INTERJÚ

Míg A kis herceg rókáját és Vukot a fantázia szülte, addig a Vérteskozmán Írta: Pálvölgyi Krisztina portyázó Roxy nagyon is Fotók: Radisics Milán valóságos, a róla készült fotósorozat pedig világhírnévre tett szert. Radisics Milán sok hónapig figyelte az udvarát látogató vörös bundást, és közben rájött, túl sok félreértés övezi a rókákat.

2

022-ben negyedik alkalommal rendezték meg a Magyarország 365 fotópályázatot, amelyen egy kedves, rókás sorozat nyerte meg a Turista Magazin kiadójának, a Magyar Természetjáró Szövetségnek a különdíját. A nyertes, a „Roxy, a szomszédunk” immár Milán második rókás sorozata, ugyanis a fotós vérteskozmai házának udvarát már 2021-ben is látogatta a főszereplő, a Roxy névre keresztelt fiatal róka. Az akkor készült első, „Karanténban egy rókával” című fotósorozata is több komoly elismerést zsebelt be: a 40. Magyar Sajtófotó Pályázaton a „Természet és tudomány” kategóriában első helyezett lett, a világ egyik legkomolyabb fotós versenyén, a Sony World Photography Awardson pedig a „Vadvilág és természet” kategóriában nyert.

Sok más emberhez hasonlóan Milán egyben új lehetőséget is látott a járványhelyzetben. Már régóta volt egy hétvégi háza Vérteskozmán, adva volt tehát az alkalom, hogy kivonuljon a városból, és több időt töltsön a természet közelségében. Miközben továbbra is felügyelte grafikai tartalomgyártással foglalkozó reklámügynökségét, folyamatosan rakta rendbe műemléki védettségű házát, amit még a mai napig újítgat. Ekkor toppant be életébe – jobban mondva az udvarába – Roxy, akit innentől kezdve folyamatosan figyelt. Érezte, hogy ez valami nagy dolog kezdete, úgyhogy teljes odaadással vetette bele magát az új feladatba, ugyanis Milán semmit sem csinál fél gőzzel. Innentől az éjszakákat Roxyval töltötte, hónapokig követte a mozgását az udvarban, közben étellel és türelemmel igyekezett szelídíteni rajta, de csak épp annyira, hogy természetes viselkedését megörökíthesse. Milán rókás képeit világszerte imádják az emberek, de korábbi munkái is komoly figyelmet kaptak. Hogy mi lehet sikerének titka? Ezt szerettük volna megtudni a vele készült beszélgetésünkben.

A rókák urbanizációja ma már köztudott, számos kép született a városokban és a házak kertjében lófráló rókákról, sőt, akár Budapest forgalmas utcáin is összefuthatunk velük, magam is láttam már rókát a Széll Kálmán téren átszaladni. Roxy angliai rokonaival pedig már fotós pályázatokon is találkozhattunk, ugyanis ott igen nagy számban vannak jelen egyes településeken. Amikor belevágtál a rókás projektbe, mi volt az, amivel úgy érezted, hogy valami mást fogsz tudni mutatni az addigi rókás fotókhoz képest?

Hosszú órákat töltöttem Roxyra várva, ugyanis megfigyeltem, hogy ciklikusan, másfél óránként tér vissza az udvarba. Ezalatt pedig néztem más fotósok oldalait, hogy ki milyet fotózott már. Nem láttam olyat, ami jól kigondolt kompozícióban és humán környezetben készült, és szépen lett volna bevilágítva. Az elején a

A 180 éves műemlék ház egész udvara Roxy játszótere lett. Minden tárgyat megszaglászott, amire lehetett, felugrott. Itt épp a tornác padján pózol az előre beállított fényekben A kis Kolbász, Roxy egyik kölyke kukucskál be az ablakon. Még nincs három hónapos, de már önállóan mászkál, ismerkedik a környékkel, mindent megvizsgál az udvarban

Míg Milán éjjelente kis hercegként várta rókáját, sokat olvasott a rókák viselkedéséről. Egy vadászenciklopédia írta le, hogy a nőstény róka az ellés előtti napokban kitépi a szőrt a hasáról, hogy a kicsik könnyebben hozzáférjenek a csecshez szoptatáskor, és az odút is ezzel a szőrrel béleli ki. Így amikor Roxy lapos pocakkal jelent meg az udvarban, épített egy nagy üvegasztalt, és arra tett ki neki csalifalatokat. Végül öt nap után fel is ugrott rá, és elkészült a kép Roxy csupasz hasáról

küszöbről próbáltam teleobjektíves képeket készíteni, de hamar rájöttem, hogy ez kudarc lesz, mert sötétben egyrészt nem lehet jól élességet állítani, másrészt így a környezet se volt szép. Ezért megfordítottam a dolgot: kigondoltam egy jelenetet, és azt világítottam be, majd távkioldóval vagy mozgásérzékelő segítségével fényképeztem. Amikor Roxy elment, kimentem megnézni, mit sikerült fotózni, aztán állítottam a fényképezőgépen és a fényeken, majd visszahúzódtam a házba, és imádkoztam, hogy jöjjön, és sétáljon be a kigondolt jelenetbe. Persze nagyon sokat próbálgattam, hogy a megfelelő világítást kapja az adott jelenet, amiben egy Roxy méretű plüssfóka volt a segítségemre. Szerintem ezeknek a képeknek ez a különlegessége: hogy megfordítottam a folyamatot, és ettől lett ilyen stúdiószerű vagy filmes hatása az egésznek.

Bár előre elgondolt, precízen beállított képek ezek, mégsem tűnnek művinek, hanem valóságos hatást keltenek.

Valóban, és erre törekedtem is. Van egy szabály, amikor fénnyel világítunk, hogy ezt úgy kell tenni, hogy ne vegyék észre, hogy az fénnyel van megvilágítva. Fontos, hogy ne legyen tolakodó a fényforrás, és akkor lesz hiteles a végeredmény.

Ezek szerint a fények beállítása és az eszközök kezelése okozta a legnagyobb nehézséget a fotózásnál?

Több mint húsz éve fotózom, és ilyenkor azt gondolja az ember magáról, hogy sok mindent látott már, de amikor elkezdtem fotózni Roxyt, azért beláttam, hogy ide egy alapszett nem lesz elég. Szükségem volt két-három vakura, rádiós kioldókra, mozgásérzékelőkre, és mivel

Roxy hózáporban sétál egy faágon. A fotózás előtt Milán műholdképen figyelte a felhők mozgását, és imádkozott, hogy a róka pont a hózápor idején érkezzen. Szerencsére menetrend szerint jött, majd amikor az ellenfényt adó vaku elé lépett, Milán koppintott egyet az ablak túloldaláról. A zajra Roxy felemelte a fejét, Milán pedig ebben pillanatban távkioldó segítségével kattintotta el a fényképezőgépet

ezeknek a kezelése már egy más szint, ezért sokat kellett tanulnom, próbálkoznom és gyakorolnom. Valóban, technikailag ez nekem óriási kihívás volt, és eltelt pár hét, mire rájöttem, hogyan is kell csinálni. De nagyon sokat fejlődtem. Az első év után azt gondoltam, hogy nem fogom folytatni, de tavaly tavasszal is rendszeresen jött Roxy, sőt a kölykei is megjelentek az udvarban, így ismét belevágtam. A legnagyobb fejlődést talán ezeknél a képeknél látom, mert sokkal felszabadultabban készítettem őket, sokkal rutinosabban raktam ki a fényeket. Így a tavalyi év képei még természetesebbek.

A vaku villanásai nem zavarták a rókát?

Egyáltalán nem, de amikor sorozatképet csináltam, az első pár kattintásnál felfigyelt. A mozgásra, szagokra, hangokra érzékenyebb a róka, de mivel a kamera nem mozog, nincs szaga, nem érezte veszélyesnek, így ment tovább. Teljes sötétségben az állandó vakuzás fárasztó lehet az emberi szemnek, de én arra jöttem rá, hogy a rókák ezt másképp érzékelhetik, hiszen ők sötétben is jól látnak. Vadkamera használata során vettem észre, hogy amikor felkapcsolódik az infravörös fény, amit mi nem látunk, azt a róka észreveszi. Ha pedig infravörösben lát, akkor a vaku nem feltétlenül zavarja. Szerintem ez olyan lehet neki, mintha minket napsütésben vakuznának, amit lehet, észre se vennénk.

A rókákról igen szélsőséges elképzelések léteznek: valaki cuki meseszereplőknek látja őket, mások igazi kis kártevőknek, a tyúkólak rémeinek. A városiak pedig gyakran félnek tőlük. Neked milyen kép élt a fejedben a rókákról, és a fotózás során ez hogyan változott?

Nem volt különösebb elképzelésem róluk, csak annyi volt bennem, hogy de jó volna látni rókát, mert olyan kedvesek, aranyosak. Amikor először láttam az ablakból Roxyt, elképesztően felemelő érzés volt. Elsősorban az, hogy megfigyelhettem egy vadállat természetes mozgását a saját környezetemben. Aztán ahogy elkezdtem

A házhoz egy 1932-ben épült istálló is tartozik, ahol sok az egér. Milán éjjelente nyitva hagyta az ajtót, amit hamar felfedeztek a rókák. Csupán pár nap kellett hozzá, és már be is merészkedtek az istállóba, amit két hét után teljesen birtokba vettek. A képen Roxy az elhagyatott istállóban egy tuskón pózolva figyeli a vaku villanását

Roxy fácáncsibét zsákmányol a négy hónapos, nagy étvágyú kölykeinek Az egyik szomszéd félti a gondosan rendbe rakott kertjét az éjjel ott mászkáló állatoktól, így egy erős rönkkerítést épített. Roxy természetesen ezt a kerítést is „felavatta”

foglalkozni velük, másoktól jöttek a sztereotípiák is, hogy azért jönnek be az udvarokba, mert veszettek, és hogy biztosan betegséget hordoznak. Persze ez nem igaz, csupán alkalmazkodnak a körülményekhez, és élelem után kutatnak. A tyúkólakat sem azért látogatja a róka, mert ki akar szúrni az emberrel, hanem mert tökéletes anyaként mindent megtesz, hogy minél több táplálékot vigyen a kölykeinek. Ugyanakkor azt nem veszik észre ezek az emberek, hogy a róka hasznos is, hiszen rengeteg pockot, vakondot, egeret is megfog a ház körül, sőt, ha megjelölt egy helyet, akkor a nyest oda már vissza se megy.

A faluban két-három háznál vadkamerákkal követjük a rókákat, és figyeljük, milyen családi viszonyok alakulnak ki köztük. A „ravasz róka” sztereotípiája is megdőlt bennem, inkább azt mondanám, hogy sokkal okosabb, mint a többi vadállat. Például egy szarvas vagy egy vaddisznó nagyon megijed a fényképezőgép kattanásától, és messzire szalad. A róka is elugrik, de aztán beáll egy bokor vagy fa mögé, onnan figyel, és amikor látja, hogy nem történik semmi, nincs veszély, akkor lassan visszasomfordál. Tehát a róka kevésbé ösztönös ezen a téren, hiszen az intelligenciájával képes legyőzni a félelmét egy falat érdekében.

Érződik, hogy fontos számodra a természet. Honnan jön neked az, hogy szereted megfigyelni, és szeretsz elmerülni benne?

Egy napraforgót nassoló egeret zavart meg épp Roxy, amikor belépett az istálló ajtaján. Kíváncsian szimatol körbe, hogy ezúttal vajon még mit talál a rókák éléskamrájában

Roxy a mohával fedett hársfa törzsének villás elágazásából figyeli a ház udvarának eseményeit A 2003-as részleges napfogyatkozást Milán a Hortobágyon képzelte el, de végül Apajpusztán készült el a sorsdöntő fotó

A vajdasági Szenttamásban (Srbobran) nőttem fel, édesanyám magyar, apukám szerb. Suli után mindig kimentünk a barátaimmal a folyó partjára vagy a közeli mocsarak szélére, és természetes környezetben játszottunk, így elég természetközeli életet éltem akkor. Amikor már Budapesten laktam, a vonzalom maradt, de inkább a feltöltődés miatt jártam ki a természetbe.

Miért és mikor jöttél át Magyarországra?

A délszláv háború vége felé, de nem a háború vagy a besorozás elől menekültem el, hanem a gazdasági ellehetetlenülés miatt. 19-20 évesen már grafikákat készítettem, terveztem, és volt egy kis nyomdám otthon. Mivel nálunk szinte mindenből hiány volt a boltokban, nem csak élelmiszerből, ezért átjártam Szegedre, hogy megvegyem a munkámhoz szükséges dolgokat, például tust, papírokat és celluxot. Kezdetben csak egy-két napot töltöttem ott, majd ötöt-hetet, és végül itt maradtam Magyarországon.

És mikor kezdtél el fotózni?

Anyukámnak volt egy Zorki-6 típusú fényképezőgépe, amit tizenévesen néha kiloptam a titkos fiókból, és azzal próbálkoztam. Később pedig, amikor már grafikusnak tanultam, a fényképezőgép használata egy alapdolog volt. Az elején családi eseményeket fotóztam, majd amikor egy természetfotós kiállításán voltam, azt éreztem, én is tudok ilyet csinálni, és ezt hangosan ki is mondtam. A kiállítást Kalotás Zsolt nyitotta meg, aki meghallotta ezt, és javasolta, hogy küldjek be képeket Az év természetfotósa pályázatra, aminek egy hét múlva volt a beadása. Több éjszakát válogattam a képeket, és be is küldtem párat, amiket csak úgy turistaként készítettem, és egy kép végül felkerült a falra. Ekkor gondoltam először arra, hogy van potenciál abban, hogy ezzel foglalkozzak.

A komoly elhatározás pedig az 1999. augusztus 11-i napfogyatkozáskor született meg bennem. Nagyon szerettem volna megörökíteni, és sokat készültem rá technikailag is. Nem mondom, hogy a világ legjobb képei születtek, de nekem az akkor egy meghatározó élmény volt, szinte már spirituális érzés fogott el. Innentől tudtam, hogy mélyebben, komolyabban szeretnék a fotózással foglalkozni. 2003-ban készítettem el részleges napfogyatkozásos képemet a pusztában, amellyel megnyertem a fődíjat a National Geographic pályázatán. A díj az volt, hogy kimehettem Washingtonba, ahol találkozhattam a szerkesztőkkel, hogy a portfóliómat megtekintsék. Titkon azt reméltem, hogy ha meglátják majd a képeimet, hasra esnek tőlük, de persze nem így történt. Ekkor kaptam meg azt az amerikai zsurnalisztikai tanítást, hogy nem elég csupán jó képet készíteni, előbb ki kell találni, mit akarok mondani, és ehhez kell a megfelelő képeket a megfelelő technikával megalkotni. Kezdtem érteni, hogy ha fejlődni akarok, akkor ebbe az irányba kell elindulnom. Ha egy képnek van története, az emocionálisan fogja meg az embereket, és nagyobb hatása lesz. Ha nincs, akkor pusztán egy szép képet látsz, amit holnap elfelejtesz. Persze kellenek a szép képek is, de maradandóak azok lesznek, amelyek mondanak is valamit.

És a mai napig ezzel a szemlélettel fotózol.

Igen, és ezt fejlesztem, például kombinálom a művészi absztraktot a zsurnalisztikával vagy épp a természettudományos megközelítéssel. Sokrétű dolgot próbálok alkotni.

A Water.Shapes.Earth projekted is ilyen, amelyhez drónnal fotóztad Európa tájait még a járvány előtt. Elképesztően izgalmas formavilágú képek születtek, némelyik olyan, mintha nem is a Földön járnánk. Persze a fotók mögöttes tartalma itt is nagyon meghatározó, hiszen a víz fontosságára, a földfelszínt formáló hatására szeretted volna felhívni a figyelmet, és hogy miként változik a víz jelenléte és minősége az emberi tevékenység következtében. Ennél a projektnél mi volt a kezdeti szikra?

A drón egy nagyon izgalmas dolog volt számomra, berántja az embert a jelenbe, mellette játékosság is van benne, a gyermeket ébresztette fel bennem. Miközben a „kötelező”, mások által is megfotózott témákon gyakoroltam, folyamatosan kerestem valami mást. Épp egy kiállításom miatt voltam Olaszországban, ahol Monfalcone városa mellett, az Isonzó folyó torkolatánál repültem fel a drónnal. Amit ott láttam a levegőből, az valami elképesztően gyönyörű volt. Nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, az egy mocsár vagy az ár-apály által rajzolt alakzatok. Olyanok voltak a látott formák, mint a szemfenékről készült mikrobiológiai fotók vagy valamilyen idegen lény csápjai. Majd amikor megfordultam a szárazföld felé, láttam a szőlővel beültetett hatalmas területeket, ahol ötven-száz éve még ugyanolyan mocsaras rész volt. Ekkor átfutott rajtam a gondolat, hogy milyen álszent dolog az, hogy védjük a természetet, közben meg beszántjuk, mérgezzük, szennyezzük a Földet a profitszerzés céljából. Imádok tükröt tartani az embereknek, az emberi hülyeségnek. Éreztem, hogy ezt a témát szeretném feldolgozni, a drón perspektívája pedig tökéletesen megfelelt ehhez. Megnéztem, honnan jön és hová tart a víz, és a két pont között mi történik vele. És persze mindenhol ott van az emberi tevékenység nyoma, láttam, hogyan szűkül be a víz „élettere”. Meg akartam mutatni az embereknek, hogy „nézzétek, ötven éve még volt ott víz, most meg már nincs, és erről mi tehetünk”.

Érzelmileg mennyire viselt meg ez, miközben fotóztad ezeket a gyönyörű formákat?

Kettős érzés volt bennem, mert egyrészt szerettem volna másoknak is megmutatni ezeket a különleges formákat és színeket, de mögötte végig ott volt a fejemben, hogy milyen ostobák vagyunk, hogy milyen szinten vernek át minket. Az emberek nem látják, hogy a gát mögött mi

A Water.Shapes.Earth projektet inspiráló helyszín egyik képe, izgalmas formák az Isonzó folyó torkolatánál

van, hogy mekkora például egy zagytározó, és hogy az mit csinál a vizeinkkel. Csak azt látjuk, amikor ugyanennek a tulajdonosa ültet száz fát, hogy az milyen jó. Vagy amikor már nem is az igény motiválja ezeket a természetre káros emberi tevékenységeket, hanem a profitszerzés és pusztán csak a növekedés. És ez fog minket a sírba vinni.

Mindig agyalsz valamin, és rengeteg energiát fektetsz az épp aktuális projektjeidbe. Honnan ez a hév?

Gondolkoztam már ezen, és leginkább az hajt, hogy maradandót, egyedit és különlegeset alkossak. Abban a pillanatban, amikor megérzem egy témán, hogy az érdekes, és érdemes vele foglalkozni, teljes energiával vetem bele magam, mert maximalista vagyok. Nem tudok megelégedni addig, amíg nem sikerül az, amit elképzeltem. Persze jó érzés pályázatokat nyerni, de elsősorban nem a díj motivál, az csak egy eszköz nekem arra, hogy a képeim éljenek, és másokhoz is eljusson az, amit mutatni szeretnék nekik.

Van már valami új fotós projekt a fejedben?

Igen. A rókán kitanultam az éjszakai világítást, és maradok ezen a vonalon. Meg a környéken is, de a kerítésen kívül. Szeretnék éjszakai, kameracsapdás képeket készíteni szarvasokról, őzekről, muflonokról, az erdő állatairól. Jól

ismerem a környéket, így szép hátterű, szépen bevilágított képeket fogok tudni készíteni a Vértes éjjeli élővilágáról.

A rókás sorozatoddal is tükröt mutattál az embereknek, és talán sikerül végre leszámolni néhány, a rókákkal kapcsolatos sztereotípiával is. A képeidet látva az emberek jobban megérthetik a rókák viselkedését, az urbanizációs folyamatot, és rájöhetnek, hogy igazából egy szerethető állat. Neked mit adott a Roxyval való kapcsolat?

Ahogy teltek a hónapok, és figyeltem Roxyt, azt éreztem, hogy elkezdtem függeni tőle. Pedig ő semmi mást nem csinált, csak járta a szokásos köreit, és nem miattam jött. Miközben én kissé a rabja lettem, egyúttal rajta keresztül megismerhettem a teljes függetlenséget is.

Most mi a helyzet Roxyval?

Egy ideje már nem láttam. Sajnos nagy a valószínűsége, hogy elkóborolt egy másik völgybe, ahol lelőhették, vagy

FotoKozma fesztivál

Milán a munkája és a vérteskozmai ház felújítása mellett, a fotós projektek farvizén elindította a FotoKozma kezdeményezést is. Azt látta ugyanis, hogy Vérteskozma környéke tele van gyönyörű természeti értékekkel és számos túraútvonallal is, viszont a környékbeli települések kulturális élete már nem mondható ennyire pezsgőnek. Ahogy járta Európát, szinte minden országban találkozott valamilyen kültéri fotós fesztivállal. A csendes vérteskozmai éjszakák során azon gondolkodott, hogy itthon is lehetne egy ilyet szervezni. A gondolatból pedig valóság lett, létrejött a FotoKozma fesztivál, és 2022 őszén 12 kisebb kiállítás valósult meg a Vértes településein. „A fesztivál olyan projekteknek szeretne helyet adni, ahol a fókusz az ember és a természet kapcsolatán van. Célja, hogy a régióban létrejöjjön egy fotográfiai kultúrsziget, hogy az emberek közelebb kerüljenek a természethez, teret adjon a fotográfusoknak, hogy olyan projekteket mutassanak be, amelyekkel felhívják a figyelmet a környezetünkre és a fenntarthatóság fontosságára.” Milán hisz benne, hogy a FotoKozma nemzetközivé válhat, és akár öt-hét év múlva Európa egyik ismert fesztiválja lesz.

A télen fagyos földben Roxy nem tudott turkálni, így a talicskára összegyűjtött gallyak alatt kezdett kaparni, ám a jelenet nem ide lett beállítva. Alkalmazkodva a rókához, Milán áthelyezte a kamerát és a vakukat a képhez, Roxyval pedig egy áprilisi hózápor is érkezett

Milán szomszédja, Enikő vette észre, hogy Roxy rendszeresen ellenőrzi a madáretetőt. Kiderült, hogy a róka a madaraknak kirakott faggyús eleséget próbálja összeszedni

Vérteskozmán már senki nem tart tyúkokat, kacsákat és egyéb baromfiféléket. De egy okos rókát nem érdekli, hogy mi van, vagy mi nincs, mert mindig talál magának valamit, amit rabolhat az éhes kölyköknek. Roxy most tojást talált, mert az „okos városi” nem a hűtőbe tette, hanem csak kint hagyta a fészerben. A tojást gondos anyaként a kölykének viszi, mert a gyerek a legfontosabb, még a rókáknál is

Roxy egy éjjel általában öt alkalommal jelent meg, a harmadik alkalom során pedig ivott is, vélhetően addigra már annyit evett a környező házaknál, hogy megszomjazott ehetett akár valami nagyon romlottat is, esetleg valaki mérgezett tojást rakott ki, és abban pusztult el. De ezek csak feltételezések, igazából bármi más is lehet.

Sok időt töltöttél vele, és ahogy mondtad, elkezdtél kötődni hozzá, így nyilván érzékenyen érint ez.

Rossz érzés, de erre azt mondom, hogy volt viszont két szép évünk. Két-három róka most is bejár, és van egy újabb is, ami nagyon hasonlít Roxyra. Lehetséges, hogy az egyik kölyke. Nincs a fülén az a heg, ami Roxyn, ezért biztos nem ő az, és félénkebb is nála. Nemrég kiléptem az ajtón, és pont ott volt, gyorsan bebújt egy fa mögé, és onnan lesett. Én meg elkezdtem beszélni hozzá. Igazából vele is lehetne kezdeni valamit, ha kicsit szoktatnám a helyhez.

Akkor mégiscsak lesz harmadik sorozat?

Ki tudja? Lehet… 