Comitatus folyóirat - 3 évf., 4. szám

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

4.

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY • ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

3. ÉVFOLYAM LAPSZÁMUNK SZERZŐI ► 2013.05.05.

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale) / 2. oldal

Interjú

Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral / 4. oldal

Esszék

Többek közt ESSZÉ ▌ Szinay Balázs ● AZ ŐRZŐKTŐL AZ ŐRZŐKIG...

TANULMÁNY ▌ Muhel Gábor ● „KÉTES LÉTBEN A BIZONYOSSÁG.”: A HIÁNY TEREMTŐ EREJE JÓZSEF ATTILA ÉLETMŰVÉBEN

NOVELLA ▌ Csanády Nóra ● ÉJSZAKAI MONOLÓG

▌VERS ● Biró Erika ● Antalffy Yvette-Hildegard ● Bátai Tibor

▌FORDÍTÁS ● Szinay Balázs SRÍMAD BHÁGAVATAM FORDÍTÁSOK (X. ÉNEK, 16.

FEJEZET)

▌DRÁMA ● Boér Péter Pál FELFÜGGESZTETT ZÁSZLÓK - 2. FELVONÁS

1

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

2

▌TARTALOM ESSZÉ

VERS

Szinay Balázs: Az Őrzőktől az Őrzikig: visszaírás, visszahallgatás 3

TANULMÁNY

● Biró Erika ● Antalffy Yvette-Hildegard ● Bátai Tibor ● Szinay Balázs 42-46

Muhel Gábor: „Kétes létben a bizonyosság.”: A hiány teremtő ereje József Attila életművében 8 Kaposi Krisztina: Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény: Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében - 2. rész 17

NOVELLA Csanády Nóra: Éjszakai monológ 24 Csanády Nóra: Barátnők 26

DRÁMA Boér Péter Pál: Felfüggesztett zászlók (Dráma két felvonásban) – 2. felvonás 29

FORDÍTÁS Szinay Balázs: Srímad Bhágavatam fordítások: (X. Ének, 16. fejezet) 33

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

3

▌Szinay Balázs

AZ ŐRZŐKTŐL AZ ŐRZŐKIG: VISSZAÍRÁS, VISSZAHALLGATÁS „Még felkiáltsz: »Az nem lehet, hogy oly szent akarat…« De már tudod: igen, lehet…”

(Márai Sándor: Halotti beszéd, részlet) Vissza írás „Mi nem kell a közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”

(Ambrus Zoltán: Irodalom és újságírás, részlet) Egészen pontosan tudom, hogy vissza írok, vissza a múlt század első felében fénykorukat élő szerzőknek, Bródynak, Hamvasnak, Abrusnak, Márainak, Babitsnak, József Attilának stb. Főként az esszéíróknak, néha a költőknek, még ritkábban a regényíróknak. Mindenkinek, akiről tudom, hogy fontos volt neki két dolog: a Nemzet és az önvaló, a lét magasabb szinten történő értelmezése. Hozzájuk kell fordulnom, mert tudom, hogy ők értik, miért fordulok irányukba, és azt is, hogy értéket örökíteni ma csak így lehet. Nem a jelenhez szólva.

A jövőt teljes tudatossággal nem tudhatjuk megszólítani, és voltaképpen direkt módon nem is igazán lehet.

A maradandó mű ezt automatikusan eléri, a szerző pedig nyilvánvalóan tudja, hogy ez a potencia éppen benne van-e az adott műben, vagy nem. Mindig úgy ír, hogy tisztában van vele: a jövő megszólításával közvetlen nem kell foglalkoznia.

Vissza írok, mert tudom, hogy várják. Ezt jelzik is. Egészen élő is kitapintható ez a visszacsatolási igény. A mű véghezviteléhez olykor tanácsokat is adnak. Hozzásegítenek a megfelelő eljárások kiválasztáshoz, a kulcsfogalmak körvonalazódásához, a lényeg, az itt és most lényegének legteljesebb megértéséhez. Ők a legutolsó ilyen generáció. Hozzájuk még nőni kell, tőlük erre és egyre tovább csak csökkenni lehet. Ha valaki tudok és akarok lenni, az egyedüli, amit vállalhatok, hogy Ők leszek. Nem orvos, nem fizikus, nem szociológus, nem antropológus, nem filozófus, nem teológus, hanem mindez egyszerre, Költő, Író, Ők.

Nincs ebben semmi értelmetlen és értetlen elhamarkodottság, léha lelkesedés, ostoba rajongás vagy egyszerű, szánni való majmolási ösztön. Nem rajongok értük. Szeretem őket. Szeretem, mert leellenőriztem lényük, és bizonyosságot szereztem. Nem érdekel, hogy a Nyugat a Nyugat, nem érdekel, hogy azt mondják…, nem érdekelnek a dicséretek és nem is kigondoltam, leellenőriztem. Kezdve a sort Baktayval és Kaczvinszkyval.

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

4

Szép lassan felgöngyölítettem, hogy nincsen olyan a világirodalomban, ami ne lenne meg a magyarban. Aki magyar irodalmat tanulmányoz, világirodalmat tanulmányoz. Éspedig akkor, ha főként 1900-tól 1950-ig bezárólag vizsgálódik, vagy legfeljebb 1870-től 1960-ig. A többi ráadás. Nem kevesebb, de ismétlés. Ismételni pedig előre és hátra is lehet.

Azt hiszem annyi alapos tudást és lényeglátást, mint mellyel ők bírtak, egyetlen élet alatt összeszedni nem lehet, kivéve, ha az ember aszkétaként ásramokban vagy éppen a hegyekben, erdőkben, eldugott, magányos helyeken él. De tudtommal aszkéta egyik sem volt. Inkább világjáró és világlátó. Éppen azért kell visszafordulni hozzájuk, mert a jövőhöz csak így tudunk szólni.

Posztumusz „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

(Kölcsely Ferenc: Huszt) (In medias res!) Megnyugtató, hogy létezik az irodalomban a kilátás, miszerint egy adott téma jelenlegi tárgyát valaha meg fogják érteni, ha most nem is értik. Ha ez a kilátás nem létezne, számos mű nem születne meg, mivel bizonyos, hogy azokat a szerzőket, akiket jóval munkásságuk tényleges kifejtése után ismer fel a közönség, csak ennek a jövőbeli ténynek a tudatában lehet írásra buzdítani. És ebben is csak a felismerés bíztathatja őket, a megismerés nem, mivel őket magukat teljes valójukban sosem ismerik meg, a jövő nemzedéke idealizálja tulajdonságaikat. Aki arra számít, hogy az írás által megismertetik, nem írónak való. Író csak önfeladó személy lehet, aki személyes érintettségét hajlandó levetni.

A posztumusz író, már most posztumusz író, a poszthumusz írókba pedig a lelket folyamatosan önteni kell, elsősorban önmaguknak, felsőbb tudatosságuk által, a jelenben, mert már annak tudata sem könnyű, hogy a jövőnek írnak, ám az még nehezebb, hogy egy távoli generációval társalognak. Az ilyesmire korábban csak az önmegvalósított mesterek voltak képesek. Egyedül az ő imáik tudtak áthatolni az időn, és univerzálissá, transzcendentálissá válni. Az író pedig még csak nem is mester – bár a legközelebb áll ahhoz, hogy azzá legyen –, így rá a köznapi lét és a transzcendens lét közötti hánykódás esik. Ennek tényét minden gond nélkül nyomon követhetjük bármely, önmagát munkássága megélése közben elpusztító szerző életén keresztül. A költőt, az írót elpusztítja saját életműve. Ő nem a kereszt elbírására, a passió végigjárására és végső soron az emberiség megváltására született felkészült lélek. Inkább áldozat. Amint Jézus nem volt áldozat saját történetében, mivel önmaga által vállalt útját járta be, úgy áldozat az író, akivel a dolgok csak történnek. Egyetlen lehetséges reménye az lehet, ha feladatát felismeri, vállalását tudatosítja, és rábízza magát az Akaratra, feltételek nélkül.

Ekkor tud csak kilépni az áldozat szerepköréből. Ez az út elején járóknak első ránézésre nehéznek tűnő feladat, ám megnyugtathatja őket küldetésük minőségéből fakadó könnyebbsége, ami abban áll, hogy az ember mindig ott van otthon, ahol éppen fizikailag nincs jelen. A poszthumusz író a jelenből a jövő generációjához szökik, ráadásul meghívásra teszi ezt (noha paradox módon a meghívásról nem tud). Idegen környezetben pedig az embert mindig sokkal kedvesebben fogadják, mint saját, megszokott és biztonságosnak hitt életterében. Így születnek minden időben a titkos tanítások, mert titkos tanítás az, ami a jelen számára nem ismeretlen, de megfejtetlen, a jövő generációinak pedig már szemlélet, életút, táplálék. …ahol az életek csak úgy sikerülnek… És hogy miért van ez így? Srí Caitanyát, a XV. századi vaisnava tanítót egyszer így kérdezte tanítványa: – Mester, miért van az, hogy bár évezredek óta ismerjük az Írást, a Kalí-kor ellen mégsem tudtunk semmit tenni? Miért van az, hogy míg a világ egyik felében virágzik a csalás, a szerencsejáték, a tiltott szerek használata, a gyilkosság, az állatok leölése, a szabályozatlan szexuális élet és a Kalí kor többi szimptómája, a világ másik

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

5

felén szentek születnek, az emberek önmegvalósítottá válnak, nem dúlnak háborúk, nem ismerik a kicsapongást, szerények, alázatosak, életük végül pedig befejezettnek tekinthető?

– Mert míg valahol az élettel kapcsolatban kérdéseket tesznek fel, az élet végső célját megismerik, ennek megfelelően az életet megtervezik, érzékeiket pedig leszabályozzák, felismerve, hogy az emberi lény több mint a test, mely csupán a fizikai és szellemi vágyak kielégítésének eszköze, addig máshol öntudatlanul, máyá illuzórikus energiájának hatása alatt állva tudatlanul, ostobán, az érzékkielégítésnek élve, hasonlóan a fejüket vesztett tyúkokhoz, pusztán fel-alá rohangálnak, és időnként belekaparásznak önmaguk vagy mások piszkába.

Nem engedik be az Istent az életükbe. Ott…, ahol az életek csak úgy sikerülnek, ahol az élet lényegét nem ismerik fel, és ennek megfelelően életüket nem vonják ellenőrzés alá.

Ennek a szakasznak egyszerűen azt a címet is lehetett volna adni, hogySodródás. Hiszen az az ember, aki a Kalí kor hatása alá kerül, nem tesz mást csak sodródik. Ő az, aki a legostobábban és legszembetűnőbben becsapja magát, noha ebből semmit nem lát meg. Ugyanis az ilyen semmi másról nem beszél, csak a szabad akaratról, pedig abból van neki a legkevesebb. Azt hiszi legyőzte Istent, a világ és a többi élőlény pedig azért egzisztál, hogy kizárólag csak az ő akaratának hódoljon. De az igazság valójában az, hogy semmit sem győzött le. Legfőképpen és elsősorban önmagát nem. Szolga. Az elméje, az érzékei, az ösztönei, aztán a kötelességei, feladatai, érdekviszonyai, és a nála mégnagyobb manipulátorok rabja. Sudra, ahogy a Védák nevezik, vagyis egyszerű, tudatlan, önhitt, az egóját ellenőrzése alá vonni képtelen szolga. Legegyszerűbben kétkezi munkás, de ez nem teljes. A sudra kifejezés elsősorban tudatállapotot jelent. Annak az embernek a tudatállapotát, aki rendszertelenül eszik, alszik, szabályozatlan nemi életet él, hazárdjátékokat űz, élvezeti szereket fogyaszt, pénzsóvár, kapzsi, tunya, tompult, igénytelen, hajalmos a csalásra, kérdéseket nem tesz fel, befolyásolható, tartása nincs, de ítéletet mindenre vonatkozólag hoz, véleménye mindenről van, kicsinyes és öncélú szabályokat állít fel hatalmi helyzetének kivívása és fenntartása érdekben, állandóan a gazdaságról, az inflációról, és a politikáról beszél, de semmi olyanról, aminek a valósághoz köze van. Csak az ilyen emberrel lehet háborúkat vívni, csak az ilyet lehet megvezetni, csak az ilyen biztos mindig az igazában. És ez az embertípus, aki képtelen elviselni a fényhozókat, az ellenlábasokat, a mestereket és tanítókat, a különcöket, az igazmondókat, a költőket, az írókat a világ világosságának őrzőit. Az őrzők ugyanis mindig terveznek, szabályokról és törvényszerűségekről beszélnek, ő pedig csupán sodródik, lebeg, életét meg nem szervezi, az csak megtörténik vele. Fura, hogy éppen ő az, aki akarva-akaratlan eleget tesz a Biblia felszólításának:„Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!”. Időről-időre ezt teszi ugyanis. Évszázadról-évszázadra sokasodik és egyre többen lesz. A Káin-ember, a Káin utód. A gyilkos, aki nem érti, hogy a gyilkosság miért bűn. A tanítvány, aki nem érti, hogy miért kell tanulnia.

Nos, most Ő az, aki ítél, aki dönt ember, föld, Isten sorsáról!

Elmejáték Ha valamit kiismerek és működését megértem, mégha nem is láttam összes oldalát – melyek működése szempontjából érdektelenek, de mivolta egészéhez hozzátartoznak –, tovább nem érdekel. Isten és a világmindenség kutatásának rejtélyei ennek ellenére egészen régóta és szűnni nem akaró módon foglalkoztatnak, de vajon akkor is érdekelnék-e az embert, ha lehetősége volna Istent maradéktalanul megtapasztalni és kiismerni?

Tudom, hogy amint fent, úgy lent, amint a makrokozmoszban, úgy a mikrokozmoszban – Ennek alapján azt gondolhatnánk, hogy ha én így vélekedek erről a dologról, a nagy egész, a tömeg sem viszonyul másként hozzá. Ez azonban mégis egy olyan probléma, mely csak első ránézésre okoz zavart, valójában egyetlen tétellel fel lehet oldani: „…elmejáték az egész…” –ahogy Kurdi Péter írja Sorsbiznisz című versében, s mint ahogy az egész kelet bölcseletéből tudjuk, itteni létünk pusztán játék, az elme játéka máyával, az illúzióval. Ha az elme ráun valamire, rögtön új tárgyat kezd kutatni szerelmének. Éppen így működik az összes szerelem és talán az istenszerelem is. De egyetlen különbség mégiscsak mutatkozhat egyik és másik között, mégpedig az íz, vagyis az, hogy eltérő íze van a minden egyébnek, és az abszolút egynek. Így az abszolút egyet az elme nem unja meg, hanem elrágódik rajta, sőt élvezetét, boldogságát leli benne. Ezt a kelet maradéktalanul megfejtette és magáévá tette. Az egyetlen dolog, amiről mi itt nyugaton évezredek óta tanúbizonyságot teszünk, hogy ezt a transzcendentális ízt nem ízleltük meg. Ez itt csak igen keveseknek jutott osztályrészül. Éppen ebben lehet

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

6

rálelni annak okára, hogy miért kell a jövő megérintéséhez visszafordulnunk a múlt felé, illetve, hogy miért van annyi posztumusz szerző. Ők (a régiek) még értették, a posztumusz szerzők pedig még mindig értik és őrzik az erről szóló tudást. Hogy miért? Mert a múltban erről még sokkal többen tudtak, ők, az újabbak, a posztumusz szerzők pedig szintén ráleltek erre a tudásra. Ők, a kevesek. Akik ismerik az abszolút egyízét.

Tudók és őrzők, nem feltétlenül azáltal, hogy kizárólag csak Istenről beszélnek, hanem azáltal is, hogy zsenialitásukban az isteni energia hajóereje munkálkodik. Küldetéssel bírnak és a transzcendens kisebb-nagyobb részét bár eltérő arányban de önmagukon keresztül kinyilatkoztatják. Őrzők, az isteni energia, a megváltó fényszikra őrzői. Munkásságuk és életük egyfajta példázat.

A jelenben, a zűrzavar, a Kalí-kor mostani fokán rendet tenni csak nagyon nehezen lehet. Már Ady is e kor szimptómáival összefüggésben figyelmezteti az Őrzőket: „Oly szomorú embernek lenni S szörnyüek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Intés az őrzőkhöz... De ki az őrzők? Azok, akik mindenkoron a kialakult kedvezőtlen helyzet ellen fellépnek, a szellem és az erkölcs abszolút, változatlanul érvényes, az ember veleszületett és generációról-generációra ösztönösen, bár tudattalanul átöröklődő igaz tudását őrzik. Mindig igyekeznek a megelőzés eszközével élni, vagy közbe lépni és figyelmeztetni, ha az ember ettől eltér. „A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni.

Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki.” – írja Hamvas Béla. Nos, az Őrzők nem tesznek mást, mint egész egyszerűen a kinyilatkoztatást, az igaz és a változatlan tudást vigyázzák és örökítik át mesterről-tanítványa, generációkon keresztül. Az aranykort pedig egyetlenegy dolog különböztetni meg az apokalipszistől, mégpedig az, hogy az elsőben az Őrzőkre még hallgatnak. Ez a Védák szerinti sravana, vagyis a hallás útján szerzett tudás elsajátításának folyamata.

Aki ma megélni és látni akar, annak vissza kell hallgatnia. Nem a mai értelemben vett józan észre, és nem a mai értelemben vett józan érvekre, hanem vissza, azokba az időkbe, melyekben az Őrzők üzenete még tisztán hallható, egyértelmű, minden kétséget kizáró volt. A jelenbe csak úgy lehet tiszta, építő és innovatív tudattal megmaradni, ha az ember az Őrzők szavaira még ott és akkor és úgy figyel, ahol, amikor és ahogyan még azt tisztán hallani lehetett. Vissza hallgatni pedig nem értelemmel és érzékekkel kell, hanem csak és kizárólag szívvel és az érzelmekkel. E hallás által lehet a transzcendentális ízt megízlelni és azoknak a szavát meghallani, akik e kritikus korszakon átlendítve a jövőbe vezetnek minket. Hogy miért éppen hozzájuk és miért éppen akkorba? Mert őket még ismerjük és elfogadjuk. Velük kapcsolatban még egész nyilvánvaló számunkra, hogy Őrzők. Az erejüket még érezzük, őket nem hagytuk az apokaliptikus kor jellegtelensége és komisz homályának felszíne alá süllyedni. Éppen ezért rájuk figyelve képesekké válhatunk meglátni a jelen őrzőit is. Ha megtanulunk éberen és tudatosan figyelni, a posztumusz szerzőknek nem kell többé poszthumusz szerzőknek lenniük, nekünk pedig nem kell kizárólag a múlt értékei felé visszafordulnunk, mert felismerjük a jelen értékeit, a jelenben működő Őrzőket is. Ez csak tudatos, tervezett élettel és felébredett elmével lehetséges.

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

7

Mintha már csak tanítók lennének „Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelentést adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik a keserű csalódás kapcsolatainkban.” (Popper Péter: A belső utak könyve, részlet) Ma az embernek gyakran keletkezhet az az érzése, mintha a világban már csak tanítók lennének, tanítványok szinte egyáltalán nem, apostolok még annyira sem. Egy-egy kimondott vagy leírt gondolatra rögtön legalább 5-10 cáfolat érkezik, hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben teljesen feleslegesen. Ezek többsége mind ugyanarról szól: emberek tudtukon kívül azt bizonygatják, hogy mennyire nem értenek ahhoz, amiről beszélnek. Fogalomzavarban szenvednek, vitapontjaiknak leellenőrzött gyakorlati alapja nincs. Kedvenc érvük az, hogy minden relatív. Ezzel akarnak minden értelmes kérdésfelvetés és válaszadás alól kibújni. S hogy miért van ez? Ahogy Hamvas írja egy helyen: „Mert lehet”. Nincs következmény.

Az embereknek nem emlékeznek már arra az időszakra, amikor még minden abszolút volt. Létezett egy válasz és az azzal összhangban történő cselekvés, ebből következően pedig a társadalmi rend. Nem tudnak hallgatni, megállni, lelassítani, a pillanatban megmaradni. A személyes boldogulás egyetlen útját abban látják, ha laza és felszínes érdekközösségeket hoznak létre, ahol a bizalom alapja a kölcsönös érdekeken alapuló segítségnyújtás.

Mindent tudnak, mindent akarnak, mindenre vágynak s kínlódva nyüszítnek, ha valami nem úgy történik, ahogy azt eltervezték. Egocentrikusak, mint a gyerekek. A világot csak a saját nézőpontjuk szemszögéből képesek szemlélni.

Ezen lehet változtatni. Amíg kegyelem és türelem létezik, addig lehet. Mindössze arra van szükség, hogy az ember tudomásul vegye: léteznek tanítók és tanítványok egyaránt, sőt minden tanító tanítvány és minden tanítvány mester is egyben. Némelyek, mint például az Őrzök, az angyalok, az alászállók, a kiemelt küldetéssel érkezők, a költők, az uralkodók, a tudósok stb. ebben a folyamatban hangsúlyosabb és látványosabb szerepkörhöz jutnak, de a lényeg mégis mindig ugyanaz marad: a nagy Egész egyetlen részét sem lehet különválasztani a többitől. Az Egész most azt a látszatot kelti, hogy csupán a részek összessége, pontosabban ezt a látszatot nem is ő kelti, hanem az emberiség átlagos, hétköznapi tudatszintje, elmeállapota. Viszont, ha az elme csapongása megszűnik, hasonlóan ahhoz, ahogy a felhő elvonul a Nap elől, újra láthatóvá, ragyogóvá, élhetővé válik az Egész is. Ez a világtörténelem során időnként szükségszerűen önmagától is bekövetkezik, mert a világegyetem a folyamatos egyensúlyi állapot fenntartására és visszaállítására törekszik, viszont sokkal természetesebb, veszteség mentesebb, ha az ember a rendet önként, maga állítja vissza.

Sravana! Meg kell tanulnunk ismét hallgatni, mégpedig a helyes és hasznos forrásra hallgatni. Istenre, Őrzőkre, múltra és végül a jelenre! Túl sokat beszéltünk és cselekedtünk már! Túl sok élet sikerült csak úgy…, ahogy éppen megesett, ahogy éppen megtörténhetett. A helyes meglátás igényével és követelményével ez összeegyeztethetetlen. A valóság tiszta, reális érzékeléséhez és így a pontos ítélethozatalhoz ez kevés. Újra meg kell tanulnunk tanítványokká lenni, hallgatni, figyelni, alkotni, teremteni! Nem csak azokra figyelni, akik képzeteinkben, látszólagos érdekeinkben, önbecsapásunkban megerősítenek és támogatnak! Nem, rájuk a legkevésbé! Sokkal inkább azokra, akiknek a szeretete fáj! Mert a szeretet ma fáj mindazok számára, aki önbecsapásban, elméjük rabjaiként élnek. Rájuk nézve a szeretet őszinte és igaz volta kínként hat. De, ahogy szintén Hamvas e korra vonatkozóan írta: „Túl kell élni, ki kell bírni!”

Szinay Balázs .

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

8

▌Muhel Gábor

„KÉTES LÉTBEN A BIZONYOSSÁG.”: A HIÁNY TEREMTŐ EREJE JÓZSEF ATTILA ÉLETMŰVÉBEN „Légy az, aminek kívántalak: kétes létben a bizonyosság” – írja a költő 1937. június 16-án keltezett levelében Kozmutza Flórának, amit a későbbi Illyés Gyuláné visszaemlékezése szerint József Attila nem adott postára, hanem személyesen nyújtott át neki egyik találkozásuk alkalmával. E kései versek egyik közös sajátossága, hogy hiányzik belőlük az a szenvedélyes hangnem, mely József Attila szerelmi lírájának egyik fő jellegzetessége, s e hangnemváltás okaként a költő betegségét, a kozmikus szeretethiány elhatalmasodását, illetve az egzisztenciális és szociális ellehetetlenülést szokás megjelölni. A Flóra-versek címzettje ily módon a költő számára az utolsó menedéket jelentette, olyan kapaszkodót és egyben anyapótló nőt, aki megóvja a Semmibe hullás iszonyatától, s lényével az élethez köti. József Attila utolsó hónapjait meghatározza az életét végigkísérő, a földi szféra csaknem minden aspektusában tetten érhető hiány univerzális mértekre tágulása, mely léthelyzet azonban arra a civilizációs kórtünetre is rámutat, ami a 20. század első harmadára a keresztény kultúrkör egészének alaphangulatává vált. Irodalomtörténeti közhely, hogy József Attila lírája nem egyszerűen személyes érzelmek és gondolatok zseniális esztétikai kifejeződése, hanem létköltészet, s mint ilyen – s témánk szempontjából kiváltképp fontos – az Evangélium egyik alapszavának, a metafizikai értelemben vett Szeretet hiányának megnyilvánulása is. Mint Beney Zsuzsa megállapítja: „ezért terheli mint sokszorosan felfokozott gravitációs erő érzelmi viszonyulását, helyzetét, tragikus kapcsolatait a végzetesség metafizikai súlya, ezért érezzük minden kései léthelyzetében és kapcsolatában a halál potenciális jelenlétét.” (In. BENEY ZSUZSA: A gondolat metaforái. Argumentum. Bp. 1999. 269-270.) Valóban: József Attila utolsó évében mintegy „két létsík határán” élt, s a világhiánytól való félelem, pontosabban annak kínzó és egyre elviselhetetlenebb érzete és képzete egyfelől olyan vonzó- és húzóerővé lett számára, ami – az egykori példakép, Ady szavaival szólva – a Halál rokonává léptette elő. Ez az attitűd azonban – mint látni fogjuk – végigkíséri a teljes József Attila-életművet.

Másrészről, a biográfia felől jól magyarázható hiány olyan teremtő erőként is működött költészetében, ami a létbizonytalanságtól, a magánytól, a szorongástól való félelem tárgyiasításaként is felfogható. Erről a költő maga vall egyik Vágó Mártának írt levelében, amelyben úgy fogalmaz, hogy „én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.” (Idézi: SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések. Bp. 1988. 40.) Ugyancsak ír errőlVerstan és versírás című 1936-os önvallomásában, melyben gyermekkori emlékeket felidézvén jut arra a megállapításra, hogy végtére is azért ír verset, hogy a félelmeit legyőzze. (In. JÓZSEF ATTILA ÖSSZES MŰVEI IV. Novellák, önvallomások, műfordítások. Pótlások az I-III. kötetekhez. /Sajtó alá rendezte: Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós./ Akadémiai. Bp. 1967. 27.) Különös azonban, hogy a magánélet

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

9

szenvedései, a testi-lelki nélkülözések, a beteljesülés hiánya, vagyis a zseni és a művész egyetemes boldogtalansága és teljességigénye az alkotómunka mögött rejlő motivációs erőként működik és olyan művek létrehozására sarkallja szerzőjét, melyekről a Költészet Napja kapcsán csak szuperlatívuszokban illendő szólni.

Nem szabad elfelejteni azonban, hogy József Attila – ha módjába állt volna, hogy sorsától megszabaduljon – a boldogságért és a társadalomban való elismertségért feláldozta volna a költői létet – amint arról számos visszaemlékezés is tanúskodik. Nem véletlenül írja a költő sem 1937-ben, hogy „csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz.” Hogyan válik tehát az egyén tragédiája és megpróbáltatásai a nyel segítségével teremtő erővé, ezáltal pedig a művészi koncepció eszközévé?

Tverdota György írja, hogy „a szenvedésről mint másoknak okozott fájdalomról szerzett tapasztalatokból váratlan nyereségek származtak. Az önismeret felnövesztette az énben a felelősségtudatot, az önbírálat készségét és a képességet az elkövetett hibák vagy bűnök megbánására, a belátást és a megértést. A szenvedésről adott magyarázat ezen a ponton áttörte a társadalmat alkotó antagonisztikus osztályokról kialakított, a költő gondolkodását mélyen átható előföltevést, s gondolkodása eljutott a szenvedés egyetemes uralmáról kifejtett schopenhaueri elmélethez.” (In. TVERDOTA GYÖRGY:„A fájdalom zsenije.” József Attiláról. = Vigilia, 2012/1. sz. 36.) Mivel az alkotás a világteremtés analógiája, mása – s tudjuk, hogy erről a költő sem vélekedett másképp –, a szemlélhetetlen világegésszel szemben a szemlélhető műegész megfoghatóvá, emberközelivé teszi a nyelv általi mágikus teremtő erőt, ami energiáját, potenciáját végső soron az életrajzból eredő tartós hiányérzetből nyeri. Balogh László szerint ugyanis „a vers jelképrendszere s annak bonyolult mechanizmusú törvényei és szabályai révén […] a költő valamilyen módon vezérli az olvasó készségeit, munkáját, mintegy »társszerzővé« avatva a befogadót újrateremtő tevékenysége által.” (In. BALOGH LÁSZLÓ: Mag hó alatt.Bevezetés Ady költészetének jelképrendszerébe. Tankönyvkiadó. Bp. 10.) Megállapítható tehát, hogy József Attila számára a költészet életmegoldási kísérlet és univerzális világteremtő eszköz volt a műegészen belül. Ezt bizonyítják az Eszmélet sorai is („Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed a lázat.”), de idézhetjük az Elégia következő részletét is, melyben a költő maga teszi fel a kérdést: „Tudod-e / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?” Még beszédesebb azonban József Attila A mai költő feladatai című, 1937. október 15-én, az Új Szellemcímű folyóiratban megjelent írása, melyben a következőket állapította meg: „A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberiséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” (In. JÓZSEF ATTILA MŰVEI II. Tanulmányok, cikkek, levelek./Magyar Remekírók./ Szépirodalmi. Bp. 1977. 263.)

Már Bori Imre felfigyelt rá, hogy „mennyi rokon vonás van József Attila szemlélete és a háborús, valamint a háború utáni, ún. egzisztencialista áramlatok között, elsősorban életérzésben, az egyénnek a világba – melyben élni adatott neki – való viszonyában. Amikor a maga léte foglalkoztatja, a szó szoros értelmében is egzisztencialista – Kafka és Camus testvére, szellemi rokona.” (In.BORI IMRE: A semmi ágán. In. BORI IMRE HUSZONÖT TANULMÁNYA. /A XX. századi magyar irodalomról./ Forum. Újvidék. 1984. 115.) Camus szerint pedig „a metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét követelje. A benne meglévő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság elvével, melyet a világban lát.” (Idézi: TORNAI JÓZSEF: József Attila, a metafizikai lázadó. = http: // konyvek_12 / jozsef_attila / jozsef_attila_tanulmanyok / uj_anyagok / 69_tornai_jozsef.htm) Ez az egyik magyarázata annak a dekonstruktív magatartásnak is, mely a költői életmű egyes szakaszait jellemzi. Szabolcsi Miklós álláspontja szintén az, hogy József Attila „beleillik kortárasai sorába avval, hogy a világ és benne a saját helye is kérdésessé lesz számára. Közös velük abban is, hogy mélyen megszenvedi a szerelem kínját, hogy viaskodik a nővel. És abban is közös, hogy mindezt […] a késő avantgárd poétikai eszközeivel mondja el. De különbözik is a többiektől. Játékosabb, szertelenebb, groteszkebb, ugyanakkor talán magányosabb és tragikusabb is. […] De legfőképpen: az ő költészete másfelé tart. Ő is átment, majd túllépett az avantgárdon, de nem hurcol magával posztexpresszionista, szimbolista vagy klasszicista csigahéjat; a kevesek egyike, aki a szürrealizmusból őriz meg szemléletet és képtechnikát, világlátást. […] A tiszta költészet, a bájoló, bűvölő vers eszményét fel nem adva egyre céltudatosabban tör költészetének intellektuális, filozófiai-ismeretelméleti megalapozása és evvel párhuzamosan költészetének racionális gondolati átformálása s mindennek esztétikai-teoretikus megformulázása felé.” (In. SZABOLCSI MIKLÓS: „Kemény a

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

10

menny.”Akadémiai. Bp. 1992. 514.) Hegedűs Géza is úgy vélekedik, hogy „költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig évezredek eredménye ötvöződik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába, minden, ami azóta van, vele kezdődik.” (In. HEGEDŰS GÉZA: A magyar irodalom arcképcsarnoka. II. kötet. Trezor. Bp. 1992. 769.) Schöpflin Aladár szerint pedig fokozatosan lesz a szintézis költője, s hitelességének mértéke többek között abban mérhető le, hogy ezzel párhuzamosan az élethez, az élő természethez válik hasonlatossá. Pontosabban: „ez az életközelség adja lírájának legjobb ízét.” (In. SCHÖPFLIN ALADÁR: A magyar irodalom a XX. században. Szépirodalmi. Bp. 401.)

Példa a mondottakra a jól ismert Tiszta szívvel című költemény, mely első alkotói korszakának összegző verse, amiben úgy hiányolja a költő a világban fennálló értékek tisztaságát, hogy a talmi és tótágast állt szociális morál ellen lázad és azokat megtagadja. Ez az attitűd az érett József Attila költészetében bukkan fel újra, s többek között ez a dekonstruktív alkotói magatartásforma munkál az 1936 májusában papírra vetett Szabad-ötletek jegyzékében, illetve e szöveg lejegyzése előtt és után néhány hónappal született Gyömrői-versekben is, melyekben a költő kíméletlenül kéri számon az analitikusnőtől saját szeretetlenségét. Mint írja közismert Nagyon fáj című versében: „Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett // kivül-belől menekülő élő elől / a legutolsó menedéket”. A Szabad-ötletek konklúziójaként tekinthető Foglalatban a költő nyíltan ki is fejezi, hogy minden bajának forrását végső soron a szeretet hiányában véli felfedezni: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik a szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” Nem megalapozatlanul írja a fentebb már idézett Bori Imre sem, hogy „a szeretet Sziszüphosza József Attila: életét tette ennek megvalósítására, megtalálására, s amikor már úgy érezte anyja ölén vagy egy-egy szeretett nő mosolyában, hogy megragadta, semmivé vált a kezében, eltűnt szeme elől, és kezdődött minden elölről, anyját elragadta tőle a halál, a szeretett nőket pedig az élet szeszélye. Nem lesz hát véletlen, hogy a világmindenség, a csillagos ég képe és ezzel kapcsolatos képzetek oly sok formában élnek költészetében az emberi állapotok egyetemes érvényűvé vált képeiként.” (In. BORI IMRE: i.m. 126-127.) A kolosszális magány tudat azonban nem kizárólag József Attila műveiben kap hangot a huszadik század első harmadának magyar irodalmában – elég, ha csak Tóth Árpád Lélektől lélekig című versére gondolnunk, amiben szintén a csillagos égbolt képével (a csillagok közötti roppant távolság metaforájával) fejeződik ki az emberek közti elidegenedés-érzés. A magány központi helyet foglal el a mester és mentor Juhász Gyula életművében, de felfedezhetjük az Adyt megelőző líra, például Vajda János költészetében is. Nem előzmény nélküli tehát a társtalanság (a társ hiányának) motívuma József Attilánál, s nem marad visszhang nélkül az őt követő nemzedékek lírájában sem. Ám a túlérzékeny költő életében hatványozottabb szerephez jut kortársainál és elődjeinél, s nem csupán személyes életproblémaként definiálható, hanem egyben rámutat a keresztény kultúrkör istenalakú hiányérzetének ontológiai pozíciójára. Érdemes tehát komolyan megfontolni Jókai Anna szavait, aki szerint „József Attila születése percétől a halál beálltáig krónikus Isten-hiányban szenvedett, de tudott róla, hogy valamiképpen, valahol és valamiért igenis van, ezért szenvedett jobban, mint az átlagember, tudott róla, mégsem volt képes a szívére szorítani, testközelbe húzni; valójában ez a gigászi küzdelem emésztette fel – s emelte nagy költővé.” (In. JÓKAI ANNA: Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 42.) Ennek tükrében érthetővé válik, hogy miképpen válhatott költészetében a Nő transzcendens, metafizikai ideállá, akiben megtestesülhetett a Mindenséggel (Istennel) való teljesség és egység (unio mystica) lehetősége. Ez a teljességigény 1933 nyarán éri el egyik csúcspontját a himnikus emelkedettségű Óda megírásával, mely költemény a műegészen belül olyan spirituális aktusként is értelmezhető, melyhez hasonlót a középkori Mária-kultuszokban találhatunk, s számos motívumának előzményét a József Attila-életművön belül – amint arra Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában című tanulmányunkban is rámutattunk – a költő korai szerelmes verseiben kell keresnünk. Nem az Óda az utolsó vers azonban, melyben a költő vallásos emelkedettséggel szólítja meg a kívánt asszonyt. A dolgozatunk címében rejlő idézet ugyanis József Attila 1937 márciusában írtFlóra című versciklusának 5. részében szintén bibliai reminiszcenciákkal juttatja kifejezésre a teljesség utáni vágyát: „Ő a mezőn a harmatosság, / kétes létben a bizonyosság, / lábai kígyóim tapossák, / gondjaim mosolyai mossák.” Ily módon Kozmutza Flóra (mint utolsó menedék) egyszerre válik a költő létezésének feltételévé, s kínálja a megváltás ígéretét. A motívum Mózes első könyve harmadik fejezetének 14-15. verséből ered, ahol az Úr a bűnbeesés után ígéretet tesz erre a megváltásra: „És monda az Úr Isten a kígyónak: mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.”

Tekintettel arra, hogy a 2013-as esztendő (a Weöres Sándor-centenárium és Dsida Jenő

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

11

halálának 50 évfordulója mellett) egyben a Hit Éve is, talán nem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy József Attila „mintegy előélte és lírává szentelte a figurális, szakállas Istenkép trónfosztását, s azt a lassú, de reményt egyedül hordozó folyamatot, amikor megtanuljuk a Teremtő Erőt, a szellem-testű istenséget, meglehet, régi néven, de átvilágított tartalommal szólongatni, terveiben tetten érni és a jóban társául szegődni.” (Uo. 42.) Múlt év december 3-án volt éppen 50 esztendeje annak, hogy József Attila távozott közülünk. Nem múlhat el azonban úgy esztendő, hogy születése napján ne tisztelegjünk a költészet és a művészet individuális világmegváltó ereje előtt, amiben József Attila is oly erősen hitt. Kiváltképp azért sem, mert – írja Beney Zsuzsa – „a fájdalom szenvedélye ugyanolyan jellegű bennünk is, mint amilyen a költőben volt. Valószínűleg ez az egyik forrása az úgynevezett József Attila-kultusznak. A szenvedés kultusza ez, a mitikus alászállás igénye.” (In. BENEY ZSUZSA: Miért fáj ma is? = Kortárs, 1992/10. sz. 103.) Ez a mitikus alászállás azonban egyben mágikus önteremtés és intellektuális önmegismerés is – nem véletlenül tette meg a költő 1934-es Medvetánc című gyűjteményes kötetének mottójául az ismert népdal szövegrészletét: „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” Majd épp a költő mondja ki három évvel később méltán híressé vált Ars poetica című versében: „Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szerelem. / Kísérje két szülője szemmel: / A szellem s a szerelem.”

Keveseknek adatik meg, hogy életükben bérelt helyük legyen a Parnasszuson. Nem volt ez alól kivétel József Attila sem: halála után hirtelen megszaporodtak a – hitelességét tekintve nem ritkán kétes értékű – memoárok; a sajtó, mai szóval élve, „sztárt” csinált belőle, miközben ő maga életében nem kapta meg a kellő törődést, elismertséget, s a szeretettel teljes otthont. Utolsó versében megdöbbentő éleslátással írja, hogy „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.” (Íme, hát megleltem hazámat...) Barátok, támogatók, pártfogók segítségére szorult szinte minden életszakaszában, s ez mindvégig kisebbrendűség-érzést, az önazonosság-tudat sérülését okozta. Halála után a József Attila-recepció sem kerülte el a mítoszképzést – ezért is figyelmeztet rá Tverdota György, hogy „hasznos-e, ha a költő kutatója elkötelezettséget, mély érzelmi kapcsolatot érez a vizsgált tárgy iránt, vagy elég, ha a mű virtuozitásul megcsillogtatásának ürügyéül, esetleg az általunk csalhatatlannak vélt elméleti elgondolás illusztrációjául szolgál?” (In. TVERDOTA GYÖRGY: A József Attila-kutatás dilemmái. = Forrás, 2003/12. sz. 10.) A rendszerváltás utáni irodalomtudomány és irodalomtörténet-írás számára megnyílt a lehetőség a költő életművének újraolvasására, szélsőséges és torz József Attila-kép tisztulni látszott, s átadta helyét az ideológiamentes, szakmailag korrekt és tárgyilagos kutatási eredményeknek. Korábbiaknál nagyobb teret (és legfőképpen: nyilvánosságot) kaphatott végre a költő munkásságának új szempontok szerinti újragondolása, hozzáférhetővé váltak és sajtó alá kerülhettek addig tiltott vagy lappangó kéziratok, melyek eredményeképpen műkedvelő olvasó és szakember egyaránt egy olyan József Attila-torzóval találkozhat, mely méltó a költő művészi nagyságához. Fontos azonban, hogy a középiskolai irodalomoktatás is figyelemmel kísérje e kutatási eredményeket, s eloszlassa azokat a tévképzeteket, amelyek a mai napig megkövesedtek a hazai didaktikai tradícióban. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy József Attila sem önálló sziget volt a modern költészet óceánjában, hanem szerves részét képezte az európai kultúrtörténeti hagyománynak, amiből egyenesen következik, hogy munkásságának reális vizsgálatához multidiszciplináris és komparatív szemléletmód szükséges. Még a költő nélkülözésektől mentes élete sem példa nélküli: ami József Attilát kiemeli, az istenadta tehetségének, lelki alkatának, átlagon felüli, zseniális intellektuális és mentális képességeinek köszönhető. Ezért válhatott lehetségessé, hogy a biográfiában gyökerező hiány teremtő erővé válhatott életművében. A kisgyermek József Attila elszenvedett traumái, a ferencvárosi mélyszegénység, az öcsödi lelencsors sajnos nem volt egyedi a múlt század elejének Magyarországán. A költő már a makói internátusi évek alatt rádöbbent képességeire és tehetségére – noha éveket kell még várnunk arra, hogy ez a zsenialitás nyíltan is megmutatkozzon. Ami művészetében óriási előny volt, az személyes életében hátránynak bizonyult: túlzott érzékenysége és öntudatossága révén a kisgyermekkori negatív élmények és megaláztatások sorozata felnőtt életében – más formában ugyan, de – folytatódtak; a traumák ily módon felerősödtek az alapvetően neurasztenia graviszra hajlamos költőben, s voltaképpen e tényezők összessége vezetett el az öngyilkossági kísérletekig, a többszöri idegösszeomláshoz, a borderline személyiségzavarig, majd két ízben is a Siesta Szanatóriumig, s végül a balatonszárszói vasútállomásig. Az a bizonyosság ugyanis, amit e kétes létben József Attila keresett végső soron csupán a halálban realizálódhatott – a lélek erős volt ugyan, de a test, az idegrendszer egyre kevésbé bírta a terhelést. A sors tragikus fintora, hogy az Öcsödön nevétől megfosztott költő – aki teoretikus írásaiban 1929től tudatosan fejti ki a névvarázs mint a teremtés és az alkotás analógiájának koncepcióját, s nyelvesztétikáját azután a szókészlet és a mű egész világára alkalmazta – még a halálban sem nyerhette el, hogy nevét „hibátlanul

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

12

írják fölibe”, hiszen első sírfeliratán az Attilát egy t-vel írták.

Mindent egybevetve: a Nő számára nem csupán menedék volt, hanem – mint az Ódában írja – „eleven ágy, erős sír”, az Anyaföld, mely magába fogadja; a Mamával való egyesülés is halálban volt lehetséges. Ez a magyarázata, hogy már az említett Szabad-ötletek jegyzékében is megemlíti édesanyja nevét (özv József Áronné”), majd rögtön ezután már önmagával azonosítja („özv József Attila”), mégpedig úgy, hogy ehhez a művelethez épp a névátvitelt használja fel. Ennek hátterében pedig éppen az állhat, hogy „a névre találás lehetősége végül a halált követő lehetőségként tetszik föl, a hibátlanul fölírt név valójában sírfelirat.” (In. FRIED ISTVÁN: Az ám, Hazám! József Attila meglelte-e hazáját? = Tiszatáj, 2005/4. sz. 101.) Valójában azonban a Nő profán divinatioja és az általa elérendő teljesség és halhatatlanság (mint az élet határait feszegető transzgresszív törekvés) a gyakorlati életben elérhetetlennek bizonyult számára, s az Űr – a hiány kozmikus méretűre tágult kozmológiája révén – képzeletében állandósult és a Semmi képzetévé manifesztálódott. Aligha véletlen ugyanis – s ez épp az Anyával való egyesülés vágyát támasztja alá –, hogy a költő élete 1937. december 3-án, egy nappal édesanyja, Pőcze Borbála névnapja előtt ért véget. Azok a feltevések, melyek szerint József Attila halála baleset volt, összeegyeztethetők az öngyilkossági szándékkal: nem lehetetlen, hogy a költő eredetileg december 4-ére tervezte az életből a Létbe történő kilépést, azonban a sors másképp rendelkezett. A holttest helyzetéből ugyanis arra következtettek a szakemberek, hogy aligha valószínű, hogy amennyiben József Attila aznap este akart végezni magával, akkor a test darabjait ennyire szabálytalan helyzetben találják meg. (Latinovits Zoltán szintén vonat alá vetette magát, s zsebében épp a költő Nagyon fáj című utolsó kötetét találták meg.) Akadnak, akik a költő elvesztett realitásérzékével hozzák összefüggésbe tettét, s így a betegség következményének tudják be a történteket, azonban – ha viselkedése nem is – József Attila gondolkodása saját mikrokozmoszán belül az utolsó percekig többnyire tiszta és következetes volt. Feltevésünk szerint a költő öngyilkossága mindenképpen bekövetkezett volna, csak nem 3-án este, hanem talán egy nappal később. Így a baleset és az öngyilkosság teóriája egyaránt érvényben marad, s voltaképpen e kettő együttesen okozta a költő halálát. Visszatérve gondolatmenetünkhöz: József Attila társadalmi helyzete, gyermekkori traumái sajnos nem voltak egyediek a korban. Érdemes ezzel kapcsolatban Darva József szavait idézni, aki ezt a következőképpen fogalmazza meg: „a külvárosi kisgyermek, félig árván itt maradva, elkerült egy nyomorúsággal teli tiszántúli faluba, szegény mezei napszámos családhoz, lelencnek, nevelt fiúnak – talán ott és akkor kezdődött igazán az az út, amely harminc esztendővel később, egy december eleji, nyirkos estén a balatonszárszói vasútállomáson végződött, egy cammogó tehervonat kerekei alatt. Az anyjától, a családtól elszakadt gyerek nyiladozó értelme a falusi szegénység rideg törvényei előtt tárulkozott meg először. Fiatal lelkébe örökre, kitörölhetetlenül beleivódtak az otthoni évek élményei: az évszázados magyar szegénység magába zárt világa, mely testiek tekintetében csak a mától a holnapig elegendő kenyér vágyáig engedte elnyújtózni az embereket, lelkiek dolgában pedig olyan szűk határt szabott nekik, hogy például őt soha nem szólították Attilának, hanem egyszerűen csak Pistának, mert már ebben a szokatlan névben is valami számukra tilalmas előkelősködés ízét érezték meg. […] ennek a sorsnak elkötelező élményei elkísérték őt egész életén keresztül. […] Így történt, hogy amikor erről az »új népről, másfajta rajról« kezdett komor zengésű, kemény énekeket mondani a munkásságról – nemcsak ennek a társadalmi osztálynak vágyait s akaratát fogalmazta meg, hanem az egész évszázados, ősi magyar szegénységet.” (In. DARVAS JÓZSEF: Emlékbeszéd József Attiláról. = Kelet Népe, 1939. dec. 15. 10.)

Szerb Antal szerint „az irodalomtörténet legmagasabb feladata talán az, hogy előkészítse a nagy egyéniségek megértésére való intuíciót.” (In. SZERB ANTAL: Magyar irodalomtörténet. Magvető. Bp. 1934. 14.) Ehhez azonban – a tárgyilagos és hiteles ismeretszerzésen túl – szükség van másra is: az empátia képességére. Gondoljuk csak meg, hogy miféle megoldási kísérletekre sarkallja például a rendszeresen éhező vagy végzetesen szerelmes embert a hiány kitöltésének elementáris vágya. Ha mindehhez hozzávesszük e hiány metafizikai természetét, láthatóvá válik, hogy a teljes és harmonikus élet utáni vágy olykor az életösztönnél is erősebb lehet. Különösen igaz ez a szerelemre, mivel – írja a költő Amit szivedbe rejtesz című versében – „a szerelembe – mondják – / belehal, aki él. / De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér. / S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér ászi ágy.” A Freud nyolcvanadik születésnapjára írt költemény is jól mutatja ezt az elemi teljességigényt, melyet a pszichoanalízis a szimbiotikus deficit fogalmával magyaráz. Ám a halál, a szerelem és a táplálkozás kapcsolata az archaikus kozmológiákban is jelen van, s jelzi, hogy a primordiális lét utáni vágy olykor a vallásos érzülettel rokon magatartásformákban is megnyilvánulhat. József Attila életében a szeretethiány és az éhség többszörösen is összekombinálódott, hiszen – mint tudjuk – mindkettő központi szerepet játszott az életében. Nyilvánvaló és természetes ezért, hogy költészetére is óriási hatással volt mindkét elemi szükséglet, s sokszorosan rétegzett jelképrendszerben, komplex motívum- és

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

13

szimbólumkészletben jutott kifejezésre, melyhez hozzájárult a költő műveltsége és szerteágazó érdeklődési köre. Kutatásaink során arra jutottunk, hogy a hiány teremtő ereje József Attila életművében létrehozott egy olyan koherens és összefüggő költő magatartást, ami igazolhatóan az emberiség archaikus-atavisztikus tudáskészletéből eredő jelképek, motívumok és szimbólumok formájában nyilatkozik meg a műegészen belül.

Ez az alapvetően dekonstruktív alkotói attitűd az irodalmi műben (mint önálló világban) a nyelv segítségével valósul meg, s kicsiben megismétli a nyelvteremtő ember világteremtő aktusát és formateremtő képességét. (Ez utóbbi elképzelését a költő az 1920-as évek végén több cikkében teoretikusan is megfogalmazta.) A hiány mint a teremtés disszonanciája tehát – amint arra fentebb már utaltunk – József Attila költészetében eredetileg a biográfiából nyeri energiáját, majd az alkotás folyamán mágikus erővé válik a költői nyelvhasználatban. „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul” – írja Vágó Mártának 1928. szeptember 30-ra keltezett levelében. (In. JÓZSEF ATTILA VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE. / Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Fehér Erzsébet./ Akadémiai. Bp. 1976. 197.) Öt évvel korábban, az 1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke című szonettkoszorúját szintén e gondolattal kezdi: „Külön világot alkotok magam. / Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak álma, vágya, gondja van.” Bár jórészt irodalmi mintákat követ, a magány-tudat az alig egy-két éve verselő fiúban már igen erős: „Egyedül fogok én állni a világon, / Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom. / […] S nem fog borulni rám senkise sírva, / Ha majd távozom az örök-néma sírba” (Magány – 1921). Kozmikus képpel fejeződik ki az elhagyatottság és társtalanság az 1933-asReménytelenülben is: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Három évvel később, 1936-ban veti papírra Ki-be ugrál... című versét, mely szintén sokatmondó: „Gondoljátok meg: ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen.” Aligha tekinthető kizárólagosan költő túlzásnak a Nem emel föl kijelentése sem: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” Az 1937 novemberében írt Íme, hát megleltem hazámat című versében is egyértelműen fogalmaz: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondották; bár velük / voltam volna én boldogan.” Még 1936-ban írja aSzép Szóban megjelent Kész a leltárban: „Magamban bíztam eleitől fogva”, s Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét sem ok nélkül parafrazálja ugyanezen költemény záró soraiban: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt remélem.” E kijelentés véleményünk szerint egyszerre fejezi ki a harmonikus otthon utáni vágyat, s a szerelembe történő belehalás szenvedélyes kívánságát. Erre utal a szintén ebből az évből való egyik sokatmondó töredékében: „s ha nem volt még halálos szerelem, / azt akarom, ez halálos legyen, / értelmes kín: mert nincs értelme annak, / ha az embernek üres kínjai vannak.” A Gyömrői-szerelem és a Flóra-versek közti időszakból való a költő utolsó szenvedélyes hangú szerelmes verse, az 1936 októberében, szintén a Szép Szóban megjelent Jaj, majdnem... is. E versben egy elmúlt és egy vágyott szerelem kozmikus képe bontakozik ki: a szerelmi szenvedély immáron a Mindenségen is túlnő, s „a végtelenbe történő átsemmisülést” előlegezi meg. Tekintettel arra, hogy egy másik munkánkban a verset a felvázolt összefüggésben, illetve más szempontokat is figyelembe véve részletesebben elemezzük, e helyen megelégszünk a költemény három versszakának idézésével: „Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem! / Jaj, majdnem összenyom a félelem! / Egy ölelésben, asszonyok, / ki halna meg velem? // Oly gyors a nyaram s lassu a telem – / az ősz kockája kit mutat nekem? / A lesi-csősz idő elől ki szállna el velem? // Csillagok rácsa csillog az egen: ilyen pincében tart az értelem! / A mindenséget, asszonyok, / kivetné szét velem?” Ez a – korai szerelmes versek zömében szintén jelen lévő – transz(re)gresszív motívumkészlet tulajdonképpen abban a metafizikai erotikában értelmezendő, melynek csúcspontja a három évvel korábbi Óda volt, ám a Jaj, majdnem...vershelyzete (és bizonyos tekintetben ontológiai pozíciója) túllép az 1933as költeményen, hiszen utóbbiban már a halálon túl, a szétfeszített Mindenség aktusában válhat csupán egyedül megvalósíthatónak a be- és kiteljesedés. Azt, hogy a teljesség kizárólag a Nő által, a szerelem segítségével jöhet létre, a vers sorai mellett egyértelműen bizonyítják a néhány hónappal korábban lejegyzettSzabad-ötletek is, amiben a költő nyíltan leírja, hogy „egy kedves nő meggyógyítana.” Meglepő éleslátással állapítja meg viszont, hogy „amit keresel, nincs / magadat keresed másban / magadat szereted – / ilyet nem találsz s ha találsz, nincs az ismert nők között.” E Platón által már aLakomában is leírt szerelem-ideálnak azonban nem felelhetett meg hús-vér nő; a teljes egyesülés utáni vágy (ami jóval túlmutat az androgün-lét utáni nosztalgikus sóvárgáson) egyedül az anyatestbe való visszatéréssel volna lehetséges, ami nyilvánvalóan ad absurdum egy felnőtt férfi esetében. A freudizmus az anyakomplexussal magyarázza az imént idézett szövegnek azon részletét is, mely szerint a költő leírja: „a mama a gyermek számára nem anya, hanem / maga a nő”, ám amennyiben így van, akkor a Mamával való összeolvadás szándéka, illetve a szeretett lényben való újjászületés igénye József Attila

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

14

esetében törvényszerűen tételezi a szerelembe történő belehalást. Születés és halál egymást feltételező metafizikai egysége azonban más összefüggésben is felbukkan a költő életművében, ami nem meglepő, hiszen – mint Füzi László írja – „József Attilát a nagy végső kérdések, az abszolútumok foglalkoztatták – különösen szembetűnő ez az ún. teoretikus írásaiban, bár életének és életművének bármelyik pontján ráakadhatunk a végletességre.” (In.FÜZI LÁSZLÓ: A Semmi közelében. Három magatartás. József Attila, Németh László és Márai Sándor gondolkodói alkatáról. Kalligram. Pozsony. 2003. 15.)

Első ízben Péter László figyelt fel a költő azon szokására, hogy születésnapjára verset írt. Példának az 1923as Elköszönő, szelíd szavak és az 1925-ös Április 11 című költeményeket hozta. (Ld. PÉTER LÁSZLÓ: József Attila Makón. = Irodalomismeret, 1957/1. sz. 14.) Mindazonáltal a költőnek ennél több verse köthető születésnapjához, melyeket – a lappangó kéziratok okán – a cikk szerzője akkoriban nyilván még nem ismerhetett. Az 1984-ben, Stoll Béla nyomán, megjelent kritikai kiadás tanúsága szerint azonban a költő már 1921. április 11-én, Makón írt költeményt születésnapjára, s rögtön kettőt is: az egyik az Amióta..., míg A halálról című másik versnek már a címe is sokat mondó és jelzi e két vers bizarr rokonságát a halállal. Egy évvel később született Pesten a Távol zongora mellett című szonett, melyben – kissé Ady stílusához hasonlatosan – mereng a költő Gebe Márta hiányán. A születésnapján feltehetően hatványozottan felerősödő magány-tudat tehát már e viszonylag korai életszakaszában szervesen összefonódik a szerelemvággyal és jóval túlmutat a kamasz fiatalember testi vágyait jellemző erotikus hevületen. Sajátos darab a már említett Április 11 – a kritikai kiadás szerint „ezt a négy verset a költő szegedi egyetemista társának, Szatmári Rózsikának küldte el”.

(In. JÓZSEF ATTILA ÖSSZES VERSEI. /Közzéteszi és a jegyzeteket írta: Stoll Béla./ Akadémiai. Bp. 1984. 585.)

Ezt bizonyítja József Attila Szegeden írt, 1925. április 22-23-ra keltezett levele is: „Kedves Rózsika, ígéretemhez különös lettem. Éjjel 2 óra, s még írtam két verset.” (In. JÓZSEF ATTILA VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE. i.m. 76.)

E sorok után írja le a verset a levélben. A költő szavai szerint aznap írta az Ezüst élet és a Szép lobogóval, vagy anélkül című verseket, melyek előtt olvashatjuk az Április 11 – a cím miatt nyilvánvalóan és okkal feltételezhetően a születésnapjára írt – verset. (A kritikai kiadás pontos dátumot nem közöl.) Ezt megelőzően szerepel még a levélben A kert (= A paradicsom életté lesz) című költemény. Két évvel korábban született azElköszönő szelíd szavak. A kritikai kiadás szerint „az 1923. máj. 27-én megjelent verset a költő valószínűleg születésnapján, ápr. 11-én írta.” (In.JÓZSEF ATTILA ÖSSZES VERSEI. i.m. 573.) 1926-os a Bécsben lejegyzett Erősödik: „nagyon valószínű, hogy a verset 21. születésnapján vagy akörül írta.” (Uo. 589.) A szabadvers középső strófája – a pajkos és játékos megfogalmazás ellenére – ismét csak beszédes: „Nem tudják ám a leányok, hogy én mennyire kedvelem őket. / Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyűlnének össze itt / körülöttem, / én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba, / hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.” 1924-es verseinek nagy része keltezetlenül maradt fenn kéziratban. Ezen évben a születésnapjához legközelebb eső Szomorúfűz 1924. április 16-án jelent meg. A Magyar Írás 1924 májusjúniusi számában került közlésre a Hét napja, aKoldusok és az Igaz ember, de egyik sem keltezett, azonban mégis nagyon valószínű, hogy a négy vers közül valamelyik (akár több is) valamiképpen köthető a születésnapjához.

(Ennek eldöntése alaposabb tartalomelemzést igényelne, ami jelen munkának értelemszerűen nem feladata.)

1927-es A bőr alatt halovány árnyék című vers; a kritikai kiadást megelőző kiadások a vers első sorát tették meg címnek (Egy átlátszó oroszlán), mivel a fennmaradt párizsi forráson a költő az eredeti címet áthúzta. Sokáig úgy vélték, hogy a költemény Bécsben születhetett, s csak a francia nyelvű fordítása keletkezett Bécsben. Wacha Imre azonban meggyőzően bizonyította, hogy a vers „minden kétséget kizáróan párizsi élményekre utal.” (In. WACHA IMRE: Egy átlátszó oroszlán. A költő 1924-28 között írt költeményeinek nyelvi vizsgálatához. = Irodalmi és Nyelvi Közlemények., 1967/2. sz. 121.) Eredeti szövegforrása ismeretlen – a francia nyelvű változatnak megfelelő cím – ami József Attila párizsi egyetemi nyugtáján három másik verscímmel együtt olvasható – át van húzva. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis az 1926 szeptember és 1927 szeptembere között fennmaradt kéziratait nem keltezte a költő. Annyi viszont mégis tudható, hogy a vers 1927 áprilisában megjelent a L'Espirit Nouveaufolyóiratban. Így a francia fordítás áprilisi megjelenése jelentőségénél fogva a születésnap szempontjából nem teljesen irreleváns. A megbízhatatlan források miatt a kritikai kiadás az első megjelenés dátuma (1928. április 10.) alapján keltezi a József Attila című, önmegszólító gesztussal indító költeményt. A vers zárása végett („Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, / hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”) nagyon valószínű, hogy köze lehet a költő születésnapjához. 1928 elejére datálható a Nemzett József Áron című vers is, ami különös genealógiája miatt köthető talán április 11-hez. 1929 februárja és 1931 márciusa – a Nincsen apám, se anyám, illetve aDöntsd a tőkét, ne siránkozz kötetek megjelenése – közötti időből alig maradt fenn keltezett kézirat, míg az 1931-32 közötti időszakból egyetlen

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

15

keltezett sincs. Megszakad tehát a sorozat 1929-ben: 1937-ig nem találtunk a születésnap környékére eső keltezett verset. 1937-ben viszont napvilágot lát a híres Születésnapomra című „meglepetés-költemény”, ami egy francia Richepin-vers formai megoldásainak mintájára íródott, s játékos módon vet számot a költő elmúlt harminckét évével. Több születésnaphoz köthető vers nem született, „csöndbe fagynak a dalok”, s néhány hónappal később, halála előtt néhány nappal papírra veti a [Drága barátaim...] sorait, ami akár a születésnapos versek groteszk ellenpólusának is tekinthető: „Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, / nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, / ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. / Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorú szomorúság. / Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.” Szívszorító és búcsúzó szavak – mintha három epigrammát olvasnánk egyetlen versen belül. Ezután a költő jelenlegi ismereteink szerint már csak egyetlen verset írt, mielőtt elindult volna a szárszói állomásra. Noha 1936 májusában József Attila még komolyan bízott abban, hogy képes lesz testileg-lelkileg rendbe hozni magát, a Szabad-ötletekben már nyíltan megvallja, hogy „borzasztó, hogy az ember egyedül van / borzasztó, hogy van tudata csak azért van egye- / dül.” Ez az egyedüllét-érzés és a monumentális szeretethiány vezetett voltaképpen már korai öngyilkossági kísérleteihez is.

Mindösszesen 9 éves volt, amikor megtörtént első öngyilkossági kísérlete: lúgkövet akart inni, de szerencsére a lúgot tartalmazó üvegben keményítő volt. Erről az esetről emlékezik meg az 1934-es Öngyilkosság? című vallomásában. Néhány évvel később, 1922. június 26-án este a makói internátusban 60 db aszpirint vett be, ezután néhány napra kórházba került. (Búcsúlevelét előtte átadta tanárának, Galamb Ödönnek „június 27-én felbontható” címzéssel.) E kísérletéről, nem kevés cinizmussal, így számol be 1922. augusztus 17-re keltezett, Kiszomborról József Etelkának írt levelében: „valami dekadens pillanat hatása alatt »megettem« hatvan drb aszpirint, este fél kilenckor, egy óra mulva végig vágódtam a folyóson 41.6 C fokos lázzal. Tíz órakkor gyomormosás, elég kellemetlen valami, istentudja hány nap fekvés, aztán a színjeles bizonyítvány. Klasszikus, mi?” (In. JÓZSEF ATTILA VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE.i.m. 31.) 1923 májusában újabb öngyilkossági kísérlet (vonat alá akarta vetni magát). Erről mintegy „mellékesen” tudósít József Jolánnak Makóról írt, 1923. május 14re keltezett levelében: „Különben vonat alatt is feküdtem azóta, de engem fölszedtek, mert előttem valakit elgázolt.” (Uo. 38.) Nem kizárt, hogy aSzépség koldusa című első kötetéhez előszót író Juhász Gyula negatív példája is belejátszhatott e kísérletekbe, hiszen tudjuk, hogy a nagy költő és mentor temérdek alkalommal próbált öngyilkos lenni (a Tiszába ugrott – kimentették; szíven lőtte magát – megmentették), míg végül kórházban gyógyszerrel végzett magával. 1936-ban, a Szabad-ötletek jegyzékében is több helyen eljátszik a gondolattal, hogy meg fogja ölni magát; egy helyütt azt írja például, hogy szájába veszi a gázcsövet és úgy végez magával, más helyen pedig azt jegyzi le, hogy „a Gyömrői előtt megölöm magam.” Tény, hogy 1936 augusztusától verseiben megszaporodtak a halál képzetei. Nagy valószínűséggel 1937 szeptember elején írhatta azt a levelet, amit Illyés Gyula felesége szerint nem adott át neki, s melyben újabb kísérletek tervére utal a költő: „Zúg a fejem, mint amikor anyám vert a sodrófával – akkor az egyszer igazán meg akartam halni, de az a fiú, aki a morfiumot adta, becsapott. És én nagyon sokszor gondoltam arra, hogy megölöm magam maga miatt, de soha nem mertem mondani, mert nem akartam »zsarolni«.” (In. ILLYÉS GYULÁNÉ: József Attila utolsó hónapjairól.Szépirodalmi. Bp. 1988. 85.) Kozmutza Flóra közli azt a búcsúlevelet is, amit József Attila írt neki 1937. december 3-án. A sorok elég egyértelműek: „Kedves Flóra! Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodákban.

Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott.” (Uo. 128.) E levél – amit a Fehér Erzsébet-féle kiadás még nem közölt – szintén az eltervezett öngyilkosság elképzelését támasztják alá. A költő Szántó Juditnak (egykori élettársának) is küldött levelet ugyanezen a napon: „Kedves Judit! Sok szeretettel üdvözöllek. Attila.” (In. JÓZSEF ATTILA VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE. i.m. 384.) Majd utolsó kezelőorvosának, Bak Róbert doktornak is ír pár sort: „Kedves Doktor Ur! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent. József Attila.” (Uo.) S aznap este 19 óra 36 perckor a balatonszárszói vasútállomásról induló 1284-es tehervonat kerekei között földi útja véget ért.

Mindent egybevetve, elmondható tehát, hogy a költő önnön diagnózisát saját életével hitelesítette, majd halálával pecsételte meg. A receptet azonban nekünk kell megírni, az Ember Tragédiájára a gyógyírt nekünk kell megtalálni. A keresztény értelemben vett krisztusi szeretet fogalmát nekünk kell megvalósítani. S nekünk kell „nagy tüzeket rakni”, hogy „felmelegedjünk, mi: emberek”. Amennyiben sikerül, úgy van rá esély, hogy beteljesül József Attila munkássága bennünk. Hisszük, hogy nem túlzás: a teljesség igénye, az egységes és egyetemes világ átélésének vágya, a rejtjelekbe öltöztetett ősi világ nyelve, vágya, kódja, bája borong a költő

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

16

teljes életműve mögött, melyben a hiány teremtő ereje a motiváló energia. Felderítése, átvilágítása a mi feladatunk. Össze tudjuk-e rántani egymástól táguló világegyetemeink, melyek saját természetünk megértése, dekódolása és metafizikai-szellemi síkra emelése nélkül a Semmiségbe tartanak? S tudjuk, akarjuk-e énekelni újra a Kozmosz énekét a „hét pecsét” feltörésének ritmusára, hogy saját hangunk visszhangjai lehessünk a „hetedik égben”? A „szférák zenéje” saját emberi mivoltunk dallamára írt világteremtő szövegvilág kell legyen.

Fel tudjuk-e törni tehát mind a hat pecsétet, hogy a „hetedikek” mi magunk lehessünk? Hisz ez a mi munkánk, s nem is kevés. A hiány teremtő ereje legyen ezért bennünk a hozzá szükséges isteni kegyelem: e kétes létben a megszentelt bizonyosság.

(Megjegyezzük, hogy jelen munka a szerző 2013. április 5-én, a Költészet Napja alkalmából, az orosházi Városi Könyvtárban tartott (Petőfi Művelődési Központ) azonos című előadásának összefoglalása és továbbgondolása, valamint alaptéziseinek kifejtése és bizonyítása. Itt említjük meg továbbá, hogy a Szabadötletekből vett idézeteket, szövegrészleteket dolgozatunkban aJÓZSEF ATTILA: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Atlantisz. Bp. 2000. (Jegyzetelte, a Bevezetést és a jegyzeteket az egyes sorokhoz írta: Stoll Béla.) című kötetből kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más jelzés nem volt – Stoll Béla kritikai kiadását (JÓZSEF ATTILA ÖSSZES VERSEI. I-II. KÖTET. Akadémiai. Bp. 1984.) használtuk.)

Muhel Gábor

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

17

▌Kaposi Krisztina

ESZTÉTIKAI TAPASZTALAT ÉS MISZTIKUS-VALLÁSOS ÉLMÉNY: SÍK SÁNDOR ALEXIUSA A DIONÜSZIOSZ AREIOPAGITÉSZ-I VIA TRIPLEX ÉS A KÖZÉPKORI SZERETETMISZTIKA TÜKRÉBEN - 2. RÉSZ

III. A mű peritextusai mint az immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégia kialakítói A peritextualitás fogalmát Gérard Genette paratextusokról szóló elméleti megfontolásain keresztül értelmezhetjük. Genette a paratextus fogalmát 1981-ben megjelent Palimpsestes (Palimpszesztek) című munkájában[1] vezette be, majd 1987-ben önálló monográfiát is szentelt a témának Seuils (Küszöbök) címmel.

Ez utóbbi írásában a paratextualitás alapvető, mindmáig hivatkozási alapnak tekinthető definícióját adta meg, amely a következőképpen hangzik: „ [A paratextus] az, ami lehetővé teszi, hogy egy szöveg könyvvé váljon, és az olvasók, vagy általában a közönség elé kerülhessen. Nem választóvonal, és nem is egy lepecsételt határvonal: sokkal inkább egy küszöb [seuil]”.[2] Az idézett sorok a paratextualitás fogalmának egy igen tág meghatározását adják, hiszen ennek a definíciónak az értelmében szinte minden szövegprezentációs elem (cím, dedikáció, fülszöveg, betűtípus, illusztráció, utószó stb.) paratextusnak tekinthető. Ezt az értelmezést azonban tovább árnyalja Genette a paratextusok különböző szempontok szerinti tipologizálásával. Ezek egyike a szöveghez való viszony szerinti differenciálás, amelynek értelmében elkülöníti egymástól a könyvön belül elhelyezkedő, peritextusnak nevezett szövegprezentációs elemeket (cím, előszó, dedikácó stb.) és a szöveghez csak kontextuálisan kapcsolódó, epitextusként jelölt könyvön kívüli szövegegységeket (szerzői megnyilatkozások, pl. interjú, napló, levelezés stb.). Értelmezésében az így elkülönített peri- és epitextusok, vagyis a szöveget körülvevő és kísérő elemek alkotják együttesen a paratextualitás kategóriáját[3] Genette a paratextusok (peritextus+epitextus) talán legfontosabb jellemzőjeként és egyúttal fő funkciójaként is az olvasóra gyakorolt hatásukat emeli ki; véleménye szerint ugyanis ezek a szövegelemek szerzői intenciókat közvetítenek egyfajta sajátos pragmatikai szerepet töltve be: „Ezek a szövegkeretek, amelyek minden esetben szerzői vagy szerző által többé-kevésbé legitimizált kommentárokat tartalmaznak, egy határterületet képeznek a szöveg és a szövegen-kívüli-világ között. E

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

18

határterület lényegéhez azonban nemcsak az átmenet (transition), hanem a cserefolyamat (transaction) is hozzátartozik: a küszöb egy olyan kiválasztott hely, ahol a pragmatika és a stratégia találkozik, és ahol a közönséget befolyásolni lehet a szöveg jobb recepciója és egy megértőbb olvasat érdekében.”[4] Ezt a definíciót Sík alkotásának paratextusaira is alkalmazhatjuk, hiszen művének két fő szövegprezentációs elemére, a címre és a műfajjelölésre (amelyek a genette-i rendszer peritextus fogalmának feleltethetők meg) egyaránt tökéletesen ráillenek a fenti gondolatok. Az Alexius pretextusai esetében ugyanis olyan prelimináriákkal állunk szemben, amelyek nagyon erős paratextuális információt hordoznak: Mind a címet, mind a műfajjelölést olyan segédszövegekként értelmezhetjük, amelyek egy immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát alakítanak ki,[5] s ezzel alapvetően segítenek hozzá a mű jelentésrétegeinek felfejtéséhez és megértéséhez.

III.1. A műfajjelölés „Misztérium öt felvonásban” – olvashatjuk az Alexius címlapján. Sík ezzel a kijelentéssel egyfelől meghatározta alkotásának műfaját (misztérium); de egyúttal a szerkezet struktúráját, az öt felvonásra való tagolódást is kijelölte. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy a műfaj megjelöléseként nem a hagyományosnak tekinthető, leggyakrabban használatos és leginkább elterjedt misztériumjáték vagy misztériumdráma kifejezés szerepel, hanem egy másik terminus, a misztérium.

A misztérium szót tekinthetjük a másik két konvencionális megnevezés, a misztériumjáték és a misztériumdráma rövidült alakjának; de sokkal inkább valószínű, hogy Sík Sándornál nem egy egyszerű abbreviatióról, hanem tudatos szerzői fogásról van szó. Azáltal ugyanis, hogy szerzőnk misztériumként jelölte meg alkotásának műfaját, egy tágabb horizontot nyitott meg műve értelmezésének számára; hiszen a misztérium szóról (gör. müsztérion=titok, vsz. a müein 'bezárulni, magába zárni' igéből, lat. mysterium) már Szent Pál leveleitől[6] kezdve tudjuk, hogy önálló szóalakként elsődlegesen titkot jelent, méghozzá az üdvösség titkát, ígéretét. Ezzel szemben a másik két terminus, a misztériumjáték és a misztériumdráma, utótagjuk révén (dráma, játék) leszűkítik az eredeti misztérium jelentését a liturgikus drámákból kialakult vallási tárgyú színjátékokra. Míg tehát a misztériumdráma és a misztériumjáték kifejezések egy irodalmi műfajra korlátozódnak; a misztérium megjelölés ennél szélesebb értelmet nyer, s bibliai konnotációkkal telítődik.

Sík többértelmű műfajjelölése (misztérium) arra enged tehát következtetni, hogy művében felül fogja múlni a hagyományos értelemben vett misztériumdrámák/játékok adta műfaji lehetőségeket, túllépi azok kereteit; azt az előzetes olvasói elvárást ébresztve, hogy alkotásában egy bibliai értelemben vett misztériumnak lehetünk majd a tanúi.

III.2. A cím A műfajjelöléshez hasonlóan, Sík alkotásának másik peritextusa, a cím is komoly pragmatikai jelentőséggel bír, ugyanis fontos paratextuális üzenetet közvetít az olvasó felé. Ezt a cím által hordozott paratextuális információt legkönnyebben a Legenda Aurea bevezető sorainak segítségével fejthetjük fel. Sík alkotásának címe Alexius, amely látszólag a mű központi szereplőjének nevét tartalmazó, kiemelő jellegű cím. Ám ha emlékezetünkbe idézzük az Legenda Aurea szövegét, különösen annak bevezető szakaszát; világossá válik számunkra, hogy valójában egy összetett, komplex címről van szó; méghozzá olyanról, amely többrétű jelentést is sugall.

A Legenda Aurea Szent Elek élettörténetének elbeszélését egy érdekes mondattal vezeti be: „Alexius dicitur ab a, quod est valde, et lexis, quod est sermo: inde Alexius quasi valde in verbo Dei robustus.”[7]A latin nyelvű szövegváltozat tehát még mielőtt belekezdene a legenda ismertetésébe, megadja Alexius nevének etimológiáját.

Eszerint az Alexius az „a”=nagyon és a „lexis”=beszéd összetételéből „Isten igéjében nagyon erőteljes”-et jelent. Magától értetődik, hogy ezt az etimologikus címet Edesszai Szent Elek legendájára, illetve annak szakrális mondanivalójára (Alexius megtérése, Istenhez való eljutása és szentté válása) gondolva, elsősorban Sík alkotásának címszereplőjére vonatkoztathatjuk. Ennek értelmében tehát Szent Alexius leglényegesebb jellemvonása az, hogy „Isten igéjében nagyon erőteljes.” E felfejtett etimológia fontosságát már az is jelzi, hogy a Legenda Aurea szerzője (másolója) elengedhetetlennek érezte ennek előrebocsátását még a legenda tulajdonképpeni elbeszélésének megkezdése előtt. Még nagyobb fontosságot nyer azonban akkor, ha rávilágítunk jelentésének egy további vonatkozására is: Az etimologizáló cím „Isten igéjében nagyon erőteljes”

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

19

jelentését magára a műre is érthetjük, hiszen egy olyan alkotás, amely (ahogyan a műfajjelölés is jelzi) misztériumot rejt magában, az „Isten igéjében nagyon erőteljes.” A címnek ezt a fajta metareflexív jellegét erősíti az is, hogy Sík alkotásának címében az Alexius a „szent” kijelölő jelző nélkül szerepel, vagyis a cím jelentése nem korlátozódik pusztán a központi szereplőre (akit a „szent” jelző identifikálna pontosan); épp hogy egy tágabb kontextusra utal, megengedve a metareflexív olvasatot is. Eszerint az Alexius, vagy másképpen az Isten igéjében nagyon erőteljes cím magára, a kezünkben tartott könyvre is vonatkozhat, mint egy olyan műre, amely tartalmából, mondanivalójából adódóan (misztériumot foglal magában) teljes mértékben megfelel a fenti etimológiának.

Kibontva a cím összetett, többrétű jelentését, jól látható, hogy Sík Alexiusa címével is a műben rejlő legmagasabbrendű titokra, vagyis az üdvösség misztériumára irányítja figyelmünket. Sík, misztériumának tehát mindkét peritextusával azt jelzi, hogy művének esetében egy olyan alkotással állunk szemben, amely egy bibliai értelemben vett misztériumot foglal magában. A címnek és a műfajjelölésnek ez a paratextuális üzenete egyúttal egy immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát is kijelöl, melynek lényegét az adja, hogy az olvasó fokozott intenzitással mélyed bele a műbe, mintegy azonosul, asszimilálódik az ott foglaltakkal; mindeközben pedig a befogadás folyamatának középpontjába a műben rejlő misztérium felismerésének illetőleg megértésének szándékát helyezi. Ennek az olvasói technikának az érvényesítése pedig megteremt(het)i a lehetőségét annak, hogy a mű elolvasásának eredményeként megvalósuljon esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egysége, s a művészi befogadás az unio mysticához vezessen.

IV. A misztérium fogalma Ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk azt az immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát, amelyet Sík alkotásának peritextusai jelölnek ki; közelebb kell kerülnünk a műben rejlő misztérium-fogalomnak az értelméhez, s fel kell fejtenünk jelentését. Ám annak ellenére, hogy Sík Alexiusában egy bibliai értelemben vett misztériumot ismerhetünk fel, s ez valamelyest behatárolja az értelmezés körét; még így is egy rendkívül sokfelé ágazó, gazdag jelentéstartalmú fogalommal állunk szemben. A misztérium fogalmának meghatározásához ezért nem elégedhetünk meg pusztán egyetlen forrásnak a felhasználásával, hanem ezen túlmutató és lehetőleg minél szélesebb horizontot kínáló példákat is segítségül kell hívnunk. Az összes, idevonatkozó szövegnek, illetve nézetrendszernek az ismertetése természetesen túllépné ennek a tanulmánynak a kereteit, ezért az alábbiakban csak azoknak a bemutatására kerül sor, amelyeket a legrelevánsabbaknak tekinthetünk SíkAlexiusának vonatkozásában: Az elsődleges és legalapvetőbb forrásként szolgáló bibliai szöveghelyeken kívül, legjobban talán Szent Ambrus és Odo Casel misztériumteológiájával világíthatjuk meg Sík alkotásának misztériumfogalmát.

IV.1. A biblikus-teológiai misztériumfogalom A Biblia tipologikus olvasata sokrétű kapcsolatrendszert hozott létre az Ó- és az Újszövetség között, amely személyekre, eseményekre és isteni jelekre, jelenségekre is vonatkozhat. Az eseményre vonatkozó tipologikus prefigurációk egyike a misztérium fogalma köré szerveződik. Az Ószövetségben Tóbiásnál[8]és a Bölcsességek könyvében[9] találkozhatunk a szóval, ez utóbbiban többször is. A misztérium fogalma az említett szöveghelyek mindegyikében valamiféle titoknak a jelölőjeként tűnik fel; s bár pontos jelentésük első olvasatra nem derül ki egyértelműen megfogalmazás-módjukból, mégis sejthetjük, hogy az isteni titokról van szó.

Tóbiás könyvében, miután Rafael arkangyal felfedi földi kilétét Tobit és fia, Tóbiás előtt, Isten dicsőítésére szólítja fel őket. Parabolikus jellegű angyali kinyilatkoztatásában Isten tetteit a királyok titkaival állítja párhuzamba, egy antitetikus gondolatpárhuzam formájában.[10] Eszerint a király titkait el kell hallgatni, ellenben Isten tetteit fel kell fedni, hirdetve is azokat. A titok a tóbiási sorokban ugyan a királyokhoz kapcsolódva jelenik meg, tovább olvasva az idézett szövegrészt azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az az azonosítás, amit ez a gondolatpárhuzam sugall a titok és Isten tettei között, teljes megfelelést is nyer: Rafael arkangyal valóságosnak tűnő látszatétkezése[11] csak egy olyan isteni tett eredményeképp lehetséges, amely rejtve van az emberek előtt, tehát egy isteni titokról van szó. Ez az ekvivalencia, kiegészülve a Tób 12,6-21 szövegrészt átható lexikális utalásokkal,[12] már teljesen egyértelművé teszi, hogy Isten tettei megfejtendő titkok, vagyis misztériumok.

A Bölcsességek könyvében a misztérium szó titok értelmű jelentésének és a salamoni bölcsesség, valamint az

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

20

isteni kinyilatkoztatás fogalmainak érdekes összefonódását láthatjuk. Salamon az általános értelemben vett bölcsesség jellemző vonásait saját, Istentől kapott bölcsességének példájával világítja meg.[13] Leírja, hogy bölcsessége Istentől származó kegyelmi ajándék, amely mint „Isten működésének tiszta tükre és jóságának képmása”[14] a Mindenható által teremtett világ – számára eddig még rejtett – titkainak meglátását teszi lehetővé. Ám hangsúlyozza azt is, hogy ez a képesség, mint az isteni lényeg egyik titka, nem kizárólag az ő kiváltsága, hanem a többi hívő (legfőképp a királyok) számára is felfejtendő és elérni kívánt misztérium. A salamoni szöveg ezen a ponton kapcsolódik a Bölcsességek könyvében megjelenő misztérium előfordulásainak másik értelméhez: a „titkos (pogány) szertartás” – t jelölő jelentéshez. Akkor ugyanis, amikor Salamon az Istentől származó bölcsességet mindenki által megismerhető és birtokolható képességként írja le, a pogány misztériumvallásoknak azokra a titkos szertartásaira utal, amelyek csak a beavatottak számára ismertek,[15] ezekkel szemben határozva meg saját, keresztény értelemben vett bölcsesség-fogalmát.

Ezt, a még csak látens formában jelenlévő „isteni titok” jelentésű ószövetségi misztériumfogalmat az Újszövetség új szemantikával ruházza fel: Itt már jóval gyakrabban fordul elő a szó, méghozzá három, jól elkülöníthető, de egymáshoz mégis szorosan kapcsolódó jelentésrétegben. A három jelentéscsoport határait a misztérium előfordulásához kapcsolható újszövetségi könyvek jelölik ki: Szent Pál levelei, az evangéliumok és a Jelenések könyve.

Szent Pál leveleiben a misztérium szónak az ekkléziológiai és a krisztológiai értelemben vett használatára találunk példákat. A két jelentést nehéz egymástól elkülöníteni, hiszen Jézus Krisztus megváltó, üdvözítő tettének misztériuma és az Egyház ehhez kapcsolható továbbörökítő szerepe nem választható el élesen egymástól. A Kolosszeiekhez írt levélben[16] az Egyházzal, illetve az apostoli küldetéssel összefüggésben olvashatunk a misztériumról; s bár itt elsősorban az Egyház közvetítő szerepét érezzük dominánsnak, nem kezelhetjük kisebb hangsúllyal Krisztus megtestesülését sem, mint Isten üdvösségre vonatkozó tervének legalapvetőbb eseményét. Hasonlóképp kell közelítenünk az Efezusiakhoz írt levél 3,8-12 szakaszához is, ahol a misztérium szó szintén azt a titkot jelöli, amely hosszú időkön át rejtve volt az emberiség előtt, egészen addig, amíg Isten ki nem nyilatkoztatta, s Egyházán keresztül tudtára nem adta a hívőknek, hogy ez a titok egyet jelent Krisztussal, aki az üdvösség reményét közvetíti számunkra. A misztériumnak ennek az összetett, de elsősorban mégis ekkléziológiai vonatkozása mellett, jelen van a szó kifejezetten krisztológiai értelmű használata is, amelyről részletesen az Efezusiaknak írt levél egy korábbi szöveghelyén[17]olvashatunk. Ebben az újszövetségi szövegrészben a titok mint Isten előre elgondolt akarata, eszkhatologikus terve jelenik meg, amely Jézus Krisztus megváltó művében beteljesedve, az üdvösség reményével tölt el bennünket. Itt amisztérium fogalmával tehát kimondottan krisztológiai dimenzióba ágyazottan, az Egyház említése nélkül találkozhatunk.

A másik nagy újszövetségi szövegcsoport, amelyben fellelhetjük a misztérium fogalmát, Máté, Márk és Lukács evangéliuma. A három evangélistától egy, a Szent Pál-i levelekkel valamelyest rokon misztériumfogalmat ismerhetünk meg: Máté evangéliuma,[18] illetőleg párhuzamos szöveghelyei[19] ugyanis hasonlóképp az üdvösség, az unio mystica ígéretét vetítik előre. Ám az evangélistáknál megfigyelhető fogalomhasználat a misztériumjelentésmátrixának mégis egy további, másik aspektusát mutatja: Máté (illetve Márk és Lukács) evangéliuma – szorosan érintkezve az ószövetségi könyvek eszkhatologikus gondolataival[20] – Isten országának titkát jelöli a misztériumszóval; míg azonban Szent Pál leveleiben ennek a bibliai országnak a látható, földi megvalósulásával, vagyis az Egyház intézményével találkozhatunk; az evangéliumokban Isten végső, mennyei országa tűnik fel, amely az üdvözültek lakhelyeként szolgál majd.

A Jelenések könyve[21] a misztérium fogalmának eddig megismert jelentéseit a szó eszkhatologikus értelmével gazdagítja. János szimbolikus nyelvezetű apokaliptikus látomásaiban a titok a végítélet állapotára, illetve az eljövendő messiási ország misztériumára utal.

A misztérium fogalmának az Ószövetségben még csupán alluzív módon jelenlévő isteni titok értelme tehát a tipologikus értelmezés szerint az Újszövetségi könyvekben nyeri el teljes szemantikai kifejtettségét. Ó- és Újszövetség típus és antitípus jellegű viszonyában a misztérium prefigurációja így három jól elkülöníthető, de konceptuálisan mégis szorosan összetartozó jelentésben bontakozik ki: Szent Pál leveleinek ekkléziológiai, illetve krisztológiai használatában; az evangéliumok ontológiai jellegű vonatkozásában (Isten országa, illetve ennek tudata már földi létünk része, de eljövetelére még várnunk kell); valamint a Jelenések könyvének eszkhatologikus értelmében.

IV.2. Szent Ambrus és Odo Casel misztérium-fogalma

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

21

Jóllehet, a keresztény misztériumfogalommal kapcsolatban az elsődleges forrást az előbbiekben vizsgált Biblia, azon belül is, az ószövetségi prefigurációkat kibontakoztató Újszövetségi könyvek jelentik; érdemes kiterjeszteni a fogalmat a patrisztikus irodalomra is és egy pillantást vetni Szent Ambrus tanaira.

Szent Ambrus a Kr.u. 4. században élő egyházatyaként számos teológiai írással gazdagította az ókeresztény irodalmat. Az ősegyház szentségi életéről három munkája, a De incarnationis Dominicae sacramento, a De sacramentisés a De mysteriis alapján alkothatunk képet. Ambrus ezekben az írásaiban a katolikus egyház szentségeiről elmélkedik, méghozzá azzal a céllal, hogy olvasóit elvezetve a szakramentumok értelméhez utat nyisson az isteni lényegben való elmélyüléshez. A kereszténység misztériumfelfogása számára különösen De mysteriis című munkája vált meghatározóvá, itt kifejtett elképzelései ugyanis érdekesen árnyalják a szentírási szövegekből kirajzolódómisztérium fogalmát: A latin egyházatya tanításai többek közt arra szolgáltatnak kiváló példát, hogy a Biblia elvontabb szinten elhelyezkedő, s ezért nehezebben megragadható többrétű misztériumfogalma hogyan hozható közel(ebb) a mindennapi élethez, hogyan aktualizálható a közember számára is.

Ambrus De mysteriisének[22] kontemplációi a beavató szentségekről (sacramentum initiationis) szólnak, látszólagos ellentmondást alkotva a mű címével.[23] Cím és téma kapcsolata azonban nem egy antitetikus viszonyként határozható meg, épp ellenkezőleg, a köztük lévő összefüggésről van szó. A két fogalom – misztérium és szakramentum – egymásnak való megfeleltetési irányát a cím jelöli ki: a címben szereplő misztérium szó (De Mysteriis, vagyis A misztériumokról) a mű kontemplációinak tárgyára, vagyis a beavató szentségekre vonatkozik. Ambrus írásában tehát a misztérium a szentség értelemben használt sacramentumra (is) utal; csakhogy a misztérium szó liturgikus cselekmény (mint szentségi szertartás) értelmű használata nem jellemző a teológiai nyelvhasználatban.[24] Miért alkalmazza Ambrus mégis a misztérium szót a sacramentumokra utalva; miért tekinti a szentségeket titoknak, misztériumnak? Ennek magyarázatát abban lelhetjük, hogy AmbrusDe mysteriisében a szentség értelemben használt sacramentum olyan többlettel telítődik, amely a mysterion jelentéséhez közelíti a kifejezést. E jelentésgazdagodás abból adódik, hogy Ambrus a szentségeket a vallási rítus olyan elemeiként szemléli, amelyek a belőlük való részesedés által egyre közelebb visznek Istenhez, végső soron pedig az üdvösséghez, vagyis a legfőbb titokhoz, misztériumhoz vezetnek.

Jól látható tehát, hogy Ambrus valláskoncepciójában sacramentum ésmisztérium egymással érintkező fogalmak, ahol a kapcsolatot ezúttal nem a két kifejezés nyelvi megfelelése (etimológiai kapcsolat, fordítás), hanem a szentségekben megtapasztalható vallási élmény teremti meg. A misztérium fogalmával Ambrus tehát a szentségek szakrális tartalmát, illetőleg hatását jelöli, ezáltal téve világossá a szentség értelemben használt sacramentum ésmisztérium fogalmai közti kapcsolódást.[25] Ennek az összefüggésnek a teljesebb megértéséhez érdemes idézni egy modern teológust is, mégpedig Odo Caselt. Odo Casel gondolatai, amellett, hogy nagyban hozzájárulnak a keresztény misztériumfogalomról alkotott képünkhöz, azért is érdekesek, mert az ambrusi megközelítés inverz variánsának tekinthetők. Casel, a XX. századi misztériumteológia képviselőjeként, Ambrussal épp ellentétes irányból indulva, a misztérium fogalmának definiálása felől jut el misztérium és sacramentum összekapcsolásáig: Mysteriengegenwart című írásában a bibliai üdveseményt a szentségek (elsősorban a keresztség és az Eucharistia) hatásának értelmezésén keresztül mutatja be.

[26] Elgondolása szerint a szentségekben „Isten üdvözítő tette a szimbólumok fátyla alatt válik jelenvalóvá,”[27] vagyis az a biblikus-teológiai misztérium, amelyről a szentírási szövegekben is olvashatunk, mintegy a szentségekben manifesztálódik.

Szent Ambrus és Odo Casel, e két, időben távoli, de mégis hasonló elképzeléseket megfogalmazó teológus, a szentségi részesedés szakrális aktusában tehát az Istenben való részesülés misztériumát látja végbemenni. Ezzel a tézissel a két szerző egy liturgiai vonással egészíti ki az Újszövetség misztériumfogalmának alapvetően krisztológiai és eszkhatológiai vonatkozású gondolatait; ezáltal nemcsak hogy érdekesen árnyalva és egyben bővítve is a kifejezés jelentéstartamát; hanem rávilágítva arra is, hogy a kereszténymisztérium nem feltétlenül egy egyszeri, csupán a szentírási szövegek által rögzített elvont fogalom. Sokkal inkább egy olyan bármikor aktualizálható, s a magánembert is megszólító titok, amelyet az üdvesemény jelenbeli, földi kivetítéseként értelmezhetünk.

A biblikus-teológiai misztériumfogalomnak egy hasonló objektivációját láthatjuk Sík Alexiusában is. Szerzőnk a szentírási szövegekből kibontható, elsősorban krisztológiai és eszkhatológiai vonatkozású misztériumra építi alkotását; ám műve mégsem válik egy, az olvasó világától távoli, nehezen befogadható és interpretálható irodalmi parafrázissá. Sík ezt egyfelől a mű szövegkonstitúciós eljárásaival, a világos vonalvezetésű, de ugyanakkor mégis kifinomult kompozíciós érzékkel felépített, ana- és kataforikus utalásláncolatokkal sűrűn

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

22

átszőtt felvonások strukturális egységgé szervezésével; másfelől pedig Alexius élettörténetének erős szubjektivizálásával éri el. Mindez, kiegészülve a mű szövegének egészét átható inter- és intratexuális kapcsolatokkal,[28]egyedülállóan közel hozza Sík alkotásának misztériumfogalmát az olvasó világához. folyt. köv.

Kaposi Krisztina

[1] Gérard GENETTE, Palimpsestes, Paris, Seuil, 1981, 9.

[2] Gérard GENETTE, Paratexts: Thresholds of Interpretation [=Seuils], ford. Jane E. Lewin, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 1-2.

[3] lásd: paratextus=peritextus+epitextus. GENETTE, 1997, 5.

[4] Gérard GENETTE, Paratexts: Thresholds of Interpretation [=Seuils], ford. Jane E. Lewin, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 2.

[5] Az immerzív olvasói gyakorlat szerepéről a misztikus szövegek értelmezésében lásd: NEMES J. Balázs, Der involvierte Leser: Immersive Lektürepraktiken in der spätmittelalterlichen Mystikrezeption= Immersion im Mittelalter. Hg. von Hartmut BLEUMER unter Mitarbeit von Susanne KAPLAN(Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik Jg. 42, Heft 167), Stuttgart 2012, S. 38-62.

[6] Lásd Kol 1,26-28. ; Ef 1,9-14.

[7] Legenda Aurea, p. 403.

[8] Tób 12, 6-7.

[9] Bölcs 6, 22-23.; 7,15-21.; 7, 24-27.; 14,15; 14, 23-24.

[10] „ A király titkait meg kell őrizni. Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell.” Tób 12, 7.

[11] Tób 12, 18-21.

[12] Ebben a szövegrészben többször is felbukkannak olyan szavak, kifejezések mint „felfed”, „megmondom nektek a színtiszta igazságot és nem titkolok el semmit”, „ elhallgatni/elrejteni a király titkát”, „kinyilvánítani”, „azt hittétetek”, „csak látszat volt”; amelyek mind a titok szó jelentésmezőjének részét képezik, tehát előre utalnak rá.

[13] Bölcs 6, 22-23; Bölcs 7,15-21; Bölcs 7, 24-27.

[14] Bölcs 7,26.

[15] Bölcs 14, 23-24.

[16] Kol 1,26-28.

[17] Ef 1,9-14.

[18] Mt 13,10-11.

[19] Mk 4,10-12; Lk 8, 9-10.

[20] Az evangéliumi sorok azokhoz az ószövetségi prófétai jövendölésekhez kapcsolhatók vissza, amelyek a parúziát, a Messiás eljövetelét hangoztatva, Isten országának ígéretét vetítették előre. Lásd Iz 40-55 utópikus próféciái; Agg 2,20-23 és Zak 1-8 messiási várakozásra való utalásai; Ez 40-48; Iz 65,17 eszkhatologikus szakasza; Iz 24-27; Dán 7, központi látomása; Ez 7,6; Dán 8,17; Dán 9,26; Dán 11,27; Zak 9,9; Ám 5,18; Jo 1,15; Iz 2,12-22 stb.

[21] Jel 1,18-20; Jel 10,7; Jel 17,4-7.

[22] Ambroise DE MILAN, Des Sacraments, Des Mystéres, Explication du symbole, Bernard BOTTE, 1980, Paris Cerf.

(De Mysteriis 156-193).

[23] A latin sacramentum (szentség) szóval a 2-3. századtól kezdve találkozhatunk a Vetus Latina bibliafordításokban , amelyekben a görögmysterion (misztérium, titok) kifejezés latin megfelelőjeként, fordításaként szerepel a szó Ebből az etimológiai kapcsolatból adódóan misztérium és sacramentum egymással szinoním fogalmaknak tűnnek; a korai (2-3.századtól kezdődő) nyugati teológiában össze is olvadt a két fogalom, megnehezítve egymástól való elkülöníthetőségüket. A két fogalom összemosódásában azonban nemcsak az említett nyelvtani-etimológiai kapcsolódás játszott szerepet, hanem a két kifejezés jelentéstani

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

23

viselkedése is: Annak ellenére ugyanis, hogy misztérium és szakramentum két önálló fogalomként külön jelentéstartalommal bíró kifejezések, az általuk reprezentált jelentések egymáshoz is közelítenek, közös szemantikai vonatkozásokat foglalva magukban. Misztériumnak és szakramentumnak ez a kettős (etimológiai, szemantikai) kapcsolódása, illetőleg ebből adódóan az egymástól való nehéz elkülöníthetősége alapjaiban határozta meg a teológiai nyelvhasználatot. Fontos fordulópontot jelentett ebben Tertullianus (+220 után), aki a sacramentum szót (az Ef, 5,22 alapján) keresztség és az eucharistia megnevezésére használta, alapvető irányt adva az egyházi fogalomhasználatnak. (A keresztséget, az Eucharistiát és házasságot elsőként Athanasziosz nevezte misztériumoknak, de a szakirodalom Tertullianust tekinti a sacramanetum=szentség bevezetőjének.

V.ö. K. PRÜMM,Mysterion und Verwandtes bei Athanasius: ZKTh 63, 1939, 350-369, idéziMÜLLER 610.

Athanasziosz az üdvösség misztériumára utal, amely az egyház liturgikus ünneplésében nyilvánul meg). Bár Tertullianusnál és az utána következő teológus gondolkodóknál (pl. Szent Ágostonnál) is még sokáig jelen volt misztérium és szakramentum egymással szinoním használata; Tertullianustól kezdve mégis a szakramentum szentség értelmű használata vált egyre erősebb tendenciává. Szent Ambrus idejére tehát már megszokottá vált, hogy a szentségek megnevezésére a latin szakramentum szót használják, s mégha élt is a köztudatban a latin sacramentum szó misztérium értelmű jelentése, a sacramentumot leginkább nem ebben a vonatkozásban, hanem szentség értelemben értették és használták. A sacramentum szó tehát használható misztérium, titok értelmben és szentség értelemben is; de a misztérium csak titok értelmű lehet, liturgikus cselekmény, szentség értelmű nem! Erről az elkülönülő fogalomhasználatról tanúskodik Ambrus egyik szentségekről írott értekezése is, melynek címe De Sacramentis, cím és téma tehát megfelelésben van egymással, a sacramentum szó Ambrusnál is tehát a szentségeket jelöli(lásd Müller 610-611). Ennek alapján valószínűnek tarthatjuk, hogy Ambrus De Mysteriis című beavató szentségekről szóló munkájának címe nem a misztérium és szakramentum fogalmainak egymástól még el nem vált, szinoním használatát tükrözi, hanem egy tudatos címmegjelölésről van szó, ahol fontos jelentése van annak, hogy a beavató szentségeket tárgyaló munka nem a sacramentum, hanem a misztérium szóval lett megnevezve. /Lásd: A katolikus dogmatika lexikona, szerk: Wolfgang BEINERT, Vigilia, 2004., 480-481 (misztériumteológia), 555-567 (szentségtan); A dogmatika kézikönyve, szerk: Theodor SCHNEIDER, 2.kötet, Vigilia, Bp, 2000, 195-233 (általános szentségtan); Gerhard Ludwig MÜLLER, Katolikus dogmatika, Kairosz, 2007, 607-634 (szentségtan).

A misztériumról részletesen lásd:Lexikon für Theologie und Kirche, siebter Band, Maximilian Bis PAZZI, 1998, Herder, Freiburg, Basel, Rom, Wien, 578-583 (mysterion, Manfred HUTTELR, Michael THEOBALD, EvaMaria FABER, Anastasios KALLIS). A szakramentumról részletesen lásd: Die Religion in Geschichte und Gegenwart,, herausgegeben von Kurt GALLING, fünfter band, 1961, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, 13211330 (sakramente, E.KINDER, E.SOMMERLATH-W.KRECK); Theologische Realenzyklopadie, herausgegeben von Gerhard MÜLLER, Band XXIX, Walter de Gruyter, Berlin, New York, 1998, 663-703.(sakramente IIII., Gunther WENZ I, II; Henning SCHRÖERIII); Handbuch theologischer Grundbegriffe, herausgegeben von Heinrich FRIES, Kösel-Verlag münchen, 1963, II.Band, 451-465 (sakramente, H.R. SCHLETTE) [24] A dogmatika kézikönyve, szerk: Theodor SCHNEIDER, 2.kötet, Vigilia, Bp, 2000., 198.

[25] Erről lásd: Ambroise DE MILAN, Des Sacraments, Des Mystéres, Explication du symbole, Bernard BOTTE, 1980, Paris Cerf. (De Mysteriis 156-193), introdution 33-34.

[26] Odo Casel (1886-1948) a misztériumteológiát mindenekelőtt a keresztségben és az eucharistiában, de a többi szentségben is megvalósuló üdvesemény értelmezéseként fogta fel. Véleménye szerint a szentségekben egyfajta kultikus misztérium formájában jelenvalóvá válik Krisztus üdvözítő tette, amely egyfelől a krisztusi üdveseményben való részesedést jelenti, de egyúttal egy, a szentségek révén összefogott keresztény közösség kialakulásának lehetőségét is magában hordozza, ezáltal is erősítve a szentségeken keresztül megtapasztalható üdvösség-élményt. (Lásd: A katolikus dogmatika lexikona, szerk: Wolfgang BEINERT, Vigilia, 2004, 480481;MÜLLER 1998, 625-626 ) [27] „die Gegenwart der göttlichen Heilstat unter dem Schleier der Symbole” Ld. Odo CASEL, Mysteriengegenwart, Jahrbuch für Liturgiewissenschaft 8, 1928, 145.Magyarul ld. NÉMETH Norbert, Odo Casel misztérium-teológiája, ="Mindent az Evangéliumért" : Gyürki László 70. születésnapjára, szerk. FANCSALI Andrásné,SOÓS Viktor Attila, Körmend, Körmendi Szt. Erzsébet Egyházközség Képviselőtestülete, 2002 Kőszeg, Projekt Ny.,p. 249-290.

[28] Sík alkotásában számos bibliai, teológiai és irodalmi/világirodalmi allúziót találhatunk, amelyek a kicsit is avatottabb olvasónak azonnal szembeötlenek az olvasás során. Ezeknek az intertextusoknak a felismerése pedig az olvasó műveltségével való érintkezés révén magához a teljes befogadó egyénhez is közel hozza a művet, így

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

24

▌Csanády Nóra

ÉJSZAKAI MONOLÓG Tik-tak, tik-tak, ketyeg az óra, múlnak a másodpercek, csigalassúsággal vánszorognak a mutatók, cikáznak a gondolatok az agyamban, miközben álmatlanul forgolódom. A puha, csöndes éjszaka koromfekete dunnája alatt békésen alszik a családom.

Kibújok az ágyból, s beosonok a szomszédos gyerekszobába. A telihold ezüstös fényénél tisztán látom angyali arcotokat.

Te, a legkisebb Kicsim! Milyen csodálatos érzés kuporogni az ágyad mellett és gyönyörködni benned, amint édesdeden szenderegsz. Néha csücsörítesz, vagy megrebben a pillád. Vajon milyen álmot látsz? Olyan büszke vagyok rád, Drágám! Az elmúlt hetekben igazi, okos óvodás fiú lettél. Csak bámulom a bátorságodat és az önfegyelmed, ahogyan viselted az elszakadást és az újdonságot. Hiszen igenis bátorság kell ahhoz, hogy ha pár órára is, de elválj a megszokott otthonodtól, tőlem, tőlünk, akik eddig a világot jelentettük számodra. Meg kellett tanulnod alkalmazkodni eddig ismeretlen gyerekekhez és felnőttekhez, egy új közösséghez, annak szabályaihoz és erőviszonyaihoz. Nyílt kis szíveddel és lelkeddel meg mersz bízni a téged szerető és rólad gondoskodó pedagógusokban. Őszinte mosolyod egyformán ragyog minden pajtásodra. Hidd el, nekem is nagyon nehéz, de itt volt az ideje, hogy utadra engedjelek a közösségbe. Már nem csak az én oltalmazó karomba bújsz, ha sérelem ér, másoktól is tanulsz meséket és énekeket, a testvéreiden kívül mostantól az ovis társaidat is hiányolod, ha néhány napig nem látod őket. Így van ez rendjén!

Ha félsz, ha elesel és megütöd magad, vagy ha szomorú vagy, még sokáig átölellek és magamhoz szorítalak, s biztos lehetsz benne, hogy megvédelek és megvigasztallak. Kérlek, bocsáss meg nekem, ha eljön az idő, amikor már nem tudlak megóvni mindentől! Egyedül leszel kénytelen megtapasztalni, hogy van, aki bánt téged, vagy igazságtalan veled, hogy sokkal jobban kell tartanod a barátság álcáját magára öltő álnokságtól, mint az ugató, harapós kutyától.

Kis Középsőm, te ügyes, éles eszű, néha makacs Fiam! A sport megtanított téged küzdeni. Tudod, hogy egy meccsnek mindig van győztese, és törvényszerű, hogy a másik fél alulmarad. Ha a csapatod veszít, szomorú vagy és indulatos, hibáztatod magadat, hogy talán te sem voltál eléggé jó, te sem tettél meg mindent a győzelemért. Pihensz egy kicsit, és másnap már mosolyogva mégy edzeni, azzal a biztos elhatározással a fejedben, hogy ezután még jobban, még elszántabban teszed a dolgod. Dühösnek és reményvesztettnek akkor látlak csak, ha azt kell elszenvedned, hogy hiába vagytok ti a jobbak, mégis az ellenfél győz. Ne haragudj rám, hogy nem tudok magyarázatot adni a miértjeidre! Hogyan értethetem meg veled azt, hogy az igazság néha sokarcú, és valaki a reá ruházott hatalommal nem csak élhet, de visszaélni is tud!

Már te is tudod, hogy egy közösség sohasem homogén, mindig vannak, akik a körön belül állnak, sokan azon kívül rekednek. Néhányan kezdeményezőek, mások irányításra várnak, és a sodródók az erő mögé sorakoznak fel. Mérges vagy rám, ha beleszólok a kapcsolataidba, és arra buzdítalak, hogy állj ki az igazad mellett és védd meg azokat, akiket igazságtalanul bántanak. Tudom, hogy nagyon nehéz vállalni magadat és

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

25

felemelni a szavad másokért a többség akaratával szemben. Jó úton jársz, és idővel megtanulod! Senkinek sem könnyű, nekem elhiheted! De ha megteszed, egész életedben szabad és független maradhatsz.

Elsőszülött, okos, nagy Fiam! Hú… most a legnehezebb. Te már a kamaszok pimasz kritikusságával és lázadásával, önfejű világmegváltani akarásával szemléled az életet. Kitekintesz a globalizált környezetünkre, és tudod, hogy vannak kérdések, amikre nincs felelet. Nem tudjuk, miért vannak háborúk, járványok és éhínség, miként lehetséges, hogy ártatlanok válnak balesetek vagy gyógyíthatatlan betegségek áldozataivá, mi okból pusztítja el önmagát az emberiség. Nem tudod a választ, de most bizonyos vagy abban, hogy egyszer majd te, igenis megoldást találsz mindenre.

Kicsi korod óta azt hallod tőlünk, hogy nem elég jónak lenni, a legjobbra kell törekedni munkában és becsületben egyaránt. S te, mint áldott jó gyerek, így is teszel. Szüleid, nagyszüleid és felmenőid példáját követve elérted, hogy mintául nem a média teremtette celeb-karriereket választod.

Sajnos előfordul, hogy valakit közülünk elgáncsolnak, vagy igaztalanul bántanak. Együtt, erősítve egymást a családban, közös erővel felállunk. Néha haragszunk a világra, emészt minket a tehetetlen düh, de idővel ez is elmúlik. Ne érezd úgy, hogy becsaptalak, ha azt látod, hogy a gyermekkorodban oly sokszor hallott mesék tanulságai nem igazak. A jó, erős, nemes és igaz nem mindig nyeri el jutalmát, a rossz a legritkább esetben bukik el, és a hazug embert sem könnyű tetten érni. De abban biztos lehetsz, hogy amíg reggelente a tükörből visszanéző arccal békében állsz, bárki szemébe bármikor nyugodtan bele tudsz nézni, addig nincs nagy baj!

Nem, Gyerekeim, sajnos nem vagyok az igazság bajnoka. Sokszor tévedek, naponta hibázom én is. Rossz döntéseket hozok, néha megbántom azokat, akik azt a legkevésbé sem érdemlik meg. Másnap megkísérlem helyrehozni a tévedésem, vagy legalábbis megpróbálok úgy élni, hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát.

Tik-tak, tik-tak, a rohanó másodpercek elűzik az éjszakát, és a pirkadat világosságot gyújt a lelkemben is, száműzi a sötét gondolatokat. Visszarendeződik a helyes rangsor a fejemben. Hálás vagyok az életnek, amiért csodás társat és gyerekeket kaptam, nagyszerű szülőket, nagyszülőket, rokonokat és barátokat, akiknek élete és szeretete erőt ad, mintául szolgál a mindennapokban. Egyelőre egészségesek vagyunk, és boldogok! Nem szabad elfelejtenünk nap mint nap megszolgálni és kiérdemelni ezt az ajándékot!

Ideje aludni térnem, hiszen a hajnallal egy új nap születik, újabb csaták és küzdelmek várnak ránk. Ezzel az értékvesztett, őrült világgal szemben mi, a magunk módján, csakis úgy harcolhatunk, hogy hűek maradunk önmagunkhoz.

Csanády Nóra

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

26

▌Csanády Nóra

BARÁTNŐK Egy verőfényes, kora nyári délután Judit a hangulatos kis cukrászda teraszán a kávéját kavargatta, gondolataiba mélyedve. Az elegáns hófehér, mélyen dekoltált kosztümében most is kifogástalanul elegáns volt, mint mindig.

Nyakában a vékony aranyláncon függő opál medál és a hozzá illő fülbevaló még inkább kiemelték szürkéskék szemeit és finom, arisztokratikus vonásait. Vállig érő, egyenes, gesztenyebarna haja keretet adott szoborszerűen szép arcának. Az arra sétáló férfiak a szemük sarkából vágyakozó, elismerő pillantással méregették a magányosan kávézó megközelíthetetlen hölgyet.

Judit valóban várakozott. Ki tudja mikor is látták egymást utoljára! Hét, vagy talán nyolc éve már? Pedig elválaszthatatlanok voltak az egyetemen, akár az ikrek. Bár természetük és vérmérsékletük nagyon különböző volt, valami nagyon erős lelki kötelék mégis kialakult közöttük, szinte a megismerkedésük első pillanatától kezdve. Anna és ő. A két okos és népszerű lány az évfolyamon. Barátnője olyan volt, mint egy folyton lobogni akaró fáklya, telve élettel, energiával, valami ösztöneiből fakadó nyugtalansággal. Vörös, mindig rakoncátlankodó hullámos fürtjei, csillogó, meleg barna szeme, szép arcvonásai tökéletesen tükrözték sziporkázó egyéniségét.

Miközben Judit a kávézó teraszán üldögélt, végigpörgette magában az elmúlt évek történéseit. Az egyetem vége felé, Anna megismerkedett egy csodás fiúval, s innentől kezdve ők lettek az álompár. Gábor magas, jóképű, sportos fiatalember volt, tulajdonképpen Anna férfi mása. Kapcsolatuk sziklaszilárd és megingathatatlan volt, valami ősbizalmon alapuló, mindent elsöprő szerelem. Az egyetem elvégzése után hamar összeházasodtak és Afrikába költöztek. Gábor biológusként ott végzett kutatómunkát. Anna nem gyakorolta vegyészi végzettségét, hanem fotózni és festegetni kezdett. A két barátnő tartotta a kapcsolatot, először leveleken, majd az interneten keresztül. Judit számára valóságos ünnepnapnak számított, ha hírt kapott barátnőjétől. Anna csodásan, szenvedéllyel mesélt az őket körülvevő lenyűgöző természetről, az ott élő emberek mindennapos küzdelmeiről, a szerelmükről és az érzéseiről. Azután egyszer csak nem jött több levél, sem telefon, de még egy rövid üzenet sem. A vészjósló hallgatás ólomsúlyú, baljós árnyként nehezedett Judit lelkére. És hamarosan megérkezett a szörnyű hír, Gábor egy sziklamászás során lezuhant és azonnal életét vesztette. Judit rögtön a várandós barátnője segítségére akart sietni, de Anna beburkolózott a magányába és fájdalmába, önkéntes elszigeteltségbe vonulva kizárta a külvilágot. Néhány évre teljesen eltűnt.

Nemrégiben különböző fórumokon kezdtek megjelenni a fotói és a festményei. Alkotásai nagyon annásak voltak, de volt bennük valami más és több, ami új volt még a barátnője számára is. Anna olyan ember szemüvegén keresztül láttatta a világot, aki igazi mélységeket élt át.

Judit néhány évvel később találta meg azt a férfit, aki egy személyben férj, szerető, barát, fivér – s talán majd később – apa lehet. Zoltánnal csodálatos a házasságuk, összeköti őket a munkájuk, a vállalkozásuk, a soksok közös élmény és utazás, az évek során megszerzett vagyon. Lám, milyen egyszerű is boldognak lenni – gondolta gyakran Judit – , ha az ember a véletlenek szerencsés közrejátszása során megtalálhatja a százezerből, vagy a millióból a hozzá illő társat. És most – mosolyodott el –, Zoltánnal még egy ajándékot kapnak az élettől,

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

27

ami új színt, új lendületet vihet a kapcsolatukba. Gondolataiból, a szürkén és unottan hömpölygő embertömegben feltűnő üde színfolt rázta fel. Olyan volt a közeledő Anna, mint egy kamaszlány, amint sietősen lépkedett tűsarkain.

Boldogan integettek egymásnak és néhány pillanat múlva, oly hosszú idő után végre újra összeölelkezhettek.

– El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatlak! – törte meg a csendet Judit, és amint e szavakat kimondta, azonnal szertefoszlottak a korábbi félelmei, hogy hogyan is kezdhet egy beszélgetést a barátnőjével ilyen rettenetes tragédia után.

– Hát még én! Úgy féltem, hogy haragszol, utálsz, vagy ami még szörnyűbb, elfelejtettél! – válaszolta könnyek között Anna.

Leültek a kis asztalkához, még mindig elfogódottan a boldog viszontlátás örömétől.

– Hozhatok a Hölgyeknek még valamit? – törte meg a varázst az asztalukhoz lépő pincér.

– Én már rendeltem egy kávét, te kérj csak, amit szeretnél.

– Akkor ugyanazt – válaszolta kurtán Anna.

– Értem, még egy koffeinmentes – írta fel a felszolgáló a rendelést.

– Nem, dehogy, egy normális feketét kérek, forrón, keserűn, koffeinnel! – kacagott Anna. Mondd, Judit, te beteg vagy? Miért nem iszol valódi kávét?

– Hát… azt mondják, ez nem betegség… – mosolyodott el sejtelmesen Judit, fülig pirulva.

Anna azonnal kapcsolt, hiszen talán még önmaguknál is jobban ismerték egymást.

– Édes Istenem! Judit! Ez csodálatos! Anyuka leszel? – fogta meg barátnője kezét Anna, és fátyolos szemmel folytatta. – Tudod, amikor Gábor elment, egyedül az a csöpp kis élet tartotta bennem a lelket, aki a méhemben növekedett. Majd meglátod te is, hogy abban a pillanatban, amikor a kis tökéletes testet a szülés után először a kezedbe kapod, örökre megváltozik az életed… És, a férjed, ugye ő is nagyon boldog?

– Nem tudja még – felelte kicsit zavartan Judit.

– Hogyhogy? Ő nem szeretné?

– Jaj, dehogynem, azaz remélem! Tudod, amikor összeházasodtunk, hosszú ideig nem is terveztünk gyereket, csak élveztük egymás társaságát, építettük a karrierünket, azután mindig volt valami nagyon fontos, amiért halogattuk a gyerekvállalást. Egy idő után, egymás iránti tapintatból nem beszéltünk többet babáról.

Amikor már végképp lemondtam egy utódról, terhes lettem. Nem akartam a férjemnek elmondani, amíg nem biztos, hogy megóvjam a hiábavaló reménykedéstől és az esetleges csalódástól. Tegnap voltam orvosnál, és ő azt mondta, megnyugodhatok, minden a legnagyobb rendben van!

– Mikor tervezed bejelenteni a csodás hírt?

– Éppen ma este, mert most van a megismerkedésünk évfordulója is. Szerintem a férjem is készül a jubileumra, mert napok óta olyan szórakozottan, kótyagosan jön-megy a lakásban, nagyon titokzatosan viselkedik. Igazi meglepetés vacsorát tervezek, bár ismersz, nem vagyok egy konyhatündér! Milyen fantasztikus nap ez a mai, és milyen mázlista vagyok – nevetett Judit önfeledten – hogy a két, azaz a babával együtt már a három legfontosabb ember az életemben, így egyszerre, egy napon keresztezik a sorsomat! De most elég belőlem, te mesélj!

Anna vett egy mély levegőt, tekintete a távolba veszett.

– Tudod, amikor Gábort elveszítettem, azt hittem vége a világnak, nem tudok lélegezni, létezni nélküle.

Három hónap múlva megszületett Tomi, aki a legnagyobb ajándék az életemben, minden nap emlékeztet a létezés és a természet csodájára. Reményt és erőt ad nap mint nap az életünkhöz, inspirál a munkámban.

Ugyanakkor nagyon nehéz időszakon vagyok túl, és talán csak néhány hónapja érzem, hogy a fájdalmas emlékeimen, a fiamon és a feladataimon kívül létezhet más valaki is.

– Csak nem? – kérdezte sokatmondó pillantásokkal Judit. – A legapróbb részlet is érdekel.

– Kérlek, ne! Nincs még itt az ideje, hogy beavassalak a titkomba. Így is gyötör a bűntudat Gáborral és Tomival szemben. Mocskos árulónak érzem magam!

– Jaj, Drágám! Ne tedd ezt! Nem élhetsz halálod napjáig önsanyargatásban, begubózva a gyászodba és az önsajnálatba.

– Ne légy ilyen megértő és kedves velem! Nem csak rólam van szó – felelte ijesztő komolysággal Anna. – Ő sem független. Hogyan rombolhatnék szét egy házasságot, amikor én magam is megszenvedtem a magamra hagyatottságot!

– Ez valóban nem egyszerű. Csak annyit mondj el, amennyit akarsz!

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

28

– Hát jó. Egyszer együtt utaztunk a vonaton, és beszélgetni kezdtünk, majd névjegyet cseréltünk. Egyikünk sem kereste tudatosan a kapcsolatot, mégis összefutottunk egyszer, kétszer, majd egyre gyakrabban. Mindketten próbáltuk elfojtani magunkban az érzelmeket, a vágyakozást, a szenvedélyt, de eljött a pillanat, miután nem áltathattuk tovább egymást és önmagunkat. Persze a boldogan együtt töltött percek és órák után mindketten egyedül maradunk a szégyenérzettel, a bűntudattal, az önutálattal.

– Annyira sajnállak – szorította meg együttérzéssel Anna kezét Judit. – És ha nem volna nős?

– De az! Ő nagyon diszkrét, ritkán, egy-egy elejtett szóval utal csak a feleségére. Szerintem az évek során elveszett a spontaneitás és a szenvedély a kapcsolatukból, maradt a rutinszerű együttlét, a szerelmet az egymás iránti őszinte tisztelet és megbecsülés váltotta fel. Sokszor úgy jön hozzám, mint egy szeretetre és gyengédségre éhes kisgyerek.

– Hidd el Anna, a házasság nagyon munkás vállalkozás, mindkét félnek iszonyúan kell igyekezni egymás és önmaguk boldogságáért.

– Ugye nagyon elítélsz? – kérdezte bűntudattal teli hangon Anna.

– Hogy mondhatsz ilyet! Csak két vergődő embert látok, akik nem mernek boldogok lenni. Nem gondolod, hogy annyi szörnyűség után, most lehetne kicsit önzőnek lenned?

– Nem tudom, de egyre elviselhetetlenebb ez az őrlődés. Tegnap Ő azt mondta, ma beszélni fog a feleségével.

– Talán így lesz a legjobb. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az a nő ne érezné, hogy valami nincs rendben. Nagyon szorítok neked, és akármi történik, tudd, én melletted vagyok, mindenben számíthatsz rám!

– Olyan jó, hogy újra vagy nekem, Judit! Mi lenne velem nélküled! – ölelte meg barátnőjét Anna. – Most kérlek, ne haragudj, de rohannom kell, innen nem messzire találkozom vele!

– Szaladj csak, ígérem, hogy nem leskelődöm utánatok. Ezentúl, nem engedem, hogy eltűnj! Hívj fel holnap, és meséld el hogyan alakult az estéd.

– Mindenképpen! Te pedig vigyázz magadra és a babára! – búcsúzott Anna, és fiatalos léptekkel elindult a tér felé.

Judit ücsörgött még pár pillanatig, amíg a pincér hozta a számlát. Egyre csak a barátnője járt a fejében, hogyan segíthetne neki, hogy újra boldog legyen! Persze az aggodalmak mellett a napsugaras gondolatok ott röpködtek az agyában és a lelkében. Ígéretes tervekkel és izgalommal indult hazafelé, hogy levezényelje élete egyik legtökéletesebbnek ígérkező estéjét. Hirtelen zseniális ötlete támadt. A sarki bababoltban vesz egy tüneményes kis babacipőcskét, és előételként azt tálalja fel a férjének.

Anna eközben a téren, a parkolónál ácsorgott. Barátnője reményt adó és megértő szavai elgondolkodtatták, bátorságot adtak neki, hogy merjen változtatni az életén. Hamarosan feltűnt és lassított egy gyönyörű, ezüst színű BMW. Juditék autója megállt, és Anna boldog mosollyal ült be Zoltán mellé az első ülésre.

Csanády Nóra

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

29

▌Boér Péter Pál

FELFÜGGESZTETT ZÁSZLÓK (DRÁMA KÉT FELVONÁSBAN) – 2. FELVONÁS

SZEREPLŐK: Dénes Mihály alkoholista Levente régész Jolánka, Dénes feleségének hangja Misztikus női hang Kaszás férfi Járőr parancsnok A szín ugyanaz.

(Dobhártya sértő kornyikálás hallatszik.)

Dénes: Úr Isten, ez az én drága Mihályom, ha még egyszer erre keveredik, nem állok jót magamért.

(Mihály betántorog a képbe. Dénes megmerevedik.)

Mihály: Szia Dénes, nem jöttél, kénytelen voltam egyedül elfogyasztani, ugye nem haragszol?

(Megkopogtatja Dénest, aki nem reagál.)

Hát te öregem még rajtam is túlteszel. Nyitott szemmel is merev részegen alszol.

(Megvakarja fejét, dadog és dülöngél.) Él ez a pasas egyáltalán?

(Odatartja fülét Dénes orra alá.)

Furcsa szokás nyitott szemmel aludni, de én békés ember vagyok és főként nagyon szeretem a velem együtt gondolkodókat. Dénes jó barát, megyek alszom egy órát, aztán kezdhetek úgy tenni mintha güriznék.

Szomjas vagyok, ez a pacák úgyis alszik, meg a barátom is, nem hiszem, hogy bánja.

(Lenyúl Dénes mellé és felemeli az üvegét. Szinte teljesen üres.

Jó érzésre neveltek, hagyok neki is, éppen csak megnyalintom.

(Kortyit az üvegből, bedugja és leteszi.)

Na viszlát Dénes, még találkozunk most már tudom, hogy itt a törzshelyed.

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

30

(Kitántorog a képből. Dénes nagyot sóhajt, ingujjával végigtörli homlokát.)

Dénes: Ettől megszabadultam.

(Felnéz az égre) Úr Isten, Egek Ura, ez a Hold legalább akkora, mint egy falu és még udvara is van. Értem már, mi az a holdudvar, mikor összekacsintva átvitt értelemben használják.

Ott kushad mögöttük a banda, irányítják még azt a szerencsétlen égi vándort is, az udvar pedig nyalakodik.

Jolánkám, Jolánkám, miért hagytál itt engem?

(Sóhajt) Ej, szét szakadt a szívem, amikor szegény Árpikát letépted rólam és kirángattad a lakásból, hiába kiabálta: apu, apu!

Te csak mondod a magadé, hogy ilyen részeg disznóval nem maradsz, mint én, aki éjjel nappal mást se csinál, jajgatja hiányzó bátorságát.

(Ekkor éles női hang sikít be a képbe a Hold mögül.)

Női hang: Te pipogya gyávaság, a futóhomok szilárdabb elvekkel áll mint te. Bazaltként helytálló, dölyfös ellenállónak képzeled magad, akár a nyuszi, akinek az orra elé, a farkához egy zsinegen kötött répát lógatnak, nézi jó távolról és musz-muszozik hozzá, de megharapni, soha nem tudja. Elveket szavakkal védeni azt tudsz.

Minden elé helyezed és mindenki elé azokat, hát ég veled, pá-pá édes.

Dénes: Megörültem, vagy Jolánka tényleg beállt a bandába és ott lebzsel a Hold háta mögött. Buliznak tán, vagy csak hallucinálok?

Jolánka: Soha sem értetem, miért éppen hozzád mentem felségül!

Ha még ennyi idő után sem ismersz, hogy rendes nő vagyok és most éppen itthon alszom az ágyunkban, egyedül, akkor ne is számíts a bocsánatomra.

Dénes: Jolánkám, egyetlenem, még erről beszélünk.

(Nagyot sóhajt, lehorgassza fejét.)

Azt hiszem mégsem szerelmetes egyetlenem, a gyereknek mond meg, hogy a papa szeme fénye volt és az is marad.

(Sikít a női a Hold mögül.)

Jolánka: Megmondom, csak ne zavard álmunk tovább.

(Dénes lenyúl az üvegért.)

Dénes: De megfogyatkoztál barátom, gyere ürítselek ki, legyél te is olyan mit a főtér melletti utcák demonstráció alatt. Se ki, se be.

(Megissza az összeset és leteszi az üveget.)

Azt hiszem eljött a cselekvés pillanata. Ez az arany Misike is hazakocogott, spirálisan, akkor most jöhet az aratás, találkám van a kaszással.

Kivesz a zsebéből egy vastag zsineget, akasztó kötél formájú hurokkal a végén.

Na gyere te dög, játszom még egy utolsót, mert nagyon szerettem az indiánosdit. Most te vagy a lasszó. Az a baj, hogy most engem fogsz, szenvtelen, pofátlanul elkapni és köddé tenni, mint a pohárba hagyott néhány csöpp vizet, így nyár közepén. Hát búcsúzom tőletek.

(Mondja.)

Mögöttem templom, balra is templom, előttem szerencsétlen muzeológus, abban az épületben, de ő legalább harcol. Jöhet a kaszás!

(Ekkor belibeg a képbe egy ember kaszával a kezében, megáll és kezdi fenni.)

Dénes: Maga ott, ne siesse úgy el, ráér! Még egy pár percet adjon!

Kaszás: Tessék kérem?

Dénes: Ne bántson, csak egy pár percet kérek...

Kaszás: Úgy látom, ez a tag meghibbant, vagy nagyon berúgott, megyek a szomszéd parkban kezdem a kaszálást.

(Legyintve elhagyja a képet. Még hátra szól.)

Ide egy kicsit később jövök.

(Dénes fújtat egy nagyot, verítékezik, megtörli homlokát. Nézegeti a kötelet, aztán a néhány lépésre lévő, gyűlöletes zászlórúdhoz megy.)

Dénes: Ha már halni kell, értelme legyen halálomnak. Vajon van értelmes halál? Magasztos eszmékért annyian dobták életüket. Néhánynak a nevére is emlékszem. Ki tartja számon őket az élők között.

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

31

(Megkopogtatja a zászlórudat.)

Jó erős vas, azt hiszem, el sem tudják képzelni, hogy valaki bántalmazni merje, szeretett jelképüket.

(Odanyúl, gépies mozdulattal leereszti a zászlót. Bal kézzel letépi.)

Dénes: Nézd, te bikavadító színű zászló, nem veled van bajom, hanem azokkal, akik kineveztek jelképükké. Most egy kicsit mellőzni foglak, helyet cserélünk, ha nem bánod.

(Kezébe fogja a zászlót és beszél hozzá, aztán ledobja a földre. A zászlófelvonó kötetéhez rögzíti saját akasztó kötelét és felhúzza. Kivesz egy drótot a zsebéből és rögzíti a zászlófelhúzó kötelét, hogy a súlyt tartsa meg. Elkezd keresgélni, talál egy rönköt és odaállítja. Feláll a rönkre, nyakát a hurokba dugja, vesz egy mély lélegzetet és sóhajt. Áll mint a bokorban gyáván lapító nyúl.)

Ugrani kellene, itt az ideje nem gondoltam, hogy ilyen nehéz. Nagyon félek! Hogy merek ilyet mondani, hiszen a gyávaság taszít a legjobban.

De hát elveim is nem is engedik ezt. Öngyilkosság, ugye kizárva, hiszen éppen az a gyávaság, szoktam volt másokat hasonló akciókról lebeszélni. Én döntöttem. Már nem a szakadék szélén állok, hanem bőven be is lógok, akár egy odanőtt fa legszélső ága.

Három, kettő, egy azt hiszem ideje ugrani.

(Kedves női hang hallatszik.)

Hang: Dénes, Dénes ne tedd, nem erre tanítottalak egy életen át.

Dénes: Ki vagy te? Isten nem lehetsz?

Hang: Mondtam én ilyet?

Dénes: Bocsánat, vannak sejtéseim kegyed kiléte felől, de én döntöttem!

(Keményebben de még mindég szelíden ismétli a női hang.)

Hang: Dénes azt mondtam ne tedd!

Dénes: Én tiltakozni akarok és valahogyan meg kell tennem. Nem szeretem ezt az egész visító orangutánokból álló köpcös, tönkretevésre szakosított, elvakultan önző, gőgös rendszert kiszolgáló bandát.

Hang: Akkor ne az életed odadobásával, hanem valami jobb, maradandó fricskával tedd nekik emlékezetesebbé ezt a mai éjszakát.

Világ életedben meggondolatlan voltál még egy búcsúlevelet sem hagytál. Ki a fene tudná, hogy miért lógattad fel magad? Gyorsan eltüntetnének, mint egy alkoholfürdőtől akkut lelki váltságba zuhant krapek halott testét.

Két nap múlva senki nem emlékezne rád!

Dénes: Akkor mit tegyek?

Hang: Nézz a földre, mit látsz ott?

Dénes:Azt a zászlót, amit odadobtam.

Hang:Gondolkodj Dénes, van neked eszed néha ügyesen használod!

Dénes: Arra gondolsz, amire én?

(Bámult az ég felé.)

Dénes: Azt hiszem egy húron pendülünk.

Hang: Szabadítsd ki magad a hurokból, nem arra teremtettél, hogy virágoztasd ezt a nem is akasztófát.

(Dénes kiszabadítja magát a hurokból, lelép a rönkről, nagyot szippant az erősen reggeledő hajnali levegőből.)

Dénes: Mégis egészséges ez a tüdőnek.

(Lenyúl/a zászlóért, belerakja a hurokba, jó erősen megszorítja. A drótot a zászló rúdjáról leveszi és felakassza a zászlót.)

Dénes: Na végre örülök a látványodnak, így olyan ari vagy, még mindég inkább te lógjál.

(Karba tett kézzel hátra dől és nevet, aztán vigyázzba áll és tiszteleg.) Így szeretlek a francba! Olyan elementáris báj árad belőled. Ne lógasd az orrod, te rongy, nem veled van baj, várj egy picit szólok a barátomnak.

(Bekopogtat az ablakon. Levente, a régész kinyitja az ablakot.)

Levente: Mi a gond Dénes?

Dénes: Megkértelek valamire nem emlékszel?

Levente: De, a leggusztustalanabb dolgot kérted tőlem, hogy bámuljam a zászlót.

Dénes: Légy olyan kedves egy másodpercre, légy olyan kedves.

(Levente odanéz elhűl, kitör belőle a röhögés.)

Levente: Pajtás ezért érdemes volt átgürizni ezt az éjszakát.

COMITATUS FOLYÓIRAT

DRÁMA

III. évf. 4. szám

32

Dénes: Jut eszembe meg csináltad a munkát?

Levente: Két másodperce fejeztem be.

Dénes: Én még egy kicsit bámészkodom.

(Hátat fordított Leventének. Nézi a zászlót , tapsol. Levente kihajol, mondani szeretne valamit de már nem tud.

Jobb oldalról rendőr járőr érkezik nagy csendbe. A járőr parancsnok megkopogtatja Dénes vállát, az hátra fordul, nyel egyet.)

Járőr: Maga csinálta ezt a zászlóval?

Dénes: Tudja biztos úr... (És megáll.)

Járőr: Azt kérdeztem maga tette ezt a zászlóval?

Levente: Nagyon ronda éjszakám volt, azt hittem, hogy ilyenkorra már halott leszek, az a helyzet biztos úr.

(Géppisztolyos kísérők. Az egyik géppisztolyos kísérő oda kiált.)

Kísérő: Főnök, jelentkeztek az URH-n.

Járőrparancsnok: Kapcsolja!

(A géppisztolyos oda nyújt egy böhöm, hatalmas méretű URH adó vevőt.)

Járőrparancsnok: Itt cinege 23-as, papundekli jelentkezz, vétel, vétel!

Parancsnokság: Cinege duguljon el!

(Bömböli az URH adó, vevő.)

Minden egységnek, jöjjenek a parancsnokságra, eligazítás lesz. Ismétlem azonnal jöjjenek! Az összes pártzászló felakasztódott. Megfejthetetlen, mert összeesküvés, ilyen szinten nem lehet, hiszen itt a parancsnokságon is, a párt székház udvarán is, az egész városban, az egész megyében és az egész országban, minden egyes zászló felakasztódott!

Járőrparancsnok: Papundekli, Papundekli jelentkezz, kérek eligazítást.

Parancsnokság: Marha, azonnali hatállyal jelenjenek meg a parancsnokságon!

(A járőrparancsnok Dénes felé fordul, megemeli sapkáját, biccent.)

Járőrparancsnok: Bocsánatot kérünk a zavarásért, kis gikszer adódott a munkánkban. Talán majd máskor, ha ráérünk és nem zavarja...

(A géppisztolyos kísérőknek.)

Futólépés indulj! ( Elrohannak. A muzeológus megszólal.)

Levente: Te Dénes, most mit csinálsz?

Dénes: Hát, tudod Leventém, először egy városnéző körutat ejtek meg, amíg van látnivaló és aztán megyek intézem az ügyeimet.

Levente: Figyu, várj egy kicsit, nem soká érkezik ez a dinnyefej, beteget jelentek, mennék én is ha nem baj.

Ilyen szépet úgyis nagyon rég nem láttam.

Dénes: Rendben, várok de csipkedd magad. Tudod az ilyen csoda is olyan, mint a napfogyatkozás, nem tart örökké. Aztán veszek egy csokor virágot Jolánkámnak és rendet csinálok. Figyeld Levente, még most is látszik egy picit a Hold, pedig világos van.

Levente: Aha, de most normális méretű, amilyennek a Holdnak lennie kell.

(URH rádiók recsegő hangja hallatszik.)

Minden egység a központba, minden egység a központba ismétlem!

Függöny Boér Péter Pál

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

33

▌Szinay Balázs

SRÍMAD BHÁGAVATAM FORDÍTÁSOK (X. Ének, 16. fejezet) Fülszöveg A Srímad Bhagavatam a védikus irodalom, India vallásbölcseleti irodalmának 5000 évvel ez előtt keletkezett összefoglalása. A védikus bölcsesség legmélyebb és legbensőségesebb tanításait tartalmazza. Szanszkritból angol nyelvre a XX. században A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada fordította, aki e mű fordítását és magyarázatokkal való ellátását tekintette élete fő feladatának. Azonban mielőtt a feladat végére érhetett volna, sajnos távozott ebből a világból. A Srímad Bhagavatam összesen 12 énekéből nem egészen 10 éneket sikerült lefordítania és magyaráznia. A fordítási munkát halála után tanítványai folytatták, így lett az összeállítás befejezett. Azonban magyar nyelvre ezidáig a Srímad Bhagavatam csak azon részeit fordították át, amiket A.C. Bhaktivedanta Swami fordított.

Jelen fordítás célja az, hogy az ebből fakadó hiányt kiküszöbölje legalább addig, amíg a teljesen kompetens magyar fordításra sor nem kerül.

Az olvasó figyelmét felhívom arra, hogy a fordításban közreadott szövegek tiszta és reális megértéséhez az ezt megelőző kötetekben foglaltak alapos ismerete és megértése szükséges! Ezek nélkül a megértés a szerencsére bízott, avagy maximum szépirodalmi értékű. A Srímad Bhagavatam első kilenc éneke és a befejezetlen X. ének magyar nyelven beszerezhető. Mindazonáltal aSrímad Bhagavatam „Summum Bonum” (X. ének), „Egyetemes történelem” (XI. ének) és „A romlás kora” (XII. ének) című bemutatásra kerülő kötetei rendkívül érdekes és tartalmas olvasmányt nyújthatnak a téma iránt érdeklődőknek.

A fordítás közzététele fejezetről-fejezetre halad.

Krisna megbűnteti a Káliya kígyót

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

34

1. vers Sukadeva Gosvami szólt: Az Úr Krisna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, látva, hogy a Yamuná folyót Káliya megfertőzte, arra vágyott, hogy megtisztítsa azt és elűzze Káliyát.

2. vers Parisksit király így kérdezett: Óh, tanult bölcs, kérlek, magyarázd el, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége hogyan bánt el a kígyóval, Káliyával, aki beszennyezte a Yamuná vizét és hogyan történhetett az, hogy Káliya olyan hosszú ideig tartózkodhatott ott.

3. vers Óh bráhmana, a határtalan Istenség Legfelsőbb Személyisége szabadon és akadályok nélkül végrehajthatja bármilyen vágyát. Kinek lehetne elege az Úr Vrndavanai pásztorfiúként végrehajtott nagylelkű kedvteléseinek hallgatásából?

4. vers Sri Sukadeva Gosvámí szólt: A Kálindi (Yamuná) folyón belül volt egy tó, ahol a kígyó Káliyá lakott, akinek heves mérge folyamatosan hevítette és forralta a folyó vizét. Még a folyó gőzölgése is olyan mérgező volt, hogy még a fölötte elszálló madarak is belezuhantak.

5. vers A folyó felett szálló szél halálos cseppeket sodort a part felé. Az által, hogy kapcsolatba került a mérgező szellővel, az összes növényé és más teremtmény is meghalt a parton.

6. vers Az Úr Krisna látta, hogy a Káliya kígyó miként fertőzte meg a Yamuná folyót szörnyű és hatásos mérgével.

Tekintve, hogy Krisna azért szállt alá a lelki világból, hogy elpusztítsa a rosszindulatú démonokat, felmászott egy hatalmas kadamba fa tetejére és felkészült, hogy támadásba lendüljön. Szorosabbra húzta övét, megpaskolta arcát és a méreggel teli vízbe ugrott.

7. vers Amikor az Istenség Legfelsőbb Személyisége a kígyó tavának környékére zuhant, a kígyó rendkívül zaklatott lett és hevesen zihálni kezdett, majd méregadagokat fecskendezett belé. Ijesztő hullámokkal árasztotta el a környező vidékeket száz íj hossznyi körzetben. Ez egyáltalán nem csoda, mindazonáltal, a Legfelsőbb Úr mozgósította végtelen erejét.

8. vers Krisna úgy játszott Káliya tavában, mint egy méltóságteljes elefánt, hatalmas karjaival felkavarva a vizet, különféle módokon megszólaltatva azt. Amikor Káliya, hallotta ezeket a hangokat, megértette, hogy valaki birtokháborítást követett el tavában. Mindez türelmetlenné tette és előbújt rejtekéből.

9. vers Káliya megpillantotta Sri Krisnát, aki oly csodálatosan mosolygott, valamint nagyon finom, lágy, sárga selyemöltözetet viselt, és akinek elbűvölő teste úgy ragyogott, mint az izzó, világos felhő, kinek mellkasát a Srivatsa ékesíti, és lába egy lótuszhoz hasonlatos. Az Úr bátran úszkált a vízben. Viszolyogva bámulatos megjelenésétől, a gonosz Káliya vadul a mellkasára csapott és utána teljesen körbecsavarodott rajta.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

35

10. vers Amikor a pásztorok társaságának tagjai, akik Krisnát a legkedvesebb barátjuknak tartották, látták őt a kígyóval körbetekerve, mozdulatlanul, rendkívül zavartak lettek. Mindenüket Krisnának ajánlották, önmagukat, családjukat, gazdagságukat, feleségeiket és minden cselekedetüket. Az Urat a Káliya kígyó szorításában látva, intelligenciájuk megzavarodott a bánattól, a siránkozástól és a félelemtől, és így a földre zuhantak.

11. vers A tehenek, a bikák és a borjak, szomorúan Krisna után sírtak. Szemeiket lábnyomára rögzítették, mely a Legfelsőbb Személy egyedi és utánozhatatlan jelképe volt.

12. vers Vrndávana területén mind a három baljós jel megnyilvánult, amelyek a földön, az égen, és amelyek az élőlények testein jelentkeztek, és melyek a közelgő veszélyre figyelmeztettek.

13-15. vers Látván a végzetes jeleket, Nanda Maháráját és a többi pásztort félelem töltötte el, mert tudták, hogy Krisna aznap idősebb testvére, Balaráma nélkül vitte el a csordát. Mivel elméjüket Krisnának ajánlották, éppen úgy féltették őt, mint saját életüket, mit sem tudva hatalmas erejéről és nagyságáról. Azt a következtetést vonták le, hogy a baljós jelek arra utalnak, hogy ő most szembenézett a halállal. Így lesújtotta őket a bánat, a siránkozás és a félelem. Vrndávana minden lakója, beleértve a gyermeket, a nőket és az időseket is, úgy gondolt Krisnára, ahogyan egy tehén gondol védtelen borjára és így ezek a szerencsétlen és bánatos emberek elszántan rohantak ki a faluból, hogy megtalálják őt.

16. vers A Legfelsőbb Úr, Balaráma, minden transzcendentális tudás mestere, csak mosolygott és nem szólt semmit, ahogy Vrndavana lakóit nézte, miközben így megzavarodtak, és megértette öccse rendkívüli energiáját.

17. vers Vrndávana lakói a Yamuná partjához siettek és rögtön keresni kezdték szeretetett Krisnájukat, követték az utat, mely lábnyomaival volt jelölve, ami a Legfelsőbb Személy utánozhatatlan jelképe volt.

18. vers Az Úr Krisna, a pásztorok gyülekezetének mestere lábnyomai egy lótusszal, egy árpaszemmel, egy elefánttal, egy villámmal és egy zászlóval voltak jelölve. Kedves Pariksit királyom, látva lábnyomait az úton a tehenek patanyomai között, Vrndávana lakói nagy sietségben és izgatottan haladtak.

19. vers Ahogy a Yamuná folyó felé vezető úton igyekeztek, a távolból látták, hogy Krisna a folyóban van, mozdulatlanul a kígyó szorításában. Azt is látták, hogy a pásztorfiúk eszméletlenek és a tehenek Krisna után sírnak. Mindezt látva Vrndávana lakóit aggodalom és megdöbbenés töltötte el.

20. vers Amikor a fiatal gópik, akiknek elméje mindig Krisnán, a határtalan Úron függött, most azt látták, hogy egy kígyó fogságában van, szeretetteljes barátságára, kedves pillantására és velük való csevegéseire emlékeztek.

Nagy bánatban égve, az egész univerzumot értéktelennek érezték.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

36

21. vers Az idősebb gópik is hasonló zavarodottságot éreztek, mint ők és elárasztotta őket a szomorúság okozta könnyek áradata, és erőteljesen megpróbálták visszatartani Krisna anyját, akinek tudatát teljesen felemésztette fia. Úgy álltak ott, mint a halottak, szemeiket arcára függesztve, miközben Vraja kedvencének kedvtelésiről beszéltek egymásnak.

22. vers Miután az Úr Balaráma látta Nanda Mahárájat és a többi pásztort, akik egész életüket Krisnának ajánlották, felkészült rá, hogy ő is beleugorjon a folyóba. Azonban, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Balaráma, teljesen tudatos volt az Úr Krisna valódi erejét illetően és így mégis visszafogta magát.

23. vers Az Úr egy ideig a kígyó szorításában maradt, olyan viselkedést színlelve, mint egy közönséges halandó. De, mikor megértette, hogy a nők, a gyermekek és Gokula falujának többi lakója heves bánatot érez, mivel iránta érzett szeretetük, életük egyetlen célja és menedéke, hirtelen kitört Káliya kötelékéből.

24. vers Csavarodó teste kínlódott az Úr testének feszítésétől, és szabadon engedte őt. Dühtől ajzva a kígyó magasra emelte csuklyáját és mozdulatlanul megállt, miközben hevesen lélegzett. Orrcimpája egy edényhez hasonlított, melyben mérget főznek, és szemének merev pillantása olyan volt, mint egy égő fáklya. Így figyelte a kígyó az Urat.

25. vers Káliya újra és újra megnyalta ajkait, kettéágazó nyelveivel, ahogy rettenetes pillantást vetve rá, veszedelmes tüzet hányva, Krisna felé indult. De Krisna játékosan megkerülte, úgy mintha Garuda játszana egy kígyóval. Válaszul, Káliya is mozgásba lendült, keresve a kedvező alkalmat, hogy az Úrba marjon.

26. vers Egyszerűen azáltal, hogy folyton megkerülve őt, kifárasztotta a kígyót, Sri Krisna, minden dolog eredete, egyszer csak felemelte Káliyát a vállára és átkarolta kígyózó fejeit. Így az Úr Krisna, minden művészet eredeti mestere, elkezdett táncolni. Lótuszlábai számtalan ékszertől vöröslöttek, amint a kígyó fején lépkedett velük.

27. vers Bámulva az Úr táncát, a mennyei bolygókon élő szolgái, a Gandharvák, a Siddhák, a bölcsek, a Cáránanák és a félistenek feleségei, azonnal odasereglettek. Nagy örömmel kísérték figyelemmel az Úr táncát és mrdánga, panava, ánaka nevű dobjaikon kísérték azt. Ezzel együtt dalokat, virágokat és imákat is ajánlottak neki.

28. vers Kedves királyom, Káliyának 101 feje volt, és amikor közülük egy nem akart meghajolni, az Úr Sri Krisna, aki megbünteti a gonosztevőket, be akarta törni a makacs fejet, kegyetlen csapást mérve rá lábával. Amikor Káliya halálos fájdalmat érzett, fejét forgatva, kísértetéjes módon vért hányt szájából és orrából. A kígyó tehát végtelen fájdalmat és nyomorúságot élt át.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

37

29. vers Miközben szeméből mérgező szenny hullott, Káliya megpróbálta felemelni egyik fejét, mely dühösen és hevesen zihált. Aztán az Úr, hogy megfékezze, és hogy táncát járja rajta, lábaival arra kényszerítette, hogy hajoljon meg előtte. Ahogyan a félistenek szemlélték mutatványát, kedvezőnek találták az alkalmat, hogy virágesővel imádják őt, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.

30. vers Kedves Pariksitom, az Úr Krisna csodálatos és erőteljes táncmozdulatai letörték Káliya mind az ezer csuklyáját. Így a kígyó, aki szájából bőséges vért köpött, végül elfogadta Sri Krisnát, mint az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, mint minden mozgó és mozdulatlan élőlény mesterét, Sri Náráyánát. Így elméjével menedéket keresett az Úrnál.

31. vers Amikor Káliya feleségei látták, hogy hogyan merül ki a kígyó az Úr Krisna ránehezedő súlya alatt, aki az egész univerzumot hordja a gyomrában, és hogy Káliya esernyőhöz hasonlatos csuklyái mennyire megtépázottak az Úr Krisna fogásának csapásától, nagy zavarodottság lett úrrá rajtuk. Összezilált öltözékkel, díszekkel és hajjal közeledtek az örök Legfelsőbb Személy felé.

32. vers Elméjük is rendkívül zavart volt, a jámbor hölgyek maguk elé állították gyermekeiket és meghajoltak minden teremtmény Ura előtt és testükkel egyenesen a fölre borultak. Férjük szabadságáért és a Legfelsőbb Úr, a határtalan menedék adományozójának menedékéért esedeztek, majd könyörgésre emelve kezüket az Úrhoz közeledtek.

33. vers Kályá feleségei szóltak: A bűnös bizonyára megbűnhődik az által, hogy legyőzötté és az alattvalóddá válik.

Azért jelentél meg ebben a világban, hogy megfékezd az irigy és kegyetlen személyeket. Oly elfogulatlan vagy, hogy egyformán tekintesz ellenségeidre és saját fiaidra is, amikor kiszabod az élőlények büntetését, az élőlények határtalan javát így szolgálva.

34. vers Az, amit most itt teszel valóságos kegy számunkra, melyet azért adsz, hogy távol tartsd a bűnösöket a szennyeződésektől. Mivel feltételekhez kötött lélek, férjünk oly bűnös, hogy egy kígyó testével azonosítja magát. Haragod alkalmas rá, hogy azt iránta érzett kegyként fogjuk fel.

35. vers Férjünk talán szigorú lemondásokat végzett egy korábbi életében, megszabadítva elméjét a büszkeségtől és a mások iránti ragaszkodástól? Ez az, amiért most könyörületes vagy vele? Vagy netán előző létében gondosan végezte a vallásos kötelességeket, hogy minden élőlény érdekét szolgálja és ez az, amiért Te, minden élőlény élete, most elégedett vagy vele?

36. vers Óh, Urunk nem értjük, hogyan jutott Káliya ahhoz a lehetőséghez, hogy most lótuszlábad pora érintse. Ezért még a szerencse istennője is száz évig tartó lemondást végez, feladva minden más vágyat, aszketikus fogadalmakat téve.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

38

37. vers Azok, akik elérik lótuszlábad, sohasem vágynak többé a mennyek királyának rangjára, vagy korlátlan uralomra, vagy Brahmá helyzetére vagy akár a föld feletti uralomra. Még a jóga tökéletessége és önmaguk felszabadítása sem érdekli őket.

38. vers Óh, Urunk, bár Káliya, a kígyók királya tudatlanként született és a harag vezérelte, elérte, ami mindenki számára nagyon nehéz elérni. A megtestesült élőlények, aki teli vannak vággyal és az állandó születés és halál körforgásában vándorolnak, minden áldásban részesülhetnek egyszerűen az által, hogy lótuszlábad pora megjelenik előttük.

39. vers Tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk neked, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Bár jelen vagy mindenki szívében, mint a Legfelsőbb lélek, mindent átható is vagy. Bár te vagy minden anyagi elem menedéke, előbb léteztél, mint a teremtés. És bár minden ok oka vagy, mégis minden ok és visszahatás felett állsz, mint a Legfelsőbb Lélek.

40. vers Meghódolunk neked, az Abszolút Igazságnak, aki minden transzcendentális tudás tárhelye és birtokosa és a határtalan energiák birtokosa is. Bár minden anyagi minőségtől és átalakulástól mentes vagy, te vagy az anyagi természet elsődleges mozgatója.

41. vers Meghódolunk neked, aki maga vagy az idő. Te vagy az idő menedéke, és az idő folyásának tanúja. Te vagy az univerzum és annak független fenntartója. Te vagy a teremtője és benne minden ok forrása.

42-43. vers Meghódolunk neked, aki a fizikai elemek határtalan lelke, és te vagy az alapja az érzékek finom érzékelésének, az életlevegőnek, az elmének, az intelligenciának és tudatnak. Elrendezésedből a parányi lelkek az anyagi természet három típusával azonosítják magukat, ennek következtében az önmagukkal kapcsolatos igazság megítélése befedetté válik. Tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk neked, határtalan Legfelsőbb Személyisége, a legparányibb leghatalmasabb, az Istenség Mindent tudó Személyisége, aki szilárd a transzcendensben, aki megjutalmazza a különféle filozófiai nézetek képviselőit, és aki a különféle elgondolások és azok kifejező igéinek fenntartó ereje.

44. vers Újra és újra tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk neked, minden hiteles bizonyíték alapjának, a hiteles szentírások szerzőjének és eredetének, aki megnyilvánítja magát a Védikus irodalomban, amelyek éppúgy javasolják a gyümölcsöző tetteket, mint az anyagi világról való lemondást.

45. vers Tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk az Úr Krisnának és az Úr Rámának, Vasudeva fiainak, és az Úr Pradyumnának valamint az Aniruddhának. Tiszteletteljes hódolatunka ajánljuk minden szent bhakta mesterének, Visnunak.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

39

46. vers Hódolat neked, Óh, Urunk, aki megnyilvánítod az anyagi és a lelki minőség változatosságát. Az anyagi minőség burkába rejtőzöl, és ugyanazon minőségek utalnak a te létedre is. Független vagy az anyagi tulajdonságoktól, akár csak egy tanú és tökéletesen csak odaadó híveid ismernek.

47. vers Óh, Úr Hrsíkesa, érzékek ura, kérünk téged, hogy had ajánljuk fel neked tiszteletteljes hódolatunkat, kinek kedvtelései hihetetlenül dicsőségesek. Létedre a kozmikus megnyilvánulás teremtésének és kiáramlásának szükségességéből lehet következtetni. Bár bhaktáid képesek arra, hogy megértsenek téged így, az abhakták előtt megnyilvánulatlan maradsz, az önmegvalósítás szempontjából.

48. vers Tiszteletteljes hódolatunkat ajánljuk neked, aki minden alantas és feljebbvaló dolog célját ismered, mint minden létező felügyelője. Te különbözöl az univerzális teremtéstől, és te vagy az alap, amin az illúzióban élő teremtett élőlények kifejlődnek és az illúzió tanúja is. Ezen túl te vagy minden ok gyökere az egész világon.

49. vers Óh, mindenható Úr, noha neked nincsen okod rá, hogy az anyagi cselekedetek burkába kerülj, az idő formájában, az örök idő örök hatását öltöd magadra, hogy elrendezd az univerzum teremtését, a fenntartását és a megsemmisülését. Mindezt azáltal teszed, hogy felébreszted a természet minden módozatának különféle funkcióit, mely ezt megelőzően alvó állapodban szunnyad. Játékos hangulatodban, csupán pillantásoddal tökéletesen elvégzed a kozmikus szabályozás tevékenységeit.

50. vers Így minden anyagi test a három világban, beleértve a félistenekét, akiket a jóság, beleértve azokat, akiket a szenvedély, és beleértve azokat az ostobákat, akiket a tudatlanság mozgat, a te teremtésed eredménye. Még azok az élőlények is, akiknek félisteni teste van, különösen kedvesek neked és így támogatva őket, védelmezve vallásos elveiket, egy ajándék vagy a földnek.

51. vers Legalább egyszer egy mester is elnézi hűséges gyermeke és alárendeltje támadását. Óh, Legfelsőbb Jóságos Lélek, megbocsájthatnál ostoba férjünknek, aki nem értette ki vagy.

52. vers Óh, mindenható Úr, kérünk légy kegyes. Egy szenthez illik az, hogy szánalmat érezzen az olyan nők iránt, mint mi. A kígyó már majdnem föladta életét. Kérünk téged, hogy add vissza nekünk férjünket, aki az életünk és a lelkünk.

53. vers Kérünk, most mondd el nekünk, szolgáidnak, mit tegyünk? Bizonyára bárki, aki hűségesen megvalósítja szolgálatodat, automatikusan megszabadul minden félelemtől.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

40

54. vers Sukadeva Gosvámi szólt: Így a Nága-patni által dicsért Istenség Legfelsőbb Személyisége felélesztette a kígyó Káliyát, aki már elvesztette eszméletét, és akinek fejeit az Úr lótuszlába zúzta szét.

55. vers Káliya lassan visszanyerte életerejét és érzékelő funkcióit. Aztán hangosan és fájdalmasan lélegezve, az elesett kígyó, alázatosan és engedelmesen az Úr Krisnához, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez szólt.

56. vers A Káliya kígyó szólt: kígyóként való születésünk bűnössé, büszkévé és dühössé tett minket. Óh, Uram nagyon nehéz dolog az élőlények számára, hogy feladják feltételekhez kötött természetüket, mely által azzal azonosítják magukat, ami valótlan.

57. vers Óh, Legfelsőbb Teremtő, te hozod létre az univerzumot, összeállítva az anyagi megnyilvánulások sokszínűségét, és a folyamat során különféle személyiségek és fajok, különféle érzékelési és pszichikai sajátosságok, és különféle anyák és apák, valamint különféle mentalitások és formák burkát öltöd magadra.

58. vers Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége, a teremtésedbe tartozó minden faj közül, mi kígyók vagyunk a legfelbőszültebb fajta. Minket is becsap illuzórikus energiád, melytől nagyon nehéz megszabadulni, hogyan is volna lehetséges, hogy mi magunktól megszabaduljunk tőle?

59. vers Óh, Uram, mivel te vagy az univerzum Mindent tudó Ura, te vagy a szabadság adományozója, mely feloldoz az illúzió fogsága alól, kérlek, rendelkezz felettünk, akárhogyan is határozol, legyen az büntetés vagy kegyelem.

60. vers Sukadeva Gosvámi szólt: Miután hallotta Káliya szavait, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki egy emberi lény kötelességeit végezte, válaszolt: Óh, kígyó, nem maradhatsz itt tovább. Gyermekeid és feleségeid és más rokonaid, valamint barátaid kíséretében térj vissza az óceánba. Hagyd, hogy a folyót a tehenek és az emberek élvezzék.

61. vers Ha egy halandó élőlény hozzád intézett parancsomra emlékezik, vagyis arra, hogy hagyd el Vrndávanát és menj az óceánba, és elbeszéli ennek történetét napkeltekor és napnyugtakor, akkor sosem fog félni tőled.

62. vers Ha valaki fürdőt vesz kedvteléseim eme színhelyén és ezen tó vizének érdekében végez felajánlásokat a félistenek és más imádandó személyiségek részére, valamint aki böjtölve és illendően imád engem és emlékezik rám, biztos, hogy megszabadul minden bűnös visszahatástól.

COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 4. szám

41

63. vers Félelmedben, hogy Garuda felfal, elhagytad Ramanaka földjét és eljöttél, hogy menedéket keress ennél a tónál.

De mivel most már lábam nyomai jelölnek téged, Garuda nem fog többé idejönni azzal a szándékkal, hogy megegyen téged.

64. vers Sukadeva Gosvámi folytatta: Kedves királyom, megáldva az Úr Krisna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége által, akinek cselekedetei csodálatra méltóak, Káliya csatlakozott feleségeihez, örömmel és mély tisztelettel imádva őt.

65-67. vers Kaliya az univerzum Urát imádta, aki szép öltözetet, többek között nyakláncot, ékszereket és más értékes díszeket, illatos balzsamokat, és egy lótuszokból álló virágfüzért viselt, azáltal, hogy hódolatát ajánlotta neki.

Tekintetbe véve, hogy az Úr, akinek zászlaját Garuda emblémája díszíti, mit kért, elégedettség töltötte el. Az Úr engedélyét kérte, hogy távozhasson, majd megkerülte őt és hódolatát ajánlotta neki. Amikor visszatért feleségeihez, barátaihoz és gyermekeihez, visszatért velük saját szigetére, a tengerbe. A nagy erejű Káliya tehát eltávozott és a Yamuná folyó nyomban visszanyerte eredeti állapotát, megtisztulva a méregtől és nektári vízzel telten. Mindez az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből történt így, aki egy emberhez hasonló alakban jelent meg, hogy élvezze kedvteléseit.

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

Biró Erika versei Katonabaj Szikkadt vagyok, száraz.

Cseppnyi együttérzés párolog, húzza dacos számat értetlen mosolyra.

Ború, könnyek, kudarc, mit nekem! Mosolygok gúnyosan, minden katonabaj, holnap elfelejted.

Tétova kezem remeg, tán szögesdróton húznád át…

Nem mozdul, nem lehet válladon nyugtatni.

Kong idebent, üres, kívülről is hallani, tudom helyét a süket, száműzött kérdésnek.

belül találsz.

Nyomokban mogyorót, allergiám!

Ars poetica Pálcát ide, tust kezembe most! Parancsom zengjen!

Sugall, keres, múzsám kacag, hajszol, üldöz engem.

Most! Már fogom, mártom rögtön, húz a vonal érzem, hopp! Egy paca.

Dobhatom ki, ezt is elvetéltem.

Nyomokban embert Hol van a lelked?

Régi, kopott?

Nincs neked álmod!

Vagy csak lopott.

Miért is hittem?

Falánk a hit.

Falja a gőgöm szilánkjait.

Mosom kezem!

Naiv kis áldás, lyuk a zseben.

Nekem te túl jó?

Gőgöm nyakán marad az édes, csinált magány.

Legyél te innen elérhető, lelked, ha untat, cserélhető. Érts meg, ha embert

Hétvégi gondolkozó Már csak hétvégi gondolatok üldöznek, betette mögöttem a kaput a béke, csak hosszú úton zötykölődve érik bennem eggyé a táj és annak tűnt emléke.

Ugyanott ülök, mint akkor, ugyanaz a vidék vonzza szemem, csak én lettem közben több, s valahogy mégis kevesebb.

Hétvégi gondolkozó lettem, hétköznap én sem vagyok semmi egyéb.

Szalag mellett büszkeségem dagadna, de elkap a gép.

42

VERS

Antalffy YvettHildegard versei

COMITATUS FOLYﾃ的RAT

III. ﾃｩvf. 4. szﾃ｡m

43

VERS

Bátai Tibor versei

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

mondás után a megkezdett mondatot?

S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd, ki írt engem ebbe a kapualjba?

Platón várakozása

Platón az ideák természetéről Zavarba ejtenek a végletesen ellentétes érvek. Mintha múlhatna bármi is azon, hogy alkalmaztam-e az elvonatkoztatás műveletét, amelyről elsőként Arisztotelész tesz majd említést. Érdektelen vita, nem illendő döntőbírót játszanom benne. Fontosabb ennél, hogy megértsék: az ideák nem azonosíthatók a fogalmakkal, hiszen éppenséggel ezeknek ideái. Pusztán annyi közük van a dolgok absztrakcióval föltárható lényegéhez, hogy a mibenlétük pszichés érzetei.

A megnevezés közbenső állomás, zajmentes állapot, a megismerés csendje. Az „ágy” egy minden egyeditől megtisztított, elvont fogalmat jelöl, az idea pedig – például – olyan tökéletes ringatózás benne, mely pusztán érzéki úton semmiképpen sem megtapasztalható. Mégis, emlékezhet rá a szerencsés, aki ismeri a módját. Magam gyakorta itt is ringatózom, ebben a kapualjban. És ha már „ágy”: az ölelkezést sem hagyom ki. De az egy merőben más idea. Freud meg Jung eléggé sokat beszél róla, s ilyenkor valamiért rendre szóba kerül Frau Spielrein is.

Platón az írásról (kérdez) Az egészet írod felül, ahányszor valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig homályban hagyott részlettel pontosabb az összkép, ám megeshet, hogy merőben új értelmet nyer. Akár szándékodtól függetlenül is. Te magad vagy írott történeted, a szöveg veled együtt alakul, olybá tűnik, kényed–kedved szerint. És ha kiderülne: buzgalmad csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy beléd kódolt programot — a cselekményt már előtted megírták? Kíváncsian vagy kelletlenül folytatnád-e tollba-

Mindkettőnknek tartozom vele, hogy belássam: mióta először hallottam felőle, mindennél jobban izgatott, miképpen is lehetne becserkészni.

Kezdetben szándékosan halogattam a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán csipeget elő- és főételekből, a desszertre várva. Azután egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy félreértésekre adnék alkalmat.

Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki: üzenhetnék érte Carllal vagy akár a professzorral. Ám mindig vissza is hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen különleges asszonyt. Így továbbra is csak a halogatás marad, s a desszert egyre fájdalmasabban késik. Pedig feltétlenül szót kellene váltanunk Sabinával arról, működhet-e úgy is a nevemmel társított kapcsolat, ha egyszer már beteljesült. Remélem, elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd elsőként lépni. Van időm kivárni.

Platón bátorságáról (Frau Spielrein) Carléktól hallottam, hogy már többször is csaknem értem küldött, de valamilyen félreértéstől tart. Persze fölöttébb bosszantó a férfiúi önteltség, amely ennyire kevéssé becsüli a másik nem pszichés képességeit. Ám zavaróbb ennél, hogy mindhiába furdal a kíváncsiság, milyen is az a róla elnevezett érzület, amely állítólag beteljesülés nélkül is egyfajta teljességet ad.

Lehet, arra vár, hogy majd én teszem meg az első lépést. Csalódnia kell.

Hogyan kockáztathatnék meg éppen én egy félreértést a magam közismert előéletével? Nem mintha sokat adnék a szóbeszédre, de mindenképp tekintettel kell lennem azokra is, akik köröttem élnek. Nem kenyerem a türelem, amit mégis kénytelen leszek gyakorolni. Csak legyen miért.

Most csupán annyi bizonyos – eddig is tudtam –, hogy minden kapcsolathoz szükség van bátorságra. És Platón tudja-e

44

COMITATUS FOLYÓIRAT

VERS

III. évf. 4. szám

45

Szinay Balázs Egysorosok Szeretődből lettem magzatod, mi leélte pillantásodban életét. ***

Üzenet nélkül őrjöng a lelki futár. *** Özvegy kinccsel fizet a táj.

Bánat viharába szakadt halk sejtés, melyen át bolygód közepébe estem.

***

***

Éhes vacsorát ad egy szerelmes száj.

Tekints rám váratlan, hogy a véletlennek sorsa legyen!

***

***

Szavakat tolmácsol a fény, odvas emlék bontja a lázat.

Csillagjegyeket adsz a szavaknak.

***

***

Meghalt az ajtó, bezárták és fáj.

Mikor ajkaid közé szorítod gondolataim, elkészül az érzés.

***

***

Szállóigék füstjét szórja a cigaretta.

Szíved viasza ráégett estémre, így lettem én híd, gyönyöreid és kínod közt.

***

***

Megfagyott parton csodálva a Napot, reped hangtalan a táj. ***

Az vagy nekem, mi Verlaine-ből vált volna, ha Rimbaud-vá lesz.

A szépség a kultúra építészete lelkünk évszázadaiban.

***

***

Észrevétlen kezekkel érinteni, bujkált szemeket.

A város a talaj az ég lába alatt.

***

***

Az idő nem kutathatja összetört darabjaid, a felejtés is engem hibáztat!

A küzdelem a miért alapjaira épül.

*** Sápadt jajszavad vére a Nap, a tánc. ***

*** Gyalog száll az álom. ***

COMITATUS FOLYÓIRAT

VERS Emlékek részleteinek cigarettájára gyújt szívem. *** Szó szót követ el. *** Befodrozódva kucorog a bajtincs. *** (Köz)ön(y)megvalósítás? *** Odateszem magam, semmit teszek. *** Zárszavam nem nyitja lakatos. Kulcskérdés! *** Pörgök. A szoba sem áll, velem szóba sem áll. *** Nyugtalan a befejezetlen ég. *** Tétlenségébe belesápad a teremtés.

III. évf. 4. szám

46

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert Szerkesztő: Szecsődy Kristóf A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.konyvkiadasolcson.weebly.com A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet, cikkedet stb., melyet szerepeltetnél folyóiratunkban!

E-mail: szinba@gmail.com.

47