TUDÁSTÁR

Az egyértelmű, hogy a globális éghajlatváltozás és az emberiség természetátalakító tevékenysége miatt gyors beavatkozás szükséges az aszály által leginkább sújtott

Írta: Szigeti Ferenc Albert területeken. A legjobb vízmegtartó a talaj, rajta a növényzettel, ezért a természetes vízmegtartás a megoldás – mondják az ökológusok. Kormányzati oldalról azonban inkább öntözőcsatornák és víztározók építéséről hallani. Kérdés, mire van idő ebben a komplex és gyorsan változó folyamatban. Összefoglaljuk a helyzetet, és mutatunk egy megkerülhetetlennek tűnő, előremutató megoldást a leginkább érintett Homokhátságról.

Mi lesz veled,

Alföld?

Fotó: Pálvölgyi Krisztina

A

z Európai Szárazságmegfigyelő Intézet (European Drought Observatory, EDO) adatai szerint Európa területének mintegy 45%-a esett legalább a talajnedvesség-hiányt jelölő második (narancssárga) riasztási fokozatba 2022 nyarán, a kontinens 15%-a – a hazai vidékek közül az Alföld jelentős része – pedig már a legsúlyosabb (vörös) fokozatba került. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2022. július 28-án kiadott térképe alapján az ország túlnyomó része rendkívüli aszály sújtotta terület volt. A 2022-ben tetőző történelmi szárazságnak természetesen ismert a globális fizikai-meteorológiai háttere, de az éghajlatváltozás hatása soha nem volt még ennyire mellbevágó hazánkban: még a laikusok retinájába is beleégett a kép, hogy nem evidens, hogy egy folyóban mindig van víz, pláne nem a megszokott mennyiség.

A hőhullámokkal megspékelt történelmi aszály sok százmilliárdos kárral és komoly egészségügyi kockázatokkal ordított bele az arcunkba, pedig a problémát régóta ismerjük. Több évtizede mért adat az, hogy az ország jelentős részén több víz párolog el, mint amenynyi csapadék hull egy adott évben. Az ELTE Meteorológiai Tanszék kutatóinak elemzése szerint erdőssztyeppévé változhat szinte egész Magyarország, ha nem teszünk a globális éghajlatváltozás hatásai ellen.

Ennek kapcsán az ökológusok régóta mondják, hogy a Kárpát-medencét a folyószabályozások előtt az áradások töltötték fel talajvízzel az árterekről lassan a talajba szivárgó víz segítségével. A Kárpát-medencében mindig is jelen lévő, de az elmúlt években fokozódó csapadékhiányt a csapadéktöbblettel rendelkező hegyek felől érkező árvíz egyensúlyozta ki, amely ráadásul éppen jókor, a vegetációs időszak kezdetén jelent meg. Csakhogy Európa akkoriban legnagyobb mértékű folyószabályozásának egyik következménye éppen az, hogy

A növények nemcsak a csapadékhiánytól szenvedtek, hanem a durva hőstressztől is – Fotó: Adobe Stock

az egyre inkább kiszáradó Alföldön a talajvíz szintje átlagosan több méterrel csökkent le az elmúlt évtizedekben. Szóval már csak az volt kérdés, hogy az egyre szárazabbá váló klímán mindez mikor okoz katasztrófát. Most megtörtént.

A paradigmaváltás szükségessége A globális éghajlatváltozás az élet e területén is egyre inkább azt sulykolja belénk, hogy teljesen másképpen kellene csinálnunk a dolgainkat. Ebben a vizes témában egy csomó, kulturálisan belénk ivódott téveszme létezik. Fontos tudni például, hogy a

Az aszály Európában (2022)

Súlyos aszálykár Talajvízhiányos terület Csapadékhiányos terület Normál vízháztartás

Forrás: Eurpoean Drought Observatory (JRC-EC) 2022 Térkép: Bába Imre

A puszta a nagyüzemi mezőgazdaság térnyerésével lett igazán puszta – Fotó: Adobe Stock

közvélekedéssel ellentétben Magyarország egyáltalán nem gazdag a felszíni vizek mennyiségét tekintve: az ország vízmérlege negatív. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a hegyekkel körbeölelt medencében a Balaton vízmennyiségének többszörösét vezetjük le az árvízi hullámok idején a töltések közé szorított folyóinkon. Már ha van árhullám, mert bizony az is egyre inkább elmaradozik, illetve szélsőségessé válik. Sőt, az egykori folyóvízi ártereken létesült szántóföldek védelme érdekében kialakított, mintegy 40 ezer kilométer hosszúságú csatornahálózat segítségével is hasonló volumenű vízmennyiséget terelünk a folyókba éves átlagban. Az is tény, hogy az egykori ártereken kialakított, ezért mind a „belvíznek”, mind az aszálynak rendkívüli módon kitett szántóföldeken mérik a legalacsonyabb hazai termésátlagokat, s ezen az egyébként országosan nagyon csekély mértékű öntözéssel sem lehet érdemben javítani (a KSH adatai szerint a 4,3 millió szántóföldi hektárból az országban mindösszesen 119 000 hektárt öntöztek 2020-ban).

E főbb mutatók alapján egyértelműnek tűnik, hogy ha a csapadék éves eloszlása és a beszivárgás mértéke ennyire drámaian változik, akkor a tél végi többletvizeket valahogy szét kell teríteni a tájban. Mivel azonban soha nem élt korábban annyi ember az Alföldön, mint ma, az is nyilvánvaló, hogy nem lehet teljesen visszatérni ahhoz az állapothoz, amely a folyószabályozásokat megelőzően jellemezte ezt a területet. Az ökológusok egyöntetűen állítják, hogy a vizesélőhelyek szisztematikus és kontrollált helyreállítása, az ún. felügyelt talajvíz-utánpótlásos eljárás a szárazodás megfékezésének leghatékonyabb eszköze. Nézzük meg jobban, miért.

A tájat felszabdaló vízelvezető árkok Jászszentlászló határában – Fotó: MTSZ

Fok állott, most kőhalom Az elmúlt időszakban nagyon sok helyütt előkerült az ún. „pocsolyatérkép”, a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete által 1938-ban, tehát még a folyószabályozások előtt készült térkép, amely a Kárpátmedence vízzel borított és árvíz járta területeit mutatja be. A mai Magyarország mintegy negyedét, 22 ezer négyzetkilométert, közte az Alföld nagy részét, időszakosan elöntötte a víz.

De mit is jelentett ez? Azt, hogy a magasabb, még a legnagyobb árvizek által sem érintett térszíneken telepedett meg az ember, illetve művelte földjeit, a hosszabb-rövidebb ideig víz alatt álló ártereken pedig egy természetközeli és meglehetősen komplex megoldással élt együtt a folyókkal. Ez volt az ún. fokgazdálkodás: az árvíz elrekesztése a folyó által épített természetes folyóhátak átvágásával (ezek voltak a fokok) és az elhagyott folyómedrek feltöltésével. Azaz az árhullámmal érkező víztöbbletet, illetve annak egy részét szétterítették az ártéren. Fontos megjegyezni azonban, hogy nem csak emiatt volt fokozottan jelen a víz a tájban. Takács Károly régész-történész kutatásai alapján tudjuk például, hogy ezer éve fejlett és sűrű csatornarendszer hálózta be a Rábaköz területét és valószínűleg hazánk más, hasonló adottságokkal rendelkező vidékeit is, továbbá eleink tavakat is tudatosan létesítettek a tájban vízmegtartás céljából.

A későbbi évszázadok során, nem függetlenül az iparosítás és modernizmus eszméitől, kulturálisan nagyon erősen belénk ivódott a „vadvízország mítosza”, azaz hogy a „mocsárban” nem terem semmi. Az tény, hogy nem a szántóföldi gazdálkodás adta az itt élő népesség megélhetésének alapját, hanem a vadgyümölcsök, gyógynövények és gombák gyűjtése, a méhészet, a pákászat, a halászat, a legeltető állattartás, továbbá a keményfaligetekre alapozott hamuzsírfőzés és a puhafás galériaerdők faanyagát hasznosító kézművesség, csónakkészítés, vesszőfonás és a nád hasznosítása.

A hagyományos fokgazdálkodás elhúzódó hanyatlása a török hódoltság idején kezdődött, hiszen a fokok kezelését szakszerűen végző helyi lakosság elvándorolt vagy rosszabb esetben elpusztult, a jól működő rendszer pedig gyorsan tönkrement. Később aztán

A Kárpát-medence

vízborította és árvízjárta területei, az ármentesítõ és lecsapoló munkálatok megkezdése elõtt.

Jelenlegi tavak Állandóan vagy az év nagy részében vízzel borított területek Árvizek alkalmával hosszabb-rövidebb ideig vízzel borított területek

A M. Kir. Földmûvelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézetének 1938-ban kiadott térképe alapján

Grafika: Bába Imre

A vizesélőhelyek nemcsak szépek, de ökoszisztéma-szolgáltatásaik is bámulatosak – Fotó: Adobe Stock

többek között a természeti erőforrások fokozott kiaknázása és az ezt támogató jog is elősegítette azt, hogy a fokgazdálkodás nem tért már vissza: „az erdők, legelők, mocsarak nem tartoztak ugyanis a jobbágyok telki állományához, ezeket a földesúrral közösen használta a község. Azaz a földesúr sehogyan, illetve csak járadékai révén húzott belőle hasznot. Azonban az irtásföld a majorsági föld részét képezte, és ha a földesúr allódiumához csatolta, máris termelhetett rajta, irtásként a jobbágyok kezén hagyva pedig magasabb adót szedhetett utána. A jobbágyok rosszabbul jártak, biztos megélhetési forrásukat veszítették el” (Győri Róbert: Vadvízországtól a fokgazdálkodásig).

A modernizmus szellemében megszületett, sok szempontból valóban hasznos folyószabályozásokat és a vízelvezetés mindenhatóságának eszméjét alapvetően a talajvíz drámai csökkenése miatt kellene újragondolni. S mivel ahogy látni fogjuk, ez a történet nemcsak a folyókról, de legalább annyira a mocsarakról is szól, fontos megjegyezni, hogy a korábban az ország területének mintegy 1,1%-át borító lápos élőhelyek 97%-a is elpusztult a szabályozások és a lecsapolások következtében.

A modernizmus hevében jó ideig a tudomány sem foglalkozott a paraszti kultúra részeként értelmezhető fokgazdálkodással. A híres geográfus, Mendöl Tibor Szarvas földrajza című 1928-as dolgozata volt az egyik úttörő munka, amely bemutatta az ártér és a helyi lakosság együttélését. Kicsit később Ormányság című munkájában Kiss Géza foglalkozott a témával (1937), elsősorban néprajzi, társadalmi aspektusait bemutatva ennek az együttélésnek. A háború és az iparosítás aztán ismét szüneteltette a témáról való tudományos gondolkodást, viszont Andrásfalvy Bertalan 1973-as alapműve (A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása) óta a táji léptékű, természetes vízmegtartás rendre ott szerepel az ökológusok és környezetvédők javaslatai között, amelyek persze eddig nem találtak támogatásra, hiszen egy meglévő, természeti-gazdasági makrostruktúrát kellene hozzá megváltoztatni.

Természetes vízmegtartás vs. víztározás Az aszály arra is rávilágít, hogy hihetetlenül komplex rendszerekbe nyúlt bele az ember. Az Alföld talajának a folyószabályozások által elvesztett víztárolási képességének visszanyerése nemcsak komplex vízügyi és talajtani kérdés, hanem éghajlattani probléma is, sőt, a mezőgazdaság is kulcsszereplő e kérdésben. Az alapkérdés az, hogy – ahogy Timár Gábor geofizikus egy nyár végi interjújában fogalmazott – el tudjuk-e tenni a tájban szétszórva a folyóinkon lerohanó többletvizet tavasszal, hogy annak jelentős része beszivárogva a talajvizet táplálja, másik része viszont fokozatosan elpárologjon, zivatarokat indukálva ezzel.

Szerinte az Alföldön összesen nagyjából másfél megyényi területet kellene visszaadni a természetnek ily módon. Egyrészt azért, mert a legjobb vízmegtartó a növényzettel fedett talaj, másrészt ez a megoldás megfelelő módon párásítaná a talaj feletti légréteget is, amely a szárazodás következtében elmaradó zivatarok képződésének fontos feltétele. Ha ezt nem tesszük meg, akkor az Alföld drámai elsivatagosodásának leszünk a szemtanúi. A táji léptékű vízmegtartás sok más haszonnal is járna, a természetvédelem szempontjából kiemelkedő fontosságú vizesélőhelyek jönnének létre, de azok szénmegkötő kapacitása is óriási.

De most már közelítsünk a leginkább krízishelyzetben lévő Homokhátsághoz, amely természetföldrajzi értelemben leginkább a Kiskunsági-homokhátat, illetve a Duna–Tisza közi hátság egyéb, többnyire hasonlóan futóhomokkal fedett, ún. hordalékkúptérszíneit jelenti,

ahol az Ős-Duna, valamint annak mellékfolyói hatalmas, mára kiemelt helyzetű hordalékkúpot építettek ki. Ez a terület azért került reflektorfénybe, mert az ENSZ 2020-ban hivatalosan is félsivatagos környezetté minősítette azt, azaz olyan hellyé, ahonnan több víz párolog és távozik kivezetéssel, mint amennyi csapadék érkezik. A szomszédos síkvidékekből 20–40 méterrel kiemelkedő terület súlyos vízhiányának megoldása kapcsán leginkább a régóta tervezett csongrádi duzzasztó és a Duna–Tisza-csatorna megépítése hangzik el, még akkor is, ha szivattyúzni kellene a vizet a magasabban fekvő területre (ami nem annyira ördögtől való ötlet, mint ahogy elsőre hangzik, az éjszakai „olcsó” árammal könnyen megoldható).

Kérdés, hogy ez önmagában elég-e, illetve hogy egyáltalán miért kell szembeállítani a táji léptékű, természetes vízmegtartást a vízügy hagyományos megoldásaival, illetve melyiknek adunk prioritást. Ha az Alföld szárazodása kapcsán a kulcs a talajvízszint általános emelése, akkor elengedhetetlen, hogy a folyókat kísérő, az országban szétszórva elhelyezkedő mélyártereken fogjuk meg a többletvizet. Ezzel a megoldással a csongrádi vízlépcső tervezett tározóterében tárolható vízmennyiség többszörösét lehetne tárolni csak a Tisza mentén lévő mélyártereken.

A nagy víztározók és gátak építése egyébként ökológiai szempontok szerint sem a legjobb megoldás. A szabályozások során a kanyarjaitól megfosztott folyók sodrása gyorsabb lett, ennek következtében a medrük mélyült, s bizony ez is hozzájárul a talajvízszint süllyedéséhez. Erre az ún. keresztgátak jelentik a megoldást, amelyek megemelik a folyók vízszintjét. Egy gát ugyanakkor a görgetett hordaléknak szinte az egészét megfogja, a gát alatti folyószakaszon viszont a hordalékhiány miatt megnő a folyó munkavégző képessége, ezáltal jelentős erózió lép fel. A tározó vizében is alapvető változások történnek (pl. az oxigénellátottság, a nitrogén- és foszfátforgalom, a biokémiai lebomlás változása), amelyek a síkvidéki vízerőművek esetében nagyon súlyos ökológiai problémákhoz vezethetnek, nem is beszélve arról, hogy a vízlépcsők építése természetvédelmi szempontból is aggályos.

Infografika: LIFE-MICACC projekt

Az olyan technokrata rémképek felemlegetése, mint a világ negyedik legnagyobb tavának, az Aral-tónak a tönkretétele (amelyet egyébként mindössze harminc év alatt sikerült elérni az öntözéses mezőgazdaság erőltetett fejlesztésével) talán még az egyre szárazabbá váló alföldi klíma kapcsán is túlzás. Ugyanakkor józan paraszti ésszel is elgondolkodtató, hogy ha a vízlépcsős duzzasztás megoldaná az Alföld vízhiányát, akkor legalább lokálisan miért nem láttuk ennek egyértelmű jeleit 2022 nyarán, hiszen a Tiszán ma is működik két ilyen nagy műtárgy…

A természetes vízmegtartás elleni legfontosabb érv a tulajdonviszonyok rendezésének kérdése szokott lenni. Ez valós érv, még ha rendkívüli időket is élünk. Kérdés, hogy mi az időigénye ennek az aprólékos, a helyi viszonyokat figyelembe vevő facilitációs folyamatnak. Az időigény azonban a víztározók építése kapcsán is releváns, cserébe azok megépítéséhez rengeteg beton és földmunka is szükséges.

Toldi Csaba egy, az oldalirányú szivárgást mérő mintavételi furatnál – Fotó: Pálvölgyi Krisztina

vízgyűjtő területe négyszer akkora, mint Budapest területe, ráadásul a csatorna 13 kilométer alatt 13 métert esik csak Jászszentlászló területén, ami alföldi viszonyok közepette, összehasonlítva alföldi folyók esésével, óriási szám”.

Mindeközben a Homokhátságon Nyilván nem véletlen, hogy az elmúlt években éppen a Homokhátságon születtek meg azok a civil, a természetes vízmegtartást célzó kezdeményezések, amelyek ígéretesen bizonyítják a természetes víztestek talajvíz-emelő képességét. „Hatvan éve küzdünk a vízért, a vízmegtartásért, a vízelvezetés érdekében létrejött belvízelvezető csatornák ellen. Egyáltalán nem új keletű dolog ez. A parasztok már az 1960-as években homokzsákokkal emelték a csatorna vízszintjét, hogy a vizet oldalirányban szivárogtassák be a termőföldek alá, hiszen a homok olyan, mint a szivacs” – mondja Toldi Csaba, a Dongér–Kelőér Vize Egyesület elnöke, akivel egy ikonikus helyszínen, a Jászszentlászlón található egykori szikes tó (Kerek-tó) partján találkozunk. Az itt található információs tábla tanúsága szerint a tavon valaha még sportélet is zajlott. A helytörténészként is tevékenykedő Csaba pedig megemlít olyan esetet is, amikor egy közeli tanyáról korcsolyán jöttek be a faluba télen, továbbá halászati engedélyt is kiadtak a tóra régen, sőt, olyan szomorú eset is volt, hogy belefulladt valaki a tóba.

Ez ma már elképzelhetetlen. Az állam az 1950-es években kezdte kiépíteni azt a csatornahálózatot, amelynek rendeltetése a felgyülemlett, gyakran „problémát” okozó belvíz elvezetése volt a Tiszába. A lecsapolási és termelési lázban jól sikerült a projekt: errefelé nagyobb a csatornák hossza, mint az aszfaltozott utaké. „Az 1960-as évek elején aztán még ki is mélyítették a főcsatornát, a munkálatokat végző helyi mérnök által csak »Átok-csatornának« nevezett Dongér-csatornát. Rengeteg víz megy el innen, a Dongér-csatorna Már az 1980-as években volt olyan, hogy a téesz hatalmas gépeivel torlaszolták el a gazdák a Dongér-csatornát, mert annyira kiszáradt a táj. Az is érthető, hogy kiskunmajsai székhellyel itt létesült hazánk első víztársulata a rendszerváltás után, ahogy az is, hogy ennek megszűntét követően, az elmúlt évek fokozott vízhiányának eredményeképpen Jászszentlászló, Móricgát és Szank gazdái 2017-ben életre hívták az egyesületet azzal a céllal, hogy a csatornák egyszerű, deszkákkal való eltorlaszolásával a belvízelvezető csatornák többletvizeit a csatornák környezetében található mély fekvésű területekre vezessék. Ezek egyszerű, percek alatt eltüntethető deszkagátak vagy földtorlaszok. Az egyesület tagjai mintegy kéttucatnyi, a vízmegtartás céljából korábban betervezett, de sosem használt műtárgyat újítottak meg egyszerű módszerekkel a mellékcsatornákon, az eredmények pedig magukért beszélnek.

Csaba megmutatja azt a helyet, ahol egy kisebb csatornát lényegében egy kupac földdel torlaszoltak el 2019-ben. Ettől oldalirányban 250 méterre létesítettek egy ideiglenes mintavételi furatot, ahol azt látták, hogy az elzárás egyrészt jelentős mértékben, másrészt a tankönyvekben

említett távolságokat többszörösen meghaladva emelte meg a talajvíz szintjét a szomszédos kaszáló alatt. Az eredményeket látván Csabáék távolabb, a csatornától 746 méterre is megmérték a talajvíz szintjének változását, s az bizony egyértelműen érzékelhető volt ott is.

„Együttműködünk a Szegedi Tudományegyetemmel, hogy többek között tudjuk forintosítani az eredményeket, mert abból értik meg az emberek a természetes vízmegtartás jelentőségét.” A főcsatornán található az egyesület „legdrágább” beruházása, amely csak azért jöhetett létre, mert itt még a rendszerváltást követően megépült egy műtárgy, amely aztán sosem volt használatban. „Mi a betonkeretbe két óra alatt raktuk be a méretre vágott deszkákat, majd lefóliáztuk azokat. Ha a talajvíz oldalirányú szivárgását nézem, s kiszámolom, hogy mennyi víz jutott a földbe ily módon, akkor csak a vízdíj alapján számolva 100 ezer forintból kb. 20 millió forint hasznot csináltunk, a mezőgazdaságban realizált hozzáadott érték viszont több százmillió forintban mérhető.”

Márpedig a lényeg pont az, hogy a megemelt talajvíz jóval huzamosabb ideig táplálja a növényzet gyökérzónáját. Egy másik helyszínen még a laikus számára is jól látható szintkülönbség jelöli ki az egykori tómeder szélét. A mélyebben fekvő, egykori tómedret régen elsősorban legeltették, de ha eltűnt a víz, akkor (kézzel) kaszálták is. A lecsapolásokat követően a magasabb térszínt kaszálóként vagy szántóként használták. Az egyesület munkatársai egy alkalommal három hétig elárasztották az alacsonyabb területet, majd megmérték a magasabb térszínen lévő legelő zöldtömeg-változásának mértékét. Az adatok szintén magukért beszélnek: a lekaszált növényzet tömege nyolcszorosa volt a korábban vízmegtartás nélkül kaszálténak. „Ez azt jelenti, hogy 5000 forintból 120 000 forintot termelt a víz hektáronként, ráadásul egy évben kétszer lehet kaszálni” – egészíti ki Csaba.

De önmagában ez nem elég, hiszen 2021-ben annyira nem volt víz a Homokhátságon, hogy nem volt mit megtartani. A gabonatermelés klímaérzékenysége és a talajvíz szintjének csökkenése a táji léptékű vízmegtartást és az öntözési infrastruktúra ezáltali fejlesztését vetíti előre. Az egyesület előremutató kísérletei egyértelműen mutatják, hogy a táji léptékben kialakítandó víztestek, illetve az általuk a téli és tavaszi időszakban vízzel feltöltődő talajok százmilliárdokban mérhető terméskiesést előzhetnek meg, még akkor is, ha más talajok eltérő mértékben képesek a vizet szivárogtatni. Az Alföld vízmegtartását javító, nagyobb léptékű, természetes megoldások létesítésétől és a víztározók építésétől függetlenül szükség lenne arra, hogy a hasonló, egyszerű, de hatékony vízmegtartó megoldások érdekében létrejött egyesüléseket az állam facilitálja és támogassa. Különösen mivel az EU támogatja azt, aki azért hagy fel mezőgazdasági tevékenységével, hogy a közösség számára hasznot hajtó, pénzben is kifejezhető ökoszisztéma-szolgáltatásokat (például szénmegkötés vagy talajvízpótlás) közvetítsen.

Utószó: a mezőgazdaság nagy mítosza, avagy szántóföld helyett termőföldet Az aszály kapcsán megkerülhetetlen a mezőgazdaság paradigmaváltásának kérdése is. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legutóbbi jelentése szerint az aszályok, a forróság és a

Forrás: Helytörténeti és Faluvédő Egyesület Fotó: Toldi Csaba

Régen az állam minden erővel elvezette, ma a civilek megtartanák a többletvizeket (Homokhátság)

Vízmegtartás fillérekből, óriási hatással – Fotó: Pálvölgyi Krisztina

vízhiány az évszázad végére a termőterületek harmadán lehetetleníti el a termelést globálisan. A talajnedvesség az európai mezőgazdasági területek közel felén csökkent lényeges mértékben az elmúlt évtizedekben, de a talaj eróziója és minőségének romlása is drámai, amelyet egyre nagyobb arányú műtrágyázással lehet – egy ideig – ellensúlyozni. Egyes szakértők szerint jelenleg az utolsó pillanatban vagyunk, és az aszály ezen a téren is lehetőséget ad a paradigmaváltásra.

A fenti, meglehetősen negatív trendek mögött az egyik fő ok az ugyanis, hogy a nagyüzemi művelési technológia a felszín alatt kb. 20-30 centiméterrel egy olyan tömör vízzáró réteget alakít ki (eketalpréteg), amely meggátolja a víz mélybe való leszivárgását. Ráadásul a mélyszántás megöli a talajban található hihetetlen biológiai sokszínűséget és a humuszt, a szántás során pedig rengeteg szén-dioxid is a légkörbe kerül. A művelési technológiák radikális átalakítása tehát megoldást jelentene a mezőgazdaságot sújtó nagy problémákra (aszály, belvíz, tápanyagértékek csökkenése), de klímavédelmi hatása is döbbenetesen nagy.

Az ún. talajmegújító mezőgazdaság nem vagy csak csekély mértékben bolygatja meg a talajt, és kiemelten kezeli a párolgási veszteség csökkentése érdekében használt folyamatos talajborítást (kísérőnövényekkel vagy mulcsozással). Mindezt azért, mert nem üres frázis az, hogy a talaj a legjobb vízmegtartó: a benne található szerves anyag a saját tömegénél tízszer nagyobb mennyiségű vizet képes megtartani. A termőföldek degradációja és eróziója olyan mértékű, hogy a mezőgazdaság ökológiai szempontok szerinti átalakítása nem várhat tovább. Persze itt megint előjön a paradigmaváltás kérdése. Egyik oldalon egy csomó hasznos, akár forintosítható ökoszisztéma-szolgáltatás, másik oldalon a profit és a megszokás. Mert a talajmegújító művelés termésátlagai, igaz, nem jelentősen, de még alulmaradnak a nagyüzemi gazdaságban elért mutatókkal szemben, még akkor is, ha az új típusú művelés kevesebb gépi munkát és műtrágyát igényel. Ráadásul a talajok egészségessé alakítása nem a pillanat műve, hanem mintegy 10-12 éves folyamat, a szén megkötése pedig nem is mindegyik talajtípusnál következik be.

Ha a talaj képes a szén megkötésére, akkor a talajművelés radikális megváltoztatása rendkívül nagy mennyiségű szén-dioxid légkörből való kivonására nyújt lehetőséget. Működik már az az iparból ismert, a szén-dioxid-kvóta hasznosításához hasonló rendszer, amely a gazdákat a talajból kivont szén-dioxid arányában kapott krediteknek a kvótapiacon való értékesítésében segíti.

Ahogy Csaba is minden gazdafórumon elmondja: a talaj az Alföld megmentésének a kulcsa. A vízmegtartás mellett paradigmaváltás kell a mezőgazdaságban, új, szárazságtűrő fajok és új módszerek (pl. agroerdészet) szükségesek. A probléma is komplex, a megoldásnak is annak kell lennie, bár amit az egyesület csinál a Homokhátságban, igazából pofonegyszerű, és nem nagyon lehet megfogalmazni ellenérvet vele szemben. 

A durva hőstressz ellen az öntözés sem segít – Fotó: Adobe Stock