Fókuszban a természet

Zsolt Gyömrőn született és nőtt fel, kezdetben édesapjával járta a természetet, majd tizenéves korától egyedül is kint csatangolt. Már gyerekként imádta a rovarokat, gyűjtötte is őket, és sokat hazavitt. Otthon pedig büszkén mutogatta legújabb apró szerzeményeit, amelyeket édesanyja nem fogadott kitörő örömmel, de nem volt mit tennie, a gyerek ezért bolondult, így csak gyűltek a bogarak és a rovarok a befőttesüvegekben, terráriumokban.

Hogyan kezdődött nálad ez a „rovarszerelem”?

Amikor kisgyerek voltam, édesapám vett nekem egy pedálos zöld Moszkvicsot, mert próbált volna az autók felé terelni, de azt vette észre, hogy én inkább megállok a virágoknál, és nézegetem a méhecskéket, amikor pedig a kertet ásta, a pajorokat, cserebogarakat, százlábúakat szedegettem ki a barázdákból.

Gyerekként mi fogott meg bennük?

A külsejük, hogy mennyire szépek, érdekesek és sokfélék, gyakran le is rajzoltam őket. Imádtam figyelni a ke- resztespókot, ahogyan vadászik, a barátommal gyakran dobáltunk be neki legyeket a hálójába. Néztem, hogyan verekednek az imádkozó sáskák, mert nagyon érdekelt ezeknek a kis állatoknak a viselkedése.

Ezek szerint egyértelmű volt, hogy a továbbtanulásnál a biológia felé fogsz elindulni?

Számomra igen, és egész kicsi korom óta tudtam, hogy nem a népszerű, szőrös vagy tollas állatok érdekelnek, hanem az extrémebbek. Imádtam például a pókokat, de rettegtem is tőlük.

Hogy alakult ki ez a félelmed pont a pókotól?

Volt egy rossz kalandom az egyikkel gyerekkoromban. Egy pici sárga pókot akartam kimenteni az esőgyűjtő kádból, és azt hittem, hogy majd nagyon hálás lesz érte, de miután kiemeltem a partra, megharapott. Azóta tudom, hogy az egy sárga dajkapók volt, amelynek a marása kifejezetten kellemetlen. Ez nagyon megmaradt bennem, pedig addig bátran megfogtam mindenféle pókot, de innentől elkezdtem tartani tőlük.

És ezt hogyan sikerült leküzdened?

A nagy pókoktól még mindig tartok egy távolságot, de próbáltam kondicionálni magam arra, hogy nem fognak bántani, ezért tudatosan elkezdtem őket megfogni, így ilyenkor már nincs bennem félelem. De a hirtelen meglepetéseket nem szeretem, a mai napig megrettenek, ha beleszaladok egy pókhálóba, és érzem, hogy mászik rajtam valami.

A gyerekek valamiért sokkal nyitottabbak ezekre a lényekre – persze ha nem éri őket olyan rossz élmény, mint téged. Szerinted ez miért lehet?

Az ösztönös félelem egyrészt benne lehet a génekben, hiszen egykor az maradt életben, aki tartott ezektől a mérges állatoktól. Másrészt a legtöbb viszolygás egyfajta tanult dolog, alapvetően nem úgy születünk, hogy féljünk egy póktól vagy kígyótól. Ha egy gyereknek azt mondják, hogy ne fogd meg, mert csíp, akkor ezt tanulja meg, és távol tartja magát ezektől, de így hamar elveszti az érdeklődését is irántuk.

A biológusnak tanuló Zsolt taxonómiával kezdett foglalkozni, mentora, dr. Kontschán Jenő javaslatára pedig egy Magyarországon még nem kutatott atkacsoport lett a fő témája, ami elég jól ment neki, még új fajokat is sikerült leírnia. Miután megszüntették korábbi munkahelyét, az Akadémia Zootaxonómiai Kutatócsoportját, a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézethez került, ahol sokáig egy helyszínelő egységnél dolgozott biológusként, a feladata pedig az volt, hogy halottakról kellett leszedegetnie a légylárvákat, és ebből megállapítania, hogy az áldozat mikor halhatott meg.

Ahogy a bogaras vonzalmad, ez a munka is elég extrém, mintha egy bűnügyi sorozatba csöppentél volna. Mentálisan nem volt ez megterhelő?

Lelkileg eléggé megtört, hogy abba kellett hagynom kutatói pályafutásom, de akkoriban nem nagyon volt más választásom, aztán pedig meglepően jól bírtam ezt