Pamacs hazatalál by Németh Lóránt

parkba észrevétlenül lopózott be az ősz. Előbb ritkán, aztán gyakrabban, és olyankor a lombokat sárgára, vörösre, vagy aranyszínűre festette. A szél hajnalonként végigsuhant az ágak közt, s mögötte a megrezgetett levelek a levegőben úszva vagy pörögve hullottak le a földre. Néhány nap múlva tarka avarszőnyeg fedte be a parkot, s a kutyák vidáman hancúroztak a zizegő levelekben. Mikorra megvénült az ősz és hosszú útjára készült, akkortájt egy borongós hajnalon beballagott a tél, s fehér szakállából milliárdnyi hópihe hullott. Vastag hótakaróját ráterítette az ősz széttaposott avarszőnyegére, a pucér fákat és bokrokat patyolatfehér ruhába bújtatta, akik mint megannyi menyasszony és koszorúslány sorakoztak ünneplőbe öltözötten. A morcos kedvű tél a park bejárataihoz hatalmas hóembereket állított strázsának, hogy tüstént jelezzék, ha közeleg a tavasz. A nap nagyon ritkán és akkor is csak bágyadt pislogásokkal kandikált ki a felhők mögül, hogy halovány arcán szelíd mosollyal nézegethesse a hóban hempergőző kutyákat. Egyébként pedig hosszú heteken át csak lustálkodott, és egyre többet unatkozott, mígnem valamelyik alkonyattájt meghívta a tavaszt, látogasson el hozzá. A következő reggelen madárfüttyel érkezett a kikelet, mert útközben előcsalogatta a kis énekeseket, akik harsányan trilláztak a fák ágaira telepedve. Nagyon mérges lett a tél, mert ő csak a varjak komor károgását és a szarkák recsegését és durva csörömpölését szerette. Egy darabig morcosan, némán tűrte a ricsajt – ahogy ő a madarak dalolását nevezte –, majd egy délelőttön dohogva fölcsavarta hótakaróját, és díszes hóruháit összepakolva, köszönés nélkül elkullogott. A jégcsapok napokig könnyeztek bánatukban, aztán egy langyos éjszakán elillantak a tél után. Kényes ízlésű volt a tavasz. A lecsupaszított fák kopáran meredező ágait látván finnyásan húzta el száját. – Nem maradhattok ilyen csupaszon – mondta az ágaknak, és sebtében bimbókkal hintette tele mindet. A következő héten a tavasz virágok millióit hímezte az ágakra, s a méhek örömükben dongva-döngicsélve repkedtek egyikről a másikra. Nemcsak méhekkel és virágokkal telt meg a park, hanem gyerekekkel és kutyákkal is. Köztük volt Pamacs és Burkus, akik vígan ugrándoztak és futkároztak minden nap a barátaikkal.

gyik délután egy ismeretlen kiskutya üldögélt a tisztás szélén, egy hatalmas platánfa árnyékában. – Keresel valakit? – kérdezte Burkus, amikor észrevette őt. – Csak nézelődöm – válaszolta a kiskutya. – Azt lehet – bólintott a komondor, s már lépett is tovább, de a kiskutya rászólt. – Játszhatnék veletek én is? – Megkérdem a többieket – felelte Burkus és eliramodott. Egy vakkantásnyi idő múltán a falka kíváncsian vette körbe a kislányt – mert kislány volt az új kutyus, és fekete. Füle alig látszott, farka is alig volt, pedig egy picinyke mégis volt, egy kurta. Egy falatnyi farkinca.

– Engem Burkusnak hívnak – szólalt meg elsőként a komondor. – Engem Masninak – válaszolta az új kutyus. – Szép nevet kaptál – kedveskedett Burkus. – Az enyém pedig Bizsu – kaffantott a spániel lány némi hiúsággal a szemében, és kötözködve nézett Burkusra. – Ez sem csúnya. – Inkább gyönyörű – mondta Burkus, hogy Bizsu meg ne sértődjék. – Szólíts Pamacsnak! – nyújtotta Pamacs az egyik lábát. – Csapágy – csóválta meg farkát barátságosan a fekete keverék, aki egy műhely udvarában lakott. – Brúnó – biccentett fejével az újfundlandi. – Én Hunor vagyok. Igazi magyar vizsla – húzta ki magát a zsömleszínű. – Te honnan kerülsz ide? – kíváncsiskodott Bizsu miközben lassan körbesétálta a pulit, hogy alaposan megszemlélje. – Egy falu mellett élt a családunk. Gazdánk rengeteg báránykát tartott, és ha csaholni kezdtünk, rögtön menekültek. Ha egyet füttyentett a gazdánk, mi utánuk iramodtunk és visszatereltük őket. Ha kimelegedtünk, akkor beleheveredtünk a patakba vagy egy terebélyes fa lombja alatt hűsöltünk. Aztán egy szomorú napon a gazdámat meglátogatták a rokonai. Játszottunk a gyerekekkel, és este a gazdám kislánya hozott egy piros-pettyes szalagot és felkötötte ide – mutatott Masni a nyakára. – Masnira kötöm, mondta, akkor nem hagyja el. Így lett a nevem Masni. Búcsúzáskor aztán a vendég gyerekek el kezdtek nyafogni, hogy nekik is kellene egy kutya. Akkor válasszatok egyet! – nevetett rájuk a gazdánk. – Ez jellemző rájuk! – morogta keserűen Burkus. – Ühüm – helyeselt Csapágy. – Mi hűségesek vagyunk hozzájuk. Ők meg odaadnak bárkinek. Téged választottak. Ugye? – Sajnos. A szüleim kiabáltak, hogy meneküljünk, s mire felfogtam, miért kiabálnak, engem már felkapott a vendég kislány. – Nem próbáltál kiszabadulni? – Próbáltam, de olyan erősen tartott, hogy moccanni sem bírtam. Apám is, anyám is megtámadta a kislányt, hogy kiszabadítson engem. A gazdám viszont a kislányt védte. Rugdosott feléjük, de ők nem ijedtek meg tőle. Csaholtak veszettül, miközben csattogtatták fogaikat s kaptak feléjük, hogy megharapják őket. Akkor a gazdaas�szony hozta a nagyon hosszú ostort, amivel rémisztően hangosat tudnak durrogtatni. Karikásnak hívják, és iszonyúan fájdalmasat ütnek vele. – Én nem értem az embereket. Azt elvárják, hogy segítsük őket, ám ha megharagszanak, rögtön ütnek, rúgnak minket – csóválta meg Csapágy a fejét. – Nem tudom, mit szólnának, ha beléjük harapnánk, amikor nekünk nem tetszik valami – jegyezte meg Burkus. – Úgy van! – bólogatott Hunor. – De inkább meséld, mi történt azután! – kérte Masnit. – Beültek velem az autóba, és hosszú utazás után éjszaka érkeztünk meg. Koromsötét volt. A hold se világított, s csillagok is mintha elfelejtettek volna kigyúlni.

Otthon olyan jó volt felnézni az égre és gyönyörködni a fényükben – pityeredett el végül Masni. – Ne sírj! – nyalta le Bizsu a puli pofácskájáról a könnycseppeket. – És most itt élsz új gazdádéknál a városban? – kérdezte Pamacs, mikor Bizsu befejezte a vigasztalást. – Már nem. – Nagyon izgi – vakkantott Csapágy. – Ne zavarjátok! – mordult Burkus, aztán a puli felé fordult. – Mesélj! A puli nagy levegőt vett és folytatta. – A kertben kellett laknom. Az egész napot magányosan töltöttem, mert a házba nem mehettem be. Unalmamban fel-alárohangáltam, és a kerítésen keresztül mindenkinek kiszóltam. Egy napon a gyerekek mamája elkezdett hisztizni, hogy folyton letördelem a virágokat. Na! Letörtem, hát, mert útban voltak. A mezőn is nőttek virágok, és soha senki nem bántott, ha rátapostunk. – Azok talán nem voltak olyan szépek – vélekedett Bizsu. – Dehogynem! Sokkal szebbek. Egyébként sem értem, minek kellenek virágok a kertbe? Azért, hogy kerülgessük? – Elvagyunk mi virágok nélkül is – helyeselt Csapágy. – El bizony, de nekik fontosabbak voltak a virágok, mint én. – Sokszor csak addig vagyunk fontosak, míg meg nem unnak – legyintett lemondóan Burkus. – Kikötöttek egy láncra, s csak néhány lépésnyit tudtam lépni – folytatta Masni. – Egy szép napon eljöttek a gyerekek barátai, és egyikük simogatás közben kioldott. Amikor lekerült nyakamról a lánc, a nyitva felejtett kapun kirohantam. A gyerekek utánam. Loholtam, és csak akkor álltam meg, amikor már nem hallottam a kiabálásukat. Azóta kóborlok. – Na, ez ismerős – mondta Csapágy némi megvetéssel a hangjában, és utána sokáig nem szólalt meg senki. Csak feküdtek az árnyékban, mintha többé el sem akarnának mozdulni. – Menjünk játszani! – törte meg Bizsu a közös hallgatást. – Én is jöhetek? – kérdezte Masni. – Miért is ne? – csodálkozott rá Pamacs. – Közénk tartozol. A következő pillanatban a kutyák eltűntek a fák között, kergetőztek, s csak akkor hagyták abba, amikor a megkonduló harangok zengve-bongva szólítottak mindenkit vacsorára. – Te hol töltöd az éjszakát? – kérdezte Burkus Masnit. – Hm… még nem tudom. – Mi tudunk egy jót. Igaz, Burkus? – kiáltott fel Pamacs. – A romra gondolsz? Pamacs bólintott. Masni nem értette, miről van szó, de az ötlet nem tetszett neki. – Nem félek én majd ott? – Dehogyis. Mi már aludtunk ott Burkussal együtt is, meg külön-külön, egyedül is – nyugtatgatta őt Pamacs.

„Boróka a nevem, és itt lakom a faluban. Keress meg!” – mondta, miután kissé összeszedte magát, aztán visszafutott a gazdájához. Hálából, mert megmentettem az életét, egy vadkacsát mindig ott hagyott nekem a nádasban, ha a gazdájával vadászott. Az is tőle volt, amit neked adtam, Pamacs – fejezte be Sanyi a történetet. Azon az éjen a négy kutya vadkacsahúsról álmodott.

mint a nap első sugarai megcsillantak a folyó fodrain, a kutyák is felkeltek. A vadkacsák vidáman hápogtak a közelükben, de Sanyi rájuk sem hederített, Masni és Pamacs azonban le sem vette róluk a szemét. Burkus is nyalogatta titokban a szája szegletét. – Na, ennek nem lesz jó vége! – csattant fel Sanyi, – Mi bajod? – kérdezte Masni sértődötten. – Semmi. De a kacsákat nem érdemes bámulni. – Nem bámulni akarjuk őket, hanem megfogni – feleselt Pamacs. – Na, ezt inkább hagyjuk! Mi rohangálnánk utánuk, ők meg fentről nevetnék, ahogy éhenhalunk. Elég nagy a világ. Máshol kell élelmet szereznünk! Masni és Pamacs nem vitatkozott. Érezték, hogy Sanyinak van igaza, és parancsára szó nélkül beszálltak a csónakba. Sanyi még rádörrent a komondorra is, aki szintén a kacsákat bámulta. – Gyere! Toljuk be! Burkus oly lendülettel lódította meg a csónakot, hogy Sanyival épphogy csak be tudtak ugrani. Elsiklottak a sziget mellett, s a vadkacsák, mintha csak búcsút vennének, sokáig kísérték őket a levegőben. – Látjátok? – mondta Masni. – Gúnyolódnak rajtunk. A táj csodálatos volt, mégsem gyönyörködtette őket. Hazavágyott Pamacs és Burkus, Masni azon töprengett, vajon megbocsájtja-e Csapágy, hogy búcsú nélkül szökött el mellőle. Sanyi pedig azon törte a fejét, miképpen érhetnének újból partot, mert valóban enni kéne már. Masni szakította meg a hosszú hallgatást: – Egész életünket ebben a csónakban töltjük? – kesergett. – Ne izgulj! – nyugtatta Sanyi. – Valahol majd sikerül kikötnünk. – Valahol? – ismételte gúnyosan Masni. – Az meg hol van? Sanyinak nem volt kedve válaszolni, inkább a partot nézte. Fák, bokrok, nádasok, apró öblök tűntek fel és tűntek el. Úgy tetszett, semmi sem állíthatja meg végtelen útján a csónakot. Hirtelen mégis megpördült, majd sebesen forgott önmaga körül. – Jaj! – visított fel Masni. – Lapuljatok le! – kiáltotta Sanyi. – Örvénybe kerültünk, de semmi izgalom! Kijutunk innen is. A többiek hittek is Sanyinak, meg nem is, szólni mégsem mertek. Sokadszorra pördült meg a ladik, amikor váratlanul feltámadt a szél, és a part felé lökte őket. – Hurrá! – kiáltottak fel egyszerre.

– Hu…! – kiáltották volna másodszor is, de a torkukra forrt a hang. A ladik alja hatalmas reccsenéssel beszakadt, és ömlött befelé a víz. Süllyedtek. – Meneküljünk! – ordított fel Sanyi és beugrott a vízbe. A többiek utána. Még visszanéztek a csónakra, de már csak azt láthatták, amint halk bugyogással elmerült. Itt a folyó már csendes, lassú sodrású volt és kellemesen langyos. Szinte élvezték a kutyák, hogy kicsit úszkálhatnak, s csak aztán jöttek ki a partra. Távolból harang kongása jelzett: arrafelé egy falunak kell lennie.

lmosan hunyorgott már a nap, amikorra a kis falka a falu határához ért. Egy bokor rejtekében hallgatóztak és várták az alkalmas időt, hogy beosonjanak és vacsorát kérjenek a helybéli kutyáktól. Amikor már csak a falu kutyái társalogtak, nesztelen léptekkel elindultak, de az első kertnél nem jutottak tovább. Valaki rájuk köszönt. – Szép jó estét! Hova, hova? – Barátokat keresünk – válaszolta Sanyi. – Ilyen későn? – Mi éjjel-nappal barátokat keresünk – mondta Pamacs. – Mert éhesek vagyunk – magyarázta Masni. – Én szívesen meghívnálak titeket, de talán háromfalatnyi maradt a vacsorámból, s az még a legkisebbnek is kevés lenne. Viszont! Viszont! – emelte fel a mellső lábát az idegen kutya, mint aki fontos dolgot készül közölni. – A falu másik végén, egy hatalmas kertben van egy kutyaotthon. Ott rengeteg kutya él. Mindenkit befogadnak. Kérezkedjetek be ti is és mondjátok, hogy Ficsúr küldött! – Ficsúrnak hívnak? – csodálkozott rá Masni nagy szemekkel. – De szép neved van! – Tényleg tetszik? – illetődött meg Ficsúr. – Nagyon – mosolygott rá Masni és egy kicsit, úgy gyönyörködve, megcsóválta a fejét. – És most ugye elkísérsz? – Velem akarsz odamenni? – hitetlenkedett Ficsúr. – Persze. Meg a többiek is teveled. Ha nem zavarnak. – Ugyan már! Miért is zavarnának? – nevetett Ficsúr, s már bújt is kifelé a kerítés alatt. A falu főutcáján Ficsúr itt is, ott is megállt beszélgetni, és a sok beszélgetésnek az lett a vége, hogy a falu összes kutyája csatlakozott hozzájuk, és hatalmas falka alakult ki, mire elértek a nagy kerthez. – Bejelentelek titeket – szólt Ficsúr a kert kapujában, és bement. Fölöslegesen fáradt, mert a hírük megelőzte őket. Hiába járt későre, a kert egyetlen lakója sem aludt. Érdeklődve vették körül a jövevényeket, hiszen még soha nem érkezett egyszerre négy kutya hozzájuk. Záporoztak a kérdések. Végül Ficsúr megelégelte, hogy mind egyszerre csahol. Csöndre intette őket. – Jóízű beszélgetés csak jóllakottan lehetséges.

– Igaz, igaz – helyeselt egy mélyhangú labrador. – Kerüljetek közelebb! – és Burkusékat egy olyan hosszú vályú elé vezette, amelyből mind a négyen kényelmesen ehettek. – Neked ilyen nagy tálad van? – csodálkozott el Masni. – Nem az enyém. A miénk – válaszolta a labrador. – Itt senkinek nincs saját edénye. Mind közös. – … és mindenkinek jut bőven – folytatta egy sánta tacskó. – Én még sosem maradtam éhes. – Tudjátok, ez egy olyan hely – magyarázta egy öreg mudi –, ahol minden gazdátlan kutyát szívesen látnak. Enni, inni kapunk bőven, és fedél is van a fejünk fölött. – Ti mindig itt laktatok? – kérdezte Pamacs. – Dehogy – válaszolta az öreg mudi. – Van, akit kidobtak a gazdái, és úgy hozták be ide. Volt, akit a gazdája hagyott itt. – Gyere csak közelebb! Milyen érdekes – csodálkozott rá az egyik keverékre Pamacs. – Pont úgy nézel ki, mint Sanyi. – Álljatok csak egymás mellé! – mosolyodott el Masni. – De jó! A színetek is, a nagyságotok is egyforma. Ti testvérek vagytok? – Én nem tudok róla – válaszolta a Sanyi. – Én sem – válaszolta a másik. – Téged hogy hívnak? – kérdezte Pamacs. – Bogyónak. – De jópofa neved van? Ki adta? – Itt kaptam, mert egészen apró voltam, amikor idekerültem. – Meddig maradhattok itten? – váltott témát Burkus. – Bármeddig. Időnként megjelennek jó emberek, kiválasztanak közülünk valakit, s magukkal viszik. Ők lesznek az új gazdák. – És ha nem akar menni? – kérdezte Masni megremegő hanggal. – Miért ne akarna? Ide kutyaszerető emberek jönnek kutyákért. Pamacs, Burkus és Sanyi jó étvággyal nyelte a vacsorát. Csak Masni bökdöste orrával az ételt, mintha büntetésből kellett volna ennie. – Nem ízlik? – kérdezte Sanyi. – Nagyon finom – válaszolta Masni, de rá sem nézett Sanyira. – Akkor miért bökdösöd? – Nem bökdösöm. – Nem vagy éhes? – Dehogynem. Sanyi megunta Masnit. Odaült az otthonlakókhoz. Beszélgettek mindenféléről, és nagyszerűen szórakoztak. Későre járt az idő. Öreg estébe fordult, mire elhalt a társalgás. Ficsúrék elköszöntek, és elcsendesedtek az otthon kutyái. Az egyik erre feküdt, a másik arra. Csak szortyogás és hortyogás volt hallható. Pamacs a békésen horkoló Burkus mellett szuszogott, Sanyi a komondor másik oldalán. Mindenki mélyen aludt, csak Masnit nem látogatta meg az álom.

– Halljátok? Igen. Hallották, s mindjárt meg is látták, amit hallottak. A domb alján, egy tóban vadkacsák úszkáltak és hápogtak, mintha nyár lenne. Néha a víz alá dugták a fejüket, vagy teljesen a víz alá buktak, és máshol jöttek ki. – Vajon mit kereshetnek? – gondolkodott el Pamacs hangosan? – Szerintem halat – vélekedett Masni. – És megeszik? – Á! Csak beszélgetni akarnak velük – mondta komoly képpel Sanyi. Megbabonázva a látványtól bámultak lefelé a domb tetejéről, és elfeledték, hogy egyszer már csúfos kudarccal végződött a vadkacsavadászat, most mind ugyanarról ábrándoztak. „Csak egyetlenegyet sikerülne elkapni!” – hunyta le Masni elrévülten a szemét, és hatalmasat szippantott a levegőből, hogy a vadkacsák is meghallották volna, ha nem ricsajoznak. – De fincsi illatotok van! – suttogta, s talán azért, hogy jobban érezze, még mindig csukott szemmel, lépett egyet előre. Ez lett a veszte. Amikor lépett, már nem volt előtte más, csak a meredek és síkos domboldal. Azon megcsúszott a lába, s mint egy elszabadult szánkó, megállíthatatlanul csúszott lefelé. Végül placsss! Nagy csobbanással a kacsák között kötött ki. A vadkacsák nem kértek Masni társaságából. Szárnyra kaptak, majd a tó másik végében, mintha csak Masnin gúnyolódtak volna, vidáman hápogtak tovább. Masninak semmi kedve nem volt a lubickoláshoz a jéghideg vízben. Kimászott a partra, és mérgesen megrázta magát. – Legalább egy maradt volna velem! – dohogott. – Hogy mit ki nem találsz? – kuncogott Sanyi. – Inkább rázd meg magad még egyszer alaposan, hogy minden csepp kirepüljön a bundádból, mert ha belefagy, akkor didereghetsz tavaszig! Masni megrázta magát, s mire az utolsó vízcsepp is elszállt a bundájából, olyan száraz lett, hogy szinte porzott. Pamacsék nem sóvárogtak tovább, és próbáltak nem gondolni a kacsákra. Sietős fogták lépteiket, csak Masni bámulta őket. „Hogy ezeknek nem fagy le a lábuk?” – csóválgatta értetlenül a fejét.

osszú órák teltek el, amióta a kutyák elhagyták a tavat és a kacsákat. Útközben közel s távol egyetlen falut, sőt, egyetlen magányos házat nem láttak. Látványosságot csupán a vastag hóköpönyeg alatt roskadozó fák jelentettek, amelyeknek ágai megrezzentek, ha egy-egy eltévedt madárka szállt rájuk, hogy kicsit megpihenjen. Ha a kutyák szóltak nekik, riadtan rebbentek tovább. Innen egy útra tévedtek, amelyet régóta nem használtak az emberek. – Vajon hova vezet ez az út? – tanakodtak. – Vagy egy faluba, vagy egy városba – vélekedett Sanyi.

111

– Sejtettük – jegyezte meg Burkus. – De mi nem egy faluba vagy valamelyik városba akarunk eljutni. – Ezt meg én tudom. De most itt állunk, és irányt kell választanunk! Melyik legyen az? – tette fel Sanyi a kérdést. Burkus láthatólag tanácstalan volt. Masni pedig inkább nem szólt. Ne őt okolják, ha tévednek. Pamacsnak volt megint ötlete. – Szerintem arra menjünk, amerre lejt az út. Mindenkinek tetszett a javaslat, mert egy lejtőn lefelé haladni sokkal könnyebb, mint felfelé kapaszkodni. – Ha jól kilépünk, hamarosan beérhetünk valami településre – szólalt meg Pamacs. – Honnan veszed? – kérdezte Masni. – Érzem. – Ha be nem sötétedik addig – morogta Burkus. A kutyák fel-felsandítottak az égre, és feszülten kémlelték a távolba vesző utat, de a remény erőt adott. Lelkesen és szaporán szedték lábaikat, ám hirtelen, mintha villám csapott volna le előttük, megtorpantak. Ködfüggöny ereszkedett lassan a továbbvezető útra. – Gyertek! – kiáltotta Pamacs. – Ott lejjebb láttam egy házikót. Nekiiramodtak, mintha az életükért rohannának. Jól tették, mert mire odaértek, oly vastagon telepedett közibük a köd, hogy az orruk hegyéig sem láttak. Alighogy behúzódtak, a ködöt sötétség követte. Csillagtalan, holdfénynélküli, sötét éjszaka következett. – De utálom a telet! – fakadt ki Masni. – Folyton hideg van, szakad a hó, s ha éppenséggel nem a hó fogságában vagyunk, akkor a köd tart rabságban. A nap ezen a reggelen se nyugodott. Kereste őket mindenütt, de bárhogy is erőltette a szemét, sehol nem akadt rájuk. Ráakadt viszont a lábnyomaikra és azokat követve jutott el a régi útra. Itt azonban a köd az ő szeme elől is irigyen rejtett mindent. – Na, nézzük csak! – mondta és egyetlen mozdulatától a köd szétszakadozott, mint őszi alkonyon az ökörnyál, ha denevér szárnya hasít bele. – Érdemes néha zsörtölődnöd, Masni – nézett rá elégedetten Sanyi. – Még a köd sem bírja elviselni a zsémbelésed. Masni már köszörülte a nyelvét, hogy valami csípőset válaszoljon, de erre már nem jutott ideje, mert Pamacs hatalmasat kiáltott. – Odanézzetek! – s ahogy lefelé bámult az úton, reszketett izgalmában. A domb a lefelé vezető út egy városba torkollott. – Hurrááá! – rikoltottak kutyák és önfeledten rohanni kezdtek. Ha kiment lábuk alól a talaj, gurultak, bukfenceztek lefelé. Aztán talpra szökkentek és vágtattak, míg el nem érték az első házat. Ott lelapultak, forgatták a fejüket s közben oly erősen szimatoltak, hogyha ezt nyáron teszik, a közeli virágok szirmai messze repülnének. – Nem árt az óvatosság! – suttogta Pamacs. – Ki tudja, hol vagyunk.

112

– Én – felelte Burkus. – Hol? De Burkus kivárt a válasszal, egy nagyot szippantott a levegőbe, aztán lassan széles mosolyra húzódott a szája. – Itthon. – Ez igaz? – nevetett rá Pamacs. – Ez biztos? Hallod? – kacagott harsányan Masnira és Sanyira is. – Megérkeztünk! Most már csak a házat kell megtalálnunk, amelyikben lakunk. – Megtaláljuk – fogadkozott Burkus. – Többször bebarangoltam a várost, ismerem a járást. Kövessetek! – Akkor vezess, Burkus! – Egy pillanat! – emelte fel figyelemkérőn a lábát a komondor. – A városban sokkal óvatosabbnak kellett lennünk, mint a szabadban. Figyelnünk kell az emberekre és az autókra is. Maradjunk együtt! Ha valaki meg akar állni, szóljon, és megállunk. Mindent együtt csinálunk. Megértettétek? – Meg – vakkantották türelmetlenül a többiek. – Csak menjünk már! Kettesével összeállva folytatták az útjukat. Elöl ment Burkus és Pamacs, mögöttük Masni és Sanyi. Kerülgették az embereket, az emberek is őket. Senki nem figyelt rájuk, mindenkinek sietős volt a dolga. Sokan hatalmas csomagokkal igyekeztek, némelyek fenyőfát cipeltek. – Emlékszel, Burkus? – bámulta meg hosszan az egyik fenyőfás embert Pamacs. – Tavaly télen Ferikéék lakásában is állt egy hasonló, de az csillogó-villogó volt, nem ilyen csupasz. Kiürült a város és elcsendesedtek az utcák, mire a négy kutya a parkba ért. Milyen furcsa volt így, hogy teljesen néptelenedett. Csak a lombjaiktól megfosztott fák közt tipegett egy-egy galamb, valami csipegethetőt keresgélve, s körülöttük éhes verebek ricsajoztak. A reggel óta csendesen szállingózó hó mindent teljesen befedett, csupán a madarak ujjainak rajzolatai díszítették a hatalmas fehér takarót. – Nem úgy néz ki, mintha Csapágyék itt lennének – állapította meg kissé csalódottan Masni. – Ez most nem olyan nagy baj – vágta rá Pamacs. – Siessünk Ferikéhez, mert mindjárt ránk sötétedik! – Nem megy az olyan gyorsan. Még csak kora délután van. – Jó. Akkor te maradj itt, aztán sötétedéskor gyere utánunk! – felelte Pamacs, mert most igazán nem volt kedve a vitához. Pamaccsal elindult Burkus és Sanyi is, na meg Masni is, mert mégsem akart egyedül maradni a parkban. Csupán néhány saroknyit kellet kellett szaladniuk, és ott álltak Ferikéék házánál. De a ház igen furcsán festett. Ablakai koromsötétek voltak, a kapuja tárva-nyitva. Megbabonázva álltak a ház előtt. Nem értették, hogyha a többi ház ablakiból árad ki a fény, innen miért nem. – Menjünk be! – szólt halkan Burkus. – Én nem merek – remegett Pamacs hangja. – Félek.

113