Magyar népi cserépedények by titineni

Kresz – Kövér

Magyar népi cserépedények Kolibri könyvek Móra Könyvkiadó

Írta: Dr. Kresz Mária Rajzolta: Kövér Mária A borítót Szabó Árpád tervezte © Dr. Kresz Mária – Kövér Mária, 1983

Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált. E könyvecske azonban nem a földben talált cserepekről tájékoztatja olvasóit, hanem azt mutatja be, milyen edényeket használtak valaha a magyar falvakban. A tábláinkon látható fazekakat, korsókat, tálakat fazekasok készítették a múlt század végén és századunk elején, mintegy száz évvel ezelőtt. Lábbal hajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki. Néha nagyon messzire vitték eladni, elcserélni kenyérnekvalóra. Csákvárról a Dráváig mentek lovas kocsival; Vas megyéből Somogyig, Tolnáig jártak; a gömöri fazekasok a dél-alföldi városok vásárain egész halom cserépedényt raktak ki. Petőfi hőse, János vitéz kivel találkozott a világ végén? „Fazekasé volt a szekér, melyet látott; / Kereke tengelyig a nagy sárba vágott” – János vitéz segítette ki a kátyúból. Többfajta kerámiát különböztetünk meg. Csak egyszer égették ki a mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga stb. Mázolás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására. (Az ónmázas fajansz nem azonos az ólommázas kerámiával, mert annak máza nem áttetsző, és díszítése is más jellegű – fajanszszal nem foglalkozik könyvecskénk.)

Tál, tányér. A cserépedény díszítése tálasedényen érvényesül a legszebben. Magyarországon a tál és a tányér nemcsak evésre és tálalásra szolgált, hanem a fal díszítésére is, ezért a tálasedény mindig falra akasztható. Akasztófül már a török hódoltság korából származó tálakon is van, már akkor kezdődött a falak tányérokkal való díszítése, a virágozott tál, tányér divatja. A hódoltság kori magyar fazekasok színezését őrizték meg az Alföld keleti részén, Debrecen környékén, a Közép-Tisza-vidékén, Mezőcsáton, Tiszafüreden. A korongolt edényre fehér földfestéket öntöttek, ez adta meg az alapszínt; az alapra csorgatták rá azután a sötétbarna-vörös-zöld színeket íróka segítségével. Az íróka kézbe illő szerszám, csőréből csorog a híg festék. Gyorsan, szaporán kellett vele dolgozni. Az edények írása, virágozása leginkább asszonyok, leányok munkája volt, de a sötét körvonalakat a mester szokta „írni”. A virágos minta rendszerint szimmetrikus. Tiszafüreden a peremet gyakran más színnel holdasan leöntötték, tányérunkon zöld mázat használtak (1). Lehet az alapszín vörös vagy sötétbarna is, ilyenkor a díszítés színskálája megváltozik. A régi sárközi tálasedény is fehér alapszínű volt, de a múlt század második felében ott is inkább sötét alapszínre dolgoztak. A bemutatott tányéron középütt tulipán, kétoldalt rózsa, a három virág között kisebb levél. A folyatott díszítést e vidéken, a Duna mentén különösen kedvelték, a tányér peremén többszínű szegélyt láthatunk, amely még nedvesen kissé összefolyt (2). Tálasedény sokféle méretben készült. (Van egyemberes vagy kétemberes tál, porciós tál és katonatál, aszerint, hogy hányan esznek belőle. A tálak egykori árára vall a krajcáros, garasos meg a poltáros elnevezés.) Általában az első tál a legnagyobb, közel félméteres átmérőjű, s legkisebb a macskacsésze, alig tíz centi. A hatalmas első tál korongolása nagy erőt kívánt, a kicsi macskacsésze azonban kezdő fazekasinasnak való feladat volt. 4

1. tábla →

1. tรกbla

Fazék. A fazék a legfontosabb cserépedény, maga a mesterség is e formáról kapta nevét. Nélkülözhetetlen főzőedénynek számított, hiszen cserépfazékban főtt a mindennapi étel, nyílt tűzön, a kemence szájánál vagy bent a kemencében. A középkorban a fazék még teljesen mázatlan volt, a XIV-XV. századtól belül mázas, de kívül továbbra is máz nélküli, egyszerű, ún. paraszt maradt. A nyílt láng erősen kormozott, így a fazék külseje megfüstölődött használat közben. A főzőfazék különleges agyagból készült. Tűzálló fazékföld az Alföldön nincsen, ezért a fazékfélét a környező hegyvidékről hozták az Alföldre. A szó szoros értelmében vett fazekas mesterség legfőbb vidéke Gömör, a Rimaszombat (Csehszlovákia) környéki falvak. Az onnan hozott edényt az Alföldön tót fazéknak mondták, akár magyar, akár szlovák fazekas készítette. A gömöri fazék felismerhető fehéres agyagjáról – ezért vászonfazéknak is nevezték –, vékony faláról, gömbölyded alakjáról, kis súlyáról. A legnagyobb fazék a régi űrmértékrendszer szerint hatvannégy iccés volt (kb. ötvenliteres), ekkorának kellett lennie a remeknek, a fazekaslegény által készített vizsgaedénynek. A hatalmas lakodalmas fazék kétfülű, lakodalom alkalmával tyúkleves, töltött káposzta főtt benne kint a szabadban (1). Az átlagos fazék egyfülű, a kisebb űrtartalma egy pint vagy két icce (kb. másfél liter), a nagyobb négy pint, azaz kb. hat liter volt. Fazékból sok kellett minden háznál. A konyhában fazekasdeszkára helyezték őket nagyság szerinti sorrendben (2). A legkisebb méretű cserépfazék neve csupor volt, űrtartalma egy icce (kb. nyolc deci) vagy annak a fele: meszely (négy deci) vagy annak is fele: verdung (két deci). Ha tűzálló agyagból készült, alkalmas volt arra, hogy felmelegítsék benne az ételt kisgyermeknek, magányos öregnek. Télen fűszeres, forralt bort ittak belőle. Mint a közmondás is mondja: „kicsi csupor, hamar felforr” (3). 6

2. tábla →

2. tรกbla

Mázas fazék. A múlt században mázas külsejű fazék is készült. A mázas fazekat nem annyira főzésre használták, hanem inkább étel tárolására, szállítására. Dunántúlon Csákvár volt a fazekasság legnagyobb központja, ott a mesterek nemcsak mázatlan külsejű fazekat készítettek, hanem mázas, csíkos fazekat is. A mázas fazekak formája pontosan megegyezik a mázatlanokéval. A színtelen máz alatt széles zöld-barna-sárga csíkok díszítik külsejét (1), olykor egymást keresztezve (2), a csíkozás helyén tehát kétszeresen mázolt az edény. Ára is többszöröse volt a közönséges fazékénak. A csíkos fazekakat féltve égették, beletették a mázatlan fazék belsejébe, és úgy rakták az égetőkemencébe. A kisebb mázas fazekat Dunántúlon pohárnak mondták. Amikor a szabad tűzön való főzést felváltotta a takaréktűzhely, a masina használata, újabb fazékforma terjedt el: a masinás fazék. Míg szabad tűzön való főzéshez elszűkülő formájú edény kellett, a takaréktűzhely lapján a meleget alulról kapja az edény, ezért előnyös a széles aljú totyafazék. Falát többé nem érte láng, nem lett kormos, érdemes volt díszíteni, színes mázzal borítani. Csákváron a masinás- vagy totyafazékra kockát, apró pontokat írtak, és sárga vagy zöld mázzal öntötték le (3). Mindenfajta edény különböző méretben készült a régi űrmértékrendszernek megfelelően. A kisebb-nagyobb fazekak együtt teljes sort képeztek, és minden méretnek más-más neve volt. A név nemcsak az edény űrtartalmát, hanem egykori árát is megörökítette. A pintes fazék neve egyemberes fazék, kétszer nagyobb a kétemberes fazék, ennek kétszerese a garasos fazék, majd a négykrajcáros fazék. A régi nevek azután is megmaradtak, hogy újabb pénzrendszerre tértek át, és a régi űrmértékeket is felváltotta a literrendszer 1875 után.

3. tábla →

3. tรกbla

Szilke, ételhordó fazék. Az Alföldön – mondottuk – tűzálló agyag hiányában nem készült főzőfazék. Étel szállítására, tárolására azonban itt is csináltak mázas fazekat, amely a tűzálló anyagból készült főzőfazéktól nemcsak anyagában, hanem gömbölyű alakjában is különbözött. Ez volt a főleg Tiszántúlon népszerű szilke. Asszonyok, leányok, madzaghálóba, kantárba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt a mezőn dolgozó férfiembernek. Mindenki látta a mezőre menő asszonyokat, fontos volt hát, hogy az edény csinos, díszes, virágozott legyen. A szilkét sok helyütt olyan fazekasok csinálták, akik tálasedény készítésére szakosodtak, tehát tálas mesterek. Olyasféle mintát írtak rá, mint a tálra, tányérra; például a bemutatott tiszafüredi szilke (1) színezése is megegyezik a már megismert tálasedény színezésével. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szatmári házaiban sokféle szilkét láthatunk, főleg fekete-fehér színűt. Ezek jó része Nagybányáról (Románia) származik. Erdély nyugati vidékein is készült szilke, de ott másképpen nevezték: rátó, röstölő. Désen (Románia) – ahol már a XVI. században magyar nyelvű fazekascéh alakult – rötykének mondták az olyan szilkét, amelynek füle felfelé áll. A bemutatott dési rötykére fenyőágas mintát írtak (2). A Dunántúlon általában nem ismerték sem a gömbölyű formájú szilkét, sem a hordozására való hálót, a szilke szó is ismeretlen. A Dunántúl északi részén kettős edényben, páros pohárban szállították az ebédet a mezei munkásoknak. Kétféle ételt vihettek benne egyszerre. A bemutatott ikeredény (3) Tatán készült, mindegyik pohár tetejére kicsi tányérkát tettek, melyet jellegzetes apró vonalas, kékzöld tatai minta díszít.

4. tábla →

4. tรกbla

Komaszilke, komacsésze. A mezőre való szilke is díszes, de még díszesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amelyben a komaasszonyok a gyermekágyas fiatal anyának vitték az ételt: tyúkhúslevest, sült húst, tésztát. Maga a forma is kimunkáltabb, mint a közönséges szilke, és néha az úri házak levesestáljának alakját utánozza. Míg a szilkének egyetlen nagyobb füle van, a komaszilkére két kicsi, vízszintes fület tettek, a két fül inkább dísz, mint fogantyú. Tiszafüreden a komacsésze alacsony, szögletes forma és jól egymásra építhető, több darabot kantárba kötötték (1). Készült egyenes falú forma is, a bemutatott tiszafüredi ételhordó lapos füleibe szíjat lehet belefűzni (2). Hasonló porcelán ételhordót használtak jobb módú falusi háznál. Az ilyen komacsésze a ház díszeként a sublót sarkán állt. Amikor kisgyermek született a rokonságban, felkészülődött a komaasszony, sütött-főzött, és a megrakott komaedénnyel meg egy tál kendőbe kötött süteménnyel indult a gyermekágyas asszonyhoz. Az ételt ünnepélyesen átadta, felköszöntötte az anyát és gyermekét, egészséget kívánt mindnyájuknak. Olyan sok ennivalót vittek a komaasszonyok, hogy az egész család jóllakhatott belőle. Az üres ételhordót mindig tisztán kellett visszaadni, mert ha nem – úgy tartotta a babona –, kisebesedik a csecsemő bőre. Több részes ételhordó nagyon ritka múzeumi gyűjteményben, mert ritkán is készült, és annyira megbecsülték, hogy örökösödés esetén többfelé osztották a testvérek között, teljes készlet ezért alig maradt fenn. A koma csésze és az étel hordó tehát különleges edény, formája, virágozása különös gonddal készült, és a benne vitt ajándék-étellel arra szolgált, hogy asszonyok, anyák barátságát, holtig hű komaságát fejezze ki.

5. tábla →

5. tรกbla

Bödön, dohánytartó. Fazékféle a bödön is, olyan tárolásra szolgáló, kétfülű edény, amelyhez fedő tartozik. Többféle formája különböztethető meg. Némelyik idegen a kerámiától, és a dongás fából való edényt, a valóságos fabödönt idézi. A másik fajta bödön szűk fenekű, és a fazék, de még inkább a vizeskanta alakját követi, s csak az különbözteti meg a kantától, hogy nincs nyaka. A bemutatott kanta állású bödön Mezőtúrról származik, 1858-ban készült (1). A túri korsósmesterek ezt a formát mázatlan fekete edényként is készítették, majd a század közepétől inkább mázasan. Lisztesedénynek szolgált a konyhában, a gazdasszony keze alá való volt. Olykor ráírták az asszony nevét, sőt némelykor a házaspárét. Mivel a fedeles edény égetése sok nehézséggel járt (a fedő nem illik mindig pontosan az edény szájára, mert égetéskor a kicsi fedő másként zsugorodik, mint a nagy edény), a bödön különlegességnek számít, alkalmas arra, hogy lakodalmi ajándék legyen. Némelyiken ezért áll rajta a házaspár neve. Kisebb változatban is készült bödön, de akkor egészen más volt a rendeltetése, és csakis férfiembernek való: ilyen a dohánytartó. Mivel a dohány tiltott dolog volt, jó, ha senkinek sincs mersze a tartójába nyúlni, ezért a forma lehet ijesztő fenevad – medve –, s ilyenkor az állat feje az edény fedője. A dohánytartó edény lehetett ember alakú, vagy bajuszos emberfej, kalapja a fedő, avagy – hogy minél ijesztőbb legyen –, törökülésben ülő basa. Leggyakoribb a medveforma (2), ilyen az ország minden részén készült. A mackó tarthat botot is a kezében. A rücskös szőrutánzat úgy készült, hogy a lágy agyagot harisnyán vagy szitán nyomták keresztül, és ezt a szőrzetet rakták az állatalak testére. A dohánytartó medve helye a sublóton volt, szobadísznek számított.

6. tábla →

6. tรกbla

Lábas, serpenyő. A lábas – nevének megfelelően – eredetileg háromlábú volt, nyílt tűzön való sütésre-főzésre alkalmas. Nevét átvette utódja, az immár lábatlanná vált edény. Háromlábúnak maradt ősét ezért lábas lábasnak nevezik Nyugat-Dunántúlon, ahol nem annyira a falubeli konyhákban, mint inkább kint a szőlőhegyen főztek benne régi módra. Tűzálló agyagból való, s a fazékáruval egyetemben a főzőedényt készítő központokból került más vidékre. A bemutatott darabok Gömörből, Rimaszombat környékéről származnak. A kétfülű lábast megdrótozták, hogy a szabad tűzre állítva ne repedjen el (1). Vándorló szlovák drótosok, „drótos tótok” szokták a törékeny cserépedényeket megerősíteni, olykor még használat előtt, vagy hogy a már elrepedt edény életét meghosszabbítsák. Találós kérdés is született erről a kedvelt edényformáról: „Háromlábú kiskirály, piros dombon álldogál.” Megfejtése: parázson álló, háromlábú lábas. Serpenyőnek mondják a háromlábú edényt, ha nem füle, hanem üreges, korongolt nyele van. A nyél nem melegszik át a tűz mellett, és könnyen kézbe fogható. A gömöri háromlábú edények (2) belsejét sárga-zöld-barna folyatott csíkozás színesíti, mutatva, hogy a régiek milyen sokat adtak az egyszerű használati edények szépségére. A serpenyőben olyan ételek készíthetők, mint a bográcsban, a bogrács pedig a szabadtéri főzés fémedénye. Pásztorok, mezei munkások, favágók főznek bográcsban, az ételek pirítással, hirtelen készülnek. Ilyesfajta ételeket bent a konyha tűzhelyén is bográcsban vagy pedig serpenyőben süt a gazdasszony. A láb nélküli lábas (3) – hasonlatosan a masinás totyafazékhoz – a takaréktűzhely elterjedésével lett népszerű. Csákváron a lábas kívül zöld, belül sárga mázas. A bemutatott dunántúli darabon a fülön lévő bepecsételt jel a fazekas nevének kezdőbetűje, s mintegy garancia arra, hogy valóban jó minőségű tűzálló agyagból készült az edény. 16

7. tábla →

7. tรกbla

Tepsi, sütő. A sütőedények közül az első hely a kemencében való sütésre használt kerek tepsit, a Dunántúl délnyugati részének jellegzetes formáját illeti meg (1). Kerek tepsi főleg Vas megyében, a Velemér környéki falvakban készült, ahol a gerencsérek munkája háziiparszerűen folyt nemzedékek óta. E vidékről Somogyig eljártak, hogy terményre cseréljék el a kitűnő tűzálló fazekakat, tepsiket s más edényeket. A bemutatott tepsi zöld mázas, de lehet sárgás színű is. Fésűszerű eszközzel készült minta díszíti az edényt; e díszítő mód a török hódoltság idején volt gyakori. A kerek tepsiben pecsenyét, kolbászt, hurkát lehet sütni, vagy különféle rétest körben, csigavonalban elrendezve. Tepsiben sült a szalados vagy a málé, a búza-, árpa- vagy rozsdarából készült régies böjti eledel. A füstös főző- és sütőedényt régebben nem illett az asztalra tenni, a tepsi azonban kivétel volt, még lakodalom alkalmával is feltették az asztalra, és közösen mártogattak belőle. Lakodalomban a délvidéken nagy kerek réztepsikben vitték a rétest ünnepélyesen, még táncoltak is vele. A Dunántúl északi részén a tepsi általában nem kerek, hanem hosszúkás, ovális (2). A keskeny forma nem annyira kemencébe, mint inkább a takaréktűzhely sütőjébe való, ahová a kerek tepsi bele se férne. A kacsasütő – tréfás nevén kacsakoporsó – úgy készül, hogy a fazekas korsóformát korongol, majd kettévágja, így egy korongolt formából két sütőedény lesz. Egyik vége a zsír kiöntője, másik végére fül kerülhet, esetleg a fül átíveli a sütő tetejét. A képen látható darab Gömörben készült (3). A kicsi edényekből összerakott tarkedlisütők vagy csehfánk sütők főleg a Dunántúl északi részén voltak kedveltek (4). A kicsi edényeket sokféleképpen lehetett összeilleszteni (háromszög alakban, avagy kereken), lehetett két szépen megformált füle vagy kicsi nyele, némelyiknek három lába volt, hogy közvetlenül rá lehessen tenni a parázsra. 18

8. tábla →

8. tรกbla

Kalácssütő. A cserép kalácssütő vagy kuglófsütő, kuglisütő az úri házak rézedényeinek formáit utánozta, és főleg a Dunántúlon volt gyakori. Nem nélkülözhetetlen edény, hiszen kalácsot forma nélkül is lehet sütni, gondoljunk csak a fonott kalácsra. Mégis sok háznál volt cserép kuglisütő, és nem egy helyen a mai napig megőrizték. A kalácssütő voltaképpen negatív forma, arra való, a benne sülő tészta az edény alakját, a ferde gerezdelt falak bordázatát felvegye. A bordázatot a fazekas ujjai nyomkodták bele. A sütő alján lévő dombormű is arra való, hogy szépen megmutatkozzék a kalács tetején. Ez a negatív forma önmagában is szép. A csipkézett szélű, nagy gonddal, munkásan kialakított edény (1) méltó arra, hogy a konyha falára akasztva emlékeztessen az ünnepi kalácssütés örömeire. Bár a kalácssütőt általában kívülről erősítik a falra, előfordul, hogy az edény külsejét díszítik, s ilyenkor úgy akasztják fel, hogy annak mintázata érvényesüljön. A bemutatott szív alakú edény külseje pettyekkel, csíkokkal, virágos-rozmaringos mintával díszített (2). Valamikor a lakodalomban különböző formájú kalácsok helyettesítették a mai tortákat, ezért a kalács nem mindig volt kerek, hanem lehetett szív alakú vagy például állat alakú is. Egy dunapataji fazekas hal és malac formájú kalácssütőt (3) is készített. Az utóbbinak kis lába van, és a benne sütött kalács két kicsi füle ott alakul ki, ahol üreges a forma két elülső lába. Lakodalom, keresztelő vagy aratás alkalmával egész kemencére való kalács sült. Kaláccsal ünnepelték meg az év jeles ünnepeit: a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt. Kalotaszegen karácsonykor a falu pásztorát minden háznál kaláccsal ajándékozták meg, és kalácsot kapott a kántáló legénysereg is – az egyik legény gyűjtötte össze vászontarisznyába, és a fiatalság közösen fogyasztotta el.

9. tábla →

9. tรกbla

Tejesköcsög. A köcsög szót nem mindenütt ismerik, csupán azon a területen, amely hajdan a török hódoltság alá tartozott. Másutt tejesfazék a neve, Borsodban pedig tejescsupor. A köcsög a közelmúlt legközönségesebb edényformája, tehéntartó háznál ma is látunk kerítésen vagy köcsögfán száradni. A gazdasszonyok dicsérik előnyeit: könnyen adja fel a tejfölt, hűsen tartja a tejet. Nem tartják azonban díszedénynek. A köcsög tulajdonképpen fazék, a főzőfazék keskeny testvére. Készülhet tűzálló agyagból, mint a főzőedények, és akkor a szó szoros értelmében vett fazekas csinálja, vagy készülhet nem tűzálló földből, és akkor korsós- vagy tálasmester műhelyéből kerül ki. A főzőfazékhoz hasonlóan gyakran mázatlan külsejű, ún. parasztvagy vászonedény. Ha mázas, akkor is inkább egyszínű, zöld és díszítetlen vagy pedig igen egyszerű díszű. Néhol még füle sincs. A bemutatott zöld köcsögök Csákváron készültek, a kisebbik tejfölnek való (1). A fejőstehén kényes jószág, a tejet a régi néphit szerint könnyen „megrontják a boszorkányok”, ezért rontás ellen varázsjelet, három fehér keresztet festettek a tejesfazékra. Délnyugat-Dunántúl egész területén megfigyelhető ilyen kereszt a tejesedényen (2), míg az ország más vidékein egyáltalán nem fordul elő. Borsodban a tejescsuprot a Május szó felírásával varázsolták el, ennek az a magyarázata, hogy a májusi zöld legelőn jobban tejel a tehén (3). A köcsögöt nem szabad összetéveszteni a karcsú bokállyal (l. 2223. táblák). Míg a köcsög tejnek való, a bokály eredetileg borosedény, s mint dísz, a szobába való, az asztalszögletbe, míg a köcsög helye a konyha, a kamra, a pince, üresen pedig a kerítés vagy a köcsögfa. A fazekasok nem sokra becsülik a köcsögöt. Mégis sok virágos köcsög látható, mert az 1910-es, 20-as évektől kezdve, tanfolyamok hatására az edények ecsettel festett virágozása vált divattá a korábbi hagyományos díszítőeljárások helyett. Az Alföld tanyavilágában igen népszerű lett a főleg Mezőtúron készült virágos köcsög. 22

10. tábla →

10. tรกbla

Köpülő, mozsár. Ha elég nagy a tejesfazék, a köcsög, akkor a gazdasszony tudott benne vajat köpülni, mert a köpülő a köcsöghöz hasonlóan keskeny, magas forma. A valódi köpülő azonban több darabból áll. Van egy fedőszerű része, amely mélyen a szájba illeszkedik, ezt kármentőnek nevezik, mert megakadályozza, hogy köpülés közben kárba vesszen a tej vagy a vaj. Közepén kerek lyuk van a köpülőbot számára. A bot végén lévő átlyukasztott falapocska szapora fel-alá mozgatásával köpülték a tejet, a tejfölt. A botra még egy átlyukasztott csonka kúpot is szoktak húzni – ez lehet lopótökből való vagy cserép, esetleg egy rossz korsó letört szája –, hogy a vaj vagy savó kifröcskölését megakadályozzák. A bemutatott zöld mázas köpülő (1) a Duna melletti Madocsáról származik, valószínűleg a közeli Szekszárdon készült. A legtöbb köpülő azonban nem cserép, hanem faedény, és dongás fából készült. A faköpülő alakja a cserépköpülőre is hatással volt. A mozsár sem jellegzetes cserépedény, leginkább fából vagy fémből csinálták. Egy-egy háztartásban többféle mozsár is lehetett. Nagy méretű famozsárban valaha kölest törtek, utóbb kukoricát, mákot, diót. A kisebb rézmozsárban cukrot, fűszert. A cserépmozsarak egy részét a rézmozsarak mintájára formázták; vigyázni kellett, hogy az alja igen vastag legyen, különben elrepedne törés közben. A fekete edényt égető mohácsi korsósok azonban olyan mozsárformát készítettek, amely nem hasonlít a rézmozsárhoz; alakja és díszítése is sajátságos. A fekete mohácsi mozsár Tolnában és Baranyában gyakori, sót meg borsot törtek benne. A bemutatott vörös mozsár (2) mázatlan és vizeskorsókat égető kalocsai korsósmester műhelyéből származik.

11. tábla →

11. tรกbla

Só- és fűszertartó. A legtöbb konyhai sótartó fából való, s a tűzhely közelében szokták felakasztani, hogy főzésnél mindig kéznél legyen. Mivel a cserépedény mázát a só könnyen lemarná, mázas sótartó alig készült. A cserép sótartó éppen ezért máz nélküli vörös vagy fekete edény; azoknak az alföldi korsósmestereknek a műhelyeiből származik, akik elsősorban mázatlan korsókat égettek, és akiket ezért korsósnak neveztek. Különösen híresek voltak Mezőtúr, Szentes, Nádudvar korsósmesterei. A bemutatott fekete sótartó (1) is alföldi munka, hátul lapos füle van, hogy falra lehessen akasztani. Hasonlóan fekete mázatlan korsósmunka a kettős fűszertartó is, amely lapos fülénél fogva szintén falra, a tűzhely közelébe akasztható. Egyik edényében borsot, a másikban paprikát tartottak, még két kicsi fedő is illett a két bödönszerű edénykére (2). Az alföldi fekete edény hagyományához kapcsolódtak a mázas fűszertartók. A legszebbek a híres alföldi központokban: Debrecenben, Tiszafüreden, Mezőcsáton, Hódmezővásárhelyen és Mezőtúron készültek. A bemutatott darab Mezőcsátról, az ország egyik legjelesebb kerámiaközpontjából származik. Kis gombot is tettek az elejére, és mindegyik edénykére egy-egy stilizált rózsavirágot írtak (3). Bár viszonylag kevés fazekasmester dolgozott Csáton, edényeik szépsége és változatossága miatt Mezőcsát kimagasló helyen áll a magyar fazekasművészetben. Lám, még az ilyen aprócska használati edényt is milyen szeretettel, mekkora ízléssel formáltak meg! Cserépből való, falra akasztható sótartó és fűszertartó sem a Dunántúlon, sem Erdélyben nem készült, ez a forma kizárólag alföldi. Azonban asztalra való, talpas sótartót és fűszertartót csinálhattak más vidéken is, így Vas megyében a lakodalmi terítéshez hozzátartozott a kehelyszerű, kicsi sótartó.

12. tábla →

12. tรกbla

Vizeskorsó. Az Alföldön csak az ivóvizes korsót nevezik korsónak, de más vidéken a boros- és pálinkásedényeket is emlegethetik ezen a néven. A vizeskorsó eredetileg mázatlan volt, mert ha a korsó máz nélküli falán a víz állandóan párolog, párolgás közben az edény hőt veszít, s így hűvös marad benne a víz. Régen nem is ment ki senki a határba dolgozni vizeskorsó nélkül. Kint a mezőn hűs helyre tették, fa árnyékában beásták a földbe. A magyar ivóvizes korsó sajátossága, hogy nyakában rostély van, amely megszűri a vizet, belülre pedig kicsi cserépcsörgőt tettek, ez tartja tisztán a belsejét, megakadályozza a vízkő lerakódását. Ha a leány kútra ment, az üres korsó csörgött, hazafelé a telt korsóból csöpögött a víz. Mint a találós kérdés mondja: „Énekelve mén a kútra, oszt sírva jön vissza ...”. Neve ezért csörgős korsó. Fülén kicsi ivónyílás, a csecs van, ezért csecses korsónak is nevezhették. A magyar korsónak e vonásai a török hódoltság idején alakultak ki. Inni lehetett a fülén lévő csecsből, vagy – a fülét felfelé tartva, – a korsó száját vették szájra a szomjas emberek. Dunántúlon kerek a korsó szája, ilyen a bemutatott tatai határi korsó (1), amely vörös földfestékkel tarkázot. Ez a vörös festés hasonlatos a középkori cserépedények díszítéséhez; a minta is régies, és minden motívum nevét még ma is ismerik. A háromszög alakú rácsot kunyhónak nevezik, közte rozmaring, alul kígyó van. Az alföldi korsó szája kettős, összenyomott. Leghíresebb a túri korsó volt; Mezőtúron a múlt század közepéig fekete korsókat égettek, akár napjainkban a nádudvari mesterek (2). A mezőre való korsó mázatlan, de ha búcsújáróhelyről vittek haza „szent viz”-et, azt kisebb mázas korsóba tették, hogy el ne párologjon. A híres bakonyi zarándokhely nevét írták a Csákváron készült mázas korsócskára (3). Gyógyerejű bikszádi vizet tartottak az utoljára bemutatott szatmári korsóban (4). Nagybányán vagy Vámfaluban készült. 28

13. tábla →

13. tรกbla

Vizeskanta. A kanta is korsó, de abban különbözik a 13. táblán bemutatott ivóvizes korsótól, hogy kerek szájában nincs rostély. Ez a forma tekinthető a korsó régebbi alakjának, valamikor bizonyára korsó volt a neve. Amikor azonban a török hódoltság idején kialakult a rostélyos csörgős korsó, a kétféle forma megkülönböztetésére a rostély nélküli, kerek szájú formát kantakorsónak vagy szájasnak nevezték el. A kantának lehet szálba illő fedője, hogy védje a víz tisztaságát. A mezőtúri korsósjegények vizsgamunkája olyan kanta volt, amelyre pontosan illett a fedő. Ha nem illeszkedett jól a fedő, büntetéspénzt kellett fizetnie a remekelő legénynek. Mint vizesedény a kanta eredetileg máz nélküli; lehet fekete (ilyen készült Mezőtúron, Szentesen, Mohácson) vagy vörös edény. A múlt században mázas kantát is csináltak, a bemutatott zöld mázas túri kanta (1) rendszerint párosával készült, mert mindkét kézben egy-egy kantával szoktak vízért menni, és a vizespadon is párosával állt a kanta. Ma is láthatunk két bádogkantával kútra menő asszonyokat az alföldi városokban. Hódmezővásárhelyen nemcsak tálasok, hanem néhány kantásmester is dolgozott, sárga és zöld mázfoltokkal tarkították a kantáikat. A mázzal színezett, fényes díszítés szépen virított a cserép máz nélküli falán. Mázzal színezett kanta Szentesen is készült, a bemutatott edényt sárga és zöld csigavonalak díszítik (2). A tűzálló agyagból dolgozó fazekasközpontokban, így Gömörben és a Körös menti Réven tűzálló vizeskanta készült. Az ilyenben jól fel lehetett melegíteni a vizet bent a kemencében gyermekfürösztéshez, mosáshoz. Valóságos bojler volt a régi paraszti háztartásban. A forró kemencébe két keréken járó, ún. kantaszekérrel, hosszú nyelű vasvillával emelték be és ki a kantát, s ez meglehetős ügyességet kívánó művelet volt. Erről Veres Péter is megemlékezik Balmazújvárosban játszódó életrajzi regényében.

14. tábla →

14. tรกbla

Butykoskorsó. Az Alföldön élesen megkülönböztetik a butykost a korsótól, de mivel butykosnak nevezik a kicsi, zsebbe illő, ovális formát is (lásd a 16. táblát), félreértések elkerülése végett a múzeumi gyakorlatban a nagyobb forma neve butykoskorsó. Ez az elnevezés a történeti irodalomban is előfordul. Nem víznek, hanem pálinkának, esetleg bornak való. Amennyivel értékesebb a pálinka a víznél, anynyival mázasabb, díszesebb a butykoskorsó a közönséges vizeskorsónál. Azért is volt mázas a butykoskorsó, mert meg kellett akadályoznia a pálinka, illetve a bor elpárolgását. Szájában soha sincs rostély, fülén nincs csecs. Szája szoros, ledugaszolható, kiöntője kicsiny, hogy az értékes italt óvatosan lehessen csöpögtetni. A legszebb, legdíszesebb butykosokat hódmezővásárhelyi tálasok készítették a múlt század derekán. Bár vizeskorsót nemigen csináltak a tálasmesterek, legfeljebb saját szükségletre – hiszen az a korsósmesterek munkaköre volt –, a pálinkás butykos beletartozott a tálasok mesterségébe. E pompás edények nem vásárra készültek, hanem egyedi alkotások voltak, ezért inkább megbecsülték tulajdonosai, és jobban megőrizték az utókor számára, mint az ezerszámra készült tálat, tányért. A régi tálasok a butykos oldalára, az agyag természetes barnás színére fehér festékkel virágot vagy folyómintát írtak, a mintát sárga mázzal öntötték le, és zöld mázfoltokkal élénkítették. A sárga máz alatt a minta élénksárga lett, az alap pedig sötétebb színű (1). Leönthették az edényt sötét földfestékkel is, és a sötét alapra írták a sárga mázú (2) mintát. Az ilyesfajta színezés az 1860-as évekig dívott, azután színtelen mázzal vonták be az edényeket. A régi cserépedények színezése, szépsége ragadta meg a hódmezővásárhelyi festőművészt, Tornyai Jánost és a köréje csoportosuló művészembereket, köztük Kiss Lajost, a vásárhelyi népélet tudósát, akinek műveiből megismerhetjük a vásárhelyi tálasság múltját. 32

15. tábla →

15. tรกbla

Butella. A butella lapos, zsebbe vagy tarisznyába való, kicsi pálinkásedény. Az Alföld északi részén, Tiszafüreden, Mezőcsáton butykosnak mondták, mert valóban rokon az előző formával: ovális alakjával olyan, mint valami lapított, fül nélküli, kicsi butykos korsó. A szögletes forma butella elnevezése leginkább az Alföld déli részén, főleg Hódmezővásárhelyen volt használatos; ez voltaképpen az ugyancsak butellának nevezett üvegedény cseréputánzata, és az alakkal együtt a nyugati eredetű üvegedény nevét is átvette. Cserépbutella csakis a magyar Alföldön készült, népszerűsége a XIX. század elején kezdődött, és a század végére érte el csúcspontját. Személyhez kötött cserépedény, gyakran rajta van tulajdonosa neve, s szövege áldás az ivókra, átok az ellopójára. A készítő is gyakran ráírta a nevét. A lent bemutatott ovális forma (1) Tiszafüreden készült, helyi neve butykos. Színezése, virágozása a tiszafüredi tálasedényekkel rokon. Díszítése az egykori hódoltsági színezés és mintakincs továbbélése, csakhogy a török hódoltság idején még nem ismerték ezt a formát. (Hasonlítsuk össze az 1. tábla tányérjával). A szögletesre lapított butella Hódmezővásárhelyen készült (2). Fehér földdel öntötték le, belekarcolták a feliratot (néha némi helyesírási hibával), majd az első égetés után zöld mázzal vonták be, és másodszorra is kiégették. Ily módon jól olvasható a szöveg: „Zöld butella az én nevem, mikor pálinka van benem, de ha pálinka nincs benem, bizon csakis cserép az én nevem.” Könyv alakú butella is készült, az imádságoskönyv tréfás utánzata, zsoltár, pálinkás könyv. A bemutatott tiszafüredi könyvbutella (3) mindkét lapjára más-más színű madarat írt készítője, a gerincére pedig rákarcolta a tulajdonos nevét: „Kovács József é Ez az Reggeli könyörgéses könyv.”

16. tábla →

16. tรกbla

Kulacs. A kulacs szintén lapos, hordozható edény, de sokkal ősibb forma a butellánál: már az ókorban ismert volt, és Európa-szerte használták a középkorban a messzi útra induló zarándokok. Míg a butella pálinkának való, a kulacs bornak, ezért is mondják boroskulacsnak. Készítési módja is más. Míg a butellát felfelé, a kerek kulacsot fektetve korongolják, majd utóbb állítják fel, és négy kicsi lábat is csinálnak neki. Olyanra formálják, hogy hordozni, szíjra felfüggesztve vállra akasztani lehessen. Úti edény, és mivel utazásnak tekintették a lakodalmas menetet is, a magyar cserépkulacsok többsége lakodalomba való; a vőfélyek kulcsos kaláccsal feldíszített kulacsból kínálgatták a bámészkodókat, és a két násznagy is kulacsban vitte a bort. Lakodalmas voltából következik, hogy a cserépkulacs mázas, virágozott, ráírták a tulajdonos nevét – mindig férfinevet –, rákarcoltak bordalt, áldást az ivókra, a haza éltetését. A kulacs költészet és a kulacs díszítése aztán az újabb divatú butellára is átment. Sok szép kulacs készült az alföldi városokban, s nincs az országnak olyan része, ahol ne ismerték volna a cserépkulacsot, holott fából is csináltak hasonló alakú kulacsot, vagy más néven csutorát. A két oldalról bemutatott kulacsot a híres bortermelő vidéken, a Hegyalján használták, s Sárospatakon készítették. A feliratot és a virágminta szárát karcolták, de a leveleket, virágokat ecsettel és írókával festették, írták. Felirata: „Ezen Kulacs Készült Kelt Sáros Nagy Patakon 1869 Dik Évben Novem Ber 21 Dikén úgy mint Bér Boldizsár Nak Turczony Falvára – Aki iszik Belő le vájon Egéségér e Éjen Sokájig Mig a tisza nem ér Bokájig Ezt Kivá nom.”

17. tábla →

17. tรกbla

Nagykancsó, céhkancsó. Míg a kulacsot a bor szállítására használták, a kancsó, vagy mint a Dunántúlon nevezik, boroskorsó, csap alá való. Hatalmas borosedényben hozták fel a pincéből a bort, a kisebb kancsó pedig a bor kitöltésére, asztali poharazgatásra szolgált. Formájára jellemző, hogy szája teljesen összenyomott, csücskös, hogy jól lehessen tölteni belőle. A nagyméretű borosedények közül főleg a domborműves, zöld mázas céhkorsók ismeretesek; az edény elején látható domborműves címer a mesterség, a céh jelképe, oldalt a céh tagjainak bekarcolt névsora olvasható. Az ilyen céhkorsó a közösséget fejezte ki, nem egyéni tulajdon volt, hanem a céh közös vagyonához tartozott az iratokat őrző céhládával, a felvonulásokon vitt zászlóval együtt. A céh korsóját akkor használták, ha valami ok volt közös ünneplésre, áldomásra. Például ha valamelyik legény sikeres remekmunkát készített, és a céh elfogadta tagjai közé mesternek, akkor társainak ebéddel, áldomással tartozott. Ilyenkor a mesterek legfiatalabbja, a szolgálómester vitte körül a bort az összegyűlt társaságnak. Minden céh arra törekedett, hogy nagy borosedénye legyen, és ilyet rendelt a fazekasoktól. Már a XVIII. századból sok szép darab maradt fenn az egész országból, de különösen a Dunántúlról, főleg Veszprém megyéből. Várpalotáról tizenhat szebbnél szebb céhkorsó több mint tíz mesterséget képvisel. A takács-, a varga-, a csizmadia-, a szűcs-, a szűrszabó-, a posztós-, a kovács-, a lakatos-, az ács-, a kőmívescéh mesterei mind megbízták a helybeli fazekasokat, hogy készítsenek számukra borosedényt. Természetesen különös gonddal készült magának a fazekascéhnek az edénye. A bemutatott hatalmas céhkorsót Szekeres Pál mester készítette a helybeli „Érdemes Nemes Fazekas Czéh” számára 1838-ban, és az edény oldalára önmagát is megmintázta, amint kinyújtott kezével egy miniatűr korongot forgat, rajta kicsi cserépedénnyel.

18. tábla →

18. tรกbla

Boroskancsó. Kisebb társaságnak való a szerényebb űrtartalmú boroskancsó. Formájára jellemző, hogy szája összenyomott, ezért néhol orros, orrondi a neve. Az ország nyugati részében ezt a formát is korsónak nevezik, de – mint korábban mondottuk – a korsó alatt az Alföldön kizárólag a 13. táblán ismertetett formát, az ivóvizes korsót értik. Az alföldi megkülönböztető elnevezést követi a múzeumi szakelnevezés is. A kancsó formára tehát az összenyomott száj a jellemző, amelyből jól tölthető az ital. Bornak mázas edény dukál, ezért a kancsó kívül-belül mindig mázas, és gyakran díszes, feliratos. A forma az egész országban sokféle változatban elterjedt. Az edény füle is díszes szokott lenni, néha alul felkunkorodik, fent pedig kicsi gombja van. Gyakran zöld mázas, a máz alatt karcolt felirat és díszítmény látható, akárcsak a butellán. A szöveg a barátságot és a hazát élteti. A bemutatott csákvári kancsóra (1) például ezt írta a fazekas: „Éljenek a jó barátok, Éljenek a szép leányok, Éljen minden hazafi Ki a jó bort szereti”. Némelyik kancsónak nem egy kiöntője és egy füle van, hanem két kiöntője és két füle, sőt van olyan kancsó is, amelynek kiöntőjét háromszorosan nyomták össze, és három fület illesztettek rá. Az ilyen kancsó különösen alkalmas arra, hogy körbejárjon kézről kézre, szájról szájra, jóbarátról jóbarátra. A bemutatott három szájú kancsót (2) a baranyai Karancson készítették 1876-ban, magyar címert karcoltak rá és a következő feliratot: „Éljen vendégével együtt a kik ezen Kancsóból isznak Éljen az Barátság.”

19. tábla →

19. tรกbla

Miskakancsó. Boroskancsó volt a híres miska is, az emberfejű, ember jellegű kancsó, a magyar fazekasművészet legismertebb cserépedénye. A miskának is a kancsókhoz hasonló formája van, az emberalak magas süvegét alakították át kiöntővé. A portrészerű férfifej gyakran valóságos fazekasszobrászat. Az edény oldalán a gombsor és a paszomány az egykori dolmányviseletet idézi. A miska hasán vagy fülén tekerődző kígyószimbólum a borhoz, mint gyógyító, varázserejű italhoz kapcsolódik; a kígyó más borosedényen is előfordult már az ókorban. Ünnepi alkalmakkor használták: lakodalomkor, keresztelőkön, halotti megemlékezéskor, midőn az ősökre emlékezve kortyoltak az „áldott bor”-ból. Igen régies és különlegesen díszes forma; valamennyi magyar cserépedény közül a miskakancsók ornamentikája a legigényesebb, legváltozatosabb. Csakis néhány alföldi fazekasközpontban készült: Mezőcsáton, Tiszafüreden, Mezőtúron, olykor Hódmezővásárhelyen. A legszebb korai darabokat Rajczy Mihály készítette „Csát városában” 1848 táján, ő a gazdag virágmintát körzővel rajzolta elő. Díszítményeinek hatása látszik a bemutatott tiszafüredi miskán (1), amelyet az ügyes kezű Bodó Mihály készített 1896-ban. Mikor Tiszafüreden már abbahagyták a régi mesterséget, az 1930-as évektől a karcagi Kántor Sándor vette át a tiszafüredi fazekasok stílusát. A kisebbik darab Mezőtúrról származik, helyi neve mihók (2). A túri formára az jellemző, hogy lefelé szélesedik, a díszítmény pedig nem előkarcolt, hanem írókával csurgatott. E mihókot K. Nagy Gábor készítette 1860-ban, ő volt az egyik legkiválóbb túri korsósmester. Mihóknak neveznek Vásárhelyen mindenfajta boroskancsót. Mezőcsáton pintesnek nevezték a formát, mert egy pint bor fért el benne. A miska név az 1890-es években tűnt fel a tiszafüredi darabokon, s utóbb ezt a nevet vette át a szakirodalom is.

20. tábla →

20. tรกbla

Csalikorsó. A csalikorsó is borosedény, sokféle neve van: likas kancsó, ravaszkorsó, furfangos edény. Az edény nyakának áttört mintázata akadályozza a szokásos módon való ivást. Fülén keresztül cső vezeti a bort a száj körüli csőbe, amelyen több valódi és hamis csecs van, és hasonló ivónyílások sorakoznak a fülön is. De lehet ez a cső a borosedény körül tekerődző kígyóalak is, amelynek szájából kell szürcsölni a bort. Az avatatlan nehezen jött rá a rejtélyes korsó nyitjára, mert a megoldás mindig más volt. Ki kellett tapasztalnia – a borozgató társaság nagy vidámsága közepette – az egyedüli helyes megoldást, azt, hogy a sok valódi és hamis lyuk közül melyiket kell befogni, és melyikből lehet veszélytelenül inni. A fül alatt is lehet egy kis nyílás, amit ha nem vesz észre, s nem fogott be – váratlan helyről kezdett ömleni a bor, és kívülről áztatta el a gyanútlan iszogatót. A bemutatott sárga mázas sokcsöcsű korsó hódmezővásárhelyi, évszám is van rajta: 1798-as. Ez a legrégebbi edény, amit Vásárhelyről ismerünk, s bizonyítéka annak, hogy már az akkori tálasok értettek ilyen nagy tudást igénylő, bonyolult forma készítéséhez (1). Volt dupla fenekű csali korsó is, amelynek alsó részén, a beépített tölcsér mentén állt meg a beleöntött folyadék. Két cső vezetett az edény szájához, az egyik csövön az alsó részbe öntött vizet vagy fehér bort lehetett felszívni, a másik csövön a felső részbe öntött vörös bort. A csodálkozó kóstoló persze nem tudta, hogy a korsó kettős fenekű. Ilyen a bemutatott darab is, amely a Duna menti Szeremléből származik (2). A csalikorsó készítése körülményes, valóságos fazekasbravúrnak számított. Ez a forma már a középkor óta ismert Európában, s Magyarország minden vidékén készítették ügyes kezű fazekasok, de természetesen csak nagyon kivételesen.

21. tábla →

21. tรกbla

Bokály. A bokály szót a múlt században csupán a Székelyföld déli részén ismerték, de utóbb szakkifejezéssé vált a műgyűjtők és muzeológusok körében is. A formát Erdély más vidékein kancsónak mondják, Dunántúlon pedig korsónak. A bokály eredetileg borosedény volt, díszessége is ezzel magyarázható. Bokályok sora függött mind Kalotaszegen, mind Székelyföldön a szoba sarkában lévő fogasokon, az asztal fölött, a ház legrangosabb helyén. Néhol, így a székely Sóváradon még emlékeznek arra, hogy valamikor az öregemberek bokályokból itták a bort kint az udvaron, a körtefa árnyékában, amikor nagy kőasztal mellett kártyázgatva beszélgettek. A karcsú formát már a múlt század végén megkedvelték a városi műgyűjtők, és a múzeumi gyűjteményekbe is nagyszámú bokály került. A Székelyföld fazekasságát elsősorban ez a forma képviseli. A székely bokály alapszíne leginkább fehér, díszítménye sárga-zöldsötétbarna; a vörös szín hiányzik a színskálából. A székely bokályok jellegzetes motívuma a tölgyfalevél, a cserelapi, amelyet egymástól ferde rácsozással elválasztott mezőbe helyeznek el. Ez a minta három cserelapival főleg Székelyudvarhely környékén volt népszerű (1). Háromszékben hasonló a színezés, de a virágot karcolták, és sárga-zöld mázzal úgy színezték, hogy a máz lágyan, festőien széjjelfolyt. Az ilyen típusú bokályok a múlt század legelejéről származnak (2). Ugyancsak Háromszékben, főleg Kézdivásárhelyen és környékén, így Berecken (Románia) készültek írókás díszű bokályok, a körvonal sötétbarna, a színezés többnyire zöld, néha sárga, a mintakincsben gyakori a félköríves motívum és a székelykapuk jellemző dísze, a kapuzábé (3). A bokályokról szólva meg kell emlékeznünk azokról a nyugati hatásokról is, amelyek az erdélyi magyar fazekasokat érték. Az ólommázas kerámiát már megkülönböztettük az ónmázas fajansztól, amelynek mesterei főleg az ország nyugati részén élő fehéredényes fazekasok voltak. Ezek az egykori habánoktól tanulták meg a fajansz készítését. 46

22. tábla →

22. tรกbla

(A habánok anabaptista vallási szekta német nyelvű tagjai voltak, a történeti Magyarország területén éltek a XVI. századtól a XVIII. századig, addig, míg üldöztetésük miatt el nem költöztek az országból. Sokféle mesterséghez értettek.) A fehéredényes fajansz az egész országban igen népszerű volt, különösképpen Erdélyben. Mind vízi, mind szárazföldi úton szekéren vitték Pozsony környékéről, Győrön át messzi vásárokra. De az erdélyi magyar városok fazekasmesterei úgy vélték, ők is tudnak hasonlót csinálni, s mintában, színezésben utánozni kezdték a behozott árut. Így került Erdélybe sok olyan díszítmény, amelyet Pozsony környékén a habánok utódai készítettek. Különösen népszerű volt Erdélyben a szarvasminta (4), a madaras motívum és a kétkoronájú fával díszített bokály (5). Színezésben a kék előretörése jelzi a nyugati hatást. A szilágysági Zilahon utóbb minden minta körvonalának színe kék lett, a zilahi edény erről ismerhető fel a legkönnyebben. Rengeteg edény – tál, tányér, szilke, bokály – készült Tordán is. Tordán az egész díszítmény kékké vált, legfeljebb az edény alján és tetején lévő csíkozás maradt sárga vagy zöld (6). A bokály felületét rendszerint több mezőre osztották, középütt keskeny elválasztó csík van, alul-felül pedig ismétlődik a minta. A tordai bokályokat nagyon szerették Kalotaszeg falvaiban, némely háznál ma is megbecsülik őket, és az asztal feletti sarokfogason függenek szép sorjában mind a nyugati eredetű fajansz bokályok, mind az Erdélyben készült ólommázas darabok.

23. tábla →

23. tรกbla

Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó. Fésűtartó csak néhány alföldi központban készült: Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Tótkomlóson. Mivel a fazekas úgy vélte, hogy ő agyagból bármit meg tud csinálni, a vászonból varrott, falra való fésűtartónak is létrehozta a cserép változatát, a mérműves mintát körzővel való előrajzolás után metélte ki. Asszonynak való ajándék, helye az ajtó mellett volt (1). Nőnek való ajándéknak készítették az áttört cserépkosárkát is, varróholmit, cérnát tartottak benne. Mintája a vesszőből vagy szalmából fonott kicsi kaska, kosárka lehetett, ennek nyomán csinálták nemcsak Vásárhelyen és Mezőtúron, hanem a Dunántúl fazekasközpontjaiban is. Az oldalfal előre rajzolt áttörése munkásan, nagy gonddal készült. A bemutatott darab Hódmezővásárhelyről, a múlt század elejéről való (2). A varró kosárka helye az ablakpárkányon volt. A körzővel előre rajzolt áttörés a dísze a legtöbb tintatartónak, régies nevén kalamárisnak is. Két kicsi edényt helyeztek el benne, egyikbe a tinta, másikba a porzó való, azaz szitált hamu a tinta felitatására – ezt még akkor használták, amikor lúdtollal formálták a betűket gyertya fénye mellett. Kalamárisra ott volt szükség, ahol sokat írtak: tanácsházán, bírónál, jegyzőnél, az írástudás előrehaladtával azonban sok parasztember házánál is helyet kapott. Maksa Mihály hódmezővásárhelyi tálasmester magyar címerrel ellátott tintatartót készített önmagának (3). Különösen írásszerető ember volt, és gondos betűket rótt mind füzetbe, mind butellára. A kalamáris lehet szív alakú is, az ilyenre egy kis gyertyatartót is szoktak illeszteni.

24. tábla →

24. tรกbla

Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó. Fazekasok világítási eszközöket is készítettek. Legegyszerűbb volt a mécses, mégpedig a gyalogmécsesnek nevezett, mindössze arasznyi átmérőjű, kicsi tálacska, amelybe zsiradékot meg kanócot tettek, amikor világítani akartak vele. A talpas mécses tálacskája oszlopon áll, füle is lehet, oda vitték, ahol éppen kellett a pislákoló fény (1). A viaszgyertya valamikor luxusnak számított a mécseshez képest. Gyertya égett ünnepélyes alkalomkor, például lakodalom alkalmával, ezért is kapcsolódik a menyasszony tánc, a gyertyás tánc ehhez az ünnepi világításhoz. A gyertyatartó lehet füles vagy fül nélküli, oszlopát sokféleképpen formázták, mázzal is színesítették (2). Gyertyatartó azonban nemcsak cserépből készült, volt fából faragott meg réz, sőt úri és polgárházaknál ezüst gyertyatartó is. Gyertyaöntésre való a gyertyamártó edény, amely tulajdonképpen egészen keskenyre összenyomott nagyobb fazék. A gyertyakészítés abból állt, hogy forró viaszt öntöttek az edénybe, és addig mártogatták bele a botra kötözött gyertyabeleket, míg kövér gyertyákká nem híztak. A gyertyamártó edény többnyire mázatlan volt, s az ország minden részén készült. Különösen szépek az alföldi korsósmesterek műhelyeiből kikerült, fekete mázatlan gyertyamártók, amelyek két csoportra oszthatók. Az egyik fajta szögletesre formált, és domborműves díszítménnyel ékesített, az ilyen gyertyamártón rendszerint ott olvasható tulajdonosának – a megrendelőnek – a neve is. A másik típus alsó harmada kerekded, és csak a felső kétharmada négyszögletes – ez különleges arányú, igen szép forma (3). Valamennyi gyertyamártó igen régi, többsége a múlt század elejéről való.

25. tábla →

25. tรกbla

Persely. A cseréppersely vagy pörső is igen régi forma. Nem árulja el, mennyi pénz rejlik benne, ezért a Székelyföldön néma a neve. Mivel a pénz és a gazdagság, a termékenység fogalma összefonódik, a persely alakja a bőségre utal, mintegy arra biztatja a benne csörgő pénzt, hogy megfialjon. A legegyszerűbb gömbölyű perselyt – mely az egész országban általános és gyakori volt a középkortól kezdve, de ismert a régi rómaiaknál is – a tejet adó női mell alakjával hozzák kapcsolatba (1). Nyilvánvalóan a bőség gondolatát ébreszti a malac is, malacperselyt még napjainkban is árusítanak a szegedi piacon (2). De sokféle más formában is készült persely vásárfiaként, gyermeknek való ajándéknak, sublótra állított dísztárgynak. Ugyancsak a termékenységre utal az asszony formájú persely, akár van pólyás baba a kezében, akár nincs. Az ilyen perselyfigurának a fejét a fazekas nyomhatta dúcban, de mintázhatta is, akárcsak a miskakancsó arcvonásait. Asszony formájú perselyt használtak olyan ünnepi alkalmakkor, amikor asszony számára gyűjtöttek pénzt a vendégseregtől, tehát lakodalomban, a szakácsnénak járó kásapénzt vagy a menyasszony tánc árát ebben szedték össze. Keresztelőkor pedig a bábaasszonynak fizetett bocskorpénzt gyűjthették asszony formájú cserépperselybe. A bemutatott cserépasszonykát gazdái Pénzes Pannának becézték (3). Mezőkövesden találták, és méltó társa a Kövesden annyira kedvelt miskakancsónak, helyi nevén Jancsikancsónak. Ez a kalapos kisasszony valószínűleg valamelyik kitűnő mezőcsáti fazekas műhelyében született a múlt század közepén.

26. tábla →

26. tรกbla

Fütyülő, csengő. A síp, süvöltő, fütyülő fiúgyermeknek való vásárfia, búcsúfia – leánynak ilyen ajándékot sohasem vásároltak, hiszen leánynak fütyülni nem illik. A cserépfütyülő egész Európában ismert; a madár alakú fütyülőnek keleti szomszédainknál még sokkal változatosabb formái vannak, mint minálunk. Volt ló alakú fütyülő is, mert emlékezzünk csak: Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regényének első fejezetében a játékáruló ezermester többek közt fütyülős farkú lovat és körtemuzsikát árusított, Gergő alig tudott gyönyörűségében választani. A búcsújáróhelyekre készült a madár alakú síp (1), a legszebbek a baranyai Máriagyűdre, a Dunántúl egyik legrégibb búcsújáróhelyére. A szomszédos Siklós fazekasai formálták a kakast és a kétszarvú gyűdi bikát (2). Hasonló furcsa kétszarvú madáralak máshonnan is ismert, például Nógrád megyében és a távoli Kaukázusban is. Színezése a többi siklósi edénnyel azonos: fekete alapra írókás mintát írtak fehér-vörös-zöld és élénksárga színnel. Az utolsó siklósi fazekasmester, Gerencsér Sebestyén még készített gyűdi kakast, bikát és más búcsúra való edényt. Ő az elsők közt lett a Népművészet mestere 1953-ban, és őróla nevezték el a Gerencsér Sebestyén Országos Fazekaspályázatot, a hagyományos fazekasságot folytató mai fiatalok seregszemléjét. Kisleányoknak cserépcsöngettyűt vettek a búcsún. Különösen a kocsi búcsú nevezetes a cserépcsöngőről, melyeket a tatai fazekasok készítettek. A csengő ütője a csengő szíve, lelke; vásárláskor kipróbálták, szépen szól-e a hangja. Lehetett a csöngő mázas, díszes (3). Készült máz nélküli cserépcsengő is (4), az alföldi tanyavilágban ilyet kötöttek a kisgyerekre, hogy meghallják a hangját, ha a gyerek messzire elbóklászik.

27. tábla →

27. tรกbla

Játékedény. Kisfiúnak fütyülő, kisleánynak csengő vagy játékedény való. Vásárfiának leánykának kicsi korsót, kicsiny edényeket vettek. A falusi gyermek számára a cserépforma tette lehetővé, hogy édesanyját utánozva, kicsi szűrőtálban megszitálja a lisztet, és kicsi kuglófsütőben pici kalácsot süssön. Amikor Gerencsér Sebestyén siklósi fazekas meghallotta, hogy egyik kedves ismerősének kisleánya született, elhatározta, hogy minden hónapban, minden égetéskor egy-egy kicsi edényt készít a leánykának, hogy mire esztendős lesz, egész készlete legyen pici siklósi edényekből. A tálacskát (1) és a bokályt (2) fekete alapon virágozta, ahogyan a díszedényt szokta, a többi formát is mind másmás módon díszítette, a valóságnak megfelelően. A kuglófsütő zöld mázas lett (3), a lábas márványozott, a boroskancsó (4) is márványozott mázú. A fületlen tejesköcsög kívül vörös színű, csak belül kapott mázat. Kiskorsó is készült a sorozathoz és kicsi szűrőtál (5). Mire egyéves lett Zsuzsika, teljessé vált Gerencsér Sebestyén ajándéka, a siklósi edények miniatűr gyűjteménye. Az ilyen apróság készítése néha a fazekasnak is jól jött. Egy sümegi mester például elmondta, hogy amikor egy-egy faluba megérkezett, a kocsi elé szaladó, kíváncsiskodó gyerekeknek egy kalap dióért valami cserépből készült apróságot adott, neki ebből telt ki a karácsonyi kalácsba való dió. S ha valahol a fazekas megszállt, a házigazda kisleányait megajándékozta egy-egy kiskorsóval. Így a Dunapatajon megszálló túri mester Klárikának és Erzsikének adott egy-egy kiskorsót; a Tolna megyei Értényben megszálló veszprémi fazekas pedig „Sajtos Vera kisasszonynak” dedikált korsócskát hozott.

28. tábla →

28. tรกbla

Fazekasműhely. Eddigi tábláinkból is kiderült: a fazekasmesterséghez igen nagy hozzáértés, ügyesség kell. Nem könnyű az agyag bányászata, előkészítése; a mezítláb taposás a legnehezebb munkák közé tartozik. Az agyag nedves, hideg, az égető kemence meg forró, tüzes, a fazekasnak váltakozva kell tűrnie hideget-meleget. A korongozás nagy szakértelmet, évekig tartó gyakorlatot kíván. A festékek, mázak ismerete vegyészeti tudást. Az edényt díszítő fazekas előre tudja, hogy a fakó színek milyenek lesznek majd égetés után. Minden alkalommal türelmetlenül várja a kemence kibontását, munkájának friss eredményét. A fazekas tehát mesterember is, művész is, foglalkozása se nem egészséges, se nem könnyű, s munkájában osztoznak a családtagjai. Nagy ritkán a fazekas önmagát is megmintázta agyagból, amint műhelyében ül, a korongot rúgja, és segédével, inasával együtt az agyag megmunkálásán fáradozik. Ilyen ritka cserépmodellt készített egy múlt századbeli mester a Garam menti Újbányán. A kicsi korong a mester előtt valóban forgatható. A földön az inas egy nagy darab agyag előtt ül, szelőkéssel vagdossa – a valóságban azért, hogy minden piszkot kiszedjen belőle. A legnehezebb munkát, az agyag megtörését egy mesebeli figura végzi: medve tapossa az agyagot ebben a pici cserépműhelyben, elértve a mester kívánságát, hogy jó erős segítségre lenne szüksége. Az eredeti modellen a kerek katlankemencébe egy kicsi inas bújt bele, az ő kötelessége az edények berakása. A részletben közölt műhelymodell képet ad a fazekasmunka mozzanatairól, és játékossága mellett a mesterség nehézségeit, a fazekas vágyálmait is érzékelteti.

29. tábla →

29. tรกbla

Tartalomjegyzék ( Az első szám a tábla sorszámát, a második szám a hozzá tartozó szövegoldalt jelzi.) Tál, tányér Fazék Mázas fazék Szilke, ételhordó fazék Komaszilke, komacsésze Bödön, dohánytartó Lábas, serpenyő Tepsi, sütő Kalácssütő Tejesköcsög Köpülő, mozsár Só- és fűszertartó Vizeskorsó Vizeskanta Butykoskorsó Butella Kulacs Nagykancsó, céhkancsó Boroskancsó Miskakancsó Csalikorsó Bokály Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó Persely Fütyülő, csengő Játékedény Fazekasműhely

1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 24., 25., 26., 27., 28., 29.,

4 6 8 10 12 14 16 18 20 22 24 26 28 30 32 34 36 38 40 42 44 46 50 52 54 56 58 60

HU ISSN 0133-9591 ISBN 963 11 2936 5

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Kossuth Nyomda (82.0445), Budapest, 1983 Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Karádi Ilona Szakmailag ellenőrizte: Csilléry Klára Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Árva Ilona Műszaki szerkesztő: Supp Emilné 90000 példány. Terjedelem: 2,8 (A/5) ív. IF 4652