Comitatus I. évf. 7. szám by Szinay Balázs

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Tartalom Cikkek Sági Erzsébet: Az amatőr irodalmi mozgalom helyzete, lehetőségei, buktatói, jelene és jövője / 2. oldal • Sági Erzsébet: Visszamászunk a fára? / 3. oldal • Brátán Ezsébet: A jó, a rossz és a miért / 4. oldal • Brátán Ezsébet: Milyen az igazi szeretet? / 5. oldal • Kondor Zoltán: Amnéziaország / 6. oldal • Kondor Zoltán: Fegyencjárat / 7. oldal

Glosszák Horváth János: Az erőszak természetrajza / 8. oldal • Frideczky Katalin: Placcon / 9. oldal

Impressziók Götli Kinga Réka: Megbonthatatlan létező - A mag / Szeresd magad! / 10. oldal • Paszternák Éva: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort...” / 11. oldal • Paszternák Éva: „Azt mondják mélyről jöttem...” / 11. oldal • Paszternák Éva: Az időről, a kertről és a lélekről / 13. oldal

Esszék Horváth János: Mitől jó, illetve rossz egy alkotás / 14. oldal • Szinay Balázs: Rómeó és a fúria (avagy Rémusz, a rémes) - a hímek hagyományának krónikája / 16. oldal • M. Fehérvári Judit: Amikor elfogynak a szavak... / 18. oldal

Recenzió Szinay Balázs: A Montaigne napló / 19. oldal

Novellák Varga Nóra: Bethsabé / 20. oldal • Varga Nóra: A smaragdgyűrű / 21. oldal • Frideczky Katalin: A szamócák meséje / 24. oldal • J. Simon Aranka: A legfontosabb kérdés / 25. oldal • J. Simon Aranka: A tökéletes megoldás / 27. oldal

Versek Budai Zolka, Nyírfalvi Károly, Almásy Zsuzsanna, Farkas-Kovács László, Márté Fruzsina versei / 29-33. oldal

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Sági Erzsébet: Az amatőr irodalmi mozgalom helyzete, lehetőségei, buktatói, jelene és jövője A művészek érzékeny emberek. A mellőzöttség, a méltánytalanság mélyebben érinti őket, mint az átlagembert. Becsüljük meg őket, vigyázzunk rájuk és ha módunkban áll, támogassuk ezt a szépséges mozgalmat! Az internet robbanásszerű gyorsasággal vált nélkülözhetetlen eszközünkké munkahelyünkön, beépült otthonainkba, és vált sokak szórakozásává is. Segítségével rendelünk repülő- és színházjegyet, keresünk munkát, tanulunk, ismerkedünk és levelezünk. Hasznos és nélkülözhetetlen része mindennapjainknak, miközben „áldás és/vagy átok” szerepéről hatalmas viták folynak. Már vannak rabjai, szenvedélybetegséggé vált, állítják ellenzői, joggal. Ugyanakkor, már életet is mentettek segítségével. Okosan használva hatalmas lehetőség, de nem pótolja, hanem csak segíti a valódi életet! Ezt a szerepét ismerték fel nagyon gyorsan azok az amatőr irodalmárok, akiknek mindeddig nem volt módjuk – pénz híján – megjelentetni alkotásaikat. Bárkinek lehet ingyen oldala, blogja, ahová többékevésbé cenzúra nélkül feltehet bármit, amiről azt gondolja, hogy érdekelhet másokat is. De, az írók, költők számára a megjelenés csak egy szelete annak a tortának, aminek egészére vágynak. Ők a visszajelzésekből, kritikákból tudják meg, hogy olvasóik megértették-e szándékukat, és azt is, hogy amit írnak, az tiszavirág-életű vagy időtálló lesz-e… Számtalan irodalmi weblapot hoztak létre segítésükre vállalkozó kedvű, pénzt, munkát nem sajnáló szponzoraik. Egy-egy ilyen oldalon több százan találhatnak lehetőséget és társakat. Egymást olvasva, bírálva és dicsérve alakul ki a rangsor, majd az élmezőny, és válik sokszor igazi közösséggé egy-egy oldal virtuális baráti köre. Találkozókat szerveznek, összejárnak, felolvasó esteken, kirándulásokon ismerkednek. Olykor – a régi kávéházi szokásokat felelevenítve – mecénásra találnak, az első összejövetel helyéül – véletlenszerűen, az internetről kiválasztott kávé-, vagy teaház vezetőjének személyében, megoldva ezzel a „Hol jöhetnénk öszsze?” kérdés valóságos problémáját. Szabályozott és célzott segítség kellene. Kerületi művelődési házak, könyvtárak fogadhatnák be őket, hogy a virtuális térben elkezdett közösségépítés valóságossá válhasson és alkotásaikkal az irodalmat szeretők azon rétege is találkozhasson, akiknek nincs módja interneten kutakodva rájuk lelni és olvasni őket. Műhelymunkára kiváló hely az internet, de az íróolvasó találkozások élményét csak élőben tapasztalhatják meg mindkét oldalon. Sok alkotó regisztrálja

magát több helyen is. Jó esetben azonos nick-névvel próbálkoznak mind ismertebbé válni, de akadnak rejtőzködők is, akik más-más névvel próbálnak szerencsét egészen addig, míg egy – több helyre is feltett – alkotás le nem buktatja őket. Miután a nevek mögött hús-vér emberek vannak, gyakran támadnak viták, féltékeny és irigy megjegyzések űznek el egy-egy alkotót kedvenc helyéről. A siker, a sikeresség nem csak barátokat, híveket, de ellenségeket is szerez. Komoly csaták, szópárbajok helyszíne lehet még a legbékésebb oldal is. A lapgazda személye nagyon fontos, de talán nála is fontosabb a - lap arculatának kialakítója, a tartalmi, minőségi munkáért felelős – főszerkesztő személye. Ha lelkiismeretes, mindenkire egyformán figyelő, megingathatatlanul igazságos ember áll egy lap élén, akkor az ott alkotók azzal foglalkoznak, ami a dolguk. Írnak, olvasnak, véleményeznek. Ha a főszerkesztő személyét rosszul választották meg, ha támogatja, vagy elnézi a klikkesedést, ha önmagát tolja előtérbe, ha nem „veszi” a jelzéseket, akkor megkezdődik a lemorzsolódás, gyakran a legjobbak költöznek át egy új helyre, olykor magukkal vonzva saját udvartartásukat is. Azok a lapok működnek a legkiegyensúlyozottabban és kerülik el a hullámzó hangulatért felelős mélységeket és magasságokat, ahol a főoldalra kerülés – többtagú – szakmai zsűri döntésén és nem egyedül a főszerkesztő szimpátiáján, vagy annak hiányán múlik. A művészek érzékeny emberek. A mellőzöttség, a méltánytalanság mélyebben érinti őket, mint az átlagembert. Becsüljük meg őket, vigyázzunk rájuk és ha módunkban áll, támogassuk ezt a szépséges mozgalmat. Cikkem írásával nem csupán a helyzet felvázolása, a buktatók és lehetőségek feltérképezése volt a szándékom, hanem egy párbeszéd megkezdése, alkotók és olvasók, üzemeltetők és főszerkesztők megszólaltatásával. Kérem, fogadják el a lehetőséget, a fórumot, hogy körbe járhassuk ezt a témát és megismerhessük minden résztvevő véleményét. Sági Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Sági Erzsébet: Visszamászunk a fára? Hosszú utat tett meg az emberiség, míg a barlangtól eljutott a kacsalábig. Hasznára fordította a pusztító tüzet, befogta a szelet, a vizet, kitalálta a kerekeken gördülő taligát. A szócsőből telefon lett, a csillagok közé pedig fellőtte a műholdakat, miközben lábra is állt! Tartása kiegyenesedett, szőre megkopott, mosakodni kezdett és eltakarta ágyékát. És most? Ugyanez a kétlábú, felgyújtja az őserdőket, kiolvasztja a sarki jeget…, tartása egyre görnyedtebb..., már nem fut, nem mászik és nem mindig jó szagú… Filmként pereg előttem képzeletem játékaként a múlt. Olvastam, hallottam, fantáziáltam azokról az időkről eleget… Forgatom hát a képzeletbeli helyszíneken filmemet, felidézve, hogyan is történhetett az a folyamat, amit ma emberré válásnak nevezünk… Furcsa ívet írt le fejlődésünk. Megtanultuk használni a kezünket, hogy tárgyakat készítve, ruhánk legyen, fedelünk és élelmet gyűjthessünk, vadászhassunk. A vadászat nem csak munka volt, de próba is. Ügyességet, erőt és észt feltételező, a tömegből kiemelkedési lehetőséget adó harc. A Tőle erősebb, nagyobb állat legyőzése, megölése élelmet adott és hírt, elismertséget a vadásznak… És mit kapott még ettől a – kezdetben csak létfenntartási célokat szolgáló – tevékenységtől ősemberünk? Sajnos vérszemet is… Hogy így mindent megszerezhet… csak jobb eszköz, riasztóbb hang és társak kellenek. Ettől a felismeréstől kezdve, már fajtája bélire is támadt. Ezek a villongások, amiknek célja sokszor nem is a szerzés, csak az erőfitogtatás volt, máig fennmaradtak. Amikor megszerezte magának a barlangot, szerzett bele asszonyt is. Ha nem akart Vele menni a kiválasztott? Erős markával megragadta a kapálódzó, visító nőstény hosszú haját és hazavitte. Mivel élelemről is Ő gondoskodott, a nőstény asszonnyá szelídült…, gyermekeket szült és nevelt a törvényre, ami ha íratlanul is, de létezett a vadon világában. Erős volt a szerzési és megtartási vágy, erős a kötődés a magántulajdonhoz. A barlang jogáért, ha kellett életét is áldozta egy-egy család. Tudták, hogy a fedél biztonságot ad, véd tűztől, víztől, ellenségtől. Persze, akkor sem volt minden vadász erős és bátor. A gyengébbek vagy elhullottak, vagy mögéjük álltak, Nekik dolgoztak és élvezték védelmező erejüket. Mikor már kisebb csoportok alakultak ki, a terület határai is egyre jobban kitolódtak. A barlang maradt a bázis, de kellett saját erdő, saját vadakkal és saját víz is. Annak járt mindez a kincs, aki előbb volt ott. Helyismerete helyzeti előnyhöz juttatta, a betolakodóknak esélyük sem volt velük szemben. Megtanulták, hogy csapdákat állítva elejthetik könnyedén a vadakat, és távol tarthatják vele a betolakodni szándékozókat is. Kezdett kialakulni, körvonalazódni az ősközösségi társadalom… Szabályo-

kat és törvényeket szült a megszokás, előjogokat az erő. Az ember végleg lemászott a fáról, és álmodni mert. … De, közben évezredek rohantak tova… Hatalmas léptekkel fejlődött az emberiség. Feltalálók árasztották el találmányaikkal a piacot. A fejlődés megállíthatatlanná vált. Az újabbnál újabb ötletek arra sarkalják a gyártókat, hogy felvásárolva a régi terméket, ránk sózza az újakat. Közben gyűlik, és lassan belepi környezetünket a szemét. Már akad vállalkozás, ami a szemét egyik országból a másikba történő átlopásával foglalkozik, és mindig akad befogadó is. Elfér a tanyán! Hogy majd a tehenek egy idő után bűzös tejet adnak? Mindig akad, akinek úgy is el lehet adni… A folyékony szemetet beleöntjük a folyóba, hadd vigye el a víz. El, máshová, csak ne nálunk szennyezzen levegőt, talajt, vizet, életet… Hogy a tengerbe érve milyen mértékű károkat okoz az élővilágban ez a szennyes áradat? Kit érdekel, ez legyen az Ő gondjuk. Az ott élőké. Olykor felröppen a hír, radioaktív melléktermékeket felejtettek vagonokban itt, ott… Nem feltűnő. Majd csak évek múlva születnek végtaghiányos kisbabák… és csak jóval ez után emelkedik meg majd egy-egy ilyen célállomás környékén élők rákos halálozási aránya. Olvassuk, halljuk, hogy erdőtüzek, kártevők tizedelik erdeinket…, és tudjuk, látjuk, hogy nem erdőgazdálkodás, hanem rablás folyik helyenként. A kivágott fák helyett nem telepítünk újakat, felborítva ezzel a természet csodálatos rendjét. A tengerek élővilága is segítségért könyörög. Kihalóban lévő bálna és delfinfajták életét igyekszik megvédeni néhány fanatikus állatvédő, de szavuk kevés és eszközük is alig, a halászok és feldolgozók – pénzből szőtt – hatalmas hálózata ellenében. A zöldek persze jeleznek. És kérnek, követelnek. Mi pedig, legyintünk, van ennél nagyobb bajunk is, hisz mennek fel az árak, sok az elbocsátás, válságban a házasság intézménye, kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalunk, és emelkedett a nyugdíjkorhatár… Legyintünk, és tovább megyünk. Fogyóban a föld kincsei, fogyóban az energiahordozók… Már feltalálták a vízzel járó autókat, de az olajmaffia, egyelőre nem engedi be a piacra őket. Már forognak, termelnek sok helyütt a szélkerekek, de mi még mindig hátul kullogunk ez ügyben. Igaz, Európába tartunk… Az utat már kitaposták előttünk, a példák, jók, a figyelmeztetések hangosak. A jövőnk a tét… Az Ön jövője is, kedves Olvasó… Sági Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Brátán Erzsébet: A jó, a rossz és a miért Emlékszem, már gyermekkoromban felmerült ez a kérdés bennem: Miért mindig a jókkal történik a legnagyobb baj? Miért? Ott álltunk szeretett nagymamám sírjánál, akit egy biciklis elgázolt, combnyaktörést kapott, 10 hónapnyi haláltusa után meghalt… Édesanyám máig nem tudta feldolgozni. Miért ő, miért mindig a jók? – Pedig milyen jó ember volt! Hányszor mondogatjuk, halljuk ezt másoktól is! Olyan igazságtalannak tartjuk, olyan elképzelhetetlennek, hiszen azt várjuk el, hogy a jók elnyerjék méltó jutalmukat, a gonoszok pedig a méltó büntetésüket! / lásd még a népmesékben is/ – Így hát gyermekkoromból hoztam a kérdést magammal, melyre mindenütt kutattam a választ. Munkám, és életem során rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni, beszélgetni, segíteni, ha szükséges. Ennél fogva sokféle típussal hozott össze a sorsom. Sokszor elcsodálkoztam, hogy az olyan embert, aki mindenkit utált, mindenkivel összeveszett, csak szitkozódni, átkozódni tudott, áskálódott, mindenki orra alá borsot tört, pletykálkodott, nem érdekelte önmagán kívül senki sem, miért nem érnek el olyan bajok, mint azokat, akik mindenkivel kedvesek, mindenkit szeretnek, mindig csak „jók”? Feltettem magamnak a kérdést: mi a jó, és mi a rossz? A tulajdonságokat külön csoportokba gyűjtöttem. Azonban továbbra sem értettem, hogy mi miért történik? Egyáltalán nekünk tényleg az elfogadott normák szerint kell élnünk, vagy inkább csak hallgassunk saját belső hangunkra? A rosszakat, gonoszokat mi tarja életben? A gyűlölet? A jóknak miért kell korán távozniuk? Isten csak a jókat szereti? Sorakoztak tovább a megválaszolatlan kérdések. Nem tudom, máig sem, mi az igazság, de egy valamiben már biztos vagyok! Rájöttem közben, hogy a „rosszak”, akik csak saját magukat nézik, csak saját magukra hallgatnak, mindenki más tettét elítélik… Szóval ők szeretik önmagukat! Elfogadják minden tettüket, úgy, ahogy van, mindent, amit elkövetnek, jónak vélnek! Meggyőződésük, hitük szerint élnek, senki más véleményére nem kíváncsiak. Ezért fordulhat elő, hogy sok-sok évet élnek teljesen egészségesen, teljesen jól. Arra is rájöttem, hogy a mi mércénk szerint van bennük is jó! Senki sem csak jó, és senki sem csak rossz! Mikor omlanak ők össze a többségében „rossznak” ítéltettek? Talán soha, ha életük végéig megmarad a hitük önmagukban, vagy talán egyszer, amikor valamiért úgy veszik észre, vagy úgy tapasztalják, hogy amit eddig tettek nem volt „jó”! Amikor már nem hisznek önmagukban! Amikor összeomlik az addig felépített világuk. Ekkor azonban már túl késő, túl gyors az összeomlás! A „jónak” tituláltak pedig sokszor megbetegszenek rákban, szívinfarktusban, gyomor –, és gerincbántalmakban, nem is az élet súlya alatt roskadoznak, hanem inkább a vállukra vett teher miatt, hisz folyton azon munkálkodnak, hogy mindenki másnak próbáljanak megfelelni. Azon gondolkodnak, mi a jó, így minden tettüket felülbírálják, és még utólag is rágódnak rajta! Elítélik önmagukat, a saját tetteiket! Valljuk be, hogy a legjobbnak vélt emberekben is van némi ítélkezés, némi „rossz”! Ők ezért bűntudatot éreznek, és igyekeznek elnyomni a saját, rossznak vélt tulajdonságaikat. Nem engedik meg maguknak például a gyűlöletet. A gyűlölet egy emberi érzelem, aminek nem szabad gátat vetni, mert akkor úgy viselkedik, mint a folyó, amit eltorlaszoltak. Egy idő után iszonyú mennyiségű víztömeg torlódik fel a gát

túloldalán, majd haragvó, félelmetessé válva minden gátat elsöpör az útjából. Ha elfogadnánk, hogy a gyűlölet nélkül nem létezik szeretet, akkor nem ítélkeznénk e fölött, szabadjára engedhetnénk, rájöhetnénk, a gyűlölet sem létezik, és nem is gyűlölünk igazán! Itt van a gond, az elfojtásoknál… A „jók” tehát önmaguknak nem tudnak megbocsátani, folyton jobbak akarnak lenni, mint amilyenek valójában, nem fogadják el magukat olyannak, amilyenek, így nem őszinték önmagukhoz! A folytonos önmarcangolás pedig beindít egy folyamatot, mely betegségekhez vezet. (A betegség helyéből következtetni lehet a lelki eredetre, és arra, hogy min érdemes változtatni, mert minden betegség egy üzenet.) A lélek megbetegíti a testet, így figyelmezteti a változtatásra, de akkor sem képesek rá, nem figyelnek a jelekre, továbbra is ítélkeznek, főleg önmaguk felett! Szeretnék elérni, hogy mindig csak jók legyenek! De pontosan mi is az a jó? Mihez képest? Amikor aztán nagy baj éri őket, összeomlanak, leomlik kártyavárként az addig felépített tapasztalathalmaz, az addigi élet. Azt kérdezgetik, miért? Miért éppen én, Miért, hiszen jó voltam? Miért? Azért, mert nem azt tették a jók, amit elvártak önmaguktól, nem a saját belső hang szerint cselekedtek, nem álltak ki önmagukért, a véleményükért, hagyták elnyomni magukat. Nem hittek saját tetteikben, mások hite szerint éltek, mások célját próbálták megvalósítani, másoknak próbáltak megfelelni. Érdemes tehát hallgatni önmagunkra, érdemes szeretni önmagunkat, kiállni magunkért, és a véleményünkért! A mi véleményünk ugyanolyan fontos, mint a másik emberé, attól még ugyanúgy szerethetünk mindenkit, ugyanúgy elfogadhatunk mindenkit olyannak, amilyen, ha bennünk van a megbocsátás, a szeretet, a szeretetteljes emberi kapcsolatteremtő képesség, a segítőkészség, a becsület, az önzetlenség, és a hála érzése! A legfontosabb szabály, hogy hallgassunk a belső hangunkra, cselekedjünk az első gondolatunk szerint, szeressünk, és fogadjunk el mindenkit, ne aggodalmaskodjunk, ne rágódjunk a múlton, ne támasszunk feltételeket a szeretetért cserébe, engedjük el a múltat, és ha ítélkeztünk, akkor bocsássunk meg magunknak és másoknak. Nem baj, ha megtettük, emberek vagyunk, bocsássuk meg magunknak, legközelebb talán másképp tesszük! Érezzünk hálát, szeressük az életet, fogadjunk el mindent úgy, ahogyan van. A bölcs csak mosolyog nyugodtan, mert nem ítélkezik, hiszi, tudja, meggyőződése, hogy mindennek így kellett lennie, minden így van jól, ahogyan van! Ami megtörtént, hát megtörtént, nem tudunk már rajta úgy sem változtatni, fogadjuk el! Fogadjuk el, hogy csak a most létezik, a jövőért sem érdemes előre aggódni, mindig lesz valahogy! Adjuk fel a harcot, a küzdelmet, az élet nem küzdelem, hanem csupa boldogság, amint felismerjük, hogy valóban önmagunkban hordozzuk a Mennyországot is, és a Poklot is, csak tőlünk függ, melyikben akarunk élni! Meghallgathatunk másokat, mindenkit, de nem szabad ész nélkül bigottan követni senkit, mert nekünk kell kialakítani a saját hitünket, saját meggyőződésünket, a saját utunkhoz erre a belső hangra, megérzésre van szükségünk! Vállaljuk fel az életet, a tetteinket, és önmagunkat! Szeressük meg a Poklot, és máris miénk a Mennyország! Nem könnyű feladat mindez a mai eszünkkel, a neveltetésünkkel, kell hozzá néhány „pofon” az élettől, mire megértjük, mi a fontos, mire megismerjük önmagunkat, egy valódi belső utazás, egy valódi lelki út, mely során megtanulunk hallgatni saját belső hangunkra, mire legyőzzük önmagunkat, és feladjuk a felesleges harcot… Brátán Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Brátán Erzsébet: Milyen az igazi szeretet? Itt a Földön azt hiszem, csak nagyon keveseknek adatik meg átélni a valódi, igaz szeretetet. Ám, hogy mondandómat alátámasszam, előbb tisztáznunk kellene a szeretet fogalmát. A szeretet fogalma: A szónak többféle jelentése is van, és az évek során sokszor elcsépeltük, ragasztottunk hozzá bizonyos élményeket, érzéseket, saját szemüvegünkön, múltbeli tapasztalatainkon keresztül. Nagyon sok mindenre használjuk a hétköznapi életünk során a szeretet fogalmát, azonban ezek között is bőven vannak jelentésbeli különbségek. A környezetünkben pillanatról pillanatra rengeteg impulzus ér minket, melyekre azt mondhatjuk, hogy ezt már „szeretem”, de nem ugyanúgy szeretem a barátomat, a testvéremet, vagy a családomat, mint a kedvenc zenémet, versemet, vagy a kedvenc ételemet. Szeretetre vágyik minden egyes élőlény. Ha nincs meg bennünk ez az „érzés”, ha nem tudjuk, hogy szeretnek, és szeretünk, üresnek érezzük magunkat, akkor semmit nem ér a vagyon, a sok barát, ha nincs, amiből mindezeket táplálni tudjuk. A mai egoista világunkban egyre többen arra törekszenek, hogy jólétben, és dúsgazdagságban éljenek, elhatárolódva a körülöttük élők nyomorúságaitól. Viszont már tudjuk, hogy aki figyelemmel és odaadással fordul mások felé, mindezt többszörösen fogja visszakapni, hiszen a jó cselekedetek mind megtérülnek egyszer, akárcsak a rosszak. A vonzás és kölcsönhatás univerzális törvényei szerint az azonos energiák vonzzák egymást. Aki képes adni, annak a szíve boldogsággal telik meg. Minél többet adunk, annál több jön vissza! Biztosan mindenki tapasztalta már… Egy másik megközelítésben a szeretet valójában egy olyan mélyről feltörő érzés, amely mindent áthat, mindenütt ott van, még a nem szeretet érzésében is benne lakozik ebben a duális világunkban. A szeretet feltétel nélküli, önzetlen, odaadó, túláradó, felemelő, életadó, éltető érzés, mely nem szab határokat, korlátokat, nem támaszt elvárásokat. Azt is jelenti, hogy elfogadod a világban elfoglalt helyzeted, őszintén adod önmagad, beletörődsz abba, aki vagy, és hálával fogadod a sorsod. Ennek az önmagad egészséges tiszteletének és szeretetének érzésén keresztül fogadod el a másik embert is pontosan olyannak, amilyen! Nos, ezért mondtam, hogy ez az érzés csak keveseknek adatik meg… Miért? Vizsgáljuk csak meg, mit jelent számunkra a szeretet? A legtöbben így érzünk, így vagyunk vele: Például kezdjük azzal, hogy megszülettünk, gyerekek va-

gyunk. Először kit szeretünk? A szüleinket! Itt a Földön az ő szeretetük, és gondoskodásuk, odaadó törődésük, aggódásuk kísér minket az úton. Hogyan szeretnek minket? Féltenek, és aggódnak értünk, nevelnek, törődnek, terelnek. Mi hogyan szeretjük őket viszont? Ugyanígy… Azután szerelmesek leszünk, amikor azt hisszük, a másik nélkül nem lennénk képesek tovább élni sem! Hogyan szeretjük a szerelmünket? Önzetlenül? Feltétel nélkül? Á, dehogy! Féltjük, aggódunk érte, ragaszkodunk hozzá, és rettegünk, hogy el ne veszítsük, mert azt hisszük, csak akkor vagyunk szerethetők, ha szeretnek minket! És már itt is megjelenik az a bizonyos birtoklási vágy, mindent magunknak akarunk, nem kívánunk osztozni… Azt gondolom, a szeretet érzését bizony gyakran összetévesztjük más érzésekkel! Miért? Mert már gyermekkorunkból magunkkal hozzuk az átvett viselkedésmintákat, éreztük, hogyan, miért és mikor szerettek minket! Ha akkor fogadtak el, amikor „jók” voltunk… Így szeretünk mi mind, legalábbis a legtöbben. A szeretet valójában olyan különlegesen fantasztikus érzés, ami azt jelenti, hogy átölellek, és körülveszlek elfogadásom minden érzésével, melyben megengedem neked, hogy az legyél, aki vagy, és úgy élj, ahogyan élned kell! Szeress, örülj, sírj, nevess, gyűlölj, tombolj, ÉLJ! Azaz az legyél, ami emberi mivoltodban lenni tudsz! A szeretet ebben az értelemben azt jelenti, hogy nincsenek elvárásaim, nem akarlak birtokolni, hogy megengedem, légy, aki vagy, aki lenni akarsz, akinek lenned kell. A szívemmel látlak, érezlek, lelkek közötti kapcsolatról van szó, mely túlmutat az anyagon, az emberi mivolton. Nem engedni, megbocsátani, elviselni kell a másikat, hanem hagyni, hogy kibontakozzon, és egyenletesen küldeni felé a szeretet elfogadó, feltételek nélküli örömérzését. A szeretet a végtelen szabadság, a határtalan boldogság maga, melyben a nyitott szívek, lelkek őszintén megérintik egymást, miközben önmaguknak, és másoknak is meghagyják a kibontakozás, kiteljesedés lehetőségét… Maga az egység, a semmi és a mindenség érzése! Brátán Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Kondor Zoltán: Amnéziaország

Egyszer volt, hol nem van, már én is elfelejtettem merre, de van egy ország, amit csak úgy neveznek a külföldi látogatók, hogy Amnéziaország. Ebben a csodás földi paradicsomban csupa feledékeny ember él, akik még azt is elfelejtették, hogy ők tulajdonképpen a legkiváltságosabb egyének, mert kizárólag szórakozásból lettek e bűbájos föld még bájosabb lakosai. Nagy memóriazavarukban még arra sem emlékeznek, hogy kik voltak, és mivé lettek, és abban a tévhitben élnek, hogy hazájuk egy demokratikus államforma. Bizony ám! Amit már nem tudni mikor, de jókora erőfeszítéssel, és legalább ugyanolyan örömmel vívtak ki maguknak, s amelyet világos pillanataikban azonnal és sokszor ismételgetve felemlegetnek. Szívélyességük világhírű, akárcsak vendégszeretetük, bátorságuk pedig felülmúlhatatlan, bármiről is legyen szó. Ha teszem azt arcul csapják őket, nyomban megfeledkeznek róla, és vakmerően fordítják oda a másik felüket is, mert tulajdonképpen jámborak az istenadták. De hát mit is lehet azokról feltételezni, akik mindig hagyják magukat az orruknál fogva vezetni, mert már jó ezer éve ehhez szoktak hozzá! Nekik nem kell önálló gondolat, mert minek? Úgyis kiesik az emlékezetükből, különben is azért választották meg az előljáróikat, hogy megmondják nekik a tutit. Csak egy aprócska bibi van a gazdáikkal, hogy szintén amnéziás betegségben szenvednek, és egyik percről a másikra elfelejtik, mit is ígértek meg választási kampányaikban. De ez sem baj, mert a nép boldog és elégedett, semmi kifogásuk nincs a további eszement tippek törvénybe iktatásához, mert beléjük beszélik, hogy az jó nekik. Vidáman finanszíroznak bármilyen kóbor ötlettől vezérelt beruházást, hiszen jól megy nekik, telik az adójukból, és szinte rátukmálják a képviselőikre, hogy fogadják el búsás javadalmazásukat. De csak azért, hogy megmutassák a világnak, milyen jólét is van náluk, mert itt magát a kánaánt valósították meg, a semmiből.

A turisták pedig ezerszámra tolonganak a letelepedési engedélyért, mindenki itt akar élni, ahol meg lehet feledkezni például a számlaadási kötelezettségről, vagy mondjuk arról is, hogy meddig ér az a bizonyos takaró, amely alatt kényelmesen elnyújtózkodhatnak. A munkaidő pedig kész röhej! Alig kell napi négy órát dolgozni, és ezért akkora illetmény jár, hogy el sem tudják költeni. A gyerekekért bármire hajlandóak, még arra is, hogy meg sem szülik őket, mert szégyellik azt a fenenagy támogatást, amit utánuk kapnának. Hogyisne! Hát mire költsék azt a rengeteg pénzt, mikor ingyen van szinte minden? Talán menjenek nyaralni? Ááá, és ha elfelejtik a visszautat? Inkább maradnak otthon, és nézik további nyolc órában csakis az ő szórakoztatásukra készített műsorokat. Ezek jobbnál jobb limonádésorozatok, jó kis ismeretterjesztőfilmek, mint például a valóságshowk. Igaz, olykor-olykor feltűnik egy-egy klasszikus darab is, de ez csak azért van, hogy a művészi hajlamokkal rendelkező, azt értő és élvező közönség azonnal reklámszünetet tarthasson, és kimenjen egy kicsit teszem azt nassolni. Mert első az egészség! Bár az is igaz, hogy a nyugdíj felé közeledők petíciót nyújtottak be az országgyűléshez, amelyben azt szeretnék elérni, hogy emeljék fel korhatárt legalább hatvanöt évre, mert ők még fittek, és igenis dolgozni szeretnének, nem holmi unalmas kirándulással és pihenéssel, neadjisten unokaneveléssel foglalkozni. Inkább lemondanak a díjmentes utazásról is, mert már herótjuk van a ragyogóan tiszta vonatok és buszok legmodernebb változatait egyenként kipróbálni. Azok az udvarias fiatalok erővel leültetik őket, érthetetlen ez az újfajta módi, bezzeg az ő idejükben még puskával sem lehetett volna ilyesmire kényszeríteni őket. Szinte már fáj, ahogy a parkosított zöldövezetekre tekintenek, az oxigéndús levegőt úgy kell készakarva szmogossá tenni, hogy valamennyire belélegezhető legyen. Ámbár erről külön gondoskodnak a direkt ezért felvett sofőrök, akik csak addig állítják le a járművüket, amíg teljesen tele nem tankolják az olcsó üzemanyaggal. Szóval jó ott élni, ahol egyetlen trágár kifejezés sem hangzik el, mert azt is elfelejtették ezek a jóindulatú és barátságos, mindig a mások érdekeit szem előtt tartó polgárok. Még sok mindenről hallottam egy arra tévedt látogatótól, de hogy merre is található ez az édeni Amnéziaország, majd egyszer elmesélem, amint eszembe jut, hogy hová tettem a memóriagyógyszerem. Kondor Zoltán

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Kondor Zoltán: Fegyencjárat A keleti végek elhanyagolt aszfaltjain robogó, zöldre festett szállítójármű hajnalonta magába kebelezi a két szomszédos községből verbuvált rabjait, hogy aztán az általában mintegy félórányi távolságra lévő rendeltetési helyre fuvarozza őket. Szélvédője jobb felső sarkában fehér alapon fekete felirat látható, méghozzá az, hogy KÜLÖNJÁRAT. Ezt az elnevezést szinte pillanatok alatt megváltoztatta egy pihent elme, amely bizonyára látta azt a filmet, amelyben egy hasonló, de rácsokkal megerősített busz vitte a társadalom elitéltjeit a szabadulás felé, és azon nyomban átkeresztelte fegyencjárattá. A találó jelzőt hangos felröhögések méltatták, s még a sofőrje is mosolyogva vette tudomásul, hogy akármilyen gőzborotvával is tisztítja ezentúl a munkaeszköze külsejét, ezt a nevet már semmiképp sem moshatja le róla. Mire délután a járat meg-megállva kiöklendezte magából utasait, már mindkét falu teljes népessége, és valamennyi átutazó vendége, aki csak egy másodpercre is megpihent valahol, tudott a sajátos névadásról. A futótűzként terjedő hírt minden valószínűség szerint egy telefonnal rendelkező megátalkodott pletykás bocsátotta útjára, amikor értesítette ismerőseit, és pecsételte meg vele a járgány sorsát. Ezután ez a tiszteletteljes megszólítás végigkiséri úgy, mintha elválaszthatatlan árnyéka lenne, a végső métereken át, egészen az enyészetig. Ám az még odébb van. Jelenleg nap mint nap, pirkadat után nem sokkal híven teljesíti az elszegődésekor tett ígéretét, és cipeli a belsejében üldögélve tréfálkozó köztörvényeseit az előre kijelölt vasúti nyomvonal még legjobban megközelíthető szomszédságába. S hogy miért is köztörvényesek ezek az ártatlan emberek? Csupán azért, mert az ismert országos köztisztasági programban vesznek részt, ami közügy, és törvény szabályozza a munkavégzés feltételeit. Természetesen ez úgy van megállapítva, hogy kizárólag annak kedvezzen, aki foglalkoztatja őket, tehát a vállalkozónak. Mert ugye az éhbért nem lehet kedvezőnek titulálni, a munkavégzés körülményeit még kevésbé, a bekerülést ebbe a munkavállalói körbe pedig végképp nem. Ide ugyanis olyan feltételekkel jutott be a fegyenc, hogy két lehetősége volt... –vagy elfogadja a minimálbért a próbaidő tartalmára, vagy búcsút mondhat a szociális segélyének is. Ez nem törvényes zsarolás, ááá, dehogy! Csak éppen elzárták előle a csapot, amelyen át eddig a köz vérét szívta, törvényesen. Persze ezt a felajánlott munkakört sem kötelező elfogadni, de enni sem kötelező, ilyen egyszerű. Ezeket a huncut elvetemülteket azonban nem illik ilyen átlátszó trükkökkel megvezetni, mert ismerik a mondást, amilyen a mosdó, olyan a törölköző, és a

maguk hasznára fordítják. Ezt legjobban azzal a példával lehetne jelezni, hogy a minimálbérért cserébe éppencsak a minimálisan elvárható normát teljesítik, csak azért, hogy a rabszolgatartójuk is igen jól érezze magát. Hiába üzenget a távolból, hogy így úgy amúgy, aki háromszor igazolatlanul hiányzik, azt fegyelmivel elbocsátjuk, és egy vasat sem fog kapni legalább egy évig, ez nem hatásos. Orvosi igazolás van, legfeljebb az a napja lesz fizetetlen az illetőnek, akinek még így is megéri, hogy otthon maradjon. A fenyegetés pedig falra hányt borsó a tapasztaltabbjának, hiszen van szemük, látják, hogy az időközben lemorzsolódott tíz fő helyére csak nyolc érkezett, azokat is lasszóval kellett összefogdosni, nem egészen egy hónap alatt. Hát nem fineszesek ezek a kitanult rabok? Az ígéret pedig, hogy jövőre is megtarthatják ezt a jól fizető munkahelyet ha inuk szakadtáig dolgoznak, gúnyos mosolyra húzza szét a szájukat. Vigyorognivaló az a feltételezés, hogy óvodásnak nézik valamennyiüket, és ilyen pedagógiai eszközökkel akarják nagyobb teljesítményre ösztönözni a pernahajdereket. Egyesek tudni vélik, legalábbis hallottak már róla, hogy van közöttük okostóni is. Ez a beépített tégla időről időre eszükbe juttatja, hogy hiába van a vállalkozónak olyan nagy hatalma, azért a törvény őt is köti. Például a hőségriadóban ő sem dolgoztathatja halálra a rabszolgáit, főleg ha az elegendő, hűtött, és megfelelő védőital nem áll rendelkezésre a közelben. A kötelező pihenőidőről, a kigyómarás és kullancscsípés elleni szérumokról már nem is szólva, bár olykor-olykor még ezeket is firtatja, mintegy témát szolgáltatva a porkolábok és a foglyok között. Néha még az is felötlik némelyikben, hogy nem véletlen ez a hosszabb távra beígért munka, hiszen a Lyme-kór ennyi idő elteltével a legvalószínűbb. Mert ugye első az egészség, és az egészséges humor szinte valamenynyi monoton munkát végző alaptermészetében ott lapít, csak alkalom kell az elővarázsolásához. A jó kedély fontos, és közösséggé kovácsolja azokat, akik alapjában véve hajlamosak egy kis vidámságra. Nem is oly régen valaki szándékosan sütötte el azt a mondást, hogy hullik már a férgese, amikor kiderült, hogy már a harmadik ember adta be a kulcsot és a felmondólevelét, mert valami mondva csinált ürüggyel büdös neki a munka. Tüstént jött valahonnan hátulról a riposzt, hogy sok jó ember kis helyen is büdös, kissé átköltve az eredeti szólás tartalmát egy szócserével. Ezt a munkát is ki lehet bírni, bár akinek vaj van a fején, ne menjen a napra, mert allergiát kap. Ugyanis kiütést ajándékoznak neki a cellatársai, és rövid úton eltanácsolják a társaságukból, amint rájön

Cikkek / Glosszák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Kondor Zoltán: Fegyencjárat / Horváth János: Az erőszak természetrajza nek, hogy sumákol. Itt nem az a fő cél, hogy úgymond egymást kijátsszák, és úgy álljanak hozzá, hogy más is odaférjen, hanem az, hogyha tényleg allergiás a bogarakra vagy a pollenre az illető, mondja meg, menjen táppénzre, keressen más munkát, de ne velük végeztesse el a dolog rá eső részét, mert erre kifejezetten allergiásak lesznek. A kitanultabbja, akinek már legalább nyolc befejezett évfolyam is van a háta mögött jó esetben ugyanannyi idő alatt, még arra is képes, hogy fejben összeadjon. Nem könnyű, de azért néha megpróbálják. Például azt is ki tudták okoskodni ezek a vidéki intelligenciával sújtott zsenik, hogy a havi teljesítményüket értékelő adatlap szerinti második helyük csak a csoportvezetőjük számára kínos. A legfőbb porkolábot hajtja a bizonyítási vágy, és a megfelelési kényszer, mert szeretné még nyugdíját jövőre is kiegészíteni ezzel a mellékjövedelemmel. Lehet, hogy őt idegesíti az a maszlag, miszerint az öt keleti csoportból csak a legjobb, azaz az egész évi átlag alapján első helyen végző marad, de ez a fegyenceket egyáltalán nem érdekli. Valamelyikük bedobta a köztudatba szerény számításait, miszerint a többszáz vagy ezer kilométernyi szakaszt harminc főnyi csoporttal nem lehet naprakész állapotra kaszálni, mert ez fizikailag is lehetetlen. Mivel szavahihetőnek tartják a többiek, hamarabb elhiszik neki ezt, mint a politikusoknak a hazáért tett áldozatkész erőfeszítéseiket. Kinőttek már a gyermekkorból, s meglátják, ha valahol varjú ül a karón, vagy sántít egy kutya. Fenyegetés, ígéret, hízelgés nem hat már rájuk, ám az emberi szó talán még megdobogtatná kérges szívüket. Olyat azonban ritkán hallanak, ezért magasról tesznek az alkotmányra, mert a példa ragadós, éppen a honatyáktól lesték el. Hiába, ezek a köztörvényes fegyencek már csak ilyenek. A munka nemesít és felszabadít. Akárkitől származik valamiféle hasonló tartalmú közhely, a fegyencjáraton utazó munka rabjai csak elnézően vigyorognak, majd hozzáteszik. Igen, de ez csak abban az esetben, ha MEGFIZETIK! Kondor Zoltán

Az erőszak korábban, csak hivalkodott, megpróbált kitűnni agresszivitásával, szűnni nem akaró elégedetlenségével, de többé-kevésbé meghúzta magát egy-egy helyi konfliktus keretei között maradva. Mármár elszenderedett, - persze, csak úgy félálomban, tettre készen -, amikor elégedetlenségüknek hangot adó, és bizonyos körökben mérvadó, pártos honfiak ismét felrázták, hogy rászabadítsák elleneikre, nem gondolva arra, hogy maguk is áldozatai lehetnek. Búvópatakként kúszott be a közéletbe, az iskolák padjai közé, a médián keresztül békés polgárok otthonaiba, durva reklámok alakját öltve, szószékekről szólt, helyes döntésre intve, ha itt az idő. Hogy mitől bátorodott fel, csak sejthető. Eleinte, megelégedett az írott sajtó lapjaival, és egyes orgánumainak ordenáré hangvételével. De az utóbbi két évtized tapasztalatain megedződött polgárok jócskán megnövekedett ingerküszöbét nem érte el. Fenyegetett feketébe burkolózva, dübörgő lépteit hallatva, de nem vették komolyan. Voltak, akiket megfélemlített, és menekülésre késztetett. Ők már átélték az űzetés minden borzalmát, de elhaló hangjuk nem ért el messzire. Még a Sándor-palotáig sem jutott el. Nem talált méltó ellenfélre. Nem tudta viszszavonulásra késztetni egy Magyar Demokratikus Charta nevű – valljuk meg, néha kissé naiv artikulációjú – szervezet sem. Sőt, még inkább felbátorodott a megosztók együttérzésén, a politikai ellenfeleiket a gonosztól valónak tekintők népes táborának hívó szavára. Nem késlekedett a világgazdaság válságának kirobbanásakor sem. Azonnal az árfolyamok féktelen emelkedésével válaszolt, bizonyítva, van keresnivalója a szakértelmet és nagy felkészültséget igénylő pénzügyi világban is. De azonnal visszavonult, amikor a bankárok jövedelmét kezdték firtatni, nélkülöző tömegek. Csak csendes elégedetlenségre tellett neki, nem volt kihívás számára a korrupció, a mindenkori kormányok dogmatikus, ostoba szociálpolitikája sem, egyetlen lelkes reformert, de még egy nyugdíjast sem sikerült az utcára csalogatnia. Az erőszak minden formája csődöt mond, ha liberálisokba ütközik. Bosszankodik is ezért éppen eleget. Kárpótlásul székházakat gyújtogat, rendőrkordont bont, vagy cigányokat öl, ahogy éppen kedve szottyan.

Horváth János

Glosszák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Frideczky Katalin: Placcon Megtanultam jó képet vágni a dolgokhoz. Most is éppen jó képet vágok. Bár sok okom nincs rá, ugyanis egyelőre még egyetlen rajongóm sem jelentkezett. Petrezselymet árulok. Igaz, korán van még, a sátrakat is csak most nyitogatják. Jó hűvös van itt. Szerencsém van. A kiadóm pavilonja árnyékos oldalra került a Deák Ferenc utcában. A többiek bezzeg főhetnek a Vörösmarty téren! Már hetekkel előre értesítettem a barátaimat, hogy ekkor és ekkor, itt és itt megtalálnak. Dedikálni fogok! Ízlelgetem a szót: dedikálni. Majdnem olyan, mint bekakálni. Legalábbis hangzásra. Tudják, eredetileg zenész vagyok. Szép ruhát vettem föl. Olyan írónőset. Mindenesetre feltűnő. Fekete mintás, spagettipántos nyári ruhámon ciklámenszínű leheletfinom stólát lenget a szél. Úgy is jól áll, ha a vállamra terítem, de úgy is, ha csak a nyakamról lóg le. A hasamat így is úgy is eltakarja. Nem mintha terhes volnék. Javakorabeli vagyok. Csak írónőnek vagyok ígéretes kezdő. Írónő, egyedi, feltűnő ruházatban várja a hódolóit. Egy antológiában szerepelek. Vannak benne versek, novellák, aforizmák, vegyesen. Lassan szállingóznak az alkotók. Már többen ülünk az asztal körül. Meg van szabva az időnk, meddig fogadhatjuk az olvasóinkat, aztán át kell adni a helyet másoknak. Bemutatkozunk egymásnak, és ha szerencsés esetben megértettük a kolléga nevét, rögtön megragadjuk az alkalmat, hogy magunkkal hozott saját könyvünkben megkeressük az illetőt, és megkérjük, volna szíves dedikálni. És ő van szives. Hát hogyne! Dedikálni jó dolog. Az ember otthon órákig gyakorolja a lendületes, ívelt, egyedi és ki tudja, egyszer még értékessé váló aláírást. Hja, az utókor…! Egyelőre egymásnak dedikálgatunk. Már elég szépen kicifráztuk a köteteket. Csak egy baj van. Fogalmunk sincs, kikkel ülünk egy asztalnál. Egyikünk sem olvasta a másik írását. A saját nevünk nyomtatásban való megjelenése annyira elbűvölt mindannyiónkat –ígéretes kezdő írókat –, hogy a szemünk elhomályosult a meghatottságtól, ami nem engedte meg, hogy mások írásába akár bele is pillantsunk. A beszélgetés amolyan Karinthy – módra tapogatózik: – „Mit írogatunk, hehe..?” – „Az a jól sikerült kis szösszenet, a tiéd? – Ó, hát az…!” Időben elhallgatunk persze, amit a meghatott szerző az elragadtatás oly fokának értékel, melyen a

„szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.” Én nem tudom, a nagyok hogy csinálják, de nekünk, ígéretes kezdőknek ez nagyon megy. Szinte rutinszerűen. Ebben már nagyok vagyunk. Nem olvassuk egymást. Az egyik kolléga, miután az aláírásomból kitalálja, melyik írás tartozik hozzám, megszólít: – Olvastalak (a tegeződés kollegiálisan kötelező), nagyon tetszik, amit csinálsz! Hiszek neki. Meg sem fordul a fejemben, hogy ő is csak szemrebbenés nélkül hazudik, hiszen tényleg jó, amit csinálok, természetesen. Különben nem lennék itt. Egyre többen érkeznek. Újabb és újabb székeket kell elcsórnunk a szomszéd pavilonostól. A társaság már egész komoly kerekasztal benyomását kelti. Terjedelmes a kötet. Az ígéretes szerzőknek se szeri, se száma. Grafomán nemzet vagyunk. Kár, hogy a nyelvünk, ugyebár… A Nobel-díj elérhetetlen messzeségbe úszik tova. Befut az első rajongó. Lázas szemű ifjú költőtársnőmnek lovagja érkezik, és fárad a pavilonhoz, kötetet vásárolni, hogy a kiadónak is csurranjoncseppenjen valami, ha kedvezményes áron is. Jó képet vágok. Hozzám még nem jött a kutya se, de már szinte nem is bánom. Talán szégyenkeznék is. Mit keresek én itt? Mi ez a perzsavásár? Kellett ez nekem? Fogom a jól kicifrázott kötetemet, és felállok, mielőtt letelne az időnk. Az egész délelőttöt a Könyvvásáron töltöm. Bóklászok a standok között, felfedezek itt-ott egyegy bölényt. Megrendít a zavar és kényszeredettség az arcukon, mely egy csöppet sem tér el a miénktől, ígéretes kezdőkétől. Dedikálnak. Ismerősöknek, a szakmának, egymásnak. Megsajnálom őket. Veszek a könyvükből és megkérem, hogy dedikálják. Ők nem ismernek engem. Örülnek nekem. Olvasó vagyok! Frideczky Katalin

COMITATUS FOLYÓIRAT

Impressziók

I. évf. 7. szám

Götli Kinga Réka: Megbonthatatlan létező - A mag / Szeresd magad! Test-lélek-szellem. Ennek hármasa, s egyensúlyi rendszere határozza meg a minket körülölelő, s bennünk működő harmóniát, itt e földi világban. Természetesen, eme strukturális egység utunk végeztével fölbomlik, s csak a létezés és ahhoz köthető esszenciális alkotónk marad meg. Kérdés, hogy az életben, ezen belső fénylő mag felragyog-e előttünk, ráeszmélünk-e úgy, hogy tudatosan birtokoljuk. Mert, ha az élet terheit elengedjük és cselekvőként is létünk és lényünk központjában tartózkodunk, megbonthatatlan, feloldhatatlan eszszenciává válunk mi magunk is. S ha eme fénylő és pulzáló magvakká válunk a jelenben, mely forrása az eredet, s annak több ezer éve, így eltelt lényegi létünk és az előttünk álló változó szintén kitisztul és felfénylik. Utunkat az igazság és a szépség örök fényereje hatja át. Bennünk megjelenik a forrás, s erővel mossa át minden alkotónk, mi magunk is forrássá, emberi kutakká válunk. Merítünk, merítkezünk. Testünk lesz a ház, belsejében oltárt állítunk, s szüntelen áldozunk. A megszentelődés misztériuma élővé és hatóvá válik. Van-e szebb, eme feltisztult útnál, mely belőlünk, s a forrás által felragyog. A szívünkbe, tudatunkba, lelkünkbe belövellt impulzus új, meg nem nyílt kapukat és ablakokat tár fel előttünk, s minden mozdulatunkat a gondviselés követi. Misztériumjáték indul, s az élet megszentelt játékká válik a létezés jelen idejű földi palettáján. De mennyit hezitál és fél az ember megválni a terheitől, mely erős kötélzettel béklyóban tartja saját hétköznapi börtönében. Elindulunk, visszalépünk. Szabadulunk, majd ismét sodródunk. Pedig ott a templom, benne az oltár, azon a felfénylő örök mag, s abban az el nem múló, soha ki nem apadó igaz forrás. Mi mag-unk. Ha belső esszenciánk, valóban kibonthatja magát, teret biztosítunk számára, hatása megmutatkozik. Életünk létezéssé válik, s csoda fakad ott, ahol nem is remélnénk. Saját magunk ajándékaivá válunk. Mi leszünk a megbonthatatlan, ragyogó, eleven, felébredt mag. A magból a virágzó, s a megtisztult, forrásként működő, emberi létező. Az élet, s a természet rendje bennünk egyé válik. Szüntelen Ünnepünk az Élet éltetése! Götli Kinga Réka

Az Élet lehet keményen bánt veled. Zord volt és viszontagságos szinte minden órád, álmaidban hánykolódtál. Küzdöttél rendesen. Olykor erőd elhagyott, s nem tehettél mást, csak sodródtál csendesen. Volt, hogy magányod fájó börtönébe száműzted magad, s jobban esett, ha nem szólt hozzád senki sem. Majd bíztál, valaki segítő kezet nyújt, megmondja, mit tégy, holnap hogy legyen. Bíztál a csodákban, reméltél, de az idő csak eltelt feletted, s nem fordult semmi sem. Lassan legyintesz is, ugyan miért változna érted bármi, miért lenne jobb, könnyebb, szebb. Már nem ér az egész annyit. Nem küzdesz, marad a sodródás, a felvillanó távoli reményképek, s ahogy jöttek, úgy hullanak kialudva a végtelen mélybe. Szobádban merengsz az eltelt időd felett, sérelmeid ülnek előtted a földön, vagy hátad mögül intenek. Zajonganak, nyüzsögnek. Nem látsz tőlük kiutat. Egy ajtó sem nyílik fel. Lezárt falak, ablakok. Létezésed szabad áramlása megszűnt. Valahol elvesztél egy ponton, s maradtál ott egymagad. Ez a pont most jelened, múltad, leendő jövőd. De csak ülsz csendesen. Nem dühöngsz, nem kiabálsz, kezed nem kulcsolod imára sem. Szemed alatt árnyék húzódik, kialszik lassan a Fény. Ennyit ér az egész, mondd! Csendben elmúlni egyedül? Már nem szereted magad sem. Fájdalmad átérzem, megértem. De mégsem hagyhatom, hogy így legyen… Kiáltok helyetted, lábad leszek, mi talpra áll, kezd, mi elhessegeti a rosszat, szemed, mely az újra megnyíló fényt látja, szíved, mely újra remél. S azt mondom, menj! Ne gondolj semmit, csak érezz. Létezz! Sérelmeid félreállnak, s nézd, utat engednek. Lépj magadért, nyisd ki a felnyíló ajtót, tárd szélesre visszamaradt életed szabad Kapuját! Nézd meg, mi rejlik odaát! Hívlak Téged! Kövess! Más is van már a kapun túl, nem leszel egyedül. Csak érezz, hagyd szíved szép pirosát élettel telítődni. Leültetlek csendben egy szép mezőre, hol virágok nyílnak neked. Elevenek tarkák, hagyják, hogy csodáld őket. S az egyik virágban Te nyílsz éppen. Nézd! Nézd milyen szép vagy! Új szíved szép Világod. Gyökered erős, melyen zöld hajtás fakad. Öleld és szeresd magad! Hallod? Öleld és szeresd magad! Ez legyen kiáradó jelened, jövendőd, mely feloldja benned a megfagyott múltat. Csak hagyd, hogy így legyen! A kinyíló szép virágból sétálj tovább a mezőn velem! Ölel a Mindenség, halkan, csendesen. Új világát nyitja rád…. Életed eleven, fénylő létezés! Csak szeresd magad! Simítsd meg könnyedén arcodat! Götli Kinga Réka

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Paszternák Éva: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort...” / „Azt mondják mélyről jöttem...” „Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom.” (Kölcsey Ferenc) Himnuszunk hallatán valamennyiünknek megdobban a szíve. Talán elfogultság nélkül mondhatom az egyik legszebb alkotás, nekem a legszebb. Eddigi életem során jó párszor hallottam, énekeltem, és minden alkalommal hevesen ver a szívem, a szöveg elragad, éneklése közben egyszerűen meghatódok. Hatalmas életérzés pár sorban. Az első versszakban minden, ami egy népnek igénye, vágya, álma benne van. Egy országsors történelme, egy nép szenvedése, és az elmaradhatatlan áldás kérése Istentől, fohász egy jobb, szebb életért, védelemért, ami iránti vágyunk még korunkban is időszerű. Hivatalosan 1903 óta az országunk törvény által is elfogadott himnusza. Megálmodója, megteremtője Kölcsey Ferenc 1790 augusztus 8-án született Sződemeteren, és 1838 augusztus 23-án halt meg Szatmárcsekén. Egy nagy tekintélyű, ám nem gazdag család sarjaként, saját bevallása szerint Ond vezér utódaként, egy falusi kúriában látta meg a napvilágot. Gyermekkorában nagy gonddal taníttatták, elsajátította a francia, görög, német, és latin nyelvet. Ifjú évei meghatározója a műveltség megszerzése, és gyönyörűsége volt. Szüleit korán elveszítette, betegség is éri. A fekete himlő miatt elveszti jobb szeme világát, és kihullik a haja. Törékeny, vézna férfi és műveiben a szerelem keserves ábrándként jelenik meg. Költői személyisége ellenére szemérmes magánéletet élt. Édesapja jogász volt, de ő nem akarta követni a paragrafusok útvesztőjébe, bár később Lovassy, Wesselényi, Kossuth pereiben ő fogalmazta meg a védő beszédek érveléseit. Tanulmányai után haza tér, és a magányt választja, amiben a szentimentalizmus felé való elhivatottságában Kazinczyt választja példaképül. Világnézeti állásfoglalása miatt egyre távolabb került a nemességtől, szószólója, és védője lett a jobbágyságnak. Első kötete kiadását sajnos nem érhette meg, pedig a versei kinyomtatása után nagy reményeket helyezett bele. Kiváló kritikai érzékkel rendelkező egyéniség, amit magával szemben is előszeretettel gyakorolt.

Élete utolsó éveiben nagyrészt peres ügyekkel foglalkozott, a már említett Wesselényi perre készült nagy igyekezettel, minden tudását latba vetve. Ám hiába volt az érvelés, Wesselényit elítélték, ő pedig már nem érhette meg a döntő tárgyalást. Meghűlt, és pár hét múlva meghalt. Kortársai úgy temették el, mint a legnagyobb embert valamennyiük között. Számunkra halhatatlanná nemzeti himnuszunk megírása által vált, életműve pedig irodalomtörténeti emlékként él tovább. Paszternák Éva

„Vállaltam olyan csoda dolgot, amire senki se

kért. Énekelek melegebb fényű, romlatlan csillagokért.” (Ratkó József) Íróink, nagy íróink sorsa szinte kivétel nélkül változatos és viszontagságos volt, amint az az útkereső, gondolkodó emberek jelleméhez hozzátartozik. A rendkívüliség, vagy a nehéz állapotok adnak-e később valami elhivatottságot az írásra, nem tudjuk megfejteni, csak azt tudjuk, hogy a hangjuk zengő, harcias, fenséges, ugyanakkor lágy, selymes, ölelő szárnyalása örökre megmarad. Mint aki mindent megélt, mert mindent megélt, úgy robbant közénk és írt, nekünk a jövőnek, Ratkó József is. A lélekben háborgó indulatok, a mindent és mindenen változtatni, jobbítani akaró szándék ritkán finomítja a kifejezéseket. A szókimondás, a kíméletlen, egyenes beszéd hatására úgy érezte, kell, hogy változzon valami, meg kell, hogy hallják kiáltását. Pesterzsébeten született 1936. augusztus 9.-én. Iskoláit is ott kezdte, majd vidéken lelencgyerekként folytatta. Életéről olvasva olyan érzésem támadt, mintha József Attila sorsát szemelgetném. A sok megpróbáltatást, a hányatott gyermekkort, a keserű lelenc-évek tükrözik leginkább. Nem volt földhözragadt, több városban próbálkozott megélni, mint Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán. Dolgo-

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

zott állami gazdaságban, borpincészetben, illetve segédmunkásként az Építéstudományi Intézetben. A Szegedi Tudományegyetemen olasz szakon tanult. Verseit 1955-től kezdték közölni különböző folyóiratok.(Alföld, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Élet és Irodalom, Kortárs, Szabolcs Szatmár Népe). A Félelem nélkül című, első verseskönyvében (1966) és a hozzá függelékül illesztett Önéletrajzban kegyetlen őszinteséggel vall gyermek, és ifjúkoráról, amikor a kiszolgáltatottság, a félelem tartja fogva az emberi természetet. Hangjában tükröződik József Attila életfilozófiája, a fájdalmak, a kivetettség érzéseivel, amit csodálatos nyelvezettel emelt lírába. A vele való azonosulásról így ír: „Elődöm és mesterem, apám, József Attila, akit a még hívő gyermek konokságával és hitével szeretnék föltámasztani magamban. Költői létem tőle ered, miként test létem apámtól s édesanyámtól. Gyökerem ha van, belé kapaszkodik, őt markolja erővel, dolgaim közül ki ne szaladjon, mint édesanyám a fegyvergyárba s onnan a halál műhelyébe, ahol immár nem ő dolgozik, hanem az ő szerveit szedi szét a férgek és növények éjjelnappal működő gépezete. Ő, aki beépült már az időbe, felel a kiáltozónak, mint kicsi fiának Kőműves Kelemenné.” Nyíregyházán újságíróként dolgozott, majd Nagykállóba került a Városi könyvtár igazgatójaként. Többször láttam ballonkabátjában elsétálni az iskolánk ablaka alatt. Akkor még nagy csoda volt számomra, ha valakire azt mondták költő. Felesége tanárnő, egy törékeny asszony volt, aki három gyermekkel ajándékozta meg. A legkisebb, sajnos betegség által meghalt. A verseiben tisztán nyomon követhetőek a költőre mért csapások, amit a sors keményen rámért. Az idén lenne 75 éves, 1989-ben halt meg, hoszszú betegség után. 1993-ban a Hangsúly Művelődési és Művészeti Alapítvány Ratkó József díjat alapított. Személyére és költészetére a Magyar Versmondók Egyesületének tagjai emlékeztek 2006-ban, születésének 70. évfordulóján. Testvéröccse, Dr. Ratkó István matematikus, rendszeresen szervez előadóesteket a tiszteletére, ahol maga is előad verseiből.

I. évf. 7. szám

Művei: A Félelem és a függelékül illesztett Önéletrajz (1966) Egy kenyéren (versek, Bp., 1970); Törvénytelen halottaim (versek, Bp., 1975); Gyerekholmi (gyermekversek, Keresztes Dórával, Bp., 1980); Félkenyér csillag (vál. versek, Bp., 1984); Segítsd a királyt! (dráma, Nyíregyháza, 1985); A kő alól (versek, Bíró Zoltán előszavával, Görömbei András interjújával, Bp., 1987). A Segítsd a királyt című színpadi művét, verses drámáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatta be 1985-ben. Díjai: József Attila-díj (1969) Szabó Lőrinc-díj (1971)SZOT-díj (1975) Váci Mihály-díj (1979) Szép Ernő-díj (1985) Verseit megzenésített formában is hallhatjuk a Hangraforgó együttes előadásában. Végezetül álljon itt az a vers, amiből fent már idéztem. Éjszaka Micsoda nehéz éjszaka, öreget köhögtető. Elforog lassan, nyílik a csillagtól rücskös tető. Fölnéz figyel a képzelet, káprázik, Istenre lát. Féltében ő gondol ilyet, rettegő, rossz éjszakát. A magány szívig ér; pedig szerelem ideje van. Aki él, ölelkezik, – Itt csak én gyötröm magam. Vállaltam olyan csoda dolgot, amire senki se kért. Énekelek melegebb fényű, romlatlan csillagokért. Paszternák Éva Felhasznált forrás: Wikipédia, Magyar irodalomtörténet

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Paszternák Éva: Az időről, a kertről és lélekről

Az idő fogságában élsz? Ne engedd. Ez az érzés mindenkit elér, hiszen egy bizonyos korlát közé szorít bennünket. Talán, ha más szemmel néznénk rá, ha azt képzelnénk, hogy az idő egy kerítés amit magunk köré tetszésünk szerint építhetünk. Építeni pedig csak akkor tudunk, ha éberek vagyunk, az ébrenlét pedig az élet. Hogy milyen kerítést építünk magunk köré az a lelkünk függvénye. Akinek szép a lelke, aki képes áldozatra másokért, aki még tud szeretni, tisztelni, hálás lenni, annak a kerítése időtálló, és megvédi a kerítésen belülieket, azokat az érzelmeket amelyek motiválnak bennünket egy minőségi élet élésére. Tehát van a kerítés, és belül az ember, a lélek. Az időkerítésen belül aztán lehet szabadon mozogni. A kert, a mi saját lelkünk, ami ápolásra, gondozásra szorul. Legfőbb kertészünk szintén magunk vagyunk. Tőlünk függ mit hagyunk meg a kertünkben. A szél befúj különböző, más kertekben virágzó gyomokat, mint a harag, a gonoszság, az irigység, de ha minden nap egy órát dolgozunk csak a lelkünkön, a mi kertünk tiszta marad. Ha a negatív dolgoknak nem adunk táptalajt, azok nem fognak gyökeret verni szívünkben, lelkünkben. A világ-esővel ránk hulló jégverések, csapások okozta károkat mielőbb rendbe kell hozni, ha nem így teszünk, akkor kertünk nem lesz más, mint egy agyongyötört, kiégett, gazos, árválkodó telek. Az ilyen telkekre nem fog látogató érkezni, magányos maradsz. Gondozd hát a kerted és majd a vendégeid így kiáltanak, milyen szép, milyen termő és gazdag! Ha időben végzed a feladataidat benne, és gondosan megválasztod a talaj tápanyagát, elégedett leszel.

Leszülettél, gyermek voltál, és megélted. Gyermek, a szó értelmében, akinek a játékban van minden ismeret elrejtve. Nem kis tudós, vagy sztár, hanem egy csodálkozó szemű, nyitott szívű, hajlítható veszsző, aki még nem növesztett tüskéket. Később is szépen fejlődsz, csak azokra dolgokra figyelsz amitől több leszel. Lelked kezd szárnyra kapni, a kis fa levelei között megbújnak az érzelmek. A legszebb a szerelem. Abban lubickolni, kölcsönösen egy másik lélekkel, mint a forrásvízben, olyan hajtást hoz, amitől soha nem akarsz szabadulni. A gyümölcs érését azonban nem kell sürgetni, mert sokkal zamatosabb lesz, ha időben szüretelsz, ízei teltté, ezáltal mindig kívánatossá válnak. Ápolni kell a társas kapcsolatokat is. Barátot, örökös társat kell találnod, akit befogadsz és segít, hogy ne egyedül dolgozz a kerteden. Az időt kettőtök kertje köré kerítve, ketten, egymásnak segítve dolgoztok egy célért. Nemes és nagy összetartást igénylő feladat. Türelemmel, egy kis áldozattal, alkalmazkodással megoldható a feladat. Egymásban megtalálni az értéket, vagy az elvesztettet visszaadni, újraültetni, öntözni a kiszáradt virágot. Szeretettel. Az életszakaszok, tulajdonképpen évszakok, melyek változásaitól soha nem szabad félned. El kell tudni fogadni ajándékait. A tavaszi mag kikelésétől, a nyári érésen keresztül, az őszi lecsendesedésig, és ha eljön a tél, békével fogsz elaludni. A szomszédok pedig, akik csodádra járnak, majd elmondhatják, igen, szép volt a kerted.

Paszternák Éva

COMITATUS FOLYÓIRAT

Esszék

I. évf. 7. szám

Horváth János: Mitől jó, illetve rossz egy alkotás? Mitől jó egy alkotás Sokan, sokfélék vagyunk, és mindannyian rendelkezünk a kifejezés eszköztárával ilyen, vagy olyan szinten. Ettől vagyunk emberek. Vannak gondolataink, és ezeket a gondolatokat képesek vagyunk közvetíteni verbálisan, vagy cselekedeteink által. Úgy gondolom, hogy aki jól közvetít – tehát jól ír, előad, zenél, fest, vagy tárgyakat hoz létre, formál, alakít –, lehet rossz ember, a szó erkölcsi értelmében. Mert a jó és rossz fogalma erkölcsi kategória, és a mindenkori társadalom etikai normáinak megfelelő tartalommal értelmezhető csak. Az emberevés rossz dolog a keresztény társadalmakban, de a kannibál törzsek emberevési szokásai nagyon is racionális megfontolásból alakultak ki. A művész ember nem attól alkot nagyszerűt, hogy jó ember, hanem azért hoz értéket létre, mert a társadalom, amelyben alkotott, vagy az utókor, amely felfedezte magának az alkotásait, értékeli a produktumát. Ritkábban a művész életében, gyakrabban annak halála után, bizonyos időtávlatból szemlélve az életművet, beleillesztve a saját kulturális, szociológiai környezetébe. A művészethez, az alkotón kívül, szükség van a befogadó közegre is, amely vagy képes felismerni az alkotásban az értéket, vagy nem. A kérdés azonban minden korban azonos, hogy tudniillik, mitől válik egy alkotás művészi értékké? Vagy más oldalról közelítve a problémát, milyennek kell lenni az alkotónak, hogy valódi értéket hozzon létre, maradandó, művészi értéket? Mert az ugye világos, hogy az alkotás sokszor elválik az alkotójától, és valamilyen misztikus ködfátyol, ha jobban tetszik, legenda övezi az alkotó személyét, miközben alkotásai felbecsülhetetlen kulturális értéket képviselnek. Kohut Katalin azt állítja, a művésznek elsősorban igazságosnak kell lennie. Példát is felhoz rá, Móriczot. Móricz társadalomábrázolása igazságos ember létéből fakad, vagyis szerinte, ahhoz hogy valaki igazságosan (tisztességesen) ábrázoljon, az igazságot közvetítse, magának is igazságosnak kell lennie. Nyílván, képtelenség elvárni a művésztől, aki elsősorban emberből van, hogy a hétköznapjait úgy élje, minden pillanatában igazságos legyen úgy, ahogy azt írásaiból kiolvasni véljük. Szerintem helyesebb az őszinteséget az első helyre tenni az igazságos helyett. A jó íráshoz őszinteség kell, nem pedig az igazsággal való azonosulás. Lehetséges, hogy aki őszinte, az igazságtalan, mert az igazságosság nagyon is relatív fogalom. Az úgynevezett igazságos társadalom igazságos volt, mert jogegyenlőséget hirdetett, és nem tett különbséget a szegény ember és a gazdag, tehetős ember jogai között, mégis, igazságtalan módon bánt a tehetséggel, igazságtalan módon uniformizált. Ugyanakkor, sokan őszintén hittek egy igazságos társadalom megvalósításának lehetőségében, de a normákat illetően, alaposan melléfogtak. Ma már tudjuk, igazságos társadalom nem létezik. A jóság egy másik kategória. Ezzel nincs is semmi baj. Kosztolányi égszínkék szemét látva sokan hajlamosak a jóembert látni benne. De vajon, a jóságos Kosztolányi attól nagyszerű költő-e, hogy szeméből a jóság sugárzik, vagy a nagyszerű versek alkotója lehetne akár ébenfekete szempárral is megáldva, akkor sem alkotna silányabb műveket? Nos, nem nehéz belátni, hogy a jóság sem feltétlenül, – mint szemekből kiolvasott, értékítéletre hajlamosító következtetés –, követelménye a művészi alkotás létrejöttének. Lehet-e Bertold Breht-et jóságosnak mondani? Életrajza alapján, talán nem annyira ez a legszembetűnőbb tulajdonsága. A Kaukázusi krétakör mégis nagyszerű példája a jóság ábrázolásának. Az természetes anyai ösztönök mellett a bírák jósága, és igazságérzete győzött a kor racionalitása felett. Talán, ezért is olyan időszerű, ez a nagyszerű alkotás. És akkor helyben vagyunk. Mert Ady sem attól nagy költő – és valóban a jóság, sok esetben ízlés kérdése –, mert olyan jó ember volt – és még igazságosnak sem mondható, mert istenes versei sokak érdekeit, ízlését sértették –, hanem attól, hogy versei minden korban tudtak gondolatokat ébreszteni, és aktualitásukból mit sem vesztettek az elmúlt évtizedek alatt. Levonhatnánk a következtetést, az alkotó jósága sem feltétlen követelménye a mű nagyszerűségének, időtállóságának, művészi értékének. De ne hamarkodjuk el az ítéletet, a jóság belűről fakad, és az alkotás mindig jó szándékkal jön létre, akár a pokolba vezető út, amely jó szándékkal van kikövezve. Kohut Katalin szerint, egy fontos kritérium a szeretet. Nos, a szeretet szükségessége semmi kétséget nem ébreszt bennem. Nyilvánvalóan, itt az alkotás szeretetéről van szó, de az olvasók, illetve a befogadók szeretete sem mellékes az alkotás megítélése szempontjából. Joggal feltételezhető, hogy az alkotó, a művész szereti azt, amit alkot, különben nem tenné, nem szenvedné meg egyetlen mű létrejöttét sem. Az anyag szeretete, és ismerete átsugárzik az alkotáson. Az írónak ismerni kell a nyelvet, amelyen ír, a szobrásznak pedig mélyreható ismeretekkel kell rendelkeznie az agyag természetét illetően, különben képtelen lenne megvalósítani anyagba álmodott elképzeléseit. Vagyis, a szeretet fontos, de a korlátok ismerete elengedhetetlen. Sokan esnek abba a hibába, hogy a művészet által önmagukat akarják megvalósítani. A művész nagyságát az adja, hogy adni akar, nem önmegvalósítani.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Mitől rossz az alkotás Az emberi tevékenység során létrejött produktumok többsége az életünk nélkülözhetetlen részévé vált, termelőeszközök, használati tárgyak, vagy éppen fogyasztásra szánt élelmiszerek formájában. Az ember nyomot hagy maga után, mert tudatni akarja a világgal, hogy egy rövid ideig lehetett része abban a kegyben, amit létezésnek neveznek. A tudomány, és a technika fejlődésével egyre tökéletesebb eszközöket hoz létre, hogy a mindennapjait kényelmesebbé, kiszámíthatóbbá, élhetőbbé tegye, hogy a természettel való viszonyának megromlását valamiképpen kompenzálja. De van az emberi életnek más, nem közvetlenül a mindennapi megélhetéshez szükséges javain kívül, olyan igénye is, amely éppúgy nem maradhat kielégítetlenül, mint a kényelmét szolgáló objektumok többsége utáni sóvárgása. Ez a szellem vágya a kiteljesedésre, az emberiség nagy találmánya, a művészet. Történelmünk során szert tettünk arra a tudásra, amit szellemi örökségünk részeként tartunk számon, és próbálunk átörökíteni utódainknak is. A kezdetben praktikus barlangrajzoktól – amelyek elsősorban az információ átadásának, és az őskori oktatásnak voltak a rekvizitumai –, egészen a gigantikus méretű építészeti alkotásokig bezárólag, minden az emberiség örökségének a része. De vajon, mitől válik egy produktum, egy ember által létrehozott készítmény a maga anyagi valóságában, megjelenésében művészi alkotássá, mitől érdemli ki ezt a minősítést? Ha azt kutatnánk, mitől nem az a szóban forgó mű, könnyebb dolgunk lenne? Nos, nem gondolom, hogy pontos definíciót fogalmazhatnánk meg, bármely esetben is, de meglátásom szerint, közelebb jutunk a megoldáshoz, ha azt vizsgáljuk, mitől válik az emberi tevékenység művészetté, mitől lesz a mű, művészi alkotás, és aztán levonjuk a következtetést, hogy mindaz, ami nem jellemző a művészetre, a művészi alkotás létrejöttének folyamatára, alkalmas arra, hogy megtudjuk, mitől nem művészi alkotás a létrejött termék. Első pillanatra faramucinak tűnhet ez a fordított gondolkodás, de könnyen beláthatjuk, hogy azt megmondani, hogy valamely dolog miért nem az, ami, nehezebb, mint a mibenlétének ismérveit feltárni. Én magam azonban nem vállalkoznék olyan feladatra, amely meghaladja a kompetenciámat, vagy egyszerűen csak nincs meg a kellő felkészültségem hozzá. Ezért hívom segítségül a középkor nagy művészét, polihisztorát, Michelangelót: „Rám bízták a kőtömböt, ebből faragtam ki a kolosszális Dávid szobrot. Azóta gondolom úgy, hogy minden kőben benne rejtőzik egy szobor, csak ki kell onnan szabadítani.” Horváth János

Hirdetmény! A folyóirat folyamatosan növekvő népszerűségére és a nagy érdeklődésre való tekintettel mostanra halaszthatatlanná vált, hogy a Comitatus folyóirat valamilyen minőségi formában legalább alkalomszerűen megjelenjen nyomtatottan is. Éppen ezért az elmúlt félév lapszámainak anyagaiból október első hete környékén meg fog jelenni egy válogatáskötet könyv alakban, mely a folyóirat weboldalának legnépszerűbb, legérdekesebb írásait, illetve tehetséges fiatal szerzők műveit tartalmazza. A kötetre rendelést leadni augusztus 31-ig lehet a szinba@gmail.com email címen. A kiadvány ára 1500 Ft, mely a postaköltséget is tartalmazza.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Szinay Balázs: Rómeó és a fúria (avagy Rémusz, a rémes) - a hímek hagyományának krónikája Különös, hogy bár a történelem a törpékben is a férfiakat preferálja, mégis a nőből néhány tollvonással törpét képes faragni, mikor az mellette az írásos emlékekben egyszerűen eltörpül, vagy, ha mégsem, kiadós ebéd lesz belőle, csak nem milánói sertés-, hanem közönséges emberi oldalborda. Más esetben olyan homályos, de hangzatos, lágy benyomást keltő yin elnevezéssel illetik, melynek ebben a hangalakban maximum a kínai nyelven van jelentése. A jin átirattal már többre megyünk, de ezzel sem jutunk tovább, minthogy a férfinem a j, és az n mássalhangzókból tovább asszociálva megint önmagát határozza meg, például: John, János, Johannes, és elhagyva a j-t, belőle eredeztet minden rosszat: individuális, inaktív, ingoványos, ingerlékeny, incselkedő, indiszkrét és legfőképp indokolatlan! – de semmilyen esetben sem: intelligens. Ám, félretéve az effajta fejtegetést: az írott hagyomány egésze a nőt csak tűri s ez jóval túlmutat azon, hogy azt jószerével csak férfiak írták. Fontosabb ok itt az irigység. De kezdjük az elejéről… „És a hagyomány megteremté a nőt, a fúriát, a Rémuszt (ami eredetileg férfinév, de ezt a hagyomány során elfelejtették, és így nőiként terjedt el a kései köztudatban), vagyis a rémest, a szükséges rosszat, mert előbb volt a délceg Rómeó, a szép, az elegáns, a romantikus, az ideál, a férfi őstípusa, melyből minden utána következő férfi mintája származik: a költő, a filozófus, a tudós, a politikus, a rétor egy személyben, aki teremtő potenciájával mit kezdeni nem tudott és genetikai állománya sürgős reprodukcióra volt kiéhezve. Így lett az emberpár, férfi és nő. Rómeóval kapcsolatban már a történet elején kérdések merültek föl. Erre utal vissza Balassi „Hogy Júliára talála, így köszöne neki” c. versével, Shakespeare-től pedig valóban meg is tudjuk, Júlia akkor így köszönt. „Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó?”. A kérdésre nem tudni, hogy érkezett-e válasz. Mindenesetre az bizonyos, hogy az előbb említett két szerző igen sokat tud a keletkezés történetéről, és arra is következtetni lehet, ők valamifajta termékeny együttműködést hajtottak végre, hisz egyik, művében a másik saját művében feltett kérdésre válaszol. Az igazi humanitást mégis Shakespeare-ben fedezhetjük fel, aki tragédiájában Rómeót és Júliát (a kezdeti időkben még így hívták) egy rangra emelve, a mű végén mindkettőt a halál kezére adta. Ez bizonyítja azt, hogy a középkor tájékán még történtek restaurációs kísérletek a nő és a férfi egyenjogúságnak helyreállításával kapcsolatban. De, kanyarodjuk vissza a történet elejére. Miután megszületett Rémusz (eredeti nevén Júlia), az elvileg csalhatatlan Rómeó mégis megingott. A játék kedvéért beleharapott ő is a tudás fájáról szüretelt almába, feláldozva korábbi ártatlanságát. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy valószínűleg át lettek verve, mivel a nem tudás gyümölcseit eszegették kedélyesen, hisz a történelem során semmi sem utal arra, hogy a történtek után az ember a tudás népévé vált volna, a nem tudás sokkal inkább nyomon követhető a történelemben. Mindenestre Rómeót a történelem léptem-nyomon menti! A legelterjedtebb álláspont szerint csak azért harapott az almába, mert az esztétikum (a nő képében) korábban is vonzotta, épp csak nőalak nem volt kívánalmához, s most, hogy van, úgy gondolta, hogy ami szép, az a jövőre nézve még hasznos is lehet, ezért úgy határozott, hogy elégedetté teszi a nőt. Ezt az érvet a tudomány elfogadja és kegyesen többnyire szemet huny Rómeó bűnbeesése felett. Rómeónak nem volt ezután más dolga, mint mindent, ami befolyással bír, hímneműnek titulálni s mindent, ami korrekcióra szorul, és számonkéréssel járhat, rábízni a nőre. De végtére is ki tehette volna meg ezt helyette? Más férfiú nem akadt. Így, e hálátlan és kéretlen feladat rá hárult. Eképp lett hímnemű az Isten, a mester, a politikus, a filozófus és még a fügefa is, mely alatt Rómeó egy későbbi leszármazottja, nevezetesen a Buddha, megvilágosodott, főként arról, amit elvileg ő már tudott. Hiszen Platón, kortársa is megmondta neki: az ember születésétől fogva már mindent tud, csak emlékeznie kell. Ezen felül a Rómeó korából származó szentírások arról tanúskodnak, hogy a férfi eleve mindent tud (bár ki tudja, hogy a hagyomány miként hamisította meg ezeket a szövegeket). Szóval sokan csak vakarták a fejüket, hogy Buddha miért is erőlködött emiatt annyit, de végül belenyugodtak. Visszatérve Rómeóhoz: Később, amint feladatai egyre inkább körvonalazódtak előtte, meggyőződésévé vált, hogy a nőt jó pásztorhoz illő viselkedéssel kötelessége együtt tartani a nyájjal, s ha az kéretlen béget, jól odavágni neki, aztán majd hallgat. Ez a gondolata nem önállóan született. Ő, bár tapasztalatlan volt, de spirituálisan fejlett. Még rendelkezett a jövőbelátás képességével, így volt alkalma belepillantani a később keletkezett óind Védákba, melyekben több olyan passzust talált, mely szerint, ha a nő jól viselkedik, sokszori újjászületések által akár még férfiként is megszülethet, addig pedig igyekezni kell kordában tartani, nehogy elszemtelenedjen. Valószínűleg Rómeónak a Védák egészét nem volt ideje elolvasni, mivel a jövőbe látás képességét csak korlátozott ideig és csak szelektív ismeretek megszerzésére lehetett használni. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy nem annak végkövetkeztetése szerint járt el, melynek értelmében a nő és a férfi egyenlő minőség. Ha találkozott is ezzel a tézissel, gondolhatta azt is, hogy ez a férfi és a nő közötti egyenjogúság gondolatkörének tipikus tévút

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

ja, melynek csapdájába Shakespeare is beleesett később, s melynek előfordulása oly hosszú történelemi távlatokban, melynek az emberiség elébe nézett, elkerülhetetlen. No, de térjünk vissza megint Rómeóhoz! (Az emberiség történetét nehéz röviden és kitérők nélkül összefoglalni, de az igényes történetírónak kötelessége erre kísérletet tenni. Ez alól e feljegyzés írója sem lehet kivétel! – a krónikás megjegyzése) Szóval, a fenti programterv első ránézésre be is jött, hiszen évezredekig nem volt gond vele. A férfi, Rómeó még azt is megengedhette magának, hogy a nőnek néhol teret adjon, hadd gondolja a kedves azt, hogy az egyenjogúság nem pusztán burkolt Egyen való jogúság, vagyis csupán az egyik nemen alkalmazandó joggyakorlat. Ez nem azonos a Shakespeare általi idealisztikus gondolattal, miszerint merte felvállalni, hogy nő és férfi egyenlő. Nem, ez a férfi tiszta, jól irányított, meghatározott játékszabályok szerint játszott játéka! Igen ám, de Rómeónak időnként lelkiismeret furdalása támadt és az is eszébe jutott olykor, hogy erről az egészről ki kéne kérnie a nagyfőnök véleményét, akit még a kezdet kezdetén rendszeresen felkeresett, ha tetteit igazolni akarta. Aztán merengésein gyorsan átszaladva, elodázva a gondolatot, mindig továbblépett lelkiismeret furdalásán. Ennél fogva a nagyfőnők kénytelen volt olykor ráförmedni, azzal, hogy az emberi lét mégsem csak úgy van, ahogy ő azt gondolja. Ekkor Rómeó mindig rém alázatos lett. Kötelességtudata felébredt s bűnbánatában hozzáírt még néhány fejezetet szent könyveihez, majd a kérdést letudta. A nagyfőnök álláspontját a természeti jelenségek változásaiból követte nyomon, s ha a természeti katasztrófák alábbhagytak, megnyugodott, úgy gondolta, hogy nincs több dolga a kérdéssel. Nagy elégedettségében már azt sem vette észre, hogy menet közben még az Isten nevét is elfelejtette. Amikor néha ez eszébe jutott, úgy gondolta – semmi baj, majd megbeszéljük egymás közt, mint férfi a férfival. Ez a tendencia zajlott egészen az utolsó időkig, mostanáig. A hagyomány történeti krónikái tehát a fenti tudósítást hagyták ránk. Rómeó leszármazottai, a rómeodizálódott kolóniák sokasága népesíti ma be a világot, fenntartva a régen kialakult, jól bevált, megkérdőjelezhetetlen rendszert. E célt szolgálja a tudomány, a vallás, és a társadalmi gyakorlat minden eleme. Akik ezzel szembeszálltak, jobbára sanyarú sorsot könyvelhettek el a maguk számára. Azt, hogy a hagyomány előtti időkben mi történt, senki sem tudja biztosan, csak sejtéseink lehetnek. Viszont rebesgetik, hogy abból az időszakból fennmaradt egy prófécia. Ennek lelőhelyével kapcsolatban egyenlőre senki sem mert állást foglalni a nyilvánosság előtt, de egyesek állítólag szinte biztosra vélik, hogy merre kell keresni. Ami ennél lényegesebb talán, a címe, melyet ugyanis az összes hagyomány történetében élt tudományos szakember és rómeódizálódott nemzedék mindvégig ismert, s mely rettegéssel tölti el még ma is Rómeó leszármazottait. A prófécia címe: A női uralom kora. Ezt a címet a mai világban egyenesen tiltott hangosan kimondani. A cím hallatán a romeódiázálódott férfiakat félelem ragadja el, és szívük megremeg. Nem is elsősorban a cím miatt, hanem a prófécia tartalma végett. A prófécia a pletykák szerint arról számol be, hogy hamarosan elkövetkezik az évezredekig férfiúi elnyomásban élő nők uralma, melyben a férfiakra nem szolgaság, hanem ennél valami sokkal szörnyűbb vár. Egy olyan fajta erő, melynek mibenlétéről ők semmit sem tudnak. Számukra ismeretlen. Ennek az erőnek a neve pedig megbocsátás, női kegyelem s ezáltal egyenjogúság. Mivel egyikük sem tudta sosem, hogy mit jelent az a szó, hogy megbocsátás, vagy kegyelem, – és az egyenjogúságról is csak annyit tudtak, hogy azt hogyan kell imitálni, de valójában sosem szabad, hogy bekövetkezzen –, gondosan irtották a prófécia fel-fel bukkanó eretnekeit, akik a megbocsátás eljöveteléről prédikáltak. Mindnyájan rettegtek a küszöbön álló, rettenetes világtól, mely nem ismeri az irigységet! Szinay Balázs

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

M. Fehérvári Judit: Amikor elfogynak a szavak... Nem egyszer történik meg velünk életünk folyamán, hogy annak leglényegesebb pillanataiban cserbenhagynak bennünket a szavak, s valamiféle megfogalmazhatatlanság állapotába kerülünk. Nem úgy nevezzük meg a dolgokat, ahogyan azt tennünk kellene, ezért aztán valami kétségbeesett riadalom lesz úrrá rajtunk. Képtelenek vagyunk uralkodni a pillanaton, s vagy hallgatunk vagy kiömlik belőlünk a mondatok erdeje, hogy aztán szinte pillanatok alatt avarrá legyenek az üdezöld, friss hajtások is, mert ismételten nem arról beszéltünk, ami a szívünket nyomta, amitől nem merünk immár saját tükrünkbe sem belepillantani. „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9b) – írja a Könyvek Könyve. S milyen igaz is ez! Pilátus történetén merengtem el a minap. Ő volt az, aki már jóval Krisztus Jeruzsálembe érkezése előtt levélben megírta Tiberius császárnak, hogy veszélytelennek tartja azt a szelíd prófétát, akinek bölcs beszédeitől Kajafás főpap és Heródes király is egyaránt tartottak. Ők és a főpapság is egyértelműen a politikai uralmuk féltéséből és a lázadástól ijedtek meg annyira, hogy inkább kereszthalálra ítélték Jézust vagy más erők munkálkodtak abban a pillanatban, amikor a világtörténelembe belépett Isten Fiát, a Názáretit mindenképpen el akarták távolítani a halandók sorából? Érdekes módon így győzedelmeskedhetett az Égi a földi felett, s így alakulhatott hitté mindaz, ami addig csak az igazság és a csoda rendszerében nyert létjogosultságot, s ebben a relációban is csak azoknak, akik megértették azt, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben. Pilátus felesége sugalmazott álmában a kerubok szárnyán látta repülni a Megváltót, akinek orcája magának a napnak a fényességével ragyogott, miközben az akaratát megtestesítő lángok megálltak a felhők fölött, s Claudia Procula egészen bizonyosságot nyert afelől, hogy alig huszonnégy óra múltán már Ő lesz az, aki megszabadítja Júdea népét a bűneiktől. Az utolsó vacsora másnapján Pilátus önmaga is kétségbe esetten suttogta az őrjöngő tömeg előtt, hogy miért is nem ítélheti el Jézust, de még a végső pillanatban is azt kérte Tőle, hogy mondja meg a tömegeknek, hogy nem az Istentől való, s akkor még megkegyelmezhet Neki. Pilátus bölcs ember volt: tudta, hogy az Ember Fia bűntelen, s mindössze egyetlen dolgot nem tud megemészteni a feldühödött tömeg: az igazságot. A valóságot arról, hogy képmutató és álszent életet élnek, nincsenek tisztában tetteikkel és azok következményeivel, s úgy vélik elegendő testedényük külsejét tisztára súrolni, miközben a belső álnokságok egyre csak szennyezik őket, megdézsmálnak mindent, amit a szentség övezett valaha, de a törvény betűi szerint ártatlanok, hiszen azokat ők maguk hozták. Ezért aztán valakinek áldozatot kell vállalni, hogy önnön sötétségüket elfedjék. Ha valami olyasmit cselekszünk, ami nem egyezik saját akaratunkkal sem, de erre éppen akkor, amikor a legordítóbban előttünk van a lényeg, nem döbbenünk rá, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd a víz lesúrolja rólunk a vétkeinket, vagy azt mondani, hogy Isten akarata volt, hogy éppen az történjen velünk, ami, mert ez volt az előre kijelölt utunk. Esetleg megkérdőjelezzük, hogy hol volt akkor Isten, s miért engedte meg mindezt nekünk. Így volt ez Auschwitz esetén is, s még számtalanszor a világtörténelemben, miképpen az egyes egyének sorsában is. A kabbalista hagyományban van egy nagyon érdekes dolog, melynek cimcum a neve, s magyarul azt jelenti visszahúzódás. E tanítás szerint a kezdetekben az Egy volt a teljesség, a tökéletesség, aki betöltötte a kozmoszt, ezért nem volt hová teremtenie. Így aztán visszahúzódott önmagába, s arra a helyre, amelyet meghagyott, növényeket, állatokat, embereket teremtett. Ha oksági dolgokból szemléljük ezt a tényt, akkor elmondhatjuk, hogy, ha mindez így igaz, akkor Isten nincs jelen a világban, vagy másképpen fogalmazva, a mi világunk nem az Ő tere, de mégis Övé a totalitás. Létezik, de nincs itt. Ő az, akit nem lehet és nem is szabad emberi mértékkel megítélni, mert nem tudunk igazat szólni Felőle, legfeljebb abban lehetünk bizonyosak, hogy van, hogy képes morális problémákat feloldani, de nem a mi mércénk szerint. Elegendő csak Káin és Ábel történetére gondolni, s arra a Káin-bélyegre, amely bizony nem a bűné, hanem a védelemé, mert hiába kiáltott egekig a tette, Isten védelme alatt áll. Ily módon meg lehet ugyan kísértetni bárkit, de maga Jézus sem hagyta, hogy ezt tegyék Vele. Sem a Sátánnak, sem azoknak az embereknek, akik a Golgotán kárörvendve várták, hogy tegyen csodát, ha Isten fia, noha azok a nap fényénél is világosabban már régen az orruk előtt voltak. Egyedül a jobbik lator, aki bizonyos relációban az egyháztörténet első szentje, s nem is akármilyen, mert Jézus által azzá avatott, értette meg a dolgok lényegét. S szinte egyetlen pillanat alatt. Ha másképpen viszonyulsz a világhoz, ha abban nem a saját igazságod, hanem az egyetemest keresed, rátalálsz az együttérzésre, a megértésre, s a szeretetre is. Ezek azok a dolgok, melyekért valóban Te vagy a felelős, s amelyekért valóban érdemes élned. Nem szabad Pilátus módjára kezet mosni, mintha mi sem történt volna, mert az erőd még kevés, s nem kell meginnod azt a pohár vizet sem, amit ő, mert a torkodba szárad anélkül, hogy éltetné a lelked. Túlélhetsz dolgokat, bizonyosságok sorával igazolhatod önmagad, de azért, amit cselekszel, egyedül Te vagy a felelős, s ha tükröd homályos, az még nem jelenti azt, hogy általa látsz homályosan, s megérted Pál apostol szavait, hanem éppen ellenkezőleg: úton vagy. Valahova tartasz. Úti célod ismeretlen ugyan, s nem vagy képes és nem is mersz már semmiféle mondatokat sem megfogalmazni, mert gúzsba kötött maga kételkedés, amely önmagában is egy félkész valami, s nem is a Tiéd. Ne arra koncentrálj, hogy majd megtanulod egyszer, hogy mikor, s miben lépnél másként, ha visszafordíthatnád az idő kerekét, hanem arra, ami előtted van! Lehet, hogy ízzé-porrá törnek Benned a dolgok, de mégis éppen ezért jönnek létre azok, amelyekre csak rácsodálkozni lehet, s egy szép napon már nem menekülsz, mert átölel a boldogság, a szeretet. Így ne kérdezgesd szüntelen Önmagad! Csupán légy jelen, ha szükség van Rád, s hidd el, megszületnek azok az eddig megfogalmazhatatlannak tűnő szavak is! A történet valóságossá válik és elmondhatóvá, s akkor Te Magad leszel a csoda! M. Fehérvári Judit

Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Szinay Balázs: A Montaigne napló Michel de Montaigne Esszék című kötetének Bajcsai András féle változatáról Úgy is mondhatnánk, hogy a Montaigne füveskönyv. Hivatalosan egyik kifejezés sem pontos, mert, ahogy tudjuk, Montaigne esszéket írt. Ő volt az első esszéíró, a műfajteremtő. Az essai kifejezést éppen ő adta ennek a prózatípusnak, noha az essai önmagában nem jelent többet, minthogy próba, próbálkozás. Ma már esszé alatt jobbára mást értünk, noha írásai kétségtelenül magukba olvasztják a műfaj legalapvetőbb elemeit, egyes szövegei pedig kifejezetten kimunkált esszének hatnak. Művei mégis inkább naplószerű feljegyzésekhez hasonlítanak, amikben nem tesz többet, mint kifejti véleményét egy-egy általa fontosnak vélt tárgykörben. Esszék című munkája amolyan tipikus -ról, -ről könyv, legalábbis amennyire ez a Bajcsa András féle fordításból és válogatásból kiderülhet. A szomorúságról; A tétlenségről; A hazugokról; A képzelet erejéről; A tudákosságról… – szólnak az egyes szemelvénycímek. Az ilyen könyvek célja mindig egy: megkísérelni felfejteni a világegyetem legalapvetőbb titkait, ugyanakkor választ találni a társadalmi együttélés mindennapos, apró-cseprő dolgaira is. Montaigne esszéit Gyergyai Albert is – aki a szóban forgó válogatáskötethez bevezető tanulmányt írt – naplónak nevezi. Mindazonáltal Montaigne eredeti műve egy háromkötetes, monumentális alkotás, végleges következtetéseket egy rövid válogatás alapján levonni nem lehet. Egy-egy témáról sok helyen szűken, maximum fél vagy egy oldalnyi terjedelemben szól, ettől csak akkor tér el, ha – saját bevallása szerint – az alkotás ízére és az adott tárgykör hangulatára különös kedvvel, lelkes érdeklődéssel ráérez. Legtöbbször csak belekap témákba, kiemel részleteket, elmondja azt, amit ő fontosnak tart, sok írásában egészen és végérvényesen eltávolodik a tárgytól. Máskor pedig minden előzetes figyelmeztetése ellenére igényes, megmunkált, sokrétű, korrekt esszészövegeket közöl. Helyenként, az egymás után következő esszék némelyikébe beleszövi írói fejlődésének stációit, ismerősei véleményét a kézirat korábbi fejezeteiről, önmagával szemben táplált bizonytalanságát. Ő maga nem volt író, nem is készült annak. Leginkább szórakozásból, legfeljebb barátai, szűk környezete felvilágosítására írt (minek ellenére írásai később nagy népszerűségre tettek szert, némelyek még tanítványául is szegődtek). Az egyes témák kibontásakor legalább annyira magát fedezi fel, mint a kort melyben élt. Írásainak szerkezete egyszerű. Abból kiindulva, amit maga körül lát, helyenként alátámasztva mondanivalóját az antik bölcselkedők odaillő szentenciáival szubjektív következtetéseket von le a dolgok működéséről. Montaigne írásaiban kétségtelenül igaz, a történelem tapasztalata szerint helyesnek definiálható megállapításokat tesz. Ezek egy része az újkori olvasó számára mondhatni közhely számba megy, e mellett azonban kétségtelenül hoz olyat is, amit másnál nem olvashatunk. Eredetiségét dicséri, hogy még Széchenyit is megihlette e kötet, sőt egyes fejtegetések szerint ennek gondolatisága szolgált a Hamlet alapjául. Más visszhangok Voltaire elődjét látják Montaigne személyében. Történelmi szempontból a legfontosabb, amit írásaiból megtudunk, hogy a XV-XVI. században élt ember ugyanazokkal erkölcsi problémákkal, társadalmi kihívásokkal küzdött, mint a XXI. századi. Ez egyáltalán nem meglepő, főként, ha már a Bibliában is ennek nyomaira bukkanhatunk rá. A szomorú inkább az, hogy ezeknek a problémáknak az ember időről-időre ugyanannyi létjogosultságot enged, annak ellenére, hogy folyamatosan megfogalmazza eltörlésükre irányuló igényét. Montaigne hangvétele alapvetően kedves, kellemes, helyenként a naivitás határát súrolja, olykor pedig talán túlzóan önkritikus, máskor brilliánsan józan, határozott, bölcsen kritikus, kora problémáira kíméletlen éleslátással ráérez és ennek hangot is ad. Részben éppen ezért érdemes olvasnunk őt. Jelensége, kifejezésmódja üdítően hat, mindamellett, hogy soraiból pontos korrajzot kapunk a reneszánsz aktuális szakaszáról és nem mellékesen az időtlen emberi bölcsesség legmagasztosabb építőköveiről. Művének legfontosabb gondolata ez: „…De senkiről sem akarjuk tudni, hogy jó ember-e, értelmes-e, pedig ez volna a fontos és mégis az ilyen érdeklődés kullog a leghátul. Azt kellene kérdeznünk, hogy ki közülünk a legjobban tudó s nem azt, hogy melyik tud többet.” Ez a másik, amiért írásainak kitűntetett figyelmet kell szentelnünk. Egész szemléletét, összes írását e gondolati törekvés hatja át. Nem a tudóst, a kiművelt költőt, a szakembert méltatja, hanem az erkölcsös, józan embert, akinek megvan az élethez, az érdemes és értékes élethez való rátermettsége, intelligenciája. Ez az üzenet pedig ránk vonatkoztatva is változatlanul érvényes. „Az essai, az igazi essai valóban nem tudományos műfaj, mert hisz legtöbb adatát mások kutatásaiból meríti; mint Montaigne, de ez a méz egészen az övé, mivel »már nemcsak kakukkfű és már több, mint majoránna« s mivel a puszta adatokat átlényegíti s magáévá teszi: a tudománynak, mondja Montaigne, hússá és vérré kell válnia az emberi szervezetben!” – írja Gyergyai Albert. És valóban, Montaigne nem csak új prózai műfajt, de ezzel együtt az addigihoz képest új írói magatartást is teremtett. Magában a világról és a reneszánszról szerzett ismereteket szintézisre emelte, lényén az egyes fogalmakat átszűrte, azok jelentését és jelentőségét szellemével átlényegítette, és éppen ezzel, az így keletkezett többletet felszínre juttatva alkotta meg az esszé alkímiáját. Alakja és műve jelentősége ebben áll. Szinay Balázs

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Varga Nóra: Bethsabé Későre járt. A szürkülő égboltot egyre sűrűbben pettyezték be az egymás után kigyúló csillagok. Mint valami óriási palást, úgy borult rá a Sínai-félszigetre a sötétség. Hóreb hegye szinte egybenőtt a feketülő boltozattal. Jeruzsálemben meggyújtották az út menti fáklyákat, csak a Golgotára vezető ösvény veszett bele a titokzatos homályba. Uriás aranykupolás, márványlépcsős palotáját is körbe rakták cédrusillatot árasztó kanócokkal. A kinti fény hirtelen beröppent a drágakövekkel díszített kapu mögé: a szolgák szinte egyszerre világították meg a hatalmas termeket és a tágas szobákat. A gyengéd párákat kibocsátó fürdőkamra bejáratánál két feketebőrű rabszolga várakozott. Ágyékkötőjük a legnemesebb és legfehérebb lenvászonból készült. Az oroszlánlábas ezüstkádban színültig állt a Jordán csillogó vize. Tetejét majdnem teljesen belepték a bódító rózsa- és jázminszirmok. A kád szélei síkosak voltak a virágok kelyheiből kipréselődő dús olajcseppektől és a sivatagi karavánok hozta drága fűszerektől. Az ajtó mellett tiszta vízzel teli, finom kis ezüstkorsók sorakoztak. A helyiség levegőjében fojtó rózsapárlat gomolygott. Az aranyszálakból szőtt, átlátszó függöny meglebbent. Bethsabé elmerült a virágszirmokkal szórt vízben. Kezébe metszett kristálytükröt vett, melyben arca fehérségét, szeme kékségét szokta nézegetni. Szeme a tenger számlálhatatlan árnyalata, haja éjszínű, mint a holló szárnya. A titokzatos sötétből egy fiatal férfiarc szögletes formáit verte vissza a gyertyák fénye. Nem ijedt meg, inkább rácsodálkozott. Mindazonáltal idegennek érezte ezt a szájat, és a parázsló tekintetet, ami mohón itta keble mezítelenségét. De mégis, a nézés mintha ismerős lett volna. Igen, Uriás szeme ilyen: tele vággyal és érzéki szenvedéllyel. Egy kis szolgálólány lépett a kád mellé, úrnője puha haját leöblíteni. Az ezüstkorsó koppanva esett a márványpadlóra. – Te ügyetlen! – csapta pofon a leányt, aki a tükörképtől megriadva elejtette a kancsót. Éjjel szívdobogva ébredt. Halántékán egy ér megvadulva lüktetett. Az esti arcot látta, Dávid király szenvedélytél izzó arcát. Reggel rosszkedvűen kelt. A szolgáktól megtudta, hogy pirkadatkor Dávid embere járt a házában. Róla kérdezősködött. Ez megnyugtatta. Tudta, hogy a király még a ma el fog jönni. Váltakozva vett forró, majd jéghideg fürdőt, hogy bőre még hamvasabb legyen. Masszírozás után drága illatszereket locsolt testére, talpát is finom olajjal kente be. Kezére és arcára balzsamos pakolást rakatott. Haját fürtönként aranyszálakra csavarták. – De vajon csakugyan eljön-e? – kérdezte magától minduntalan. Hátha csak képzelte az egészet. Talán nem is volt a tükörben senki, csak a gyertyafény űzött gonosz tréfát vele… Estére egészen elbágyadt a hosszú várakozásban. Lenge, lazaszövésű ruhában lustán ült az oroszlánbőrrel bevont ébenfa kereveten, hosszú combjait a drágakövekkel kirakott kis zsámolyon nyugtatva. Akkor belépett az ajtón a király. Alacsony, de izmos testén egyszerű fehér bő köpenyt, lábán finom kecskebőr sarut viselt. Ékszer egyáltalán nem volt rajta. Megállt előtte és illő hódolattal köszöntötte, majd leült a szemközti kerevetre. A szolgák tudták a dolgukat: bőséges enni- innivalót tettek az apró asztalkára, majd diszkréten becsukták a nagy, szárnyas ajtót. – Melyik borból adjak? – Résnyire csukott pillái alól zafírtűzzel lobogott elő a vágy. Aranyserleget tett a király elé. – Van itt egy, amelynek olyan a színe, mint a zúgó Jordánnak – forró kezét Dávidéra csúsztatta. – Ha ezt iszod, boldogság költözik a szívedbe. – Aztán ez itt – mutatott rá az egyik kristálypalackra –, ez olyan, mint az olvasztott arany. Bársonyos, de éget, mint a tűz. Ha ezzel oltod szomjad, szemeidre hályog borul, minden gondod elfeleded. – Dávid ebből kért. El akarta feledni Nátán próféta szavait, mely az Úr haragját zúdította rá. El akarta feledni azt is, hogy Bethsabé Uriás felesége. Ezen az estén nem gondolt másra, csak a vágyra, mely előző éjszaka oly’ erősen égette, mint a láng. Szárnyával végzetesen perzselve meg szívét, lelkét. – Mondd, igazán szeretsz? – ezt már akkor kérdezte tőle Bethsabé, amikor csapzottan hevertek egymás mellett, izzadtságtól gyöngyöző testtel. A hajnali szél olajfák édes illatát hozta a szobába. – Szeretlek, mint az aszúszőlőt – felelte Dávid rekedten –, mert illatos borként a felejtés pillanatnyi mámorával ajándékozza meg az embert. Szeretlek, mint a mélázó muzsikaszót, mert a hárfa édeni hangja balzsam a meggyötört léleknek. – Bor és zeneszó… – suttogta kezével babrálva a sűrű fürtök között – Ha veled vagyok nem számít semmi más…

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

– Esténként mindig találkoztak. Lassan fedezték fel egymás testét, pontról pontra haladva. Mint a sivatagi szomjazó, amikor oázishoz ér, ők sem tudtak betelni a másikkal. Aztán a mag, melyet Dávid király minden éjjel szorgalmasan elültetett, egyszer csak kicsírázott. Bethsabénak fia született. Forró, aszályos meleg volt, a baba is nyugtalanul aludt. Behallatszott hüppögő sírása és a dajka mormogása. – Nem akarom, hogy hazajöjjön! – Bethsabé meztelen lábával belerúgott a baldachint tartó ébenfaoszlopba – Nincs joga hazajönni, érted? Miért nem tud meghalni, mint más katona? – Dávid elkomoruló szemmel hallgatott. Uriást harcközben érte a vég. Egyik este a király hozta hírt, melynek hallatán egy pillanatra lelkiismeretfurdalást érzett. Aztán már csak a szabadság mámorító ízét. Semmi sem állja útját, végre királyné lehet! A királyi palotában lévő boltozatos fürdőkamrában párás meleg illatok gőzölögtek. Bethsabé rózsaolajokkal teli, bonyolult mintákkal díszített aranykádjában feküdt, jóleső érzéssel nyújtóztatva ki formás végtagjait. Kis elefántcsontnyelű kézitükrében szabályos arcát és opálosan ragyogó szemét tanulmányozta, mikor hirtelen felrémlett benne a fia képmása. Egyszerre tudta, gyermeke halott. Kezéből csörömpölve hullott ki a tükör, feje aléltan hanyatlott a puha mézszínű bőrből készült támlára. Hallotta, hogy Dávid már napok óta böjtöl és imádkozik azért, hogy a kis Jonatán meggyógyuljon. Anyai szíve nem hitt Nátán prófétának sem, aki Isten ítéletét hozta el. Külföldről jött orvosoktól, idegen papoktól várta a csodát. De hiába, mert fel van vésve Mózes kőtábláira az Úrnak parancsolata: életet az életért. Kisfiának parányi létét kellett adnia Uriásért cserébe. A hálóterembe is behallatszott a siratóasszonyok éneke. Egészen naplementéig folytatódott a monoton jajveszékelés. Bethsabénak a zajtól megfájdult a feje és hányingerrel küszködött. Alig várta, hogy este végre kettesben maradjon Dáviddal. A király olyan erővel ölelte, mint még soha. Fáradtan, egymás karjaiban feküdtek az átforrósodott ágyon, az éjszaka tompa neszeit figyelve. Lassanként enyhült Dávid szorítása, fülét halk, egyenletes szuszogás ütötte meg. – Ad majd az Úr másik fiút – simította meg keskeny kezével Bethsabé az alvó király göndör szakállát. – Csak idő kérdése és újra gyermekem lesz – a gondolat édessége könnyű mosolyt csalt halovány arcára. – Salamonnak nevezem el… – Ezzel a titkos és gyönyörű reménnyel végre ő is elszenderült. Varga Nóra

Varga Nóra: A smaragdgyűrű „Azokban a napokban, a mikor Ahasvérus király üle a királyi székében, a mely Susán várában volt, uralkodása harmadik évében lakomát szerze minden fejedelmének és szolgáinak: Persia és Média hatalmasai, főemberei és a tartományok fejedelmei előtte valának., midőn mutogatá országa dicsőségének gazdagságát és az ő méltóságának fényes díszét sok napon át, száznyolcvan napig.”(Eszer könyve, I.2-4.) „Hetedik napon, mikor megvidámult a király szíve a bortól, mondá Méhumánnak, Biztának, Hárbonának, Bigtának és Abagtának, Zetárnak és Karkásnak, a hét udvarmesternek, a kik szolgálának Ahasvérus kirűly előtt, hogy hozzák el Vástit, a királynét a király elé, királyi koronával, hogy megmutassa a népeknek és fejedelmeknek az ő szépségét; mert szép arczú vala.” (Eszter könyve, I.10-11.) A fehér márványoszlopok közé hirtelen beszökött a kert hűvös szaga. A rózsalugasok szinte visszaköpték a nappali hőséget: a virágok szirmain illatos pára fénylett. Az ezüstös olajfák egészen feketék lettek, és a csúcsos, arannyal borított tornyok közé szép lassan bekúszott az éjszaka. Sötét karjaival puhán fonta körbe a legyőzhetetlen Szúza várát. A hatalmas, csillogó márványlapokkal fedett teraszokon, a boltíves termekben mind meggyújtották a fáklyákat és az egyiptomi fáraó ajándékát, a varázslatos küfigolyócskákat. A menta és a citromfű illatú tömjén elbódította a már hetedik napja mulatozó méd és perzsa fejedelmeket. Mint a szökőár, úgy folyt a sokféle fehér- és vörösbor az alabástrom- és aranykorsókból. – Jöjjön hát Vashti! – Adta ki a parancsot Xerxész, akinek ma este különösen jó kedve volt. És ment

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Méhumán meg a többi udvarmester, hogy teljesítse a király parancsát. Az asszonyház kertjében az árnyas lombok alatt válogatott szépségű nők ültek, és vidáman fecsegtek. Előttük kicsi, míves arany-, ezüstkelyhekben édes bor. Mivel már sötétedett, egymás után lobbant fel az illatos gyertyák fénye a gazdag gyöngy- és ékkőberakással díszített alabástrom asztalokon. – Mit akarsz? – villant rá Méhumánra Vashti királynő tekintete. A szeme két ragyogó obszidiánkő. Termete nyúlánk és kecses, mint a ciprusi Aphrodythének. Keble két feslő rózsabimbó, dereka nádszál, bőre sima, mint a hajnali víztükör. Súlyos fekete hajkoronáját bonyolult fonatokkal tűzték a fejére. Ruhája bíborvörös, finoman szőtt gyapjú, melyet a melle alatt vékony aranyzsinórral fogott össze. Lábán aranylemezkékből készült saru. – Úrnőm – Méhumán meghajtotta ősz fejét a büszke szépség előtt – a király látni óhajt. – Azt akarja, hogy táncolj a vendégeinek – szólalt meg behízelgő hangján Abagta is. – Jöjj velünk, úrnőm! – Kérlelték az udvarmesterek, mind a heten. – Tégy a karjaidra súlyos aranykarpereceket, s bokáidra is rakj, hogy csengésük a király szívéig érjen! Vashti gazdag méd fejedelem kényes leányaként nőtt fel egy tágas palotában. Nap mint nap három szolgálóleány leste parancsait. Ha felébredt, egy kedves leány megfésülte derékig érő sűrű fényes és sötét haját. Ezüst tűkkel megtűzte, gyémántos porral meghintette, hogy szebben ragyogjon. A második a reggelijét hozta, majd felöltöztette a legfinomabb, legrafináltabb gyapjúruhákba. Kecses lábára aranysarut adott, formás karjaira vastag aranykarpereceket. Ujjain drága gyűrűk csillantak. Az ötödik – egy szép, tiszta szemű leányzó – énekével vidámította, meséivel elbódította és lantja pengetésével szívében eddig sosem érzett, furcsa vágyakat ébresztett. Esténként, mikor a hold kerek lámpásként világította meg a hűs kertet, és a virágok kelyheiből balzsamos illat áradt, gondolataiba merülve sétálgatott a különleges fák, bokrok között. Egy ilyen varázslatos éjszakán pillantotta meg őt. Atyjához jött látogatóba, de nem sokáig maradt. Gyönyörű hattyúfehérségű lován, mely tornyos palotát ért, úgy ült, mint maga Mithrász. Utána hetekig leste szívdobogva, de nem jött. Már szinte feladta, akkor megint itt volt. – Ki ez? – Kérdezte közömbösséget tettetve az ajtónálló szolgától. – Nagy úr ez, úrnőm – felelte készséggel az ember –, ő lesz, ki majdan atyja, Dáriusz helyére lép! – Úgy, szóval ő az a híres-neves Xerxész? – gondolta magában Vashti. – Ő az, ki száz lépésről eltalálja a vágtázó vadat, ki tíz fegyveres harcossal elbánik egymaga, ki puszta kézzel megfojtja az oroszlánt és olyan hévvel öleli a nőket, ahogy még férfi sosem ölelt… Ezután mindig azon mesterkedett, hogy Xerxész is észrevegye őt. Szépségének már kezdett híre menni, így kérőkben nem volt hiány. De atyja – mint ahogy ő is – gőgös volt, a leghatalmasabbra várt. Szokásává vált minden délután kikocsizni. Ebéd után gondosan szépítkezett, finom ruhát öltött, és könnyű, kis hintóján a városban lévő öregtemplomhoz hajtatott. Oda, ahol az örök tüzet őrzik. Ott imádkozott hozzá, Ahura-Mazdához, ki a legfőbb jó volt. Olykor csatlakozott a templomban énekelő szent papokhoz. Úgy érezte, hogy a himnuszok által átjárja a jóság, lelke megtisztul bűneitől. Óraszám elnézte, ahogy a szent emberek az igazság tüzét táplálják az üstben. Néha nem énekelt, inkább áhítattal hallgatta gyönyörű dalaikat, és Xerxészre gondolt. Aztán, mikor már maga sem remélte, ott állt kapujuk előtt az ifjú herceg. Először apjával tárgyalt hosszasan, majd őt is meglátogatta. Egy pompás vésetekkel díszített smaragdgyűrűt hozott jegyajándékul. – No lám – jegyezte meg este a kezét dörzsölgetve az apja –, hát mégis eljött ég és föld urának legnemesebb fia… Tavasszal, mikor a gyümölcsfák is nyitják virágaikat, akkor tartották meg a világra szóló lakodalmat. Vashti bokáig érő, áttetsző, finom, fehér gyolcsruhájában, kibontott fekete hajával maga volt a szépség és a fiatalság. Nála szebbet még a szájtátó emberek sokasága sem látott. A hét napig tartó lakomán a méd és a perzsa előkelőség színe-java mind ott volt. A nők nem ülhettek a férfiak asztalához, így külön ünnepeltek. A kertben felállított, ragyogó aranyoszlopos, hatalmas bíborsátorban mulatozhattak. Az esküvő utáni első éjjelen két fehér lenvászonruhába öltözött szolga jött érte, és a királyi hálóterembe kísérték. Egyszerre gyengeség fogta el, hagyta, hogy vezessék. Feje szédült az átélt izgalmaktól, lába remegett a fáradtságtól. A szobában Xerxész várt rá. A homályból két leány lépett elő, és a fürdőkamrába kísérték. Ott már elő volt készítve minden. Egy nagy alabástrom kád állott a lenge függöny mögött. Elnyúlt az illatos vízben, míg tagjait puha kendővel lemosták, majd finom vásznakkal itatták fel bőréről a nedvességet. A legdrágább olajokkal kenték meg testét és egy arannyal dúsan hímzett, áttetsző hálóruhát adtak rá.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Öt évig volt boldog. Xerxész elhalmozta szebbnél szebb ékszerekkel, ő mégis a jegyajándékul kapott smaragdgyűrűt hordta a legszívesebben. Szinte talizmánként tekintett rá, mely megvédi őket a gonosz, ártó erőktől. – Ha ez elveszne egyszer – gondolta magában a királynő –, akkor a boldogságunknak is vége szakadna… Aztán egy szép napon az öreg király, Dáriusz megtért ősei mellé és Xerxész került a trónra. Politikai okból ugyan, de több olyan ellenséges fejedelem lányát is el kellett vennie feleségül, akik életükkel feleltek a megkötött béke betartásáért. Hirtelen benépesült az asszonyház gyönyörű lányokkal. Az egyik alacsony, vékony termetű és szőke volt, mint a csurgatott méz, bőre fehér, mint az alabástrom. A másik nyúlánk és kecses, akár egy gazella. Arcát dús, vörös haj keretezte, fitos orra tövén pedig néhány huncut szeplő lapult. A harmadik sötét hajú volt, mint ő, de a bőre sokkal világosabb. Mind szép volt, de mindegyik másképp. – Miért vagy mindig szomorú? – kérdezte egyszer tőle a király, mikor kettesben feküdtek a baldachinos ágyon. – Nem örülsz annak, hogy velem lehetsz? Érezned kell, hogy te vagy az asszonyok közt az első! A legszebb és a legkedvesebb asszonyom, te vagy… És amíg én vagyok élet és halál ura, két nép, perzsák és médek mindenható királya, ez így is marad… Ő hinni akart neki. Hinni akarta, hogy Xerxész csak őt szereti. De valahogy mégsem sikerült, mivel túl sok keserűséget hordott már a szívében. Aztán meg az asszonyházban egyre-másra születtek a gyermekek. Kisfiúk és kislányok sorban egymás után. Mindenkinek volt már, csak neki nem. Igen, ez lehetett a legfőbb baj, a gyermektelenség. Ő, aki a legelső volt köztük, most még a legutolsó szolgálót is irigyelte a ruhájába kapaszkodó apróság miatt. Sem a papok fohásza, sem az orvosok tudománya nem segített. Vashti már nyolcadik éve volt Xerxész első asszonya, de még eddig egyszer sem gömbölyödött a hasa az olyannyira áhított gyermektől. Néha a király – hogy Vashtit jobb kedvűnek lássa –, zenészeket hívatott a palotába. Afféle bohém csepűrágókat. Vidám nótákat énekeltek és különös hangú sípjaikkal kísérték a dalokat. Volt úgy, hogy táncoltak is. Ilyenkor az egész asszonyház zengett a pajzán muzsikaszótól és a kacagástól. Csak Vashti nem nevetett soha. Egyik reggel sehol sem találta a smaragdköves gyűrűjét. Mindent felforgatott érte, de hiába. Megijedt, és rossz ómennek tartotta. – Vajon hová lett? – ült a szobájában lévő ezüstkereveten szomorúan. – Rossz előjel ez, nagyon rossz… Már hetedik napja tartott a mulatozás az egész palotában. Ő is ott volt a vidám asszonyok közt, amikor Méhumán és a többi udvarmester odament hozzá a király parancsával. Érezte, hogy arcát elönti a düh pirossága. Még hogy ő, a király első asszonya úgy táncoljon a részeg fejedelmek előtt, mintha egy utolsó szajha volna? Szeme villámokat szórt haragjában. Elkergette az udvarmestereket és a szobájába sietett. Tudta, hogy sorsa ezzel megpecsételődött. Aki a királynak ellenszegül, az halál fia. De nem a bárdolatlan hóhér kezétől akart a túlvilágra jutni. Kiszaladt a palotából, ki a kert hátsó része felé. Marka apró kis fiolát rejtett, melyben egy kobra gyorsan ölő mérge volt. A fáklyafények ezt a részt már nem világították meg annyira. Leült egy nagy fügefa árnyékába és felhajtotta a palack tartalmát. – Nahát, milyen furcsa – gondolta, miközben a halált várta –, ez nem is fáj… – Kezével végigsimított a pázsit bársonyos levelein, és ujjai megakadtak valamiben. A smaragdköves gyűrű volt az, melyet egész nap hiába keresett. Aztán fázni kezdett. Először csak apróbb borzongások jöttek rá. Megrázták kezét, lábát, összekoccantották fogait. A hidegség végigfutott egészen a lábáig. Nehéznek és merevnek érezte a végtagjait. Akkor lefeküdt a fűbe. A szeme is lecsukódott. Teste egy kevés ideig még őrizte a nap melegét, szeme a virágok tarka színét, ajka a méz édességét. Orrában még ott lebegett az érett gyümölcs illata. Szép lassan hunyt ki az obszidiánkövek csillogása, fényét elnyelte az örök sötétség. Amikor hajnalban rátalált a kertészfiú, teste már teljesen hideg volt. De tenyerében még akkor is azt a smaragdgyűrűt szorította, mely egykor a király jegyajándéka volt.

Varga Nóra

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Frideczky Katalin: A szamócák meséje Perzsel a rövid, de heves szibériai nyár. Felhő sincs az égen, száraz, és illatos a levegő, szinte megrészegül tőle az ember. Jólesően simogat a nap, enyhe szellő fújdogál. A levegő olyan fényes, mint az üveg. Éles és tiszta. Szinte vág, mikor beszippantod. Vendéglátóim minden nap kedveskednek valami különleges helyi programmal. Hol egy tavacskához visznek, melynek olyan magas a sótartalma, mint a Holt-tengeré, hol éjszakai horgászatra megyünk, hol pedig egy szűz tóhoz, a Csenihez kirándulunk, amely akkora, mint a Balaton háromszor! Mindhárom esetben lenyűgöz a természet érintetlensége. Más országban a sós tavacska partján már szállodák sokasága sorjázna, és turisták százai élveznék, hogy elég csak fölfeküdni a vízre, megtartja az embert! Itt csak pár húsos parasztasszony lebeg a víz felszínén, no meg idő előtt elhasználódott, püffedt arcú, törődött férjeik. A tavacska iszapja is gyógyhatású, sokan dagonyáznak benne. A gyerekek bemázolják magukat, és üvöltve futkosnak, iszapbombákkal hajigálva egymást. A bombák néha célt tévesztenek, az is kap belőle, aki nem kért. Én is bemerészkedem a tavacskába, bár a vize nem valami kristálytiszta, és hemzseg egyfajta apró, szúrós kis rákocskától. A helyiek föl sem veszik, de engem undorral tölt el. Hamar kijövök hát a partra, és lelkesen, bár nem túl meggyőzően méltatom a tavacska erényeit. Másnap éjjel egy másik tóhoz megyünk éjszakai horgászatra. Izgalmas lesz, még sosem láttam ilyet, és talán még életemben sem virrasztottam át egy teljes éjszakát. Csendben ringatózunk, csak a cigaretta parazsa világít, a zsinórokon meg-megcsillan a holdfény. Hanyattfekszem a csónakban, nézem a csillagokat. Sokkal több van itt, mint odahaza. Koromsötét az éjszaka, mesterséges fénynek nyoma sincs. Sejtelmesek az éjszaka hangjai. Talán még félelmetes is lenne, ha időnként a vodkáspoharak barátságos összekoccanása nem jelezné, hogy emberek között vagyok, orosz emberek között, akiknél a vodka szinte szakrális ital. Egyetlen esemény mellől sem maradhat el. Sokszor még esemény sem kell hozzá… Halat természetesen nem fogtunk egyet sem, viszont jól átfagytunk a gubbasztásban. A hajnal pirkadását a szakrális „Sztolicsnajával” köszöntöttük. Fekete kenyeret, sós uborkát haraptunk hozzá. Mindhárom kirándulás közös vonása, hogy feltétlenül vodkával kell megszentelni a jeles helyszínt, és a tűző napra fittyet hányva, vizespohárnyi adaggal kell indítani. Aztán jöhet a lakoma: hideg sült, sózott gomba, uborka, töltött pirog, retek, főtt tojás, miegymás… A Cseni tó partján vagyunk. Kihalt part, szűzies táj. Homokos föveny. Belelábalok a vízbe. Iszonyú hideg, bár jó darabig sekély. Sehol egy úttörőtábor, szakszervezeti üdülő, vagy magánvilla, nem beszélve szállodáról.. Itt nem sietnek kizsákmányolni a természetet. Leterítjük a pokrócot a homokba, és irány a vodkáspohár! Mellé a „zakuszka”, a harapnivaló. Na, ma is jót kirándultunk! Másnap szamócát szedni megyünk. Előtte otthon mindenki jól bekeni magát valami ismeretlen eredetű, és célú kenőccsel, majd tetőtől talpig bebugyolálja magát, mint egy múmia. Harisnya, macskanadrág, kendő, fásli a kézre, még valami kesztyűféle is. – Ezt vajon miért, mikor meleg van? – A szúnyogok ellen – mondják ők, és hamiskásan mosolyognak: „mit tudja ez a külföldi, milyenek a szibériai szúnyogok!” Nemsokára megtudom. Mintha a János Vitéz óriás szúnyogaival kéne viaskodnom. Rajokban, mit! – felhőkben rontanak ránk! Hála a kenceficének, csak néhány kificamodott ízlésű szúnyog kóstol belénk. Mindenki kap egy vödröt. Ezt kell teliszedni szamócával. A háttérben várakoznak a férfiak a motorok, terepjárók mellett sebtében összetákolt árnyékvetők alatt. Cigarettáznak, vodkát iszogatnak, falatoznak. A szamócaszedés az asszonyok, lányok dolga. Hatalmas, végeláthatatlan mező! Betölti a horizontot. Akár a tenger! Derékig érő, szabadon burjánzó növényzet: mezei virágok, vadon nőtt kalászosok, bogáncsok, cserjék és persze a szamócák. A zsíros szibériai föld parlagon, emberkéz munkájának nyoma sincs. Háborítatlan szűzföld. Megtermi, amit Isten adott: gombát, szamócát, áfonyát, magyalt. No, fogom a vödröm. Nem a legnagyobbat osztották rám, lehet olyan ötliteres. – Hiszen ezt gyerekjáték teliszedni! Össze-vissza szaladgálok, hajolgatok és ahol piros szamócát látok, fürgén leszedem, dobom a vödörbe. – Milyen ügyes vagyok, látjátok? Valahogy mégis lemaradok, úgy látom.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

A többiek már másodszor fordulnak a vödrükkel, én még az elsőt is csak félig szedtem. Nem akarok szégyenben maradni, még buzgóbban szaladgálok ide-oda, hajlongok, szemezgetek. Látom, némelyek távolabb mentek, az erdő széle felé. – Aha, ott bizonyára gazdagabb a termés! A helyiek jól ismerik a terepet, ők csak tudják, hova kell menni! Odafutok, hátha köztük nagyobb szerencsém lesz. De bizony itt is ugyanaz a helyzet. Mindenki megelőz. Nem értem. Már elfáradtam a sok futkosásban. Elcsüggedek. Feladom. Egy pillanatra leguggolok. A szamócalevelekkel kerülök egy szintbe. Bekukkantok alájuk. És láss csodát! Amerre csak szem ellát, egybefüggő, vöröslő szamócatenger! Istenem! Meg se kell moccannom! Egyhelyben guggolva, csak a kezemet kell kinyújtanom, és teli a vödör! Mennyit letapostam eddig a nagy futkosásban! Észre se vettem, meg se láttam őket, mert csak a nagyravágyás hajtott. Csak le kellett volna hajolnom hozzájuk, hogy megértsem a szavuk: – Szép, szép a távolba tekintés, de néha állj meg és nézz a lábad alá! Itt vagyunk! Frideczky Katalin

J. Simon Aranka: A legfontosabb kérdés Ahhoz, hogy az ember megtalálja a boldogságát, feltétlenül tudnia kell, kicsoda ő valójában, mi végre lézeng ebben a világban. Amióta csak eszmélete föltámadt benne – nem is emlékszik már, pontosan hány éves volt akkor –, Lili újra és újra föltette magának ezt a nyugtalanító kérdést. Ahány ház, annyi szokás, szokták mondani, amikor az elevenbe vágó kérdések nyomán imitt-amott támadt réseket a legkülönbözőbb – olykor házilag készített, de többnyire inkább előre gyártott – maszlagokkal próbálták betömni. Itt van példának okáért Lili óvodás korszaka. Anyja és apja szerint Lili az ő jó, szófogadó, édes kicsi lányuk, nagyanyjának egyetlen drága kis unokája. Idegenek néhatündéri kis hajas babának titulálták, az óvónő állította, hogy makacs és dacos rossz kislány, ovis társai szerint pedig egyszerűen ő volt a Lili. Hogy Lili mit gondolt magáról? Azt, hogy királylány. A Koldus és királyfiban a szegény lányt alakította, mégis, valahol legbelül tisztában volt vele, hogy ő valójában egy igazi királylány, csak még senki sem tud róla, mert álruhában jár. Persze, ahogy nőtt, és tágult az őt ismerők köre, úgy változott a válasz is a „ki vagyok én” probléma megoldására. Anyja szerint lusta, rendetlen szörnyeteggé vált, nagyanyja szemében nyafogós, akaratos városi liba volt, tanárai szemtelen és kezelhetetlen, szájbiggyesztős kamasznak nyilvánították, a szomszédok megingathatatlan meggyőződése folytán pedig egy bérgyilkos rejtőzött el benne, aki időnként egyértelműen tetten érhető volt a tekintetében. Osztálytársai természetesen aszerint értékelték, hogy ahhoz az ő klikkjükhöz tartozott, vagy sem. Így aztán voltak, akik a világ legjobb fejének tartották, mások utálatos pukkancsnak, megint mások pediglevegőnek nézték, vagyis észre sem vették, hogy létezik. Természetesen Lili egészen másként gondolkodott magáról. Naponta át kellett élnie a rejtettség és meg nem értettség minden kínját és gyötrelmét. Tulajdonképpen ő volt a világon a legnemesebb lelkű, legsegítőkészebb, legkedvesebb, legtehetségesebb, legszebb, szóval a leges-legebb ifjú hölgy. Eme fennkölt tulajdonságainak elrejtése azonban olyan jól sikerült, hogy rajta kívül nem is vette azokat észre senki. Ezek után ugyan kit lepne meg, hogy magába fordult, és igyekezett elbújni az értetlen világ elől? Iskola után kuckójába húzódva falta Jókait, Gárdonyit, hogy a szerelmes és szeretetthősnők helyébe képzelje magát. Néha annyira azonosult velük, hogy úgy érezte, a remek írók rendkívüli jövőbelátó képességgel egyenesen róla írták történeteiket. Tizenöt-tizenhatodik évének fordulópontján a „ki vagyok én?” feszítő dilemmája újabb szakaszába érkezett, és a befelé fordulós korszakot felváltotta a magamutogatás igénye. Anyja, mint vérforralóan nyegle, exhibicionizmusát förtelmes kinézetébe fojtó rémet, elrettentő példaként állította húgai elé. Kétségtelen, hogy öltözködésében hihetetlen érzékkel tudta egyesíteni a huszadik század eleji konzervativizmust a hippi korszak szabadon szárnyaló fantáziavilágával. Befelé szenvedett a bizonytalanságtól, meg nem értéstől, kifelé harsány volt és tettre kész. Minél inkább rosszul voltak tőle tanárai, annál nagyobb sikere volt a fiúknál, amivel kivívta a lányok többségének utálatát. Most már látnak engem, ezek szerint mégiscsak létezem, állapította meg elégedetten. Újítóvagyok! Forradalmár vagyok! Az első nagy szerelmi csalódás után polgárpukkasztó, színes egyénisége feketébe keményült. Hollószín, tépett haja, feketére kontúrozott szeme és szája, kísértetiesen sápadtra púderezett arca valami félelmetes valószerűtlenséget, élettelenséget kölcsönzött megjelenésének. Így is érezte magát. Idegennek az emberek között, ha-

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

lottnak a látszólag élők között. Furcsa mód, áttetsző, létezését épp csak sejteni engedő lényét sokkal inkább észrevették, mint eddig bármikor. A meghökkent, néha egyenesen irtózatot tükröző tekintetek némi elégtételt nyújtottak azokért az évekért, amikor többnyire keresztülnéztek rajta. Ebben az időszakban arra a bizonyos kérdésre mindössze két szóval válaszolt volna: kifelé gyűlölet, belül mardosó fájdalom és magány. Nagy keservesen ismét tovavánszorgott néhány év, és környezete meglepett csodálkozással nézett rá. Igazi nő lett belőle, öntudatos, magabiztosságot, életerőt és derűt sugárzó jelenség. Továbbra is megnézték az utcán, de már nem szörnyülködést, sokkal inkább elismerő szavakat váltott ki az emberekből. A világ rajongott érte, a lábai előtt hevert és a kegyeit kereste. Mindazok túláradó szeretete övezte, akik pár éve még száműzték volna egy lakatlan szigetre, hogy megóvják tőle az emberiséget. Újra királylánynak, vagyis most már királynőnek érezte magát, és ennek megfelelően is viselkedett. Büszkén, fölemelt fejjel, egyenes gerinccel járt-kelt a világban, és furcsa örömmel töltötte el a tény, hogy hódolók veszik körül. Élvezte az életet; úgy érezte, a nap kifejezetten csak miatta kel fel az égen minden reggel, és a hold meg az összes csillagok is csupán az ő gyönyörködtetésére teremttettek. Megismerte az igazi, nagy szerelmet, és a „ki vagyok én?” újra és újra visszatérő refrénjére leginkább azt tudta mondani, hogy: én vagyok a világ közepe. Lili, iskolái befejeztével munkába állt, és férjhez ment nagy szerelméhez. Boldog volt, mégis némi nosztalgiával tekintett az elmúlt időszakra, mert nem lehetett többé a világ közepe; királynői korszaka véget ért. Eleinte nem érezte túlságosan a változást, hiszen ő volt a boldog feleség, a tökéletes társ, a szerelmes és a szerető asszony. Idővel azonban meg kellett tanulnia, hogy már nincs „én”, csak „mi”; hogy része lett valaminek, és ebben a valamiben ő már csak az egyik, és nem az egyetlen. Fel kellett adnia énjének azt az önző darabkáját, amely még mindig a koordinátarendszer origója szeretett volna lenni. Mindenen osztoznia kellett, házon, asztalon, ágyon, még a levegőn is. Feleség lett,meny, sógornő; kolléga és beosztott a munkahelyén. Gyorsan ráébredt, hogy nem is olyan nagy buli a felnőtt élet. Meg kellett osztania magát a férje, a munkahelye és önmaga igényei közt, no meg alaposan be kellett osztania a pénzt is. Már nem minden feléje irányult, hanem neki kellett mások felé irányulni. Ebben a helyzetben még nehezebben tudta meghatározni önazonosságát. Elfedte, szorította a sok skatulya, amelybe mások gyömöszölték be. Egy dolog volt biztos, mégpedig az, hogy ő csupánegy a többi között. A „ki vagyok én?” probléma hamarosan kibővült egy másik kérdéssel, amikor magzata növekedni és mozgolódni kezdett a méhében. Tenyerét a hasára fektette, és eltűnődve, gyengéden simogatta az odabent fejlődő ismeretlent. Bár környezete igyekezett most is címkékkel ellátni, mint például: kismama, leendő anyuka, terhes nő,állapotos, várandós asszony, Lili most már kevésbé tartotta ezeket életbevágónak. Várakozó álláspontot foglalt el, ami teljesen normális volt, hiszen ez a megváltozott állapot újabb kérdést vetett fel. Az újabban fölmerült kérdés megválaszolása még nehezebbnek tűnt, amikor először tartotta karjában a gyermekét. „Ki vagy te?”, kérdezte tőle, és csodálkozva itta magába a pufók arcocska angyali vonásait, a csöpp kezek, miniatűr ujjacskák mozgását.Gyermekáldás, jutott eszébe, míg anyatejet szopó csecsemője elégedett cuppogását hallgatta. Anya vagyok, áldott vagyok, fogalmazta meg életében először teljes bizonyossággal önmaga szerepét, jelenlétét a világegyetemben. Ebben a szakaszban érkezett el az a pillanat, amikor a külvilág és saját belső értékelése megegyezőnek tűnt. Az anyaság és a feleség szerepe most már elkísérte egy életen keresztül. Nem mindig volt könnyű ebben a szerepben állhatatosan megmaradni. Főként akkor nem, amikor a nehézségek komoly kihívások elé állították, de akkor sem, amikor kísértések sora következtében örökre kötött házasságának tartóoszlopai megrendülni látszottak, vagy amikor úgy érezte, csalódást okoztak a gyermekei. Mégis, valami belső késztetés miatt hűséges tudott maradni e két fő szerephez. Férjében rátalált énjének hiányzó részére; vele tudta magát teljesnek, egésznek. Gyermekeiben meglátta egykori ön-kereső nyugtalanságait, vágyait, álmait, értük, és az ő gyermekeikért lett képes megtanulni önmagát nem feladni, de teljesen odaadni és szétosztani. Többé nem hiányoztak a címkék, már nem keresett válaszokat. Tudta, hogy megtalálta valódi identitását, és ez elég volt. Élete befejezéséhez közeledve végigtekintett az eltelt éveken, és szelíd megelégedettséggel állapította meg, hogy minden nehézség és kudarc ellenére sikerült megtalálnia és megfogalmaznia önmagát. Vagy mégsem? A kérdés váratlanul, szinte a semmiből bukkant elő. Most értette meg: az emberélet kevés a megoldáshoz. Lelke egyre inkább vágyódni kezdett az ismeretlenbe, ahol talán végre rátalál majd a válaszra, az egyetlenre, az igazira. Érzékelte ágya körül összegyűlt népes családját, de nem értette szomorúságukat, hiszen őt ekkor már egészen más dimenziók ölelték körül. Szerettei képe egyre halványodott, míg fokozatosan, lassan, de egyre élesebben egy teljesen új horizont tárult fel előtte. J. Simon Aranka

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

J. Simon Aranka: A tökéletes megoldás Végre hazaérek, hullafáradt vagyok, cipőimet lerúgva dobom a földre teli szatyraimat. Szakad rólam a víz, folyik az orrom és a szemem az allergiás náthától. Egyik kezemmel az orromat törölgetem, a másikkal sajgó, elferdült lábfejemet nyomogatom. A hideg járólapokon összehúzott talpakkal a konyhába tipegek, nyakon fogom az ásványvizes flakont, bevánszorgok a szobába, és leheveredem. Mit leheveredem, odacsapom magam a kanapéra, magamhoz ragadom a távirányítót, bekapcsolom a tévét, és nagyokat kortyolok a buborékmentesből. Egy főzőcskés műsor megy. Kívánatosan kövérkés istenszakács gömbölyű mosollyal közli, hogy a semmiből fog főzni valamit, mert ugyebár gyakran előfordul, hogy semmi nincs otthon, főzni meg mégiscsak kell valamit a háziasszonyoknak. Mit mondjak, kifejezetten kíváncsivá tett, mert nálunk elég sokszor előáll ez a helyzet. Teljes figyelemmel csüggök a képernyőn. Istenszakács bekukkant a stúdió éléskamrájába, és mit lát? Semmit. Szerinte legalábbis az a kis langusztakonzerv, az üveg olívaolaj, a majonéz, és a frigóban talált fagyasztott zöldségkeverék, az mind semmi. Ebből a semmiből aztán készít guszta, zöldséges langusztasalátát. Desszert gyanánt ismét a semmiből édes kis marcipános muffinokat varázsol elő. Micsoda egy aranyember ez! Meghívom hozzánk is, hogy az üres hűtőből rittyentsen már nekünk egy kis töltött káposztát. A langusztáról szívesen lemondok. A műsornak vége, reklám következik. Ez nem érdekel, máshová kapcsolok. Lakberendezési tanácsadást tartanak, és egyszerű házi praktikákat árulnak el a mamlasz férfiaknak, akik maguktól semmi okosat nem tudnak kitalálni. Nagyon örülök, mert végre megtudhatom, hogy szinte ingyen is be lehet rendezni egy egész lakást, alig kell hozzá valami. Nem értem, férjemnek eddig ez vajon miért nem jutott eszébe? Kár, hogy nem láttam a műsort húsz évvel ezelőtt, akkor nem vettünk volna föl annyi hitelt, lakásunk berendezéséhez. Arról nem is szólva, hogy mire a hitelt kinyögtük, tönkrementek a bútorok, és kezdhettük elölről az egészet. Na, eztán minden másként lesz, határozom el szilárdan. A műsor szakértő ezermestere szerint csak egy kis ötletgazdagság kell, és szinte semmi más. Mindjárt be is mutatta, hogy miről beszél. Bement a műhelyébe, ahol ötletgazdagon szétnézett a különböző fajtájú, színű és méretű faanyagokon, az előre odakészített retro stílusú plüsskárpitokon, a méregdrága, de kétségtelenül nagyon ötletes szerszámokon, és elkészítette egy szék egyik lábát. A következő munkafázisokat majd a folytatásban láthatják a nézők. A szék valószínűleg az év második felére teljesen elkészül, az utána következő évtizedben egy konyhaszekrény következik, és mindez szinte ingyen van. Gyors fejszámolás után úgy döntök, inkább a bankkölcsön. Azt ugyan életem végéig fizethetem, de legalább közben van min ülnöm. Vagy nincs. Mármint, ha egyszer csak nem tudnám törleszteni a kölcsönt. Abban az esetben ugyanis fedél sem lesz a fejem fölött, nemhogy szék a … szóval alattam. Már megint reklám, úgyhogy kapcsolok. Utazási műsor. Szebbnél-szebb tájakat láthat az ember. Így eljuthatok oda is, ahová az életben soha. Megtudok egy nagy titkot: ezek az egzotikus utak szinte ingyen vannak, és kifejezetten csak nekem ajánlják ilyen kedvezményesen, senki másnak. Az utazási irodával szerződésben álló repülőgép társaságok, éppen csak egy jelképes összeget kérnek a repülőútért, valójában azt is csak azért, hogy meg ne sértsék a kedves utazó önérzetét azzal, hogy ingyen akarják szállítani. Az utazási iroda az ingyen repülőút mellé nevetségesen alacsony áron, szinte ingyen kínálja az ötcsillagos szállodákat. Az ember valóságosan szégyellné magát, ha elfogadná ezt a pazar ajándékot. Erősen gondolkodóba esem: bizony, szívesen utaznék Malibura. Osztok-szorzok, és úgy döntök, ehhez a kifejezetten gáláns ajándékutazáshoz nekem tíz havi fizetésemet teljes egészében félre kellene tennem, ha a férjemmel együtt szeretnék utazni. Persze, ha egyedül mennék … Kicsit eljátszom a gondolattal. Mire magamhoz térek, már ebből a csatornából is folyik a reklám. Nincs kedvem a kapcsolóért nyúlni, ezért kivételesen megnézem. Nézzék csak a vásott kölykeit! Az egyik tanítónőnek jól odamondják, hogy nem is fehér a pulcsija, hanem szürke. Tanítónő elsápad, és én is. Szégyentől pirosan letépem magamról a szürke-fehér pulcsit. Fél füllel azért hallom, hogy valami mással kellett volna mosnom, nem a megszokott mosóporommal, akkor most fölényesen mosolyoghatnék én is a szerencsétlen tanítónő szürke pulcsiján. Gyorsan átöltözöm és elrejtem a pulóveremet, amíg be nem szerzem azt a csodafehérítőt. De látom ám, hogy egy másik tanító néni meg a Pistike csodás fehér ingben feszítő apukáját bámulja epedőn. Hogyisne, hogy az én egyetlen férjemet majd épp az inge miatt csábítsa el egy tanítónő! Ravasz mosollyal úgy döntök, maradok a hagyományos mosóporomnál. Máris megfagy a mosoly az arcomon, mert egy hang éppen azt ecseteli, hogy jobb, ha ki sem nyitom a számat, amíg fogaim olyanok nem lesznek, mint a tévében vigyorgó nőé, akinek a fény hanyatt esik a minimum hetvenkét tagú ragyogó fogsorán, és úgy harapja szét a zöld almát, mintha láncfűrésszel szelték volna ketté. Megalázottan húzom ki a kanapé melletti szekrényke fiókját, és előbányászom kézitükrömet. Belevicsorgok, és úrrá lesz rajtam a depresszió. Mielőtt azonban kötélért nyúlnék, egy fehérköpenyes, megnyerő mosolyú férfi

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

gyorsan megnyugtat, hogy az én fogaim is vakítóan fehérek lesznek, ha eldobom régi fogkrémemet, és azt használom, amit ő ajánl, egyetértésben az ország összes vezető fogorvosával. Egész nap nem ettem, megkordul a gyomrom, hát kiszaladok a konyhába, kenek egy karéj zsíros kenyeret, kihalászok hozzá egy kovászos uborkát is az üvegből, aztán rohanás vissza a tévé elé. Kissé szorít a szoknyám, kigombolom a derekamon. Egy elegáns hölgytől megtudom, hogy emésztési zavaraim vannak, amikre kicsi bogyókat kell szednem, és akkor olyan karcsú leszek, mint ő. Gyorsan leteszem a zsíros kenyeret. Már éppen jegyezném a bogyócskák nevét, amikor a nőről leesik a szoknya. Még végig sem gondolom, mi ilyenkor a teendő, már hamvas arcú, alig tizennyolc éves fiatal lány mutatja régi fotóit, hogy mennyire ráncos volt a bőre, amíg rá nem talált az igazi arckrémre. Fantasztikus! A lány most tényleg olyan, mint egy tizennyolc éves! Na jó, maximum húsznak néz ki. Ez a krém valóban egy csoda! Egyre inkább felpörögnek az események. Megtudom, hogy létezik rúzs, amitől ajkam ragyogó és kívánatos lesz, ráadásul száz csók után is újnak néz ki, de ha mégsem, még mindig kenhetek rá egy kis padlóviaszt. Egy szuper szempillaspirál megsokszorozza és meghosszabbítja szempilláimat, ezzel együtt igézővé és öldöklővé teszi a tekintetemet. Egy bizonyos kencétől karcsú leszek, főleg, ha mellé még elrágok napi 15 szem drazsét is, ettől majd a szőr és a selyemsál egyaránt lehull a lábamról, amit gomba elleni kenőccsel kezelhetek, és ha emiatt hüvelygombát kapnék, akkor még mindig beszélhetek róla. Amint a vécétisztítószertől és a daloló szagtalanítótól a hüvelygomba elmúlik, használhatok szárnyasbetétet, amitől én magam is szárnyalni fogok, mert a lelkemet is rendben tartja, ráadásul sugárzik belőle a szeretet. Úgy érzem, új élet virrad rám. Nagy elszántsággal indulok a fürdőszobába, hogy nekilássak eddig használt kencéim kidobálásának, amikor varázslatos férfihang üti meg a fülemet. Visszafordulok. A képernyőn magas, karcsú, csupa izom szépfiú mosolyog egy lányra, akinek a dezodortól éppen eltűnt a hónaljáról a malac. Bűvöletbe esem. Kábultan a dezodoromért megyek, és hipnózis hatása alatt döntök. Nem kellenek a drága kencék. Inkább a férjemet cserélem le. Halványan hallom az elégedett női hangot: „Mert én megérdemlem”. Az ajtó előtt megtorpanok. Hitvesem árválkodó papucsa fölött elillan a varázslat, és mélyen szántó gondolataim támadnak. Az a fiatal férfi is annyi lesz harminc év múlva, mint most az életem párja, aki sosem mondta nekem, hogy kövér vagyok, hogy szürkék a fogaim és a pulóverem, sosem reklamált, amiért nem nézek ki ma is tizennyolcnak, és a szeretet is sokkal inkább sugárzik belőle, mint egy szárnyas betétből. A semmiből ugyan nem főz, de abból, ami van, nagyon is jókat. Hm. Vajon melyik tévé bírná mellettem harminc évig? Hirtelen megvilágosodom. Istenem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Megvan a tökéletes megoldás! Lecserélem a tévét a családomra! J. Simon Aranka

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 7. szám

Budai Zolka versei / Nyírfalvi Károly versei Lárissza nem követett el semmit Lárissza csak néhány kislányos árva csínyt ezért vagyok én odáig meg vissza ha néha titokban rám kacsint kispoharából álmaim issza szemében csillagok fénye ring eloldja fekete haját Lárissza s illata mindenütt szétkering nem követett el semmit Lárissza éjjel az ágyamon csendben ül és ő a fátum és ő a premissza és ő vagyok én is legbelül A vers igaz Játsszuk azt, hogy a vers igaz és szép vagy te is, nagyon szép s nekem is könnyű lenni az, ami már úgysem lehetnék és játsszuk, hogy a csend a tó, hallgatásunk most a csónak és gyűrűzik a mondható s nyoma sincs a néma szónak és játsszuk azt, hogy nincs idő, nincsen év és nincsen óra és csókra csók – az építő nevessen a rombolóra s ha ezerszer is győz a rossz, mi játsszuk azt, hogy van vigasz s mi elvisz minket, visszahoz, csak játsszuk, hogy a vers igaz. vissza hamar engedd meg hogy lerúgjam a plédet s te legyél az aki visszatakar tudod úgy hiányzik gyöngeséged mint nyári mezőnek friss zivatar és úgy reszket a csókért e homlok mint kenyérért és borért a koldus látod miattad szépeket mondok s miattad klisé az epilógus de akkor is kell a forró ajkad

nekem akkor is és csak azért is ráncosodjon rongyosodjon rajtad a kor meg a kortársabb poézis mikor egyik kezem megtör téged a másik hirtelen összekapar engedd meg hogy ledobjalak téged és borulj rám mindig vissza hamar Kosztolányi egyik pillanatképére Te tudtad, neked igazad volt, Dezső, a gyermeknek a hó porcukor-eső egy éjjelen, mikor minden oly konok s nem folynak versek vénáink ütemén. Tündérvilág. Ezer változó dolog között lesz belőlünk csoda: sütemény. S miért van, hogy lassan hajnali három s még dolgozik e decemberi álom, még gyúr az idő, még megdagaszt a vágy, gyümölcs bennünk ez a morcos szegénység, még fekete tepsi alattunk az ágy s az egész világ, oh, hatalmas pékség?! Te tudtad, Dezső, neked igazad volt, a boldogság illatos, gyermeki bolt. Sütemények vagyunk és ha hull a hó, fölédesít minket mindegyik éjen. Decemberi álom – magunknak való – de az ember él, s ha él, hát reméljen.

Nyírfalvi Károly versei Résnyi falba karmol az idő fesd át a falat nagy esők jönnek a színek megfolynak hadd sírjon az ég fess oda szivárványt nehéz vizek surrannak a csatornákon a repedésekben

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 7. szám

Nyírfalvi Károly versei / Almásy Zsuzsanna versei Egy kancsó víz

Almásy Zsuzsanna versei

Egy kancsó víz mindig legyen az asztalon, egy pohár víz kezünk ügyében, egy kancsónyi tiszta, majdnem friss víz. Bármiért.

Sorok között bujkáló

A nyári konyha közel a kúthoz, az utat belepi a por. Itasd meg kancsóból, pohárból. Jó szóval. Szivárvány tükröz a járdán.

Végtelen vonalak közé rejtőztél arcodat kéreggel takartad el hangodat fűrész vágta szét…

Éjjel a fák között

Keresni sem hagytad magad nem hittél időtlen jeleknek elmúltak körülötted a szavak…

Ott a fák között éjszaka ködszerű árnyalak suhan, keresi helyét álomtól valóig.

Hosszan utaztam egyedül elnyűtt rejtvényt lapoztam minden kérdés köröttem ült…

Mintha állnék az út szélén, szaladnak a fák, dőlnek a póznák, minden kocsi áll, egy rohan tovább, nem vesz fel.

Vártalak elveszett percekben derengő fények takartak el nem voltál csak színtelen színekben….

Boldog eső zúdul az útra, hogy felismerjem az elképzelt tisztás valódi arcát a fák között sötétben.

Azt hittem a kéreg szívedig égett a fűrész hangját hallgathatom csak arcod maradványait kutatva fénytelen színek mögött…

Kövek magánya A kő emlékezik. Nézd ereit, krátereit, pattogzott sarkait. Ide helyezem a polcra, esténként hallgatom. Nem szól, csak régi helyén mohával fedve kezd suttogni: Kavicsnak véled a halott egeret, mert nem mozdul? Farkát maga alá húzta, nyugtával dicsérvén a napot, nézd, a szíve hogy ragyog. Kavicsnak véled, tompuló szemed becsapja szívedet? S ha a benned dübörgő kőre lábakat szerelnél, egér volna? S ha állva mégis gyorsabb, akár felhők lépte a szabad égen? A kő hallgat. Ha eső kopog a páncélján, megismerem igazi arcát az éjszakában? A kő megváltozott.

Nem tudtam hogyan felejtselek el mikor egy reménytelen nap délelőttjén botladozva feltört belőled minden titkolt vallomás….. Végtelen vonalaid kibomlottak előtűntek vágyott arcvonásaid kristálycseppben hallottam hangodat… Megmutatta magát az eleven test igazzá lett emlék csábított vad illatod kedvemet kereste … Hűvöstestű vágyakba zuhantam pillanatonként éledő áramlások forró öleléssel zártak magukba… Pihenni tértem árnyékod mellé fejem felett az örök csend szállt vitte éjszakáim megtalált szerelmét.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 7. szám

Almásy Zsuzsanna versei / Farkas-Kocsács László versei Álomlétben

Levéljegyzet megnyugvásul

megtalált végtelen párhuzamok rángatják szét egy elferdült tükörben minden árnyalak újjáéledt kifestett arcképét

Vagyok. Vagyunk. Vártad - kapod. Élünk és élhetünk. Várunk és kapunk. Fordulunk a télbe, fordul velünk a föld,

megszelídült vonalak között lépkedve látom az eltorzult mondatok kitalált értelmének elgörbült felkiáltó jeleit elhíresült vallomások elszánt vonásai néznek vissza rám egy tó kisimuló örvényének fodraiból keringő lélegzetem várja a lemenő nap elhajló sugarának megfagyott fényét a hegyorom fekete szikláin tájkép felülnézetben arcokat rajzoltam a homokba hajszálakat igazgattam felhőkre körmöm alatt a tenger sója bőrömön a nap hervadó virága viharok tépték sápadó ruháim esőcseppek simították ráncaim szivárvány énekelte hattyúdalát fehér szél terítette elém sóhaját csata után kivirágzik a mező a harcok utáni csend a legmélyebb véreres rózsák szúrják emlékeiket éled a föld sikolt a halál lángba borul a hajnali nyár fekete köpenyén táncol a hold arcom rajza eltűnik a homokban

fordul le a virág a polcról... - felteszem harmadszor éledünk újra harmadszor nézünk egymásra mint sosem látott emlékre. Harc a hivatallal és a gravitációval... Régen írtam, szétfeszít a kényszer. Háborúban hallgatnak... Hallgatni kell? Soraid közé szökik a kezem. A múlt átírható múlttá? S az emlékeztetés foszló árnyai a szélben hogyan tűnődnek és miért másképp gyűrődnek, hogy én nem, egy más kristály prizmája tisztán szórja a napfénybe az elvesző tegnapot? Belül és köztünk béke. Ezt is meg kellene írni végre…

Farkas-Kovács László versei Maradék Maradék testem a teremtés ujjbegyén átfutó gyertyabél. Egyik végén már izzik a kóc, másik végén jeget vetél. Lobbanó árnyékom ugráló bohóc, tikkadó csontom széthulló pajzsa búza és só szétdűlő malma. A hajadba csavarodó szőlőindák között átlebegő pillanatok mennek ölre, voltam én hegyek-völgyek adománya, kezdet és vég, most sóhajtól véres mézgyűjtés rozsdás vödre.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 7. szám

Fakas-Kovács László versei / Márté Fruzsina versei Lázadás Tenyerem félreütötték. Hiába sarkantyúztam meg a szivárványt. Magamnak szabok inget dalaimmal, és magamnak faragok gombot, hogy tűzben forgó elmém lenvászonba zárjam, de kikacsintok. A nappalra csendfüggönyt rántok, és mezítláb felgyújtom az éjszakát. A múlt és jövő perforációján átszakadó reszketeg pillanatokban, ezredszer is imára szökök vérző vasbetonra, poli-etilén-tereftalátra, hogyha az idő hátracsavarja is a kezem, ereimmel nagy tüzeket rakok álmaidba.

nem akad fenn rajta semmise minden belelóg a lelkembe vitorlát bont bennem a lombhullás nevetek rajta mit nekem elmúlás mindig nyakamon kötele avarszagú kölni kénytelen leszek könnyet dérrel törölni ám a kökénybe szerelmes vagyok lehet a tövében magam is megfagyok fanyar ízeket csöppentve nyelvre vért hány az alkonyat a szőlőhegyre…

Márté Fruzsina versei úgy vagyok én ruhátlanul vékony papírba sodorva hegyek ormán és völgyekben bolyongva félbehagyott cigánykerék hasadt szekercenyél úgy vagyok én hitetlen ahogy itt legbelül Teremtőm ujjain füstkarikám megfeszül

Bíborharang Hajadba gyermekláncfű koszorút fonok. Felhőoroszlán kitátott szája mögött, boldogságbuborék, szivárvány örömök. Partodra pergetek aranyló homokot. Bíborharangból csilingel ránk az élet, szemérmes szirmait bontja az érzelem. Bőröd balzsamképét festi gyengéd kezem. Pilleszárny sóhajtásban nyugszik a lélek.

Vért hány az alkonyat földet ettem az égből ittam messzire néztem itthon maradtam magam a zajban előrebukok térdem felett betonkrisztusok szürke felhőnyáj mögé rejtőzve vért hány az alkonyat a szőlőhegyre az ősz táncot lejt a fürtök között a tarló acélkardnak ütközött

Bársonycsendünket most végtelennek látod, lágyan ringó szaténba burkolom álmod. Nyár illatú, selymes időtlen éjjelen. Égboltodon ragyog csillagtekintetem. Arcodba simult arcom más rajzot mutat, szelíd maszkját szőve, eszmél a pillanat. Naplabda

utolsó csepp és egy feszülő szál rőt kése nyarak melle közt talál hasítja álmom majd elmenekül helybenhagy és cserben belül

Gyengéden borítja szőkeségem vállad. Lassan bontogatom magamból a csendet. Lágy érintések, mint puha bíbor selymek életre simítják a holt lelkű fákat.

alázat és józanság az áldozat lelkem vibrál különös kárhozat a kertemből kihátráló nyár szakadozott háló

Vénült tölgy derekát szívembe ölelem. Suttogva peregnek a falevél szavak Szélfésű borzolta árnyas lombok alatt. Lépted elé terítem varázsköpenyem.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 7. szám

Márté Fruzsina versei Apró kavics elrejtett kék bársonytokban szabadságot vágyva folyóba csobban. Remény csillan a patak menti köveken. Halovány fénykoszorú máglyára lobban. Szárnyra kelek az illanó pillanattal. Hagyj még kicsit… kérlek, labdázni a nappal. Nut nevetése Skarlát íbisz kitárt véres szárnyai alatt Nut nevetése, szikrából villámot fakaszt. Égre lobbantott tüzek, gyengéd ölelésben tündérek tánca éteri, végtelen térben. Porcelán arcomban a tekintetem lángol, lágy csilingelést kapok egy harangvirágtól. Napraforgó ágyon suttog az örök anyag, sóhajtásba mélyülnek a becéző szavak. Bíbor maszkjában oson a néma alkonyat, Ereimbe simul az encián pillanat. Elküldöm feléd most a puha bolyhos csendet. Tefnutként szülöm neked az eget és földet, „Non omnis moriar” Olvadó Jelen Tegnappá rongyolt, elfáradt szavak ábrándkarján eddig titkoltalak. Csillagból fontam rád mákony estét, tündérlány ajkán rebbenő emlék. Őszöm megtört, haldoklik szép mesém Bíborszínű nyelvek martak belém. Nem játszik bennem többé csalfa fény, most olcsón kínált könyv lett a remény. Álomháló szélén ég a végzet, lángtestében kúszó fátyolképek. Rettegve foszlik a bársonylélek. Könnyes boldogság: csillanó képzet. Tegnappá omlott büszke hegyormok Dőltek rám sorban- gólemi tornyok. Tűzön táncolt meztelen kis talpam felhőkön lógva megfagyott lassan. ***

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 7. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Sági Erzsébet, Brátán Erzsébet, Kondor Zoltán Glosszák: Horváth János, Frideczky Katalin Impressziók: Götli Kinga Réka, Paszternák Éva Esszék: Horváth János, Szinay Balázs, M. Fehérvári Judit Recenzió: Szinay Balázs Novellák: Varga Nóra, Frideczky Katalin, J. Simon Aranka Versek: Budai Zolka, Nyírfalvi Károly, Almásy Zsuzsanna, Farkas-Kovács László, Márté Fruzsina versei A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com