Comitatus folyóirat III. évf., 2. szám

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

2.

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY • ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

3. ÉVFOLYAM LAPSZÁMUNK SZERZŐI ► 2013.02.28.

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale) / 2. oldal

Interjú

Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral / 4. oldal

Esszék

Többek közt ESSZÉ ▌ Lasztóczi Petra ● FRIEDRICH NIETZCHE: „A TÖRTÉNELEM HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL”

CIKK ▌ Muhel Gábor ● VILÁGKÉPEK ÜTKÖZÉSE - HIT ÉS TUDOMÁNY A 21. SZÁZADBAN

NOVELLA ▌ Csanády Nóra ● HORTENZIA

▌VERS ● Kőhalmi Ildikó ● Kelemen Éva ● Bátai Tibor

▌RECENZIÓ ● Szinay Balázs SZEXTÁRSADALOM, AVAGY „AZ ELEMI TÉVEDÉS APOKRIF ÉS PERVERZ MÚZEUMA”

▌FORDÍTÁS ● Szekeres Ágnes ÉMILE GABORIAU: AZ ELÁTKOZOTT HÁZ

1

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

2

▌TARTALOM CIKK

VERS

Bojtor Iván: Komor Kenneth, a tragikus sorsú látnok

3

Muhel Gábor: Világképek ütközése ─ hit és tudomány a 21. században

6

41-45

ESSZÉ Lasztóczi Petra: Friedrich Nietcze: „A történelem hasznáról és káráról”

12

Kapolyi György: A kuszaság arcai

19

Kapolyi György: Megszólíttattál

21

Kapolyi György: Történelmi szélsőségek furvolára és lantra

23

LEVÉL Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek ─ Évzárás - évkezdés

● Kőhalmi Ildikó ● Kelemen Éva ● Bátai Tibor ● Márffyné Horváth Henrietta

24

RECENZIÓ Szinay Balázs: Szextársadalom, avagy „Az elemi tévedés apokrif és perverz múzeuma” 25

NOVELLA Bojtor Iván: Egy fantasy novella helyett

30

Bojtor Iván: A végzet

31

Csanády Nóra: Hortenzia

33

FORDÍTÁS Szekeres Ágnes: Émile Gaboriau: Az elátkozott ház

35

Szekeres Ágnes: Alfred Jarry: A városi őrmester agyveleje

39

COMITATUS FOLYÓIRAT

CIKK

▌Muhel Gábor

KOMOR KENNETH, A TRAGIKUS SORSÚ LÁTNOK A Csalagúttól Lockerbie-ig „Amikor majd az emberek ló nélküli kocsikban, a tenger alatt mennek Franciaországba, akkor szabadul fel és születik újjá Skócia.”

Ez a jóslat valamikor a 17. század második felében hangzott el, a skót felföldön, a brahani vár mellett, egy egyszerű mezőgazdasági munkás szájából.

A La Manche csatorna alatt átvezető, Angliát és Franciaországot összekötő Csalagutat 1994 tavaszán adták át a forgalomnak, a csaknem háromszáz évig nem működő skót parlament pedig 1999 júliusában kezdte újra munkáját.

A titokzatos jósnak, nem csak ez a próféciája teljesedett be az elmúlt évszázadok során. Egy másik híres jóslata is a 20. század végének eseményeire vonatkozott: „Amikor a Loch Ness fölött átível a kilencedik híd, tűzvész, majd vízözön támad, majd rémséges szerencsétlenség következik be.”

Mikor ez a jövendölés elhangzott a Loc Ness felett még egy híd sem állt. A kilencedik hidat 1987-ben fejezték be. Még két év sem telt el, amikor óriási tűzvész támadt az Északi-tengeren, kigyulladt majd felrobbant a Piper Alpha olajfúró torony. A balesetben 167 munkás vesztette életét. Ezt követte a vízözön. A lezúduló víz elsodorta a Loc Nessen átívelő öreg, 127 éves vasúti hidat. Rövidesen bekövetkezett a szerencsétlenség is: a Pan Am 123-as járata rázuhant a skóciai Lockerbie városra. 279 ember halt meg, a városnak egy része pedig leégett.

Mit jelent, a „második látás”?

III. évf. 2. szám

3

A hagyományos skót hitvilág fontos eleme a dá shealladh, a „második látás”, amely a távolba-, illetve a jövőbelátás képességét takarja.

Az ilyen képességekkel rendelkező ember neve taibhsear. A skótok természetesnek tartották, hogy vannak emberek, akik révületbe esve, meg tudják jósolni valaki halálát. A második látást véletlenszerű adottságnak tartották. Senki sem lett önszántából, vagy akaratlagosan látnok, csak azzá vált.

A második látással, nem csak komor, lehangoló, elszomorító dolgokat lehet látni, Skóciában még is ez a jellemző. Szokásos történetsablon, hogy a taibhsear egy gyászmenet lát, melyben egy jó erőben lévő, a halálra nem is gondoló ember holtestét kísérik. A menetben holtan látott személy aztán rövidesen valóban meghal. A skótok elfogadják azt, hogy a második látással megáldott személy nem okozója a szerencsétlen eseményeknek, és nem telik öröme abban, hogy azok bekövetkeznek, a taibhsear csak közli azt, amit látott.

A leghíresebb második látással rendelkező személy, a fenti jóslatok szerzője, Coinneach Odhar Fiosaiche, azaz Jósoló Komor Kenneth volt. Az angoloknál általában, mint a Brahani Látnok ismert, mert a hajdan Inverness városától 24 kilométerre álló, Brahan vár mellett élt.

A jóslatot kérők esténként látogatták meg nyomorúságos kunyhójában. Kenneth fizetségként rendszerint egy nagy korsó italt kért, amiből aztán addig ivott, míg összerándult, megmerevedett, és jobb szeme annyira kifordult, hogy csak a fehérje látszott. Akkor világtalan bal szeméhez emelte csodálatos kövét, és rekedtes hangon elkárogta jóslatait.

A ragyogó fehér kő története Úgy tartották Kenneth látnoki képességének záloga a csodálatos fehér kő volt. Az egyik legenda szerint, anyja egy este a temetőben legeltette állatait, mikor azt látta, hogy a sírok megnyílnak, a holtak pedig szellem alakban kiszállnak belőlük és eltűnnek az éjszakában. Az asszony nem mozdult onnan pirkadatig, mikor is a szellemek sorban visszaszállingóztak, csak egy sír maradt nyitva. Akkor berkenyefából faragott botját keresztbe fektette a nyitott síron (mint köztudott a berkenye ágon semmilyen szellem nem tud átszállni), és tovább várt.

Rövidesen megérkezett az utolsó szellem is, egy gyönyörű, fehér ruhás, arany fejékes nő, aki a saját állítása szerint valamelyik norvég király vízbe fúlt leánya volt. A szellem addig könyörgött Kenneth

COMITATUS FOLYÓIRAT

CIKK anyjának, míg az felemelte a berkenye botot, és ezért a tettéért, a hálás hercegnő megajándékozta egy ragyogó fehér kővel. Búcsúzóul még azt ajánlotta neki, hogy a követ adja majd születendő fiának, akkor majd, ha az betöltötte a hetedik évét.

Mikor Kenneth hétévesen először a kőbe pillantott, egy hatalmas partra vetődött bálnát látott egy távoli, de ismert barlang közelében. A helybéliek meghallva ezt odamentek és megtalálták a bálnát. Ez az első jóslat alapozta meg Kenneth későbbi hírnevét.

A kő további sorsáról a hagyomány úgy tartja, hogy Kenneth, miközben kivégzésére hurcolták az Ussie-tóba dobta. A történet szerint azonnal bekapta egy óriási csuka, amely a tó legmélyebb pontján tanyázik. Egy napon azonban jönni fog egy olyan ember, akinek két köldöke lesz, és mindkét kezén hathat ujja. Ő majd megleli a követ és vele örökli Kenneth jóstehetségét is.

A vörös hajú nő A hagyomány szerint a norvég királylány szelleme, előre megjósolta Kenneth anyjának, hogy fia vesztét egy vörös hajú nő okozza majd: „Fiad egy vörös hajú nőt segít meg, és az a poklok tüzével fizet majd érte.”

A vörös hajú nő, nem volt más, mint Lady Isabella, Lord Kenneth Mackenzienek, Brahan és Kintail harmadik grófjának felesége.

A gróf királypárti volt, a polgárháború alatt Cromwell hívei bebörtönözték, de mikor II. Károly visszaállította a királyságot, visszakapta birtokait, köztük a brahani várat. Abban az időben vette feleségül Isabellát, egy gazdag nagybirtokos vörös hajú leányát, akit a helybéliek „Skócia legrondább nőjének” tartottak.

Lord Kenneth, 1662-ben diplomáciai küldetésben, Párizsba utazott. Az év nyarán, Lady Isabella mulatságot rendezett a birtokon. Az egyik vendég hízelkedésére, hogy ritkán gyűlik össze ennyi nemesi ágyból származó ember, Kenneth gúnyosan felmordult, hogy ő inkább csak béresek és inasok ivadékait látja, és nem nemes urakét.

Mire kimondta a mondatot, már rá jött, hogy hibázott, nyomban el is menekült és sokáig a mocsárban bujkált. Lady Isabella megbocsátást színlelve, a születésnapján magához rendelte, és egész háznépe előtt arra kérte, mondja el nekik, mivel foglalatoskodik a gróf Párizsban.

Kenneth szeméhez emelte a követ, majd sokáig habozott, hogy elmondja-e azt, amit látott. Vesztére elmondta: „A te urad nem gondol, se terád, se gyermekeire. Pompás arannyal átszőtt ruhát visel, és egy szépséges hölgy előtt térdel

III. évf. 2. szám

4

éppen, karjával átöleli derekát, száját pedig kezére szorítja.

Ez az igazság.”

Lady Isabella, mintha csak erre várt volna felugrott székéből, és parancsot adott, hogy ura nevének gyalázásáért fogják el.

Kenneth ekkor újra elővette és vak szeméhez emelte a követ, és jósolni kezdett. Felsorolta mindazt a szörnyűséget, amely az évszázadok során majd a családot érni fogja. Mikor elhallgatott elvonszolták és másnap égő szurokba fojtották.

A Seafort család balvégzete Kenneth utolsó jóslatában, hosszan sorolta azokat a rémségeket, melyek az évszázadok során a családra várnak: „A híres Seafort család néhány nemzedék múltán kihal.

A ház utolsó ura, süket lesz és néma. Négy fia közül az egyiknek kiállnak majd a fogai a szájából, a másiknak nyúlszája lesz, őrült a harmadik, és dadogós a negyedik. Ő maga túléli majd mind a négy fiát. Birtokai majd egy keletről jött fehércsuklyás leányra szállnak, aki majd megöli saját húgát. Brahan várából pedig egyetlen kő sem marad.”

Ez a prófécia Francis Humberston Mackenzie-n teljesedett be, ő volt az utolsó Seafort. 1755-ben született, majd Etonban tanult. Tizenkét éves volt mikor kitört egy skarlátjárvány, és a fiú megsüketült; hosszú időre meg is némult, de beszélő képessége később visszatért. Idővel megházasodott, és négy fia született.

Bár süket volt, haladt előre a ranglétrán. Előbb képviselő lett, majd ezredparancsnok, később Barbados kormányzója; 1808-ban pedig altábornaggyá nevezték ki. Úgy tűnt, hogy sorsa jól alakul, fiait azonban sorra elvesztette.

A két legidősebb, William és Georg még csecsemőkorukban meghaltak. A negyedik, Francis is fiatalon került a temetőbe. A harmadik fiú, aki az elsőszülötthöz hasonlóan szintén a William nevet kapta, már felnőtt férfi volt, amikor súlyosan megbetegedett. Egy visszaemlékezés szerzőjének, leginkább a gróf kiálló vámpírfogai tűntek fel, amiről Kenneth jóslata jutott eszébe. Miután Williamet is utol érte a halál Seafort is összeomlott és meghalt. A birtok megmaradt darabjait legidősebb leánya, Mary Frederica örökölte. Ő még Barbadosban ismerte meg leendő férjét, Sir Samuel Hoodot, a flotta későbbi admirálisát, aki Seafort grófot megelőzve hunyt el Indiában. Mary hazatért az ősi birtokra. Ő volt a „keletről jött, fehércsuklyás leány”. Indiából érkezett, és Hood nevet viselte, ami csuklyát jelent. 1823-ban, bekövetkezett egy baleset. Kocsikázás közben Mary elengedte a gyeplőt, a fogat egy szakadékba zuhant,

COMITATUS FOLYÓIRAT

CIKK és húga Caroline szörnyethalt.

A második világháború után az új tulajdonosok lebontották az omladozó várat. Brahan helyét benőtte a fű. Ezzel pedig a családról szóló összes jóslat beteljesedett.

A skót Nostradamus A Brahani Látnok próféciáit az 1850-es években kezdték összegyűjteni. A jóslatok könyv alakban 1877-ben jelentek meg először, azóta pedig számtalan kiadást értek meg. Mivel Nostradamus kortársa volt, és jóslatai hozzá hasonlóan aforizmaszerűek gyakran állítják vele párhuzamba. Kenneth jóslatai azonban gyakran sokkal konkrétabbak, mint a francia jósé.

Előre látta a gőzmozdonyokat: „Hatalmas fekete, megzabolázhatatlan lovak száguldanak majd erre, melyek tüzet és füstöt hánynak és utakat rajzolnak keresztül a völgyeken.”

Megjósolta a culloden-i csatát is, melyben a skót „hegylakók” a vesztes felet, a Stuart családból származó, Károly Edward herceget támogatták: „Sivár vadon lesz és a legjobbak vére öntözi majd a Felföldet. Boldog vagyok, hogy nem fogom megélni azt a pillanatot, és nem látom majd a napot, amikor a fejek a hangára hullnak.”

Egyik gyakran idézet mondása a felföld erőszakos kiürítését vetítette előre. A távoli városokban élő klánfőnökök, a nagyobb haszon reményében elűzték földjeikről a bérlőket, mert jövedelmezőbb volt, ha ott birkákat legeltettek, mintha megművelték volna.

Az embereket, gyakran fegyverrel, hajókra terelték és a távoli Ausztráliában vagy Kanadában telepítették le őket. „A Felföld népe annyira el fog puhulni, hogy egy birkahadsereg elől elfut, és otthagyja szülőföldjét.”

Komor Kenneth próféciái még napjainkban is hatnak. Strathpeffer városában áll egy kőszikla, melyről azt jósolta, hogy „ha háromszor eldől, akkor a Loch Ussie melletti kisvárost elönti az áradat”. Miután a szikla már kétszer eldőlt, a helybeliek, – biztos, ami biztos – beton alapba ágyazták a hatalmas követ.

Bojtor Iván

III. évf. 2. szám

5

COMITATUS FOLYÓIRAT

CIKK

III. évf. 2. szám

6

Kiadója. Bp. 1993. 178-179.) Egzisztenciális létbizonytalanságunk tehát arra sarkallja korunk gondolkodó emberét, hogy fölülbírálja régi, megkövesedett világfelfogását, átértékelje kapcsolatát a Természettel, tisztázza viszonyát önmagával, embertársaival és Istennel, valamint választ találjon arra az ősi és egyetemes kérdésre, hogy mi a helye, mi a személyes sorsa a Világegyetemben, vagyis közvetetten mi végre született az emberi Létre.

1.

▌Muhel Gábor

VILÁGKÉPEK ÜTKÖZÉSE HIT ÉS TUDOMÁNY A 21. SZÁZADBAN

„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő.”

(Zsid. 11:3) Napjainkban kikerülhetetlenül szembesülünk a ténnyel, hogy a 21. század embere történelme során önmaga és környezete viszonyát illetően eddig sohanem tapasztalt nehézségekkel, ellentmondásokkal kénytelen farkasszemet nézni. A túlnépesedés, a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a természeti katasztrófák, a növekvő víz- és élelmiszerhiány, a fosszilis energiahordozók drasztikus csökkenése és a környezetszennyezés valódi és gyakorlatias megoldásokat követelnek. Nem feledkezhetünk el azonban arról a világnézeti vákuumról sem, amely közvetve számos pszichoszomatikus betegség okozója, s amely egyfajta sajátos kozmikus metafizikai világhiányként is értelmezhető. Frankl rámutatott, hogy az egzisztenciális vákuum tünetei úgy kezdődnek, hogy jellemzővé válik az időleges létérzés, az improvizált életstratégia, a fatalikus beállítottság, a „lesz, ahogy lesz”, majd a „minden mindegy” életérzés. Az élet értelmetlenségének képzete olykor fellobbanó indulatokban, máskor a valóságtól való menekülés, félelem és szorongás formájában nyilvánul meg, ami gyakran fokozódó szellemi fáradsággal, csömörérzéssel, elfásultsággal jár együtt.

Végül a semmi (a nihil) válik uralkodóvá. (Ld. GYÖKÖSSYENDRE:Életápolás. Vallásés családlélektani esszék és tanulmányok. A magyarországi Református Egyház Kálvin János

Számos kórtünet mutatja, hogy soha eddig nem látott és ki nem mondott vágy munkál a civilizáció emberének lelkében, amit a metafizikai hagyomány jegyében kutató és/vagy alkotó ember joggal nevezhet világhiánynak. Miben áll hát lényege?

Honnan ered? Mit tehetünk kitöltése érdekében? A világhiány lényege – mint az előbb utaltunk rá – a szeretet- és istenhiány. Minden kor, mely az isteni elvektől leszakadt, rongált. Jó tünete ennek a manapság tapasztalható boldogtalanság-érzés, mely a Lét ellen elkövetett korrupció következménye.

Optimális esetben az ember belső világa a külső Anyatermészettel szeretetteljes és nem mostoha viszonyt ápol. Ha ez a kötelék sérül vagy zavart szenved, a következmények szociális formában is jelentkeznek. Nehezen lehet elgondolni ugyanis, hogy miképpen lehet egy társadalom egészséges, amelynek tagjai (többségében, ha nem is összességében) alapvetően boldogtalanok s életminőség, értékrend szempontjából nincsenek az univerzális törvényekkel összhangban, harmóniában.

Amennyiben visszanyerjük és újjászervezzük önazonosságunkat (következésképp életünket normális mederbe tereljük), fokozatosan képesek lehetünk felépíteni olyan közösségeket és e közösségekből egy társadalmat, melyet valódi, szakrális és egyetemes törvények irányítanak. Földi létünk olyan elvek szerint kell, hogy szerveződjön élő és öntevékeny szervezetté, amely egy mára elfeledettnek hitt és az emberi lélek kollektív tudatalattijába süllyedt természetes világrendre épül és azzal bensőséges viszonyban áll. Ma már tudjuk, hogy civilizációnk értékválságának elsődleges oka nem kizárólagosan a külvilágban keresendő, hanem az emberi természet belső diszharmóniájában, testilelki és szellemi egészségének zavarában, illetve e tényezők anyagi leképződésében, kivetülésében. Az ember rendeltetése elsődlegesen abban áll, hogy meglelje helyét a világegészben és teljes értékű, boldog életet éljen. Az ember eredendően arra született, hogy életét benső indíttatása szerint

COMITATUS FOLYÓIRAT

CIKK tudatosan élje, sorsát beteljesítse és képességeit szárba szökkentse, kibontakoztassa. Ezért sem egyéni, sem társadalmi értelemben nem tekinthető természetesnek és egészségesnek, hogy a teljes élet lehetősége a fokozódó létbizonytalanság homályába vész, elveszíti átfogó távlatait, mivel nem áll mögötte egy stabil és holisztikus világnézet, amely a mindennapok állandó lelki bázisa, szellemi forrása lehet. Grandpierre Attila nagy sikerű munkájában ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Ha a Természetet nem teljes értékén kezeljük, beleértve élő mivoltát és szellemi irányultságát, ezzel saját lételemünket fosztjuk meg életadó képességei jelentős részétől. Lételemünk megcsonkítása életünk épségét, egészségét fenyegeti. […] Ha pedig a végső kiváltó ok a Természet anyagi szemlélete, élettelennek tekintése, leigázása, lealacsonyítása, gondolkodás és együttérzés nélküli kirablása, megszentségtelenítése, méltóságtól megfosztása, akkor gyakorlatias, célravezető módon Természet-felfogásunkat és ezen alapuló közösségi életünket, szellemi-gazdasági életünket kell megváltoztatnunk, belső elvárások alapján és új jogrendszer segítségével.”

(In. GRANDPIERRE ATTILA: Az élő Világegyetem könyve. Válasz. Bp. 2002.

226-227.)

2.

Jaspers szerint „a világképek részleges megismerését nyújtják a világnak; ezeket hamisan általános világlétté abszolutizálták. Az alapvető kutatási eszmék különbözősége különös perspektívákat tár fel. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem válik képpé. A »tudományos világkép«, amelyet szembeállítanak a mitikussal, maga is mindenkor új mitikus világkép, csak tudományos eszközökkel, és szűkös, mitikus tartalommal rendelkezik.”

(In. AZ EGZISZTENCIALIZMUS. (A bev. Tanulmányt írta, a szövegeket vál.: Köpeczi Béla.) Gondolat. Bp. 1984.

133.) Ebből is látszik, hogy a világ működésének egyoldalú, pusztán anyagi síkon történő levezetése több sebből vérzik, a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus hasonló módon lett vallássá a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum. Más szavakkal: a harmadik évezred elejére újra explicitté lett világnézeti válság fokozatosan alakult át olyan szakrális alapot nélkülöző ismeretelméleti világnézetté, melyhez hasonlót az ókor óta nem tapasztalt az európai civilizáció. A Hit Éve kapcsán így nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy annak a

III. évf. 2. szám

7

paradoxonnak, melynek értelmében a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát túlhangsúlyozta, s a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömeggé, termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak.

Először is, a morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek.

Másodszor, kérdésessé vált magára a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert önazonosság-tudatától megfosztották.

A posztkapitalista Falanszter-felfogás a formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt, s ő maga – Szabó Lajos és Tábor Béla szavaival élve – szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, s az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében felmentette mindennemű felelősségtől önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”, hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám az erődítmény felépítéséhez végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek.

Többnyire ez magyarázza, hogy a boldogságvágy és az istenalakú szeretethiány külsőségekben történő keresése az anyagi javak, a külsőségek hajszolásában, a birtoklásvágyban és más pótcselekvésekben manifesztálódnak, noha – mondja Böjte Csaba – „a bölcs azok iránt az örömök iránt nyújtja ki a kezét, amelyeket Isten felkínál.” (= Képmás, 2012/12. sz.

10.) Sajnos azonban e helyett a problémán egyre többen önpusztítással vagy modern és lélekidegen sztahanovizmussal próbálnak segíteni.

Hamvas Béla írja, hogy „az őskorban [...] az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el és a kettőt nem látták külön; amikor a

CIKK természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé.” (In.HAMVAS BÉLA: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya.Magvető.

Bp. 1988. 185.) Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a spirituális bázisáról leszakadt anyagközpontú ökonómiai felfogás következményei ma már kikerülhetetlen ökológiai veszélyforrásokká is váltak és globális ökoszisztémánkra, valamint testi-lelki egészségünkre egyaránt ártalmasak. Érdemes megfontolnunk ezért Müller Péter szavait, aki világlátásunk kozmikus egyensúlyának felborulását abban látja, hogy „az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk.”

(In. MÜLLER PÉTER: Lomb és gyökér. Édesvíz. Bp. 1993. 191.) Nem lenne talán célszerűbb meggondolni, de legalább megismerni egy több ezer éves, lényegénél fogva tértől és időtől független, de azonos tőről fakadó, a Természetet, a Mindenséget, a Világegyetemet Istenhez hasonlatosan tisztelő hagyományos és univerzális szemléletmódot, különösen akkor, ha a modern tudomány is sorra igazolja ezen ősi tudás hitelességét? Annál is inkább, mivel „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó Természet szó jelentése átfogó értelemben a Teremtés Egészére, az élő Világegyetemre és a Mindenségre (vagyis Istenre) vonatkozik, melyen kívül – per definitionem – nem lehet semmiféle létező. A metafizikai hagyomány tehát egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. Ily módon az otthontalanság helyévé tett világkép helyére egy olyan természetes és átfogó világfelfogás kerül, melyben semmi sem történik ok nélkül és mindennek értelmes, távlatos célja van. Véleményünk szerint egy ilyen világképben valóban érdemes hinni és bízni. Annál is inkább, mivel a világnézetünkben történő változás (pontosabban: világlátásunk szakrális alapokra helyezése) a gyakorlatban is nagyobb eredményre vezethet, mint az utólagos mentőövkeresés. Egyáltalán nem érdektelen tehát, hogy miképpen gondolkodunk önmagunkról, mennyire bensőséges kapcsolatot ápolunk önvalónkkal és az élő Természettel. Életünk értelmének tisztázása, valós

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

8

alapra helyezése így áttételesen a gyakorlatban is támogathat minket egy élhetőbb, boldogabb egyéni és közösségi élet megteremtésében.

3. „Ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. (In. Uő: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. 2003.

11.) Amennyiben az egyén spirituális bázisáról leszakad és autoritását elveszíti, akkor rendszerint két lehetőség kínálkozik: vagy önmagába fordul, vagy a társadalomban igyekszik megtalálni szellemi, érzelmi és fizikai biztonságérzetét. Fontos tudatosítanunk, hogy egyéni életünk csak akkor lehet igazán beteljesült, ha kiteljesedésünk, önmegvalósításunk nem ütközik nap mint nap mesterséges akadályokba, nem gátolják, fogják le olyan béklyók, melyek alkalmatlanok arra, hogy az egyén és a közösség érdekeit ki- és megszolgálják. Hiba lenne nem észrevenni, hogy a metafizikai tudás, a személyes hit és az ún. anyagtudományok kutatási eredményeinek egyesítési szándéka az utóbbi évtizedekben reneszánszát éli. Amint arra Természet és világnézet a harmadik évezred elején (1-6. rész) című cikksorozatunkban is rámutattunk, igény mutatkozik egy olyan világlátás kialakítására, amely tényleges magyarázatot képes adni a Gauguin festményének címében is ott rejlő ősi kérdésre: honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? E kérdésre Kant úgy felelt, hogy a világban lévő célirányosság feltételezett érzékfeletti okára vonatkozóan nem lehet semmiféle tapasztalatunk, így fogalmat sem alkothatunk róla, hiszen ahhoz, hogy a természet értelmes okáról és rendeltetéséről fogalmat alkothassunk, a természet egészének célját is ismernünk kellene. Mindazonáltal nem feltétlenül szükséges ismernünk az egész teremtés célját: a világ egységes rendje, a kozmikus törvények univerzális és következetes működésének megismerése elegendő alap egyetlen rendezőre következtetni. Figyelemre méltó azonban, hogy a háttéri tapasztalatban valamiképpen mégis tudunk Istenről mint a világ végső okáról, így fogalmat is alkothatunk róla. „Szerencsére a nemzetközi tudományos világ kiválóságai közül egyre többen adnak hangot annak a személyes és szaktudományosan igen jól alátámasztható meggyőződésüknek, hogy a teremtett világ, ha úgy tetszik, az Intelligens Teremtő szupernaturális alternatívája teljesen konzisztens világmagyarázatra ad módot és harmonikus határfelületet kínál a

CIKK tudomány felé.” (In. TÓTH TIBOR: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 39.) Már a múlt században – kiváltképp Teilhard de Chardin, Karl Rahner, Lonergan, illetve Schoonenberg munkássága nyomán – körvonalazódni kezdtek az általános evolúciótanból vett istenérv körvonalai. Ez az érv az Aquinói Szent Tamás által felvázolt érvelés kiegészítése, amennyiben a belső és hierarchikus célirányosságot nem a statikus világkép, hanem egy organikus és dinamikus kozmológia alapján vizsgálja.

Ez az eljárás Spinoza Istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Tehát „az isteni irányítás nem közvetlen beavatkozással, hanem a természeti létezők közvetítésével valósul meg, és nem visz kényszert az események természetes láncolatába.” (In.TURAY ALFRÉD:Istent kereső filozófusok. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Bp. 1990. 92.) Tény, hogy az evangéliumi tanításokon alapuló és a tiszta szellemi hagyományból eredő „világképnek az érvényességéhez nincs feltétlen szükség az én hitemre, belátásomra vagy meggyőződésemre, hiszen Isten, ez az intelligens és szeretetteljes Erőforrás akkor is létezik és akkor is minden élet forrása, ha nem hiszem el, vagy nem ismerem fel. De ha felismerem, akkor az Istenben való hit, ugyanúgy, mint az Isten tagadása, átminősül, és Isten-tudássá alakul.” (In. BALOGH BÉLA: A végső valóság. Bioenergetic Kft. Piliscsaba.2003. 138.)

Személyes szabadságom megengedi ugyan, hogy kételkedjem Isten létezésben, ám attól még nem szereztem minden kétséget kizáró bizonyosságot sem Isten létéről, sem nemlétéről. Hinni ugyanis elvileg szinte bármiben lehet, azonban ha a hitem nem alkot szerves egységet a tudással, akkor nem válhat belőle valódi bizonyosság. Más szavakkal: nem kíséri áldás működését és nem tükrözi az univerzális rendet. Az, hogy kizárólagosan kartéziánus logikára alapozott, és az empirikus megismerés módszertanával bővített világkép segítségével nem tudunk teljes bizonyossággal választ adni Isten létezésének, az élet értelmének céljára vonatkozó kérdéseinkre, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint e tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és metodikai korlátoltságára. A pozitivista és szkeptikus módszerből való kiábrándultságot követő közöny és apátia az ember tudatában és lelkivilágában maradandó károkat okozott. Az egyházi apparátussal tévesen összemosott hitéle fokozatosan elvesztette hitelét, s többé nem volt képes reális támaszt, biztos szellemi és lelki táplálékot nyújtani a kor követelményeihez alkalmazkodni kívánó hívők számára. A szeretet- és istenhiányon nyugvó

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

9

világhiány kitöltésének vágya tehát szükségszerűen tette várandóssá a dekonstrukciót, ami láthatóérezhető módon az újrateremtés igényével lép fel világnézetünk alapjait illetően. Ez az egyik lehetséges oka, hogy egyre többen kerülik meg az egyházat és önálló utakon próbálják megtalálni az Abszolútumot, s ez indokolja az egymást kiegészíteni próbáló alternatív világképek és felfogások népszerűségét és terjedését. Egyfajta sajátos profán istenkép kialakításának igényét érhetjük tetten ebben a folyamatban, ami kevésbé személyes reformációként, sokkal inkább egy igazi és hiteles, az ősi Forrást és a modern kinyilatkoztatást sem nélkülöző metafizikai vágyként értelmezendő.

4.

Az Istenről való tudás megszerzésére (a tudomány és a vallás egyesítésre) a történelem folyamán számos kísérlet történt. Platón Politeia című művében a filozófiai istentant a theosz és logosz szavakból teológiának nevezte és szembeállította a költők istentanával. Arisztotelész Metafizikájában a teológiai filozófiát az elméleti tudományok közé sorolta és megkülönböztette a mitikus istenábrázolásoktól. Az ész és a hit kettősségének ötvözésére a skolasztikus filozófia is kísérletet tett: a theosz (isten) + dikaiószion (igazolás) szavakból alkotott teodicea a filozófiának azt az ágát jelölte, amely az ész természetes fényében vizsgálja Isten létének és mibenlétének kérdését. (A megnevezés valójában Leibniztől ered, s Wolff tette elfogadottá.) Míg a filozófia minden ágával a világ átfogó értelmezésére törekszik a racionális logika segítségével, a teodicea a végső alap (Isten) feltárására és természetének megismerésére tesz kísérletet. Feladata tehát az Istenbe vetett hit és bizalom ésszerűségének igazolása. Mindazonáltal – írja Karl Rahner – „az Istenről való ismeret igazságát – hogy valaki minek s kinek tartja Istenét –, egyszersmind szeretetének rendje vagy éppen káosza hordozza. A dolog nem úgy áll, hogy az ember először is semleges módon megismeri Istent, majd pedig eltöpreng azon, vajon szeretettel vagy gyűlölettel viseltessék az eképpen megismert Isten iránt. […] Isten konkrét megismerését már mindig is eleve meghatározza az, amiként az ember a számára adott dolgokat szereti és értékeli. A metafizikai megismerés sohasem szemléli tárgyát annak tulajdon mivoltában – »színről színre«, hanem csak a szubjektum saját transzcendenciájából ismeri meg, az ember irányultságaiból. Ennélfogva az ilyen metafizikai megismerést – egyfelől – nem irányíthatja kellőképpen maga a tárgy és – másfelől –

CIKK ezért függ mindazon mozzanattól, mely transzcendencia konkrét módját és sajátosságát meghatározza.”

(In. KARL RAHNER: Az ige hallgatója. Vallásfilozófiai alapvetés. Gondolat Bp. 1991. 116-117.) Ebből is jól látszik, hogy az Istenről való bizonyossághoz (hit + tudás = pistis) szükség van a személyes szándékra (akaratra), tehát egy alapvetően nyitott szemléletmódra és magatartásformára.

E személyes hozzáállás fontosságát hangsúlyozza Henri Boulad is: „Hányan vagyunk, akik nem hiszünk önmagunkban! Nem is akarunk hinni és ráhárítjuk az egészet Istenre. [...] Aki önmagában nem hisz, az Istenben sem hisz. Mert az istenhitet nem lehet csak úgy a »levegőből« venni, egy valahol »általában« létező Istenbe vetett hitként. A valóságban Isten nem cselekszik nélkülem. És mivel Isten bennem van, ezért benne bízni annyi, mint ugyanakkor önmagunkban hinni.” (In. HENRI BOULAD: A teljes élet titka. Korda. Kecskemét. 1998.

11.) Vagyis: „Istenben élünk és mozgunk”, s ha zörget az Úr ajtónkon, mi döntjük el, hogy beengedjük-e, ám szükséges, hogy mi is keressük Őt. („Zörgessetek és megnyittatik néktek.”) Az egészséges hit önmagunkban tehát Istenbe vetett bizalom alapfeltétele. („Isten ott állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” – írja József Attila egyik kevésbé ismert szövegében.) Anyanyelvünk sem véletlenül mondja: aki hisz önmagában, annak egészséges önbizalma van. Ám a diszharmonikus önkép, a reális önismeret hiánya egyben az univerzális törvényekkel összhangban álló világnézet hiányára is vall. Azt, hogy a túlértékelt önkép, az egoizmus, az önhittség miképpen függ össze a világnézeti válság következtében realizálódó külvilági eseményekkel, jól példázza az emberiség történelme, illetve a két világégés. Madách Tragédiájának spirituális olvasatából szintén világosan kitűnik, hogy mi módon válhat a hit öncélú és destruktív rögeszmévé, vagy hogy hová vezet a Természettől, Istentől, a krisztusi hagyománytól eltávolodott és önvalójától megfosztott önző és korlátolt gondolkodás. Éppen ezért a keresztény hagyományőrzés sem merülhet ki formális rítusokban, hiszen az ortodox és konzervatív mintákból kibontakozó és az egységes, szakrális alapokat nélkülöző hit többé önmagában nem elegendő, hogy hozzásegítse az embert az Istenhez, a lét teljességéhez vezető útra való rátaláláshoz. Az Evangélium alapállásának megvalósítása először az egyén szintjén kezdődik, majd kis közösségek önszerveződésével folytatódik. Ha jól figyelünk, e folyamat már elkezdődött – az ószövetségi haragvó, hatalmat gyakorló istenkép helyébe az újszövetségi személyes Isten elgondolása lépett. Nem véletlen

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

10

tehát, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In.SZIGETI LAJOS SÁNDOR: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.)

E kérdés megválaszolásához tanítványi alázattal illik közelíteni. Ez az alázat azonban nem megalázkodást jelent, hanem olyan lelki és szellemi magatartást, amely a Lét alapállását, az ősi metafizikai hagyományt kívánja megismerni. Ehhez azonban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ahagyomány és tradíció kifejezéseket semmiképpen sem tanácsos felcserélnünk, hiszen a tradíció szokások, szabályok és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi Forrásból (Istentől) eredő spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi és hiteles metafizikája.

5. „Bármit kértek az imádságban, megkapjátok.” – olvassuk Máté Evangéliumában.

S a következőképpen ír József Attila Miben hisztek... című 1937-es versében: „Miben hisztek ti makacs égitestek, / hogy föllobogva / lángokkal egymásnak nem estek / csak kerülitek egymást óvakodva? // Szerelem tart-e, béke és igazság / titeket féken, / vagy pisla, hunyorgó ravaszság, / mely farkasszemet néz az ürességben?” Ám vajon tudjuk-e, mi is az a hit valójában, s miképpen lehet segítségünkre a keresztény hagyományban? „A hit a tudás egyik fajtája, tehát amit hiszek, azt tudom is” – jelenti ki Hegel egyik ifjúkori tanulmányában. Kirkegaard azonban arra jutott, hogy a hit nem tudás, hanem inkább akarat, mivel egyéni szándékot feltételez.

Vajon igaz a kijelentés, hogy amennyiben hiszek például Istenben, akkor tudom is a létezését?

Elfogadom-e a róla hallott információkat (az Igét) és elhiszem-e annak igazságát, amennyiben a hit hallásból és a Szentlélektől (fides ex auditu et Spirito Sancto) fakad? Rudolf Bultmann szerint ugyanis „csak az képes a szöveg kívánalmát meghallani, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat.” (In. RUDOLF BULTMANN: A hermeneutika problémája. Filozófiai hermeneutika. Bp. 1990. 110.)

Mindazonáltal az idők során a pneumatikus istenkép fokozatosan áttevődött a logoszra, nagyon is indokolt a kérdés, hogy miképpen szerezhetek bizonyosságot a hallott ismereteim igazságáról? Ez alapvetően függ a személyes hozzáállástól. „A bizonyosság vállalása ugyanis – írja Tóth Tibor –

CIKK döntés, s ennyiben lehet az akarathoz rendelni vagy hasonlítani. Ez így van többé-kevésbé a mindennapi életben is. Ezért azután a hit vagy meggyőződés sehonnan sem küszöbölhető ki, megelőzi a bizonyítást vagy cáfolatot is, és gyakorta rendíthetetlen vagy majdnem rendíthetetlen.” (In.TÓTH TIBOR: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004. 40-41.) Így lehetséges, hogy az ember tiszta énjére és a világegészre vonatkozó, a tárgyi ismeret hátterében húzódó a priori tudás nem más, mint transzcendentális tapasztalat. S ez az a pont, ahol az ész és a hit találkozik. Az ősi hagyomány szerint a hit rendkívüli hatóerővel bíró mentális eszköz, melyet fokozatosan tanulunk meg tudatosan használni. A folyamat úgy működik, hogy saját mentális teremtő képességünk megalkotja a kívánt eredmény gondolati képét, ami azután – amennyiben vágyunk nem mond ellent az univerzum alaptörvényeinek, illetve a Gondviselés akaratának (vö. providentia: előrelátás) – letranszformálódik, „testet ölt” az anyagi síkon. Tehát minél jobban tudjuk összpontosítani gondolatainkat a kívánt célra, minél koncentráltabban vagyunk képesek tartósan látni az eredményt „lelki szemeink előtt”, vagyis – fenomenológiai kifejezéssel élve – minél hatásosabban tudjuk intencionálni tudatunk az általunk képzeletben teremtett valóságdarabra, annál nagyobb eséllyel realizálódik a vágyunk. A gondolat teremtő ereje ugyanis közvetlen hatással van érzelemvilágunkra, ahonnan már csak egyetlen lépés a tettre ösztönző motiváció létrejötte. (A hiány is úgy válhat teremtő erővé, hogy kitöltése végett tudatos vagy tudatalatti mentális energiákat mozgósítunk, melyek végül fokozatosan leképződnek az ún. hétköznapi élet szintjére.) Tehát a hit ereje a koncentrált gondolat ereje, ami kialakítja a belső képet önmagunkról, életünkről, világképünkről.

Gyakori probléma azonban, hogy valamely tartósan negatív gondolati kép (s a köréjük épült érzelemvilág, felfogás és magatartásforma) tudat alatt működő kétely formájában akadályozhatja a tudatos mentális elképzelés megvalósulását, s ebben az esetben e látens és rejtett hit hiánya önmagunkban és sikereinkben – akár évszázadokon is átívelő – gátló tényezővé válhat.

Többek között ezért fontos hangsúlyozni a hit és a tudás egységének (mint bizonyosságnak) a fontosságát. A racionális ész szabályait követni próbáló nyugati elme azonban kételkedik a transzcendens és belső, intuitív tudás valóságosságában, s megpróbálja saját hatásterületén belül magyarázni a világ dolgait. Mindazonáltal a világról való tudásunk elsődleges tapasztalata nem feltétlenül racionális. A ráció mindenhatóságába vetett hit következtében tudásunk csupán „rész szerint való” lehet, pontosabban a valós gnózis

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

11

helyébe egy rögeszme, míg az igazi hit helyébe a vakhit és az önhittség lép. A tudatos hit ugyanis nem más, mint az összpontosított gondolat ereje, biztos tudás, megingathatatlan belső bizonyosság. „Valamiben hinni tehát annyi, mint gondolatban felépíteni, vagyis teremteni, aztán kitartani a gondolat mellett és kételyek nélkül teljes belső biztonsággal tudni, hogy a kívánt eredmény előbb-utóbb a fizikai világban is megjelenik.” (In. BALOGH BÉLA:i.m.

141.) Ez az a bizonyosságban megszilárdult hit, melynek hiányára Jézus is utalt, mikor Péter elindult felé a vízen, majd az erős szél láttán megijedt s merülés közben félelmében felkiáltott, hogy „Uram ments meg!”, melyre Jézus azt felelte, miután kinyújtotta felé a kezét és megfogta: „Te kishitű, miért kételkedtél?” (Máté 14:26-31) A kulturális emlékezet, a neveltetés, a környezet hatása – amint arra a modern tudomány is rámutatott – szinte észrevétlenül képes struktúrákat rögzíteni a tudatalattiban. Ám ha tudatalattink egy természetes, metafizikai hagyományra épülő világlátásra van hangolódva, akkor a vallás (ami valójában az Istennel való kapcsolat folytonosságát jelenti) a vallásos érzület ténylegesen is mindennapi életünk részévé válhat.

Az egzisztenciális vákuum, a létbizonytalanság, s az ebből fakadó kimondatlan félelem helyét átveszi az „Istenben élünk és mozgunk” tudatalatti meggyőződése, s hétköznapi tapasztalattá válhat a Gondviselésbe, az élet teljességébe, értelmébe és céltudatosságába vetett ősbizalom, melyet istenhitnek nevezünk. A világ és a természet valódi alaptermészetének megértése ezen a ponton alkot szerves egységet világnézetünkkel, melynek tisztázása által tudatos és érdemi lépéseket tehetünk az istenalakú hiány kitöltése, valamint életünk személyes beteljesülése felé. Egyáltalán nem közömbös tehát, hogy milyen szemléletmód áll gondolkodásunk hátterében. Más szavakkal: amennyiben harmóniában szeretnénk élni önmagunkkal, akkor mindenekelőtt saját hangunk kell, hogy legyen a Kozmosz éneke. Más szavakkal: a hit, remény és szeretet hármas egysége legyen bennünk az a megszentelt bizonyosság.

Napjainkra tehát egyre nagyobb az írástudók felelőssége és hite. Babits Mihály Üzenet és vallomás című 1932-ben írt esszéjének egyik részletével zárjuk írásunkat, melyben a következőképpen ír az írástudók felelősségről: „Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódítja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van.” (In. BABITS MIHÁLY: Esszék, tanulmányok II. Bp. 1978. 369.)

Muhel Gábor

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

12

▌Lasztóczi Petra

FRIEDRICH NIETZCHE: „A TÖRTÉNELEM HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL”

A történelem hasznáról és káráról a második Nietzsche négy Korszerűtlen elmélkedése közül, melyeket az Ecce homoban „egy-egy merényletnek” nevez, és ezt írja velük kapcsolatban: „Végeredményben Stendhal egy maximáját követtem… Stendhal azt tanácsolja párbajjal mutatkozzunk be egy társaságban. Nagyszerűen választottam meg ellenfelemet – az első német szabadszellemet!” Nietzsche ,,korszerűtlennek” minősíti vizsgálódását, mivel általa „a kor ellen, s ezzel a korra” kíván hatni. Pontosabban: szembefordul a kor uralkodó szemléletével, vagyis azzal az uralkodó koráramlattal, mely főleg a németek sajátja, és harcos hangvételben veszi célba a történelmi műveltséget, melyre kortársai oly büszkék. Nyitó mondata egy Goethétől vett idézet, melyben a tekintélyes német művész egyenesen gyűlöletesnek minősíti mindazt, ami csupán oktat, és nem hat a cselekvőképességre. Márpedig a történelem – legalábbis ahogyan a kor német történészei Nietzsche szerint művelik – életre keltés nélküli tanítás, amely nem szolgál az élet, a cselekvés számára hasznosítható ismeretekkel, hanem éppen ellenkezőleg hat. A „történelem hatalma” többé már nem a cselekvő egyéniségek hatalma, akik hosszú időre befolyásolják környezetüket és korukat, sokkal inkább valamiféle az egész emberiségen kívül álló folyamat feltételezése, amelynek csak passzív szemlélői lehetünk. Természetesen nem vitatja, hogy szűkségünk van történelemre[1], de nem engedhetjük, hogy megmérgezze, és puszta rezignációvá változtassa az életet. A közömbös adatok sokasága és az összefüggések erőltetése és túlbonyolítása, amelyek a Nietzsche által emlegetett történelem-értelmezés sajátosságai, azonban inkább ebbe az irányba mutatnak, mint valamiféle a lehetőségeinkhez mérten történetileg tudatos, előrelátó cselekvés feletti bábáskodás felé. Műve előszavában Nietzsche ezt a történeti érzéket „túlburjánzó erénynek” mondja, s műve küldetését abban határozza meg, hogy kora felismerje, beteg: „…mindannyian sorvasztó történelem-lázban szenvedünk, és legalább annyit fel kellene ismernünk, hogy szenvedünk tőle.”[2] Ugyanitt írja azt is, hogy hivatása, a klasszikafilológia útján, kivált „a görögök neveltjeként” jutott saját korával ellentétes tapasztalatokra. A pusztulást a személyiség gyengülésében látja, s erre műve lezárásában saját magát említi példaként: „magunkon hordjuk azoknak a szenvedéseknek a nyomait, amelyeket a történelem túlburjánzása zúdított az újabb kor emberére, s éppen ez az értekezés mutatja, nem kívánom magam elől sem elrejteni, kritikájának mértéktelenségével, emberiességének éretlenségével, gyakori átmenetével iróniából cinizmusba, büszkeségből szkepszisbe, a modern jellemet, a gyenge személyiség jellemét”[3]. A történelmet akkoriban még csak „két emberöltő” óta tekintették a filológiától és a filozófiától egyaránt elkülönült, önálló tudománynak, kritikája elsősorban ezért szükséges. Rá kell mutatni az egyes elkülönülő történelmi tények fölé emelkedő objektivitás lehetőségeire, vagy inkább lehetetlenségére, hogy a tanulmány beteljesítse küldetését egy eljövendő kor hasznára váló hatásban, melynek ez a magát későn szülöttnek tekintő korszak csupán előjátéka.

Vizsgálódása elején egy már-már költői hasonlat olvasható ember és állat között: miközben az emberben a tudás, az állatban „felejteni-tudás” képességét veszi észre, azt is megállapítja, hogy a két erő egyformán

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

13

nélkülözhetetlen eleme a létezésnek. Az összevetés szempontja tehát az idő tudatos érzékelésének képessége, mely azt embernek múlt, jelen és jövő, míg az állatnak csupán az állandó jelen megragadását teszi lehetővé.

Számunkra a szakadatlanul a múltba alámerülő most-ok megmaradnak rövidtávú retencióikban és másodlagos emlékezet formájában, ezáltal a jelen és azon keresztül a múlt is az ember individuális vagy az emberiség kollektív tudatában, ameddig csak ott jelen van, egy bizonyos értelemben örökké lesz. Pontosabban: a két érzék – a történeti és a történetietlen – az ember két (egymással ellentétes) létmódjának felel meg, amelyeket Nietzsche az embertörténeti és az állat történetietlen létezésének szembeállításával illusztrál. Az egyikre „a múlt nagy s mind nagyobb terhe nehezedik”, nyomasztó terhét az ember látszólag letagadhatja ugyan, de elfelejteni nem tudja; a másik a boldogság feltételét jelenti: „ami a boldogságot boldogsággá teszi: a felejteni-tudás”[4], melynek segítségével, ameddig tart a pillanat, történetietlenül érezzük, az az erő, amely képes a múlt fájó emlékeit a boldog felejtés állapotával ellensúlyozni. Nietzsche megállapítja, hogy „minden cselekvéshez felejtés is tartozik”[5], hiszen a történetietlenség az egyedüli közeg, amelyben „az élet képes önmaga nemzésére”[6], a tettre, mert a cselekvés csak annak a horizontnak a védelme alatt tud a világra jönni, amelyet a felejtés ködfellege von köréje. Nietzsche rámutat egy alapvető igazságra, amely első látásra megdöbbentőnek tűnik: ha az ember egyáltalán nem lenne képes történetietlenül létezni – mint az állat –, akkor egyáltalán élni sem volna képes. Ez a tétel magában foglalja azt is, hogy a történeti érzék túlburjánzása „minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, nép vagy kultúra”[7]. Az eddigiekből egyenesen következik Nietzsche vizsgálódásának alaptétele, fundamentuma: „A történeti és a történetietlen egyaránt szükséges valamely egyén, nép vagy kultúra egészégéhez”[8], más szóval ahhoz, hogyplasztikus ereje teljében legyen. Nietzsche a két erő egészséges egyensúlyi állapotát, kölcsönhatását, együttműködését nevezi plasztikus erőnek. „Minél erősebbek egy ember legbensőbb természetének gyökerei, annál többet fog a múltból is sajátjává tenni vagy sajátjává kényszeríteni; s ha elképzelnénk a leghatalmasabb és legrettentőbb természetet, ez arról volna felismerhető, hogy számára a történeti érzéknek egyáltalán nem lennének olyan határai, melyeken túl burjánozva és károsan hathatna: minden elmúltat, a sajátot és a legidegenebbet, magához és magába vonzaná, mintegy vérévé változtatná. Amit egy efféle természet nem igáz le, azt el tudja felejteni; már nincs is, a horizont zárt és egész, és semmi sem emlékeztethet rá, hogy rajta túl is lehetnek még emberek, szenvedélyek, tanítások, célok. S ez általános törvény: minden élőlény csak egy bizonyos horizonton belül lehet egészséges, erős, termékeny; ha képtelen horizontot vonni maga köré, s másfelől túl önző ahhoz, hogy idegenén belül a saját tekintetét kölcsönözze, bágyadtan vagy sietve sorvad a korai pusztulás felé”[9]. Ez a horizont például az állatoknál természettől fogva „szinte pontszerű”, tehát szükségképpen zárt, ezért nem szűnnek meg akarni és sóvárogni. Egy igazságos és művelt, de gyenge személyiségű ember azonban akár össze is roskadhat a jogosságok és igazságok nyomása alatt, amelyek hatására horizontjának határai állandóan változásban vannak.

Nietzsche rámutat arra, hogy a történeti szempontból nézve meghatározó események, cselekedetek, mint például egy nevezetes csata vagy forradalom, teljes mértékben történetietlen és tudatlan akarásokban és vágyakban gyökereznek. Életművében később a morállal teszi ugyanezt: felmutatja gyökereiben önmaga tagadását, amelyből létrejött, ahogy például a logika a logikátlanságból A vidám tudományban[10]. Goethét idézve azt mondja: a „cselekvő mindig lelkiismeretlen”, ebben kifejeződik a történelem mint rágódás a múlton, minden tett lehetséges következményeinek kimerítő elemzése, mely eltékozolja a cselekvő energiáját, és elbizonytalanítja tette helyességének megítélésében. Tulajdonképpen azt állítja, hogy a történeti érzék és műveltség tovább burjánzásától már egyáltalán nem is lehetne cselekedni. A vizsgálódás központi problémáját, a történeti érzék egyoldalú túlburjánzását, egyértelműen olyan betegségként fogja fel, amely „az élet plasztikus erejét támadja meg”. Egészséges állapotában ez az erő fogja egybe a felejteni-tudás képességét a történeti értékelés erejével, és bár az elsőt kell a fontosabbnak, eredetibbnek tekintenünk – mivel ez szolgáltatja a fundamentumot a cselekvés számára –, a második erő, amellyel „a múltat az élet éléséhez használjuk, és a már megtörténtet ismét történelemmé változtatjuk”[11], éppúgy nélkülözhetetlen az élet szempontjából, mint a történetietlenség képessége.

Nietzsche legfőképpen a német műveltséggel száll harcba. Az ókori görögök „történelmietlen”, és éppen ezért „életteli műveltségében” találja meg a követendő példát a kor embere számára. Nem véletlen, hogy több helyen párhuzamot von a modern és az antik görög világ között. Szerinte volt idő, amikor a görögökre hasonló veszély leselkedett, mint az, melyre ő próbálja meg felhívni kor- (és kivált honfi-)társai figyelmét: „tudniillik hogy belepusztulnak az idegennek és elmúltnak a gátszakadásába, a „történelembe”.[12] A hellén kultúra mégsem vált az egész Kelet „felhalmozódásává”, a görögök nem maradtak meg sokáig epigonoknak, későn szülötteknek saját korukban, mint az újkor németjei. A görög kultúrát az apollói parancs – „Ismerd meg

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

14

önmagad!” – mentette meg a pusztulástól: „megtanulták szervezni a káoszt” (a múlt káoszát), úgy hogy „a delphoi tanítást követve önmagukra, vagyis valódi szükségleteikre eszméltek vissza”[13]. E példázattal zárja művét, hiszen a görögöket követve tanulhatja meg a modern ember legjobban azt, amit a szerző kritikai vizsgálódása során a leginkább kifogásol kora szellemiségében. Kortársai büszke hivatása, örök rendeltetése utódnak lenni; meg sem kísérlik újrateremteni vagy meghaladni szentként tisztelt elődeik rájuk hagyott művét.

Nem mást tanulhatunk a görögöktől Nietzsche szerint, mint hinni önmagunkban, mégpedig annyira, hogy egyszer mi is képesek legyünk későn jöttekből elsőszülöttekké válni, ne maradjunk örökre a múlt örökösei.

Kant, aki ismeretelmélettel foglalkozó műveiben (A tiszta ész kritikája,Prolegomena) a metafizikát jövőbeni tudománynak tekinti, Dilthey véleménye szerint (A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban) történelemfilozófiai írásaiban a metafizika perspektívájából tekint a históriára (pl.Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből, Az emberi történelem feltehető kezdete). Ez talán még jobban áll Hegellel kapcsolatban, aki a világtörténelemből a magától elidegenedett – anyagi formát öltött – világszellem önmagához, önmagába visszatérését olvassa ki. A XIX. század második felére azonban gyökeresen megváltoztak az egyes filozófiai iskolákkal szemben támasztott plauzibilitási és posszibilitási elvárások. A század első felének komoly kérdése volt (Schelling és Hegel történelemfilozófiájában például), hogy miképpen egyeztethetők össze az antik görögrómai, pogány és az újkori keresztény történelmi hagyományok, értékek. Nietzsche, akárcsak késői, etikai vonatkozású írásaiban, már A történelem hasznáról és kárárólban is az antik princípiumok szupremáciáját hangsúlyozza. Tekintetbe véve, hogy az aktuális politika terén Nietzsche (hisz Russell megfogalmazásával élve „igazi könyvember”[14]) támadása kora történetszemlélete ellen inkább elméleti, s részben, ezzel összefüggésben gyakorlati indíttatású. A vizsgálódás a történelem mint tudás értékére, hasznosságára kérdez rá, nem a történelem szükségességét kérdőjelezi meg, hanem azt az akadémikus, tudálékos szemléletmódot, amivel kortársai fordulnak a történelem felé. A mű legfőbb tételét Nietzsche már az előszóban bevezeti: „szükségünk van a történelemre” – „az élethez és a tetthez van rá szükségünk”.[15] A történelemmel való foglalatoskodás túlzásbavitele azonban káros az életre nézve, mert nem az életet szolgálja, hanem az élettől való „kényelmes elfordulást”, ahelyett, hogy cselekvésre sarkalna, csak „a tudás kertjében tébláboló” fölösleges naplopását magasztosítja fel. Saját korára pillantva megretten attól, amit lát: felborult, zavarossá vált élet és történelem természetes kapcsolata, melyet az a szükséglet tartott életben, hogy minden embernek, minden népnek és kultúrának szüksége van a múltja bizonyos fokú ismeretére („hol mint monumentális, hol mint antikvárius, hol mint kritikai történelemismeretre”[16]) azért, hogy a jelenben éljen és a jövőben is élni tudjon. „A történelem tanulmányozásának mindhárom fajtája csakis egyetlen talajon és egyetlen éghajlat alatt van a helyén –mindenütt másutt pusztító gyomként burjánzik. Ha annak az embernek, aki nagyot akar teremteni egyáltalán szűksége van a múltra, akkor a monumentális történetszemlélet révén keríti hatalmába; aki ezzel szemben a megszokottban s a már mindig is tiszteltben akar kitartani, az antikvárius történészként ápolja a múltat; s csak az, akinek valamely jelenlegi ínség szorongatja keblét, s aki mindenáron le akarja vetni magáról a terhet, csak annak szükséglete a kritikai, vagyis az ítélő és megítélő történetszemlélet”[17]. Először összefoglalva az eddig említetteket újra kimondja tételeit, hogy „az életnek szüksége van a történelem szolgálatára”, és hogy „a történelem tanulmányozásának mértéktelensége kárt tesz az élőben”. A történetírás három alaptípusát a két tétel által kínálkozó szempontok szerint, hasznuk tisztességes elismerésével és káruk kérlelhetetlen kritikájával mutatja be.

A történelem monumentális szemlélete, a nagy eseményeket, egyéniségeket helyezi előtérbe, ezeket kívánja megörökíteni az utódoknak, hogy az eljövendő korok gyermekei számára megkísérelje kivetíteni belőlük azt, ami a társadalmat egyre előrébb hajtotta fejlődésében. A rezignáció elől a történelembe menekülő tudós képzeletében csatatereken, feldúlt, forrongó városokon, uralkodói udvarokon halad át célja felé, mely a boldogság elérése, sokszor nem is a saját magáé, hanem egy népé vagy az emberiségé. Ebben a tekintetben kétségkívül bármely kornak hasznára válik, ha és ameddig az életet segíti és szolgálja a történelemben fellelhető számos vitathatatlanul példaértékű mozzanat feltárásával és népszerűsítésével, hogy ezeknek a példáknak a segítségével bátorítson cselekedni. A monumentális, halhatatlan események és személyiségek általában mindenkor a halandó megszokás ellenállásával szembehelyezkedve, erőszakkal fejtették ki hatásukat, nemegyszer véres háborúk árán próbálva érvényt szerezni akaratuknak. A jelen számára ennek pozitív üzenete abban rejlik, „hogy a nagyság, ami egykor létezett, kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva talán egyszer ismét lehetséges lesz; bátrabban járja útját, mert immár a kétség, mely gyengébb óráiban meglepi, hogy nem a lehetetlent akarja-e, félre lett takarítva az útból”[18]. Ha a monumentális túlsúlyba kerül a másik kettő rovására, ez a múlt eltorzulásához vezet. A szemlélet szempontjából jelentéktelen egész korszakok merülnek feledésbe,

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

15

egyes felékesített események viszont természetellenesnek, csodaszerűnek tűnnek. A kiváltó okot kevésbé képesek megjeleníteni, mint magát a látható hatást, melyet monumentálisként törekednek kibontakoztatni, ezért a causa elsikkad, és a „magánvaló effektusok” gyűjteményéből nem egyformákat egymáshoz közelíteni, általánosítani és azonosítani irányuló igyekezet tölti be a helyét. „A monumentális történetírás az analógiával téveszt meg: csábító hasonlatossággal a bátrakat vakmerőségre, a lelkesülteket fanatizmusra indítja; s képzeljük csak ezt a fajta történelmet tehetséges egoisták és rajongó gonosztevők kezébe és elméjébe, nyomban birodalmak pusztulnak el, fejedelmeket gyilkolnak meg, háborúkat és forradalmakat robbantanak ki, s így gyarapíttatik ismét a „magánvaló” történeti „effektusok”, azaz az elegendő okot nélkülöző okozatok száma”[19]. Ha a XX. század történetét tekintjük, Nietzsche feltevésére maga a történelem válaszolt, ahogyan tragikus módon beigazolódott a Hajnalpírban megfogalmazott jóslata is: „Azok közé a színjátékok közé, amelyekre a következő évszázad hív meg minket, tartozik a döntő fordulat az európai zsidók sorsában”[20].

Az antikvárius szemlélet tulajdonképpeni hasznát a közös történelemmel rendelkező közösségek egyben tartásában, röghöz kötésében látja. Veszélye, hogy minden, ami régi, múltbeli és látókörünkbe kerül automatikusan tiszteletreméltó, ami viszont nem hódol be a múltnak, az új és születőben lévő elutasításban és támadásban részesül. Láttuk, hogy az eddig felvázolt két történeti intenció éppen az élet szigorú szolgálatában, az életösztön uralma alatt tesz leginkább kárt saját magában, vagyis a történelemben. A kritikai látásmód megfelelő, erőteljes alkalmazása képes egyedül a múltat, ha szükséges szétzúzni és felváltani, hogy élni lehessen. „Minden múlt megérdemli, hogy elítéltessék – mert az emberi dolgok már csak ilyenek: mindig hatalmas adag bennük az emberi erőszak és gyengeség. Nem az igazságosság ül itt törvényt; még kevésbé a kegyelem hirdet itt ítéletet: hanem egyedül az élet, ez a sötét, nyugodni nem tudó, kielégíthetetlenül önmagát sóvárgó hatalom”[21].

Annyiban van szükségünk tehát a történelem ismeretére, amennyiben az az életet és a cselekvést szolgálja, vagyis „mindig az élet céljából, tehát mindig e cél uralma és legfőbb vezetése alatt”[22]. Mi szemlélők változtunk volna meg; vagy valóban élet és történelem viszonya (ami egykor még oly természetesnek és egyszerűnek tűnt) borult fel egészen? „A csillagállás valóban megváltozott”[23] egy hatalmas és felséges csillagzat feltűntétől: felragyog a tudomány csillagzata és azt a követelményt támasztja az életnek, hogy „a történelemnek tudománnyá kell lennie.” A tudás, a gondolkodás lett maga a cél a cselekvés, az átgondolt élet helyett. Az élet nem szab határt többé a történelemnek, „az egyetemes keletkezés és alakulástudományának”[24].

A történelem, ha tudománynak kell tekinteni, arra kényszeríti az embert, hogy szegüljön szembe saját természetével, mondjon le ösztöneiről, mert a múlt végtelen távlatokból, a történeti tudás kiapadhatatlan forrásokból szakad a modern emberre. Küszködik, ám mégsem képes átlátni ezt a soha véget nem érő színjátékot, mivel földi léte véges. A kritikai pozitivizmus képviseletében Nietzsche számára természetesen a kritikaitörténelemismeret a legfontosabb. Ötféle tekintetben látja kártékonynak és veszélyesnek „egy kor történelemmel való túltöltekezését” az életre nézve: 1.) Addig soha nem tapasztalt ellentétet szül az ember „külsője és belsője” között; az ellentét által káoszt okoz, és gyengíti a személyiséget. 2.) Ez a mértéktelenség olyannyira elvakítja szenvedőjét, hogy hatására egy kor végül addig a „képzelgésig” merészkedik, hogy „a legritkább erényt, az igazságosságot, minden más kornál teljesebben birtokolja.”[25] 3.) A modern kor népe csillapíthatatlan tudásszomja által űzve immár lenézi és elfojtja ösztöneit, és a tudást felsőbbrendűnek kiáltja ki. Ez a mértéktelenség egyformán gátolja a népet és az egyént „éretté válásában”, aki nem tehet mást, mint hogy megelégszik az érettség jelmezével – „művelt embernek álcázza magát, tudósnak, költőnek, politikusnak.” De belül, az álarc mögött, az ember „szinte merő absztraktummá”[26] alakult át – összezavarodik és (ideje korán) bizonytalanná válik, hitét veszti. (A későbbiek során azt is látni fogjuk, hogy miért áll érdekében a modern kornak, hogy az oktatás tudatos eszközével fojtsa el már csírájában az érett, erős szellemiséget.) 4.) Ebben a mértéktelenségben gyökerezik az a mindenkor terméketlen és káros hit, hogy „későn jöttek és epigonok vagyunk”. Ez implicit módon tartalmazza az új kor történeti műveltségének imperatívuszát: hivatásunk az, hogy utódok legyűnk – mintha csak a történelem megőrzése, nem pedig továbbalkotása lenne a cél. 5.) Végül a történelem túlburjánzása kerget egy kort az önirónia, majd a cinizmus veszélyes hangulatába, amitől elveszti életerejét, megbénítja cselekvőképességét.

Nietzsche művének vizsgálata során – a következőkben – az első pontba vázolt kortünetet, illetve a belőle kiolvasható megoldási alternatívákat tanulmányozom behatóbban. „A modern ember végül már irdatlan tudásköveket vonszol magában”, és lelke megroppan a vele szemben támasztott követelmények súlya alatt. Az új kor emberében végbement „szellemi történés” eltorzítja, végül majd teljesen megsemmisíti az egyéniséget, azáltal hogy elszakítja a valóságtól, amelyet egykor életnek neveztek: cselekvés helyett passzivitásra int. Nietzsche „a modern ember legsajátabb tulajdonságaként” írja le azt a

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

16

szakadékot, ami ennek a „történésnek” az eredményeképp „külsője és belsője” között keletkezett. Ilyen ellentétet nem ismertek a régiek – a nyomasztó ismeretfölöslegek tömegét feldolgozó tudományipar kora előtt.

Ezt az állapotot Nietzsche folytonos, rendezetlen harci helyzetként mutatja be, mely káoszt idéz elő az emberben, aki végül hozzászokik, és rezignáltan veszi tudomásul a történeti létezésért fizetett árat. „Az a tudás, amelyet éhség nélkül, sőt szükséglete ellenére, mérték nélkül vesz magába, nem hat már mint kifelé hajtó erő, átalakító tényező, hanem rejtve marad valamilyen kaotikus belvilágban, amit ez a bizonyos modern ember különös büszkeséggel mint az őt jellemző „bensőséget” emleget.”[27] Ám tartalom és forma efféle ellentéte egyetlen élőlénynél sem gondolható el, érvel Nietzsche, és ebből vezeti le kora betegségének legjellemzőbb tünetét: a modern műveltség látszat-műveltség, nem több, mint „egyfajta tudás a műveltségről”[28]. A kor emberét már nem ítélhetjük meg tettei, csak kizárólag belsője alapján, ami viszont szemünk elől rejtve marad, s amikor néha mégis „látható tettként a külvilágba lép”, kitűnik, hogy nem több üres sablonoknál, közömbös konvenciónál. A modern műveltség e kínos titkát – „hogy tudniillik nekünk moderneknek saját magunkból merítve nincsen semmink”[29] – Nietzsche egy szemléletes példán mutatja be. Ha egy mai ember valahogyan az ókori görögök közé keveredne, valószínűleg műveletleneknek találná őket. Ebből látszik, hogy csupaszon, az idegen korokból, népekből, vallásokból, művészetekből magunkba szívott ismereteink nélkül, mik vagyunk mi valójában. „Kóbor enciklopédiák” – „egy korunkba csöppent ógörög talán így szólítana bennünket.”[30] Amikor cselekvésen, valami nagy megalkotásán lenne a sor, inkább látszunk kísértetnek, mint embernek. A görögök műveltsége még akart és képes is volt kiforrott, erős egyéniségeket formálni neveltjeiből, ezzel szemben a modern kor, amelynek már nem áll érdekében erős, érett személyiséget létrehozni, műveltségét saját legfontosabb célja elérésére használja: arra, hogy „hasznosságra” idomítsa be vele szülötteit. A görögök számára a példamutató forma igénye lehetett inkább meghatározó fontosságú, erre a magunk részéről például PlutarkhoszPárhuzamos életrajzainak „történetszemléletéből” következtethetünk. Ezzel szemben a modern viszonyulás sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektet a nem egészen kikristályosodott formák mögötti tartalom előcsalogatására, általánosításokon és analógiákon keresztül. Abban a korban, amelyben „a történelmet jobban tisztelik az életnél”, sőt „diadalujjongásban törnek ki, hogy immár a tudomány kezd uralkodni az életen”[31], az élet értékét veszti, felszínessé válik, mert nem produktív többé, sem a jelen, sem a jövő szempontjából. A kor műveltségének szükségszerű és tudatosan kieszközölt hatása az egyéniség elpusztítása, és helyette gyenge, (a külső-belső ellentét következtében) meghasonlott személyiségekből álló egyforma, jól idomított tömeg kitermelése a munkaerőpiac számára.

Az objektivitás kritikája során, abból a tézisből indul ki, hogy a történelem soha nem válhat pl. a matematikához hasonló tiszta tudománnyá. Érdekes összehasonlítást tesz művészet és történelem között is, a művész és a történész tevékenységének, módszerének vizsgálatával. Az objektivitás mint a történész állapotára használt fogalom, amely alatt „a dolgokba való tökéletes belemerültséget”[32] gondolják el, ebben a formában nem állja meg a helyét. Összekeverik a tudóstól megkövetelt objektivitást a művész „legerőteljesebb és legöntevékenyebb teremtő pillanatával”, melynek „eredménye ugyan művészileg igaz, ám nem történetileg igaz festmény lesz.”[33] Az ember művészi ösztöne, nem pedig igazságösztöne nyilvánul meg abban a módban, ahogyan a múltat – a priori adott értelmező apparátusa segítségével – rendszerezi, és kordában tarja. A történelem objektivitása csak abban az esetben gondolható el, ha elismerjük, hogy objektivitásnak és igazságosságnak semmi köze sincs egymáshoz. Amennyiben a történelem képes műalkotássá válni, annyiban objektíve elgondolható, és annyiban képes csak építeni és megőrizni ösztöneinket, pusztításuk helyett. „Az ilyen hatásokban a történelem ellentéte a művészet”[34]: az egyik kiirtani, a másik fenntartani kívánja az illúziót, mely a vallás és a művészet lételeme. Ebből a szemszögből tekintve a művészi alkotó folyamat, amely egy előre felvázolt műalkotás valóságos megteremtését célozza – munkamódszerének működésében – rokon vonásokat mutat a történész analizáló tevékenységével.

A Hegel módjára értett történelem ellen, melyben a „világszellem”, „világfolyamat” fogalmak játszanak a kulcsszerepet, Eduard von HartmannTudattalan filozófiáját említi[35], melyben szerzője Hegel fogalmait felhasználva jut el paródiájában „a kor öniróniájáig”. A tény, hogy németföldön sokáig komolyan vették ezt a szöveget, vitáztak róla és próbálták értelmezni, megmutat valamit arról, milyen kevéssé van az adott embernek fogalma történelemről, tudományról, ha kritika nélkül elfogad egy ilyen a megfoghatatlanságtól szemlátomást alig értelmezhető hartmanni mondatot: „a személyiség teljes odaadását a világfolyamatnak, mégpedig annak célja, a világmegváltás érdekében”[36]. „Hogy az emberek közt mily kevéssé az ész s mennyire a véletlen uralkodik, mi sem mutatja jobban, mint az a majdnem törvényszerű aránytalanság, mely úgynevezett élethivatás és hivatástudat szemmel látható hiánya

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

17

között van: a szerencsés esetek oly kivételesek, mint a boldog házasságok, s ezeket sem az ész hozza létre. Az ember akkor választhivatást, amikor még nem képes választásra; nem ismeri a különböző foglalkozásokat, önmagát sem ismeri; aztán eltölti legtevékenyebb éveit ezen a pályán, minden gondolatát rá összpontosítja, tapasztalatot szerez; de mire a megértés magaslatára jut, már rendszerint késő valami újba kezdeni, hisz a bölcsességnek majd mindig végelgyengülés és petyhüdt izom volt a velejárója ezen a földön”[37]. A túlzásba vitt, pusztán tartalomnélküli és ráadásul rossz formába öntött történelem sulykolásának életellenes, romboló hatása, leginkább az ifjúságon mutatkozik meg[38]. Ha első ízben életre nevelnénk őket, és csak ezután történelmi műveltségre, a lehető legkorábban hasznosítható tudományos ember helyett valóban szabad, művel ember is válhatna belőlük. Ezzel szemben – mondja Nietzsche – még ennek a fennkölt történelmi műveltségnek is illúzióját tehetik magukévá, azaz valamiféle ismeretet, tudást a műveltségről, de egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan az ógörögök gondolkodtak a műveltségről. „A németnek nincsen kultúrája, mert neveltetése alapján nem is lehet”[39].

Lasztóczi Petra Bibliográfia: Forrás: Nietzsche, Friedrich A történelem hasznáról és káráról ford. Tatár György (Akadémiai Kiadó, 1989) Nietzsche, Friedrich Ifjúkori görög tárgyú írások ford. Molnár Anna (Európa Könyvkiadó, 2000) Nietzsche, Friedrich A vidám tudomány ford. Romhányi Török Gábor (Szukits könyvkiadó, 2003) Nietzsche, Friedrich Válogatott írásai ford. Szabó Ede (Gondolat, 1980) Nietzsche, Friedrich Ecce homo ford. Horváth Géza (Göncöl Kiadó, 2003) Felhasznált irodalom: Kiss Endre Friedrich Nietzsche filozófiája (Gondolat, 1993) Kiss Endre Friedrich Nietzsche evilági filozófiája (Gondolat Kiadó, 2005) Russell, Bertrand A nyugati filozófia története ford. Kovács Mihály (Göncöl Kiadó, 1996)

[1] „Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet a hétköznapi élet egy olyan társadalomban, ahol senki nem tud semmit a történelemről. A képzelet összezavarodik, hiszen egy társadalom csak saját történelmének ismertén keresztül ismerheti saját magát. Ahogy egy emlékek és önismeret nélküli ember gyökértelem ember, úgy egy emlékek (vagy még pontosabban emlékezet) és önismeret nélküli társadalom gyökértelen társadalom.” (Arthur Marwick: The Nature of History, 1970.)

[2] 28. o.

[3] 91.o.

[4] 30. o.

[5] 31. o.

[6] 32. o.

[7] 31. o.

[8] 32. o.

[9] 31-32.o.

[10] Nietzsche A vidám tudomány (111) 99.o.

[11] 33. o.

[12] 98. o.

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

18

[13] 98. o.

[14] Russell A nyugati filozófia története Nietzsche fejezete [15] 27. o.

[16] 47. o.

[17] 42.o.

[18] 39.o.

[19] 40-41.o.

[20] Nietzsche Válogatott írásai 107.o. (205) [21] 46.o.

[22] 47. o.

[23] 48. o.

[24] Uo. [25] 53. o.

[26] 55. o.

[27] 48-49. o.

[28] 49. o.

[29] Uo. [30] Uo. [31] 70. o.

[32] 62. o.

[33] 63. o.

[34] 68. o.

[35] 82.o.

[36] 84.o.

[37] Nietzsche Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című korszerűtlen elmélkedéshez (100), (Ifjúkori görög tárgyú írások 133.o.)

[38] 91.o.

[39] 94.o.

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

19

▌Kapolyi György

A KUSZASÁG ARCAI

A létezés fizikális gyakorlata kesze-kusza ügyek tömegéből áll. Hogyan is rendeződhetne valaha is ez a káosztömeg, melyet a jónak hitt, és önmagunkat is félreértő baromságaink, az önzés és bujtatott rosszindulat alkotnak, átszőve a győzelem élményének hiányával, – mert nem tudjuk legyőzni magunkat sem, hát még másokat.

Szép álmok víziója, rémálmoktól gyötört, az elégedetlenkedés félelemmel kevert groteszk koreográfiája, és a fülsértő muzsika kakofóniája kényszerít a táncra, téged, a lepusztult paprikajancsit, aki már azt sem tudod a kimerültségtől, hol is vagy. Csak rakosgatod ólomsúlyú lábaidat a ricsaj vélt ütemére, szögletesen rángatod karjaid, távolabbról marionettnek tűnsz, pedig még az sem vagy. Verejtéked tükrében látod torzult arcodat, nem szép, de nincs másik. Az a másik arcod e mögött van, és csak a lélek szemeivel látni. Egy falfehér, nyúzott, sovány arc, megtört tekintettel néz maga elé, csak néz, de nem lát, mert nincs is mit látni, és egyébként sem kíváncsi már semmire.

Még szól az ének, hamisan és kusza, értelmetlen szöveggel, alkalmazkodva a muzsika váratlan fordulataihoz, az üstdobok rapszodikus közbedörrenéseihez, a klarinét sikolyainak szaggatott szólójához. Csak a siketeknek élmény a látvány, őket nem tudja bántani a hangzavar. Csak néma csendben látják a táncoló bohócot, aláképzelve egy megfelelő zenét.

Sokat segít a képzelet, a képzelni tudás képessége. Mert egy elképzelt világban minden változtatható, az igazit csak meg lehet próbálni elviselni. Ez eleinte nagyon nehéz, aztán belejön a bohóc, idővel elfelejtve saját elképzeléseit, maradéktalanul feloldódva a valóság mocsarában.

Aztán már minden könnyűvé válik. Elsorvadnak az igények, eláraszt a nyúlós-fekete massza lávája, érzéketlenné és gondolatok nélkülivé zsugorodsz, eltűnik az idő. Már a zenét sem hallod. Egyre inkább a magad csendjébe temetkezel, kellemesen pihentető a nagy üresség, a béke elömlik benned, jótékonyan átjárva fáradt tagjaid. Csak állsz, lebegsz az öröknek vélt időben, mint egy bukott angyal, kitörlődik emlékezetedből minden, ami volt, és nem érdekel, mi lesz helyette. Csak te vagy, és az elképzelhetetlen végtelen. Te vagy az egyszemélyes világ, csak te, és senki más. Elszenderít a parttalan magány, kiürült értelmeddel ringat a semmi. A semminek nincsenek vágyai, indulatai, őszintén ölel át, nem tart igényt háládra. Meg sem értené.

Közelebb sodródsz a lényeghez, a kíméletlen és racionális igazsághoz, amit nem fogsz soha megérteni, és az sem téged. Mert az igazság nem azonos a valósággal, legfeljebb köze lehet hozzá, de hogy mikor, és mennyire, ezt sosem tudhatod. A dolgok saját logikával működnek, amit te kuszaságnak vélsz, de könnyen lehet, hogy éppen az a rend.

Mint vak világítótorony állsz a szirteden, körötted hullámzik az élet óceánja, viharok tépnek és jégeső ver, te

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

20

meg csak állsz és figyelsz, elmerengsz a folyton változó vízión, ami testetlenül körülvesz, nem tudni, hol kezdődik, és hol enyészik el. Látod magad a színpadképben foganni és elmúlni, majd feltámadni a semmiből, és elölről kezdeni az egészet, mindig ugyanazt és ugyanúgy.

Ez egy nagy körhinta, ha mozdulatlanul nézed, mindig eléd fordul ugyanaz a ló, meg hintó. Aztán a menet végén megáll az egész hinta, a benne ülők kiszállnak, újak foglalják el helyeiket, és indul az egész elölről. Te nem mozdulsz, és megjelenik ismét a már ismert ló és hintó, csak mások ülnek rajta, és mire megszoknád arcaikat, ismét lejár a menetidő, és jönnek az újak. Neked gyökereket eresztenek lábaid, tán öröktől fogva állsz ott, mert csak te vagy igazán, meg a körhinta, a többi tűnő vízió. Csak az örök változó változik, a színpad soha, és te hozzá tartozol. A nagy színpad, az életet adó deszkák, amik keveseknek adnak életet, mert beléjük épült a halál, ami az örök megújhodás elengedhetetlen lényege.

Ha nincs halál, élet sem tud lenni, mert értelmetlenné, feleslegessé válna a születés, anélkül meg nincs új, marad, ami van, az idővel elhasználódás és szétesés. Akkor van vége a világnak, kiürül a hinta, üresen forogva tűnik fel mindahányszor a már unalomig ismert ló és kocsi, minden üresen és holtan.

A körhinta persze forog tovább, nyekergő könyörgése csendes imaként keveredik az agyonunt zenéhez.

Szeretne már megállni, de nem teheti. Mint ahogy a bohócot sem engedik gyökerei, mozdulatlanságba kényszerítik, míg a hintát örök körforgásra. És szól, csak szól a zene, mindig ugyanaz, és már torzít a hangszóró, ordítva serceg az agyonjátszott hanglemez, de a dolgoknak működni kell, a lényeg csak ez. Ez egy ordenáré röhej, egy gátlástalan és érzések nélküli rossz szappanopera, egy bődületesen elcseszett operett, ami már a premier előtt megbukott. De ez az egyetlen meglévő darab, még felvonásközi szünetek sincsenek, és vagy ezt játsszák, vagy semmit, és a semminél talán ez is jobb.

Ez a monotónia szubjektíve változik, mert eleinte tetszik neked, aztán unni kezded, majd szenvedsz tőle, amit már drámai összeomlásod követ, tehát a mű az idő múlásával mindig mást és mást vált ki belőled, és nem a darab műfaji hovatartozása, hanem sokszínű, rád gyakorolt hatása a lényeg.

Neked mindegy, hogy egy drámán bőgsz vagy egy idétlen operetten, a kiváltódó lelki viharaid a fontosak, mert jogod van egy királydrámán röhögni, és egy szerelmes blődikén sírni. De ha sírsz, ha kacarászol, akkor is azt teszed, amit kell, mert senkit és semmit nem érdekel, hogy te mit szeretnél, mert te igazán nem is vagy, csak napos időben úgy hatsz, mintha lennél.

Ez a bohócok kálváriája, mert nem egy vidám és kellemes státusz, csak egy fájdalmas és szánalmas lét, aminek múlásáért nem jár semmiféle kártalanítás, mert a bohóc mindig le van szarva. Nincs apelláta és könyörület, és megértés, mert ha lenne, nem lehetne bohóc, márpedig csak az lehet, mert minden beosztás foglalt, és a bohóc örüljön annak, hogy lyuk van a seggén, ha ráül, nem is látni, és örüljön, hogy egyáltalán benne lehet a nagy színjátékban. Mert minden saját törvényei szerint működik, és a törvények mások és mások, és egyszerre működik minden, és sokfélesége miatt átkozottul kuszán.

A bohócnak ezt mind el kell viselnie, még el sem tud futni gyökerei miatt, ő a nagy megfigyelő, a néző, aki ha túléli az előadást, köteles a látottakat elmesélni az utókornak, hogy a történtek fennmaradjanak.

Súlyos egy hivatal, ezt nem önként jelentkezőkkel töltik be, mert ez egy karma, ami ha nem tetszik, akkor is van.

Jaj, Uram!

A kuszaság arcai szédítők és rettenetesek, szinte nem is lehet őket elviselni, csukott szemekkel is láthatók, mert valahol az agyban és lélekben fogannak és élnek. Összezavarnak, megvadítanak és tönkretesznek, hogy érezhesd – nem vagy senki, mert egy pojáca mindenkor pótolható, pusztulásával nemzeti kár nem történt. Még csak fel sem jegyzik távozásodat, mert fogyóanyag nem könyveltetik.

Ebben a szörnyű kuszaságban minden arcmást grimaszol, szemkápráztató, és a végsőkig fokozza a tehetetlenségtudatot.

Egyetlen remény, hogy egyszer elhalnak a rémes zenék, a zajok és az arcok beleolvadnak az ég kékjébe, és csak a lélekharang csengése úszik mindenfelé a csendes napsütésben, és akkor égig ér a béke, a nagy feloldozás fennkölt pillanata, ami többé nem engedi a vihart, csak a megszolgált pihenést.

Akkor a bohóc leveheti álarcát, parókáját és nagy cipőit, az arcáról lefolyó festék alatt megjelenik sápadt képe és holtfáradt tekintete, ami úgy felragyog a fényben, mint a gyémánt.

Kapolyi György

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

21

▌Kapolyi György

MEGSZÓLÍTTATTÁL A születés pillanatától, a halál utolsó percéig megszólíttatsz.

Fizikális, és mentális síkon, folyamatosan, és kikerülhetetlenül.

Ha érzékeled, nyomot hagy, ha nem veszed tudomásul, akkor is.

A megszólíttatott – testén és lelkén-nyomok jelzik az események számát.

Ezek a láthatatlan, és mégis létező hegek, egyre keményebbé, durvábbá teszik a felszínt, torzítanak és fájnak, ha időváltozás mutatkozik. „Megkérgesedik” az ember – szokták mondani. Minden megszólíttatásban van némi méreg, ami nem ürül sem testből, sem lélekből, idővel felhalmozódva deformál, és rombol. Nincs ellenszere. Hogy kit, és hányszor szólítottak, ezt ránézésből már lehet sejteni. Aki nem hallja a hangot, az a következményektől legalább nem szenved. De, aki meg is hallja, az végigélvezi a hang hosszantartó utórezgéseit.

Egy öreg embert már annyit szólítottak, hogy ettől ment tönkre, ettől öregedett meg. Mert a lelkiismeret és az emlékezés közösen sárba döngölik a kiválasztottat, számtalanszor végigéletik vele a történetet, és ha ebből sok van, elpusztít. A megszólíttatás tőlünk független. Ha akarjuk, ha nem, megtörténik. A nyilvántartás hibátlan, nincs remény, hogy elfelejtenek. Hiszen ha lehetséges lenne talán az örök élet gordiuszi csomója magától is kioldódna. De nem teszi, ne is gondolj rá! Elégedj meg a Damoklész kardjával, elég, ha annak lététől feszülsz.

Az ugyanolyan láthatatlan létező, mint a megszólíttatás. Ez a létezés, a vakon tapogatózás eklatáns példája. Az élet, a térdre esés, és felkászálódás tragikuma, amin lehet sírni és röhögni egyszerre, ami valójában a tökéletes tehetetlenség kiváltotta kétségbeesés izgalma. Csak bizonyos távolságból nézve élvezhető, mert groteszk látvány, amit ha tortadobálással fűszerezhetnénk, még tragikomédiának is elmenne. De mivel a létezés nem ünnep, tortáról nem lehet szó. Akkor miről lehet szó? Hát semmiről, csak ez azért nincs hirdetve, mert nem lenne jelentkező. Szereplők nélkül meg nincs társasjáték. Zsűri, és üres aréna?

Elképzelhetetlen. Így aztán megszületünk, elsősorban testileg gyarapszunk, elkövetjük számtalan baromságainkat néha ügyesek vagyunk, de az véletlen. Önámítunk és öncsodálunk, igyekszünk mások terhére bukdácsolni. Aztán hamar elszalad az idő, a tengernyi megszólíttatás összes nyomaival magunkon próbálunk talpon maradni.

Gyanítjuk, nem sikerülhet, mert még senkinek sem ment, ezért nyugtatgatjuk magunkat mennyországgal, és hasonló kellemességekkel.

Ezek a habköltemények a nemlétező tortán.

Nem mintha számítana is valamit, de mindig érdekelt volna, hogy ki az, aki megszólít. Még sosem volt bátorsága felfedni kilétét, vagy ami rosszabb, kutyába sem vesz minket. Ez ellen persze nincs mit tenni, meg nem is kell, mert ha az a valaki így, hát én is úgy. Nem fontos ismernünk egymást. Egy egészen biztos, mert Éva leszakította az almát, és eredendő bűnné avanzsált, ezért – hogy úgy mondjam – nem vagyok hajlandó elvinni a balhét. Én nem vállaltam értük kezességet, nem is ismertem őket, arról nem is szólva, hogy régen elévült ügyről van szó.

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

22

Ha a megszólító e miatt az ősrégi történet miatt engem akar büntetni, akkor egy krónikus bűnbakkeresőről van szó, aki fóbiás, és nem lehet eltévelyedéséről meggyőzni. Ez a szomorú tény nem aggasztana, ha nem lenne rólam is szó. De így… az engem érő büntetések sorozata méltatlan, és az erő politikája érvényesül, igazságnak álcázva. Hát ehhez nagyon nehéz jó képet vágnom, nem is megy.

Számtalan megszólíttatásom sem változtatott meggyőződésemen, ez az egyetlen meglévőségem, amit nem tudtak tőlem elvenni. Bár lehet, hogy tudták volna, csak azért nem vették el, mert ahogy én sem megyek vele semmire, úgy ők sem tudnának. Így aztán gyűlnek rajtam a megszólíttatás hegei, én már lassan ki sem látszom alóluk. Ó, ti megszólítottak! Most frappáns lenne valami bölcset és megnyugtatót mondanom, de minek? Amúgy sem jut ilyen eszembe, na meg úgysem értenétek. Nem szoktatok semmit megérteni. Na ez az a másik dolog, ami sosem változik.

Kapolyi György

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

23

▌Kapolyi György

TÖRTÉNELMI SZÉLSŐSÉGEK FUVOLÁRA ÉS LANTRA Nem vagyok egy tökéletes igric, egy Tinódi Lantos Sebestyén, bizony, be-beszorulnak az ujjaim a húrok közé – pengetés közben – időnként és esetenként, és akkor ordít a tömeg, hogy: –Lágyabb ének kell nekünk! Egy nagy lószart nektek kedves tömeg! Az egyik feletek eleve siket, a másik meg jószerivel hülye, nektek a szférák zenéje is csak egy nudli, az én falsaim is túl jók nektek. Bezony. Mert amikről itt pengetve megemlékezem, ezek az emberiség tüskés kísértetei, akik miazmás gőzökkel fejükben, vakon hittek a frász tudja miben, de csúfos végükig űzték az aljasságaikat. De van, aki megúszta, és úgy távozhatott az árnyékvilágból, mint más rendes ember. Ez csak azt illusztrálja, hogy a sorsnak is vannak tévedései, Ő sem tökéletes.

Ha elzengem a Spanyol Torquemada vérengzéseit, amit a Szent Inkvizíció nevében követett el, és rühes hamvait, egy Isten dicsőségére emelt katedrális szarkofágja rejti, hát, nem is mondtam sokat.

De voltak közöttük leleményes fickók is, például Fouche, aki egy remek ötlettől vezérelve, Lyonban összeláncoltatott harminc embert, és ágyúval rájuklövetett. Rá is ragasztották a “Lyoni tűzmester” előnevet. Na meg Vlad (Tepes) a Drakula, akinek mikor már szorult a hurok, Mátyás udvarában sündörgött bebocsátásért. Lenin…– aki nem Krupszkajától szerzett vérbaja miatt lett híres – fosta bölcs elméleteit, közben szabadidejében úgy küldött a halálba védtelen tömegeket, hogy csak na. A Romanovok lemészárlása is életműve koronadarabja. Elbűvölő… Aztán, ezt a Siklgrúbert, ezt a Hitlert – akit az oroszok Gitlernek mondanak, kikiáltották a legnagyobb gyilkosnak, aztán kisült, hogy a nagy Koba, a postarabló Sztálin, túltett rajta. Na, ezek a történelem apró meglepetései, még szerencse, hogy időnként felböffen az idő jó embereket is, de azokat le szokták lőni. Ha mindenkit meg akarnék énekelni, hát a Széchenyi Könyvtárat megtölthetném megzenésített szövegeimmel, de ehhez annyit kéne élnem, mint a Mózesnek, akinek viszont nem is volt lantja, és pechére minden utána történt, amit előre nem lehet, hogy megénekelni. Hű, az áldóját, ha belegondolok, csak úgy kavarog a fejemben a sok jeles férfiú, és nő emléke, akiket érdemes lenne megénekelnem, de a jóból is megárt a sok, hát még ebből. De, hogy egészen kicsibe milyen is az ember: Például jut eszembe, egyszer kaptunk egy kacsát, szerencsétlenségemre élőt. Nnna, le kellett mészárolni a szerencsétlent, de ki tegye? Én nem fogom a torkát nyiszatolni egy késsel, ez biztos. Kínomban, hogy ne szenvedjen, egy fatönkre hasaltattam, és szekercével lecsaptam a fejét. Nem tudom milyen volt sültnek, mert nem bírtam belőle enni.

Ezt, a brutális közjátékot, a kerítés túloldalán álló szomszédom iszonyodva nézte végig, egészen bele volt betegedve a látványba.

Napok múltán, egy nyulat szerzett, két hátsó lábánál fogva felkötötte a kertben kifeszített ruhaszárító kötelére, és a barátjával nagyokat röhögve, egy léccel, addig verte a szerencsétlent, míg nem távozott az élők sorából. Ő, biztos jó étvággyal megebédelte. Rengeteg emberben benne lappang a gyilkos ösztön, a szadista hajlam, de szerencsére, csak keveseknek adatik meg, hogy ki is éljék őket.

De az emberek nagyon furcsák. Észreveszik, és fel is ismerik kicsinek a sátánt, hümmögve fejüket csóválják, aztán hagyják akkorára nőni, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Mindig ugyan az a következmény, de nem tanul belőle senki.

Ecce Homo.

Kapolyi György

LEVÉL

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

24

▌Urbán-Szabó Béla

MARTFŰI LEVELEK ÉVZÁRÁS - ÉVKEZDÉS Kedves Barátom, átbuktunk az egyik évből a másikba. Ahogy telnek az évek, egyre sűrűbbnek tűnnek ezek az év végi számadások.

A minap jutott eszembe egy 2008-as beszélgetésünk a gazdasági válság kitörése kapcsán. Még te vetetted föl, lehet, hogy most lenne itt az alkalom, amikor a magyar politikai elitnek össze kellene fognia, fel kellene függesztenie a bokszmeccset.

Nem egészen értettem a fölvetésedet. A helyzet kétségtelenül megkívánta volna az összefogást. Az összefogás azonban nem egy ránk jellemző sajátosság.

Nem is lett az összefogásból semmi. Rajtad, rajtunk kívül nem is gondolt erre a lehetőségre senki. Ahogy ma sem, ma a kétharmad miatt nem. Ma a kérdés se vetődik föl, holott a helyzet valószínűleg szintén megkívánná.

Ma még a kormányzó pártokkal szembeni politikai erők sem tudnak összefogni. Pedig azt hihetnéd, hogy…

Egyre könnyebb így év végén, év elején számadást készíteni. Elég a politikusok különböző időbeni nyilatkozatait összehasonlítani, és mindezt összevetni a napi tapasztalatainkkal.

Hát a 2012-es év biztosan nem volt „az elrugaszkodás éve”!

A kormányzati kommunikáció szerint megszorítás sem volt, de tudjuk, hogy az egész év erről szólt, és a fél ország már padlót fogott, különösen a rokkant emberek. Ők biztosan.

Ez a kormány szociálisan nagyon nincs rendben. Még egyik kormánypárti politikus sem mutatott példát arra vonatkozólag, hogyan lehet megélni huszonegynehányezer forintból. Ez nem demagóg szöveg a részemről, szerintük ugyanis meglehet.

Aztán ez az év végi „Minek nevezzelek?” című operett. Nem tandíj, amit egyébként mindenki annak gondol, tud, érez. Ha tandíjnak mered nevezni, a kormánypárti politikusok fel vannak háborodva, hogy márpedig nem az. Ezek még tényleg elhiszik, hogy nem az, vagy bennünket néznek nagyon hülyének.

A politika nem tekinti partnernek a társadalmat. A gyerekeket sem lehet sokáig becsapni. Még a gyerek is hálás, ha komolyan veszik.

Kedves Barátom, az elmúlt időszakban minden átalakult körülöttünk. Csak épp a gazdaságban nem történt semmi, amitől nekünk jobb lehetne.

A nyolcvanas évek elején az államigazgatási reform keretében a járások megszűnésének indokairól azt tanultuk, hogy egyszerűsödik az államigazgatás. Egy színt kiesik, ezzel olcsóbb lesz, és közelebb kerül az ügyintézés az állampolgárokhoz.

Ma visszacsináljuk a járásokat. Természetesen mindezt a reformok keretében.

Nálunk bármit és annak az ellenkezőjét is el lehet adni reformként. Mintha tényleg minden a kommunikáción múlna.

Mintha visszafelé haladnánk az időben. Mintha megérkeztünk volna a hatvanas évekbe.

Ami ma nálunk történik, annak a konzervativizmushoz semmi köze, de még a jobboldalisághoz se nagyon. Nem tudom, minek nevezhetnénk, de biztosan egyiknek sem.

Azt már csak mellékesen kérdezem meg – már ki tudja, hanyadszor –, hogy hol az írástudók felelőssége?

Arra pedig szerinted ki tudna válaszolni, hogy egy dohányboltot miért kell majd nemzeti dohányboltnak nevezni?

Hogy erre még a templom toronyórája sem akad ki!

Egyébként meg bízzunk a jövőben!

Jobb híján. Üdvözöl barátod: Urbán-Szabó Béla

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

25

▌Szinay Balázs

SZEXTÁRSADALOM, AVAGY „AZ ELEMI TÉVEDÉS APOKRIF ÉS PERVERZ MÚZEUMA”

Gondolatok A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című könyv elé és mögé 1.

Széljegyzet: Rossz magyar vagyok. Én az egyént, a kiscsoportot, a közösséget kérem számon sorsának alakulásáért és nem a mindenkori hatalmi rendet, melyet ez előbbiek életük és körülményeik alakulásáért felelőssé tesznek, és melyet uralkodni engednek létük felett. Hozzáállásom, témához közelítésem így fordított és éppen ellentmond a társadalom többsége által képviseltnek, ennél fogva társadalomellenes, deviáns, legalábbis jelen viszonyok között, mivel az ősi kultúrák nézeteivel ellenben megegyezik.

Még tavaly lehetett olvasni a Metropol napilap hasábjain a családon belüli erőszak témaköréről. A parlament kevéssel ez után vitázott-e kérdés tekintetében, néhány politikusi megnyilatkozás heves, felháborodott visszhangot keltett a témát követő és e tekintetben megnyilatkozó érintettek körében, a különféle fórumokon többen felemelték hangjukat az elhangzottakkal szembehelyezkedve. A vita a családon belüli erőszak oki tényezőit és az ezekre adható, szükséges, kivitelezhető kormányzati, valamint általános emberi reakciót volt hivatott kikutatni.

A vitából kiindulva – és kellő alapossággal átgondolva a kérdést, egyébként is – világos, hogy a családon belüli erőszakért nem kizárólagosan a modern nő hagyományos női szerepekkel való szembehelyezkedése a felelős, ám a család ellen elkövetett, latens módon érvényre jutó erőszakra vonatkozóan nyilvánvalóan, egyfajta módon számon kérhető.

Herczog Mária szociológus szerint: „A családon belüli erőszak végzettségtől, társadalmi helyzettől függetlenül minden réteget érint. A karrierhez, végzettséghez annyiban lehet köze, ha a bántalmazó számára félelmetes, hogy egyenrangú a másik fél… a legszegényebb országok mellett ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nő és a férfi egyenrangú, és a gyermekvállalás nem toloncolja vissza a nőt a konyhába. Ahol egyenlő munkamegosztás van az apa és az anya közt, ahol napközbeni, hétvégi, iskola után ellátás és a családbarát munkavégzés feltétele is kialakult, ott születik sok gyerek.”

Ez a kijelentés sorozat, vagy inkább a vázolt tendencia nem számol több tízezer év emberi hagyományával (de legfőképp a modern piacgazdaság nemek számára állított „láthatatlan” csapdájával)!

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

26

A történelem folyamán ugyanis azok a társadalmi rendszerek működtek hosszútávon jól és stabilan, melyekben a férfi és nő egyenlő félként volt jelen, de nem a karrierépítés szempontjából, hanem hagyományos, ösztönös szerepeik ellátása által, kiegészítve egymást, lelki, spirituális és materiális kötelességeiket tekintve. Ettől eltérni csak súlyos történelmi következményekkel lehetett és lehet. Az emberiség története pedig nyomasztó, időről-időre kétségbe ejtőbb állapotokat mutató válságtörténet, melynek alakulása a férfi és a nő viszonyrendszerére alapul.

A pusztán a férfi szerepekért versengő férfi és nő párharca által működtetett társadalom fizikai, mentális és spirituális szinten bukásra ítéltetett – a két létrészre szakadt lélek nem tarthatja fenn létét harc által. Az ilyen a férfiakra természetellenes módon női szerepeket kényszerít, a női szerepkört pedig kilopja a világból, pótolhatatlan hiányt képezve ezzel.

Ahogy a nő a világ lelke, szülő és őrző anyja, úgy a férfi a világ teste és építményének tartóoszlopa. A nő természetes szerepei és lelki felelőssége elhagyásával a világot hagyja magára! A lélek nélkül, anya nélkül maradt világ pedig éppen olyan, mint amilyenben élünk! Nincs oltalmazója, nincs védőszentje.

2.

Látnunk kell, hol tartunk most! A modern társadalmi berendezkedés egyetlen, még érvényben lévő rendezőelve a pénz lett (Müller Péter). Az egyén viselkedésére – legyen akár nő, akár férfi – közvetett, vagy közvetlen módon a pénzvilág irányítóinak szándéka hat. Ebben a helyzetben hiszi azt, hogy önálló, szuverén individuum, aki saját akarata szerint cselekszik, noha viselkedését, tetteit, gondolkodásmódját valójában nem maga választja: beleszületik egy adott gazdasági érdek szerint vezérelt társadalmi közegbe, mely kitűnő alapossággal gondoskodik arról, hogy az érdekterületébe került egyént fel is nevelje a maga számára. Ebben a helyzetben a nő és férfi többé nem más, mint pusztán rendszerépítő elem, funkcióval bíró gazdasági eszköz.

Ahhoz, hogy ennek súlyát megértsük, és a jelen társadalmi berendezkedését átlássuk, fel kell vázolnunk a kialakult helyzet oki tényezőit: A XX. századi feminista mozgalmak, a női egyenjogúság kivívása nagy befolyással bíró pénzemberek egyszerű marketing fogása volt. A kifelé társadalmi megújulásnak tűnő, régi rendet leváltó világesemény valódi célja az új piaci szegmens, a „vérfrissített” fogyasztói bázis kialakítása volt, hiszen a nőket, mint frissen „kitermelt” vásárlói bázist a kereskedelem teremtette meg. A vevőkör frissítése által megjelenhettek a kifejezetten nőknek szánt, ezt a réteget kiszolgáló termékek, így a feminista mozgalmak anyagi támogatása az azt finanszírozó befektetőknek jövedelmező, óriási hasznot hozó vállalkozásnak bizonyult.

Jelentős társadalmi előrelépést hosszútávon azonban nem eredményezett, sőt, inkább a visszaesést, a családok felbomlását, az individualizmus térnyerését segítette elő. (Ez a megállapítás az egyes történelmi korokat és társadalmi folyamatokat végigkövetve kielégítően leellenőrizhető, lásd.: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába.) Az idő, mint tényező e helyzetet csak fokozta.

A jelen társadalmi valóságára is igaz, hogy a felnövekvő generációk tagjai generációról-generációra egyre kevésbé ismerik és alkalmazzák a férfi és női szerepmodellek hagyományos szerepköreit, a család, mint társadalmi egység értékét elvetik. Nem alakítanak ki tartós és monogámiára ösztönző kapcsolatokat, nem vállalnak gyermeket, nem értenek a házi és háztáji feladatokhoz. Nemtelenek, szinglik, egyenpolgárok, akik karriert építenek és szolgáltatásokért fizetnek. Kereskedők. Élet- és sorskufárok, irányított fogyasztók.

3.

E gondolatsort fűzi tovább Szatmári Jenő István (vagy jelen esetben J.I. Sathmarajana), aki A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című kötetében a fentieket a jelenre és elsősorban a magyar viszonyokra alkalmazva fejti ki a jelenség szociológiai, erkölcsi és biológiai vonatkozásait. Mint a szerző más munkái esetében is sokszor, lehet, hogy itt is az alcím a beszédesebb: Férfi-nő viszony a pénzuralom árnyékában – jelezve a minden körülmények között érvényes meghatározottságot.

Miből indul ki ez a könyv? Röviden: BAJ VAN! A férfival? A nővel? A könyv tanulsága szerint valahol mindkettővel. De mielőtt értekeznénk a kötetről, érdemes a hátlapon található szerzői útmutatást előrebocsátani: „Könyvünk alcímét kéretik komolyan venni! Nők ne olvassák el! Mert többségük nagyon föl lesz háborodva! Hiszen a könyv szerzője amellett, hogy a nőkért, az ő érdekükben ír, nagyon sok női praktikát, színészkedést, megjátszást leleplez, igen goromba, szókimondó módon. És ezt egy nő sem szereti, hiszen a rejtélyesség, a színjátszás az egyik legfontosabb fegyverük a nemek örök

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

27

háborújában. Feminista értelmiségi hölgyek pedig kifejezetten háborút fognak indítani a szerző fölkutatására, megbüntetésére, mert az már mégiscsak túlzás, ha valaki úgy védi a nőket, hogy közben a férfiaknak is jogot követel: a szexuális rabság helyett az őszinte partnerség jogát! Itt és most, Magyarországon, a XXI. század elején. Lehet, hogy a szigorúan vallásos emberek is neheztelni fognak a könyvért, mert olyasvalamiről ír szokatlanul őszintén, a szexről, a gyönyörről, ami szerintük sérti a tízparancsolatot… …Megnyugtatásul: nem nekik íródott mindez. Nem kell elolvasniuk. Viszont sok millió férfi számára igen hasznos »kézikönyv« lehet.”

Nos, miről is szól ez a könyv? Röviden a felső tízezer néhány szerencsés helyzetű, a gazdasági életben befolyásos szereppel bíró tagjának nők számára állított gazdasági kelepcéjéről, melynek következtében a nőtársadalom – tisztán szociológiai megalapozhatósággal – direkt vagy latens prostitúcióra kényszerül, rákényszerítve a férfitársadalom nagyrészét az ezzel járó következmények elviselésére. Mögöttes (hozzátéve, hogy a modern kultúrában elfogadható indokként ezt hozhatjuk fel) okként a biológiai meghatározottság érhető tettem.

A „történet” alapjai a család vonatkozásában: a gazdasági előrejutásában és így életesélyeiben ellehetetlenített nő anyagi gondoskodásra szorul. Mivel fiatal éveiben élni, szórakozni akar és az ehhez szükséges anyagi feltételeket önmaga megteremteni képtelen, a felső tízezer tagjaiból igyekszik magának párt választani, aki által biztonságérzetét és igényeit ki tudja elégíteni. Ez a szintén csupán kalandra, szórakozásra vágyó vagyonos réteg tagjai számára kifizetődő befektetés. De ugyanez a kaszt házasodni bizony nem akar, megunt játékszereit pedig fiatalabbra cseréli. Így a nőnek lassacskán új „fedezeti forrás” után kell néznie és legfőképpen a középkategóriás „ideális férjelölt” szekcióból. Ha jól választ, olyan férfit talál maga mellé, aki nem hagyja el, van elegendő jövedelme ahhoz, hogy a nőnek kényelmes, problémamentes életet biztosítson, ugyanakkor munkája miatt keveset van otthon, lehetőleg nem vágyik gyerekre és egyébként sincsenek nagy igényei, de legfőképpen elfogadja, hogy mindez az „ideális férj”-től elvárható erkölcsi kötelessége. Cserébe a nő hajlandó esetleg neki gyerekeket szülni, kérve vagy kéretlenül nemi életet élni, megházasodni és 2-3 évig kitartani mellette, a válást követően pedig a vagyonelosztásból kivenni a részét. E tartós befektetés után aztán a nő vagy a szingliéletet választja, vagy újabb partnerkapcsolatokba ugrik. Röviden tehát ez a viselkedési modell vázolható a hölgyek oldaláról a gazdaságilag „partiképes” férfiak szekciójára vonatkoztatva, megalapozva ezzel a családi élet ma ismeretes viszonyait.

Igen, ám, de mi érvényes a férfitársadalom fennmaradó, annak többségét képező halmazára, melyet a nők a fentiek okán elutasítanak, figyelmen kívül hagynak? Hogy a szerzőt idézzük: „A többi srác hiába okos, hiába tehetséges, hiába játszik jól hangszeren, ír szép verseket vagy jó sporotló, ha nincs elég pénze, akkor egy-egy nyári estén még csakcsak szóba jöhet, de hideg őszi-téli éjszakákon már végképp nem. Az ilyenek maradnak azoknak a csúnyácskább lánykáknak, akiknek szintén nincs pénzük (a családjuknak sincs) menő szerelésre, fodrászra, kozmetikusra. Így fiú- és lányoldalról egyaránt hamar »kihullik a férgese…«” És, hogy mi a szerző reakciója minderre? „Mármost lehet mindezért a nőket hibáztatni, kedves férfitársak, csak minek? Ezt a helyzetet nem ők teremtették, ők csak elfogadják és élnek vele. Velük viszont visszaél az a maroknyi kéjéhes dúsgazdag, aki csúcsszinten a haszonélvezője mindennek.

Az abszolút kárvallott természetesen az összes többi férfi.”

Könnyen előfordulhat, hogy ennél a pontnál pillanatokra, vagy akár percekre is megállunk és elgondolkozunk, vagy egyszerűen csak tanácstalanul elmélázunk.

A jó hír viszont, az, hogy mint minden hurokból, látszólag ebből is van kiút: TANULJUNK MEG GYÖNYÖRT OKOZNI ÉS VALÓDI SZERELMET ADNI A NŐKNEK! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kívánatos nőt magunk mellé köthessünk! – véli a szerző, és ehhez is kíván kulcsot adni könyvével.

A „történet” alapjai az egyén vonatkozásában: Ha a nő boldogulása, előrejutása elősegítése érdekébe nem a családalapítást választja, másként lehet hasznára a felső tízezer kelepcéjének. Szépségét, fizikai adottságait kihasználhatja a média, a szórakoztatóipar, vagy a szexipar területén is. Modellmunkát vállalhat, színészkedhet, újságok címlapján vagy reklámokban szerepelhet, táncolhat, énekelhet, vetkőzhet, neki tetsző összegért kamerák előtt eladhatja bájait, minden megtehet, amit nem szégyell, sőt arra lett szocializálva, hogy ne szégyeljen semmit. A kondicionálás, „szinten tartás” pedig folyamatos. A modern világ és legfőképpen az „ipart” irányító réteg azt üzeni a nőnek: mindent megkaphatsz, ha odaadod magad, és minél többet adsz magadból, annál szabadabb, boldogabb, és persze gazdagabb lehetsz (hogy aztán megvásárolhasd a szintén általunk előállított élvezeti, szépségipari és más szempontból lényeges, „számodra teremtett” cikkeket). Itt tehát

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

28

ugyanaz működik, mint a családok esetében, csak a célközönség másik oldalát, az erre igényt tartó férfiakat kerülőúton találja meg a „haszonélvező”.

Szerzőnknek erre is van megoldása: „…ne szégyelljünk »konzervatívak« lenni. És fordítsuk vissza az idő kerekét (Úgyis: rossz irányba gördül). Tegyünk azért, elsősorban mi, szexrabszolga férfiak, hogy a gyönyörszerzés maradjon emberi, lehetőleg négyszemközti cselekvés, legyen kölcsönös és főleg piacmentes! Ezzel ugyebár a »haladás csúcsa«, a szabadpiaci verseny ellen lázítunk-lázadunk, de tudunk-e jobbat?”

Azaz, egyfajta erkölcsi, gondolkodásbeli megújulást, vagy inkább visszakanyarodást szorgalmaz a szerző.

Hogy a fenti modellek miért működhetnek, arra a válasz viszonylag egyszerű: a férfinak biológiai (és én bízom benne, hogy minden modernitás ellenére, ha látens módon is, de legalább annyira lelki) meghatározottsága alapján kell a nő, a hölgyek pedig egyenjogúságra, partnersége, vagy éppen egyszerűen szabadságra és biztonságra vágynak. Ki-ki a maga módján igyekszik ezt biztosítani jelen társadalmi viszonyok között.

Az eredményt látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Nem jó ez így. A megoldás mindkét fél részéről nagyobb együttműködési készséget kíván, az egyes nemek képviselőitől pedig egyik oldalról tudni a nőt értően szeretni, másik oldalról visszavenni a szabadosságból és az „önértékesítésből”.

4.

Nő és férfi egymáshoz való visszatalálásának kulcsa jelen helyzetünkben tehát a teremtés, a valódi szerelem és szeretet helyreállítása, a kölcsönös lelki és fizikai gyönyörokozás, valamint a nemek, az élet és a mindenkori erkölcsi értékek irányába mutatott tisztelet és meg nem alkuvás!

Ha jobban belegondolunk, jobb eszközt a feltétel nélküli szeretetnél egyikünk sem tud. Az embert szeretni kell, s ahogy tudjuk: a nő addig szép, amíg szeretik. Hogy a feltétel nélküli szeretet és az örökké tartó szerelem létezik-e? Igen, létezik. Nem is okvetlen rossz helyen kerestük eddig, talán csak rossz módon. Hasonló a szülői szeretethez, de mégsem ugyanaz. Hogy honnan fakad, nem tudjuk, de ez nem is érdekes. Egy biztos: lelki társ kell hozzá. Sors-történeti társ, aki nem biztos, hogy a mindennapok legjobb társa, de úgy gondolunk rá, mint a lelkünk másik felére. Ő az, akiről tudomásul vesszük: ha őt bántjuk, olyan, mintha magunkat bántanánk.

E cél megvalósításához a szerző fizikai síkon tesz hozzá. Ami bár önmagában nem teljes, a probléma gyökeréig ható megoldás, de a kezdő lépések megtételében döntő szerepe lehet. Egy elanyagiasodott, materialista felfogású világban ugyanis a fizikai síkról kell és lehet közelíteni a lelki sík felé. Ha férfi és nő megtalálja összhangját a fizikai síkon, lelki helyzetük is automatikusan az emelkedés irányába kezd hatni ezzel esélyt kapva arra, hogy természetes, ösztönös helyzetébe lendüljön, ez pedig hosszútávon a társadalmi viszonyok rendeződését is elősegíti.

Ami mindenképp e kötet javára írható: olvasmányos, gyakorlatias, empatikus anyag. Valóban és kifejezetten a modern idők férfitársadalmához szól. A szexuális élet, a férfi és női nemi viselkedés új keletű és aktuális problémáit tárgyalja sorra egyszerű, követhető magyarázatokkal. Bár a könyv szerzője nem szakavatott nőgyógyász vagy szexuálpszichológus – tapasztalatait körülbelül 400-600 nővel folytatott viszonya alapján írja le –, mégis erősen azt a benyomást kelti, hogy hihetünk neki. Miért? Mert a szerző személyében és írói hozzáállásában itt és most, jelen téma kapcsán érvényre jut minden olyan tulajdonság- és szempont együttes, ami a tapasztalat alapján a hiteles műhöz vezet: saját, átélt tapasztalatok alapján szól (nem elméleti kutatómunkára alapoz), rendelkezik a helyes következtetések levonásához szükséges és elégséges szociológiai hajlammal / beállítódással, szereti a témát (vagyis a nőt és az örömszerzést), rendelkezik a téma szimpatikus és érthető átadásához elengedhetetlen kifejezőkészséggel, nem fűződik érdeke gondolatai hitelességének bizonyításához, és végül, de nem utolsó sorban, pártatlan.

Az anyag szabados stílusa helyenként talán megütközést válthat ki az olvasóból, de azt hiszem annál, ahogy mondja, fontosabb az, amit mond a szerző. Meggyőződésem, hogy meglátásaiból a nők is tanulhatnak, sőt, ha az én javaslatomra hallgat az olvasó, nőként mindenképp elolvassa ezt a könyvet! Főként azért, mert olyan dolgokat tudhat meg önmagáról és saját, szexualitáshoz való viszonyáról, amit eddig talán (és e könyv elolvasása után biztosra veszem, hogy sok esetben) nem tudott.

A szerző saját állítása szerint rendhagyó, hiánypótló könyvet írt és valahol ez igaz is, hiszen e kötetet egy, a maga módján modern kori Don Juan írta, olyasvalaki, akivel a nő nemcsak testét, de lelkét is szívesen megosztja, ez az ember ugyanis megtanult figyelni, befogadni és kinyílni. Leleplezi a férfit és leleplezi a nőt, rávilágít arra, hogy e két princípum mostanra valójában mennyire nem ismeri egymást, mennyire tanácstalan egymással szemben. Vagyis röviden: ha a modern világ szexuális útvesztőjében elveszni érzed magad, és útmutatót keresel: ezt a könyvet keresed!

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

29

A könyv olvasata alapján minimum egy határozott benyomás körvonalazódhat bennünk: van még mit tanulnunk egymásról. Hogy még vagy már, az talán csak elméleti szempontból lényeges. Ami fontos: e kötet megszívlelésével itt, a jelenben tehetünk egymásért, férfi és nő viszonyának instant, azonnali rendezéséért. A kétkedőknek pedig a szerző üzen záró soraiban: „Dobd el a könyvet nyugodtan, és írj magad egy újat, egy jobbat, egy mindenre választ adót.”

Megint Műller Pétert kell idéznünk: A modern társadalomban senki se normális és mindenki hazudik. Nem élünk sem isteni, sem emberi mércével mérten hiteles életet. A legújabb generáció tagja nem megvalósít, hanem élvez.

Szórakozni kíván, megfeledkezni, megszabadulni, létezni, de az élet leganyagiasabb szintjére süllyedve, felelősség és következetesség nélkül. Az érzékek és az érzékelés, vagyis a maya, az illúzió rabja. Amennyiben eltér eredeti, emelkedett természetétől, annyiban őrült és démoni. Táncol, de már nem a léttel, nem a sorssal, hanem kimondott és kimondatlan komplexusaival, ösztöneivel, a reális valóság torz tükörképére adott reakcióival. A szenvedély és a tudatlanság kötőerői kötik. Megváltásra, megváltódásra vágyik, de elutasítva a kegyelem minden eddig ismert formáját. Az anyag mélyén, a tárgyi világban, az eszközrendszerben keresi a megváltást, ott ahonnan az élet nemcsak, hogy kiszökött, de amelyben nem is volt sose. Ily módon a legtávolabb áll a teremtéstől, a teremtődéstől, a transzformációtól. Nincsen már saját keresztje, sorsának kereke, mintha egyhelyben haladna, a mindennapok illuzórikus időtlenségében forogva. Innen lehet most visszafordulnia, rangjához visszatalálnia. Nem azért mert kell, hanem mert ez kikerülhetetlen erkölcsi kötelesség, elmulasztásának díját pedig önmaga méri magára! A helyzet veszélyes, ugyanis amit az ember ma él, azt már nem egyszerűen csak rákényszerítik, jó ideje elkezdte megtanulni élvezni, és köszöni szépen, egyelőre minden viszontagság ellenére jól van…

Szinay Balázs

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

30

▌Bojtor Iván

EGY FANTASY NOVELLA HELYETT Egy zűrzavaros, zajos nap után, mikor végre mindenki elaludt és elcsendesült a ház, ide lopakodtam a számítógéphez.

Már régóta terveztem, hogy írok egy fantasy novellát, valami mást, valami jobbat, mint amilyeneket eddig titokban összekörmöltem.

Még nem tudtam, miről fogok írni, csak azt, hogy miről nem.

Abban biztos voltam, hogy nem lesz benn ódon, titokzatos kastély, felhőkig érő tornyokkal, sem aranylevelű fákból álló rejtelmes rengeteg.

Azt is tudtam, hogy nem lesznek benn varázslók, sem jók, sem gonoszak, sem zöldszakállúak. Nem lesznek benn tündérek, sem fehérek, sem feketék, sem légies szilfek. Nem lesznek benn óriások, sárkányok, főnixek, sem orkok, sem morkok, sem dorkok. Nem lesznek benn emberek sem, sem botcsinálta hősök, sem ármánykodó királyok, sem szerelmes dalnokok, sem gyáva szolganép.

Eddig jutottam.

Most itt ülök a gép előtt, és bámulom az üres képernyőt.

Még mindig nem találtam ki sem a szereplőket sem a helyszínt (a cselekményről meg, ne is beszéljek!).

Kezdődhetne, mondjuk valahol a föld alatt, de nem, egy elhagyott bányában, nem egy réges-régen beomlott barlangban, nem a temetőben, egy leszögezett koporsóban, nem egy mindkét végén befalazott alagútban.

Akkor hol?

Talán egy tükörlabirintusban? De a tükrök túlontúl félelmetesek. Erről már sok mindent összeolvastam (mert néha még azt is szoktam). Mikor senki sem látta, bele-belelestem Borgesbe, Cortázarba. Régen úgy tartották, hogyha a tükör megreped, az egy hozzátartozó közelgő halálát jelzi. Ha halott volt a házban, a tükröt letakarták egy fekete lepellel, és a temetésig nem volt ajánlatos belenézni.

Cortázar szerint a Húsvét-szigeteken is furcsán viselkednek a tükrök, ha valaki a borotválkozótükrébe a nyugati parton nézne bele, gyermek korát láthatná, de ha a keleti parton néz bele, akkor azt látja, amint éppen meghal tífuszban. Borges is azt írja: „Rémséges a tükör!”. Persze most éjszaka van, sötétség, és a tükrök ilyenkor szerencsére halottak.

Még mindig nem jutottam előbbre. Múlik az idő. Végre döntenem kellene.

Talán kezdődhetne a novella egy egyszerű közönséges házban is, de hát az annyira fantáziátlan.

Azt már nagyjából összeírtam, hogy milyen szereplők ne legyenek benn, de azért még folytatom a listát.

Azt hiszem, törpék sem lesznek benn, meg manók sem, meg koboldok sem… Bár az utóbbi még nem biztos.

Lassan itt a hajnal és még egy sort sem írtam. Valamiért folyton-folyvást Gerald Durrell egyik „meséje” jár az eszemben, melyben a tükrökből időnként egy rémséges szörnyeteg tör ki erre a világra. Micsoda badarság!

Világosodik. Oldalt pillantok. A szétpattant tükör cserepeiből egy ráncos arcú, öreg kobold néz vissza.

Bojtor Iván

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

31

▌Bojtor Iván

A VÉGZET

Tegnapelőtt autónkat egy számasincs útra terelték. Azon is csak lépésben haladhattunk tovább, mert munkagépekről az út menti fákat gallyazták. Hirtelen végig futott hátamon a hideg, mert eszembe ötlött egy sok évvel azelőtti reggel, az, amikor ott azon az úton a Végzettel találkoztunk.

Akkor hajnalban – ki tudja, hányadik éjszakásműszak után? – munkatársammal, Tamással hazafelé indultunk. Talán még három perc sem kellett és én már aludtam az anyósülésen. Most persze, – hogy érdekesebb legyen a történet –, hazudhatnám azt, hogy a Végzetről álmodtam, de nem teszem. Egyrészt azért, mert nem igaz, másrész, pedig azért mert biztosan tudom, hogy miről álmodtam: folytattam tovább a cégnél félbe hagyott munkát. Ez nálam máig a fizikai és szellemi kimerülés biztos jele. Szóval Tamás taposta a pedált, én pedig álmodtam. Robogtunk a hajnali derengésben a Végzet felé.

A Végzet várt ránk. Mikor virradt a Végzet bizonyára csodálkozott azon, hogy hova került. Nem tudhatta hol van. Csak forgolódott, nézelődött jobbra, balra a meg-meglibbenő hajnali szélben. A Végzet zöld volt.

Sötétebb zöld, mint a közelében álló fa levelei, sötétebb, mint az árokban burjánzó gaz. A Végzet azt sem érthette, miért lebeg ég és föld között? Nem tudhatta, hogy ő a Végzet.

A fékezésre riadtam. Az ülés melyet a beszálláskor csak hanyagul hátrább löktem, nagyot nyekkent alattam.

Mire kinyitottam a szemem, Tamás már kiugrott a kocsiból. Bambán meredtem magam elé. A látvány elbizonytalanított. Valóban felébredtem, vagy még mindig álmodok? A szélvédő előtt, talán három méterre ott lógott a Végzet, egy piros rafiára kötött zöld borosüveg képében.

Tamás, aki egyébként a népies körmondatok elkötelezett mestere volt, akkor minden cifrázás nélkül, csak ennyit tudott kinyögni: – Az állatja!

A történetnek – az általunk hivatalosnak szánt verziónak –, itt vége. De mivel látom, hogy alig húsz egynéhány sor az egész, hozzáírom a folytatást is, mindazt, ami utána történt, melyről ez idáig, csak mi ketten tudtunk.

Míg én egy életlen kenőkéssel az üveget tartó rafiát nyisziteltem, Tamás, mint egy eszelős az útszéli bozótosban rohangált, egyik bokortól a másikig. Egyre távolodott.

Hiába kiáltoztam utána: – Gyere már! Menjünk!

– Itt van valahol! Biztos, hogy itt bujkál valahol! – üvöltötte, és közben egy letört ággal csapdosta maga körül a bokrokat.

Miután sikerült levágnom az üveget, újra próbálkoztam: – Hagyd a francba! Gyere, menjünk!

Egy idő után úgy tűnt, belátta, hogy mégsem bujkálhat ott az, akit keres és visszaoldalgott a kocsihoz.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

32

– Tréfás kedvű barátunk már bizonyára otthon alszik az ágyában – szóltam. Ez nagy hiba volt, mert Tamás elfojtott dühe újra kitört és a Végzet ellen fordult.

Felkapott egy követ és az út szélén heverő borosüvegnek vágta, de az nem tört el, sem az első dobásra, sem a másodikra, sem a harmadikra.

Csendesen azt javasoltam, próbálja meg fordítva, az üveget vágja a kőhöz. No, így sikerült. A szétreppenő apró cserepek közül több is a motorháztetőt találta el, egy a kőről lepattant darab pedig, a fizika törvényeit megcsúfolva, a szélvédőt. Lesöpörtük az autóról a szilánkokat, a nagyobb darabokat belerugdostuk az árokba és elindultunk. Néhány kilométer után feltűnt, hogy Tamás a szokásosnál lassabban hajtott, és időnként jobbra kapta a fejét, furcsán vizslatta a szélvédőt. Egy idő után én is megláttam a repedés, amely lassan, de megállíthatatlanul kúszott lefelé az üvegen. Az egyik kanyar után, Tamás nagyot sóhajtott és megszólalt: – Még jó, hogy nem durrant szét.

Kényszeredetten mosolyogtunk mindketten.

A történet első részét, a találkozást a Végzettel, másnap éjszaka elmeséltük néhány munkatársunknak, de arról, ami utána történt, arról hallgattunk.

Tamást három év múlva elvitte a rák. (A vegyiparban ezt olyan természetesnek tartják, mint azt, hogy egy katona megsebesül a háborúban vagy, hogy a Mont Everestről nem tér vissza egy hegymászó.)

Mikor belekezdtem ebbe a történetbe, még úgy terveztem, hogy az egyik irodalmi oldal pályázatára írok majd egy tárcanovellát. Most újra olvasva látom, hogy ez bizony nem egy tárcanovella, de ha Tamás halálára és a Végzettel való találkozásra gondolok… Kit érdekel?

Bojtor Iván

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

33

▌Csanády Nóra

HORTENZIA

Zsuzsa végre beült az autójába, és kigördült az irodaház parkolójából. Éhes volt, holtfáradt és feszült az egész napi hajtástól. Még most is méhkasként zúgott a feje a telefoncsörgésektől. Leengedte a kocsi ablakát, és hagyta, hogy a beáramló szél borzolja szőke fürtjeit. Jóleső volt érezni az arcát lágyan simogató júniusi szellőt. És ó igen, azok az illatok… a nyár íze és illata, ami tele van vággyal, reménnyel és várakozással. Zsuzsa vett egy mély levegőt, beszippantotta a frissen kaszált fű, a virágzó hárs és akác illatát, ami most az este leülő párában még intenzívebben hatott rá. Máris sokkal jobban érezte magát. Ideje volt a még előtte álló esti feladatokra koncentrálni. A gyerekekért kell mennie az edzésre és a balettórára, onnan együtt gyors bevásárlás, vacsorafőzés, és még talán egy társasjáték is belefér az estébe, hiszen péntek van. Ahogy gondolatait összeszedve autózott, az ismerős kertészet előtt haladt el. Fékezett, és még sikerült megállnia a bejárattól néhány méterre. Kiszállt az autóból és belépett a virágcsodák közé. Zsuzsa szerette ezt az üvegházi párás, fülledt, illatos levegőt, mintha csak egy esőerdőbe csöppent volna. Fantasztikus azáleák mellett sétált el, amik a rózsaszínes, bíbor és lila harsány virágaikkal csak úgy vonzották a tekintetet. Arrébb, a fényes, mélyzöld levelű, mézédes illatú fehér kaméliák, a maguk decens eleganciájával kínálták magukat. Fentről fuksziák lógtak le a kaspókból, bohókás, kis tarka virágaik mindig jókedvre derítették a fiatalasszonyt. Zsuzsa most mégis mást keresett. Az üvegház végében végre megpillantotta a babarózsaszín virágoktól roskadozó bokrokat, a hortenziákat. Hosszasan válogatott, minden egyes példányt megvizsgált, hiszen a legtökéletesebbet akarta.

– Ezt kérném – nyújtotta Zsuzsa az eladó felé a kiválasztott hortenziát.

– Más valamit? Tudja hogyan kell gondozni? – kérdezte az eladó egykedvűen és szűkszavúan.

– Nem, köszönöm. És igen, tudom hogyan kell bánni a hortenziával – mosolyodott el az asszony.

Hogyne tudnám, hiszen Mami kedvenc virága – gondolta. Egyszeriben emlékek villantak fel. Emlékek, amikkel együtt élünk, amik olykor megpihennek, elalszanak bennünk valahol nagyon mélyen, máskor ott tombolnak az agyunkban, és ha akarunk sem tudunk megszabadulni tőlük. A kislánykori film pörgött le Zsuzsa agyában. A kertészkedés Mamival, amikor ő pici kis kapával óvatosan lazította a földet a hortenziabokrok töve körül. Olyan óriásiak voltak a terebélyes bokrok az ő pici termetéhez mérten. Hallja most is a nagymama szeretetteljes figyelmeztetését: – Csak óvatosan, Zsuzsikám, meg ne sértsd a gyökerét, mert akkor meghal a virág!

Zsuzsa most a gőzölgő kakaó illatát érezte. Reggelente, ahogy kinyitotta a szemét, szaladt ki a konyhába.

Mami azonnal félbehagyta a munkát, őt a karjaiba kapta, majd az ölébe ültette, és lágyan ringatta, miközben félálomban szürcsölte a finom italt.

Teltek az évek és a kis Zsuzsikából Zsuzsa lett. A nagymama már fáradékonyabb és egyre feledékenyebb lett. A lány tanult, elkezdett dolgozni, majd férjhez ment, és már csak hétvégenként járt haza. Ezeken a napokon a nagymama már kora délutántól a nappaliban, kényelmes karosszékében ücsörgött, és szemét az ablakra szegezve várta a kis unokát haza.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

34

Milyen jó volt átölelni, érezni a tiszta illatát, nézni az arcát, ami hol felderült, hol elkomorodott, miközben hallgatta az unokája történeteit.

Zsuzsa szeme fátyolos lett, a mobilja után nyúlt és tárcsázta a férjét.

– Szia, Drágám, én vagyok. Tudom, hogy későn szólok, de meg tudnád oldani, hogy te menj a gyerekekért?

– Persze, de mi a baj?

– Nem, semmi baj, csak tudod… tudod, be kell mennem ma mamihoz. Hétvégén akartam, de ma, egyszerűen muszáj…

– Menj csak, semmi gond! Pusziljuk mi is őt, téged pedig várunk haza! Óvatosan vezess!

Zsuzsa leparkolt az intézet előtt. A hortenziával a kezében belépett az épületbe. Micsoda eufémizmus „Derűs Alkonyat”-nak nevezni ezt a helyet – gondolta keserűen. A recepciós mosolyogva, kedves ismerősként üdvözölte.

– Menjen csak fel nyugodtan, ma jó napja van Klári néninek.

Már a folyosón mellbe vágta Zsuzsát a jellegzetes szag, a gyógyszerek, a fertőtlenítők, az este felszolgált vacsora, az öregség és betegség szaga. Megállt az ismerős ajtó előtt, vonásait megpróbálta rendezni mielőtt kopogott.

– Tessék! – hallotta az oly drága hangot.

– Szia, Mamikám! – repült be Zsuzsa az ajtón.

– Jó napot, Kedves! Üljön csak le, ide mellém – mosolygott a nagymama.

– Mamikám, ezt neked hoztam – nyújtotta át a fiatalasszony a virágot. – Tetszik?

– Ó, milyen gyönyörű! Nahát, mintha csak tudta volna, hogy ez a kedvenc virágom!

Zsuzsa nem válaszolt, csak gyomra görcsbe rándult, arcizmai megfeszültek. Tenyerébe fogta a ráncos kis kezet, simogatta.

– Hogy vagy, Mamikám? Jól érzed magad? – kérdezte aggódva.

– Ó, nagyon jó minden. Ma a vacsora is remek volt.

– Képzeld el! A dédunokáid valószínűleg kitűnőek lesznek év végén. Gábor atlétika versenyre megy szombaton, Gina a balett záróvizsgára készül.

Zsuzsa csak mesélt és mesélt, miközben óvatosan szorongatta a kezében nyugvó kezet, mintha csak egy törékeny kicsiny madarat dédelgetne.

Az idős hölgy látszólag a televíziós sorozatot nézte, de valójában egészen máshol járt, ki tudja hol, ki tudja élete melyik epizódját pergette le éppen.

Zsuzsa gyengéden megpuszilta a mami arcát, megsimogatta ősz haját.

– Szervusz, Mamikám! Szerdán jövök!

Sietős léptekkel jött ki az intézetből, mint aki menekül. Az autóban megtörölte a szemét és próbálta összeszedni magát, hogy mire hazaér, a gyerekei a mosolygós, derűs anyut lássák.

– Nocsak, Mamika! Már el is ment a látogatója? De szép virágot kapott! Mi is ennek az izének a neve? – kérdezte a belépő éjszakás nővér.

– Hortenzia, Kedveském, hortenzia! Tudja, egy nagyon kedves fiatal teremtéstől kaptam. Remélem máskor is eljön!

Csanády Nóra

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 2. szám

35

▌Szekeres Ágnes

ÉMILE GABORIAU: AZ ELÁTKOZOTT HÁZ

Émile Gaboriau (1832-1873), elsősorban, mint a klasszikus detektívregény-irodalom egyik nagy francia egyéniségeként ismert. Első öt regényének zseniális detektívje, M. Lecoq, számos későbbi nyomozó ősmintájává vált. Gaboriau a regények mellett novellákat is írt. Az Elátkozott ház egyike ezeknek, mely 1876-ben keletkezett. *** Pletykáról és rágalomról szólnak ezek az évek, amelyek még attól is rosszabbak, mint, amikor főbérlőket kap az ember. Itt az ideje, hogy megpróbáljuk az iméntiket erkölcsileg igazolni, ha lehetséges. Összességében vajon mivel vádoljuk őket? Azzal, hogy folyton-folyvást és minden ok nélkül emelik a lakbéreket? És igen! Van egy közülük, aki nem. Elegendő legyen, hogy húsból és vérből van. Nem lényeges leírni küllemét. Íme hát a története: B. ….. főnemes egy szerethető, sármos fiatalember, aki mintegy harminc millió könyvnyi járadékot tudhat magáénak, mivel hat hete nagybátyja, a fösvények legrosszabbik fajtájából való, meghalt és minden vagyonát ráhagyta, körülbelül kétmilliót.

Az örökösödési papírokat átfutva B. … főnemes ráeszmélt, hogy egy ház tulajdonosa a Victoire úton. Azt is megállapította, hogy ez a csodálatos épület, amit 1849-ben vásároltak 300 000 frankért, évente nettó 82 000 frank havi adót jelentett.

– Ez valóban sok – gondolta a nagyvonalú főnemes – nagybátyám sem volt túlságosan erélyes. Bérbe adni ezen az áron a házat kész lopás, ezt nem tagadhatnánk. Ha oly nagy nevet visel az ember, mint amilyen az enyém, nem engedheti meg az ilyesfajta kizsákmányolást. Még ma csökkenteni fogom az albérleti díjakat és akkor bérlőim áldani fogják a nevemet.

Ezt a jó ötletet kifundálva magához hívatta a szóban forgó ház házmesterét. A púpos hátú házmester meg is jelent.

– Jó barátom, Bernard – szólította meg a főnemes – menjen és értesítse minden albérlőjét, hogy bérleti díjukat egyharmaddal csökkentem. Ez a ritkán hallható, fantasztikus ige, „csökkenteni” Bernardra oly hatással volt, mintha fejbe kólintották volna, de gyorsan helyre zökkent, valószínűleg rosszul hallotta, rosszul értette.

FORDÍTÁS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

36

– Csökkenteni!...– gagyogta – nagyságos uraságod tréfálkozni méltóztatik. Csökkenteni!..., „emelni”-t szeretett volna biztosan mondani.

– Barátom, életemben nem beszéltem még ennél komolyabban. Ezt mondtam és meg is ismétlem: csökken-te-ni.

Ekkor a házmester már meglepődött, elkábult, megdöbbent, mint aki elfeledkezik magáról, elveszti minden visszafogottságát.

– Uraságod ezt nem gondolta át – erősködött a házmester – uraságod estére már meg is bánja. A bérleti díjat csökkenteni! Ilyet még soha senki nem látott és soha nem is fog. Ha ezt megtudják, mit fognak majd uraságodról gondolni? Mit mondanak majd a szomszédok? Mivel végül is világos…

– Bernard úr – szakította félbe a főnemes – szeretem, amikor parancsaimnak szó nélkül engedelmeskednek.

Megértett? Gyerünk!

Tántorogva, mint egy részeg ember úgy jött ki Bernard a tulajdonos szobájából. Gondolatai összezavarodtak. Vajon nem egy álom, egy nevetséges rémálom játékszerévé vált? Magától kérdezgette, hogy vajon ébren van-e vagy álmodik.

– Hogy az albérleti díjat csökkenteni, hát ez hihetetlen! És még a bérlők panaszkodtak! De nem fognak panaszkodni. Ellenkezőleg. Ah! Ha a megboldogult uraság látja ezt a sírja mélyéről, elégedett lehet! Unokaöccse megbolondult, ez biztos. Még hogy az albérleti díjat csökkenteni! El kéne látni ezt a fiatalembert azzal a családi jó tanáccsal, miszerint rosszul fogja végezni. Ezek után ki tudja? Talán túl kiadósat reggelizett ezen a reggelen.

Ez a tiszteletreméltó Bernard érzelmei hevében egészen elsápadt, amikor belépett otthonába; annyira sápadt és zilált volt, hogy amint megpillantotta feleségét és lányát, Amandine-t, azok rögtön meg is kérdezték tőle: – Mi van veled? Mi történt?

– Semmi-válaszolt elváltozott hangon – igazán semmi.

– Hazudsz – erősködött Bernard asszony –, mondd csak! Én erős vagyok, beszélj! Mit mondott neked az új tulajdonos? Azt tervezi, hogy felmond nekünk?

– Ha csak ez lenne! Nézze, a saját szájából saját személyemnek azt mondta, azt mondta…. Ah! Nem hinne nekem.

– Beszélj már!

– Ahogy akarja!... Jól van! Azt parancsolta nekem, hogy minden egyes lakót értesítsek arról, hogy a lakbérüket egyharmaddal csökkenti. Ért engem? Csökkenteni… De sem Bernard asszony, sem Bernard kisasszony nem értették, hanem fetrengtek a nevetéstől.

– Csökkenteni – ismételték –, ah! Ez egy jó tréfa, tényleg nagyon vicces! Csökkenteni … És Bernard kisasszony odaszaladt a zongorájához, mivel volt egy olyan zongorája, mint a konzervatórium tanulózongorái, és elkezdte énekelni Verdi híres dalát: Különös kaland, különös csalás, Ígérem, hogy soha Nem hiszünk neked, Hisz megbántasz minket…

Bernard viszont elvárta, hogy saját otthonában komolyan vegyék, ezért a méregtől teljesen elvörösödött, felesége is dühbe gurult és máris vita robbant ki közöttük. Bernard asszony azzal vádolta Bernard urat, hogy eme fantasztikus parancs ötletét a sarki borárus egy liter bora mélyéről merítette. Amanda kisasszony távollétében a pár egymásnak esett. Bernard asszony, aki annyira jó volt, hogy nem akarta férjét meghazudtolni, sálát vállain átvetette és a tulajdonoshoz futott. Bernard igazat mondott, az asszony ezt most már nagyon is jól látta. Az arany függővel díszített két fülével hallotta a valószínűtlen szót. Csak mivel okos és elővigyázatos asszony volt, írásban kérte ezt a szót, hogy a felelősség ne rá háruljon. Ezt a leírt szót a tulajdonos nevetve adományozta neki. Majd elkábult állapotban tért haza. Az az apa, az anya és a lányuk egész este a lakásban tanácskoztak.

Engedelmeskedni kéne? Vagy esetleg értesíteni kéne a fiatalúr néhány rokonát, kiknek bölcsessége nem enged ennyi bolondságnak? Alapos megfontolás után úgy döntött, hogy engedelmeskednek. Másnap felvette legszebb ruháját és elindult a huszonhárom bérlőhöz, hogy bejelentse a nagy hírt. Egy perccel később, a Victoire utca ház lakói leírhatatlan, zaklatott állapotba kerültek. Azok az emberek, akik négy éve egy emeleten

FORDÍTÁS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

37

éltek, akik egymást még egy kalapemeléssel sem tisztelték meg, egymáshoz odamentek és egymást megszólították, majd elkezdtek beszélgetni.

– Hallotta, uram?

– Ez valóban rendkívüli!

– Mondja, hogy ez hallatlan!

– A tulajdonos csökkenti az albérleti díjam.

– Egy harmaddal, nem igaz? Nekem is.

– Ez szédítő.

– Valami tévedésről lehet itt szó.

A Bernard házaspár kijelentései és az írott szó ellenére a bérlők között Szent Tamások is voltak. Hárman a tulajdonosnak levelet írtak, hogy értesítsék a történtekről és, hogy kedvesen felhívják a figyelmét arra, hogy a házmester teljesen elveszítette a józan eszét.

A tulajdonos válaszolt is kételkedőinek és megerősítette Bernard szavait. Ezen túl lehetetlen volt abban kételkedni. A találgatások, magyarázatok sora viszont elkezdődött.

– Vajon miért akarja a tulajdonos az albérleti díjat csökkenteni?

– Igen, miért?

– Milyen okok mozgathatják e különös embert? Annyi biztos, hogy nagyon súlyos indítékai lehettek. Egy intelligens ember, aki józanésszel rendelkezik, nem vonja meg magától az igen summás, biztosított jövedelmét csupán azért az örömért, hogy átélje a tőle való megszabadulás érzését. Így nem szokott az ember viselkedni anélkül, hogy ne lenne erre elszánva, a hatalmas és szörnyű körülmények által rákényszerülve. És mindenki elkezdte ismételni: – Valami kell, hogy a háttérben álljon.

De minek? Az elsőtől az utolsóig, mindenki kereste a választ, feltevéseket, feltételezéseket gyártott, agyalt.

Minden egyes bérlő az elfoglalt ember ábrázatát öltötte magára, aki összes erejét bevetve egy lehetetlen rébuszt akar megfejteni. Mindenhol nyugtalanság kezdett úrrá lenni, mikor egyszer csak egy misztérium tárult eléjük.

Egyesek merészen feltételezéseket gyártottak: – Ennek az embernek valami nagy, titokban maradt bűnt kellett elkövetnie; a lelkiismeret furdalás a filantrópiáig taszítja.

– Nem egy gyöngyélet így együtt élni egy gonosztevővel… mivel végül…. hiába bűnhődik… ebben a szakmában visszaesik az ember.

– Elég masszív a ház? – máshol egyébként meg ezt kérdezték egymástól.

– Hm. Igen.

– Mégsem olyan öreg.

– Ez igaz; de ki kellett támasztani, amikor a vízlevezető csatornát múlt év márciusában felszerelték.

Néhányan meg azt feltételezték, hogy a veszélyt a tetőzet jelenti. Mások erősködtek, hogy jogos indokaik vannak arra, hogy azt higgyék, hogy pénzt hamisít a pincében, és esküdöztek, hogy hallották néha, éjszakánként tompa és mély hangját az ingának. Mások meg azon a véleményen voltak, hogy néhány orosz vagy porosz besúgót szállásolhatott el a házban.

Az első emeleti úr hajlamos volt azt hinni, hogy a tulajdonos alattomosan fel akarja gyújtani ingatlanát abból a célból, hogy nagy összegeket húzzon ki a biztosítótársaságokból. Mindegyikük nagyon jól tudja, hogy ezek milyen örömmel fizetik ki a kárt. Ez után azt állították, hogy rendkívüli, sőt rémisztő dolgok történtek. A hatodikon, a manzárdszobákban úgy tűnt, hogy különös és teljesen megmagyarázhatatlan zajokat hallottak.

Többen azt állították, hogy fantomokat láttak, akik szolgákkal láncokat cipeltettek. A vénkisasszony szobalánya a negyedikről pedig találkozott az előző tulajdonos szellemével, amint épp bort ment lopni a pincébe. Még az albérleti díj befizetéséről szóló nyugtát is a kezében tartotta.

A refrén csak ismétlődött: – E mögött van valami.

A bizonytalanság érzését felváltotta a félelem, a félelmet pedig a rettegés. Olyannyira, hogy az első emeleti úr, akinél értékek voltak, a segédmunkása által közölte, hogy felmond. Bernard pedig elment, hogy értesítse erről a tulajdonost, aki erre ezeket mondta: – Hát jól van! Akkor menjen is csak ez az együgyű!

Másnap a pedikűrös a második emeletről máris követte az első emeleti úr példáját, noha egyáltalán nem kellett, hogy értékeit féltse. A járadékból élők a másodikról és az ötödik emeleti kiscsaládok is bátran követték ezt a példát. Ettől a pillanattól fogva mindenki elkezdett fejvesztve menekülni. A hét végére mindenki felmondott. Mindenki valami rettenetes katasztrófára számított. Többé már nem aludtak. Őrjáratokat

FORDÍTÁS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

38

rendeztek. A megrémült cselédek mindenképpen el akarták hagyni ezt az átkozott házat. Csak akkor kérték a maradásukat, ha megtriplázták a fizetésüket.

Bernard többé nem volt más, mint saját maga árnyéka. A félelemtől lesoványodott. Bernard kisasszony pedig felhagyott a zongorázással.

– Nem – mondta a házmesternő minden egyes felmondásra – nem, ez nem lehetséges!

Eközben huszonhárom felirat himbálódzott a ház homlokzatán, csalogatva a lakás után kutató amatőröket.

Bernard, anélkül, hogy morgolódott volna, felmászott a lépcsőn és benézett a lakásokba.

– Választhatnak – mondta a jelenlevő embereknek – az egész ház üres.

Minden egyes bérlő felmondott, tömegesen, mintha egyetlen egy ember tette volna. Pontosan nem tudunk semmit, de történnek itt dolgok, oh! De még, hogy mi!… Szóval valamilyen misztérium! Egy történet, amit még soha nem láttunk!... Egyszóval, a tulajdonos csökkenti az albérleti díjat! A teherhajók, amik azért jöttek, hogy szobát béreljenek ki, rémülve elmenekültek. Majd elérkezett az utolsó nap. Huszonhárom Bailly autó vitte el a huszonhárom bérlő ingóságait. Mindenki elment. Az alapoktól kezdve egészen a ház tetejéig, a ház üresen maradt. Maguk a patkányok sem találtak többé semmi olyat, amiért érdemes lett volna ott élniük, ezért ők is elmentek. Egyedül a házmester maradt a félelemtől elsápadva a lakásában. Rémisztő látomások gyötörték egész éjszaka. Úgy tűnt, mintha gyászos üvöltéseket hallana. Egyes vészjósló morajlásra fogai elkezdtek vacogni a félelemtől, haja pedig felemelkedett, gyapjúsapkáját félreborítva. Madame Bernard pedig többé már nem tudta lehunyni a szemét. Amanda félelmében a színházi hírnévről lemondva, csak azért, hogy elhagyhassa az apai házat, hozzáment egy fiatal parókáshoz, akit nem tudott elviselni.

Végül, egy reggel, egy sokkal rémisztőbb álmatlanság után, mint az eddigiek, Bernard nagy döntést hozott.

Elment megkeresni a tulajdonost, visszaadta neki a kulcsot és elkotródott. És most, ha a Victoire utcán haladnak át, egy elhagyatott házat látnak. Ez az, aminek a történetét most elmeséltem. Az ajtószárnyakon gyűlik a por, az udvarban nő a fű.

Egyetlen egy bérlő sincs már többé ott, és a negyedben az elátkozott háznak annyira gyászos híre van, hogy a szomszédos ingatlanok valamelyest veszítettek értékükből.

Csökkentse hát csak az albérleti díjat!

Fordította: Szekeres Ágnes

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 2. szám

39

▌Szekeres Ágnes

ALFRED JARRY: A VÁROSI ŐRMESTER AGYVELEJE

Alfred Jarry (1873-1907) francia drámaíró, az abszurd dráma atyja, a patafizikusok legfőbb példaképe.

Legjelentősebb műve az Übü király, eredetileg egy diák rémbohózat, viszont Jarry szavaival élve főszereplője a „világ minden groteszkségét” képviseli, így a későbbi nagy diktátorok vonásait is magán viseli.

Jarry kiválóan tudta a világ, az emberek hibáit groteszk, ironikus módon ábrázolni. A városi őrmester agyvelejében is – mely a La revue blancheirodalmi és művészeti folyóiratban jelent meg 1901 február 15-én – a rendőrök tudatlanságát, butaságát ostorozza ironikus módon. *** Hogy is felejtettük volna el azt az új, ám siralmas ügyet: a boncolás során egy városi őrmester koponyáját nem agyvelővel, hanem régi újságokkal teletömve találták. A lakosságot felkavarta és meglepte ez a hátborzongató megtévesztés. Mi is mélységesen fel vagyunk háborodva, de semmi esetre sem meglepve. Egyáltalán nem értjük, vajon miért számítottak volna arra, hogy egyéb dolgot fedezzenek fel a városi őrmester koponyájában, mint amit tulajdonképpen ott találtak. Az pedig nem volt más, mint ami ennek a haladó szellemű századnak az egyik dicsősége, vagyis amit a nyomtatott sajtó széles körben elterjesztett. Egyáltalán nem kétséges, hogy ez az áru kevésbé ritkán fordul elő, mint az agyi állomány. Kivel ne fordult volna elő közülünk, hogy gyakrabban tartson a kezében egy régi újságot vagy éppen egy napilapot, mint egy városi őrmester agyvelejének egy darabkáját?

Annál inkább értelmetlen lenne azt követelni, hogy a kötelesség ismeretlen és kevésbé jutalmazott áldozatai annak teljes egészét beszolgáltassák. Egyébként is, a tény azt bizonyítja, hogy amit ott találtak, azok újságok voltak.

Eme boncolásn közzétett eredménye megfelelő arra, hogy üdvös rémületet keltsen a bűnözők lelkében. Ki lesz vajon ezentúl az a betörő vagy az a rablógyilkos, aki kockáztatni fogja, hogy kiloccsantsa saját agyvelejét szembeszállva egy olyan ellenséggel, aki csak egy olyan jelentéktelen kárnak teszi ki magát, mint egy rongyszedő horgolótűjének ütődése a szemetesben? Talán úgy tűnik majd a kevésbé lelkiismeretes, bizonyos mértékig becstelen adózóknak, hogy azért folyamodtak ilyen ravasz kibúvóhoz, hogy a társadalmat megvédjék. Viszont úgy fogják gondolni, hogy egy ilyen nemes hivatás egyáltalán nem ismeri a kibúvókat.

FORDÍTÁS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

40

Egy ilyen sajnálatos visszaéléssel vádoljuk a rendőrségi Prefektúrát. Egyáltalán nem tagadjuk meg az adminisztrációtól azt a jogot, hogy hivatalnokait papíragyvelőkkel lássák el. Tudjuk, hogy apáink papírbakancsot viselő ellenség ellen meneteltek, és nem is ez az, ami meg fogja akadályozni, hogy hangoztassuk fékezhetetlenül és szakadatlanul, ha kell, a Revánsot. Mi csak azt követeljük, hogy vizsgálják meg, melyek voltak azok az újságok, amelyekben a városi őrmester agyveleje volt.

Itt a moralista és tisztességes ember most elszomorodik. Ó jajj! Az újságok a La Gadriole, a Fin-deSiècle utolsó száma és egy sorozat több mint frivol publikáció volt, amelyek között belga csempészárut is találtak.

Ez fényt derít arra a néhány eddig megmagyarázhatatlan rendőrségi esetre, és különösen azokra, amelyek ennek a napi hír hősének a halálát okozták. Ha jól emlékszünk, meg akart állítani gyorshajtásért egy mozdulatlan fiákert, és a kocsis ésszerűen csak úgy tudott engedelmeskedni, hogy járművével hátrább állt. Ebből pedig a hátul álló beosztott veszélyes esése következett. Mégis néhány napi pihenő után összeszedte erejét, mivel felszólították, hogy ismét álljon szolgálatba. Azonban azonnal meg is halt.

A felelősség ezért az eseményért vitathatatlanul a rendőrségi adminisztráció hanyagságára tartozik, aminek jobban kéne őriznie állampolgárai agyi lebenyeinek szerkezetét. Szükség esetén pedig ellenőriznie azt koponyalékeléssel minden végleges diagnózis előtt, hogy a törvényes orvosi szakértői vizsgálat ne találkozzon ettől fogva a koponyáikban csak… Nem állítanánk, hogy a Revue Blanche és a Cri de Paris gyűjteményeiről lenne szó, ez elhamarkodott lenne ettől az első kiselejtezéstől reformtól kezdve, sem a teljes számú munkánk, a mi természetes szerénységünk nem akarja ezt ugyanannyira, mint a beosztottak, akiknek feladatuk, hogy az állampolgárok nyugalmára őrködjenek-mivel ez nyilvános veszélyt jelentene.

Itt van néhány anyag, ami szerintünk a legmegfelelőbbek lenne egy ilyen munkára: a Büntetőtörvénykönyv, mely tartalmazna egy térképet Párizs utcáiról a kerületek nomenklatúrájával együtt, ami az egészet átszőné és kitűnően jelképezné a földrajzi eloszlásai által az agytekervények képét. Ha a koponyaműtét után a tulajdonosban tett bármilyen kár nélkül egy rögzített nagyító segítségével bele is néznénk, megtalálnánk egy korlátozott számú nagyszótár köteteit, kétségtelenül egy rendőrségi nagyszótárt, ha a nevéről (LA ROUSSE) erre merészelünk gondolni, de főleg a dohányáruval való visszaélés elleni Liga legismertebb tagjainak kisebb művei elentős választékát.

Fordította: Szekeres Ágnes

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

Kőhalmi Ildikó versei Énviláglótusz magánterület nam myoho renge kyo nam myoho renge kyo nam myoho renge kyo nam myoho renge kyo ha valaki méltó a távolság mantráira csöndek tomboló orkánjaira az örökkévalóság kapuőrzőinek együttérzésére hagyjon el engem mielőtt én hagynám el őt hirtelen odadobva saját jövőjének aposztrofálatlan peremvidékére elég ha egyikünk bolyong a leírhatatlan vázlatai közt nagy ára van a halhatatlanságnak és messziről nagyon messziről kell megindulni lélekvesztőkön kötélhidakon tudatlanságban töltött életeken át táncoló szellemek ijesztő kíséretében juss túl démonaidon mondja azon az áldott egyen is nem viheti örökké ürességed terhét belevakulsz a fénykeresésbe süketté tesznek a szomorúság dalai végül érzéketlenné merevednek a legmívesebb szavak és nem is tudod hogy megnyitotta benned az univerzumot feleslegesen siratsz és értelmetlenül temetsz mert engedélyt adtál önzésre sajnálkozásra mérlegelve a boldogulás változatait minden váratlan kőomlás maga alá temet és nincsenek fegyvereid a szelídséggel szemben védképtelen vagy mint aki először találkozik a kísértés gyönyörű szédületével juss túl a félelmen mondja túl a mocsarak megalázó szennyén dühön magányon

elárvuláson és igen a hiány emésztő máglyatüzein győzd le az üvöltő vadakat odabent ahová kenyér és víz nélkül az eleven szerelmet falaztad nam myoho renge kyo nam myoho renge kyo nam myoho renge kyo nam myoho renge kyo A teljesség imamalmai nincs szem se fül se orr se nyelv se test nincs elme hang alak se szag se íz szív szútra megjelöl újra és újra felsüti a bélyeget nehogy elvétsük egymást kiválasztottak ha eljön az idő hisz minden világon kívül esik az a meg nem nevezett felület ami van tagadhatatlan az egyedi jegyekből semmi se marad ismerős bizonytalan a sokadik érzék nincs kapaszkodó úgy kell felismerni bármilyen alakban hogy ne maradjon szemernyi kétség a tévedés újra öl tapogatózni idegen sötét szobában körbe-körbe félvakon egészen süketen rettenet a nem-tudás a képzelet hiába játszik és a hit szilárd bizonyságot követel az elme de mást nagyon nem tehet mint hátradől és bízik remél hisz akar hátha sikerül átmenteni a lényeget és imádkozik mantrák a teljes tökéletességért a tökéletes teljesség imamalmai őrölnek s jelölnek egyre nincs szem se fül se orr se nyelv se test nincs elme hang alak se szag se íz szív szútra

41

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

184. szútra

Különbardo

a megrekedés

a köztes létben az elme magára marad démonaival olyan egyedül mint addig soha talán születni volt ijesztő ennyire a vágy és nem akarás határmezsgyéje ez az ismeretlen átkelő amit magával cipel csupán sárnehéz ragaszkodás és páni félelem nincs semmi ami kisütné az elszabadult áramokat a szívből hisz szíve sincs se teste mi magzati pózba gömbölyödne se keze mivel letörölné a tehetetlenség óceánját de arca sincs se könnyei nem maradt semmi nincs fémíz a szájban elmerült két fél világ között a luxus színeivel a felhordott rétegek egyszerre úgy leomlottak róla hogy saját örök létezését is kénytelen kétségbe vonni most bolyong ahogy benne bolyong a szenvedély de csak folyik nem létező kezeket szorongat mindennek ára meg határa mondták és szóltak jó előre a megszabadulás felé valamit kezdeni lehetne a tudással de használható mantra kellene bármilyen végső feloldódáshoz nem visz ösvény aztán megint a félelem és a fájdalom esszenciája újabb szinteken ömlik el a kétségbeesés mindezt még ezen a földön ebben az életben ahol már nem lesz felelőssége ráncokért öregségért ezentúl kizárólagos jogok nélkül se üvegtéglából rakott tiltások merednek áttetszik rajtuk a kísértés a vonzás ám onnan üresség és lehet hogy így marad talán hosszabb az örökké mint a most de bolondok gyönyörűsége eljövendő létezésekben hinni koldusként kapni véletlen alkalmakon mik nem visznek se előre se vissza úgy vannak mint az illúziók értelmetlenül tépnek nélkülük sincs és velük se tudni hová tart annyi imátlan nappal a megszentelt földek illatával rögönként jutva túl míg eljön az igazi idő és az elme magára marad démonaival a köztes létben go beyond

szabdalt szalagok élezett végek elvásott fogak a szemüregben keserű zselé beljebb már semmi hangosan tóduló vér csönd vagy iszonyú zaj van aritmia légszomj elemi életfunkciók minden más kiékelve a rámpán korántsem egyensúlyhelyzet ez hát a hirtelen halál a kétségbeesés és összeomlás napja végzetes maga a vákuum teljes elsötétítés fekete lyukba zuhannak a tervek onnan se ki se az üresség szétáradása az idő egyáltalán nem rövidül ólmozott nappalok odakint eső állítólag nyár bárhonnan érkezik unott arcát mutatja érdekes eddig mindennek színe volt mikor lett tartalmatlan szürke és fakó a féltékenység legalább nem hivalkodik senki nem beszél ne is szóljon lőporos hordót a föld belsejébe ezermilliárd atomtöltet egyetlen szívben képtelenség és úgyse és mindegy és felesleges és az edény kiürítése legyen vége az önsokkolásnak rossz gondolatok bombatölcsérei mentén végzett mutatványoknak az egész artista világ egy kifeszített kötélen libeg csak annak félelmetes aki görcsösen féli a halált az indulat lenyugszik mint a nap ha zuhanni kell mély levegő ott lent a szabadulás vizei lesznek amikor elmúlik a harag a fájdalom és az önzés nyilvánvalóvá válik a lehetőség go beyond a jelenségek üressége nincs ami jó és nincs ami nem ha van hát úgy ahogy az elmében megterem nem valóság nem képzet nincs vonzás nincs hiány nincs önvaló káprázat mindez csak érzet vakon gyötör de látóvá tesz a felismerés minden lélegzetvétellel könnyebb a létezés természetében lényeget látni önmagában minden csak az ami függetlenül a rásatírozott érzések valósnak vélt illúziójától gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá

42

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

Kelemen Éva versei Ébressz halkan ha hazajössz holnap hajnalban ajándékot ne hozz csak ébressz fel halkan vigyél a reptérre négyszárnyú madárra üljünk fel újra én jó leszek ígérem nyugton maradok csak figyelem éberen a felhőkig érve hogy zsugorodik a város mily gyorsan lendíti ezüstzöld szalagját a hegyeken túlra s ha betakarja fehér pára eltűnik hirtelen csak mi leszünk ketten de az éppen elég mert örömben cinkosunk lesz az ég és apa ajándékot ne hozz kapsz tőlem harmatot sírkertben szedtem az árvácskát hajamba is fontam lásd milyen szép vagyok Lehetnél lehetnél egyszerű akár a halál mi észrevétlenül belém költözik de lettél íriszemre lopódzó árnyék tétlen szerelmek falták álmaid pedig csak néhány karcsapás hiányzott hogy átússz a sós csarnokvizeken ahol Afroditét is megtalálod Ír partokon pihen a szerelem

Utálom a halat túl voltál már az üveg barackon, amikor kifogtad azt a nyomorult halat, hordoztad körbe részeg diadallal, emlékszem, még le is fotóztalak. aztán a konyhaasztalon úgy vágtad fejbe, hogy a meszelt falon csorgott a véres latyak, de mikor a bőrét nyúztam, már horkoltál, mint rozzant gőzvonat. habpürével tálaltam, s míg te jóízűen etted, fejemben az járt, hogy mennyire utálom a halat, és sütök holnap fahéjas gyümölcskenyeret, ha most egy szálka a torkodon akad.

Fohász lábad előtt bokor vagyok áganként tördelsz gyökeremmel tépjél inkább s tégy próbát másképp egy sorral csupán ültess Uram hátrébb

43

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

Bátai Tibor versei Platón kapualja Először s utoljára kísértelek haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor mondtad a szemembe, amit megbántás nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.

Bár folytak még utóvédharcok, az volt a döntő momentum. Meg kellett legyen, és pontosan így, hogy most elmondhassuk: egymás nélkül is meglettünk egymásnak.

Platón a psziché titkairól Kár próbálkoznia, ez a kapualj sosem lesz Öné. Idegen felöltőt szélesre táró gesztus is hasztalan, ha a provokált, tisztában van vele, mit takar önnön tógája, s mit tart meg titkaiból a psziché. Nehéz lenne elfojtáson érni, aki publikus szövegekben analizálja saját motivációit. Akár maradhat is — egyáltalán nem feszélyez. Arra azért megkérném, Professzor: ne állja el a kilátást, és ne traktáljon Jung doktort leszóló történeteivel.

Platón az origóról Hiba volt szóba hoznom az Öregnek.

Most, hogy az emlegetett megjelent, már egy flashmobhoz is elegen lennénk a kapualjban. Önök ketten persze máshonnan érkeztek célba – vagy csak: meg –, én mindvégig el sem mozdultam innen, az origóból. Milyen tanulsággal szolgálhatna egy ilyen Önök felől nézve valószínűleg dögunalmas karakter lineáris fejlődése, és milyennel a professzionális önmegfigyelés alatt tartott psziché hullámvasutazása nekem? Mit is mondhatnánk egymásnak olyat, aminek érvénye lehetne? Talán meg tudjuk

állni, s nem zavarjuk egymás köreit.

Ha kételyei vannak, csak szóljon, Carl — szerintem az agg Ödipusz is biztos rábólintana, hogy szükség esetén Frau Spielreinhez forduljunk tanácsért.

Platón a madárdalról Mindenkor tartózkodtam a hallatlan szavaktól. Miért akarna túlozni, aki a legnagyobbat érinti meg mégoly köznapi dologról beszélve is? Nem a szó, a logosz-e, amitől az értelmetlen értelmet nyer? Csak az van, ami kimondható. Jól figyeld meg, miként ölt alakot az alaktalan!

Elég megnevezned az érzékekkel fogható egyedit, hogy megszólíthasd az ideáját is. Metafizika a madárdalban — 2 in 1, csupán idézd fel, amiről kezdettől tudtál.

A professzor alig tévedett azzal a varázsnotesszel: a szöveget el lehet tüntetni, de a viaszon ott az összes jel. Kérdés persze, ki hagyott rajta elsőként nyomot. Kész szerencse, hogy Carl éppen erre házalt kollektív tudattalanról szóló tézisével.

Azért én mégis maradnék a viasztáblánál, az eszményeknél, meg ennél a kapualjnál. Itt valahogy sokkal könnyebben elő tudom hívni őket.

44

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

Márffyné Horváth Henrietta versei Önzés

Fals vers

Nézem görcsös kezén az ereket, a dudoros kékségek átütnek foltos bőrén, ujjai szorítják a tova tűnő pillanatot. Én őrzöm, nehogy a múlt sebeket ejtsen jelenünk rútul kiszolgáltatott testén, s már csak gyengén foszforeszkáló jövőnket kioltsa.

Míg ő azon küszködik, hogy feltörő könnyeit elfojtsa, engem idegesít a falon függő lila festmény.

a kimondatlan szó süket fülekre talál az utolsó cseppel sem telik be a pohár hang nélkül képes a száj nemet mondani a meddő új életet kihordani megrészegül a józan ész fals akkordot fog a zenész húrtalanul zeng a jó szitár maga nyerít a lócsiszár nem minden szín komplementer ecset nélkül fest a mester mosolygó szemből könny pereg felfakadnak a beszáradt hegek…

Reggel Barázdákat vasalt arcodra a párna. Éjszakai varázs, verítékbe mártva.

Fülledt mámor emléke ajkad sarkában mosolyt küld felém, én hamarjában melléd bújok, arcod megcirógatom.

Szemed tótükrében megmártóztatom pillantásomat. Összefonódik izzó testünk, lelkünk végleg eggyé olvad; elvesztünk.

Fájdalmas anya Tökéletes vagy, más nem is lehetsz önnön tökélyedről te nem tehetsz.

Mindenki más csak elfuserált példány ki verekszik vad dölyföd martalékán.

Idegenek, maguk szolgáltatnak prédát.

Nem engedik, hogy magadba éld át a múltat, jelent mi maga a kárhozat.

Tehetetlen düh, klónozott változat; selejt vagyok, sorozatod második tagja.

Alig hasonlítva az egyedi ősanya magra.

Mértékedet adó talmi világegyetem, villódzó doboz hősök, a kegyetlen manipulátorok nézeted irányadói.

Meszesedő erek, ép elme támadói.

Maradék időnkért küzdök naponta.

Megbántva-szeretve viszlek karomba.

45

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 2. szám

Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert Szerkesztő: Szecsődy Kristóf A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.konyvkiadasolcson.weebly.com A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet, cikkedet stb., melyet szerepeltetnél folyóiratunkban!

E-mail: szinba@gmail.com.

46