Comitatus folyóirat I. évf. 8. szám by Szinay Balázs

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Tartalom Interjúk Urbán-Szabó Béla: Farkassá kell válni (beszélgetés egy súlyosan mozgásfogyatékos kerekes-székes középkorú férfival) / 2. oldal • Szinay Balázs: Interjú Boér Péter Pállal nemrég megjelent, „Le a láncokkal!” című kötete kapcsán / 5. oldal

Cikkek Kühne Katalin: Virtuális világ / 7. oldal • Ság Erzsébet: „Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát…” / 9. oldal Paszternák Éva: Válasz Szinay Balázs „Szegénység egy gazdag országban” című esszéjére / 10. oldal

Jegyzet Urbán-Szabó Béla: A velünk élő szegénység (megjegyzések Szinay Balázs „Szegénység egy gazdag országban” című esszéjéhez) / 11. oldal

Impressziók Tomor Gábor: Halálos sorok / 12. oldal • Paszternák Éva: Mert mindenkinek kell egy oltár / 13. oldal • M. Fehérvári Judit: Amikor tudatunkról lepattan egy apró rész... / 14. oldal

Esszék Sági Erzsébet: Sissy, ahogy csak én láthattam/ 15. oldal • Farkas-Kovács László: Curriculum vita(e)/ 17. oldal • Kühne Katalin: Szélfutta táj / 19. oldal • Bojtor Iván: Versenyfutás / 21. oldal

Novellák Frideczky Katalin: Darts / 25. oldal • Frideczky Katalin: Ábránd / 27. oldal • Zoltay Lívia: Szép karácsony / 28. oldal • Zoltay Lívia: Karolin néni / 30. oldal

Recenzió Szinay Balázs: „Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet/ 32. oldal • Nyírfalvi Károly: Overground avantgárd? (Debreczeny György: „Sőt mi több” című kötetéről) / 35. oldal

Versek Debreczeny György, Budai Zolka, J. Simon Aranka, Széman Richárd, Kozma Ildikó / 36-40. oldal

COMITATUS FOLYÓIRAT

Interjúk

I. évf. 8. szám

Urbán-Szabó Béla: Farkassá kell válni (beszélgetés egy súlyosan mozgásfogyatékos kerekes-székes középkorú férfival) – Hogy vagy? – Mihez képest? – Úgy általában. A lakáskörülményeiddel elégedett vagy? – Hát… Az is igaz, hogy az utóbbi években már ezt is képtelen lennék megszerezni. *** – Mik foglalkoztatnak? – Érdekelnek a társadalmi kérdések… Az ember nem gubózhat be… Úgy kell csinálni a dolgokat, hogy megfelelő legyen a társadalomra nézve is. Nyolc osztályom van, de amiben betű volt, azt mind elolvastam… Kicsit tele is van a fejem… Amúgy nagyon szeretek olvasni. – A rokkantságod foglalkoztat? – Nem különösebben. Egészséges emberi szemlélet van bennem… Az más, ha az utcán kötekednek velem… Egy ideig tűrök, aztán sokszor komolyabban szólok oda, mert szándékosságról van szó, nem véletlenről… Függetlenül attól, hogy mozgássérült az ember vagy nem, úgy mondja meg a véleményét, mint más… Akkor akad problémám… Akkor megkérek valakit, szinte mindig jön valaki, aki segít… – Jobbnak képzelted az életet, mint ameddig eljutottál? – Nem… Ez a rendszer most mindent megtesz annak érdekében, hogy az utolsó inget is leszedje az emberről… Nem vagyok egy pénzszóró valaki, de tapétázni kellene, ajtót festeni… Szóba sem jöhetnek… Szórakozás? Az meg pláne nem… *** – A betegségednek mi a jellemzője? – A csontozatom nagyon gyenge. Üvegcsontú vagyok. Nagyon sokszor eltört – körülbelül százszor – a gerincemtől kezdve a lábam, a bordám, a kezem, a csípőm, a térdem a bokám… – Mióta vagy kerekes-székes? – Kilenc-tízéves korom óta.

édesapámhoz, de ott is pénzproblémák voltak, haza kellett adnom a jövedelmemet. Nála éltem hét évig. Hat éve, hogy meg tudtam szerezni ezt a lakást. Be tudtam rá fizetni a nagybátyámtól kapott kölcsönből… Éreztem magamban annyi erőt, hogy munkával még az adósságaimat is rendezzem…, meg a lakásomat is olyanná alakítsam, hogy kerekes-székes mozgássérültként is használhassam. – Mit gondolsz, a szüleid milyen életet szántak neked? – Édesanyám mondta, úgyis intézet lesz a vége…. Hát ebből lettek az óriási problémák. Nem voltam hajlandó ezt elfogadni. Azt kaptam, örüljél, hogy élsz, neked nem lehet önálló életed, meg ilyen szövegek voltak. Éreztem magamban annyi erőt, hogy tudok úgy élni, mint egy másik ember, dolgozok, takarékoskodok, fizetem a számláimat… Bedolgozóként dolgozok… Hosszú ideig viszont úgy ment, hogy amíg az én asztalomnál vagy, addig az lesz, amit én akarok… Leteszed az utolsó fillért is, még akkor is, ha dolgozol… Én ezt nem akartam elfogadni. Normális emberi életre vágytam. – Szüleid fogyatékosok voltak? – Apámtól örököltem a betegségem. Anyám egészséges volt. – Melyikük állt közel hozzád? – Az anyám, nagyon sokáig… *** – Mik voltak a gyerekkori álmaid? A jövődet milyennek képzelted el? – Az ember meg tudja álmodni a jövőjét, nem is minden alap nélkül… Én magamnak ilyet álmodtam meg… – Mint amit elértél? – Úgy van. De nem azt, hogy így teljesen magamra hagyva, meg ennyire teljesen egyedül… Végül is magány lett belőle… Nem azért hagytak egyedül, mert rettentő rossz ember lennék… ***

*** – Hol és kik neveltek? – Mindig a szüleimmel éltem, csak ugye a családi belső viharok… Édesanyámék elváltak, ekkor egy másik helyre kerültünk, lett egy nevelőapám… Akkor édesanyám kapott egy lakást. Ott öt-hat évig éltünk, aztán kaptunk egy nagyobbat… Anyámnak új élettársa lett… Egyre többször került szóba a jövőm, a sorsom, ami nem volt rendezett… Szerettem volna dolgozni, szerettem volna egy otthont… Elköltöztem

– Iskolába hová jártál? – Másfél osztályt végeztem el nappalin, normál körülmények között az itteni általános iskolában… Elestem, csontom eltört. Aztán otthon tanultam, otthon végeztem el a nyolcat, egyre jobb eredményekkel… ***

COMITATUS FOLYÓIRAT

Interjúk

– Voltak barátaid? – Az iskolában nem… Ahol laktunk volt egy komoly barátom, mozgássérült volt, de ő meghalt rákban. – Volt másik barátod is? – Azt hiszem, nem. *** – Érezted kirekesztettnek magad? – Nem. Szerintem lelki beteg, akit foglalkoztat, hogy kirekesztett-e. – Mikor tudatosult benned, hogy fogyatékos ember vagy? Volt ilyen pillanat? – Egészséges szemléletem van, ezzel soha nem is foglalkoztam. Mindig szörnyű akadály volt a lépcső… *** – Kikre számíthattál, és kikre nem az eddigiek során? – Anyámra hosszú időn keresztül számíthattam, ápolt, gondozott… De nem kívántam, hogy ezáltal mindenről lemondjak… Aztán igazából nem számíthattam senkire sem… Minduntalan értésemre adták, hogy vagy maradok a seggemen, vagy megyek az intézetbe. – És most számíthatsz valakire vagy valakikre? – Senkire. Farkastörvények vannak. Vagy bebizonyítod magadról, hogy farkas vagy, s akkor nem tépnek széjjel, vagy ha nem bizonyítod be, akkor bárány vagy, s akkor fölfalnak. *** – Milyen kapcsolatod van ma a szüleiddel? – Az életet élni kell, azért van. A nő szül egy gyereket, aki beteg ember lesz. Arra való hivatkozással, hogy ő nevelte, gondozta, a további életére is igényt tart. – Azért vagy az enyém, mert beteg vagy. Ezt nem tudom elfogadni. – Anyukáddal tartjátok a kapcsolatot? – Megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de… *** – Vallásosan neveltek a szüleid? – Anyukám próbálta néha az imakönyvet a kezembe adni, de nem… Az persze más kérdés, hogy amit tízéves koromtól harmincöt-éves koromig elolvastam, abból összeállt egy kép. Az különösen dühít, amikor kiderül, hogy a tízparancsolatot nem nagyon hajlandók ismerni a katolikusok… Ha valaki kereszténynek vallja magát, legyen is az. Ha annak vannak törvényei, próbálják már betartani…

I. évf. 8. szám

*** – Mi szerettél volna lenni gyermekkorodban? – Volt álmom… Elmondjam? Filmrendező. Miért? Nem tudom megmondani. – Játszottál-e valaha az öngyilkosság gondolatával? – Nem… Voltak olyan esetek, hogy lehetett rajta morfondírozni… Ha valamit is úgy tettem, az még véletlenül sem volt komoly… Mivel a családomban voltak hisztériák is, hisztériákra csak hisztériával lehetett válaszolni, mert ott ésszel nem lehetett… Persze ezt nem lehet túlzásba vinni. Egy bizonyos pontig igen, aztán vissza kell kapcsolni. Mindig tudni kell visszakapcsolni. – Egy hisztérikus konfliktusban szerinted vissza lehet kapcsolni? Mindig vissza lehet? – Nemcsak lehet, vissza is kell. *** – Mi lenne a három kívánságod? – Lakás, kutya… A család a harmadik… Nem tudom. Az első kettő megvalósult. – Mit jelent számodra az egészség? – Ha a jelenleginél több bajom nincs. Ha nem kell külön menni orvoshoz, akkor egészséges vagyok. – Egyébként kit tartasz egészségesnek? – Nem tartom egészségesnek, ha mondjuk valaki kívülről nagyon jól néz ki, viszont szegény olvasni sem tud, gondolkozni meg végképp nem. – Örömeidet, bánataidat kivel tudod megosztani? – Jóformán senkivel. Az utóbbi években eldurvult a világ. A kapitalista önzés kezd divatba jönni. Az ember egy idő után belülről olyan lesz, mint egy sündisznó. – A szomszédokkal milyen a kapcsolatod? – Hát elég jó… Az ember egy idő után rádöbben, hogy másképp beszélnek a szemébe és másképp a háta mögött… Ha valami történik, csak te csinálhattad a rosszat… Úgy gondolják, hogy ha az ember itthon dolgozik, akkor semmi gondja, baja, meg semmi problémája nincs… Itt az emberből kijön az emberállat… És állandóan bizonyítanod kell, hogy farkas vagy. – Itt a lépcsőházban hány család van, ahol munkanélküli van? – Egyről biztosan tudok. A többi meg szerintem retteg… ***

COMITATUS FOLYÓIRAT

Interjúk

– Támogatottnak, megtűrtnek vagy kiszolgáltatottnak érzed magad? – Támogatott? Hát ki támogat engem? Megtűrt? Ez az embereknél általában úgy van, hogy megtűrik egymást. Kiszolgáltatott? Senkinek sem. Ha jól belegondolok, viszont a parlamentnek, az OTP-nek kiszolgáltatott vagyok. *** – Hogyan ünnepelsz? – Nekem mindennap egy ünnep. Úgy élni, hogy nem megalkudva, nem hazudozva a másiknak… – Mi az, ami hiányzik az életedből? – Most videót szeretnék venni, aztán szeretném folytatni a lakás csinosítását… Az ember nemigen adja föl a reményt, hogy lesz egy családja… Nem alkuszok meg semmilyen tekintetben. Sem apámmal, sem anyámmal, sem olyan tekintetben nem alkuszok meg, hogy elég, ha két lába van egy nőnek, és valahogy kinéz, és itt van mellettem… Az emberi vonzalomból, vagy nem vonzalomból indulok ki. – Mi az, amit könnyen el tudsz érni, és mi az, amit nem? – Amit viszonylag könnyen el tudok érni, az általában anyagi természetű. Még magam is meglepődök ezen… Amit nem tudok könnyen elérni, az személyes dolog… Család. – Bezártnak érzed magad? – Nem. Hál’istennek az ember kitalált egy olyan szerkentyűt, amit tévének hívnak, és ez olyan, mint egy ablak. – És ez elég? – Nem elég… De nem túlzottan töröm magamat azért, hogy engem akármilyen kapcsolatban elfogadjanak, befogadjanak... – Az egészségeseket irigyled azért, mert egészségesek? – Sajnálom őket… – Ezt hogy érted? – Az emberek elfutnak egymás mellett, és nem tudnak mit kezdeni az egészségükkel. – Ha lehetnének gyerekeid, mit adnál nekik örökül? – A gondolataimat. – Ha valamikor döntési lehetőséged lenne, mit és miként döntenél? – Személyes dolgaimban mindig úgy döntök, ahogy én akarok... – Mi az, ami a legtöbb gondot okozza neked? – Az anyagiak, ez sokszor tényleg gond… – Mit értesz segítségnyújtáson? – Emberséget. Amit én is tudok adni, meg amit más is tudna adni. – Szerinted milyen a rokonszenves az ember?

I. évf. 8. szám

– Akinek színvonala van, akivel tartalmasan lehet beszélgetni, együtt lenni vagy együtt élni… Az rokonszenves, aki őszinte. – Miben találsz örömet? – Abban, ha kíváncsiak egyesek a szavaimra, elgondolásaimra… – Ki tekinthető szabadnak? – Aki képes dönteni a sorsáról… Nem érzi semmilyen módon fenyegetve magát. – Ki tekinthető alávetettnek? – Aki nem dönthet a saját sorsáról… Aki beteg vagy egészséges, de nincs munkája, nem látja a jövőjét… – Vannak-e példaképeid? Kik? – Akik természetesek… – Kiket tekintesz sorstársaidnak? – Minden olyan embert, aki lecsúszott, akinek abból a bizonyos szabadságból, szuverén jogokból, az emberi élethez való egyéni jókból nem adatik. – Vagyis te nem csak azokra gondolsz, akik …? – Egyáltalán nem. Lehet, hogy valaki beteg, de sokkal jobb körülmények között él, mint bárki más… – Ezek között az emberek között sem találtál barátra, vagy csak elvbarátokra leltél? – Magas a mércém… Ez a mérce némelyek számára megugorhatatlan, és nem is nagyon akarják megugorni. – Mitől félsz? – Hogy egyszer nem jön senki, aki segítene. Ettől félek. – Köszönöm a beszélgetést. Urbán Szabó Béla

Interjúk

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Szinay Balázs : Interjú Boér Péter Pállal nemrég megjelent, „Le a láncokkal!” című kötete kapcsán Így hát célom az – általában abszurd köntösbe bújtatott, de talán mégis érthető – üzeneteim, minél több olvasóhoz történő eljuttatása. Kiket szeretnél megszólítani az új kötettel? Úgy gondolom, hogy mindannyian, akik valamilyen formában „belekeveredtünk” az irodalomba, szeretnénk minél tágabb közönséget megszólítani, ezért nincs egy kimondottan leszűkített célközönség. Örülnék, ha nem rétegírások lennének a műveim, hanem kortól, iskolázottságtól, nemtől függetlenül, a lehető legtöbbeknek tetszőek. Honnan, miből meríted írásaidhoz az ihletet, az ötleteket? Nemrég jelent meg Le a láncokkal című második novellásköteted. A kötethez S. Szabó István írt előszót. Hogyan esett éppen rá a választás? Így igaz! A megjelenés a helyi önkormányzat támogatásával jött létre. Még májusban nyertem egy pályázatot. S. Szabó Istvánt rendkívül gerinces, rendes embernek ismertem meg, e mellett segítőkésznek is. Nem véletlenül vagyok jelen a Pipafüst című – általa szerkesztett – oldalon is. Valahogy így esett rá a választás, ami az előszót illeti.

Ez igen sokrétű. Elsősorban vannak saját élményeim, tapasztalataim, amelyek egyike-másika alkalmas arra, hogy ötletként felhasználva, köré egy történetet göngyölítsek, emellett, úgy gondolom, eléggé élénk a fantáziám is. Foglalkoztat a természeti környezetünkkel való viszszaélés. Az ihletek másik forrása a környezetemben megtörtént cselekmények, események, amelyekre nyitott szemekkel, fülekkel figyelek.

A kötet tartalma milyen koncepció alapján lett válogatva?

Jó ideje publikálsz az interneten, műveid pedig népszerűek, sikeresek. Mivel magyarázod ezt a hatást?

Amint említettem, egy pályázatról volt szó, amit az ember szeretne megnyerni. Ehhez, az általam legjobbnak gondolt írásokból válogattam. Persze, tisztában vagyok a helyzet csapdájával, hiszen nem mindig a nekem tetsző írásokból lesz közönség-kedvenc, ha szerénytelenség nélkül egyáltalán lehet ilyet mondani.

Nem tudom kedves Balázs. Azt sem, hogy népszerűek-e, vagy sikeresek. Tény, van ahol igen, és van ahol kevésbé. Remélem, sikerült egy viszonylag személyes stílust megpendítenem, ami talán többeknek vonzó. Ennek természetesen nagyon-nagyon örülök, hiszen az ember nem magának ír, még egy grafomán sem.

Általában véve mi írói munkásságod célja?

Egy-egy novella megírásakor szoktál-e számolni a közönség várható reakciójával, vagy minden írásodat spontán módon alakítod, függetlenül a közönség várható véleményétől?

Talán ott kezdeném, hogy bő két évvel ezelőtt, még egyáltalán nem gondoltam magam prózaírásra alkalmasnak. Jó néhány füzetnyi verset írtam fiatal koromban. Kár, hogy azok nincsenek meg. Aztán fordult a kocka. A versírás, most háttérbe szorult, és az első, csetlő-botló próbálkozások ígéretesnek mutatkoztak. Rájöttem, hogy nem csak azt lehet leírni naplószerűen, hogy X. Y., ekkor és ekkor, ezt és ezt csinálta, hanem ha az ember a fantáziáját rendesen elereszti, egészen komoly üzeneteket is el lehet eljuttatni az olvasóhoz.

Írás közben, ha van használható ötlet, és abból egy jó kis történetet sikerült kerítenem, akkor az alkotó időszakban nem foglalkozom azzal, hogy kinek, mennyire fog tetszeni. Mikor már kész van, és felteszem az internetes oldalakra, természetesen várom az első visszajelzéseket. De hogy a kérdés lényegére válaszoljak, az írások spontán módon alakulnak, azokat spontánul alakítom.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Szoktál verset, sőt drámát is írni. Vannak ezzel kapcsolatban hosszabb távú terveid, netán ilyen témájú kötetet is tervezel? Verset kevesebbet – technikai okokból –, de két, szerintem egészen jó darabot, drámát írtam, amelyekről akkor azt gondoltam, könnyű szerrel színpadra lehet juttatni. Ebben tévedtem, de boldog vagyok, hogy elkészültek és még szeretnék ilyen irányba is alkotni. Tulajdonképpen pályázatra készültek. Megjegyzem, egy regényem is negyed-kész állapotban van, és azért egy-egy verset is elkövetek néha-néha. Hogyan látod a mai irodalmi életet? Mennyire boldogulhat ma egy szerző, milyen lehetőségei vannak? Ez nehéz kérdés. Nagyon sokan írnak, és egyre kevesebben olvasnak. Ismerek több-diplomás fiatalokat, akik büszkén vállalják, hogy soha nem olvastak egyetlen könyvet sem. Ilyen körülmények között a lehetőségek nem rózsásak, persze, nem is rettenetesen sötétek. Tény, hogy az irodalomnak azt a részét, ahol pénzt is lehet keresni, foglaltnak érzem, nem nagyon lehet megközelíteni, vagy csak hatalmas szerencsével. Van egy másik lehetőség. Ha az ember elég jónak érzi az írásait, magánkiadásban létrehozhat köteteket, melyeket – ha mondjuk egy családtag vállalja a hivatalos értékesítést –, akkor nem lehetetlen, bizonyos anyagi haszonhoz jutni. Meg kell mondanom, az elmúlt két esztendőben szembesültem azzal, hogy a szerkesztőségek ingyen nem adnak ki semmit, csak hatalmas pénzekért. A kötetekből származó jövedelemnek is csak igen szerény hányadát juttatják a szerzőkhöz. Ezt mások mesélték, nem is próbálkoztam. Általában, jó esetben null szaldóra lehet kijönni, azt mondják. Milyen terveid vannak a jövőre, az elkövetkező évekre nézve? Első, és hangsúlyozottan legfontosabb tervem az elkövetkezendő évekre, hogy éljem meg őket. Amennyiben ezt a célkitűzést sikerül maradéktalanul végrehajtanom, akkor megpróbálok az irodalomban, lehetőségeim és tehetségemhez képest, annyit alkotni, amennyit csak tudok. Ebben benne van, az is,

I. évf. 8. szám

hogy annyit amennyi, mondanivalóm van. Mondanivaló nélkül – ez üzenetet jelent –, nem érdemes írni. Ez is persze szubjektív vélemény, hiszen ki vagyok én, hogy verdiktumokat mondjak. Jó lenne a helyi sajtóba – van egy rendkívül színvonalas irodalmi lap – végre már tényleg bekerülni. Tavaly decemberben, biztosra ígérték, hogy januártól minden számban ott leszek. Eddig még, úgy látszik, tavaly december van. Ez csak egy kiragadott példa. Tehát igyekezni szeretnék, lehetőleg értékeket, vagy legalábbis értékelhető alkotásokat összehozni. Nagyon köszönöm az interjút. Készítette: Szinay Balázs

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Kühne Katalin: Virtuális világ

Világunkban nagy változások történnek, ezzel lépést kell tartanunk. Hatalmas mennyiségű információhoz juthatunk az Internet segítségével. A felhasználók száma megnövekedett az egész világon, így hazánkban is egyre többen rendelkeznek otthonukban számítógéppel. A munkahelyeken ma már elképzelhetetlen nélküle az élet, új diszciplínák születtek. A különböző keresőrendszereket, weboldalakat, levelezőrendszereket, skype-ot, chat-et sokan használják. A világhálóról töltik le a diákok a tanulmányaikhoz szükséges anyagokat ahelyett, hogy a dokumentumok széles spektrumából válasszanak. Felgyorsult az élet, kevés idő áll rendelkezésünkre, ezért nem a könyvtár hagyományos állományában kutakodnak, nem jegyzetelnek, hanem az egyszerűbb megoldásokat alkalmazzák. A kismamák, nyugdíjasok körében is elterjedt az elektronikus eszközök használata, filmeket, zenéket töltenek le, fotókat az unokákról, velük így tartják a kapcsolatot. Számítógépes tanfolyamokon sajátítják el az ismereteket. Mármint azok, akiknek lehetőségük adódik erre könyvtárakban, internet-kávézókban, vagy munkahelyükön elérhető számukra, de otthonukban még nincs számítógépük. Reméljük, az elszigetelt, távoli falvak lakói is rövidesen hozzájuthatnak ezekhez. Számtalan előnye van annak, hogy a világ előttük is kitáruljon. Amit elődeink nem ismerhettek, ma már százezrek számára adatik meg. Gyermekkorunkban könyvtárakba jártunk, ott böngésztük a polcokon sorakozó köteteket, az azokban rejlő értékes tanulmányokat onnan jegyzeteltük ki, a régi folyóiratok cikkeit mikrofilm-leolvasó segítségével olvasgattuk, a barokk vagy reneszánsz művészek alkotásaiban múzeumokban, képtárakban gyönyörködhettünk, népművészek tárgyait ott tekinthettük meg. Térképek

segítségével tervezhettük meg kirándulásainkat, leveleinket postán küldtük-kaptuk. A ma mérnökei a megfelelő programok segítségével házakat, városokat, utakat tervezhetnek, könnyen, gyorsan, pontosan készíthetik el tervrajzaikat, nem kell szabadkézi munkával hónapokig fáradozni. Könyvtárak, múzeumok anyagát digitalizálják, régi kéziratokat, okmányokat, levéltári dokumentumokat, filmeket, festményeket, szobrokat, épületeket digitalizált változatban őrizhetnek meg a későbbi korok számára. Elektronikus könyveket olvashat a ma embere. Néhány perc alatt megkapjuk a világ más földrészéről küldött levelet, fotót, beszélhetünk családtagjainkkal, barátainkkal, közben láthatjuk is őket. Útvonaltervezővel készülhetünk bel- és külföldi útjainkra, letölthetjük kedvenc festőnk műveit, beszkennelhetjük, kitehetjük szobánk falára, mindezt pár perc alatt elvégezhetjük. Elektronikus úton utalhatnak számlánkra, mi ellenőrizhetjük egyenlegünket, minden bank így működik, gyors és precíz, a gép sohasem téved, csak az, aki betáplálja a gépbe. Elektronikus módon intézhetjük hivatalos ügyeinket, nem kell sorban állni, csak előjegyzést kérünk és időre behívnak bennünket. Orvosi leleteinket, röntgen-felvételeinket pillanatok alatt megtekintheti a tőlünk távoli országban lévő kórház orvosa, így azonnal kész a diagnosztizálás, nem kell újra kivizsgálni a beteget. Átküldhetünk gyorsan kitöltött űrlapokat, önéletrajzot készíthetünk sablonok alapján, csupán az adatainkat kell beépítenünk. A munkahely-keresés is könnyebb így. Szállást foglalhatunk a világ bármely pontján, menetjegyet, műszaki cikkeket, ruhaneműt, ételt, szolgáltatást rendelhetünk, ki sem kell mozdulnunk otthonunkból. Minden nagyon jó, a fejlődés nyújtotta előnyök óriásiak. Nélkülözhetetlen, természetes ez számunkra. Én mégis szkeptikus vagyok. Valóban mindenki, aki ezzel a lehetőséggel él, jól jár? Tudunk dönteni arról, hogy mi válik igazán hasznunkra? A spekulánsok, Hackerek korában a sok előny mellett nem sérülnek-e jogaink? Bedőlhetünk a hazug reklámoknak, a bűnözőknek, hirtelen eltűnő, soha meg nem található cégek kihasználhatnak bennünket, áldozatok lehetünk, ha hiszékenyek vagyunk. Ez csak az egyik hátrány. A másik talán még ennél is nagyobb károkat okoz az egyéneknek, a társadalmi erkölcsnek. Ha nem tanítjuk meg gyermekeinket arra, hogy dönteni, választani legyenek képesek, elvesznek az információ-dömpingben. A sok szennyet árasztó médiaműsor, netes fórum, silány magazinok szellemi fejlődésüknek ártalmasak, a Való világ mocskában könnyen elmerülő fiatalok így nem látják meg múltunk értékeit. Az, ha minden házhoz jön, a pizzafutár

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

stb. , valamint a selejtes áruk, a reklámok annyira elámítják őket, hogy mindennapjaik megmérgeződnek. Az értéktelen, semmitmondó filmek, olcsó és durva stílusú, erotikus vagy thriller regények hatalmas károkat okoznak gyermekeink lelkében. Szorongnak, depresszióval küzdenek pici gyermekkorukban, mert a szülők nem érnek rá velük beszélgetni, csak a tv elé ültetik őket, és így nem tudják feloldani az egyre növekvő feszültséget, ami ezekből a műsorokból árad. A sztárvilág csillogása megtéveszti őket, azt hiszik, könnyen, pénzzel minden elérhető, nekik is drága ruhácskákban kell járni, mert az a trendi. A vér szaga átjön a monitoron, a képernyőn, mindent az erőszak ural, ők a kis ügyeiket is úgy próbálják elintézni, ahogyan azt ott látták. Gyengédség, testvéri vagy anyai szeretet helyett az örök harc az önállóságért, a birtoklásért, ez az, ami foglalkoztatja őket. A teljesítménykényszer, amit szüleiktől látnak, a sok munka, kevés pénz, őket is arra készteti, hogy a könnyebb megoldást keressék. Nem látják értelmét a munkának, a tanulásnak, mert tapasztalják környezetünkben, hogy egyre több a munkanélküli, sokan mennek külföldre munkát keresni, hiába szereztek diplomát. Sőt, azzal tömik tele kis fejecskéjüket, hogy minden felelősség alól ki lehet bújni, átveréssel, hazugsággal többet lehet elérni, mint becsületességgel, szorgalommal. Azt látják, hogy a sztárok percek alatt válnak azzá, akkor is, ha addig senki nem ismerte őket, de ugyanúgy tűnnek is el a süllyesztőben. Miért törjék hát magukat? Milyen felnőttek válnak belőlük? Aki iskolás korában nem tiszteli szüleit, tanárait, visszabeszél nekik, hogyan neveli majd fel gyermekeit? Ha a Mammon-őrület rabjává válik, felnőtt korában nem szorgos munkával keresi majd kenyerét, hanem mindig a könnyű életmód felé orientálódik. Nem találja helyét a világban, mert eltéved, már soha nem kapja meg az összetartozás, szeretet érzését családjától, barátaitól, mert nagyon egyedül van. A családi, baráti, civil közösségeknek pedig nagy a szerepük a jellemformálásban. Aki elszigetelten, magányosan él, beszűkül tudata, elidegenedik környezetétől, magába fordul, csak a billentyűzetet ütögeti. Nem beszélget senkivel, behúzódik a négy fal közé. Nem látja a természet csodáit, társtalanul, egészségtelenül él. Lelkileg és testileg is beteggé válik. Gondolkodjunk el ezen, és amíg lehet, változtassunk rajta. Nagy dolog a fejlődés, de az ember nem gép. Érzelmekkel bíró lény, akinek szüksége van arra, hogy időnként lecsendesedjen, több időt fordítson arra, hogy magát és környezetét megismerje, alakítsa, változtasson, ha kell. Ha csak rohanunk előre, nem állunk le egy kicsit beszélgetni, nincs kitől megtanul

I. évf. 8. szám

nia gyermekeinknek az összetartozás, szeretet érzését, aki így elidegenedik a többi embertől. Az információrobbanás, ami bekövetkezett, nem áll egyenes arányban azzal, hogy a fejekben is rend legyen. Szemléletváltásra van szükség, néha egy kis pihenőre, hogy egészségesen fejlődjünk, emberek maradjunk. A megszerzett tudás értéket termel. A civilizáció fejlődése hatalmas, de ártalmaira is gondolnunk kell. Utódaink használják fel az eszközöket, gépeket, mert segítségével időt, energiát takarítanak meg, de ne váljanak géppé. Tartalmas, gazdag életre tanítsuk őket. Még sokáig élvezhessék a Gutenberg-galaxis előnyeit, mert bármilyen sokat halad a technika előre, arra mindig szükség lesz. Számítógépek sohasem helyettesíthetik a nyomtatott dokumentumokat. Nem vihetjük magunkkal mindenhová még a legfejlettebb, legkisebb méretű, legolcsóbb gépeket sem. Nem vehetjük kezünkbe, amikor üdülünk, utazunk, vagy ágyunkban fekszünk. Szemünk, gerincünk hamar tönkremegy, ha naphosszat a gép mellett ülünk. Távol állunk még attól, hogy a világ összes ismerete elérhető legyen számunkra. Ehhez még sok évtized szorgos munkája szükséges, de akkor sem lehet pótolni azt az érzést, amit egy könyv illata okoz, vagy melyet a festmények előtt állva érzünk, ha csodáljuk a régi korok művészetét. Sok a hátrányos helyzetben élő ember ma. Kiegyensúlyozott emberként szeretnénk élni, aki érti a mindennapok történéseit, alakítója környezetének, megtanulja, hogyan lehet érvényesülni a megváltozott világban. Mélyebb ismeretekre van szükség a körülöttünk zajló társadalmi, gazdasági problémák tekintetében, nagy íróink, művészeink érzékenységére, amellyel a mi életünket is át tudják alakítani. Akik gyermekkoruktól kezdve megtalálták a könyvekben, művészeti alkotásokban azt az életformáló segítséget, ami nagyjaink műveiben rejlik, jobban szeretik a könyvet lapozni ahelyett, hogy ezek rövidített, zanzásított változatát letöltsék. Nagyobb élmény a festményeket képtárban nézegetni, mint azokat kis méretben látni. Érző emberek vagyunk, akiknek szüksége van arra, hogy időnként feltöltődjön, és ezt ne a gép fölé görnyedve tegye, hanem kényelmesen, karosszékében ülve, vagy az erdei tisztáson, tengerparton élhesse át mindazt a szépséget, amit a művészettől kaphatunk. Kinyíltak a kapuk előttünk, de vigyázzunk, hogy gyermekeink ne zárkózzanak be a virtuális világ falai közé. Ez a mi felelősségünk! Kühne Katalin

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Sági Erzsébet: „Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát…” kinél jobban. És amikor eljön a felnőtté válás ideje, akkor saját apáikhoz hasonlóan, képesek legyenek a szeretet szellemében, ha kell megbocsátani, ha kell, akkor engedni saját – néha valóban begyöpösödött – igazukból.

Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult – olykor alig követhetően rohanó – világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is. Valóban századunk betegsége lenne mindez? Az Ótestamentumban olvashatjuk, hogy Illés próféta az apa-fiú ellentét feloldásának szépségesen nehéz feladatát kapta az Úrtól. „Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet.” (Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers) Milyen érdekes megközelítése a problémának, hogy az ige szerint először az apáknak kell megérteni fiaik eltévelyedésének okát. Nekik kell a közeledéshez hidakat verniük, és értő, megbocsátó bölcsességgel egyesíteni a családot. Talán azért övék az első lépés joga és kötelessége, mert a megélt tragédiák és örömök megedzették már őket, belátóbbak és nagyobb toleranciával képesek – fentről és kívül látva is – kezelni a problémás helyzeteket. Talán azért, mert az apák mindig jobban megértik, és szeretik szülöttüket, mint azok viszont. De mindez rendjén is van, hiszen az apáinktól – és itt értem azt is, hogy anyáinktól – tanult viselkedésformát, szokásokat és etikai normákat a fiúk – lányok – továbbadják saját gyermekeiknek, hogy majd az örök körforgás törvénye szerint, azokat szeressék minden

Sokan vagyunk gyermekesek, de még többen, mindenki – „kit anya szült” –, akik valaha gyermekei voltunk szüleinknek. Nincs család, ahol mindig a béke honol. Kisebb-nagyobb súrlódások szinte törvényszerű velejárói az életkori változásoknak. A kisbaba első „nem”-je már jelzés, hogy önálló akarattal, igénnyel született utódunknak saját véleménye van, amit illik tiszteletben tartani. Igen ám, de amint gyermekből szülővé válunk, mintha erről megfeledkeznénk. Mi tudjuk, hogy mi a jó neki, mi már elestünk, Őt féltve – vagy elcipeljük előle az akadályokat, vagy – rászólunk, hogy kerülje ki. És Ő? Hát Ő, természetesen meg akarja tapasztalni milyen a harc. Harc velünk, és harc a nehézségekkel. Meg akar botlani, hogy tudja, milyen érzés elesni, és tud-e újra talpra állni. És azt is tudni akarja, hogy segítünk-e felkelni, jár-e továbbra is a szeretetünk, vagy meg kell dolgoznia érte. Ezekre a „harcokra” szükség van. Itt tudjuk ütköztetni eltérő nézeteinket, itt tudjuk egyeztetni véleményünket azokban a dolgokban, amikben lehetséges az egyetértés köztünk. Apaként sem árt emlékezni arra az időre, amikor fiak voltunk, és a minket béklyóként visszatartó tradíciókat igyekeztünk lerázni magunkról, mert tudtuk, a jövőt teszik lehetetlenné. Ki hogy éli meg mindezt, az habitus kérdése is… De az biztos, hogy a szeretet – sok nehézségen átsegítő hídja – nélkül nem megy. Sági Erzsébet

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Paszternák Éva: Válasz Szinay Balázs „Szegénység egy gazdag országban” című esszéjére Mi történt itt? Sokunkban felmerülő, elégedetlenséget kifejező kérdés. Szinte hihetetlen, de amit ebben az esszében olvastam, sajnos igaz. Milyen szomorú dolog az igazságot sajnos jelzővel illetni, de aki értő szemmel olvassa az is így fogja értékelni. Hogy mit lehetne tenni a felvázolt szegénység ellen? Vissza kell adni az embereknek, ami az övék. A nyelvüket, a múltjukat, a hagyományaikat, és a megtépázott hitüket. Hosszú vándorlás után, szépen kifejlődött, erős gyökérrel kapaszkodtunk a Kárpát-medence földjébe. Történelmünk igazolja a vágyat a saját, a független életre, de most ha visszanézek, halványulnak a megszerzett értékek színei. Az esszé hatalmas mennyiségű hiányosságról ad számot, és kiragadnám belőle, pár gondolat erejéig az irodalmi élet szegénységét. Hol romlott el? A javításhoz vissza kell lépegetni az első tévedéshez. Magam sem tudom ezt megtalálni, de a családi élet átrendeződéséből létrejött változásokban látok valami hibát, ami nagyban befolyásolta az irodalmi nevelés elhalását, mégpedig a család berkein belül. Anyanyelv. Édes anyanyelv. Csodálatos a szó, és nem tölti be a legszentebb tisztét, miszerint az anya lenne az, aki megszeretteti, beleringatja gyermekébe a szavakat. A bölcsőnél már dédelgetett szavak értéke nemzeti kinccsé válhat. A hiányuk pedig okozza a szegénység további terjedését. Az anyák munkába állása ennek akár okozója is lehet. Amit nyerünk a réven, elvesztjük a vámon. A napi két, három műszak ledolgozásában elfáradnak, kiégnek, s ha még a pénzben kifejezett olaj is csak csordogál, bizony megrokkannak az olyan szépre tervezett családi életben. Fájdalommal emlékeznek vissza a kis királyfiak, királylányok megszületésekor álmodott tervekre, mert azokat vagy át kell folyton variálni, vagy nagy lemondások közepette el kell temetni. Nincs sem idő, sem energia a legszebbre, a legszentebbre, a gyermekre. Megdöbbentő, amikor óvodás gyermektől megkérdezzük, kinek mesélnek a szülei. Három gyerektől több nem emeli fel kis kezét, a huszonötből. Másik oka is van ennek, ami már az elszegényedés súlyos jele, hogy nincs rá igény. A fa is felülről kapja a fényt, így kellene a gyermek kis elméjét felülről hulló fénnyel nyitogatni, anyai ölben, anyai szavakkal. Akkor nagy a baj, ha már a szülő sem képes adni. Vagy, mert nem nőtt fel, vagy, mert nem is akar, nem érzi annak szükségét, mondván, adjon az óvoda, az iskola.

Az ad is, de nincs alatta alap, és dől-bukik minden tégla, amit alap nélkül rakunk le. Az oktatás így elveszti célját, értelmét, a gyerek ellenséget vél felfedezni az ismeretben, mert nem érti meg az összefüggéseket, az egyszerűt bonyolultnak ítéli meg, ami netán kötelező, mint néhány olvasmány, azt egyenesen gyűlöli. Olvastam valahol, amikor egyik szerző a másiknak azt kívánja, csak kötelező olvasmánnyá ne váljanak műveid. Elgondolkodtató, és igazi jó kívánság, mert a kötelező szótól már rosszul asszociál a gyermek. Ami kell, az nem lehet jó, az rabság, az valami rossz. Pedig emlékeim szerint, a magyar irodalom legszebb, legérthetőbb alkotásait választották ki értő emberek erre a célra, és milyen fájdalom, hogy így lekezelik a gyermekek. Elképzelésem szerint vissza kell menni a kályhához, és onnan elindulni. A szülőkkel való bánásmódban megkeresni azt a rést, ahol lehetne még elvetni valami magtöredéket. Ha elfogadjuk, ha nem, a szociográfia nem a legkedvezőbb képet mutatja népességünk alakulása terén, és nekünk ehhez kell alkalmazkodni. Ezeket az embereket nem lehet hirtelen a nehéz irodalommal megterhelni, mert kedvüket szegjük, tehát, csakis a könnyű, érthető, és megmagyarázható irodalom terjedésében látom a jövőt. Az elolvasott, hallott élmény csak egy-egy apró jelét kellene kivárni. Legyen az egy "szép" szócska csak, de legalább már kiváltott valami érzelmet. Városokon másként alakulnak a dolgok, az ország azonban sok falvat tart a hátán, ahol a helyzet még tragikusabb. Legyünk türelmesek, toleránsak, keressünk utat hozzájuk, mert a falusi közösségekből is bekerülnek a városokba, és nem mindegy mit visznek magukkal az emberek. Paszternák Éva

COMITATUS FOLYÓIRAT

Jegyzet

I. évf. 8. szám

Urbán-Szabó Béla: A velünk élő szegénység (megjegyzések Szinay Balázs „Szegénység egy gazdag országban” című esszéjéhez)

A Comitatus netes folyóirat 2011. évi 6. számában jelent meg Szinay Balázs Szegénység egy gazdag országban című eszszéje. Ebben a témakörben az egyik legjobb írás, amit az utóbbi időben olvastam. A szegénység több ezeréves probléma, úgyis mondhatnám, hogy egyidős az emberiséggel. Az írás izgalmas, aktuális kérdéseket vet föl, amelyeket érdemes továbbgondolni, árnyalni. *** Szinay Balázs két gondolatával nem, vagy csak részben értek egyet. Az első gondolat megjelenik az írás elején és a végén is. Az esszé mintegy ezzel kezdődik: „Minden ország először szellemében, szellemiségében, tartásában szegényedik el, s csak aztán az anyagiak terén.” Ez a gondolat az írás végén így vetődik föl: „Ha egy ország szellemi hanyatlását összevetjük anyagi hanyatlásával, az ok-okozati összefüggés világosan kimutatható.” Úgyis mondhatjuk, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Szinay Balázs szerint először van a szellemi hanyatlás, ennek következménye pedig az anyagi. Biztos, hogy így van? Minden esetben így van? A szellemi és anyagi javak között kétségtelenül van összefüggés, kölcsönhatás. Egymást erősítő, gyengítő folyamatokról, momentumokról van szó. Az azonban bizonyos, hogy nem egyenes arányban következik egyik a másikból. Az előzőekre jó példa az USA. Az anyagi gazdasághoz nem feltétlenül társul szellemi gazdagság. Közbevetőleg megjegyzem, az is kérdés lehet, mit értünk szellemi gazdagságon? Ha az adott kornak megfelelő praktikus tudást, akkor Amerika szellemileg is gazdag. Ha a szellemi gazdagságot abban az értelemben értjük, ahogy arra Szinay Balázs is többször utal, vagyis ami a kultúrán, a történeti hagyományokon, a mentális értékeken, az ezekhez kötődő értékorientáción alapul, Amerika bizony szellemileg szegényesnek is tekinthető. Vagy vegyünk egy másik példát. A szocializmusban a kultúra – viszonylag – könnyen hozzáférhető volt bárki számára. Volt ugyan ideológiai korlát, ami miatt bizonyos szerzőket, műveket nem olvashattunk, nem láthattunk, hallhattunk. Ma viszont az ideológiai diktatúrát felváltotta a pénz diktatúrája. Ma – az igényen túl – elsősorban minden a pénzen múlik. A probléma szinte a gondolat megszületésével kezdődik, a létrehozással, kiadással, a terjesztéssel, az előadással … folytatódik. *** Szinay Balázsnak a másik gondolata, amivel nem értek egyet, az az, mintha a szegénység elosztási probléma volna. Elosztási problémák mindig is voltak, vannak és lesznek. Korábban is voltak és lesznek társadalmi ideológiák, amelyek azt hirdetik, hogy az elosztás szabályozásával a szegénység kiküszöbölhető, de legalábbis jelentősen mérsékelhető. Vannak közgazdasági irányzatok, amelyek szerint a világgazdasági válság egyik oka, de következménye mindenképp, a jóléti társadalmak „csődje”. Ezzel azt is mondják, hogy az elosztás szabályozásával a szegénység problémája nem oldható meg. Amikor naponta azt halljuk a döntéshozóktól, hogy a magyar szociális ellátórendszert át kell alakítani, akkor ez éppen nem arról szól, hogy bárki is erre a területre több pénzt szánna. Sőt! ***

A szegénységgel szemben mindig lesznek elképzelések, világmegváltó gondolatok. A szegénység fölszámolása azonban egy idea. Egy olyan idea, amit soha nem adhatunk föl. A szomorú valóság éppen az, hogy a szegénység terjed mindenütt. Egyre többen vannak az érintettek, és egyre mélyebbre kerülnek. Egy gazdasági rádióműsorban hallottam, hogy a világgazdaságnak a jelenlegihez képest hatszor többet kellene termelnie ahhoz, hogy minden ember úgy éljen, mint egy átlag ausztriai polgár. Ez pedig – mai ismereteink alapján – képtelenség. A szegénység egyrészt újratermelődik, másrészt konzerválódik is. Ennek jeleit nap, mint nap tapasztalhatjuk. Amikor a devizahitelesek problémáiról hallok, folyamatosan az az érzésem, hogy ez a történet nem a hitelesek megsegítéséről, megmentéséről szól, hanem arról, hogy a bankok minél kisebb veszteséggel ússzák meg ezt az egészet. A helyzet kilátástalanságára és fonákságára hadd idézzek Lányi Andrásnak a Fenntarthatóság és közpolitika című írásának második részéből: „…. Nincs abban semmi meglepő, hogy egy passzív alkalmazkodáshoz, a társadalmi-természeti szolgáltatások aggálytalan használatához szokott közönség nem szívesen szembesül a tulajdon felelősségével. Különösen akkor nem, ha a felelősség belátása közvetlen gyakorlati következményekkel jár, megszokott életvitelük gyökeres felülvizsgálatára szólít. (…) Aki szegény, az a legszegényebb – elképzelni sem tudnak egy másik világot. A szegények a legkönnyebben megtéveszthetők, és éppen ők, a megnyomorítottak ragaszkodnak a legmakacsabbul az őket megnyomorító rendszer számukra elérhetetlen kínálatához. A gazdagok és hatalmasok irigylésre méltó kiváltságai pedig értelemszerűen a működő rendszer fenntartásához fűződnek, nem az átalakításához. Ne kívánjunk tőlük ekkora önmegtagadást! ...” (Magyar Szemle 2011. évi 7-8. szám). *** Szinay Balázs írásában foglaltak többségével – egy kis túlzással azt is mondhatnám, ami az eleje és a vége között van – egyetértek. Tökéletes látlelet, tökéletes körkép, illetve kórkép mai társadalmi viszonyainkról. Ezekről a kérdésekről kellene minél többször beszélnünk, minél többször vitáznunk. A szegénység problémáját sajnos nem fogjuk tudni megoldani. Ha csak részsikereket érünk el, már akkor is sokat tettünk az ügyért. Szinay Balázs írását csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe. Nagy szellemi kaland és mellbevágó szembesülés a mai magyar valósággal. Urbán-Szabó Béla

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Tomor Gábor: Halálos sorok Így, ha eljött az óra, hallgatózva magunk fölött, megelégedetten nyugtázzuk a körülállók ámulatát: – Milyen egészséges, szép halott… Kortárs, ilyen Mint egy császár: magán keresztül méri a világ minden dolgát, mindenütt ott lenne, ő játszana főszerepet mindenkor. Ha nem sikerül, hosszan kesereg. Temetésre megy. Utolsó útjára kísérik az elhunytat. Kong a harang, majd a szertartás előtti súlyos csend. Rosszkedvű, megszólal kortársunk: - Na, tessék, a meghalt körül forog minden… Vélemény A szerző saját munkája

Dimenzióváltás Végét érezve, a nagybeteg papot kér. Előbb azonban ügynök érkezik. Ajánlatot tesz, és milyet! Mámorító szöveg a félholtnak is: – Itt az ideje, hogy feltárd karriered új dimenzióját! Emelkedett híradás Orvos volt, s a gyászjelentésből tudható: hivatása teljesítése közben hunyt el. Hírnek ez kissé túlzás. Emiatt lelki szemünk nem túl magasztos helyzetekre pillant: a bajok tudora éppen egy tályogot tárt fel, esetleg kérésre receptet írt az utolsó pillanatban. De hát, a pénztáros is éppen pénzt adott vissza, a kereskedő reklamációt intézett, amikor hirtelen meghalt. Bizony, így lett végük, egészen egyszerűen: élet közben.

– Hallottad? Fekete szabályosan kivégezte, többször hasba szúrva cimboráját. – Mázlista ez a Kovács: elképzelheted, hogyan nézne ki, ha nem a cimborája tette volna… Emlékidézés A rendszerváltoz(tat)ás kezdetén történt. Egy hazánkba érkező román állampolgár az egyik vasútállomáson felgyújtotta magát. Mint mondta: „Senkivel se tudtam beszélni, senki nem akart megérteni. Ezért elhatároztam, hogy meghalok…” Életét szerencsésen megmentették. Ezután sokan lettek rá kíváncsiak. Eléggé elszánt volt a halálra ahhoz, hogy életrevalónak ítéltessék. Eldöntésre várt Óriási balhé volt a telepen. Férj és feleség kiterítve fekszik egymás mellett. A szomszédok elmondták: azon kaptak össze, ki szereti jobban élete párját. Nagy bánatában - melyikük halna utána a másiknak?

Csodáltatunk Vigyázunk magunkra minden pillanatban Az étlapról józanul válogatunk. Nem lustálkodunk, nem dohányzunk, megvetjük az alkoholt. A televíziót a pincébe visszük. Könyvekkel nem rontjuk a szemünket. Jó messzire elkerüljük embertársainkat.

Tomor Gábor

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Paszternák Éva: Mert mindenkinek kell egy oltár

A világmindenség apró bogarai vagyunk és aki ült már repülőn láthatta milyennek látszunk. Szorgoskodunk, nyüzsgünk, ki hasznosan, ki hasztalanul. Az ideális élet az, ha vannak céljaink, vágyaink, és ezekért tenni is akarunk valamit. Gyakran azonban, az álmaink nem valósulnak meg, vagy pedig csak részben, nem úgy, ahogyan mi megálmodtuk azt. Ilyenkor vagy csalódunk, becsapottnak érezzük magunkat, vagy pedig felülkerekedünk az önsajnálat érzésén, és ezt a részálmot próbáljuk magunkévá tenni, majd kitölteni azt a valósággal, tehát magunkkal, elfogadva, hogy ez így szép, nekünk így kerek, hiszen ez lesz a mi életfeladatunk. Tenni valamit, amitől boldogságot érzünk. Vannak szép feladatok, és vannak csúnyák. Vannak fények, vannak árnyékok. Vannak jó emberek, vannak rossz emberek. Hogy ki hová fog tartozni lelki beállítódásának függvénye. Véleményem szerint a lélek, amely kitölti testünket, irányító szerepet gyakorol az agyra. Tehát a testtől függetlenül működik. A test csak egy tok, ám szükséges eszköz, mert az érzékszerveket, a végtagokat fel kell használnia, hogy tervét véghezvigye. A lélek könnyűsége ellenére igen hatalmas energia megmozgatására képes. Ez vonatkozik a jó, és rossz lelkekre egyaránt. A rossz, vagy gonosz lelkek természetesen a rombolás irányában fejtik ki hatásukat, amíg a jóságos lelkek mindig az előrehaladás, az építés felé veszik az irányt. Gyakran halljuk, hogy nincs szeretet. De van. A szeretet a jó lelkek azon megnyilvánulásai, amelyeket különböző megkísértett helyzetekben láthatóak, tapasztalhatóak. Pl.: egy cserbenhagyásos baleset, vagy állatkínzás, amikor a jó lélek beavatkozik, és teszi a

dolgát, mert szeret, mert megmozdult benne valami, ami a segítségadásra készteti. Milyen fontos, hogy vannak ők, de vajon, ha nem lennének rossz lelkek, mennyire tudnák megvalósítani küldetésüket. Hogyan tudnák a kellemetlen, káros dolgokat jóvá, elviselhetővé tenni? Ha nem is lennének kellemetlen dolgok, szükség lenne-e jó lelkekre? Csak nem szükség van a gonoszra? A világ fehér és fekete. Ki vagyunk szolgáltatva a világ urának. Ő, minden lehetőséget megragad, és általában gyenge jelleműeknél célt is ér, hogy bevonzza őket hatalma alá. Vegyük példának a szerencsejátékot, amikor a kezdő általában nyer. Ez az érzés boldogságot idéz elő nála, és további játékra sarkallja. A játékszenvedély magával ragadja, egyre több időt szentel neki, visszajár, imádni kezdi és ez lesz az ő oltára. Rajta az ital a gyertya, talán a nők lesznek az abroszok, és szép lassan leépül, megszűnik az önállóság, a gonosz átveszi az irányítást, és követeli az áldozatot, ami a család. De ott van a másik oldal, ahol nincs hatása a gonosznak, mert a lélek erős, kitart, elvei, céljai vannak. Az ő oltára a helyes értelmezett munka. Ez a munka lehet bármi, ami hasznot jelent az emberiségnek. A legkisebb szemétszedegetőtől, a környezetvédőig, akik az oltáron a haszonnal eltöltött időt áldozzák fel, és mindig másért. A cél, az ember, és a világ szoros kapcsolatának, egymásrautaltságának, nélkülözhetetlen építése. Az oltárunk lehet otthoni, családon belüli, ha ápolunk, gondozunk valakit. A munkán belül lehet oltár a művészet, a tanítás, a mezőgazdaság, a lényeg, a tisztességes, becsülettel végzett, odaadó áldozathozatal, amelynek gyümölcse boldogságérzést szabadít fel a lelkünkben. Örömmel járunk vissza, a mosolygó szemek világítanak, mint a gyertyák, zene az emberi hang, mert árad a hála, és magunk mellett a másik fontosságát is megmutattuk. Mindenkinek kell egy oltár. Hittől, világnézettől függetlenül, kell egy hely, ahol otthonosan mozgunk, ahová lerakhatjuk áldozatainkat, hogy mások abból választhassanak, és minél többet pakolunk le, annál többünk lesz. Mert a léleknek az a dolga, hogy kitöltse a testet, és jó illatú tömjénként áradhasson majd egyszer az ég felé. Tehát saját oltárunk megépítésével mindenképpen vagy jó, vagy rossz példát mutatunk utódainknak. Segítsünk nekik építkezni, szeretve őket, hogy tudják határozottan mire kell figyelniük. Paszternák Éva

Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

M. Fehérvári Judit: Amikor tudatunkból lepattan egy apró rész… Manapság olyan könnyű szétaprózódni, s ez leginkább azokra értendő, akik nap nap után ilyen vagy olyan okokból az internet előtt töltik idejük jelentős részét. Ijedtén rám is, aki ma is munkaeszközként használja eme világhálót, miközben, el-elkacsintgat ide is, meg oda is. Így aztán nem halad. És néha éppen hetekig abban nem jut sehová sem, ami a megélhetésének alapja. Mire meg észreveszi, máris egy újabb akvárium kellős közepén találja magát kopoltyúk nélkül elég szennyes tüdőkkel, mert a saját szuverén, városi világából meg azt a környezetszennyezést viszi magával, amitől előbb-utóbb úgyis megfulladna. Netcsapda, életcsapda? Függőség? Nem tudom, de egy dolog motoszkált ma a fejemben, ama Marx nevű közgazdász anno minden tantárgyból alaptétellé lett gondolata, mely szerint „A nagyhal megeszik a kishalat.” Persze, ez az idea nem volt éppen eredeti már akkor sem, mert Pieter Bruegel mitológiai, moralizáló, pesszimista és szatirikus rézmetszete is alapjában véve ezt a címet viseli, s a dátum bizony 1557. Nagy Lajos valószínűleg mindkét alapmunkát ismerte, hiszen a Képtelen természetrajzában nagyon őszintén vall erről az érzésről, noha hol volt akkor még az internet: „A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal megeszi a kis halakat, viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat. A hal kopoltyúival lélegzik, ami azért jó, mert bármenynyire meg is hűl, nem kaphat tüdőgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb ezek közt a víziszony; még belegondolni is rossz, milyen rémes lehet az, amikor egy hal víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes lélekre vall.” Néhány napja nem tudok a vízpartra menni, mert, ha megteszem, azonnali fodrozódások közepén találom magam én is. Örvények és széljárások meg mindenféle ismeretlen vízmélységek kellős közepén. Kopoltyúhiányában csak azon meditálgatok, hogy hogyan is kerültem ide éppen én?! Úszni elég jól tudtam valaha, de soha sem szemben az árral, meg leginkább medencében tettem ezt, ha már volt rá lehetőségem, szóval könnyen kipecázható kicsike halacska vagyok… A valamelyest megfertőzött lelkem (Mert a halak között leggyakoribb infektológiai betegség: a kiütés… Igaz, nem pöttyökben és ragyákban jelenik meg, hanem magas lázzal és folytonos félrebeszélésekkel jár…) lubickolás közben rémülten tapasztalja, hogy azonnal ő lesz a főétel, de azt még nem tudja, kinek is

kellene Jó étvágyat! kívánnia… Mert ezt csak illik még! A legbájosabb tekintettel, az üvegessel, mert a monitor mögül úgysem kapunk visszajelzést… Ugyanakkor csak cudar ez a világ, mert miközben elmélkedek és lubickolás helyett éppen kenuzom vagy hullám lovagolok, a néma beszédet is értem ám. S miket hallok! Profitmaximalizálás… Vadkapitalizmus… Retorikai szalto-mortálék… Így aztán elveszítettem az óceán mélysége iránti bizalmam, a színek harmóniáit, az ősi tradícióim, hiszen alapjában véve mindenki azt csinál, amit akar… Ha ama nagyobbacskák nem találnak igazgyöngyöt a kagylóban, velem is beérik… Hogy mindez miért jutott eszembe? Úgy érzem, szétaprózódtam. Egyben vagyok még, de a barátaim, társaim a víz alatti önfeledt játékban, már nem tartanak velem, hanem elérkezettnek látták az időt, hogy szemembe mondják azt, amit egy fél évvel ezelőtt fogalmaztak meg. Hat hónap telt el azóta úgy, hogy hazugságban éltünk, amiből egyetlen nap is örökkévalóság, mert nem ezt érdemli a szentség… Jelenleg éppen bénultan meredek a semmibe, s keresem a részeim. Bekukkantok a hínárok alá, kiveszem magam a gerinchúrosok törzséből és besorolom létem a koponyások kládjába, hiszen soha nem lehet tudni, mikor vágnak még jól kupán is… Még az algoritmusaim is lefuttatom, hogy nem lettem-e a környezetszennyezés miatt skizofrén… De ismerem a nevem, egy tudatom van, habár az most visszahúzódott az embrionális fejlődés szakaszába, s nem csupán a formai jegyek, hanem a feltálalandó étkek miatt is… Ugyanis minden vagyok, csak emészthető nem, mert éppen a kígyó hasában rejtőző emlőssé váltam, így csak jól jönne egy pszichiáter! Persze, lenne azért egy kikötésem is: tudjon úszni és repülni is… Ki tudja, milyen széljárás lesz itt addig még, amíg a mellúszóim is a megfelelő méretűre nőnek! Most nyugiban relaxálva csak a hasúszóimmal hullok egyre mélyebbre, s valakinek csak össze kellene szednie abból a trópusi éghajlatú vízből, mert nagyon pirosodom… Ó, jaj! Lehet, hogy ez a nyárs tüze?! M. Fehérvári Judit

COMITATUS FOLYÓIRAT

Esszék

I. évf. 8. szám

Sági Erzsébet: Sissy, ahogy csak én láthattam Teliholdas, szeles éjszakákon gyakran álmodom „vadakat”. Már megszoktam, hogy így van, de ma éjszaka, még én is meglepődtem… Meglátogatott, hogy meghívjon magához egy ibolyafagylaltra Sissy, a magyarok királynője. Reggel gondosan készülődtem, harmóniára, visszafogott eleganciára törekedve, tudván, hogy vendéglátóm, kora híresen szép, (ha nem a legszebb!) és elegáns hölgye volt. Azt ígérte, küldet értem kocsit, hát vártam izgatott türelmetlenséggel az égi hintót. Hogy múljon az idő, számolgattam. Már 110 éve, hogy elment! Már, vagy még (?) „csak” 110 éve lakja új otthonát, azt a leheletnyi finomságú, kényelmes felhőt, ott Korfu felett. Alig tudom elhinni, hogy láthatom, hogy beszélhetek Vele. Az az – arcátlan – ötletem támadt, hogy megkérem, engedje megírnom, ennek a hihetetlen látogatásnak a hozadékát, ezt a riportot. Kegyesen rábólintott kérésemre. Nálánál jobb riportalanyom még nem volt. Átesve az üdvözlés cseppet sem egyszerű formaságán, hellyel kínált, miközben felajánlotta, hagyjam a csodába már a felséges megszólítást. Ő Sissy, szólítsam hát nevén, és ha nem bánom, Ő is ezt teszi, örülve a névrokonságnak. S.E.: – Szépséges királynőnk, drága Sissy! Miért engedett be engem ebbe a különleges, elzárt világba, ahová még soha senkit? Sissy: – Mert örömmel látom, hogy a magyarok szeretete nem szalmaláng volt. Máig kitartó érdeklődésük, szeretetük miatt már hajdanán is közel kerültek a szívemhez, és így vagyok ezzel azóta is. Hogy miért Önt, Erzsébet? Mert tudom, hogy felkereste azokat a helyszíneket, ahol éltem, ahol boldog voltam. Tudom, hogy sokat tud rólam és azt is, hogy maradtak Önben kérdések és szeretne ezekre választ kapni. S.E.: – Mi magyarok, nagyrészt Önnek köszönhetjük a kiegyezést, a biztonságot, az azt követő gazdasági fellendülést, országunk épülését, szépülését. Gondolom, nem volt egyszerű elérni, hogy a császárt és a forró fejű magyarokat egy asztalhoz ültesse? Sissy: Nem volt könnyű. Számtalan levél és beszélgetés, győzködés előzte meg, hogy férjem kész legyen fogadni Deákot – akit magunk között csak úgy neveztünk, hogy „az öreg” –, majd Andrássy grófot Bécsben. S.E: – Gödöllőn töltötte életének egy tizedét. Mit jelentett Önnek ez a kisváros, ez a kastély? Sissy: – Pontosan 2663 napot töltöttem ebben a kastélyban. Boldog voltam itt! Velem volt kislányom, Mária Valéria, akit a koronázás után tíz hónappal szültem, ajándékként férjemnek és kedves magyarjaimnak a kiegyezés megvalósításának örömére. De, Gödöllő nekem a szabadságot, a életszeretetet, a lovaglás végtelen örömét és a magyarok vendégszeretetét is jelentette. S.E.: – Verseinek nagy részét is itt írta. Tudna idézni valamelyikből? Sissy: – Örömmel! De, ne kérdezze, kihez írtam… „Hogy két szemed megéget S vakít, akár a nap? Bármily nagyok, sötétek, El nem vakítanak. Igaz, szemed világán Kigyúl szemem, s vidám; De hogyha sose látnám, Boldog lennék talán.” Csendben ültünk a vers elhangzása után. Az utolsó sor ott marad a levegőben lógva. Megkerülhetetlenül és természetesen érkeztünk el egy olyan témához, amire már életében is sokan voltak kíváncsiak. Gyönyörű szemében biztató mosollyal nógatott: Sissy: – Kérdezzen, Erzsébet! S.E.: – Jártam Betléren, láttam Andrássy gróf képét. Ellenállhatatlanul szép férfi volt.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Sissy: – Igen, szerintem is az volt. Megérintette a lelkemet az ország sorsáért érzett hatalmas felelősségérzete, tetszett harcos kiállása a szabadságért és ellenállhatatlanul vonzott varázslatos személyisége. A kor legszebb férfiúja volt, lánglelkű és tiszta ember. Nem volt nő, akit hidegen hagyott volna személye. És, ha nincs rajtam korona, akkor én is csak egyszerűen nő vagyok. Barátság volt köztünk, holtig tartó, tiszta és szép kapcsolat. S.E.: – Gyönyörűséges, romantikus szerelemről tud az utókor. Két csodálatos és különleges ember találkozásának elkerülhetetlen, törvényszerű következményeként minősítve ezt a kapcsolatot. Az Ön szépsége időtálló, máig Európa legszebb asszonyaként él képe a köztudatban. Könyvek garmada, és filmek sokasága örökítette meg cseppet sem szokványos életét. Önbe minden férfi beleszeretett, akit kegyes sorsa az Ön közelébe engedett kerülni. Sissy kedves, miként őrizte meg négy szülése után is hibátlan alakját? Sissy: – Sportoltam, koplaltam. Akartam, hogy szép maradjak! Fontosnak tartottam mindig, hogy az ember ne csak belül legyen rendben, hanem kívül is. Ez az elvárásom nem csak környezetemre, de önmagamra vonatkozott. Egyébként pedig, nem tartottam magamat rendkívüli szépségnek. Az egyetlen dolog, amire büszke voltam megjelenésemet illetően, az a hajam volt. Sok munkát igényelt az ápolása, de megérte. Egyszer, egy lovasbalesetem alkalmával, fejsérülésem miatt kopaszra akartak borotválni. Szerencsére, időben magamhoz tértem, és közöltem, hogy inkább meghalok, de a hajam marad. Túléltem. S.E.: – Sokan megírták már, mégis, meg kell kérdeznem, valóban boldogtalan volt az a vidám kicsi bajor hercegnő, amikor szerelmi házasságot kötve beköltözött a császári palotába? Sissy: – Na jó, hogy megértse, mesélek egy kicsit… Az a hajdani kicsi lány, elsősorban meg volt zavarodva a történésektől. Bántotta, hogy nővére kiszemelt vőlegényét hódította el és azt is nehezen viselte, hogy hét testvérét, imádott szüleit, vidám életét a hegyek között hagyva, egy rideg, elvárásokkal és kötelességekkel teli új világban kellett helytállnia. Anyósa, aki egyben nagynénje is volt nem segítette. Sőt, szabadságvágyát megnyirbálni igyekezve, kalodába zárta, szabályokkal, szeretetlen légkörrel és rideg udvarhölgyekkel vette körül. S.E.: – Nem segítette a beilleszkedést, hogy a beköltözést követő évben megszületett első gyermeke? Sissy: – Nem. Sőt… A gyermekem nevelésétől eltiltott, saját lakosztályában, dada felügyeletére bízva, nevelte helyettem a gyermekeimet. Nekem, csak látogatásokat engedélyezett. Gyűlöltem Őt. A magyaroknak ez is tetszett bennem, mert Ők is gyűlölték. Ó, hányszor szöktem volna vissza a hegyeim közé, ha tehettem volna. Nem tehettem, tettem hát, amit lehetett. Utaztam, világot jártam. Beleszerettem Korfuba, a tengerbe, a napsütéses virágözönbe, az élni engedő, segítő görög vitalitásba. S.E.: – És a császár, a férje, nem segített? Sissy: – Az Ő szerelme volt az egyetlen vigaszom, ameddig tartott. Felséges mamájától félve, nem állt ki mellettem úgy, ahogy elvártam. Ráment a szerelmünk ezekre a csatározásokra. Mindig is úgy tartották a birodalomban, hogy a császár anyja volt az egyetlen férfi a Habsburg családban. S.E.: – Jókai Mórt idézem: „Volt Magyarországnak egy áldott emlékezetű királynéja, Erzsébet, ki életében védő angyala volt ez országnak, a magyar nemzetnek; holta után védő szentje lett, a kit a magyar nemzet megünnepel, a kihez imádkozik, a kinek emlékét érc- és márványszoborban megörökíti az utókor számára. Élete szeretet, szenvedés és önfeláldozás volt, halála martyr-halál: a történelem mint rémtettet írta föl azt érctáblára. Elvesztése fölött csak hitünkben találunk vigasztalást, hogy az elköltözött dicső szellem odafenn az égben, az Isten trónja előtt is a mi jó hazánkat, a mi drága nemzetünket oltalmazza, óhajainkat tolmácsolja.” Sissy: – Köszönöm. Jókainak, hogy megírta, Önnek pedig, hogy elhozta nekem ezeket a szavakat. Halálom körülményei nem voltak törvényszerűek, de nem bántam, hogy végre elmehettem. Rudolf fiam elvesztése után már csak gyászolni voltam képes. Az élet nem érdekelt többé. Az a gyilkos, aki állítólag azért ölt meg, mert koronás főt akart megölni, tettével csak megrövidítette földi szenvedéseimet. S.E.: – Drága Sissy…, hálásan köszönöm a lehetőséget, hogy találkozhattam Önnel. Köszönöm a válaszokat és a reményt, hogy egy újabb telihold hozzásegít egy újabb látogatáshoz a kék tenger, és imádott Korfuja felett, ezen a gyönyörű felhőn. Megölelt búcsúzóul… éreztem és őrzöm ma is, az ibolyaillatot, és karja, jelleme erejét. Sági Erzsébet

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Farkas-Kovács László: Curriculum vita(e) Valamikor nagyanyám nylonotthonkát öltött, nagyapám drótkerítést húzott a kertre és a vasbeton lett a kapuzábé. Mikor felfogtam e külsőségek átkát, onnan számolom a világvégét. A paraszti világ összes szelleme műanyagpalackba záródott. Onnan már csak céllövölde és sergő a búcsú, onnan már csak bevásárlás a karácsony és a húsvét szakralitása pacsuli bűzbe fulladt. A matéria (tőlem lehet kapitalista, tőlem lehet kommunista a neve) templomajtó-berúgó fegyvercsörgése a világháborúkban, Trianonban, lágerekben kivéreztetett népemet egyrészről elkápráztatta, másrészről mellbe döfte. Az újdonság varázsa hatott, a hamis szólamok, az anyagi javak felhalmozásának életveszélyes spiráljára ültette fel őket, számkivetve ingázásba, szellemi-lelki törékenységbe. Jutalmam és ihletettségem kiindulópontja, hogy ismerhettem őket. Ez a kezdete a világomnak, ez teszi zárójelbe az egzisztenciális sodródást, ez tesz lázadóvá, a fennálló „rendek” ellen. Mély a múltnak kútja – szokás mondani –, ebből a mélységből kell egy bögre vizet vennem, s életük momentumait önmagamon, önmagamban felfedeznem. A falu harmonikus létre törekedett a természettel, annak adományaival, legyen az paraszt, pásztor vagy kézműves. Itt születtek a dalaik, táncaik, a tárgyalkotó szellem ezekben a közösségekben lelt egyensúlyt az alkotó és „megrendelő” személyében. Sokan, sokszor leírták már, milyen hatalmas szellemi-tárgyi tudással rendelkezik ez a nép. Természetesen nem csak a miénk, de nyilván leginkább ez ismeretes számomra. Most mégis egy más nép fiától idéznék, ami talán sokak számára merész: egy friss olvasmányélményből fakad, Szolzsenyicin: A fölről. „A föld csodálatos áldott képessége, hogy termést hoz. És jaj azoknak a közösségeknek, amelyek nem tudnak élni e képességével. De a földnek nemcsak gazdasági haszna, hanem erkölcsi jelentősége is van. A földhöz való ragaszkodás meggyengülése nagy veszély a népi karakter számára. Pedig a paraszti érzést mára sikerült úgy elfojtani, kiölni a népünkből, hogy talán már fel se lehet támasztani.” „Minden reformhoz a lehető legszerencsétlenebbül láttunk hozzá. Tönkre tesszük az ügyet, elvesszük az emberek maradék bizalmát is a hatalom ígéretei iránt.” „Ha az élet valamennyi területén számítunk az öntevékenységre, miért éppen a föld esetében vetnénk el a lehetőséget? Ha megtagadjuk a falutól a magántulajdont, akkor örökre eltemetjük a vidéket.” „Mára sikerült kiirtani a paraszti réteget, annál több viszont az árnyékgazdaságban meggazdagodott spekuláns, gátlástalan ügyeskedő, akik már túljutottak az elsődleges tőkefelhalmozáson, és akiket a mai korrupt közigazgatás nem képes megbízhatóan ellenőrizni,’részvénytársaságok’, ’szervezetek’, ’szövetkezetek’ cégére alatt valóságos latifundiumokat vásárolhatnak fel. (Nem szólva arról az eshetőségről, hogy külföldiek is vásárolhatnak földet.) Az ilyen vásárlásokat semmi szín alatt nem szabad megengedni. Ha a földet nagybirtokosok szerzik meg, az erősen megnyomorítja a többiek életét. De nem engedhetjük meg az ilyesmit már csak azért sem, mert előre látható földünk közeli túlnépesedése is.” A fent szóba került úr éleslátású, szigorú gondolatait nem kommentálom, teljesen egyértelmű. „A politikának nem szabad fölemésztenie a nép lelkierejét és alkotó szabadidejét. Az embernek a jogain kívül meg kell védenie, fel kell szabadítania a lelkét az értelmi és érzelmi élet számára is.” Erkölcs, lelkierő és alkotó szabadság! Bármelyiket vizsgálom, külön-külön, vagy egyben, mindtől agresszíven ellökték és hiányához hozzászoktatták népem. Joga lett olcsósított anyagi függetlenségre. Joga lett individuumának feszültségét géppel generált képi mámorba fojtani, ezzel az alkotószenvedélyét kiiktatni, szabadságérzetét deformálni. Paradigmaváltásra lesz szükség. Alighanem el kell szakadnunk a belénk plántált „jólét” illúziójától, annak minden anyagi és szellemi maszatolásától. Nem kívánok most belemenni a környezeti etika-egyébként kiemelkedően fontos-témakörébe, mert nem erről kívántam írni. S nem is kívánok belemelegedni egy magas kultúra-népi kultúra, a nem tudom ki által diktált urbánus-népi vita mindig újraizzó és vitájába. Elég annyi, hogy a kettőt együtt szemlélem nagyszüleim elveszítése óta. Amíg a szakralitás lendületben tartja mindkettőt, amíg az egyén a közösség fájába tudja készségeit, látásmódját oltani, tisztán látunk. Amiért ezeket a sorokat írom – ha lezárul a boríték, majd eszembe jut még egy csomó dolog – nagyon egyszerű: van egy kedves dalom. Aki ismer, tudja, aki nem eléggé, annak talán kiderül milyen fontos számomra a népdal. Kiváltképp kalotaszegi nótákat dúdolok, énekelek magamban, illetőleg fennhangon.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

A távolságtartás a népi és urbánus erőszakolt látásmódok között mindig is zavart, pláne a vagdalkozás. Ékes példáját találtam a paraszti kultúra és a magas kultúra szoros viszonyára e dalok között. Íme, az első strófa: „Nagypénteken mossa holló a fiat, Ez a világ kígyót-békát rám kiált. Mondja meg hát ez a világ szemembe Kinek mit vétettem én életembe'.” Nem értettem. Mit csinál a holló Nagypénteken? Némi nyomozás után felleltem a magyarázatot. Vikár Béla, a kiváló etnográfus és műfordító talált egy olyan magyar népmondát, egy biblikus ihletettségű mondát, mely úgy tudja, hogy a holló valamikor nagyon régen fehér volt. E szerint a monda szerint Jézus, büntetésből változtatta feketévé a hollót, mert akkor, amikor ez a madár látta, hogy nem tudják az ellenségei elől bujdosó Jézust elfogni, azt kiáltotta, hogy:„Kár! Kár!” Ezért átkozta meg Jézus, hogy legyen örökké fekete, és éljen örökké dögön. Vikár szerint ez a monda az alapja annak, hogy a holló a népköltészetben gyakran úgy szerepel, mint a gyászban, bajban levő emberek üzenetvivője, mert hisz ő is régi bűnét gyászolja. Ezért jut eszébe nagypénteken, Jézus halála napján az ősi átok, és azért mossa akkor a fiát, hogy az újra fehér legyen, mint ahogyan a dal mondja. A természeti tapasztalat, az Újszövetség kulturális hatása és öröksége, a lelki gyötrelmeket átélő parasztember hármasa alkotta élő egységbe e dalt, ezen a gyönyörű magyar nyelven. Nem vagyok kataklizmakutató, de ezzel a látásmóddal nyílik esély egy harmadik útra. Környezetbarátság. Erkölcs, lelkierő és alkotó szabadság. Nincs is más út. Nyitottság a Szépre, erről van itt szó, kérem szépen. Hallgattam egy dalt minap. Egy moldvai csángó dalt, ilyen sor van benne: „A szél patkójától a kő is szikrázik…” Már régebben is felfigyeltem erre a sorra. S a gondolatok kavalkádját indította el. Mint amikor a parázsra ráfújsz és fellobban a tűz! S utána még a hamunak is értelme van. A szövegkörnyezetben, a katonának sorozott ifjú lélekrezdülése egy természeti képben: „Az eső is esik, köpönyegem ázik, A szél patkójától a kő is szikrázik.” Az archaikus ember nagyon jól eltalált képekben vezette le a feszültségét, olyan képekben is, amit később majd a modern költészet alkalmaz. A lelki feszültség egy természeti kép sodrában feloldva. Rossz az idő, vadul esik és fúj a szél, de nagyon. A legény szomorú a kedvese nélkül. Magányos. Sorozott katona, halálfélelemben. Vagy saját könnyeinek esőjétől és lelki viharának szelétől szenved. Ezt így juttatja egy népdalban kifejezésre. Döbbenetes. Azóta sokat romlott a helyzet, ma már a nép egyszerű fiai nem alkotnak ilyen látomásos képeket. A felgyülemlett feszültségeket, modern szóval a stresszt, a kín és az öröm szituációit nem formálja képekbe, nem alkot új dalokat, hanem magába fojtja, de kiéli alkoholban, cigarettában, TV-t bámulva, bulvárt olvasva. A tudatalatti igénye deformálódott, nincs villámhárítónak való közössége, befalja a fogyasztói társadalom. A Szépség nem saját tapasztalati élménnyé válik, hanem felülről, vagy Isten tudja honnan diktált, az ipar által kreált borzalom, uniformizálódásba kényszerít, ezáltal a befolyásolhatóság kényszerzubbonyát adja. Ennek mi lesz a vége? A diktatúráknak nincs önkontrollja... „Győzünk-e vaj vesztünk, tán immár elválik E sok szenvedés tán megjutalmazódik.” Farkas-Kovács László

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Kühne Katalin: Szélfutta táj A villanydróton fázós verebek sorakoznak szorosan egymás mellett, tollukat felborzolják, így tartják meg azt a kis meleget, ami még bennük maradt. Az égen sötét hófelhők gyülekeznek, az erős szél hordja-viszi tovább őket, itt-ott kivillan még a kékség. Méteres hó esett. A kémény alig látszik a nagy hótól. A járda két oldalán felhalmozták a havat, közte mintegy alagútban araszolunk a keskeny úton. Az utcák üresek, alig néhány ember közlekedik a hóbuckák között. Nagykabátban, magasszárú cipőben baktatunk az iskolába. Az osztályokat összevonták, így is csak tizenketten vagyunk. Kevés a gyerek, kevés a tanár, nincs igazi tanítás, inkább csak beszélgetünk az órákon. '56 nov. 4-én a szabadság 15 fényes napját hirtelen elfújta a történelem szele, újra rettegünk, minden marad a régi, „megszokott” mederben. A magasra púpozott hófal tetején a szél bordákat vájt, úgy néz ki, mintha gereblyét húztak volna rajta. Így mélyítették sebeinket, szívünket is, erőszakkal belevágtak hazánkba, lelkünkbe, a tankok végigtapostak rajtunk. A házfalakon ott a golyók nyoma, kitört ablakok, leszakadt emeletek, a lyukon látszanak a falon a fényképek, csillár lóg a dróton, ágynemű, ruhafoszlányok. Lent a bolt kifosztva, üresen, ajtaja tárva, bent mindent por lep. A vért, a törmeléket eltakarja a fehér hó. A megdöbbentő az a csend, ami a lelkes tömegek vidám zsivaja, a tankok hernyótalpainak dübörgése, lövedékek vijjogása, halálhörgés után újra beállt – a rettegés csendje. A testvérek, barátok nem mernek beszélgetni egymással. Az emberek félnek, hogy feljelentik őket, megszólal az éjszakában a csengő, jönnek a fogdmegek, sötét autóval viszik messzire, cellák magányába. Némán, szemlesütve ballag mindenki az utcán. Az otthonokban sincs másképp, halkan, a legszükségesebb szavakat ejtik csak ki, munkahelyen és iskolában némán figyelik, kik hiányoznak, de hogy hová tűntek, nem merik megkérdezni. A sorbanállás, éhezés, fagyoskodás nemcsak a testet, a lelket is megnyomorítja. Messzire fútta a szél azokat, akik kis hazánkban szabadnak merték gondolni magukat, el kellett menekülniük. Gyerekek estek el az utcai harcokban, fiatalok kerestek új hazát, vagy ha itt maradtak, és a börtönt megúszták, némaságba estek, tették a dolgukat, de többé nem tudtak nevetni, csak sírni, sírni. Siratták családtagjaikat, barátaikat, hallgattak, szenvedtek. A történelem szele arcukon is mély barázdákat vájt, hófehérre festette fiatalemberek haját percek alatt. A gyerekek gyakran szülők nélkül nőttek fel, testvéreik messzire mentek, ha maradt is édesapa otthon, nem tudott mosolyogni, szinte gép módjára élt. A fájdalom kiült az arcokra, az ablakok, kapuk bezárultak, a lelkek falakat építettek maguk köré. Amikor a házak sebei begyógyultak, a lelkekben tovább sajogtak, ágyukban álmatlanul forgolódtak a felnőttek, a gyerekek pedig érezték mindazt a fájdalmat, amit ők hiába próbáltak titkolni előttük. Ők is hamar felnőttek lettek, megnyomorított világ volt körülöttük. Ez jutott eszembe, amikor megláttam a verebeket a villanydróton. Így bújtunk mi is egymáshoz akkor, azokban az időkben, egy kis melegséget várva. Egyszerre csak felettem újra tiszta kék az ég, elvonult a sötétség, Szél Úrfi kiseperte a komor felhőket. Jókedvében táncol a fák közt, ütemre hajladoznak az ágak, repkednek a levelek, Szél Úrfi felkapja, megforgatja, majd elengedi őket. Máskor, rosszkedvében zúgatja a fenyvest, görgeti a bércről a köveket, elmozdítja a legnagyobbakat, legurítja a völgybe, feltölti a patakok medrét. A pici kavicsok ugrálnak egyetlen szavára, a sebes vízben gyorsan helyet változtatnak. A hullámok is szót fogadnak neki, hol nagy fehér tajtékot, hol csak apró fodrokat okoznak Hadihajókat, vitorlásokat, kis lélekvesztőket dobál hatalmas erejével, száraz ágakat, leveleket pörget. A Havasokban élők ismerik jó- és rosszkedvét. Öreg, matuzsálemkorú fákat fordít ki gyökerestől, egész hegyoldalakat tarol le egy-egy viharban, jókedvű suhancként pedig segít a vetőmag szétszórásában, elültetésében. Tavaszillatot hoz, szerelmeseket cirógat, virágszirmot, pillangót, madarakat, repülőgépet repít, felhőket oszlat, friss levegőt hoz. Egyik karjával pusztít, másikkal teremt. Egyikkel világokat változtat meg, hordja a homokot a sivatagban, alföldi pusztaságban, új erdőt teremt ott, ahol addig egyetlen fa sem nőtt. Felkorbácsolja a tenger hullámait, szigeteket süllyeszt el, folyókat terel más mederbe, a vízzel szövetkezve falvakat, városokat dönt romba, életeket tesz tönkre. Hurrikánok, tájfunok, tornádók földrészeket temetnek. Szélfútta táj – amit ablakomból látok. Hajladoznak előttem az orgonabokor ágai, a kerítést verdesik. Az imént esett hónak már szinte nyoma sincs, csak a fű közt látszik némi fehérség, a többit felszárította a szél. Újra kiderült az ég. Eszembe jut, egyszer Édesapával kirándultunk a Bükkfennsíkra. A szél letarolta a fákat hatalmas területen, gyökereikkel az ég felé fordultak a százéves bükkfák, sudár gyertyánok, elzárták az utat a völgyben. A lezúduló eső szabadon hömpölygött, az aljnövényzet már nem tudta megállítani, falvakat söpört el az ár. Bakancsunkon a sár, amiben cuppogtunk hazafelé, már olyan nehéz volt, mint az ólom, alig tudtunk haladni. Felettünk a megmaradt csupasz fák jajgattak, hatalmasat roppantak, fájdalmasan hörögtek, mielőtt kidőltek. Szélfútta táj – félelmetes látvány. A természet ereje időnként megmutatja magát az embereknek. A termé-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

szet teszi a dolgát, az emberek pedig tönkreteszik maguk körül az élet lehetőségeit, a természet rendjébe beleavatkoznak: fákat irtanak, nem ültetnek újakat, felégetik az erdőt, kivágják a fákat, szennyezik éltető vizeinket, tönkreteszik a növényzetet, mérgezik ahelyett, hogy táplálnák azt, állataink életterét megszüntetik, vagy megrövidítik. Fogy körülöttünk az erdő, a vad. Ezért mi emberek vagyunk a felelősek. Gyermekeinknek így mit hagyunk hátra? Parlagon hagyott vagy eladott földjeinket, megfogyatkozott állatfarmjainkat? Régi fejlett mezőgazdaságunk helyett külföldről importált élelmiszereket, ami drágább, mint amit hazánkban termelhetnénk meg? Gyönyörű hegyeinkben már alig van erdő, városainkban park, a levegő szennyezettsége miatt gyermekeinket nem tudjuk sétálni vinni. Ha most nem figyelünk arra, hogy mit teszünk tönkre, nekik mi marad? Szél Úrfi néha jókedvében kitisztítja a levegőt városaink felett, de a sok méreganyag miatt kialakult ózonlyukat hogyan foltozhatjuk be? Szélfútta táj – szavannák, tundrák, sivatagok élete naponta változik, rajtuk a növényzet, állatvilág és maga az ember harcol a természet erejével. Lehet, hogy már késő? Mérgezzük magunkat kis és nagy mérgekkel, tettekkel, savakkal ahelyett, hogy gondolnánk arra, hogy a természet visszaadja azt a gondoskodást, amit adunk neki, de ha nem gondoskodunk róla, azt többszörösen kapjuk vissza, de abban nem lesz köszönet! Hálásak lehetnénk pedig neki, hogy eddig is kiszolgált bennünket, a maradék élettérre vigyáznunk kellene! Az ózonlyuk miatti általános felmelegedés szökőárakat, földrengéseket, árvizeket, hurrikánokat, viharokat okoz, sok millió ember pusztul el éhínségben, vagy katasztrófában. Korábban nem tapasztalt hőingadozások, az évszakok egybemosódása az emberi szervezetet fokozottan veszik igénybe, megnőtt az érrendszeri betegségek száma, a halálozások száma. A szárazság vagy éppen az esőzések következményeiként éhínség dúl az összes földrészen. Ásványkincseinket elpazaroltuk, energiaáraink az égig nőnek. A korábban szegény, fejletlen államok még szegényebbek lesznek, sok közepesen fejlett állam süllyed a legnagyobb szegénység bugyraiba. Szélfútta táj – a szellemi erőt ide-oda fújja Szél Úrfi a világban. Szegény országból gazdag országba vándorol ki a fiatal, mert csak ott tud érvényesülni. Az elnyomás és a háborúk miatt szintén hatalmas az elvándorlás, nagyobb, mint a honfoglalás korában. Szél Úrfi terelgeti az embereket ide-oda, nyomában letarol mindent, amit addig felépítettek, családokat zilál szét, közösségeket robbant szét, települések tűnnek el, házak dőlnek össze, utak mentén gyom nő, vasutak szűnnek meg, végképp elérhetetlenné válnak egymás számára az emberek. Elidegenedett világunkban ki-bejár a szél, üres lesz minden kívül és a lelkekben is. Szélfútta táj – kell, hogy így legyen? Változtassunk rajta, amíg még van rá lehetőségünk! Ne hagyjuk, hogy a szél ide-oda fújja emberségünket, ne az erőszak, az igazság győzzön! Szüleim példája – ahogy megállták a helyüket a legzordabb, legembertelenebb viharos időkben – adjon erőt nekünk, hogy változtassunk a széljáráson. Gyermekeink maradjanak mellettünk, unokáink ne idegen országban nőjenek fel, itt találják meg helyüket e szélfútta hazánkban. Ne engedjük, hogy Kelet és Nyugat szele ide-oda rángassa őket. Erősen álljanak, mindenféle szélnek ne adják oda lelküket, maradjanak hűségesek hazájukhoz, őseikhez. Őrizzék meg hagyományainkat, legyenek büszkék magyarságukra. Vigyék tovább elődeik példáját, gyermekeiknek mutassák meg a helyes utat, azt, hogyan lehet ellenállni a szél erejének. Tegyék alattvalójukká a természeti, történelmi viharokat okozó szeleket, csendesítsék le, szelídítsék meg, változtassák langymeleg szellővé, mely simogassa pici babák arcát, öreganyók ráncos kezét, hűséges kutyák szőrét, fák levelét, virágok szirmát. Szélfútta tájat, szélfútta hazánkat, házunkat változtassák nyugalmas, békés tájjá, szigetté, melyben a mag jó helyre hullhat, megfoganhat földjeinkben. Gyermekeink agyában a gondolat ereje győzzön Szél Úrfi szeszélyes, káros hatalmával szemben. Így felettünk újra kék lesz az ég, a felhő kevés, gyermekeink szeme tiszta, szava igaz, tette maradandó, nyomot hagyó. Nem uralkodhat többé Szél Úrfi, nem lesz e táj többé szélfútta, huzatos, az érték érték marad. Fújj csak Szél, többé nem félek tőled, megállom a helyemet a legnagyobb viharban, szikla leszek magányos hegygerincen, őrt álló fenyő, nem törhetsz meg, én vagyok az erősebb! Kühne Katalin

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Bojtor Iván: Versenyfutás Elmúlt éjfél. A széken hintázva még mindig Hanz Wagner, szerénységet sugárzó üzenetén rágódtam. „Találtam valamit. Ha nyilvánosságra hozom, akkor Platónnal, Arisztotelésszel, Descartes-tal, és Russellel fognak majd együtt emlegetni. Majd írok. Hanz” Néhány hete említette, hogy újra Törökországba készül. Biztosan ott találta azt a „valamit”. De mit? Titkon bíztam abban, hogy megint rásóztak valami kacatot, mint négy évvel ezelőtt. Akkor egy aranyozott föníciai szobrocskával tért haza. Tényleg csínos darab volt, de egy idő után az anyaga porladni kezdett. Mint kiderült, egy olyan magnézium-ötvözetből készült rúdból faragták ki, mint amilyeneket a bojlerekben használnak a kilyukadás ellen. Anódból? Vagy katódból? Nem is tudom. Tavaly egy római kori pénzérmét hozott melyen, egy vízen úszó ládaforma bárkát ábrázoltak. A bárkában egy férfi és egy nő ült, felettük pedig egy galamb repült olajággal a csőrében. A bárka oldalára görög nagybetűkkel az a szó volt rávésve: Noé. Mikor elküldte a fotóját, válaszomban kajánul, arra a viccre emlékeztettem, melyben az amerikai turista, a jeruzsálemi piacon megveszi a Veretett Krisztus születése előtt 342-ben feliratú rézpénzt. De rövidesen arcomra fagyott a vigyor, mikor kiderült, hogy Kisázsiában, Septimus Severus, Macrinus és Philippus uralkodása alatt valóban vertek Noé feliratú érmeket. Akárhogy is, a barátom által begyűjtött tárgyakról, soha nem tudhattam előre, hogy azok csak kacatok vagy szenzációs leletek. Leginkább az üzenetben álló névsor zavart: Platón, Descartes, Russell. Csupa filozófus. Mi köze lehet annak a „valaminek” a filozófiához? És egyáltalán mi köze lehet Hanz Wagnernek a filozófiához? Még sokáig hintáztam a széken és bámultam a számítógép monitorát, aztán erőt vettem magamon, és bepötyögtem a kérdést: „Mit találtál Törökországban?”. Elküldtem az üzenetet. Hajnali két óra lehetett, de még ő is fenn volt. Néhány másodperc múlva megérkezett a válasz: „Nem Törökországban voltam, hanem Egyiptomban.”. No, erre kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem. Hetek múltak el, míg a hírekben fel-feltünedező, a Wagner-papiruszról szóló beszámolókból rádöbbentem, mi is lehet barátom legújabb szerzeménye. Az egyik, a papirusz eredetisége mellett kardoskodó, cikk alatt Sturgenson nevét pillantottam meg. Mivel őt ismertem, felhívtam. Sturgenson elmondta, hogy már elvégezte a kormeghatározást – szerinte biztos, hogy a kézirathoz használt anyagot az időszámítás előtti második században készítették –, de azt ő sem tudja, hogy mi áll rajta, mert nem látta, Wagner, csak a méréshez szükséges félgrammnyi mintát küldte el neki. Összekeresgéltem a barátom, önmagáról elnevezett, papiruszáról írt összes cikket, de arról, egy sort sem találtam bennük, hogy mi is olvasható a tekercsen. Mivel Hanz, szokásától eltérően, nem verte nagydobra legújabb szerzeménye tartalmát, elhatalmasodott bennem a gyanú, hogy valami nincs rendben azzal a papirusszal. Elküldtem neki az egyezményes jelünket: „???”. Fotók és fordítások alakjában jött a válasz. Barátom csak annyit írt: „Segíts!” Estére átolvastam mindent, és féktelen jókedvem támadt: – Hanz! Most tényleg bajban vagy. Ahogy hintáztam a széken hirtelen az ötlött fel bennem, hogy amit olvastam az egy sci-fi novellába illő ötlet. És írni kezdtem: Furcsák az emberek. Ha egyszer a fejükbe vettek valamit, abból nem engednek. Hiába magyarázok ezeknek is. Ragaszkodnak ahhoz, amit tanultak, és megcáfolhatatlan igazságnak hisznek Újra leírattak velem mindent. Szerintem csak azért, hogy az írásomat elemezgessék. Mi másért? Minden kihallgatásomat filmre vették. Persze nem hisznek nekem, pedig amit elmondtam és leírtam az megtörtént. Ha tetszik nekik, ha nem. Tudom, azt még elhiszik, hogy a világmindenségben létezhetnek olyan világok, ahol mások a természet törvényei, mint nálunk itt a Földön. Elhiszik, mert a világ mérhetetlenül hatalmas, és a végtelen sok lehetőség közt ott van az is. De azt, hogy itt a Földön négyezer éve néhány órára összezavarodott tér és idő, no, azt már nem. Tulajdonképpen magam sem hittem volna, ha nem látom. Mert láttam. Ott voltam. Ott Szküroszon. Szerettem azt az apró, kis szigetet. A szélcsendes oldalon egy halászfalú apró fehér házai olvadtak a sziklák közé. Gyakran megbújtam ott üldözőim elől. Befogadtak. Nem kérdezősködtek: honnan jövök, hová megyek? Aznap hajnalban érkeztem. Még sétáltam egyet a sziklák között (elrejtettem néhány dolgot), majd fiatal barátom, Akhillész háza felé vettem utamat. Csodálkozásomra már ébren találtam.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

– Ma verseny lesz. Délben, a stadionban – fogadott lelkendezve. – A szolgám majd foglal neked helyet… Nem ülhetsz a király mellett, mert sok vendég érkezett. – Vendégek? – kérdeztem gyanakvóan. – Igen, vendégek. Királyok, Istenek… – Istenek? – Hát persze. Anyám Thétisz, aztán Athéna, állítólag Zeusz is itt lesz, de az még nem biztos. – Értem. Értem… – bólogattam, pedig nem értettem. Hangos csörömpöléssel egy szamaras kordé fordult a ház elé, magasan megrakva sisakokkal, mellvértekkel, pajzsokkal, lándzsákkal. – Háborúba készülsz? – kérdeztem meglepetten. – Dehogy. A versenyre. Ó, hát nem mondtam? Én versenyzek ma egy idegen bajnokkal – nevetett. – Csak nem azt gondoltad, hogy csatlakozok ahhoz a gyülevész népséghez, akik Trója ellen készülődnek? – Milyen verseny lesz ez? Minek ennyi fegyver? – Ne aggodalmaskodj már annyit! Milyen verseny lenne? Futóverseny… Rosszul vagy? Menj be a házba, és pihenj! Forgott velem a világ. Az elhangzott szavak: „Anyám Thétisz”, „Trója”, és a fiú neve, mind, mind megerősítették egy korábbi sejtésemet, amit akkor elvetettem, mert annyira hihetetlennek tűnt. A kölyökről, csak annyit tudtam, hogy a sziget urának távoli rokona, és, hogy apja halála után, az anyja hozta a szigetre, egy távoli királyságból. A bizonyosság megdöbbentett: az én barátom az, az Akhillész. Dél már rég elmúlt, s mi, – a szolga meg én –, csak ültünk ott a stadionban, az agyzsibbasztó forróságban. Bámészkodtam jobbra, balra. A király mögött két gyönyörű nő állt. Az egyik, őt ismertem, a királyné volt, a másikról az gyanítottam, hogy ő lehet Thétisz, Akhillész anyja. Mögöttük egy páncélba öltözött alak magaslott. Bevallom első pillantásra, egy G101-es robotnak néztem, de a mellettem ülő szolga felvilágosított, hogy ő Athéné. Forró szél támadt, és északról fekete felhőket sodort a sziget fölé. – Eljött? Mégis eljött – suttogták mellettem többen is. – Ki jött el? – kérdeztem a szolgától. – Zeusz. Ki más? – válaszolt szemrehányóan. A versenypálya bejáratánál feltűnt Akhillész teljes fegyverzetben: mellvértben, sisakban, pajzzsal és dárdával, lábszárvédőkkel. Az ellenfelét nem láttam sehol. A tömeg felhördült. Többen felugrottak a helyükről és lefelé mutogattak. A királyi páholyban Thétisz öklét rázva egy ismeretlen férfival veszekedett, de hogy mit mondott, azt a zajban nem érthettem… Reggelre befejeztem. Elalvás előtt, még valami jó címen töprengtem, de elnyomott az álom. Másnap elolvastam és olyan „időutazó sablonosnak” éreztem. Ezért, – bár tudtam, hogy Hanz tűkön ülve várja a válaszomat –, belekezdtem egy másikba: Tú-tutu-tú! Tú-tutu tú! – harsant fel a verseny kezdetét jelző trombita. Áááááá! – felelt rá a stadionban összegyűlt tömeg üvöltése. Akhillész megiramodott. A magas, súlyos bronzpajzs, minden lépésnél neki ütődött a kiálló köveknek, és nagyokat rántott ball vállán. Jobb lábán a lábszárvédő lazult meg, újra és újra neki koccant a sípcsontjának. Nem állhatott meg. Mekkora szégyen lenne, ha ezt a rövidke kis távot nem tudná egyhuzamban végig futni. Elhagyta a negyedik, az ötödik majd a hatodik stádiont jelző kőoszlopot is. És akkor beleütközött abba a láthatatlan valamibe. Hanyatt tántorodott. Sós vér ízt érzett a szájában. Kinyitotta szemét. A napfény késként vájt az agyába. Felugrott, lépett kettőt, megszédült, elvágódott a porban. A fejére szorult sisak alatt szívverését olyan hangosnak hallotta, mintha mellette egy rézdobot vertek volna. Feltápászkodott és tovább botladozott. – Ezt a szégyent! – gyülemlett fel benne a harag. Gyűlölt mindenkit. Gyűlölte az ordító bámész tömeget, gyűlölte a királyt, aki a lányai közé bujtatta és női ruhába öltöztette, nehogy az akháj követek rátaláljanak. Gyűlölte az isteneket, akik anyját a kivénhedt ember királyhoz, Péleuszhoz kényszeríttették. De legjobban az idegent gyűlölte, aki messzeföldről érkezett, és aki Pallasz Athéné szerint, valamiért, nem is lehetett volna ott, csak az istenek különös kegyéből kapott egyetlen napot arra, hogy vele találkozzon. A gyűlöletet felváltotta a sötétség. Újra neki csattant a láthatatlan falnak. Nem adta fel. Ismét neki indult. Arra gondolt, hogy túl nagy előnyt adott, mert ellenfelét még mindig nem látta. Mint valami rángatódzó beteg vonaglott előre, újra és újra beleütközve abba a láthatatlan valamibe. Már majdnem beért a célba, mikor megértette a tömeg üvöltését…

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Ez az írás meg egyrészt, túl rövid lett, másrészt a befejezése sem sikerült valami tökéletesre. Elkedvetlenedve kezdtem a Wagner-papirusz elemzéséhez. A tekercset állítólag El-Haisan közelében, a Núbiai-sivatagban találták. Hanz néhány euróért vette meg, és minden probléma nélkül – azt csak ő tudja, hogyan? –, ki is hozta Egyiptomból. A szöveget görög nyelven, a közismert, az alexandriai könyvtárban használatos jelekkel írták. Másolat volt. Sőt! Egy másolat másolata. Mindkét másoló nevét kilehetett betűzni. – No! Akkor kezdjük az elején! – mormogtam magamnak. Felhívtam Omar el-Khalidot, az alexandriai könyvtár történetének két lábon járó lexikonját. – Kicsoda? Philetasz? Igen volt ilyen nevű másoló, kettő is. Az egyik az első században, a másik a harmadikban, Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt. Polüdórosz? Róla nem hallottam. Milyen művet másoltak? Egy Zénodótosz kommentárt? Csak nem te is, a Wagner-papirusszal foglalkozol? Szerintem hamisítvány. – Én még nem vagyok teljesen biztos benne. Köszönöm, hogy segítettél! – nyökögtem és kikapcsoltam a telefont. Omár az mondta, hogy: Te is! Vagyis akkor mások is megkeresték. Ezek szerint Hanz, nem csak nekem küldte el az anyagot. Ez a felismerés még a maradék lelkesedésemet is lelohasztotta. Nagy nehezen rászántam, magam és összefoglaltam mindazt, amit tudtam. Hogy a kommentár kinek a művéhez íródott, az a papiruszról nem derült ki. Mivel Zénodótosz egész életét Homérosz műveinek tanulmányozására áldozta, joggal feltételeztem, hogy a vak dalnok valamelyik elveszett művének elveszett sorát magyarázza. Nem kevesebbet állít, minthogy az a bizonyos verseny valóban megtörtént. Megnevezte a helyet, Szküroszt. Meghatározta idejét, és az eseményt a Trója elleni hadjárat előttre tette. Felsorolta azokat a személyeket, akik jelen voltak, a hősöket: Lükomédészt, Szkürosz királyát, Odüsszeuszt, Ithaka királyát, Diomédészt, Argosz urát; az isteneket: Zeuszt, Athénét, Thétiszt; és még megnevezte azt az idegent, aki csak az istenek különös kegyéből lehetett jelen. Azt hogy a hősök ott voltak, azt elfogadtam, de az istennek jelenléte már kételkedést váltott ki bennem. Tudom, a misztikumok kedvelői olyan elgondolkodtató, múlt századi történeteket, is felemlegetnek, melyekben az ősi görög istenek állítólag újra megjelentek. Az egyik ilyen, az orizzari eset, melyre gyakran hivatkoznak. Be is másoltam a levélbe: „1934. november 18-án különös cikk jelent meg az egyik athéni újságban. A beszámoló szerint Orizzari falu felett, napok óta titokzatos fényjelenségeket láttak az esti szürkület idején. A tüzes fényben, hatalmas alakzat tűnt fel az égbolton: egy óriási harcos teljes fegyverzetben, sisakkal, karddal és dárdával. A nap, mint nap megismétlődő jelenség több percig tartott. A köznép Nagy Sándor szellemének tartotta. A hatóságok jelentést kértek a község papjától és jegyzőjétől. Mindketten megerősítették a híreket. Az athéni egyetem tudósai, akik tömegszuggesszióra gyanakodtak, saját szemükkel is meggyőződhettek a különös fényjelenségről. Még fényképeket is készítettek. Az egyik professzor beszámolójában, úgy vélte, hogy a jelenség nem Nagy Sándor szelleme lehetett, és Homéroszt idézte, a hétszáz láb magas „érc Árész” leírását.” Egy másik közismert történet szerint, 1940 februárjában Déméter istennőt szállították le az AthénKorinthosz autóbuszjárat egyik megállójában, Eleusziszban. Tehát ott voltak a hősök és – fogadjuk el! –, az istenek. Az a titokzatos személy viszont, akit Zénodótosz megnevezett, nem lehetett ott Szküroszon… Mindezt megírtam Hanznak. Azt is közöltem vele, hogy sok a munkám, és nem érek rá ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Válaszában azt írta, ő még nem adja fel, elutazik Szküroszra, és hozzátette, hogy Szkürosz „egy kicsiny sziget”. Az „egy kicsiny sziget” idézet Bonaparte Napóleontól származik. Az ő egyik iskolai füzetében, árválkodott egy mondat, talán hatéves lehetett, amikor írta: „Szent-Ilona egy kicsiny sziget.”. Talán végzetének prófétikus megérzése sugallta. Hanz is sejtette, hogy Szkürosz lesz az ő Szent-Ilonája. Teltek a napok. Most persze hazudhatnám azt, hogy a Wagner-papirusz még csak eszembe se jutott, de ez nem lenne igaz. Elolvastam Diogenész Laertiosznak a filozófusokról írt életrajzait. Figyeltem a híreket, hátha feltűnik valahol Hanz Wagner neve. Átírtam a második novellácska végét is: – A teknős győz! A teknős fog nyerni! Akhillész megállt és kitörölte szeméből a vért. A lába előtt a célvonal előtt egy teknős mászott a porban. Felnézett az emelvényre. A rémült tekintetű király mellől, az idegen ordított feléje: – Most, nem győzhetsz Akhillész! Most az én szabályaim érvényesek! Most, nem győzhetsz! Csak bámult rá értetlenül aztán meglendítette és elhajította dárdát. A dárda átszállt a láthatatlan fal felett, átszállt az ijed-

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

ten szétrebbenő nézők feje felett, az idegen felé, aki rémülten huppant székébe. És akkor a dárda megállt a levegőben. Nem, nem zuhant le, csak nem repült tovább. Ott állt. – Itt a bizonyíték! - ugrott fel helyéről az idegen. – Nincs mozgás! Nincs mozgás! – Ezt a szégyent! Csinálj már valamit! – ordított Thétisz, Pallasz Athénére, aki remegő kézzel csavargatni kezdett egy dísznek látszó valamit a kezében tartott fémládikán. A kiáltozó idegen váratlanul eltűnt mintha ott se lett volna. A stadionban csend támadt. Csattant az ég. Zeusz, ki ez idáig jól szórakozhatott, felmérgesedett, és egy villámmal szétolvasztotta Pallasz Athénét. Egy hatalmas láthatatlan kéz pedig elűzte a fekete fellegeket, lekapcsolta Zeuszt. Én meg lekapcsoltam a számítógépet. Ez a befejezés sem sikerült jobbra, mint az előző. Hintáztam a széken, előre, hátra és azon töprengtem, hogy vajon Zénodótosznak elhitték-e kortársai, azt, amit leírt? Ő, a nagytekintélyű tudós, az uralkodó barátja, kijelenthette, hogy a Zénón-paradoxonban leírtak valóban megtörténtek? Elhitték, hogy Akhillész tényleg versenyt futott a teknősbékával, és vesztett? És azt, hogy a gyorslábú hős, csak azért csatlakozott a Trója ellen induló sereghez, hogy halálával lemossa magáról a szégyent? Vagy azt a másik őrült állítását, hogy eleai Zénón, sok száz évvel megszületése előtt, jelen volt azon a versenyen? Hanz nem jelentkezett. Az újságok is hallgatnak a Wagner-papiruszról. Úgy tűnik, barátom, mégsem került fel a Zénón-paradoxonnal foglalkozó filozófusok névsorára. Ha erre gondolok, egy kicsit szégyellem is magam. Mert azt nem írtam meg neki, hogy az íróasztalom fiókjában ott lapul egy fotó, számoszi Philiosz egyik elveszettnek hitt művének darabkájáról. Abban a töredékben, az író hevesen támadja annak a Diogenész Laertiosznak állításait, aki Zénón életrajzát megírta. Több szerzőre is hivatkozva, – szinte egyikről sem tudunk semmit sem –, azt állítja, hogy Diogenész tévedett mikor azt írta, hogy Zénón soha sem hagyta el szülővárosát Eleát. Szerinte a felsorolt írók mind említik, Zénón egy kijelentését: „Elhinném, hogy én magam is jártam sokszáz évvel ezelőtt Szküroszon, ha az idő és a mozgás létezne. De nem létezik.” Csak hintázok előre, hátra. Túl nagy a csend. Hanz, mire készülhet már megint?

Bojtor Iván

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Frideczky Katalin: Darts Új lakók érkeztek az emeletre. A három gyerek, plusz a kutya nem sok jót ígért. „Na, lesz itt ramazuri!” – gondolta Dóra és aggódva figyelte az ablakból a költözést, amit egy tinédzsernek maszkírozott, láncdohányos hobo-anyuka vezényelt le. Mindjárt másnap éktelen hancúrozásra ébredt. A tízemeletes panel egész testében megremegett. Dóra úgy érezte, mintha a talajtorna-válogatott az ő fején gyakorolná a nekifutásos tripla szaltót. A kutya veszettül ugatott, a gyerekek üvöltöztek, tetejébe az anyuka hihetetlen hangerővel dzsesszt hallgatott. „Na, már csak ez hiányzott!” Dóra amúgy is az idegösszeroppanás határán járt. Volt, aki háborgassa őt a saját szintjén, a saját lakásában is. Már régóta nem volt egy nyugodt éjszakája sem a férje miatt, aki előrehaladott alkoholizmusával halálra gyötörte. Vagy felverte az éj közepén és rámászott részeg gerjedelmében, vagy ha zárt ajtót talált, egész éjjel dörömbölt rajta. „Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!” – visszhangzott Dóra fülébe a kétes értékű üzenet a még megmaradott barátok foghíjas táborából. Dóra vergődött. Undorodott a férjétől, a szagától, a hangjától, az érintésétől, de legfőképp önmagától undorodott, amiért mindezt tűri és nem tesz lépéseket a szabadulása érdekében.. Volt úgy, hogy az éj közepén pakolta fel a kislányát – „megyünk a nagymamához” – de aztán mégse tudta rászánni magát. Újabb és újabb esélyeket adott megrokkant házasságuknak, hogy az egészségesek maratonján – ha a sereghajtók között is–, de végigfussa a távot. Dóra az első benyomásai alapján alkotott sommás ítéletet az emberekről. Szégyellte is magát emiatt. Ezért aztán, akit nem talált rokonszenvesnek, annak rengeteg esélyt adott, hogy rácáfoljon a megérzésére. Sőt, egyenesen azon dolgozott maga is, hogy ne legyen igaza. Mostanában ébredt rá, hogy tulajdonképpen a férje sem volt neki elsőre szimpatikus. Zárkózott, unalmas, savanyú pofának látta. A férje nem árult zsákbamacskát. Ő is ugyanezt állította magáról. „Mit eszel rajtam, ezen a zárkózott, unalmas, savanyú pofán?” – kérdezte tőle szerelmük hajnalán. Dóra nem akart belenyugodni, hogy a férje az, akinek látszik, ezért módszeresen, erejét nem kímélve dolgozott azon, hogy a kemény kókuszdiót – ami belül egy embert rejt – feltörje. Sajnos rendszerint azt találta odabent, amit első blikkre kinézett belőle. Csodák nincsenek. Az évek viszont telnek. Akkor már jó ideje nem volt kihez fordulnia. Az anyjához nem akart. Büszkesége nem engedte, hogy azt kelljen hallania – ami egyébként igaz volt – „én megmondtam előre…!” A barátok, ismerősök szép lassan elmaradoztak. Elunták, hogy ők legyenek a villámhárítói ennek a pattanásig feszült párkapcsolatnak, aminek hideg fényében saját magukat sem látták éppen a legelőnyösebb megvilágításban. A mások szenvedését jobb messziről, páholyból nézni. Akkor még lehet távolságtartó megjegyzéseket fűzni az előadás milyenségéhez. Senki nem akart interaktív résztvevője lenni a komédiának. Dóra azon kapta magát, hogy egyre szűkül a kör körülötte, s ő ott maradt a közepén, egyedül. Pedig ő mindig is társaságkedvelő, nyitott és kommunikatív ember volt. Bárkivel, bárhol azonnal kapcsolatot tudott létesíteni. Ez az, amit a férje nem tűrt. „Mért állsz le mindenkivel?” – mondta és valósággal elrángatta, ha valakivel leállt pár barátságos szóra. Minden figyelmet magának követelt. Nem osztozott Dórán senkivel. Dóra az övé! Egyedüli, kizárólagos használatra. Éjszakánként megkövetelte, hogy Dóra fennmaradjon vele, és részt vegyen delíriumos vízióiban. Ha Dóra kidőlt és végre aludni tért, betámolygott hozzá és erőszakoskodni kezdett vele, bár a felbuzdulás végkimenetele nem volt kétséges. Csőd, csömör és undor buggyant ki a kókuszdió belsejéből. „Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!...” Az emeleti anyukával a liftben futott össze, aki csokorra fogott iskoláskorú gyermekeivel és a kutyával éppen sétára indult. Dóra velük tartott egy darabon. A Római-parton kiültek a sétányra egy kis tereferére, míg a gyerekek egymást és a kutyát – helyes kis vizslakölyök – hajkurászták. Az emeleti anyuka – mint kiderült, név szerint Stefi – nem volt kimondottan szimpatikus Dórának. Nem gondolta, hogy valaha is bizalmas barátnők lehetnének, de máris elkezdett dolgozni rajta. Stefi harsány volt és kissé közönséges. Teátrális magabiztosságot árasztott, de Dóra átlátott rajta, és megérezte, hogy belül ugyanolyan gyámoltalan és magányos, akárcsak ő. Stefit elhagyta a férje, Dórát viszont vasmarokkal szorította a magáé. Ki tudja, melyik a rosszabb változat?

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Összebarátkoztak, s azontúl, ha Dóra már nagyon nem bírta az otthoni légkört, csak fölszaladt Stefihez, akivel egyre szorosabb véd- és dacszövetséget kötöttek. Dórának lassacskán már csak ez az egy menedéke maradt. A panel-anyukák magányossága alkoholban oldódik. Közben enyhül a fájdalom. Rendszeressé vált, hogy esténként, mikor ki-ki a maga gyerekeit lefektette, átszaladtak egymáshoz – többnyire Dóra ment föl az emeletre – és egy kis konyak, vagy egy üveg bor mellett kiöntötték egymásnak a szívüket. Dóra férje nem jó szemmel nézte, hogy a felesége „panaszládát” talált magának, és egyre gyakrabban ment föl az emeletre, hogy lerángassa Dórát. Stefi úgy fogadta, mint kedves szomszédot, viselkedésével nem árulta el, hogy ő Dóra szövetségese. Leültette, itallal kínálta, s attól kezdve nem lehetett kidobni. Egyáltalán nem érezte, hogy ő lenne itt a fölösleges harmadik. Végül Dóra kezdett szedelőzködni, hátha erre észbe kap. De nem, férje még azután is Stefi nyakán maradt, hogy Dóra hazament. A menedék nem volt többé biztonságos. Ecet csöppent a mézbe. Dóra látogatásai megritkultak, viszont a férje néha egyedül is fölment Stefihez. Dóra nem bánta, addig sincs otthon. Stefi így mentesítette őt. Dóra hálás volt érte magában. Ő már betéve tudta a férje lelki-lemezeit, immunis volt rá. Stefi, a „szűz fül” talán még befogadja. Végtére is, mindenkinek szüksége van megértésre. A két nő már csak futólag találkozott. Dóra egyszercsak váratlan telefont kapott. Stefi hívta föl azzal, hogy fontos közlendője van, de jobb, ha nem a házban találkoznak, hanem beülnek valahová a városban. Dóra reménnyel telve állt a randevú elé. Kissé ugyan csodálkozott a titokzatosságán, de bízott Stefiben. Talán rájött a megoldásra, ami segíthet rajtuk. Egy eldugott budai presszóban találkoztak. Mindketten pontosak voltak. Stefi arcán szokatlan komolyság ült, ami feszélyezte Dórát. Sokáig nem találták a régi, meghitt hangot. Italt rendeltek. Eleinte csip-csup ügyekről beszélgettek, míg végül Stefi előjött a farbával. – Dóra, nem találkozhatunk többet! Dóra először nem értette, ki nem találkozhat és kivel. Feszülten figyelt a folytatásra. A presszó vörös homályban úszott, a szavak tompa szűrőn jutottak el hozzá. Az ital megtette a magáét. Hirtelen úgy érezte, mintha kiürült volna. Minden kiszállt belőle, hogy befogadhassa, amit Stefi mondani készül. Már sem izgalom, sem kíváncsiság, sem reménykedés nem volt benne. Kimosott pohár volt, amibe új italt készülnek tölteni. – Nem találkozhatunk, mert a férjed erre kért. – A férjem erre kért? – visszhangozta Dóra, és még mindig semmit sem értett. Illetve dehogyisnem, nagyon is értette. A férje el akarja torlaszolni az ő utolsó menekülő útvonalát. De hogyhogy Stefi partner ehhez? Stefi, aki teljes mellszélességgel mellette volt kezdettől fogva? – Meg akarom nyerni a bizalmát, de ahhoz az kell, hogy te ne befolyásolj! Stefi még hosszan hablatyolt valami stratégiáról, aminek mindez része, de Dórát ez már nem érdekelte. Felállt, fizetett, majd elmenőben felkapta az egyik asztalon heverő szárnyas nyilat, és vaktában a szemközti falon lévő céltábla felé hajította. Dóra rövidlátó volt, de ez most telibe talált! Frideczky Katalin

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Frideczky Katalin: Ábránd Milyen kár, hogy a szerelmesek nem napsütötte nyári réteken találnak egymásra, ahol tekintetük tüzétől, s a réti virágok illatától megmámorosodva roskadnának le a selymes fűbe, s lennének egymáséi egyetlen szó nélkül, és örökre! Igen, így kéne lennie… Ambrus álmaiban vissza-visszatért ez a kép: Irma fut felé a réten, egymásnak szaladnak, s kacagva gurulnak le a szelíd lejtőn, míg el nem akadnak egy árnyas bokor tövében, ahol… Ezen a ponton mindig felriadt, mert tudat alatt is megtiltotta magának a folytatást. Immár ébren, verejtéktől lucskosan, verdeső szívvel meredt a sötét éjszakába. Nem szabad! Hiszen Irma rokon, ha nem is vér szerint. Azontúl meg jóval idősebb is, mint ő, szinte anyja lehetne. Bűn ez, nem szabad még gondolatban sem vétkezni! Ambrus már egy éve lakott Jóska bátyónál, apja ifjabb testvérénél. Ennek felesége volt Irma. Még évődtek is vele odahaza. – Aztán szemet ne vess arra az Irmára, te! Mert szép asszony ám az! – Ha olyan szép, mért hagyta édesapám, hogy a Jóskáé legyen! – válaszolt vissza Ambrus mogorván, s sértetten. Mit viccelődnek vele, nem gyerek ő már! Tizennyolc éves múlt ekkor. Langaléta, csupa csont siheder. Főiskolára készült tovább. Jóska bátyóék éppen abban a vidéki városban laktak, ahová őt fölvették, így nem kellett Kollégiumba mennie. Városszéli családi ház, kerttel, jószágokkal, akárcsak otthon. Azok, gyermektelenek lévén, szivesen vették az öcsköst magukhoz. – Majd gondját viseljük, egyet se félj! – nyugtatták Gáspárt, az idősebb testvért. Gáspár özvegyen élt. Felesége a gyerekszülésbe halt bele, soha nem szűnő bánatot hagyva maga után. Aszszony nem került a házba azóta se. Ambrus szótlan, magának való gyerek volt. Nem barátkozott az senkivel! Végezte a dolgát, tanult szorgalmasan, s rendben tartotta a házat. Asszonyra nem volt szükségük. Elvoltak így, kettesben az apjával. Az időnként keservesen berúgott, akkor kisírta a bánatát, majd egy időre megint megnyugodott. Ez a fiú volt élete értelme. Azt kívánta, bárcsak boldogulna, s szebb élet jutna neki, mint az apjának. Főiskolás lesz az ő fia, nemcsak afféle molnármester, mint ő! Ambrusnak semmi baja nem lett volna ezzel a molnár-mesterséggel, szívesen beállt volna apja mellé segédnek, de annak tervei voltak vele. Tanult ember lesz, akit megsüvegelnek, ki tudja, egyszer még országnagy is lehet belőle, amilyen eszes! Ambrus beköltözött hát Irmáék’, ahogy ők mondják. Az asszony valóban gyönyörű volt, s milyen kedves, kacagós! Minduntalan tréfált vele, reggelente mindig más-más rigmusra ébresztve. – Jó reggelt Ambruska, töltve van-e a puska? Ambrus csak vigyorgott erre, és a válaszon törte a fejét. Rendszerint csak ilyesmire futotta: „Irma, maga jó firma!” Aztán kikászálódott az ágyból. Mire rendbehozta magát, már várta a reggeli. Jóska bátyó korán elment a Húsfeldolgozóba. Kettecskén reggeliztek Irmával, hamar egy kis rántottát, meg tejeskávét, aztán uzsgyi az Egyetemre! Irma is dolgozott, az Önkormányzatnál volt állásban, valami titkárnőféle, a csuda tudja. Szépen öltözködött, még otthon is illatos, és tiszta volt mindig, pedig még állataik is voltak, akiket el kellett látnia. Tehén, meg lovak, aprójószág. Kertecskéjük is volt, megtermett a zöldség, miegymás, amire szükség van. Ambrus gyakran segített neki: almozásnál, fejésnél, elléskor, az etetésben, a földmunkában, mikor mire engedte az ideje. Szinte kész gazdává nőtte ki magát Irma mellett. Jóska bátyó rendszerint estére tért meg, vacsorakor ültek egy asztalhoz mind a hárman. Jól teltek a napok, az esték. Csak az éjszakák, azok ne háborgatták volna minduntalan Ambrust az álomképekkel, s a tiltott vágyakozással! Ambrus nehezen aludt el. Minden neszre összerezzent, s gondolatban azzal gyötörte magát, hogy elképzelte bátyót, meg Irmát, amint ölelkeznek. Néha, ha megreccsent a padló, úgy hallotta, Irma közeledik az ajtajához, benyit hozzá, mellébújik az ágyban, megöleli, szerelmes szavakat suttogva. Olyan erővel jelenítette meg ezeket az ábrándképeket, hogy szinte mágneses erőtér keletkezett köré, mely előbb-utóbb ellenállhatatlanul magába szippantja Irmát. Eszelősen mantrázott magában. – Most bejön, most bejön…!

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Irma sose jött be, de újabban feltűnt neki a fiú zavara, és ettől ő is félszeggé vált. Már nem mert tréfálkozni, nem tett sikamlós megjegyzéseket a töltött puskára vonatkozóan, hanem hallgatagon tett-vett, és kerülte a fiú pillantását. Mért hoz zavarba engem ez a kamasz? – kérdezte magától csodálkozva Irma. Mért nem találom a szavakat a jelenlétében? És mért nevetek olyan kényszeredetten, harsányan? Miért nem merem megsimítani a haját, vagy a vállán nyugtatni a kezem, mint még nem is oly régen? Mi történt, csak nem tetszik nekem ez a fiú? De hát nem szabad, hisz rokon! Igaz, nem vér szerint. De hát látom, hogy szenved. Csak nem szerelmes? Tán épp belém? – Mi van Ambruska, van-e már fruska? – kockáztatta meg a terelő-kérdést, mint aki ura a helyzetnek, és helyes vágányra igazítja a kisiklott képzeletet. Ambrus nem felelt. Kezébe temette megkínzott arcát, aztán reszketni kezdett, mint akibe áramot vezettek, felpattant az asztaltól, és berohant a szobájába. Hátát az ajtónak vetette és üvöltött, mint a farkasok. Öklével csapkodta az ajtót, majd leroskadt az ágyára és eszelős zokogásba tört ki. Nem hallotta, mikor Irma benyitott hozzá. Arra riadt fel, hogy Irma simogatja a haját, és csendes szóval csitítja: – Na hiszen, nincs semmi baj Ambruska, eldédelget mamuska! Talán ez volt a varázs-szó, ez a „mamuska”. Ambrus zokogása csendes sírássá szelídült, Irma ölébe hajtotta a fejét, az meg csak simítgatta, csicsijgatta, mint Mária Krisztus urunkat. Így érte őket a békességes, csendes este. Megmenekültek. Frideczky Katalin

Zoltay Lívia: Szép karácsony Egy ideje már figyeltem azt az asszonyt. Minden délután, amikor hazaértem a munkából, láttam, hogy a házunk elé kihúzott kukákban keresgél, s ha talál valamit, ami számára megfelelő, gondosan megtörölgeti, és beleteszi a szatyrába. Három kicsi gyereke is mindig vele volt. A gyerekek nem lehettek idősebbek öt, hat, hétévesnél. Az asszony sem tűnt többnek harmincnál. Alacsony volt, és vékony, az arca kifejezetten szép, de itt-ott már gondoktól barázdált, a haja hollófekete, néhány ősz szállal tarkítva. Szinte mindig hosszú szoknyát viselt, nadrágot csak ritkán láttam rajta. Most, hogy kezdett hidegebbre fordulni az idő, a sötét színű pulóverére egy fekete dzsekit is húzott. A ruházata szegényes volt, de feltűnően tiszta, ahogy a gyerekeié is. A kicsik ide-oda rohangáltak a kukák körül, játszottak, nevetgéltek, nem értették még, mit jelent az, ha valaki arra kényszerül, hogy a szemétben turkáljon. Talán csak a legidősebb, a hétéves forma, barna hajú, csodálkozó szemű kisfiú érezhetett valamiféle szégyent, mert ahányszor észrevett engem, vagy valaki mást a közelben, azonnal lesütötte nagy, barna szemeit. Egyik délután arra gondoltam, adok valamit ennek az asszonynak, hátha így segíthetek rajtuk. Összekészítettem néhány, még jó állapotban lévő ruhámat, amikről tudtam, hogy valószínűleg soha az életben nem fogom már őket viselni. A ruhákkal teli szatyorral a kezemben odaléptem a láthatóan zavarban lévő asszonyhoz. Miután elmondtam a mondókámat, szinte rögtön elmosolyodott, nyoma sem volt már rajta az iménti meglepődésnek. – Nagyon szépen köszönöm, nagyon kedves, én nem is tudom, mit mondjak – hadarta, és ahogy hallgattam, feltűnt, mennyire fiatalos, csilingelő hangon beszél, pedig az alapján, amit láttam, inkább számítottam volna egy jóval mélyebb tónusú hangra. – Gondoltam, talán eladhatja őket, mert sajnos nem igazán a maga mérete egyik sem – mondtam, és végigpásztáztam az asszony valószerűtlenül sovány alakját.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

– Á, nem baj az, ha nagyok is rám a ruhák, egyet-kettőt megtartok, de a többit kiviszem a heti piacra, biztos, hogy kapok értük valamit! – kiáltotta, és megint elmosolyodott, akkor láttam, hogy elöl két foga hiányzik. Kiderült, hogy ő még huszonöt éves sincsen, a gyerekei viszont négy, öt, és hatévesek, tehát majdnem pontosan annyi idősek, mint amennyinek én saccoltam őket. A legidősebb idén ősszel kezdte az iskolát, a két kicsi óvodába jár. Kérdeztem, hogy miért jár kukázni, mire ő elmondta, hogy csak nyolc általánosa van, a gyerekek miatt eddig nem tudott dolgozni, most meg, hiába keresett munkát, mivel nincs semmilyen szakképzettsége, nem vették fel sehova. Néha eljár takarítani egy kocsmába a környéken, de oda is csak ritkán hívják. – Hát a férje? – kérdeztem. – Ő nem dolgozik? – A Sanyi? Dehogynem! Jó ember az! Ha van munkája, megcsinálja becsülettel. De neki sincsen szakmája, úgyhogy ő is csak alkalmi munkát kap. Most éppen egy építkezésen dolgozik, napi tíz-tizenkét órát valahol Pest mellett, úgyhogy csak hetente jön haza. Ilyenkor mindig hoz pénzt, és a keresete ki is tart egy-két hétig, mert csak keveset iszik ilyenkor! –mondta. – Csak, ha jön a nagy hideg, akkor leszünk újra gondban, mert akkor nincsen ám építkezés. Marad a kukázás, meg a piacozás. Ahogy beszélt ez az asszony, megpróbáltam elképzelni az életét. Vajon milyen álmai, miféle vágyai lehetnek? Mire gondolhat éjszakánként, amikor a fáradtságtól, meg a kilátástalanság szürke, mindent beborító érzésétől nem tud elaludni? Mit mondhat a gyerekeinek, amikor nem tud nekik enni adni, vagy ruhát venni? Hirtelen elszégyelltem magam a kicsinyes, ennek az asszonynak a nehézségeihez képest nyilvánvalóan nevetséges mindennapi „gondjaim” miatt. Mit tudok én az életről hozzá képest, aki minden áldott nap keményen küzd azért, hogy a gyerekeinek legyen mit enniük vacsorára? Nem nagyobb lakásra, jobb autóra, vagy divatos ruhákra gyűjt. S mégis, ahogy lassacskán belemerültünk a beszélgetésbe, egyre inkább úgy éreztem, hogy egyáltalán nem boldogtalan. Különös mosoly bujkált a szája szegletében, miközben az életéről beszélt, mély szemeiben pedig határtalan bölcsesség tükröződött, fiatal kora ellenére. Ettől kezdve valahányszor megláttam, mindig vittem neki valamit. Hol egy újabb ruhát, hol ennivalót, vagy játékot a gyerekeknek. Mindig készségesen megköszönte, s már egyáltalán nem láttam rajta a korábbi zavart, vagy meglepődést. A kicsik is megismertek, talán meg is kedveltek. Nem tudom, miért, de nekem hihetetlenül jó érzés volt, hogy adhatok valamit ennek az asszonynak, és a gyerekeinek. Lassan közeledett a karácsony, és idén a természet is időben „felismerte” ezt, mert az ünnepek előtt néhány nappal szép, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Két nappal karácsony előtt már fehér ruhába bújtak a fák, a házak, az utak, minden „készen állt” arra, hogy egy kicsit megpihenjünk. Sötét volt már, amikor munka után hazafelé siettem, kezemben egy kisebb fenyőfával. Ahogy a házunk elé értem, megláttam az asszonyt. Egyedül volt, a gyerekei nem jöttek vele. Mosolygott, amikor észre vett, és láttam, hogy valamit szorongat a kezében. – Jó napot! – mondta, és széles mosolyra húzta a száját. – Gondoltam, most én adok magának valamit, mert már olyan sok mindent kaptam. Azzal átnyújtotta a kis csomagot. A meglepetéstől hirtelen szólni sem tudtam, de jól esett ez az apró figyelmesség. Kibontottam a gondosan becsomagolt ajándékot, és egy fából faragott kereszt volt benne, akkora, mint a tenyerem. Nem vagyok vallásos, mégis nagyon tetszett az ajándék. – Ezt maga faragta? – kérdeztem, s most én voltam zavarban. – Nagyon szép, köszönöm. – Ugyan már! – vágta rá ő. – Ez a legkevesebb. Egész ügyesen faragok egyébként. – Tényleg nagyon ügyes! – mondtam, s valóban így is gondoltam. – Várjon! – folytattam. – Hadd szaladjak föl egy percre, hoznék én is maguknak valamit! – Nem! – szólt az asszony határozott hangon. – Kérem szépen, ne sértsen meg! Eddig is nagyon sokat tett értünk, de most én akartam adni valamit! Ugye megérti? Azzal elköszönt, és hazafelé indult. Én csak álltam ott, és néztem, ahogy apró, törékeny alakja egyre jobban távolodik. Különös melegséget éreztem a szívemben, hosszú-hosszú évek óta először. Ez volt életem egyik legszebb karácsonyi ajándéka… Zoltay Lívia

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Zoltay Lívia: Karolin néni Amikor először észrevettem, tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Ő már közel járhatott a hetvenhez. Érdekes jelenség volt, a varjú-fekete kleopátra-frizurájával, erősen kifestett arcával, hatalmas fülbevalóival és a szipkájával a kezében, a buszra várva. Volt ebben valami groteszk, ahogy ez az idős nő a nyolcvanas évek legvégén a húszas évek stílusában felöltözve vár a buszra, egy négyemeletes kockaházakkal teletűzdelt lakótelepen. Valahányszor elindultam a gimnáziumba reggel hét óra után, ő is ott állt a megállóban. Elképzelni sem tudtam, hova mehetett, mert ahhoz már idős volt, hogy dolgozni járjon. Ilyenkor hallottam, ahogy a vele nagyjából egykorú asszonyok kibeszélik. – Na, ennek aztán senkire sincs gondja, egész nap csak magával foglalkozik, és úgy ki van mázolva, mint egy madárijesztő! De a fiatalok is sokszor gúnyolódtak rajta. Nem tudom, hallotta-e a kritizálókat, mindenesetre soha semmi nem látszott rajta. Csak állt a buszon, kezében a fekete lakktáskájával és csendben várta, hogy megérkezzünk a végállomásra. Ott felszállt a metróra, a leghátsó kocsiba. Én előre mentem, így nem tudtam, hol szállt le. Néha esténként is láttam, hazafelé jövet. Mindig elegánsan, mégis idejétmúltan. Nem értettem, miért teszi magát nevetségessé. Én is annak tartottam. Évek teltek el, de továbbra is minden nap láttam őt. Szinte már biztos voltam benne, hogy soha nem is fog meghalni, mert valahogy „itt felejtődött”. Aztán az egyik szokásos, álmosan ismétlődő „buszmegállós” reggelen hirtelen összeesett. Nem volt semmiféle előzmény, egyszerűen csak lerogyott a földre. Én szaladtam oda hozzá, nem tudom, miért, de éreztem, hogy oda kell mennem. Nagyon kimerült volt és látszott rajta, hogy nincs jól, de beszélni tudott. Megfogta a karomat és mondta, hogy hívjak orvost, mert nem érzi jól magát. Addigra már mások is jöttek segíteni. Megkértem az egyiküket, hogy vigyázzon rá, amíg én átrohanok a szemközti telefonfülkéhez és hívom a mentőket. Jöttek is hamar, csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem, melyik kórházba viszik. Másnap bementem hozzá. Amikor meglátott az ajtóban, nagyon megörült nekem és azt mondta, tudta, hogy eljövök. Furcsán éreztem magam. Hívott, hogy üljek oda az ágya mellé, mert kérni szeretne valamit. A hangja még mindig gyenge volt, de már nem annyira, mint amikor rosszul lett. Mély tónusú, enyhén rekedt hangja tökéletesen illett hozzá. Átadta nekem a lakása kulcsait, és azt mondta, szeretné, ha behoznék neki a kórházba néhány dolgot, mert pár napig még itt kell maradnia és nincs senki rajtam kívül, akit megkérhetne. Csak egy szomszédasszonya van, akivel szokott néha beszélgetni, de már ő is idős és nem szeretné terhelni. Fogtam a kulcsokat, és elhoztam mindent, amit kért. Amikor visszaértem, épp nála volt az orvos. Én is beszéltem vele. Kiderült, hogy nincs komoly baj, „csak” kimerültség és az idős kor. Néhány nap múlva haza is engedték, én mentem be hozzá akkor is. Ettől kezdve gyakran látogattam. Volt bennem némi lelkifurdalás azért, amit korábban gondoltam róla, ugyanakkor kíváncsi is voltam rá és szerettem hallgatni a történeteit. Ezeket hallva már mindent másként láttam, önmagamat is beleértve. Elmesélte, hogy a húga mozgássérült volt. Miután a szüleik meghaltak, ő ápolta. Beadhatta volna intézetbe, de nem akarta, hogy idegenek közé kerüljön. Soha nem ment férjhez. Azt mondta, volt több udvarlója is, de nem szerette volna, hogy a húga miatt idővel eltávolodjanak tőle. – Miért tettem volna ki magam egy nagy csalódásnak? – kérdezte fátyolos hangján és beleszívott hosszú, vékony cigarettájába. Valamikor Budán laktak, a szülei régi lakásában. Ő hivatalba járt dolgozni, minisztériumi titkárnő volt. Megengedhette magának, hogy amíg dolgozik, egy ápolónő időnként „ránézzen” a testvérére, mert bár nagyon jól el tudta látni magát, azért mégis volt, amiben segítségre szorult. Amikor meghalt a húga és ő nyugdíjba ment, kénytelen volt eladni a tágas budai lakást, mert már nem tudta volna tovább fenntartani. Akkor költözött ebbe a kicsi, másfél szobás lakásba. Zsúfolt volt az otthona, pedig rengeteg bútort eladott, de így is alig fért el. Az embernek az volt az érzése, amikor körülnézett a régi bútorok, apró tárgyak és megsárgult fényképek között, hogy ez az egész valahogy egy másik világból maradt itt, elfeledve. Ugyanúgy nem illettek ebbe a „modern” környezetbe a bútorai, ahogyan ő maga sem. Azt mondta, pontosan tudja, hogy az emberek kinevetik, megbámulják, de nem érdekli. Kérdeztem tőle,

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

hogy hova megy minden áldott reggel, évek óta. A válasza is éppolyan különös volt, mint ő maga. Azt mondta, hogy legtöbbször a pályaudvarra megy. Egyszerűen csak azért, mert jól esik ott állni, nézni az érkező és a távozó vonatokat, úgy tenni, mintha várna valakit. Pedig nem várt senkit. Időnként meg csak sétálgat a városban, vagy parkokban üldögél és figyeli az embereket. Időnként beszédbe elegyedik valakivel, de legtöbbször ott is egyedül van. Mikor ezt elmondta, akkor éreztem át először, hogy milyen iszonyúan magányos lehetett. Végtelenül szomorú és magányos. A húgán kívül senkije sem volt, csak távoli rokonai éltek valahol külföldön. Elszégyelltem magam, amiért régebben nevetségesnek tartottam. Ezután én mentem vele sétálni, ha ráértem. Nem akartam, hogy folyton egyedül legyen és egyébként is jó hatással volt rám. A történetei hallatán nem csak hozzá kerültem közelebb, hanem önmagamhoz is. Változtam, és ezt neki köszönhettem. Egyfajta „fogódzót” kaptam tőle az élethez és megtapasztaltam, hogy mennyire más minden, mint aminek látszik. Ennek a „fogódzónak” később sokszor vettem hasznát. Mentem vele a pályaudvarra nézni a vonatokat, vagy beültünk egy cukrászdába kávézni. Volt egy nagyon szép bundája, műszőrme. Ha együtt mentünk valahova és hideg volt, mindig azt vette fel. Roppant elegánsan mutatott benne és persze a szipka sem hiányozhatott a kezéből, sem a fekete kesztyű, amire a karkötőit húzta. Igazi jelenség volt és minél jobban megismertem, annál inkább bántam a régi ostobaságomat. Soha nem mondta, hogy haragszik rám ezért. Talán, mert már megbocsátott, vagy nem is haragudott soha. Határtalan bölcsesség tükröződött a szemeiből, és végtelen nyugalom. Megértettem őt, azt hiszem. Szinte egész életében a testvérét ápolta, ezért nem lehetett férje, nem lehettek gyerekei sem. Nem volt igazi élete, mégis, szinte mindent tudott az életről. Azzal, hogy minden áldott nap szépen felöltözött és kisminkelte magát, azt akarta elérni, hogy figyeljenek rá, még ha olyan áron is, hogy kinevetik, megbámulják. Elhatároztam, hogy amennyire tőlem telik, igyekszem még több örömöt csempészni a napjaiba. Már nem csak a pályaudvarra, parkokba, meg cukrászdákba mentünk, hanem kiállításra, koncertre is. Láttam, hogy jól esik neki, hogy valaki törődik vele. Nem érdekelt az sem, ha megbámultak minket a ruhái miatt, csak nevettem rajtuk, mert semmit sem tudtak Karolin néniről. Így hívták. – Nem Karolina, csak Karolin! – ma is hallom, ahogy azon a jellegzetes, senkiével össze nem téveszthető hangján mondja. Két-három évig élt még. Nyolcvanéves is elmúlt már, amikor meghalt. Távoli rokonai értesítettek, ők intézték a temetést. A szertartás után egyikük a kezembe nyomott egy nagy, fehér dobozt és azt mondta, a néni nekem szánta azt, ami benne van. Kinyitottam, és ott volt Karolin néni bundája, szépen becsomagolva. A mai napig őrzöm a szekrényemben, de még soha nem vettem fel. Még nem tudnám. Talán majd egyszer… Zoltay Lívia

Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Szinay Balázs: „Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet Az az ember, aki ma jóleső, tápláló, tartalmas és teljes értékű lelki táplálékra vágyik, bizony könynyen éhen maradhat. Ebben a helyzetben számíthat szinte lakoma értékűnek Hamvas Béla A láthatatlan történet című esszékötete. E kötettel ugyanis jóllakik a társadalomtudós, a költő, a zenekedvelő, a spiritualista és egyébként általában véve minden figyelmes, tudatosan élni akaró ember. „A mű olvasása nem könnyű, a művelt, irodalomértő olvasók értékelni fogják.” – írja Legeza Ilona ismertetőjében. Ám, ahogy az életben egyetlen egyszerű dolog megértése sem könnyű, csak oly módon nehéz ezt a kötetet is értelmezni, mivel ez sem tesz mást, mint amit a Hamvas kötetek általában: az élet legegyszerűbb, de legmagasztosabb igazságairól ír, melyek az ember szeme előtt minduntalan ott hevernek, de meglátásukhoz és megértésükhöz egy olyan közvetítőre van szükség, mint e kötet szerzője. Már maga a kiadás ténye is paradox helyzetet teremt, mivel, ahogy maga Hamvas is írja a kötetben: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban…” Később pedig így folytatja: „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” Márpedig ez a mű halhatatlan, maradandó, kortalan. Ahogy egy helyen írták, Hamvas látásmódjára és magára A láthatatlan történetre rányomta bélyegét az akkori korszellem, a háborús hangulat. Ez az állítás azonban egészen addig áll és addig lényeges, amíg a XXI. századi olvasó rá nem ismer korára, környezetére, érzéseire, gondolatiara a kötet lapjain. Ugyanis Hamvas a ma emberét és korát ugyanúgy megszólítja, mint a sajátját. Amit és ahogyan ír, nem évül. A kötetben szereplő témák, és azok kibontása egyértelműen a maradandóság kategóriájába emeli a művet, így azt lehet mondani, hogy Hamvas végülis a saját gondolatának a csapdájába esett, mivel minden szándéka ellenére kiadatott egy maradandó, halhatatlan művet. Első olvasatra felmerülhet bennünk a kérdés, hogy A láthatatlan történet egyes témái milyen összefüggést mutatnak, hisz míg a szerző A vízöntő című esszében reális korrajzot ad az utolsó világkorszakról és a végidőkről, addig például Milarepaban a buddhizmus máig egyik legfontosabb alakjának spirituális fejlődését tárgyalja és a VII. szimfónia, és a zene metafizikájaban mesterien elemzi Beethowen zenéjének lényegét. Második olvasatra viszont nyilvánvaló válik, hogy ez az ellentmondás csak látszólagos és koncept kiadványról van szó. Ugyanis Hamvas az egész kötettel az ellen tűntet, amit már a nyitó A vízöntő című munkában is leír: „A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.” Hamvas tehát először diagnózist, majd később pedig gyógymódot ad, ugyanis a kötet által eszszéről-esszére értékeket ápol, eszméket menekít át egy jobb, értőbb korból a mába. Alább a kötetben szereplő esszék általában néhány soros összefoglalása olvasható. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy e jellemzések semmilyen esetre sem adják vissza az egyes eszszék teljes mondanivalóját, csak a fő csapásokat igyekeznek leírni. A fő csapásokat annyiban, amennyiben ez szubjektív szempontok alapján lehetséges, ugyanis az esszé maga, és a Hamvasi esszék gondolatvilága esetenként olyan csapongó, hogy nehéz eldönteni: valójában a fő szál, vagy az egyes kitérők, elkalandozások adják-e az adott írás lényegét. A vízöntő: kormagyarázat, válság diagnózis, szellemtörténet, megoldáskeresés. Az asztrológia

Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

periodikus világidő értelmezése szerint ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, melyben életre kell az apokalipszis egy újabb neme. Hamvas felfogásában a katasztrófa ezúttal nem természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi evolúciójához köthető. A helyzet problematikáját így fogalmazza meg: az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A helyzet feloldására az emberi lét teljes újragondolását és az isteni fényhez való közelkerülést javasolja. Wordsworth vagy a zöld filozófiája: az ősnemű első lélek isteni magányban leledző léthelyzetének leírása. A ragaszkodásmentes, nyers, kiforratlan, de ugyanakkor tiszta, naív, eleven és tettre kész archaikus lélek profiljának beazonosítása, aki a fogalmakat, a tapasztalatokat nem ismeri, így csak a természetet és az egységet érti. Benne a nemek még nem szakadtak nőre és férfira, az átmeneti világi örömöket nem, csak a lét tartósan boldog állapotát ismeri. Poszeidon: a címszereplő életútjának értelmezése, alakjának jellemrajza, a poszeidoni minőség tárgyalása. Poszeidon ugyanazt a minőséget képviseli, mint a védikus kultúrában Shíva, vagy a buddhizmus azonos szerepben megjelenő alakja, tehát az általa képviselt erő világszintű működést fejt ki. Szigonya a világ kormánybotja, melynek segítségével a mélységbe tud taszítani, vagy fel is tud emelni onnan. Meteóra: az útleírás hangulatával induló, de később szellemtörténeti okfejtésé váló, nyílt értékítélet. A vidék, a táj és a kolostorok külsődleges leírásától hamar a kolostori élet és a kolostorokban élő szerzetesek aszkézisének lélektanához jutunk. Történelmi példák során keresztül követhetjük nyomon az itt élő szerzetesek szellemiségének alakulását, hogy végül eljussunk ahhoz az embertípushoz, aki önmagához való ragaszkodásában az önfeladásra nem képes, és végső soron meghalni sem tud, szelleme az élet és halál között ragad, létezik ugyan, de nem él. Milarepa: az utolsó lélekké érés szenvedés útján történő folyamatának leírása. Peru és Tibet földje misztériumának megfejtésétől a szerző fokozatosan Tibet és a buddhizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Milarepa felé vezet. Milarepa felé azért, hogy bemutassa, hogy a tibeti jóga öninkvizícióra hasonlító, az emberi elme felbomlásának lehetőségét magában hordozó, szenvedés útján keresztül vezető ösvényétől hogyan juthat el az ember az utolsó lélek, a szeretet lelkének léthelyzetébe, maga mögött hagyva minden átmenetit, sötétet, haszontalant. A VII. szimfónia, és a zene metafizikája: Beethowen, a titáni Beethowen és a beethoweni erő minőségének, működésének ábrázolása. Hogyan hívta le Beethowen a magasabb szférákból titánként azokat a hangokat, amiket senki más nem tudott? Miért lett mégis személyes morálja áldozata, ha ereje isteni volt? Ezekre a kérdésekre ad választ ez az esszé, miközben a maradandó és múlandó művek ismérveit és ezek alkotóinak főbb jellemvonásait is tisztázza, míg végül a fejtegetésben egészen a zene lényegiéig és kiinduló pontjáig jut. Poeta sacer: a tömeg ellenében fellépő, felsőbb és alsóbb világok között közvetítő, az őrző szerepkörében fellépő szellem prototípusának és helyzetének leírása. A valódi királyok, papok, tudósok, arisztokraták, művészek letűnésével párhuzamban felszínen maradó és a figyelem középpontjába eső költő magára vállalja mindezek szerepét és léthelyzetét, hogy az általuk korábban képviselt eszméket, értékeket a felszínen tartsa. Ő az egyetlen az újabb és modern időkben, aki ezt a feladatot vállalja és vállalni tudja, ám a tömeg szemében ezért egyszerre válik szentté és átkozottá, tiszteletre méltóvá és gyalázatossá stb., mert az saját hiányosságait látja meg működésében. A barátság: a barátság tárgykörének történeti és gyakorlati összefoglalása, noha a szerző a barátságnak történetiséget nem tulajdonít, gyakorlatának magját pedig a felsőbb szférák működéséhez köti. Ahogy írja: a barátság máshoz nem hasonlítható kapcsolat. A szerelemmel ellentétben a barátság által nem kettőből egy, hanem egyből kettő lesz. A barátság ugyanis mélyebben van, mint a szeretet és a szerelem.

Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Hélo'íse és Abélard: a titán és a szirén, illetve a valódi férfi és a valódi nő kapcsolatáról lehet itt olvasni. A kettő közötti különbség annyi, hogy míg az elsőben a felek csak önmaguk örömeit keresik, és ehhez használják fel a másik felet, míg kapcsolatuk a szexusban teljesedik ki, a férfi és a nő kapcsolata megszentelt, felsőbb hatalmak által jóváhagyott kapcsolat. A férfi és a nő kapcsolata metafizikai házasság, nem pusztán fizikai kontaktus, mely psziché és psziché között köttetik, isteni egyesülés. Ünnep és közösség: egészen egyszerűen és pontosan a hétköznapi élet szentségéről és a széles értelemben vett társadalmi együttélés szabályairól ír. A szerző szerint egy átlagos hétköznapban az univerzum működése képeződik le, és a valódi társadalom és közösség elválaszthatatlan istentől. A társadalom hasznos tagja nem az, aki pusztán javakat gyűjt, hogy szenvedésének érzetét tompítsa, hanem az, aki csak annyit vesz magához, amennyit a szükségletei diktálnak, és egyébként önmagát fegyelmezni képes. Az ünnepek pedig alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az egyén feláldozza magát a közösségért, vagyis áldozati szertartássá szenteljen egy napot. Ahogy ismét Legeza Ilona ismertetőjében olvasható a kötet címe „Dúl Antal (a 2001-s kiadáshoz írt) bevezető tanulmánya szerint annak szimbolizálása, hogy Hamvast kezdetektől fogva foglalkoztatta a gondolat, miként lehet, miként kell megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját.” Ez a vonás a kötettől eltagadhatatlan. Hamvas egész munkásságára jellemző, hogy a fogalomértelmezések alkalmával ritkán hagyta ki az egyes fogalmak metafizikai vonatkozását. Jelen esetben alapvetően az antik görögség és a kereszténység eszmevilágából építkezik. Ahogy azt teszi máskor is, e kötetben megint végkövetkeztetéseket von le, életdefiniciókat ad. Ennél alább nem adja. Hogy a valóság közvetlenül megtapasztalható kézzelfoghatóságából a metafizika felé vezető úton mikor lesz fantázia, talán nem lehet eldönteni. Viszont nem is olyan lényeges, mert az érzékvilágra és ezzel összefüggésben a metafizikai szférára vonatkozó megállapítások helyesnek és igazolnak hatnak. „Minden mű történik valahol…” – ahogy Hamvas írja. Ez a mű is. Tulajdonképpen bármikor és bárhol történhet, ha a bármikort az egyes eseteket tekintetbe véve mondjuk Poseidon, Milarepa, Beethowen működésétől számítjuk. Ha a nagy Egész szempontjából vesszük, akkor viszont valóban történhet bármikor, mert léte örök, nincs kezdete és végpontja, sosem keletkezett és sosem ér végéhez. Csak létezik, és létezése közben megszólít, mert mindig itt és nekünk történik. Mindezzel együtt a mű marad írói mű. Olyan írói rezdülés, ami holisztikus megközelítésével igyekszik kitölteni a tér minden zugát. A láthatatlan történet Hamvas Béla debütáló és egyben kevés, még életében nyomtatásban megjelent köteteinek egyike. Gondolatiságában, minőségében nem különbözik az életmű más, eddig nyomtatásban megjelent, a nagyközönség elé tárt darabjainak színvonalától. Ugyanaz a kivételes intellektuális felkészültség és mesteri lényeglátás hatja át, mint más Hamvas műveket. Helye van az életkönyvek sorában. Az életkönyvek olyan munkák, amikből tanulni lehet és érdemes az életet, és melyek egyúttal egy egész életre szólnak. Ha ezek egyikén kívül más könyv nem akadna a kezünkbe, akkor is azt állíthatnánk olvasásuk után, hogy mindent megtudtunk, amit az életről nagyvonalakban tudni érdemes. Mint más, hasonló könyvek, a Hamvas kiadványok is olvasásrólolvasásra újabb értelmet nyernek. Tartalmuk többszörösen rétegelt, az intellektust pedig időrőlidőre magasabbra emelik. Éppen ezért tarthat ez a kötet is méltán számot a látni és tanulni vágyó olvasóközönség figyelmére.

Szinay Balázs

Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Nyírfalvi Károly: Overground avantgárd? (Debreczeny György: „Sőt mi több” című kötetéről) Megjelent Debreczeny György új kötete. Ez már a harmadik. Már? Készülve erre a „kritiká”-ra fellapoztam, átnéztem a korábbi kettőt. Nézzük a puszta tényeket. Az első kötet Ellentétpárhuzamok címen jelent meg 1982-ben. Hagyományos szerkezetű avantgárd hangvételű szabad versek, olykor kötött formák, némiképp a hiteles és elődöket is tisztelő eklektika arca mögé bújva. Rokonszenves, ám korántsem előremutató, de a korszellembe jól illeszkedő olvasóbarát szerkezete gyors, pásztázó olvasást tesz lehetővé. Minden ciklus címadója egy a ciklusban valahol fellelhető vers, továbbá van címadó vers is. Ezeket elolvasva megkaphatjuk reményeim szerint a kötet keresztmetszetét. Bár úgy gondolom az eljárás inkább csak kompromisszum eredménye, nem mondd le erről a következő kötetben sem. Címe: Elodázható elégiák, 1989-ben jelent meg. Itt is találunk mindenfélét: szonettet, szabad verset, tisztelgő darabokat, szórakozató poénverseket, de elégiát, és még keservesebb iróniát is. Az ember egyszerre mosolyog, aztán hirtelen lebigygyed az ajka. Egyszer csak elgondolkozik. Gyorsan, de gondosan átvágta magát két jó köteten, vajon mi történt a szerzővel, hogy az újabbra nagyjából 22 évet kellett várni. A 22-es csapdája? Nem volt témája, elfelejtett írni, lustaság? Csupán a kedve ment el? Nem gondolnám. Az elmúlt időben, ha nem is túl nagy rendszerességgel, azért megjelentek munkái itt-ott. Elsősorban jelen kötetünk darabjai, afféle montázsok. Tudom, hogy keveset publikált, tudom, hogy sokszor elutasították. Mocorog bennem a kisördög, montázst írni nem afféle rafinált, ügyes stratégia, hisz a neves szerzők sorait, még ha más köntösbe is bujtatva, csak nem utasítják el a kanonizálásra hajlamos szerkesztők. Persze elsősorban nem erről van szó. Miért éppen montázsok? Afféle avantgárd és egyben posztmodern gesztus, idézőjelben való tisztelgés az elődök előtt, szelíd fricska a kortársaknak? Mert valljuk meg némelyik darab egészen vicces, másik holt komor. Komoly. Felmerül a kérdés, miért épp ezek a szerzők? Ha úgy fogom fel, mint egy formabontó szöveggyűjteményt, akkor e szerzők jelenthetik Debreczeny György számára a magyar költészet színe-javát? Talán nem tévedünk. De akkor lehetett volna ez egy sajátos irodalmi, költészeti kalauz, amennyiben szerző nem veszi a fáradságot, és nem keres valami sajátos szervezőelvet, hanem az eredeti szerzőket irodalomtörténeti sorrendbe szerkeszti egymás mellé. De nem. Mi lehet akkor az a sajátos logika, mely épp ebben a sorrendben rendeli egymás mögé, mellé a szerzőket? Talán a montázsok elkészülésének időrendi sorrendje? S akkor ennyire ugrálna maga a szerző is az időben? Az idő és az irodalomtörténet maga alkotta labirintusában? Vagy esetleg valami sajátos asszociáció társítja, hívja az egyes darabokat egymás mellé? A záró vers helye egyértelmű, ezt az anyagot azzal a Kányádi-montázzsal lehet zárni, és kajánul nyitva is hagyni egyben. További kérdés. Rendben, hogy a forrás kellő alázattal mindenhol megjelenik, bár az írásjelek elhagyásával, és a sajátos központozással, avagy annak hiányával, mégis csak megdolgozza a felhasznált sorokat, így már nem is kérdés, Debreczeny György eredeti műveiről beszélünk-e? Nyilván, hiszen új minőség született. Mint a képzőművészetben a pop-art képek. De míg a pop-art kigúnyol, vagy épp felmagasztosít, vajon miféle érzelmeket vált ki az olvasóból, és a felhasznált sorok szerzőiből az egész eljárás. Tudjuk a jó paródiák sorsát. Ha valakiről vagy művéből nem készül paródia, elkeseredik, nem is jegyzik. De jó paródia is csak jellegzetesen jó művekből születhet, miképp jó versmontázs is csak jó sorokból. Azt kell mondanom, hogy használt a szóban forgó költőknek, és verseiknek ez a kötet, talán népszerűsítheti ismert és kevésbé ismert verseiket, új minőség született, és új izgalmat ad az olvasónak is. Olvasás közben olykor jól szórakoztam, olykor elkomorultam, máskor jól nevelt olvasó módjára összefüggéseket kerestem. Ha mélyebb, vagy áttekintő kritikát állna szándékomban írni, többször kellene elolvasnom, s megvallom, bármennyire tetszik, elsőre megülte kicsit a gyomrom. Elolvasni, hagyni hogy leülepedjék, aztán újra elolvasni, vagy felcsapni itt ott. Egyetlen apró hiányosság, a római számmal jelzett átvezető opusok olvasásakor elbizonytalanodik az ember, azok a sorok vajon kiktől származnak? Vagy csak én voltam figyelmetlen? S még mielőtt bárki előállna azzal a bárgyú kijelentéssel: ilyet én is tudok, hadd toldjam meg egy másikkal: lehet próbálkozni, a magyar költészet elég sok kiaknázatlan lehetőséget kínál, ami pedig egyszer már megjelent nyomtatásban, közkincs, művészi értelemben a forrás megjelölésével szabadon felhasználható. A szerzői jogok kérdéskörét hagyjuk meg a jogászoknak. Nyírfalvi Károly

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 8. szám

Debreczeny György versei Én bezzeg rosszul jártam itt (montázs Füst Milán verseiből) Én bezzeg rosszul jártam itt angyalok söpörték műhelyem de nem nektek szól többé soha többé kevély mosolyom Mennydörgetős ménkűvel barátkozom Oh add hogy elfeledjem ezt az életet Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok? És én is elmegyek hová a szél sodor De minek a szó? Nincs többé dolgom itt Hiába mondjátok én sosem éltem s hogy feledni fogtok az a vígaszom Én prófétáktól származom S csontjaim porát a szél összekavarja Andalog Múzsád illatok közt (montázs Berzsenyi Dániel verseiből) Andalog Múzsád vegyes illatok közt pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly OH A POÉZIS RÓZSASZÍN UJJAI mint a szerelmek édes istenei örök éjhez szokott szemekkel ama kormos ablakoknál a dicsőségnek tetején ragyognak Könnyes szemmel nézek a multra s jövőre a dicső virtus menedéköléből mint egy vadonban bujdosó fakír az embereknek görhes istene ELYSIUM MYRTUSLIGETÉVÉ VÁLTOZIK E FÖLD a zengzeteknek szép koncertjein nagyságra hívnak minden előjelek Láttam minden időszakaszt elvesztett örömünk hajdani édenét és fegyver ellen fegyver volt szegezve A képtelen harc itt hegyeket temet itt a századokat látott vadonok feketednek a lélek is csak úgy emelkedik elrémülve tekint oh temető reád Mi az hát ami a magyart emelheti Látja a Bűnnek koronás hatalmát s a rút gonoszság titkos céljait

nem szeret semmit de nem is gyülölhet ostromokat mosolyogva nézett S letettem ámbár lantomat kezemből állsz még állsz szeretett Hazám Komor shakespeare-i játék színpadán* (montázs Áprily Lajos verseiből) Amíg anyád bágyadtan zongorázik a mosolygása bennem fénytelen A fény a fellegen most rést talál Rikácsolás az ars poeticánk s élet – halál mindegy nekem jöhet pokol pusztulás béke bármi Én azt mondom: Vér Vérfoltos vadon s a szemem köddel lesz tele Egy kusza hang harmóniádba tép: a világ fenyves-rengetegje ég hogy megkondul belé a végtelen Sokat nyögsz mint a megroskadt malom Azt mondod: Ősz Az első őszi fák Akartál látni szép halált velem komor shakespeare-i játék színpadán mely kénsárgára oxidált Csak pusztulása óta ismerem: Törötten ing pár megtépett virág Hogy átnyilall a fényen és ködön az idő testamentumos Titok Visegrád ormain együtt járt velem Behúnyom káprázó szemem Én talpalok amíg szívvel birom és a halál ingébe öltözöm Az előadásnak vége (montázs Szécsi Margit verseiből) Jön a vonat jön a vonat jobb lenne ég-fele zuhanni Minden cicák cárnője vándorolsz a lompos kabátban Ezek a királyfik? Ezekkel indultam hódítani? Ej haj fogy a lét a végső mozgás a menekülés lesz

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 8. szám

Debreczeny György versei / Budai Zolka versei meggyilkolónk: a liliom Hosszú az éjszaka tébolyt vet életemre szakad dögökre virág-tövekre Mesterségünk a fotó! Kudarcunk fedele alatt sokasítja a Hold magát Álmodunk szörnyűt: a valót fekszünk kísértet-lepedőn mit cselekedtetek uraim uraim beton-vezérek? Adtatok-e a kezembe karéj kenyeret? Minden bor megidva hát? Ingyen mozog a segg világ Hercegek grófok válogatott lakájok vége az előadásnak vége a murinak LÉGPUSKÁVAL A TOLLASLABDÁT LELÖVÖM A BÓDÉ FALÁRÓL

Budai Zolka versei Nem ragyog vissza hamar engedd meg hogy lerúgjam a plédet s te legyél az aki visszatakar tudod úgy hiányzik gyöngeséged mint nyári mezőnek friss zivatar és úgy reszket a csókért e homlok mint kenyérért és borért a koldus látod miattad szépeket mondok s miattad klisé az epilógus de akkor is kell a forró ajkad nekem akkor is és csak azért is ráncosodjon rongyosodjon rajtad a kor meg a kortársabb poézis mikor egyik kezem megtör téged a másik hirtelen összekapar engedd meg hogy ledobjalak téged és borulj rám mindig vissza hamar

A füst. A füst. Nem ragyog a lámpa csak áthunyorog a párafólián de nem ragyog nem ragyog. Láthatatlan vagy. Láthatatlan vagyok. Szemeinkben bár a hit szeretni nagyon valakit mégis ahogy az éj betoppan csak nem utálni magunknál jobban. A füst. A füst. Nem találhat lélek a lélektől menedéket nem látható az ember a hunyorgó szemekkel nem ragyog. Láthatatlan vagy. Láthatatlan vagyok.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 8. szám

Budai Zolka versei / J. Simon Aranka versei

J. Simon Aranka versei

Világra valakit Csak csizmád, a csizmád fényesítsd ki, mintha lelked bolyhos lábbeli volna, bársonyos benti és csillogó kinti műremek legyen az ablakodba. S csak várj, csak várd a sosem létezőt, csillag nevessen szemedben, te gyermek, kócos hajadból homlokodra nőtt évek után is csak várd a szerelmet. Egyszeri vagy s most egyszeri a táj, sütőtök, fahéj, gesztenye illat, ó, hát ne tudd meg azt, amit nem muszáj, örök éjedre ne törjön villanó gondolat: téged is megcsal az a hit! Boldog leszel, csak aludj el csendben. Álmodj magadnak világra valakit, álmodj magadnak világot szebben.

Éjszaka Bekúszik a sötét, titkon, lappangva, Árnyak szövete imbolyog a falon. Fáradtan teszem fejem alá karom, Behallik kintről a templom harangja. Vérző lelkemen százujjú fájdalom Citeráz gúnyosan, húrom szaggatja. Elnémult fohászom senki nem hallja, jön a félelem, jégmadár-szányakon. Mielőtt hideg szívemre szállhatna, Felszítom magamban emléked lángját. Finoman átdereng kőburkán a fény, Didergő álmom képeit oszlatja, Elűzi éjszaka démoni árnyát, Csendjével védelmez az örök remény.

A madár csivog Házadban Én hallgatok, a madár csivog. Nem értjük egymást. Neki titok a csönd s nekem titok a lárma. Így vagyunk reggel összezárva. Nem tudom, hogy ő mit rejteget, tán szeretne írni verseket, magányba vágyna, egyedülbe és többé soha se repülne. S nem tudja, hogy mit bújtatgatok, hogy fájnak újabb s újabb napok, hogy földre estem, de belül még én boldog lennék, ha repülnék.

Menekülök talmi csillogású díszletek közül. Magam mögött hagyok mindent, mi Tőled elszakaszt: bábeli betonszörnyeket, szavakat látszatlüktetést, látszatembereket hamisan ragyogó kirakatokat, szemeket zsírosan fénylő pénzkötegeket hazugságvárakat, szitokhegyeket csonka családot, elhagyott gyereket fojtó szmogot, könnyeket foszló aszfaltot, életet álságos létnek minden zegzugát rohadó világ halál-fuvallatát. Élő szentélyedbe lépek égig érő fák, gótikus falak közé kupolává boruló sárga-zöld lombok alá hol átsugárzik a szelíd őszi fény dús pompával ékesítve templomod ezerszín avarszőnyeg süpped lábam nyomán lépteim alatt száraz fa reccsen kósza ág rezzen, arcomba kap vidám szellő levelet dob hajamra zsoltárt zendít a madárcsapat

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 8. szám

J. Simon Aranka versei / Széman Richárd versei csengő patak mos néma követ tiszta vizéből felhő integet születés, elmúlás illata lendül szívemben dicséret öröme csendül jó Nálad lenni, itt minden igaz Uram, szeretem nagyon a te házadat.

Uram, béna vagyok! Nézd, csak roskadozom, Mert földhöz szegez tengernyi véres vétkem. Önként élek gúzsban, mégis minden napon A Siloe gyógyító vizét remélem. Bűneim oly sokszor nyomták arcom sárba, Hogy már nem maradt elég erőm felállni. Szólj hozzám, gyógyíts, csak Te állíthatsz lábra! Uram, bocsáss meg, taníts meg újra járni!

Reggeli ritmus

Uram, leprás vagyok! Nézd rút bélyegemet! Bűzlő sebeimben száz veszélyt hordozok. Szívemben gonoszság, fekélyek lelkemen, Gondolataim bősz, fekete ordasok. Irtózat lettem én, csak magányom enyém, Ne kerülj el Te is, lásd, nincs kihez mennem, Pária lelkemnek érintésed remény, Uram, könnyeiddel moss tisztára engem!

Hajnal harsan, csalogány csattan égbolt alján kigyúl a katlan. Óra csörren, álmod is szökken, kelj fel gyorsan, az idő röppen. Fűrész rezzen, a tuskó reccsen, üsd, vágd, aprítsd, a fejszéd metsszen. Kanna zörren, friss víz löttyen, tűzhely szélén a kávé hörren. Száz láng henceg, szalonna serceg, mindjárt kész van, te vagy a herceg.

Uram, romlott vagyok! Nézd, a sorsom halál! Elítélt lator, ki jót tenni nem tudok, S bár ajtód előttem örökké nyitva áll, Nélküled házadba soha el nem jutok. Vérem hajszol, űz: el tőled, egyre messzebb, Végzet tátott torka már vár, hogy elnyeljen, Örök sírba esnék, de felfog kereszted. Uram, tarts erősen, mentsd meg hűtlen lelkem!

Tojás roppan, zsírba betoccsan, egy-két hagyma még belepottyan.

Széman Richárd versei

Csésze koccan, tea már loccsan, hangos szóval a gyomrod moccan. Azonba Ajtó koppan, a padló dobban, egy-két barát ma is betoppan. Illat lebben, szemed se rebben, jó pálinka pohárba cseppen. Jókedv lobban, nevetés robban, Nem kezdődhet a reggel jobban. Uram, nézd Uram, én vak vagyok! Nézd, sírva bolyongok, Mindenhol a konkolyt, a gazt veszem észre, Mert nem csak szememmel, szívemmel se látok, Ereimben folyik Bartimeus vére. Nyomorom koldusé, szemeimen hályog, Útszélre száműzve, kiáltozva várlak Sötét éjszakámban utam nem találom, Uram, mutasd fényed, add, hogy újra lássak!

Gabóca! Szívemen zöldbajszú kabóca Ritmust dudál Saszongya: Dubidudáj! Gabóca! Székemet kirakom a holdra, Hogy arra ülj, Fülomba Úgy hegadülj. Gabóca! Szárnyakat festhetek magomra, Ha nem vagy itt Azonba Asse repitt.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 8. szám

Széman Richárd versei / Kozma Ildikó versei Altató

Kozma Ildikó versei

Zöld dió héja Holdnak taréja Nyári haikuk Szembogár hálóján Csillagfű örvényén Kesernyés hold-hintán Egy madár elszunnyad Zöld dió héja Holdnak taréja

Hajadba jázmin, illatát szellő küldi, lebegő álom. Délibáb reszket, égen árva felhő sincs, a csend átitat.

Prágai kísértet Eső szentelte csókok az utcán Tükrök a prágai macskakövek Éjjel a barnasör bódít A hídon a szobrok köszöntenek Fehér a szoknyád lépted hódít Szélben libbenő margaréta Prága körötted összecsukódik Neved a falain árnyad a kréta Hagyj itt Töppedt szilva az éj Ragad minden léptem a parton Nem kell most ne mesélj Hagyj itt ma már nem alszom Oda nézz vadludak ülnek a gáton Tör a hullám izzik tükre Szárad a méz porrá válik a számon Hagyj itt vágyom a csöndre

Meghajló bús fák, kegyetlen napkitörés, a folyó is áll… Jázmin illata árad nyitott ablakon távol vihar zúg Tengerbe lágyan ömlő folyó, kabócák dala az éjben.

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 8. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Interjúk: Urbán-Szabó Béla, Szinay Balázs Cikkek: Kühne Katalin, Sági Erzsébet, Paszternák Éva Jegyzet: Urbán-Szabó Béla Impressziók: Tomor Gábor, Paszternák Éva, M. Fehérvári Judit Esszék: Sági Erzsébet, Farkas-Kovács László, Kühne Katalin, Bojtor Iván Novellák: Frideczky Katalin, Zoltay Lívia Recenzió: Szinay Balázs, Nyírfalvi Károly Versek: Debreczeny György, Budai Zolka, J. Simon Aranka, Széman Richárd, Kozma Ildikó A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com