésbé, hogy individuum, hanem hogy a legnagyobb örömöt okozza annak, akinek adja magát, méghozzá nekünk. Gyümölcsöt habzsolni olyan, mint a virágot szeretet nélkül hagyni. Egész életének legemelkedettebb pontja, amikor minden munkája megmérettetik: az elfogyasztása. Mint a léleké az élet után az egyiptomi Pert em Heru szerint. Ennek mérői mi magunk leszünk, de mi is mérettetünk általa. Hála nélkül elfogyasztani olyan, mint minden munkáját és áldozatra való törekvését a semmibe hajítani. A gyümölcs és a virág. Azt hiszem, a régi világ utolsó fennmaradt képviselői. Krisztusi áldozat és Sophia szerelme. Treszl Gábor

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Véghelyi Balázs: „De hol az ág...” (Zelk Zoltánról) Szeretek elfeledett vagy nem egészen elfeledett, de porlepte klasszikusokat olvasni. Persze olyanokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra. Olvasmányaim közül ide sorolom Zelk Zoltán életművét is. Zelk Zoltán ma leginkább csak gyermekverseivel van jelen a köztudatban. Néha-néha fölbukkan a neve a letűnt időből, de életműve egészéről és annak jelentőségéről alig esik szó. Méltatlan helyre szorult költészete az irodalomtudományban, az irodalomoktatásban és az olvasók körében egyaránt. Az általános iskola alsó évfolyamain túl nem tanítják a műveit, az irodalomtörténészek nem írnak róla, és az olvasók sem ismerik kellőképpen. Költészete sokkal jelentősebb annál, hogy életében megszületett kultusza az utókor értékelő vagy műveit megrostáló vitája nélkül vesszen a feledésbe. Mélyről, a bihari szegénység bugyrából érkezett az irodalomba. Apja az érmihályfalvi zsidó templom kántora volt, aki a héber betűket már nem tudta kiolvasni: az erdélyi zsidó istentiszteletek az 1840-es évektől magyarul folytak. Zoltán az elemi iskolának csupán az alsó évfolyamait járta ki, hogy utána gyermekfejjel inasnak álljon. Egyetlen szakmát sem tanult ki, alkalmi segédmunkákból tartotta fenn magát és családját. Kamaszként találkozott az erdélyi munkásmozgalommal, és már 15 évesen kommunistának vallotta magát, noha az ideológia alapműveit: Marx, Engels és Lenin írásait akkor egyáltalán nem ismerte, de később sem. Olvasmányok helyett élményei tették kommunistává, ahogy költővé is. A szó legszorosabb értelmében élményköltészet az övé. A trianoni fejszevágás után Romániából Budapestre települt Zelk Zoltán első verseit Kassák Lajos közölte. Korai költeményei az avantgárd mozgalornhoz kötötték a fiatal szerzőt: a 365, a Munka és a Dokumentum szerzője lett, első verseskötete, az 1930-ban napvilágot látott Csuklódon kibuggyan a vér is avantgárd kötődésének dokumentuma. Erről – mások mellett – Radnóti Miklós is elismerő kritikát közölt a Kortársban. „Férfilíra. Olyan, mint egy kemény kézfogás… „ – írta Radnóti, kiemelve a költői képeket, a természetesen gördülő ritmust és az őszinteséget. Közben 1928-tóI a Nyugat is közölte verseit: Zelk Zoltán pályakezdése tehát sikeresnek mondható. Nézetei és származása miatt azonban kitelepítés, börtön és három munkaszolgálat jutott osztályrészéül 1945-ig, amit joggal érezhetett kezdetben felszabadulásnak. Közben házasságot kötött az apácanövendék Bátori Irénnel – mindkét család kezdeti tiltakozása ellenére. Ez a szerelem valódi menedéket jelentett neki a háború villámcsapásai között. A korábban üldözött költő 1945 után elismert és ünnepelt alakja lett irodalmunknak. Ünnepeltségének oka leginkább az volt, hogy ő is kellőképpen megünnepelte Sztálin és Rákosi Mátyás születésnapját, és hosszú ódákban vallotta meg a kommunista párthoz való kötődését. Az avantgárd kísérleteket a harmincas évektől líraibb és személyesebb hangra cserélő Zelk Zoltán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a sematizmus zsákutcájába vezette költészetét. Vas István 1936-os, Kifosztott táj című kötetéről írt Nyugatbeli kritikájában – az elismerés hangjai mellett – úgy vélte: „a költészet nagyratörése hiányzik belőle”. 1945 után a helyzet megváltozott: túlságosan nagyra kezdett törni. A hétköznapok, a halk érzelmek dalnokábóI az új rendszer hamis kórusának nagyhangú énekesévé vált. A hűség és a hála éneke vagy A nép szívében című ódái ma már önnön paródiájukként hatnak. Zelk ekkori verseit a tiszta, de naiv hit ihlette. Későbbi gyűjteményes köteteiben nem szerepeltette ezeket, de nem is tagadta őket. 1966-ban így nyilatkozott: „Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte... a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.” Zelk Zoltán nem állt be a damaszkuszi út tülekvő forgatagába, későbbi munkásságával és életével bizonyította, hogy látja tévedését, és meg tudja haladni korábbi önmagát. Az elismertséggel azonban nem élt vissza ezekben az években sem. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjat kapott – mások mellett Hodek József tsz-elnökkel, Péter Gyula lakatossal vagy Spisák István blokk-kitoló munkással együtt, 1952-ben pedig elindíthatta a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben saját meséit, gyermekverseit is közzétette. A hatalom kegyeit élvezö Zelk Zoltán ekkor nyújtott segítő kezet az egyre inkább kegyvesztetté váló fiatal Nagy Lászlónak, akit munkatársként maga mellé vett, biztos megélhetést teremtve számára. Rajta kívül is több mellőzött írónak biztosított publikációs teret. Szinte valamennyi visszaemlékezésből kitűnik Zelk mindenek fölötti embersége és jó szándéka, melyet a politika sem tudott elfojtani benne. „Nagy csalódáshoz nagy hit kell” – írta Illyés Gyula. Zelk Zoltánnak a csalódását is saját élményei idézték elő. Csoóri Sándor Költők Zámolyon című esszéje hűen dokumentálja ennek a nagy csalódásnak egyik első pillanatát. Miután a fiatal Csoóri Sándornak szembesülnie kellett a szülőfalujában folyó rombolással, a parasztok kisemmizését jelentő terménybegyűjtéssel, padláslesöpréssel, lehívta Zámolyra a kor két elismert költőjét: Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt, hogy ők is saját szemükkel győződhessenek meg a helyzetről, a vidéki Magyarország intézményes tönkretételéről. Amikor az éjszaka közepén jöttek a végrehajtók az állatokat összeszedni, és éppen egy öreg paraszttal, Csoóri Sándor keresztapjával fenyegetőzött és kiabált a végrehajtó, még a védelmére

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

kelő Csoórit is megfenyegették az Államvédelmi Hatósággal, ami akkoriban „nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott”. Zelk Zoltán indulatosan közbeszólt. Gazembemek nevezte, és felelősségre vonta a hangoskodót, hogy az életüket veszik el az emberektől, ha elviszik az állatokat. A kérdésre, hogy ugyan ki mondja ezt, válaszként Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költőként mutatkozott be a vendég. Csoóri visszaemlékezése szerint erre a következő felelet jött: „Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!” Zelk Zoltán ezután egész éjszaka kérdezett és szitkozódott, és fölállt és leült, és azt hajtogatta, hogy ez nem Magyarország, ez a munkaszolgálat folytatása halottak nélkül. Csoóri Sándor így összegezte az éjszaka élményeit és azok hatását a költőre: „Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, és azután a börtönig.” Mindez 1955-ben történt. Egy évvel később – Márai Sándort idézve – „egy nép azt mondta: elég volt.” Zelk Zoltán is a forradalom lelkes támogatója lett, majd annak leverése után – más írókkal, így Háy Gyulával, Déry Tiborral vagy Eörsi Istvánnal együtt – őt is börtönbe zárták. Három évet kapott, de másfél év után, 1958-ban amnesztiával szabadult. Szabadulása nem lehetett valódi ünnep számára, és nemcsak az ország helyzete miatt. Felesége egy héttel korábban, édesanyja pedig egy nappal a szabadulást követően meghalt. Az emberi élet mélypontjaiból gyakorta felszárnyal a költészet madara, néha szinte beláthatatlan magasságokig. Zelk Zoltánt is életének ez a mélypontja indítottaSirály című, halhatatlan költeményének megírására. Amikor a hitében megcsalt, egzisztenciájában lesüllyedt és a halál révén szeretteitől is megrabolt költő megy „az utcán sehova”, és eltűnnek, összegabalyodnak előtte az utak, mintha egy erdei labirintus poklába száműzték volna a börtön tisztítótüzéből, nem marad más neki, mint a gyógyító vers, a fájdalmak művészetté (s)írása. A „megyek se ide, se oda” tehetetlenségének érzése közben régi emlékképek villannak a halott kedvesről, a közösen átélt múlt árnyairól és fényeiről; a fájdalom és a vád érzései kavarognak benne: „Nem láthattam holt arcodat - / kifosztották a gyászomat”. A Sirály tökéletes szerkezetével, a villogó asszociációk nyomán születő eredeti képeivel, és a gyász ilyen művészi erejű megfogalmazásával nemcsak a Zelk-életmű csúcsát jelenti, hanem a magyar költészet nagy versei között is helye van. 1956 után Zelk Zoltánnak minden sora vállalható, tiszta, és az ötvenes évek második felétől rátalált arra a hangra is, amely összetéveszthetetlenül sajátja lett és a legnagyobbak sorába emelte őt. 1963-ban jelenhetett meg újabb verseskötete, a Tűzből mentett hegedű. A címadó vers Vörösmartyra visszautaló soraiban a költő kötelessége: a szólás mellett tesz hitet bármilyen körülmények között: Tűzből mentett hegedűddel mihez kezdesz, szegény cigány? csiholsz-e még nótát belőle, vagy vályogot vetsz ezután? Kezedben régi kincsed roncsa, a fája üszkös, húrja lóg, de próbáld csak, tán fölzeng rajta, a keserűt, a ríkatót. A hatvanas években lassan rendeződni látszott az élete. Társat talált a fiatal irodalomtörténész, Sinka Erzsébet személyében. Prózaíróként is kiteljesedett: rendszeres jegyzetírója lett az Élet és Irodalomnak, valamint a Tükörnek. Gyermekverseit és meséit egyre többen ismerték, szavalták, fészket rakott általuk az ifjú szívekben. AzÁkombákom vagy az Este jó, este jó örök klasszikusai gyermekvers-irodalmunknak. Meséi közül a Párácska állt hozzá a legközelebb. De nemcsak hozzá. Egyik utolsó,Gyászbeszéd című versében, ahol ezt kívánja: „Tersánszky Józsi Jenő mondjon / gyászbeszédet a temetésemen”, a kívánságok közé beilleszti: „és mondja el a Párácska mesémről, / hogy többet ér szerinte, / mint százegy költemény: // hadd piruljak holtomban is...”. A rövid mese egy kis, göndör felhőről szól, aki mikor megnő, elbúcsúzik szüleitől: apjától, aki villámokat szóró, bűszke felhőnek szeretné látni, és anyjától, aki szelídségre, az erdők és a virágok szeretetére inti. Útja során Párácska megsajnálta a szomjas ágakat, a megsárgult füveket, és bár alig volt már ereje, de a búzatáblában álló gazda kérésére is esőt szórt a kalászokra. A szél pedig hiába kereste ezután Párácskát: „eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben”. Csodálatos példázat az életfeladat beteljesítéséről és

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

az áldozatvállalásról, valamint a művészet feladatáról is: segíteni a szomjazó világon - tekintet nélkül az áldozat következményeire. Zelk Zoltán népszerű költő volt és emberként is szeretnivaló. A lóversenyek és a focimeccsek lelkes látogatója, a kártyaasztalok és az irodalmi társaságok bohém hangadója, aki nemcsak nemzedéktársaival, hanem a fiatalabb írógenerációkkal is megtalálta a hangot, szeretett a körükben lenni. „Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!” – emlékezett vissza Csukás István. A fájdalom mellett a derű hangjai is megszólaltak lírájában, szívesen írt vidám üzeneteket pályatársainak, költői játékokban, vetélkedőkben is részt vett. Özvegye, Sinka Erzsébet dokumentumszerű hitelességgel írta meg Zelk Zoltán életrajzát, amely 2000-ben jelent meg Két hold alatt címmel. Egy nehéz életű, de az életet mindennél jobban tisztelő ember alakja bontakozik ki benne. Kései lírája újabb fordulatot jelentett pályáján. A legendás hipochondriája mellett is egyre betegebb költő utolsó korszakában végletekig lecsiszolt, tartalmában elmélyült, szabadabb formájú, gyakran töredezett szerkezetű, a kimondás helyébe a sejtetést áhító, szürrealista képvilágú, mégis a hétköznapok talaján álló, modem költészetet teremtett. A végső kérdések és számvetések, a múltat leltározó és rendező emlékezés, a kései rácsodálkozások és a búcsú költészete ez. Zelk Zoltán ugyanazt próbálta megfogalmazni néhány sorban, mint hosszabb verseiben: emberlétűnk örök kérdéseit. Nem érte be kevesebbel: az élet mélységeit és magasságait bejárva a lényeget kutatta, és - bár néha tévutakon járt, de végig az igazságot kereste. Ö fogalmazta meg a magyar irodalom talán legszebb kérdését Felelj, ha vagy! című kétsorosában: Szélfútta levél a világ. De hol az ág? de Kl az ág? Ilyen kérdések után föl kell tenni egy másik kérdést, amely már nem költői: választ kíván. De hol van Zelk Zoltán? De ki volt Zelk Zoltán? Véghelyi Balázs

Urbán-Szabó Béla: Szenvedéstörténet „Jób könyve” alapján A Biblia, mint széppróza, történetek laza füzére. Általában az elbeszélő jelleg a domináns, az egyik kivétel Jób könyve. A bevezető és a befejező részt leszámítva, ez a könyv dialógusra épül. A forma, mint keret, jó alapul szolgál ahhoz, hogy a Jób könyve nem csak az Ószövetség, de az egész Biblia egyik legfilozofikusabb része legyen. Minél inkább fölfedezzük filozófiai mélységét, annál inkább mainak érezzük. A modern ember mai kételyeire, sorskérdéseire is ráismerhet ebben a bibliai könyvben. Először is nézzük meg melyek ezek a legfontosabb kérdések: Egy hivő ember számára mi a szenvedés oka? Mi a szenvedés értelme? Lehet-e a megpróbáltatások között is hinni? Tévedhet-e Isten? Mit jelent a hivő ember kételye? *** Elemzésünk kiinduló alapja lehet, hogy vannak igazságok, amelyeket elfogadunk igaznak anélkül, hogy ezek igazságtartalmát bizonyítani akarnánk, bizonyítanunk kellene. Jung ezeket nevezi Válasz Jób könyvére című írásában úgynevezett lelki igazságoknak. Jung példának Krisztus születését hozza föl. A hívők szerint Krisztust szűz anya szülte, a nem hívők szerint ez természeti képtelenség. Ami az egyik oldal számára fizikai valóság, az a másik oldal számára ad abszurdum. A felek között érdemi vita ezen az alapon nem folytatható. Blaise Pascal Gondolatok című munkájában ugyanebben a problémakörben azt mondja, hogy bár Isten léte racionálisan nem bizonyítható, mégis hinni kell, mert mi van akkor, ha tévedünk. Jung és Pascal álláspontja összecseng. Sőt, Jung továbbmegy, szerinte a Biblia lelki igazságok kinyilatkoztatása. Ha ezt elfogadjuk, innentől kezdve – függetlenül attól, hogy hívőkről vagy nem hívőkről van szó – Jób története örök példázat valamennyiünk számára. ***

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Jób könyve keret-elbeszélés. Azzal kezdődik, hogy Jób istenfélő, kerüli a rosszat, családja van és gazdagsága. A befejezésben pedig mindez visszaáll. Jób története egy pozitív helyzetképpel indul. A Sátán azt mondja az Úrnak, hogy Jób nem ok nélkül féli az Istent. Ha elveszítené anyagi javait, majd káromolná ő az Urat. Az Úr felhatalmazza a Sátánt, hogy tegye próbára Jóbot, mindenét elveheti, csak őrá magára nem vethet kezet. Jób anyagi javainak elvesztését türelemmel veszi: „Az Úr adta, az Úr vette el.” A Sátán tévedett, anyagi javainak elvesztése miatt Jób nem káromolja az Urat. A Sátán azt mondja, hogy további próba szükséges, másképp beszél majd Jób, ha beteg lesz. Jób azonban ekkor is istenfélő marad: „Ha a jót elfogadtuk az Úrtól, a rosszat is el kell fogadnunk.” *** Ez az a pont azonban, ahol Jób már kezd meginogni. Megkereste három barátja a bajokat hallva, Elifáz, Bildád és Cófár. Jób elemző perlekedésbe kezd. További kérdések is adódnak a korábban jelzetteken túlmenően: Van-e összefüggés hit és anyagi jólét között? Van-e összefüggés hit és egészség között? Lehet-e Istennel szemben morális igényünk? Mérhető-e az ember sérelme, szenvedése Isten mindenhatóságával szemben? Jób akkor „lázad”, amikor elveszítette anyagi javait, családját, egészségét. Akkor, amikor gyakorlatilag elveszítette földi kapcsolatait. Jób önvizsgálatot tart, a történések miértjére keresi a választ. Büntethet-e az Isten a jóért is? *** A három barát arról győzködi Jóbot, hogy az ember istentől kapja a csapásokat, de ennek oka végül is mindig az ember bűne. A bűn különféleképpen jelentkezhet, de a büntetés egyetlen esetben sem maradhat el, mert Isten igazságos. Az egyik barát, Elifáz, véleménye szerint nincs tiszta ember a földön, ártatlanul senki sem szenved. Minden szerencsétlenség és csapás Isten méltó büntetése az emberen: „… pusztult-e el valaki ártatlanul és irtottak-e ki valahol becsületes embereket?” „Alkotója előtt tiszta-e az ember?” Elifáz türelemre int, mert akit a Mindenható megsebez, azt be is kötözi. „Honnan vegyek erőt a várakozásra?” Jób nem érti barátját. Miért a feddés? A másik barát fölvetése, hogy Jób gyermekei bűne miatt szenved, s ez végső soron az ő bűne is. A harmadik arról szól, hogy Isten számon tartja a titkos bűnöket is. A barátok egyöntetű véleménye, hogy ami történt Jóbbal, az nem véletlen, az okot mindhárman Jóbban keresik. Szerintük Jób nem tehet mást, be kell látni bűnét, és könyörögnie kell. A három barát álláspontja kutakodó bölcsesség. Kívülről nézik Jób szenvedését. Nem érintettek a problémában. Oksági választ keresnek, de barátjuknál nem jutnak tovább. ***

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Jób ellenben nagyon is érintett. Ő is keresi a választ a miértre. Elsősorban önmagában. Mindig oda lyukad ki, hogy tudja, ártatlan és ártatlanságának az Isten a tanúja. Biztos igazában, tudja, hogy igaz úton jár, Istennel szemben akarja védeni magát: „Isten előtt kívánom védeni ügyemet.” „Amíg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom. Igazságomhoz ragaszkodok, róla le nem mondok.” Tudja, hogy a vele történt igazságtalanság Istentől származik és Isten az, aki mindezt helyre teheti: „Még most is ímé az égben van az én bizonyságom és az én tanúim a magasságban! Csúfolóim a saját barátaim, ezért az Istenhez sír fel az én szemem.” Jób biztos abban, hogy nem önmaga miatt fordult el tőle Isten. Nem tud a Sátánról és próbáról. Kételyei vannak. De igaza lehet-e Isten előtt? Úgy hiszi, Isten tévedett, igazságtalan vele szemben. Még sem rendült meg a hite. Hetedik válaszában így szól: „Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat. Bár tudnám, hogy hol találom istent?” *** Jób befejező beszédét követően barátai kifogynak az érvelésből, ők többet nem szólalnak meg. Megszólal viszont Elihú, aki megharagudottra Jóbra, amiért igaznak tartotta magát Istennel szemben. De három barátjára is haragudott, mert nem találták meg a kellő választ, pedig bűnösnek találták Jóbot. Elihú fiatal, akiben annyi a mondanivaló, hogy majd szétveti. Az ő véleménye az, hogy Isten fenyítése, élete jó az ember számára, ezért hamis Jób okoskodása, amikor tiltakozik ez ellen. Isten igazságos ítélet tart, vagyis az sem indokolt, hogy Jób panaszkodik sorsára. Elihú szavaira Jób nem reagál. Ennyiben ez egy hosszú monológnak tekinthető, amivel előkészíti Isten első beszédét Jóbhoz. *** Isten két beszédet mond, mindkettő önmagáról szól. Szavai nem igazolják a barátokat, de nem is veszi védelmébe Jóbot sem. Isten szabad és hatalma korlátlan, semmilyen tettért nem lehet felelősségre vonni. Jób tudomásul veszi Isten szavait. Ez a tudomásulvétel belátás és megnyugvás a döntéseit személyesen hozó Isten akarata előtt. A szenvedés, mint Isten döntése, hittel és a szabadulás reményével fogadható csak el. Isten megelégeli Jób szenvedését, ebben az értelemben kiállta a próbát, megjutalmazza hitéért. Jób visszanyeri boldogságát. Urbán-Szabó Béla

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Szinay Balázs: Szegénység egy gazdag országban Alapvetés Mint, ahogy egyetlen társadalmi jelenséget sem érdemes pusztán profán, anyagias szempontok alapján vizsgálni, mert ez csak féligazságokhoz vezet, a szegénység kérdéskörének tárgyalása szintén nem választható le egy-egy ország, nemzet saját szellemkincséhez való viszonyának vizsgálatáról. Minden ország először szellemében, szellemiségében, tartásában szegényedik el s csak aztán az anyagiak terén. Igaz ez Magyarországra is, mely végtelenül szegénynek tűnik, ha az egy főre eső államadóság mértékét vesszük alapul, ugyanakkor páratlanul gazdag, ha nyelvében és hagyományában őrzött szellemkincsére tekintünk. Mint minden más esetben is, Magyarország elszegényedése a mindenkori lakosság saját nemzeti szellemkincséhez való viszonyában keresendő. Egy nemzet addig élő, míg élő szellemi kultúrája, hagyománya. Ez esetben elég csak például Indiára gondolni, mely ország felbecsülhetetlen értékű vallási és filozófiai írásokat hagyományozott a világra, egyedülálló módon őrizve az emberiség évezredes spirituális kincseit, valamint annyi tanítót és tudósembert, mint semelyik más nép. India az időszámításunk előtti időkben, többek mellett szellemi nagyhatalom volt, mely a mai napig érezhető módon hatást gyakorolt a világműveltségre. Ugyanakkor az elmúlt évszázadok során bekövetkezett idegen megszállásnak, elnyugatiasodásnak, elanyagiasodásnak, elkapitalizálódásnak köszönhetően a világ valaha volt egyik legnagyobb szellemi kultúrája lakosságának többségét tekintve ma nyomorban él, ősi tudásáról megfeledkezve, hagyományait elhagyva. Igaz ez akkor is, ha India a mai napig a leghagyományőrzöbb nemzetek egyike. Ahogy megtörtént ez Indiával, megtörtént más nemzetekkel is, köztük Magyarországgal. A magyarok ősei az időszámításunk előtti időkben nem csak fizikai értelemben, de a szellemkincset tekintve is nagyhatalomnak számítottak. Egyes fejtegetések még azt is kijelentik, hogy a magyar kultúrában gyökerezik az ősi világkultúra egészének gyökere. E tekintetben a magyarokra szintén hagyományőrző szerep jutott. Ősi szellemkincsünket sokáig generációról generációra örökítették, amíg az idegen befolyás ennek gátat nem szabott, a magyarságot ugyanis folyamatos támadás érte szellemkincséért. Soha egyetlen népet ennyi támadás nem ért történelme folyamán, ennek belátásához elég csak végigtekinteni történelmi múltunkon. Mindenestre ősi kultúránk nyelvünkben, meséinkben, krónikáinkban, népművészetünkben és egyéb forrásokban teljes egészében ránk maradt. Más kérdés, hogy az ezek megismerésére és megértésére vonatkozó lehetőségeket elvágták. Aki például költőként, történészként vagy más helyzetben felszínre igyekezett hozni ezt az elveszett tudásanyagot, ellehetetlenítéssel, megvetéssel találta szemben magát. Ahogy pedig egy nemzet eredeti helyzetének és identitásának tudata elveszik, előbb-utóbb összetartása és anyagi javai is elvesznek. És ahogy bekövetkezik ez nemzeti szinten, úgy bekövetkezik egyéni szinten is. Ahol nincs nemzettudat, ott előbb-utóbb a kisebb társadalmi intézmények összetartozás tudata is elveszik, míg végül a családtudat elveszte után, kizárólag az egyéntudat marad a felszínen. Így alakul ki az identitás nélküli, magára hagyott, bizonytalan biztonságérzettel rendelkező, állandó félelemben élő ember, akinek élettevékenysége arra korlátozódik, hogy pillanatnyi jóllétét biztosítsa. A szegénység nem arról szól, hogy nincsenek rendelkezésre álló anyagi javak – mert azok mindig vannak, az elosztás rossz, kevesek kezében halmozódik fel az anyagi javak egésze –, a szegénység az identitás elveszéséről szól. A helyzet pedig fonák. Ugyanis az, akinek az alapvető életfeltételei nem biztosítottak, először élelmet keres és nem szellemkincse után kutat, ha viszont egy nemzet nem kutat szellemkincse után, anyagilag is ellehetetlenül. Ez esetben a kérdés kulcsa tehát az eredeti szellemiség elhagyásában van, mivel az az ősidőktől fogva adott, míg az anyagi javak forgó eszközök egy ember és egy nemzet életében is. Pontosan ennek okán érdemes egy kis kitekintést tenni a ma élő ember szellemiségére. Szellemi körkép Ma a világra egyfajta módon felülről, vagy kívülről rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne. Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lévő térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglepőbb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekvő nem cselekvés állapo-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

ta. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna. Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak paszszívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják őket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül, minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéből az igazmondókat száműzi, közösségeiből kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a hűség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ő márpedig kereső, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak tűnik. Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a létezés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keresőt, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a fő kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én?, hanem, hogy Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati tőke. Ez a tőketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati tőke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati tőkéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és ember-kereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki először raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké. Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Márpedig a ma embere nem szolgálni akar és nem szerelmes a létbe. Az ilyen tudatlan ember uralkodni akar, hatalomvágy fűti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt száműzi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego, a valós egot, mely az őszinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglepő. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított hűségben sem. Annál, pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejtőbb, hogy még csak nem is igyekszik hű lenni magához, mert az önmagához hű ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelelően vágyik arra, hogy megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja. Elvonatkoztat tőle minden lehetséges úton, jelentőségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. A szendergő jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el. A felelősség Ma a világ és benne Magyarország is egyre súlyosbodó értékválsággal küzd és erről a többség nem hajlandó tudomást venni, vagy, ha igen, ezzel kapcsolatos személyes felelősségét tagadja, a helyzet megoldását áthárítja azokra, akikről úgy véli, hogy hatalmi befolyással bírnak. Ugyanakkor a rendszerváltással beömlő idegen kultúra térhódításának jóváhagyása nem egészen arra világít rá, hogy ez pusztán néhány, éppen hatalmon lévő kisebbség felelőssége volna. Ugyanis, ahogy a rendszerváltozással elhaltak korábbi értékek, viselkedési rutinok, úgy akadtak új eszközök és lehetőségek is a magyarság kezébe, azt pedig, hogy egy-egy társadalmi változásra miként reagál egy közösség, legalább részben mindig maga választja meg. A rendszerváltás és az azóta eltelt idő pedig valamelyest azt bizonyította, hogy vannak, olyan eszközök, melyekkel nem tudunk helyesen bánni, ha birto-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

kunkba kerülnek. És ez a kijelentés elsősorban az erkölcsi vonatkozást érinti, ugyanis az említett jelenség hatása abban mutatkozik meg, ahogy bánunk egymással. Mint, ahogy minden társadalmi jelenség a népesség egészét érinti, a szegénységet sem lehet vizsgálni egy kisközösség vagy néhány társadalmi szervezet felelősségeként. A szegénység össztársadalmi kérdés. A kérdéshez való viszonyában pedig a nemzet szellemisége mutatkozik meg. A szegénységhez való viszony arra mutat rá, hogy miként tekint az ember a másik ember létbizonytalanságára, mennyire tiszteli polgártársa életét, élethez való jogát, emberi méltóságát. A kulcskérdés az, hogy az ember mennyire engedi azt, hogy a másik embernek jobb legyen, akár a saját maga kárára is, vagy rosszabb, a maga javára. Ott, ahol nincsen összetartozás érzés, és stabil, évszázadokra, évezredekre visszanyúló közösség- és hagyománytudat, ez megengedhetővé válik. A kérdés túlmutat a pusztán nacionalista, vagy politikai eszmék világán. Ez a kérdés egész egyszerűen és konkrétan pusztán emberi, erkölcsi kérdés. Az ember veleszületett erkölcsi érzékéhez kötött. Az egyedüli indok ennek figyelmen kívül hagyására pedig csak az alapvető emberi, erkölcsi értékektől való eltávolodás lehet. A szegénység, mint élethelyzet Az világos, hogy a szegénységben élő ember alapvető alkotmányos és emberi jogaival teljes mértékben semmiképpen sem tud élni, hogy pontosan mekkora ez az arány, az szegénységének mértékétől függ. Ez az arányosság pontosan leírható Abraham Maslow képletével. Maslow elmélete szerint a legalapvetőbb rendű emberi szükségletek a létfenntartás szükségletei, a legmagasabb rendűek pedig az önmegvalósítással összefüggésbe hozható szükségletek. A legalapvetőbb és a legmagasabb rendű szükségletek között a hierarchikus rendszer alapján a következők állnak a hierarchiában elfoglalt helyük szerint, emelkedő sorrendben: a létbiztonsággal és védelemmel kapcsolatos szükségletek, szociális szükségletek, az elismerés és megbecsülés szükségletei. E képlettel leírva a szegénységet, mint élethelyzetet egyszerűen levonható a konzekvencia, hogy minél szegényebb valaki annál kevesebb esélye van az önmegvalósításra, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kiépítésére, saját, alapvető biztonságérzetének megteremtésére, mert ezek biztosítása a modern piacgazdaság viszonyai között egyedül a pénztőkétől függ. Ahogy pedig József Attila már 1924-ben megírta: „Aki szegény, az a legszegényebb.„ Szociológiai vizsgálatok sora írja le, hogy a szegénység egyértelmű társadalmi kirekesztettséggel jár. A szegény emberek nyilvánvalóan hiányt szenvednek a társadalom vagyoni és kulturális tőkéjének érdemi elosztásakor. A szegény családba született vagy idő közben elszegényedő családban élő felnőtt életesélyei halmozottan hátrányos helyzethez vezethetnek. A szegény sorsú gyermeknek, ha csak nem szakad ki a szegénységből, esélye sincs a társadalmi átlaghoz viszonyított normális életpályát bejárni. A fejlődéséhez szükséges élelmezést, egészségügyi ellátást nem kapja meg, megfelelő oktatásban nem részesül, és a szegénység okozta személyiségtorzulások következtében a biztonságérzetet nyújtó családi közeg is csak hiányosan biztosított számára. Így felnőttként a társadalomba beilleszkedni nem képes, mivel „versenyképes” életpályája nincsen. Érzelemvilága, biztonságérzete sérült, a szükséges képesítésekkel nem rendelkezik, anyagi tőke nem áll rendelkezésére, fiatal felnőttként esélyek nélkül kezdi meg önálló életpályáját. Mivel versenyképes „életpályát” nem tud felmutatni, további kudarcok érik, melyek hiábavalóság érzetét erősítik. Jó esetben talál magának valamifajta kereső tevékenységet, megélhetési forrást és alapvető szükségleteit biztosítani tudja, rosszabb esetben nem boldogul és a szociális ellátórendszer segítségére szorul, még rosszabb esetben feladja életét, vagy deviáns életpályára lép. A Magyarországon a ’94-s nagy munkanélküliségi hullám kapcsán végzett vizsgálatokból tudjuk, hogy a munkanélküli ember a munkanélkülivé válást követő időszakban ugyanazokon a mentális stádiumokon megy keresztül, melyeket Elisabeth Kübler-Ross a haldoklás és a halál kapcsán kimutatott, ezek: 1. a probléma elutasítása és izoláció; 2. düh, irigység, harag 3. alkudozás; 4. a veszteség érzése, depresszió; 5. elfogadás, beletörődés. A munkanélküliség vizsgálatok két dologra derítettek fényt: 1. a legtöbb munkanélküli nem jut el az elfogadás, beletörődés stádiumáig és megreked a korábbi stádiumoknál, ennek következtében személyisége lényegesen sérül; 2. ha el is jut az elfogadás stádiumáig, az elfogadás nála nem tiszta helyzetértékeléshez és a megoldás meglátásához vezet, hanem apátiához, lemondáshoz. Mindez a szegénység szempontjából azért érdekes, mert a szegény sorsa jutott emberek ugyanezeken a stádiumokon mennek keresztül egyéni életpályájuk során, és viselkedésük, helyzetértékelésük, problémakezelési stratégiájuk is megegyezik a munkanélküliség vizsgálatok kapcsán a munkanélküliek viselkedésével összefüggésben kimutatott eredményekkel, nem beszélve arról, hogy a szegénysor és a munkanélküli lét szorosan összefügg.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

A felnőttkori elszegényedés, szegénnyé válás különösen aktuális kérdés az utóbbi évek belföldi gazdasági viszonyait tekintve. A 2008-ban bekövetkezett és azóta is tartó gazdasági válság mostanra újabb, a ’94-shez hasonló munkanélküliségi hullámot eredményezett, nem beszélve a fokozatosan tetőződő hitelválságról. Egyértelmű, hogy e két tényező együttes fellépése katasztrofálisan hatott a magyar lakosság életére. A munkanélküliség hatásairól korábban már volt szó, az ez estben is érvényes. Viszont a helyzethez fűződő lakáshelyzet bizonytalanság és a közüzemi számlák fizetési képtelenségének veszélye okozta érzelmi feszültség demoralizáló hatása korábban nem látott és meg nem tapaszt lelki terhet jelent a csapdahelyzetbe került lakossága számára. Csapdahelyzetről itt azért lehet beszélni, mert azok a családok, akiknek az életére kihatással volt és van a válság, egyszerűen nem tudnak jól, elég jól dönteni, mivel számukra minden lehetséges probléma megoldási lehetőség veszteséggel jár. A helyzet így vázolható fel röviden: Azok számára, akik 2008 novembere, vagyis a válság kezdete előtt főként deviza alapú lakáshitelt vettek fel, a havi hiteltörlesztő részlet a kétszeresére, háromszorosára emelkedett. Ez az arány azóta sem csökkent jelentős mértékben. Ahhoz, hogy a megemelkedett törlesztő részletet a havi lakásfenntartási költségek mellett egy család fizetni tudja, plusz bevételekre, kiegészítő jövedelmekre lett volna szüksége. Ezzel szemben a cégek elbocsátással reagáltak a kialakult helyzetre, így egy-egy család összbevétele nemhogy nőt volna, de csökkent. Ebben a helyzetben a családok döntési helyzetbe kényszerültek: vagy a megemelkedett törlesztő részletet fizetik, vagy a lakásrezsit. Azért, hogy lakhatásukat megtartsák, és a hitelszerződést a bank nem bontsa fel, a bankhitelt törlesztették, minek hatására jelentős lakásrezsi hátralékok keletkeztek. Ugyanakkor, ha a család nem akarta, hogy a közüzemi szolgáltatásból kikapcsolják, vagy hogy fizetését letiltsák, illetve, hogy a keletkezett rezsihátralék végrehajtás alá kerüljön, legalább részletekben el kellett kezdenie törleszteni a lakásrezsit és annak hátralékát. Mivel a munkavállalás lehetőségei tovább szűkültek, a család ismét döntési helyzetbe kényszerült: vagy a rezsit fizeti, vagy a bankhitelt. Az időközben megemelkedett rezsiáraknak köszönhetően viszont a rezsifizetés és a közüzemi hátralékok kiegyenlítése lehetetlenné vált. Ennek következtében vagy azért vesztette el valaki a lakását, mert a rezsit nem tudta fizetni, vagy azért, mert a bankhitelt nem törlesztette. A bevezetett banki kedvezmények, engedmények nem változtattak jelentősen a helyzeten, míg a munkanélküliség fokozódott. A helyzet egyértelmű vesztesei azok voltak, akik munkaerő piaci kvalitásaikat vagy kapcsolati tőkéjüket tekintve nem tudtak legalább kiegészítő, de legfőképpen főállást vállalni. Basil Bernstein megállapításaiból is tudjuk, hogy a társadalomban való boldoguláshoz háromfajta tőke szükséges: 1. pénztőke; 2. kapcsolati tőke; 3. kulturális (vagy ismereti) tőke. A magyar munkaerőpiacra rátekintve egyértelművé válik, hogy abban már a válság bekövetkezése előtt is elsősorban a kapcsolati tőkének volt a legjelentősebb szerepe, vagyis, aki ismerős révén álláshelyet tudott szerezni, az munkához és így jövedelemhez juthatott. Majdnem, de csak majdnem ennyire fontos szerepet játszott a válság előtt a munkavállalásban a tudás vagy ismereti tőke, tehát a megszerzett képesítések és a munkagyakorlat mennyisége és minősége. E tekintetben már a válság előtt is megfigyelhetőek voltak a munkaerőpiac torz működésének vonásai a munkavállalás tekintetében, mivel munkához elsősorban az jutott a tudástőke által, aki aktuálisan piacképes szakképesítéssel rendelkezett, nem pedig az, akinek jelentős munkatapasztalata volt, illetve a képzési rendszer ésszerűtlen működtetésének köszönhetően rengeteg olyan szereplő lépett a munkaerőpiacra, aki gazdasági szempontból haszontalan szakmát tanult. Ezek az arányok a válságot követően felerősödtek. A korábban hátrányos munkaerőpiaci helyzetben lévő rétegek (pályakezdők, idősek, kismamák, valamilyen fogyatékkal élők stb.) helyzete tovább romlott, mivel kapcsolati tőke nélkül még az aktív korban lévő, piacképes szakmával rendelkező munkanélküliek előtt is beszűkültek a munkavállalási lehetőségek. A helyzet pedig megint elsősorban mentális szempontból különösen aggasztó, ugyanis egyre növekvő embertömegek érzik azt, hogy nincs rájuk szükség! És akkor még nem esett szó azokról a társadalmi rétegekről, akik a válság előtt is mélyszegénységben éltek. A helyzet azért félelmetes, mert például a rendszerváltás előtti évtizedekben tilos volt Magyarországon szegénységről, vagy munkanélküliségről beszélni, ma viszont lehet, de látszólag nincs a helyzetre hathatós megoldás. Ez pedig tartósan rombolja a közmorált. Néhány gondolat erejéig érdemes e fejezetben az egyes generációk életmódja és életpályája közötti különbségekre is kitérni, mely egyébként is gyakori feszültségforrás a társadalmi együttélés tekintetében. A ma aktív munkavállalói korba lépő generáció és e csoport nagyszülői generációjának életmódja, életpályája között hatalmas különbségek mutatkoznak. Mindkét generáció élete más miatt, más módon volt nehéz, de a nagyszülői generációnak noha a korábbi rendszer hátrányaival szembe kellett néznie, viszont a létbiztonság sokkal elérhetőbb volt számára, munkához szakképesítés nélkül viszonylag könnyen jutott (pl. nyolc osztály elvégzése után lehetett tanító), lakáshelyzete az olcsó bérlakásoknak, szolgálati lakásoknak, vagy a kedvezményes tanácsi kölcsö-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

nöknek köszönhetően sok esetben egész egyszerűen megoldható volt. A szülői házat 18-22 évesen biztonságban elhagyhatta. A mai fiatal generáció alapvetően más rendszerbe születik bele. Életlehetőségei kivívásáért versenyeznie kell. Elhelyezkedése minimum piacképes felsőfokú szakképesítéshez és nyelvismerethez kötött. Műveltségében Európai vagy inkább világpolgárnak kell lennie. Versenyképessé válása érdekében képeznie kell magát. Amíg pedig képzi magát a legtöbb esetben a szülői házat elhagyni nem tudja, így minimum 25-30 éves koráig a szülőkkel közös háztartásban él. A családalapítás, a gyermekvállalás ideje kitolódik számára. Családi tőke hiányában lakáshoz jutni a szükséges önrész hiánya miatt gyakran még hitellel sem tud, esetleg albérletet bérelhet. Ha mégis lakáshitelhez jut, kérdés, hogy képes-e azt fizetni? Mivel saját, egyéni életpályájára kell koncentrálnia a gyermekvállalás sok esetben elmarad, sőt még az igény sem lép fel erre vonatkozólag. Ha mégis, ahogy egy tanulmány írta a gyermekvállalás – még a rendelkezésre álló családtámogatások mellett is –: öngyilkosság. Magyarország minden tekintetben elsősorban külföldi ideológiákat, szervezési modelleket követ. Mára teljes mértékben elsajátította a szabadpiaci viszonyokhoz hozzárendelhető gondolatiságot, mely szerint ma bárkiből lehet bármi! Ami önmagában véve teljesen igaz, de az az ideológia, amit például a médián keresztül is folyamatosan sulykolnak, nem mutat rá a felkiáltás árnyoldalára. Ugyanis bárkiből lehet bármi, de lefelé és fölfelé is! A gyors reakciókészségű, tanulékony, alkalmazkodó állampolgár, aki a szükséges anyagi vagy kapcsolati tőkével rendelkezik, valóban bármit elérhet. Mások számára viszont könnyen adottá válhat a gyors és támogatásmentes társadalmi lecsúszás. A piac szabad áramlásának köszönhetően bármikor fel lehet emelkedni, és bármikor alá lehet zuhanni. Felül a lehetőségekben nincsen határ (pedig ez se jó), alul pedig semmilyen eszköz, vagy rendszer nem fogja fel a lefelé zuhanót. A fentlét ugyanakkor csak a folyamatos versenyben maradás mellett lehet tartós, míg a lentlét hosszas, kitartó, szorgalmas cselekvés mellett is. Az idegen ideológiák átvétele tehát magával hozta a mintatársadalmak működési modelljeinek hátrányait is. Ráadásul alapvetően is egy olyan társadalmi felépítményre lett ráerőltetve, melyre nem feltétlenül volt alkalmazható. A folyamatos európai és világpolgárrá válás nyomása mellett Magyarországnak saját belső feszültségeivel is folyamatosan küzdeni kellett és kell. Addig pedig, amíg belül nincs rend, az a bázis sem áll rendelkezésre, melyre a világpolgárságot építeni lehet. Ennek eredménye a társadalmi tanácstalanság és a teljes identitásvesztés állapota. Egyéb támpontok híján a magyar állampolgár most kényszerűen külföldi modelleket követ életmódjában. Mindeközben saját szellemkincse, gazdasági szereplőnként való jelenléte felőrlődik. A magyar piacról egyértelműen kiszorultak a magyar termékek. A Magyarországon világviszonylatban egyedülálló termékkincsek külföldre kerülnek, vagy kihasználatlanul vegetálnak. Ma szinte kivétel nélkül külföldi, vagy külföldi mintára létrejött műsorokat nézünk, idegen divat szerint öltözködünk, tanulunk, gondolkodunk. Ugyanakkor a történelem kíméletlenül rámutat arra, hogy egy társadalom valóban sikeres csak akkor lehet, ha saját ideológiai érdekeit és hagyományait követi. A nemzeti bizonytalanság tudat és a nehéz sorsú emberek énképének alakítása szempontjából a média jelenleg különösen káros tevékenységet végez. Mégpedig azért, mert a következőket hirdeti: bárkiből lehet bármi, bárki helyettesíthető bárkivel, a plasztikus, alkalmazkodó, gyakran csalással és erőszakkal előrejutó ember sikeres lehet. Ezen kívül például egy átlagos esti TV műsorban nagyjából annak lehetünk tanúi, hogy aki már egyébként is sikeres, az hogy válik még sikeresebbé, illetve azért, mert sikeres, mennyire boldog életet tud élni, főként mert rendelkezik az ehhez szükséges anyagi fedezettel. Ha pedig a néző elhiszi, hogy itt bárkiből bármi lehet és ennek csak az az akadálya, hogy ő nem birtokolja az ehhez és boldogsághoz szükséges tőkét, életét és saját személyét értéktelennek fogja tartani. Ha nem hiszi el, hogy itt bárkiből bármi lehet, akkor is feszültséget él át, mert tudja, hogy ebben az országban csak azoknak lehet még jobb a helyzete, akiknek már egyébként is jó. A legfontosabb szerepe és felelőssége ebből a szempontból a hírműsoroknak van, hisz a néző nagy százaléka pusztán ezekből tájékozódik a világ aktualitásairól. A híradónak alapvetően az volna a funkciója, hogy tájékoztasson arról, amit a világról általánosan tudni illenék, közölje a közösség (jelen esetben Magyarország) örömhíreit, felhívja a figyelmet a közügyekre, közproblémákra (pl. szegénység). Ezzel szemben a híradóban semmi másról nem hallani, mint bulvárhírekről, halálesetekről, bűncselekményekről. Sajnos az egyéni felelősséget itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert a néző választja meg, hogy mit néz. De, a kérdést semmiképp sem lehet ennyivel elintézni.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Következtetések A Magyarországon kialakult helyzetet sokan felismerték és egyre több szerveződés alakul például a szegénység kérdésének kezelésére is. Ezek a szerveződések azonban elsősorban a kérdés anyagi oldalával foglalkoznak. Itt így nem történik egyéb, mint piaci átcsoportosítás. A társadalmi vagyon egy része átcsoportosul egyik helyről a másikra enyhítve valamit a rászorulók fizikális nehézségein, de tartós megoldás és főként mentális segítségnyújtás ez esetben sem születik, történik. Azt régóta tudjuk, hogy anyagi eszközökkel csak tüzet oltani lehet, illetve, hogy a megelőzés sokkal olcsóbb volna, mint egy-egy probléma kezelése. A nem elég jól körvonalazott célok és a konkrét célcsoportra való pontatlan fókuszálás miatt a szociálpolitika gyakran gazdaságtalanul működik. De nem ez a legnagyobb baj! Elsősorban olyan szerveződésekre volna szüksége az országnak, amely a gondolkodásmódját tartja egészséges mederben. Az elmúlt évtizedek folyamán kialakított gondolkodásmódra és társadalmi reflexekre kitekintve nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben az országban az ember embernek farkasa lett. Ha a nép szenved, elsősorban azért szenved, mert tagjai egymás ellen fordultak, versenytársaivá váltak polgártársaiknak. Ezen csak oly módon lehet változtatni, ha a lakosság gondolkodásmódját minden generációt érintően vissza sikerül terelni egy korábbi, kiegyensúlyozottabb, emberibb mederbe. A legfontosabb feladat ezzel kapcsolatban a fiatal generációk nevelésével összefüggésben adódik. Minden fiatalnak egészen kiskortól el kell sajátítania az emberré válás, az állampolgárrá válás kritériumait. A társadalomba való beilleszkedés kulcskérdése pedig nem egy adott szakképesítés megszerzése kell, hogy legyen, hanem egy egymásért felelősséget vállaló közösségbe való beilleszkedésé. Hogy pontosan milyen eszmerendszer elsajátítása mentén lehet mindezt megvalósítani az nem kérdés. A Magyar szellemi hagyomány a világ egyik leggazdagabb hagyománya. Példaértékű szellemkincsünk van! Ilyesfajta lelki és szellemi táplálékkal kitöltve a jelenlegi tanácstalan űrt, újra megnyílik a lehetőség egy lelkiekben és gazdasági értelemben vett gazdagság felé. Hosszas dolog lenne külön részletezni, hogy mit és pontosan hogyan kéne átalakítani ahhoz, hogy ez az ország visszanyerje a hitét és építkezni tudjon, mivel mára a helyzet a végletekig ki lett élezve. Az egész felépítmény ingatag lábakon áll. Legegyszerűbben azt lehet mondani, hogy mindent újra kéne gondolni, aztán ismét fel kellene építeni egy magyarságot. Ezt sehogy máshogy nem lehet végrehajtani, mint egységben. A kulcsfogalom minden esetben az összefogás. A különféle jóléti szerveződések legfontosabb szerepe abban lehet, hogy közös célokat definiálnak, összefognak és olyan szellemi kampányt indítanak, mely képes átalakítani a közgondolkodást. Ki kell alakítani az egységtudatot. A közös célt mindenki ügyévé kell tenni. Tudomásul kell vennünk, hogy a másik élete a mi életünk is. Az egy nemzethez tartozók sorsa összetartozik. Ahogy bánunk egymással, közös sorsunk is olyan lesz. Ehhez leginkább egy dologra van szükség: arra, hogy merjünk! Sajnos, alapfogalmak újradefiniálására kell sort keríteni. Le kell fektetnünk ismét, hogy mit jelent a hűség, a felelősség, az igazmondás, az igazságosság és a felelősség. Mint nemzet, újra meg kell születünk és fel kell nőnünk feladatainkhoz. Ha ezt sikerül megvalósítanunk, akkor leszünk képesek felnőni ahhoz a gondolathoz, amit Vörösmarty Mihály fogalmazott meg a Gondolatok a könyvtárban című verse utolsó soraiban: „Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!” A szegénység kérdése tehát elsősorban szellemi, spirituális kérdés. Ott, ahol egységtudat van és a nép összhangban él eredeti természetével, hagyományával nem létezik szegénység. Mindenkire vigyáznunk kell, mert az indviduumban csak az képeződik le, ami megszületett és érvényre jutott a kollektívumban. Egy valóban gazdag nép elsősorban lelkében gazdag és csak ennek következményeként válik lehetségessé, hogy anyagi értelemben is gazdag lehegyen. Ha egy-egy ország szellemi hanyatlását összevetjük anyagi hanyatlásával az ok-okozati összefüggés világosan kimutatható. „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket.” – mondta Jézus. Ez az üzenet pedig most minden eddiginél aktuálisabb, ugyanis a legfőbb kérdés az: tudunk-e szeretetben összefogni? „Amíg minden magyar testvér nem fog össze minden magyar testvérrel, nem lesz feltámadás ebben a hazában. Sem szellemi értelemben, sem lelki értelemben, sem pedig anyagi értelemben.” – mondta egy előadásában Born Gergely, magyarságkutató. Magyarország a szeretet országa, a Föld szíve. Ha ez az ország beteg, a világ is beteg, ha azonban képessé válik a gyógyulásra, fényt hoz a világba is. Ezért pedig mindnyájan tehetünk, sőt ez mindnyájunk felelőssége! Szinay Balázs

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Múlt és jelen (Püspökladányi morfondírozásaim) Az egyiptomi piramisokkal egyidős települések nyomaira bukkantak a kutatók a város térségében. Azóta lakott hely ez a vidék. Hogy akkoriban kik lakták, vita tárgyát képezi a szakértők körében, de nem elhanyagolandó kultúra birtokában lehettek, mint azt a Kincses-domb ásatási leletei bizonyítják. Európában sehol máshol nem bukkantak hasonló úgynevezett „katakomba sírokra”. Ez a temetkezési mód fejlettebb társadalmi viszonyokra utal. Ilyen típusú sír csak a közösség kiemelkedően jelentős személyiségeinek juthatott osztályrészül. Ebből következik, hogy egy fejlett, megosztott társadalom kultikus temetkezéséről van szó. (Sajnos a felüljáró építésekor megsemmisült.) A város neve gyermekkorom emlékeit hozza felszínre, szinte hallom a vasúti hangosbemondó hangját, ahogy bejelenti a pesti gyorsat. „Gyorsvonat érkezik Budapest - Szolnok - Püspökladány felől a második vágányra!” Igen, a vasút… Maga a város ugyanúgy jelentős szerepet tölt be a vasút világában, mint a vasút a városéban. Miután 1858. április 24-én megnyitották a nagyváradi vonalat is a fővárost a Partiummal, s Erdéllyel összekötő vasút megváltoztatta a környék arculatát. Meghatározóvá vált a vasúti közlekedés számára épp úgy, mint Püspökladány számára. A vasút egy fontos csomóponttal gyarapodott a város – akkor még mezőváros – életében nagy változást hozott. Sok száz családnak biztosított megélhetést és kitörési lehetőséget a röghöz kötöttségből. A helyzete felől szemlélve nem is olyan meglepő ez a meghatározó jelleg, hiszen több tájegység találkozásánál fekszik, s ez rányomja bélyegét úgy földrajzi, mint szellemi értelemben. A Hajdúság, Bihar, Nagysárrét és a Nagykunság adnak itt egymásnak találkát. És persze a Hortobágy! Ebbe a földműves-pásztorkodó világba tört be a vasút elhozva a nagyvilág szellemét megnyitva a kaput egy polgáriasodó világ felé, anélkül, hogy a régit lerombolná. Megnyílt a világ. Kitárultak a távolság kapui! Nem okozott gondot eljutni az ország legtávolabbi sarkába sem. Soprontól Nyíregyházáig, vagy Nagyváradon át Erdély nagyvárosaiba is. Húszban aztán ez a kapu bezárult, s maradt a döbbenet. Ez 1920-ban történt. Negyvenben egy kicsi időre félig kinyílt ez a kapu, de négy év múlva újra bezárul, s erősebben, mint eddig bármikor. Mostanában próbáljuk megint nyitogatni… Inkább a járható utakról szólnék. Vonzó lehetőséget hoztak a főváros és nagyobb városok piacai. A szabadjeggyel rendelkezők jól ki is használták a lehetőséget – saját termékeikkel rendszeresen felkeresték budapesti vásárlóikat. Ezzel egészítették ki a család bevételét. Hogy meglepődtem, mikor először láttam egy takaros portán, hogy selyempapíron, meg vászonterítőkön mindenütt tészta száradt. Cérnametélt, széles laska, csigatészta. „Talán lakodalomra készülnek?” – kérdeztem. „Dehogyis!” – mosolyodott el a háziasszony. „Szombaton viszem fel Pestre. Már megvan a helye.” Csodálkozó arckifejezésemet látva még hozzátette. „Állandó vevőim vannak, és legtöbbször megrendelésre viszem a tésztát. Ezzel pótolom a konyhapénzt!” Máshol azt találtam, hogy a család apraja-nagyja csirkét kopasztott. Ez se lakodalomra készült! Mindezt ma megőrizni nem könnyű a globalizáció és a silány, olcsó áruk dömpingje mellett… Térjünk kicsit még vissza az időben, hátha erőt adnak a dicső múlt emlékei a jelen küzdelmeihez! A múlt század elején dr. Szilágyi Lajos így ír az itteni népről: „… ennek a népnek szerte az országban nincsen párja. Egyszerű fiai, jóformán kevés kivétellel, valamennyien eszesek, okosak, szorgalmasak, becsületesek; bámulatosan józan az ítélőképességük, higgadtak, megfontoltak, a huncutságon könnyen átlátnak. Természetük alapjában véve kissé gyanakvó, de ez nem csoda, mert sok emberben és sok kérdésben csalatkoztak…” Ilyen vélemény után méltán büszkék lehetnek magukra a város és a térség lakosai! Mikor ide költöztünk, Püspökladány még alig pár éve szerezte meg a városi rangot, de már büszkén viselte! Járdái minden utcában voltak, de az úttest bizony nagyrészt jócskán sáros maradt. Első rendelési munkanapomon, a kocsim bele is ragadt a beteg háza előtt, hogy alig tudták hárman kitaszítani. Ez azonban már elég rég volt! A sáros kisváros, amelyik alig kapta meg 1986-ban a városi rangot, a szemem előtt nőtt szép, rendezett helyiséggé. A kis vegyes üzletek este nyolckor zártak – áruházaknak híre –hamva sem volt. A közüzemi csatorna alig látott el többet, mint a tömbházakat és közintézményeket. Vendéglő ellenben volt öt, vagy hat. Aztán megindult a fejlődés, gyarapodás. Ma mindenki láthatja, aki nyitott szemmel jár, mekkora utat tett meg az elmúlt huszonöt év, de különösen az utóbbi évtized alatt. Élnivaló, szeretnivaló város lett! És az emberek? Az embereket megszerettem, elfogadtak, befogadtak. Röviden ennyi. Azonban van itt még valami – nem az volt az első találkozásom Püspökladánnyal, hogy idejöttem. Testvér

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

bátyám első munkahelye volt a város, a negyvenes évek elején. Ide helyezték, mint soproni erdőmérnök gyakornokot. Mikor említettem neki, hogy hova jövök dolgozni, akkor mondta ezt el nekem lelkesen. Mindjárt más szemmel néztem a várost! A napokban együtt utaztam Debrecenbe egy Erdélyből érkezett korombeli ifjú hölggyel, akivel, nagy vehemenciával emlegettük fel közös ismerőseinket. Egyszerre rákérdezett, hol is lakom? Mikor megmondtam, így kiáltott fel: „Ott ahol az a sok szobor van?” Elgondolkoztam a megjegyzésen, és rájöttem, igaza van. Mennyi sok szép szobor díszíti városunkat! Közel húsz nagyobbat számoltam össze, nem beszélve a szoborparkokról. Az 1996-ban a IV. Nemzetközi Kőszobrász Szimpozion – melynek városunk adott otthont – alkalmával készült alkotásokat a Fürdő előtt, a Petőfi utca végében helyezték el, s a mai napig is ott díszítik a fürdő előtti teret. Legelső emlékem olvasmányélményemhez kapcsolódik Krúdy Gyula kapcsán, aki utazásai során szívesen ebédelt a püspökladányi vasúti vendéglőben, a restiben. Így ír: „Bármilyen lassan is halad a vegyesvonat, egyszer mégis csak megérkezett Ladányba, minden vegyesvonattal utazó álomstációjára.” Majd átszellemülten felsóhajt: „Májgombócleves volt…” Ma már hiába keresem a hajdanvolt resti hangulatát, sehol sem találom. A kedélyes utazásokat mára felváltotta a rohanás. De hát, változnak az idők. O tempore o mores! – kiáltott fel már Cicero is jó kétezer évvel ezelőtt. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Nincs helye mégsem a nosztalgiázásnak, hiszen nem csak a régi kedves emlékeink változtak, hanem sok minden egyéb is, ami mind pozitív változást hozott az életünkbe. Ahogy eltűntek a kátyús, sáros utcák, s helyüket modern útburkolat foglalta el, úgy tűntek el a roskatag régi házak, s helyüket egészséges, tiszta épületek foglalták el. A „kis kút, kerekes kút” helyett is ma már vezetéken jön be a konyhába az ivó víz, s a mosdótál helyett csempés fürdőszobában mossa le magáról az ember napi fáradtságát. A „vörös postakocsi” helyett pedig villamos vonatok száguldoznak az ország egyik végétől a másikig. A hajnaltól estig tartó robot helyet számtalan szolgáltatás, és technika könnyíti meg a munkánkat, életünket, szolgálja kényelmünket. Mégis ne feledjük, hogy a múltba nézni nem haszontalan, mert elődeink példája alapul szolgál a jövő épületének szilárd megalapozáshoz. Ismernünk kell elődeink munkáját, küzdelmét, hogy örülni tudjunk a mának. Jó, ha tudjuk, mennyi álmatlan éjszakát, fizikai és szellemi erőfeszítést követelt még egy olyan mai szemmel egyszerű dolog is, hogy mobiltelefonunkba bepötyögtetjük, a bezárt kapu előtt állva: „Anyu, engedj be!” Ezeknek a változásoknak, a múltnak és a jelennek részese Püspökladány is. Dr. Bige Szabolcs Csaba

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Varga Nóra: Korhelyleves Kinyitotta a szemét és már kiáltott is. – Aladár! – inkább erőtlen nyöszörgés volt ez. Egy darabig várt az elsötétített szobában. Kidugta a kezét a jó meleg paplan alól, majd visszahúzta. Többször megismételte a mozdulatot, aztán elunta. Hogy még mindig nem jött be senki, újra kiáltott. – Aladár! Aladár! – kétszer mondta egymás után, és mintha a hangjába is nagyobb erő költözött volna. Még várt, képzeletében fiatalkori ismerőseinek rég halott arcai villantak fel. Dacos, duzzadó bicepszű, öntudatos tizennyolc, megfontolt, életük delén lévő, családnak élő huszonöt-harminc éveseknek, kik belefásultak a napi robotba és az éjszakai gyereksivításba, vagy éppen ötven felettieknek, akiknek a sörözés és a meccs mellett nincs más gondjuk, csak hogy mikor menjenek nyugdíjba. Memóriája frissen őrizte a negyven-ötven év előtte eseményeket, míg a jelenről szinte alig vett tudomást. – No mi az? – nézett be egy borzas fejű, álomittas siheder. – Papa már felébredt? Hiszen még alig múlt hét óra. Hirtelen iszonyú rosszul lét tört rá, alig kapott levegőt. Hideg veríték ült csapzott, ráncos homlokára, keze elgyengülve markolászta a gyűrött lepedőt. – Rosszul vagyok – nyögte kínok között. – Az ám, még hogy rosszul van! – replikázott a langaléta fiú bosszúsan – Már ezzel etet bennünket vagy tizenöt éve! Még hogy rosszul van… – és nagy lendülettel csapta rá az öregre az ajtót. Most valóban rosszul érezte magát. Légszomj gyötörte, és halálfélelme volt. Úgy érezte itt a vég. Aztán néhány perc múlva megnyugodott, és mintha a mellkasa is felengedett volna, újra tudott lélegezni. Gondolatai visszatértek családjára, és a legkisebb unokájára, Aladárra. Méltánytalannak tartotta a fiú viselkedését, és megindulva gondolt saját jóságára. Pedig a valóságban zsarnok volt. Mióta a majdnem százhúsz kilós mama, a felesége kihullott mellőle, az albérleti néhány év kivételével a gyerekeknél élt, és nem is rosszul. Nyugdíjából sosem adott egy fillért sem a közös kasszába, az egészet a hóbortjaira költötte el. Néhány esztendeje, mikor még fürgén mozgott, és a vérnyomása is nagyjából rendben volt, akkor még szerette az elegáns ruhákat. Minden inghez megvolt a színben hozzáillő nyakkendő, valamint az öltönyökkel harmonizáló cipő is. És a friss virág sosem hiányozhatott a gomblyukból. Szerette mindennek megadni a módját: úriasan reggelizni a tejivóban, vagy pezsgős vacsorára vinni néhány kétes hírű hölgyikét. Ilyenkor nem sajnálta a tízezreseket, hadd lássák ezek a kis nők, hogy ő még mindig a régi gentleman. A méregdrága, ötcsillagos szállodákban is ő volt a legnagyobb gavallér, amikor éjszakára felvitte a riadtan vihorászó lányokat, akiket egészen megszédített a pénz és a pompa. Lassan felült és bütykös lábait belerakta az ágy elé készítetett puha mamuszba. Megkapaszkodott az éjjeli szekrénybe és felállt. A botja után tapogatózva óvatosan megindult az ajtó felé. Nagyon gyöngének érezte magát és a homályban sehol sem látta a sétapálcát. – Aladár! – bukott ki belőle a sóhaj, melyet valami csoda folytán az unoka meghallott és már adta is az ébenfából faragott, az óegyiptomi keselyű fejű istennőt, Nehbetet mintázó botot. – Jöjjön papa reggelizni – hívta kedvesen a nagyapját, mert már megbánta az iménti heveskedését. – A kedvence, szalonnás rántotta lesz friss kávéval. Azzal karon fogta a csoszogó öreget és türelmesen vitte az étkező irányába. De neki valahogy nem tetszett az egész. Gyomra háborogva tiltakozott a tojás és a szalonna szagától, inkább egy kis vajas pirítóst evett volna. A kávé sem hangolta jobb kedvre, helyette teát kívánt. Mégis, mint valami mártír, megadóan nyelte a rántottát. Zsírja elcsöppent a frissen vasalt, fehér damaszt abroszra. Itta hozzá a reszelős feketekávét tejjel, és azt kívánta, bárcsak tíz évvel fiatalabb lenne. Akkor még saját ura volt akaratának, és nem kellett vezetgetni, mint egy hátulgombolóst. Nagyon megalázónak érezte helyzetét, és szeretett volna rajta változtatni. Reggeli után sétálni indult. Aladár, vagy Julis, a lányunoka lerázhatatlan, masszív pitbullként vele tartott. Ez is fájt neki, hogy sehová sem mehet egyedül. Mindig szemmel tartotta valaki. De ha már itt volt az unoka, hát igyekezett a dolog jó oldalát nézni. Hiszen lábai hamar elfáradtak, és mindig a zebra közepén akartak összecsuklani. Ilyenkor jól jött Aladár erős karja, vagy Julis puha tenyere, amibe kapaszkodva remegő lábakkal, elfúló lélegzettel, de átért a túlsó oldalra. – Legalább valami hasznotokat látom – morogta ilyenkor a foga között. Minden egyes lépésért meg kellett harcolni. Minden nappal egyre távolibbnak tűnt a ház mellett fekvő szép, gondozott park. Jobb szeretett Aladárral menni. Mert amikor a parkba értek, igaz, hogy a fiú rögtön lepasszolta őt egy padra, mondván, hogy megszomjazott, és eltűnt a nem messze álldogáló kiskocsma irányába, de pontosan egy óra múlva megjelent. Jó, lehet, hogy kissé spiccesen, de nem bánta, mert ilyenkor neki is hozott egy nagyfröccsöt. Ha Aladár az egyetemen volt, akkor Julis, Aladár nővére kísérte el. Julis kissé molett, alacsony huszonöt éves nő volt. Pontosan olyan töltött ga-

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

lamb formájú, amilyennek szerinte egy nőnek lennie kell. Neki ne magyarázza azt meg senki, hogy kellemes dolog egy rakás zörgő csontot ölelgetni. Ebben az egy dologban igazi szakértőnek tartotta magát. Ebédre mindig otthon voltak. A visszafelé út kissé könnyebben ment, mert egészen fellelkesült a parkban látott formás női bokáktól, no meg a nagyfröccstől, amit unokájától kapott. Hogy milyen huncutságokat ki nem találnak ezek a mai lányok! Csak nevetgélt magában, amikor a rövid szoknyákra és a szinte mindent szabadon hagyó blúzokra gondolt. Az ebéd rendszerint csendes volt. Hétköznap hárman voltak, a lánya Ilus, Julis és ő. Hétvégén Aladár és a veje is itthon evett. A veje Imre egy nagy multinál volt igazgató, szépen keresett. Így Ilusnak sem kellett állásba mennie, nem volt rá szükség. A cégtől kaptak egy flancos kocsit is, és minden évben kétszer mentek tengerpartra nyaralni. Illetve telelni. A fene se érti, mi a jó abban, hogy olyan messze utaznak el, ahol a magyart senki sem érti meg, és a repülővel is bármikor történhet valami. Inkább maradnának itthon, a pénzt pedig szépen el lehetne pezsgőzni, vacsorázni. Na de Imre nem volt ilyen korhely. Amikor túl voltak az gasztronómia szépségein, akkor ő egy órácskára lefeküdt szundítani. Az utóbbi években megint rémálmok gyötörték. Ébredéskor izzadt testtel, zavartan motyogott és eltartott néhány percig, amíg magához tért. Megnyugodva nyújtózott végig a süppedő franciaágyban. Körülnézett, szinte itta magába a drága bútorokkal berendezett szoba képét. Kicsit még gondolkodott, például megromlott egészségén is sokat morfondírozott. Nagyon bántotta, hogy nem tud régi kedvteléseinek hódolni, mint azelőtt öt- tíz éve. A halál mindennap eszébe jutott. De csak, mint nagyon távoli, valamikori elkerülhetetlen esemény. Arra sosem gondolt, hogy na, ma lesz az utolsó napom. Mindig úgy érezte, hogy ez az egyre romló testi és egészségi állapot csak átmeneti. Majd rendbe jön, hiszen túlélte ő a Don-kanyart és a szibériai hadifogságot is, pedig úgy hullottak mellőle az emberek, mint ősszel a légy. Igaz, amikor a sok viszontagság után végre hazaért, annyira le volt gyengülve, hogy hónapokig még beszélni sem volt ereje. Na meg kedve sem. Sokáig álmodott a becsapódó gránátok fütyülésével, jó cimboráinak halálordításával. Az orosz tankok testet megreszkető dübörgésével, a széttrancsírozott emberi maradványokkal. Néhány lábujját amputálni kellett, mert lefagyott a mínusz ötven fokos hidegben. Úgy gondolta, hogy megjárta már a poklot, ezért a halál nem fog hamar elbánni vele. Eszébe jutott az a kora tavaszi nap, amikor a hosszú hadifogság után újra átlépte apró vidéki házuk küszöbét. Felesége eszeveszett öröme, a kis Ilus megszeppent hallgatása, aki meg sem ismerte az apukáját. Aztán az orvosok, ápolónők sürgölődése körülötte. Az éter és frissen vasalt ágynemű szaga még a bőrébe is beleivódott. Hónapokig feküdt a kórházban, majd egy késő nyári délután haza mehetett. Csakhogy addigra elvették a lakást, és egy komfortnélküli szoba-konyhát utaltak ki nekik. Hazaárulónak, horthysta bitangnak bélyegezték. Nehéz idők voltak, Ilon gyenge idegzete nem bírta a megpróbáltatásokat. Igaz, kövér, nagydarab asszony volt mindig, de az idegei érzékenyek. Ő pedig nem akarta látni szenvedését, kislánya éhezését, mint a strucc, homokba dugta a fejét. Kevés pénzük volt, mert őt a rovott múltjával egy öntödébe vették fel munkásnak, Ilon pedig a lépcsőházat takarította, ahol laktak. Szeretett az öntödében dolgozni, mert nem kellett gondolkodni. Elbódította a meleg, a kicsapó gőz és fémszag. Gépiesen tette a dolgát, és amikor megkapta az éhbérnek is kevés fizetését, sosem akart hazamenni. Inkább pezsgőzni vitt néhány útszéli nőt. Hát ez volt akkoriban az ő korhelykedése, amely nem volt egyéb, mint menekülés a nyomorúságos élet elől. Fájdalmas visszaemlékezés a háború előtti szép időkre, amikor, mint ludovikás tiszt tette a szépet a kivágott, drága ruhákban ékeskedő, finom francia kölni illatot árasztó, előkelő hölgyeknek a kaszinóban. Csakhogy Ilon ezt nem értette meg, és annyira elhidegültek egymástól, hogy a köszönésen kívül szinte semmit sem beszéltek. Szemével körbepásztázta a szobát. Apróra megszemlélte a sötétkék függönyöket, a szép kis asztalt a székkel, az éjjeli szekrénykét és a franciaágyat. Talpával jólesően matatott a puha padlószőnyeg bolyhaiban. Eszébe jutott az a nap, mikor Ilon örökre elment. Iluska már egyetemista nagylány volt. Valahogy sikerült bekerülnie az orvosira, bár őt még mindig ellenségnek tartotta a rendszer. A felesége rokonai segítettek, akiknek volt néhány egyetemi profeszszor barátja, így szemet hunytak Ilus származásán. A gyárba jöttek érte a szomszédok, hogy menjen haza, mert nagy baj van. Mire a lakásba értek, Ilon már kiszenvedett. Ott feküdt merev tagokkal, nagy teste szétterült a pamlagon. Akkor nem sajnálta, inkább örült, hogy végre kedvére dorbézolhat. A temetésen kevesen voltak. Kicsi, szegényes szertartás volt, ahol a pap csak eldarálta a szokásos szöveget, a részeges kántor pedig elénekelte a kötelező énekeket. Csak amikor földbe engedték, akkor érzett valamiféle szánalmat. Ilus zokogott, és évekig nem beszélt vele, mert őt okolta az anyja haláláért. Ez fájt neki. Úgy érezte, nem érdemli meg a lánya megvetését. A pezsgős vacsorákhoz és az alkalmi cimborákhoz menekült vigaszért. Már nem az öntödében dolgozott, hanem portás volt egy kis cégnél. Az is fájt neki, amikor a lánya diplomaosztójára meg sem

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

hívták. Kihagyták, mint valami nem kívánatos, korcs személyt. Albérletről albérletre vándorolt. Az úrias külső és a pénzszórás még mindig élete része volt. Szinte betegesen ragaszkodott ehhez. Inkább nem evett, de a kis nőket, akiket felszedett, luxusszállóba vitte. Egyik ilyen átmulatott éjszaka után felkeléskor nem tudta mozgatni a jobb karját és a beszéde is furcsa volt. Zsibbadtnak érezte az arca jobb felét. A hölgyike, aki vele aludt remegve telefonált le a portásnak, és zavartan, kapkodva mondta el a betegség tüneteit. Az orvos megvizsgálta, majd azonnal mentőt hívott. Agyvérzés, ezt hallotta. – Apuka! – mintha messziről érkezett volna hozzá a hang. Erőlködve nézett fel, és először meg sem ismerte Ilust a fehér orvosi köpenyben. – Hát itt dolgozol? – reszelősen tört fel a hang a torkából. – Aztán jól vagy-e? – akarta kérdezni, de elröstellte magát. Ilus a lehető legjobb ellátást biztosította az apjának, amit csak a kórház nyújtani tudott. Kétszemélyes szobába rakatta, ahol egyedül lehetett. Nem kellett senki horkolását, nyögését hallgatnia. Egy hétig feküdt az intenzíven, aztán hazaengedték. Hála a gondos ápolásnak nem bénult le sem a karja, sem arcának jobb fele. Igaz kicsit nehézkesebben ment a beszéd, és az ujjait sem tudta úgy használni, mint azelőtt. De azt mondták szerencséje van, és ő is így érezte. Sok év után először hagyta el hálaima az ajkát. Fogadkozott, hogy megváltozik. Ilus nem engedte visszamenni a koszos albérletbe, hanem magához vette. Akkor már Imre, a későbbi férje a vőlegénye volt. Igaz, még nem a mostani luxuspalotában laktak, csak egy előkelő negyed háromszobás társasházában, de neki mégis külön szobát biztosítottak. Az esküvőn újra elemében érezte magát, és gálánsan udvarolgatott az összes szépasszonynak. No persze a jófajta borocskának sem tudott ellenállni, amit Ilus nem is hagyott szó nélkül. Olyannyira összevesztek, hogy úgy döntött elköltözik tőlük. – Nem tud megváltozni! – kiabálta magából kikelve a lánya – Maga már sosem tud megváltozni! Korhely volt, az is marad! Gyűlölöm, mert tönkre tette az anyámat! – Másnap fuvarost fogadott és mire a lányáék hazaértek a munkából, ő már el is hurcolkodott. Kicsoszogott az előtérbe. A botját az ajtó elé támasztva találta. Fogta, és elindult a konyha irányába, ahonnét isteni mandulás illatok jöttek. Hirtelen roppantul megkívánta a süteményt. Nyála elcseppent fonnyadt ajkairól, le a mamuszára. – Már fel is ébredt apuka? – fogadta nevetős arccal a lánya – Azt hittem tovább tetszik pihenni. Üljön csak le, mindjárt kész a sütemény! – mutatott az egyik bordó selyemhuzattal bevont, magas fatámlás székre az asztalnál. – Ilus… - motyogta a nevet. Hirtelen csordultig telt a szíve iránta szeretettel, és meg akarta ölelni, ezért visszafordult. – Apuka üljön már le! – szólt rá bosszúsan Ilus – A végén megégeti magát! Így aztán a pillanat elszállt, csak az érzés zakatolt még egy darabig a szívében. – Aztán Aladár hol van? – kérdezte kissé megnyugodva. – Aladár volt a kedvence. Nem csak a tilosban elkövetett fröccsözés miatt, hanem mert büszke volt a magas, jókötésú, finom arcú fiatalemberre. Titokban abban reménykedett, hogy katonai pályára megy. De Aladárt nem vonzotta a hadsereg, villamosmérnöknek tanult. – Nemsokára itthon lesz – futottak mosolyba Ilus arcán a szarkalábak. – Egyetem után a barátnőjével találkozik bent a városban. – Így, apuka egyen! – tette elé a lánya a szép fehér porcelán tányért. Rajta a porcukorral megszórt, illatozó mandulás kiflik. Ínycsiklandó finomságok. – Az elköltözést nagyon hamar megbánta, ám makacssága nem engedte, hogy könyörögjön. Ott folytatta, ahol nemrég abba hagyta. Nyugdíjkor három napig dorbézolt, aztán a hónap végéig nyelte az éhkoppot. Régi vágású büszkesége azt mondta, különb legény ő annál, hogy még egyszer kórházba kerüljön. Nem is került, de Iluska a hajléktalan szállón szedte össze, mert már félévi bérlettel tartozott a házi úrnak, aki egyszerűen kidobatta. Nem sajnált semmit, csak hogy a szép ruháit, cipőit ott kellett hagyni a kapzsi főbérlőnél. Most igazán fogadkozott, hogy megváltozik, mégis néhány hét után újra előtört régi, rossz természete. Ivott és nőzött, mint egy legényember. Még a fiatalokat is megszégyenítette virtuskodásával, pedig már a hatvanötöt is betöltötte. Iluskáék már négyen voltak, így nagy családi házat vettek, hogy mindenkinek meglegyen a külön szobája. Futotta rá, hiszen Imre fontos állásban volt, és akkor még Ilus is dolgozott orvosként a kórházban. Néhány éven belül Imre még feljebb lépett a ranglétrán, így Ilus otthon maradt a gyerekekkel. – Majszolgatta a süteményt, közben szürcsölte a finom, fekete teát. Belsejét átmelegítette a forró ital.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

– Apuka ne kapcsoljam be a tévét? – kérdezte tőle a lánya. – Most kezdődik az a sorozat, amit mindig tetszik nézni. Leült a tévé előtt terpeszkedő drappszínű bőrkanapéra és az óriásképernyős televíziót nézte majdnem három óra hosszat. Akkor elunta a bugyuta sorozatocskákat és a szobájába botorkált. Leült az ágya szélére és hirtelen elfogta az az ismeretlen, hideg érzés, ami mostanában annyiszor kínozta. Lerúgta a mamuszokat és lefeküdt, hátha jobban lesz. A hűvös, szorító érzés azonban nem enyhült, sőt erősödött. Zihálva kapkodta a levegőt. – Ilus! – utolsó erejét megfeszítve kiáltott érte. Annak felbukkanó arcát látva kissé megnyugodott. – Korhelylevest… Korhelylevest főzzél nekem lányom… - az álla leesett, feje furcsa szögbe dőlt rá a vállára és nem mozdult többé. Varga Nóra

Zoltay Lívia: A „tehén” – Le kéne fogynod! – hallotta a jól ismert szöveget, majd rögtön utána az elmaradhatatlan röhögést. Harminc éve voltak házasok, ebből az első öt év volt jó. Most, hogy a gyerekek kirepültek, már csak ketten maradtak. Amit eddig, a sok munka és intézni való, no meg a gyerekek miatt legtöbbször elengedett a füle mellett, az most már egyre jobban kezdte zavarni. Nem értette, mit kellene tennie. Felnevelt két gyereket, dolgozott, vezette a háztartást, és kiszolgálta ezt a büdös bunkót. Fogyókúrára már nem maradt ideje, vagy inkább energiája, bár arra azért próbált figyelni, mit és mennyit eszik. Kövérnek nem volt mondható, inkább molettnek, amolyan töltött galamb-formájúnak tűnt, de hát így, ötven fölött már akármit csinál, nem lesz hatvan centis a dereka, mint amikor megismerkedtek. De szép is volt! Nem így beszélt akkor ez az ember! Futott utána, egyszer még a villamosra is felugrott egy szál gyönyörű, vörös rózsával, alig bírt felkapaszkodni a robogó járműre, még meg is tapsolták az utasok, ahogy a rózsával a fogai közt egyensúlyozott, miközben mohó pillantásaival egyre csak őt, Krisztinát kereste. Akkor mondott volna ilyeneket! A szülei nem akarták, hogy hozzámenjen ehhez a tirpákhoz, ahogy nevezték. – Az egy dolog, hogy tanulatlan, műveletlen bunkó, de dolgozni sem szeret, és valahogy olyan sunyi szemei vannak! – kántálta Krisztina anyja. Ám őt hat lóval sem lehetett elvontatni a fiútól. Megesküdtek, aztán jöttek a gyerekek. Egy fiú, és egy lány. Krisztina hamar visszament dolgozni, tanár volt egy gimnáziumban, ahogy a szülei és a nagyszülei is. Generációkon át szívták magukba a tudást, náluk természetes volt, hogy otthon is úgy lapozgatják a könyveket, ahogy más az újságot. Tóni azonban nem szívesen olvasott, legfeljebb a sporthíreket futotta át valamelyik lapban. Krisztina szerette, és elfogadta olyannak, amilyen. Semmi mást nem várt el a férjétől, csak ugyanezt. Amióta a gyerekek elköltöztek otthonról, Tóni mintha vérszemet kapott volna, egyre intenzívebben alázta a feleségét. A „le kéne fogynod” – megállapítás kiegészült durva, sértő jelzőkkel, úgymint: – Na, tolass ide a vacsorával, te kövér disznó! Meg: – Állj már arrébb, te tehén, nem látom a hájas seggedtől a tévét! És: – Úristen! Te napról napra egyre kövérebb vagy! És minden egyes megjegyzés után, mintegy kísérő-jelenségként előtört Tóni torkából az artikulálatlan, idióta röhögés. – Hö-hö-hö-hö, hö-hö-hö-hö! – hallatszott, megfejelve olykor egy tekintélyes büfögéssel. Ez az ember a férjem. A gyerekeim apja, gondolta Krisztina, s napról napra érezte, nem akarja, nem bírja ezt tovább. Egy szép májusi délutánon Tóni fütyörészve indult el a munkából. Hazaérve azonban olyan látvány fogadta, amire álmában sem gondolt volna. Három egyforma bőrönd sorakozott szépen, egymás mellé rakva, az ajtó előtt. Megpróbált bejutni a lakásba, de a kulcsa nem nyitotta a zárat. Egy percig kétségbeesve állt, majd, miután felfogta, hogy kivágták, eszeveszett dörömbölésbe kezdett. Teljes erejéből ütötte az ajtót, és közben ordított. – Engedj már be, te buta tehén, az anyád úristenit, mi a franc bajod van? A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a „tehén” csinosan, kifestve, arcán büszke mosollyal, eddig rejtett energiáinak birtokában, magabiztosan állt férje, a büdös bunkó előtt. Tóninak leesett az álla, ahogy meglátta a feleségét. Ez már sok volt neki. – Fogd a bőröndöket, és takarodj innen, amíg szépen mondom, te érzéketlen, gusztustalan féreg! Ma beadtam a válókeresetet! Költözz anyádhoz! – hadarta Krisztina, majd teljes erőből bevágta az ajtót. Tóni csak állt ott tétován, az álla még mindig leesve. – Nem értem. Nem értem. Vajon mi lelte az asszonyt? – dünnyögte, s közben a fejét vakarta. Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Zoltay Lívia: A szag Évek óta érezte azt a jellegzetes szagot, valahányszor elment az ajtajuk előtt. Magában öregszagnak hívta, pedig tudta, hogy nem minden idős embernek van ilyen, mégis, valahogy összekapcsolta a két dolgot. Dohos szag, igen, talán így lehetett leginkább körülírni. A lakás a földszinten volt, garzon. Csak egyszer, vagy kétszer látta belülről. Az öregek hívták többször is, hogy nézzen be hozzájuk, de soha nem volt ideje. És az a fura szag. Azért sem ment be. Az idős házaspár mindkét tagja jóval elmúlt már nyolcvanéves. A férfi hat évig volt hadifogságban, ezt még a szülei mesélték gyerekkorában, mikor folyton kérdezgette őket, mit tudnak az öregekről. A nőről azt mondták, valamikor bölcsődében dolgozott, gondozónőként. Gyerekük nem született. Hogy nem lehetett, vagy nem akartak, senki sem tudta. Azt már régen észrevette, hogy a nő mindig, mintha félne valamitől. Jóformán alig érintkezett a házban lakókkal, és csak a férjével együtt lépett ki az utcára. A férfi bátrabb és sokkal közlékenyebb volt, időnként elbeszélgetett a szomszédokkal, de a múltról soha nem mondott semmit. Szerényen élték a kisnyugdíjasok egyszínű életét, nem zavartak senkit. Csak az a fáradt, savanykás szag. Az utóbbi években talán még elviselhetetlenebbé vált. Hiába nyitották ki a lépcsőházban az ablakokat, no és a kapu is legtöbbször tárva-nyitva állt, nem volt elég ez sem. A szag már beette magát a ház falaiba. Szólni nem akart nekik senki, és hogyan is nézett volna az ki, hogy valamelyik lakó becsönget, és azt mondja, uram, asszonyom, talán takarítani kellene. Biztos, hogy próbálták tisztán tartani a lakást, amennyire tőlük tellett, de hát nyolcvan felett ez már korántsem olyan egyszerű mutatvány. Rokonuk nem volt, aki időnként rájuk nyitott volna, ezek ketten olyan egyedül álltak a világban, hogy az embernek a szíve szakadt bele. A közös képviselő egyszer felajánlotta, hogy hív valakit az önkormányzattól, aki segít majd nekik, de az asszony elzavarta, azt mondta, ide ne jöjjön senki, megoldják ők az életüket, ahogy eddig is tették. A félelem. Valahányszor látta az idős asszonyt, – s ez nem fordult elő túl gyakran - összerezzent a szemeiben tükröződő félelemtől. Vajon csak félelem volt ez, vagy magány és félelem furcsa keveréke? Ki tudja... Mitől rettegett ez az asszony? Valószínűleg az élettől, ami már így is éppen eléggé megtiporta. És a férfi? Ő egyáltalán nem tűnt soha ijedtnek, inkább csak olyannak, mint aki beletörődött a sorsába, és csendben elfogadta azt. Bölcsesség volt ez, vagy csupán fásultság, közöny? Nem tudta ezt sem. Aznap korábban indult haza a munkából. Ahogy belépett a lépcsőházba, megint megcsapta az orrát a szag. Ám most még erősebb volt, mint eddig. Ebből elég, gondolta, s ezúttal nem ment el az ajtó előtt, hanem bekopogtatott rajta. Határozottan ütögette oda az öklét az ajtóhoz, majd várt egy kicsit. Aztán újból kopogtatott, és megint várt. Semmi. Idős emberek, gondolta, talán nem hallják, vagy csak lassan mozognak. Ismét kopogott. Még mindig semmi. Lenyomta a kilincset, s az ajtó kinyílt. Belépett a pici előszobába. Majdnem teljesen sötét volt, a szoba ablakán a redőnyt leengedték. A szag már annyira tömény volt, hogy be kellett fognia az orrát. Egyetlen lépéssel ott termett a szobában. A jobb sarokban, egy nagy franciaágyon hevert a két test. Kívül a férfié, belül a nőé. Ahogy megfordította a férfi testét, rögtön látta, hogy halott. Halott volt a nő is. Talán már akkor sejtette, amikor belépett a lakásba. Ott feküdtek az ágyon, egymás mellett, ki tudja, mióta. Senkit sem érdekelt az életük, és senkit sem fog érdekelni a haláluk sem, gondolta. Majd eltemetik őket az állam költségén. Lehet, hogy valaki a házból mégis elmegy a temetésre, kegyeletből. Ennyi az élet. Később hallotta, hogy a két idős ember altatót vett be. Valószínűleg régóta gyűjtögették már a pirulákat. Vajon miért akarhattak öngyilkosok lenni, hiszen szép kort éltek meg? Ez is olyasmi, amire nincs válasz. Vagy mégis?… A szag eltűnt, elpárolgott az öregekkel együtt. Néhány hét múlva látta, hogy kifestik, felújítják a lakást. Egy fiatal pár költözött a helyükre. Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Urbán-Szabó Béla: Réválom Aranyos vagy, ezt sms-ezted vissza. Mire megyek vele, hogy aranyos vagyok? Utálok aranyosnak lenni! Ez már sokszor voltam életemben. Mindig ezt mondod, ezt írod. Ezt mondják mások is. Utálok aranyosnak lenni! Az életben egyszer már szeretnék kurva jó lenni ….! Nálad. Vagy valakinél. Akarlak. „Nőt akarok!” – Ezt kiabálja Fellini filmjében, az Amarcordban a nagypapa a fa tetején. „Nőt akarok!” Nem, nem rólam mintázta a nagyapát Fellini! Képzelj el engem a fa tetején! Ha erre gondolok, jót röhögök magamon. Hadonászok és kiabálok bénán. Nekem még a fa teteje sem adatik meg. Mindig ezzel jössz, hogy aranyos vagyok. Uncsi. Néha már bosszantó. Inkább ne mondj semmit! A végeredmény úgyis ugyanaz. Nem történik semmi. Tudod, egy férfi, még tolókocsiban is többre vágyik a dicséretnél. A múltkor, amikor a moziban megfogtam a kezed, akkor is csak annyit mondtál, aranyos vagy. Jaj! Ennél már csak az a szörnyűbb, amikor idegen nénikék az utcán azt mondják nekem: aranyoskám. Közel ötven évesen még ott tartok, hogy az utcán learanyoskámoznak. Mit tegyek? Ötletem sincs. A tolókocsit már elfogadtam, de ezt nem tudom. Száz dologra vágysz, százféle dolgot szeretnél és mindig azt az egyet kapod. Nem bírsz neki örülni. Kezdetben jó volt, jólesett, ma már pokol. Veled álmodok. Egyre gyakrabban. Boldogok vagyunk. Ha tudnád, mik történnek velünk! El tudod te képzelni, mire képes egy tolókocsis ember?! Van fogalmad, mire vagyok képes azért a nőért, akit szeretek!? Esélyt sem adtál, lehetőséget. Több esélye van nálad annak az idegen férfinak, aki kinyitja neked a lépcsőház ajtaját, aki hozzád ér a liftben. Küldözgetem az sms-eket. Abban se vagyok biztos, hogy elolvasod mind. Némelyiket igen, mert válaszolsz rá. Néha úgy érzem, hogy talán most elindul valami. Aztán jön az aranyos vagy. Miért büntetsz? Csak ennyit érdemlek? Ennyi pedálozás után? Mondd, mit tegyek?! Azon kívül, hogy küldözgetem az sms-eket és várom a válaszod, ami egyszer jön, egyszer nem. Amíg nem jön, reménykedek. Aztán kezdődik elölről minden. Félsz. Félsz átlépni a küszöböt, azt a bizonyos küszöböt. Én is félek. De nem attól, amitől te. Igen, félek. Félek a holnaptól, mert egyedül vagyok. Mert egyszer azt írod, ne küldjek több sms-t. És ebbe megőrülnék. Közben múlik az idő. A bölcs kijózanodás elkerül. Még néhány aranyoskám és végem. Mindenki a szeretet hiányolja az életéből. Mégis milyen kevés, hogy az egyik ember szereti a másikat. A szeretetemmel kaparhatom éjjel a szobám falát, telebőghetem a párnámat. Beleordíthatok a világba, legfeljebb furcsán néznek rám. Így is furcsán néznek rám. Annyi mindent szeretnék mondani. Nincs lehetőségem. Még arra sem, hogy jól kidumáljam magam. A telefon, az sms szűkszavúságra kényszerít. Címszavakra szorítkozok, a többit meg vagy kitalálod, vagy nem. A történések szerint nem veszed a lapot. Mintha a szavaim el se jutnának hozzád. Csak mondom a magamét, mint egy hülye. Mi végre? A Mama folyton aggódik Mi lesz így veled, fiam? Mi lenne?! Legfeljebb tényleg meghülyülök. Valamiben meg kell halni. Egyszer azt mondtad, minden szavam egy jajkiáltás. Nem látod, fuldoklok? Nem érzed? Nem érted? Melegem van. Izzadok. Fázok. Miért izgul már megint a Mama? Ő és húgom figyelnek rám. Másnak nem igazán jutok az eszébe. Csak ha kérni akarnak. Még a virágaimat sem láttad. Aki látta, el volt ájulva. A virágok hálásak a gondoskodásért, a szeretetért. Nem akartalak megbántani. Nem azért mondtam. Nehogy megsértődj! Inkább mondogasd csak, hogy aranyos vagyok. Mama, nem beszélek félre! Tényleg szépek a virágaim. Tényleg utálom az aranyoskámozást. Te ezt is mondhatod. Utálom a tolókocsit. Utálom a bénaságomat. Gyűlölöm magam! Nem vagyok szomjas…Lázas sem vagyok… Fázok. Mama, miért hideg a kezed? El fogok aludni. Ébresszetek föl, ha sms-t kapok! Mama, úgy fáj Minden! Urbán-Szabó Béla

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Kapolyi György: Dorgálás Ti Isten bárányai! Ha messziről nézlek benneteket a napsütötte zöld réten, békésen legelésztek hófehér bundáitokban, szinte könnyezem a meghatottságtól. Ez, azon kevés csodás látványok egyike, ami beleég az ember szívébe. A kép, visszaad hitet és életkedvet, meggyőződést a dolgok tökéletességében, rajongásra késztet, és hálára ösztönöz. Aztán ahogy közeledem felétek egyre pontosabban látok, több és több részlet tárul szemeim elé ami messziről nem látszik. A varázslatos zöld gyep tele van kóróval, csalánnal meg disznóparajjal, kővel és szeméttel. Na és ti…Isten bárányai, egyiktek bundája koszosabb, mint a másiké. Összefilcesedett, sáros és szürke. Na meg büdös. Fenemód nehéz és áporodott szagotok úgy terül rá a rétre, mint a pestis. Mérhetetlenül buta tekintetetek minden gondolat nélkül mered a semmibe, bamba kérődzésetek csámcsogó hangjai zenei aláfestése e katasztrofális látványnak. Uram! Hová néztél mikor a nyájadat teremtetted? Egy kóbor kutyafalka emelkedettebb és meggyőzőbb látvány! Ezek neked bárányok? Bocsáss meg nekem arcátlanságomért, de ekkora baklövést nem hagyhatok szó nélkül! Ezek nyírhatatlanok, mert rám másznak a rühek meg a galandférgek. A nyüvek csak úgy hemzsegnek bennük. Az egész nyájad felett legyek felhői úsznak, már a pulikutya is elhúzott tőlük. Uram! Mivel érdemeltem ki büntetésedet, hogy rám bíztad a nyájad! E rettenetes pokoljárásra mivel szolgáltam rá? Ezek nem bárányok, ezek a pokol disznai, jelenlétükkel bemocskolják a világot! Halljátok szómat ott a padokban!? Hozzátok beszélek büdös népség! Innen a szószékről vágok végig rajtatok semmirekellő tolvaj banda! Mert szóba sem állok veletek csak magamba beszélek, és enyém az utolsó szó. Arra kárhoztatott az Úr, hogy egyedül legyek ember, így nem is tudnék mással beszélni. Amúgy sem lenne kedvem hozzá, ti meg szóba sem jöhettek. Most pedig takarodjatok! Kapolyi György

Mesék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Kapolyi György: Hebehurgya mesék A MENYÉT A menyét unottan poroszkált a fák között, már megint erősen zavarta jelentéktelen testmérete. Ezek a fák egyre nagyobbak, már, már az eget verik koronáikkal, én meg akkora vagyok itt a törzsek mögött, mint egy lótetű, morogta rezignáltan, dühösen felrúgva egy vadgesztenyét, meg egy hangyabojt. Bár egy kecske sem nagy, mondjuk egy elefánthoz képest, és én mégis nagyon meg lennék elégedve, ha akkora lehetnék. Te hiszel a csodákban? – kérdezte a levelibékát, aki éppen ott ugrált. Hát hogyne hinnék – szólt nagy vidáman, és akkorát ugrott, hogy a menyétnek még a szőre is égnek meredt. És a kudarcban? – így a menyét. Abban nem – válaszolt a béka. Aki az egyikben hisz, a másikban is hinnie kell – mordult rá a menyét, nagyon irritálta a leveli magabiztos viháncolása. Ha a kudarcban nem hiszel, honnan tudod, hogy mikor van szerencséd? Nem tudod mihez viszonyítani. Mi az, hogy viszonyítani – kérdezte elképedve a béka. Micsoda? Te nem is ismered a szót? – ordította haragjában, és kettéharapta a békát. Na most például nem volt szerencséd. – mondta öklendezve, mert utálta a békaízt. A SÜGÉR A sügér ott lakott a nádas elején, egy sás mögött. Nem kellett neki nagy hely, mert kis termetű lévén akárhol elfért, és amúgy is csak aludni járt haza. Nagyon rossz hangulatban úszkált hajnal óta, mert előző délelőtt azt mondta neki egy angolna, hogy ő egy tucathal. Akkor hirtelenjében fel sem fogta mekkora sértés érte a nagyképű angolna részéről. Aztán egy jóképű kukacot bekapott, csak abban egy horog volt elrejtve, és úgy kirántották őkelmét a parti fövenyre, mint a sicc. Na, pont egy ilyen tucathal akadt a horgomra – mérgelődött a horgász, és visszadobta a vízbe. Az új csalira az angolna is rávetette magát, és egy elegáns mozdulattal bekapta. De hiába várta a sügér, az angolnát nem dobták vissza. Milyen szerencse, hogy csak tucathal vagyok. – lelkendezett. Ennek köszönhetem az életemet – nevetgélt felszabadultan, és boldogan úszott be a hínárok közé. A PÁVA A pázsittal, és díszbokrokkal díszített előkert egyetlen lakója volt a páva. A baromfiudvar tyúkjai gyönyörűségtől alélva nézték naphosszat a királyi madarat, ahogy széttárt farktollain csillogtatja a nap aranyfényét. Kétséget kizáróan lehengerlő látványt nyújtott. Ő is tudatában volt szépségének, alig tudta elviselni. A kakasokban forrt az irigység, egyetlen tyúk sem akart velük szóba állni. Csak a gátlástalan és buta kacsák feleseltek vele, nem csodáltak, és nem tiszteltek azok senkit, csak belevágták magukat a szökőkút vizébe, és hülyeségeket beszéltek egymásnak reggeltől estig. A páva, farktollait széttárva, méltóságteljesen illegette magát a víz közelében, és mérhetetlen lenézéssel hallgatta a kacsák agyatlan csacsogásait. Sokszor majd kitört belőle a röhögés, de visszafojtotta, nem akarta, hogy ezek észrevegyék milyen jól szórakozik a buta szövegeken. Kapolyi György

Mesék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Frideczky Katalin: Az ígéret szép szó... Félix ígéretes tehetség volt, de ahogy az összes ígéretét – ezt sem váltotta valóra. Élni fogok! – ígérte harsány bömböléssel, mikor megszületett, ám azon nyomban rábízta az életét az édesanyjára. Aztán a tanáraira… aztán a feleségeire… aztán a gyerekeire. – Az életem a tiétek! – Vigyétek! Na, attól kezdve semmi gondja nem volt. Sétált, és fütyörészett. Néha ígért ezt-azt, és útnak eresztette az ígéreteket. – Teljesítsetek! – Nélküled egy lépést se! – felelték az ígéretek, és annyiban maradtak. Félixnek nem hiányzott a saját élet. Nézegette a másokét. Némelyik megtetszett neki, azokba megpróbált belebújni, de egyik sem illett rá. Vagy lötyögött rajta, vagy szűknek bizonyult. Néha futásnak eredt, hogy egyegy példás életet utolérjen. De azok igen hamar lehagyták, és petárdaként elfüstöltek az orra előtt. Lássuk, hogyan csinálják! – morfondírozott, és tanulásnak adta a fejét. Az iskolapad horpadtra kopott a feneke alatt, a könyvtárak mind kiürültek, és a fejébe vándoroltak. Hanem, mikor felelni kellett volna, a sok tudományból nem tudta, hirtelen melyik választ húzza elő. – Talán ezt? Talán az ellenkezőjét? Hátha ez az igaz? Hátha amaz? Adhatok én választ bármire is, mikor ennyi okos ember hiába törte a fejét? – töprengett, és jobbnak látta csendben maradni. Tanulni szeretett, csak vizsgázni ne kelljen! Inkább huszonöt tanfolyamra beiratkozott, csakhogy kitolja a diák-kort. – Felelni? Azt már nem! Semmilyen kérdésre nem adott választ. Nem is lett szép pecsétes oklevele, meg doktori süvege! Félixből hiányzott az az „enzim”, amitől a tanulásból tudás lesz. Így aztán a sok ismeretanyag emésztetlenül hullt a semmibe. Tegyük hasznossá magunkat! – határozta el, és ezúttal munkára adta a fejét. De nem volt szerencséje. Mikor havat lapátolni indult volna, kitört a nyár! A legnagyobb aszály idején buzgón hordta a homokzsákokat a gátra. Szép szál gerendákat gyalult fogpiszkálónyira, térdig járva a forgácsban. Ha kapát vett a kezébe, kikapálta a frissen elvetett krumplit, a kertekben a virághagymákat, s közben letaposott minden palántát. Állandóan sürgött forgott, de sosem volt jó időben jó helyen. Minden munkát kivettek a kezéből, nehogy még több kárt okozzon. – Félix, te csak sétálj, és fütyöréssz, jobban járunk! Öreg korára vette észre, hogy az ő életével mások futkorásznak, vagy éppen görnyednek alatta, vagy most dobták a disznók elébe. – Hohó! – Ez az én életem! – kiáltott rájuk. – Mit csináltok? – Nekünk adtad, semmi közöd hozzá! – felelte mindegyik. Félix ott állt Élet nélkül. Ez még nem is lett volna akkora baj, megszokta már…eddig is mindenből kivonta magát. Az emberek nem számoltak vele. Félix nem tényező… De egyszercsak betoppant a Halál. – Na, Félix, itt az idő, menni kéne! – De hol az életed, amit elvehetek? Félix zavartan heherészett, és mindent felforgatott maga körül. – Itt kell lennie valahol! Hova is tettem? – Azzal előhúzta a sok lim-lom közül a sétát, meg a fütyörészést. – Na, hallod! – méltatlankodott a Halál. – Ezzel akarod kiszúrni a szemem? Addig ne is kerülj a szemem elé, amíg egy tisztességes életet össze nem szedsz nekem! Ennek fele se tréfa – szeppent meg Félix – most kezdhetem előlről! Félix megpróbált nyomára eredni az életének. Visszafelé haladt, és próbált emlékezni a csörrenésre, amikor leejtette, mint egy kulcscsomót. Tagadhatatlanul voltak ilyen jelek. Szinte minden lépését halk csörrenések kisérték. Az egyik első az volt, amikor az óvodában a nevén szólították, és ő nem reagált. Kicsire összehúzta magát és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem volna. Várta, hogy majd valaki más jelentkezik helyette. Végül a kezébe nyomtak egy nagy játék mackót. – Félix, ez a tiéd, már csak te nem kaptál! Így tanulta meg, hogy csak várni kell a sorára, valami neki is jut. Benézett a régi Iskolákba is. Újra be akart ülni a régi padokba, de mindenütt az volt kiírva: VIZSGÁZNI KÖTELEZŐ! Félix ijedten iszkolt onnan, s hogy megnyugtassa magát, fütyörészni kezdett. Félix nem ment a dolgok után, azok keresték meg, ha éppen arra jártak:

Mesék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

– Félix, nem akarnál jobb munkát, szebb lakást? Lett Félixnek ez is, az is, mert azért akadtak barátai, akik odafigyeltek rá, és elintézték neki. Már öreg legény volt, mikor nők szóltak hozzá: – Félix, nem kéne megnősülnöd, gyerekeket nemzened? Valóban – gondolkodott el Félix. – Hiszen mi kell ahhoz? – Szerelem, szerelem! – kiáltották kórusban a nők. – Egyszerre csak egy beszéljen! – szólt rájuk Félix és megkérdezte: – Hát az meg mi? – Majd meglátod, majd meglátod, csak vegyél el feleségül! – felelte az egyszerre csak egy nő. Így lett Félixnek felesége, majd gyerekei, de a szerelmet mégsem látta meg. Valahogy elfelejtődött, csirrcsörr, csörrenés… – Félix, mit csinálsz? – kérdezték a gyerekek. – Dolgozom. Havat lapátolok, homokzsákot hordok, forgácsolok, kapálok. Szívem szerint persze hegyeket hordanék el a helyükről, meg csillagokat hoznék le az égről, meg kimerném a tenger vizét, dehát pénzt kell keresni – felelte bánatosan Félix és továbbsétált. Ahogy megy, mendegél, három szép nagy házat lát. Az egyik előtt Hegyhordó áll, és pipázik, a másik előtt Csillaghozó üldögél, a harmadik előtt Tengermerő támasztja a kerítést. – Ej, de szép házatok van! – irigykedett Félix.– Hogy csináltátok? – Hegyet hordtunk, csillagot hoztunk, vizet mertünk – felelték neki. – Azzal is lehet pénzt keresni? – Látod. Erő, ügyesség és kitartás dolga az egész. – Valamikor én is ezt szerettem volna…hányszor ábrándoztam róla! – mélázott el Félix. Három halk csörrenés térítette magához. A leejtett élet kulccsomója. – Hajolj le, Félix! Vedd fel!- bíztatták hangok innen is onnan is. – Nem hajlik már az én derekam. Mit tehetnék most már? Késő. – Hát örökké akarsz élni? – kérdezték a hangok. – Nem akarok, de alighanem nincs más választásom – állt odébb Félix lehajtott fejjel. Így is történt. A Halál hiába várta Félixet. Ma is csak bolyong a világon, sétál és fütyörészik. Szomorú, szeles őszidőben te is meghallod, ha jól figyelsz. Fridreczky Katalin

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 6. szám

M. Fehérvári Judit versei Litánia Kőoszlop vagyok-e, vagy madár? Magam sem tudom már. Sziklaszirtre, ha állok, levetvén magam, ha kegyel az isten – sose bíztam ebben egészen –, majd felmagasztal. Sokféle átváltozás van. Velem a legszebb esett meg: lelkem átjárta a szeretet. Könnyelműség ezt a kincset vásárra vinni! Jól gondold meg Te is, mit teszel, élni felelősség, kezedben az ég oszlopait tartod, ha elejted, rád rogy. Pusztul a világ. A változás másféle szele kísért. Botorság kicsinyként nagynak lenni a hitről farizeusként énekelni. Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!... Hagyjátok el az Úr házát! Szégyen ott minden vásár, csak a szeretet szava irgalom, koszorúm, ha magamon hagyom, talán az a jutalom, s Tiétek a betlehemi csillagom. A sós vízen mi is járhatunk, az olajágat naponta lehozhatjuk üresedés helyett tele kehellyel, töltsük meg Magunkat fénnyel! Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!... Sírnak az asszonyok, csattognak ostorok, kemény szöggel átütik Megváltónk kezét, vasmarokkal tépik ki szívét. Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!... Ars poetica variációk 1. Szuroksötétben is rendületlen hittel járj a ködben noha lelked mélye sírokon táncol és a zokogás kínja torkodban gázol mégis szétrobban moraja

– hadsereg ellen gyalogos katona – de támaszték az, fából keresztként ácsolt a végtelenbe vivő mannafelhő, hát imádkozz! Bor Vagy és fürtje a szüretnek, terített asztal és hangja az Egeknek szavaid nyomán a falak is ledőlnek... Szivárványhíd kételyek vádolnak, emelnek… Indul a mozdulat, lépj és felelj meg, s hidd, felébred Szíved harmóniája, hogy Te légy ma „világnak világa”. 2. Nem némaságot ígért az Ég, hiszen nemtelen lelkében ma is repülők hada zúgatta szét a Nap íriszén foganó harmatgyöngyöket, hogy szitálva hulljanak messze túl a fák szemöldökén a holdfogyatkozás utáni döbbent kábulatban, mert villámfényes, szomorú sötétség vall öntudatlan… Kakastorkú hajnalok reccsenhetnek ily mérgesen, mikor még nem járnak a vonatok sem és embriócsillag-kormos az Éj – képtelen lebegés. Süvítések a levegőben, és nem látom, éppen honnan dörren a gép, de mégis dobhártyáim szaggatják szerteszét e zajok, s néha modern Zeuszok Héráikkal civódnak,

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

míg Olümposz népe a távolból kacag vagy egyszerűen csak rosszmájú pletykákat sutyorog, mert rég elutaztak a héroszok vagy fogyóeszközként a szemetesben végezték… *** A repülőtér mellett élek, ahol záporok idején szellemszalagok és pici villanások hada jelzi az anyaöl békéjét, s a horizont is vízszintben áll a műszeren, s lelkem tisztásain őzikék pihennek, álmuk ma is gyolcsfehér, hiába lövi ki nyilait az atomkori Ámor: a végtelen repülés. Őrizkedj… Őrizkedj csikorgó fogakkal kiejtett szavaidtól, az üvegszilánkoktól, melyek jéggé fagyasztják lelkedben a hópelyhek táncait... A tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól, a tűzpirostól és a violakéktől, a vágytól, hogy peregjenek előrébb az évek... A zuhanástól, ha megremegtet a csobbanó tenger, és vágyódó sóhajjá lesznek perceid, a számlálatlan baráttól, az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől... Olyanok ők, mint két kereszt között az ősi folyamok: csak hallgatag, tünékeny dolgok, elfeledett, vak hajnalok, ha léted már nem e földön jár, hanem Lelked föntről lefelé dobog, akár zuhanásukban a csalóka Angyalok, kik tudni vélték az igazságot és cédrusként ragyogott

I. évf. 6. szám

arcukon a tisztítótűz minden pokla. Akár a vasnehezék egy bárkán, mely csupán kenyeret adott és békét, de megkettőztek és igazoltak a későbbi Ágostonért és Ferencért, hogy mégis megmásíthassák az elfeledett múltat, a titkos kincset, a bocsánatot, az igézetet, s minden okot... Őrizkedj attól, hogy porszemnyi szilánknak érezd csupán Magad! A látomásoktól, melyek eltorzítják a valóság tükreit, a ragyogó testek nászától, a hófehér madaraktól, a hold tányérja alatti üvöltésektől... Bukdácsoló félelmeidtől, a szilárd földtől, könnyeid szivárgásától, a hamis kézfogásoktól, a csilingelve szálló szappanbuborékoktól, az estharang csengettyűszóitól, a szaporán pergő idegen nyelvektől, a felesleges batyuktól... „Bizony mondom néktek, ha olyanokká nem lesztek...” Felesleges a verőfény, a nyár, a városok kék selyme, a pázsitok zöld harmata... Mert soha semmit nem ragaszthatsz hiánytalanul vissza, és nincs az a stróf, mely mozdulataid ékét visszaadhatja... És nem segíthet sem a mammon hatalma, sem a ráció, a tiszta, csak a hideg vasgyomra lehet jussod még és eltűnik az akvarell paletta, s minden grádics csak szürke, felhőtlen pompa, ha önmagad útjáról letérsz, nem találsz többé vissza! Gyémántos bocsánatkérés Átbalzsamozott vers Bocsásd meg nekem, hogy ebben a bolond világban úgy tudok gyémántot teremni,

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

ha egyre csak égek magas hőfokon, akár mennydörgésben a viharfelhők násza gyökeret eresztek e felbolydult zúgásban. Bocsásd meg nekem, hogy ebben az őrült világban úgy tudok levegőt venni, ha egyre csak égek. Tűzdelejes paripák fél igazságában némul el a hangom, de meg soha nem alkuszom. Bocsásd meg nekem, ha néha lázas óráimban acéllepkékről álmodom, a tájat mardossa a rozsda, minden fogyatékos, mint a pásztor nélkül maradt csorda. Bocsásd meg nekem, hogy ebben a tajtékos világban úgy tudok csak élni, hogy szabadeséseimben mindig Rád támaszkodom, holott az Öröklét ígéretét nem Te dalolod, de képes vagy megrepeszteni az Ég fenséges kupoláját, s reggelre az én lelkemben minden csupa gyémánt. Sír az emlék Néha felzokog ez a reménytelenül keserű világ, melyben ott ragyogsz valahol a sárguló nap végetlenjében, a holdsarlóban, a csillagok kozmikus ölelkezésében, a nyár végi kékben, csüggesztetten ott tündökölsz a vörösben botorkáló lenyugvóban, a küllők alatti Hélioszban. Fehér, harmadnapi Krisztus arcod szelíden feszül a ridegen tátongó, lélegző szeleknek bánatában, neved egy sírkövön vacog megkopott aranyában. Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba szédülő langyos tavasz, mi gyengéden dédelgetett álmainkból új és friss rügyeket fakaszt, s lágy szellőivel öleli át a fákat,

I. évf. 6. szám

bokrokat és a házat, mely nem ismeri még ezt a lázas, karcos valóságot. De Tiéd az ősz is, az elmúló és hallgatag szőnyegavart termő, a száraz karú, kopár- tüzesen lüktető álombirodalom, mely, mint tűnő pillanat, elvész, elszakad, hiába kiáltanék, Ne hagyd felednem a Magaddal hozott szépet, a bennem ma is élő ősi igézet-rétet. Lebegő emlékfoszlányaid gyémánt koporsók, csöndesen dúdolók, és pergetik gyöngyeik a négy szál gyertyán, melyek befedezik Lelked szarkofág délibábját a régmúltnak azon a napján, mikor a fehér szélén fekete táncolt, kesztyűs kezek, nyúzott arcok és megfáradt pillanatok ledőlni készültek, sírba bukni, ácsolni és keringőzni, s ezt a csonthús valóságot mindörökre elfeledni. Testem, akár a moly rágta ruha, mára véges-szürkén csavargó tükörbe ágyazott ezerarcú bánat: magányos temetők és elnémult, évmilliárdok vegetációja, mégis elrejtem halálod, féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút, csontpikkely szárnyaimmal burkolom. És magammal vittelek nagyon mélyre, legbelülre a világtól elrejtett sötétségbe, hogy senki se lásson, hogy senki se bántson. Immár enyémek is az örök temetők, a szertefoszló, hideg szemfedő rongyok, a gyász szívét is elfedők, az évek pergésével részemmé lettek a bennem is bomló hallgatag testek.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 6. szám

M. Fehérvári Judit versei / Nyírfalvi Károly versei És mára mindent szeretek, ami lecsukott, és ami már korhadó: a leszögeltet, a láthatatlan láthatót, a sírok zugában megbúvó sorvadást és életet, a begubózott bábokat, a születő lepkéket nevelte bábarcokat, és újratanulom Neved, mert különben már csak az én részem maradsz, mit nem osztottam meg soha, annyira enyém voltál… Hallod? Sír az emlék. S Te tudod egyedül, ma is milyen zokogva fáj.

Nyírfalvi Károly versei

Sírni filmeken egyetlen Adélnak Sírni filmeken veled ahogy végig fut lassan a gerincen egyetlen pontba szűkül akár a félelem mintavételkor Szíved lecsapolja a szemed ezt nem tudom szebben mondani nem is akarom hogy nevethess Nevess ki nevess velem nevess könnyekig filmeken két test egy lélek vagy egy lélek két testben szempattanásig a sötétben Kékes fényben sírni filmeken veled huszonegy éve már lassú pernye áztató eső nekem maradj velem sírni filmeken Sok embert láttam

Járkálok magamban Rajzolj, rajzolj kincses angyal, nézd, hogy szikrázik a Nap! Népesítsd be a falat, az ajtókat! Járok egyet a ház körül, megsétáltatom a macskát. Törd le az összes kilincset. Ha már elfogyott levegőd, kiálts, hozok újabb festéket, ecsetet. Kiülök a kertbe, ceruzát faragni, falon át hallgatom a grafitnesz puha sercegését a papíron. Hallgatom, hogyan születik a csoda, forma a csendből, hallgatásból, és engedem, hogy némaságot forrassz ajkamra, vagy járkálok magamban, rajzolj le titokban.

Láttam sok embert vonulni színes mellényben a sínek mentén fölfelé. Asszonyok, férfiak vegyest, kezükben zsákok. Meg-megálltak, a földet nézték, lehajoltak, majd vissza. Kezükben fegyver, szúróbot, állati tetem, a szél bűzös foszlányai, lábuknál a némaság árka, és mélységes hallgatásukkal megszólítanak: Ne rejtegesd ujjaid között a láncra fűzött időt, zsinórmértéked félrevisz. Ha segítesz, visszaadjuk, mit elvittél, de nem vigyáztál rá. Széthordott emlékeid az enyészet ólmos romjai között, becsüld meg mind, ha látszólag semmit érnek, hisz nem tudhatod a napba nézve, felnőtt vagy gyerek válaszol a fel sem tett kérdésre. Láttam sok embert vonulni színes mellényben, vagy rongyokban a déli szélben szállni, sínek mentén vonatot tolva, hogy aztán lehunyt szemmel forgassam nyelvemen a látványt, és ne tudjam, ne akarjam soha lezárni…(?)

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 6. szám

Ilyés András Zsolt versei

Feledés

Jövevény

kedves ne törd magad nincs semmi veszve

megérkeztem bár felsebzett lábaim tovább vinnének új ösvények kitaposására majd ha az igézet bilincseit szétmarja a rozsda a végállomás peronján elszívom utolsó cigarettámat

nem téged űzlek minduntalan csak kivetkőztem rossz szokásaimból és a jókat elfeledtem magamra gombolni A fény útján sötét felhők alatt keresem saját magam ezernyi borús gondolat utazza körbe agyam nem kell nyolcvan nap és Verne regényalakok elég egy hajnali pillanat elárulnak az ablakok megküzdöm a hegyekkel – próbálom megígérni – azért megyek el mert szeretek hazatérni Tükröződés Lefekvés után mindig gondolatokba rejtem magam. Elalvás előtt mindig magamba rejtem a gondolatokat.

Vétkezés rövid szoknyák illatával száguldok a megtorlás piros fénye csak bűnöm jeleit találja testeden

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 6. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Götli Kinga Réka. Brátán Erzsébet Impressziók: Paszternák Éva, Frideczky Katalin Esszék: M. Fehérvári Judit, Treszl Gábor, Véghelyi Balázs, Urbán-Szabó Béla, Szinay Balázs, Dr. Bige Szabolcs Csaba

Recenzió: Szinay Balázs Novellák: Varga Nóra, Zoltay Lívia, Urbán-Szabó Béla, Kapolyi György Mesék: Kapolyi György, Frideczky Katalin Versek: M. Fehérvári Judit, Nyírfalvi Károly, Ilyés András Zsolt A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com