„Montis” kalandozás az Alföld északnyugati csücskében

Ha az Alföldről és a hegyikerékpározásról van szó egy mondatban, úgy érezhetjük, hogy valami sántít. Ha azonban terepkerékpározásról beszélünk, máris lehet létjogosultsága a kifejezésnek. Persze ebben az esetben sem elsősorban technikás ösvényekre, esetleg izzasztó mászásokra kell gondolni. Az Alföld másképp dolgoztatja meg a bringásokat, és ezen a Budapest környéki túrán kiderül, miért érdemes szinte sík terepen is letérni az aszfaltról.

Monor éppen csak egy kisebb ugrásnyira található Budapesttől, a főváros szívéből (a Nyugati pályaudvarról) vonattal alig több mint fél óra alatt elérhető, így ideális kezdőpontja egy bringatúrának, ráadásul látnivaló is akad errefelé. A település északi részén fekvő szőlőhegy nem más, mint a Gödöllői-dombság legdélebbi nyúlványa, ahol egy remek pincesort és egy kilátót is találunk. Lássuk, miért érdemes indulás előtt körülnézni Monoron!

Ezer pince a Strázsa-hegyen

A városon hamar keresztül lehet tekerni, de egy-egy apró kitérőt azért megéri tenni a központba érve. A református és a katolikus templom egymással farkasszemet nézve áll az út két oldalán. A két egyházi épület első ránézésre belesimul a megszokott templomképbe, de a református istenháza 1630-as alapokra épült (bővítésekkel, átépítésekkel), és a római katolikus templom is több mint kétszáz éves. Szubjektív gondolat, de mindkettőnél érdekesebb építmény a körforgalom mellett álló

Megközelítés

evangélikus templom, ahogy a katolikus templom melletti parkban található második világháborús emlékmű is, amely elsősorban nem a katonákra, hanem a polgári áldozatokra emlékezik, ezt hangsúlyozza a gyermekeit védő anya szobra is.

Mivel nem körtúráról van szó, viszont az útvonal mindkét végén van vasúti kapcsolat, célszerű a Budapest–Cegléd–Szolnok vasútvonal valamelyik fővárosi állomásáról, megállóhelyéről (Nyugati pályaudvar, Zugló, Kőbánya alsó, Kőbánya-Kispest) indulni, majd ugyanoda visszatérni egy, a Budapest–Lajosmizse–Kecskemét vonalon közlekedő vonattal.

A Strázsa-hegy északkeleten „magasodik” Monor fölé, a várostól gyakorlatilag teljesen elkülönülve. Beszédes utcanevek sorakoznak egymás mellett: Leányka dűlő, Kadarka sor, Zalagyöngye sor, Ezerjó dűlő, Rizling dűlő. A Kunsági borvidék e részén egyébként a rizling, a rizlingszilváni, a rajnai rizling, a kékfrankos és a zweigelt számít a leggyakoribb szőlőfajtának.

A hegy nedűjét 960 pincében dolgozzák fel, melyeknek tizede eredeti állapotában maradt fenn. A dűlőutakon érdemes egy kicsit letérni a túraútvonalról, és felfedezni az olyan apróságokat, mint egy csinos kerekes kút (a pincefalu egyik jellemzője), egy szőlővel futtatott kis terasz a pince előtt vagy egy-egy évszázados pinceajtó (a felfedezést segíti az Ezer pince szőlészeti és borászati tanösvény). A pincék közötti tekergést megkoronázza a Strázsa-hegy tetején (190 méter) álló kilátó meglátogatása, ahonnan a ferihegyi repülőtér irányítótornya felett a budai hegyekig lehet ellátni az egyik irányban, a másik irányban túránk dimbes-dombos vidéke látható be, míg dél felé az Alföld végtelen síkja.

A kilátótól déli irányba, az Alföld felé indulunk el: egyfajta bemelegítésként ismét átte- kerünk Monoron, majd még aszfalton Vasad felé karikázunk. Vasadon csak átgurulunk Csévharaszt felé, de a Rákóczi utcára jobbra letérve (közvetlenül előtte buszmegálló) hamarosan magunk mögött hagyjuk egy időre az aszfaltot. Délnyugati irányba tartva egy nagyobb szántóföldön vágunk keresztül, és hellyel-közzel már itt megmutatja magát az alföldi bringás legnagyobb ellensége, a homok.

Két Keréken

Az útvonal egyes későbbi részein bizony lesznek olyan szakaszok, ahol kemény küzdelmet ígér a mély homokkal borított út, de itt még csak ízelítőt kapunk ebből. Egy tanyához közeli elágazásban balra térünk, innen a Csévharasztig vezető dűlőúton haladunk nyílegyenesen – előbb tanyák között, majd a település szélén egybefüggő lakóterületen. Egy nagyobb elágazásban lehetőség nyílik jobbra térni, a csévharaszti borókás felé. A közelben található, úgynevezett Buckás-erdőben neve ellenére nemcsak borókát találunk, hanem tölgyes-nyáras-borókás elegyes erdőben bóklászhatunk, amely ráadásul homoksztyeppel váltakozik, és árvalányhaj, valamint báránypirosító is előfordul (de bringával már csak a mély homok miatt is jobb elkerülni a területet).

Homoki betyárok nyomában

Annál inkább érdemes célba venni a pótharaszti sétaerdőt. Pótharasztot – tulajdonképpen a mai Csévharaszt elődjét – kezdetben a kü- lönféle korabeli okiratok Poudharasta, Potharazta, esetleg Poltharasztya néven említették, és többször is elpusztult a történelem folyamán. A pótharaszti erdőtömb az Alföld egyik legnagyobb egybefüggő erdőtömbje a maga közel 10 000 hektárjával. Már 1922-ben megfogalmazódott a nagykőrösi polgármesterben a gondolat, hogy a Budapest közepétől légvonalban mindössze 22 kilométerre lévő terület akár a főváros „kedvenc kiránduló helye lehetne”, mégsem találkozunk tömegekkel a környéken. Pedig az erdő „bejáratánál” számos turistacsalogató létesítményt találunk Csévharaszt délkeleti határában: egy kis parkoló mellett egy büfé üzemel (első ránézésre rejtély, hogy üzleti vállalkozásként hogyan értelmezhető a kis fabódé, de a bringás turistáknak kiváló frissítőhely), a közelben pedig az erdőgazdaság létesítményei várják a látogatókat. Az egykori erdőőri lakból egy kiállítóhelyet alakítottak ki, a közelben tűzrakóhelyek, egy minikilátó, illetve tűzrakóhelyek szolgálják az erre tévedő turistákat.

A környéket nem csak a kirándulók kedvelik, a mondák szerint így voltak ezzel a betyárok is. A néphagyomány szerint a pótharaszti csárda alatt alagút szolgálta a betyárok menekülését. A 19. század romantikus irodalma egyfajta népi hőst faragott egyes betyárokból, de ezzel együtt mégiscsak bűnözők voltak, akik rettegésben tartották a Duna–Tisza közét. Közéjük tartozott Bogár Imre is, akinek bandája a környéken is portyázott, és egyiküket a pótharaszti csárdában fogták el. Ha volt is alagút, akkor vagy nem volt ideje menekülni Bartucz betyárnak, vagy a kijáratoknál is pandúrok várakoztak.

A pótharaszti csárda már rég az enyészeté lett, a település emlékét azonban máig őrzi templomának maradványa egy szántóföld közepén. Egyetlen falról van szó a pusztában, amely dacol az idővel, immáron körülbelül hatszáz éve: a 14. század végén, esetleg a 15. század elején emelhették gótikus stílusban a templomot, amelynek hírmondója a körülbelül 5 méter magas nyugati fal. Az itt végzett ásatások tanúsága szerint korábban már állhatott itt egy román kori templom is, amelyre később ráépült a gótikus istenháza. A templom körül egykor cinterem, azaz temető terült el, emellett a temetőárok helye is kirajzolódik, ahova a középkorban a megkereszteletlen csecsemőket, a bűnözőket és a közösségből kitaszítottakat temették. Ezzel együtt a hely nyugalmat áraszt, a történelmi múlt ismeretében sem érezni semmi hátborzongatót.

A pótharaszti templomromtól folytatjuk utunkat a pusztában – hol jól járható, hol az Ős-Duna homokhordaléka miatt küzdelmesebb terepen. Az általában rövidebb homokos szakaszok mellett jól járható utak jellemzőek az útvonalra, ahol lendületesen lehet haladni, az eltévedés különösebb veszélye nélkül, ugyanis a dűlőutak, mezőgazdasági vagy erdészeti utak többsége turistajelzéssel is el van látva (igaz, turistát ritkán látni errefelé). A kezdetben mezőkön, majd egy erdőn keresztülvezető út egyszer csak egy aszfaltútba torkollik: az inárcsi szovjet laktanya volt a közelben. Kicsit arrébb a szemfülesebbek egy egykori iparvágány helyét is felfedezhetik, amely a közeli Inárcs-Kakucs állomáson ágazott ki a lajosmizsei vasútvonalból. Inárcsig a laktanyába vezető úton gurulunk, hogy a településre érve kicsit megpihenjünk a középkori Szent György-templom feltárt részének maradványai mellett található történelmi emlékpark egyik padján. A meglehetősen nagy méretű rom arra utal, hogy a településnek jelentős szerepe lehetett a középkorban, a templom alapjai körül felállított tíz, tölgyfából készült szobor pedig arra, hogy a múltat tisztelik a helybéliek (de legalábbis a település önkormányzata biztosan). A számos történelmi személyiség szobrai között megtaláljuk például Szent Istvánt, IV. Béla királyt, Hunyadi Mátyást, Deák Ferencet és Széchenyi Istvánt is.

Ócsai időutazás

Ócsa felé változatos terepen haladunk tovább: Inárcsot egy napelempark mellett elhagyva előbb jól járható földúton, majd egy pár kilométeres szakaszon aszfalton (útközben két elágazásnál is figyelni kell, merre kanyarodunk: előbb jobbra, majd a vasúton átvezető úton balra kell térni), utána művelt kultúrtájon, majd erdős területen keresztül közelítünk Ócsa felé. Mielőtt elérnénk a települést, a nevezetes Selyem-rétre érünk. A terület a jellegzetes Duna–Tisza közi lápmedencék egyike, homokterületek közötti vizenyős mélyedés, ahol láperdők és láprétek váltakoznak egymással. Ebből az idefelé vezető, jól járt, majd az aszfaltút felé vezető murvás úton keveset érzékelünk, de a Selyem-réti tanösvény remekül bemutatja az élőhely sajátosságait az arra fogékonyaknak.

Milyen bringával indulj útnak?

Erre a túrára mindenképp hegyikerékpár használata ajánlott, lehetőleg ballonos gumikkal felszerelve a hosszabb-rövidebb homokkal borított szakaszok miatt.

Ócsán természetesen azonnal a település nevezetes temploma és tájháza felé vesszük az irányt. A tájház valójában egy kisebb épületegyüttes, amelyet hat egyedi, műemléki védelem alatt álló ház alkot (2022-ben az épületek felén felújítási munkák zajlottak). A környék (Öregfalu) Ócsa legidősebb része, amelynek utcaszerkezete – az úgynevezett kétbeltelkes településszerkezettel együtt – több száz éves, ezért a 62 portából álló falurészt a nevezetes templomával 1975-ben védelem alá helyezték. A településforma lényege egyébként, hogy nem a lakóház udvarán, hanem a lakótelkeket övező kertben, ólastelkeken voltak a telkes jobbágyok istállói, széna-szalma boglyái, cséplőhelyei, és itt tartották az egész állatállományt. Mivel a férfiak igen sokszor éjszakára is kint maradtak, szállástelkesnek is nevezik ezt a településszerkezetet.

Ottjártunkkor három épület, a Nagygazda portája, a Sütőasszony portája és az Ágasház állt nyitva a látogatók előtt, amelyek berendezése a körülbelül kétszáz évvel ezelőtt itt élt lakók használati tárgyait, ruháit, lakókörülményeit idézi. A kedvencem a Sütőasszony portája volt, amely egy szobából és egy konyhából álló zsellérház volt, a konyhában úgynevezett „csikótűzhellyel” és a kenyérsütéshez szükséges eszközökkel. A konyhai asztalon letakarva bújik meg a „sütnivaló”, azaz szárított kovász – a „kevés a sütnivalója” mondás eredetileg erre vonatkozott, ugyanis szégyennek számított, ha egy asszony nem figyelt saját kovászának minőségére, mennyiségére.

Miután a tájházban alaposan megismerkedtünk eleink életkörülményeivel, irány az épületek fölé magasodó templom, a túra legizgalmasabb, messze földön híres nevezetessége! Izgatottan léptem át az istenháza küszöbét, hiszen hazánkban nagyon kevés hasonló épület maradt meg az utókornak. A templom román stílusban épült ugyan, de a gótika tipikus stílusjegyeit is megtalálhatjuk a tekintélyt parancsoló méretű épületben, amely építésekor (a 13. században) egy premontrei kolostor része volt. A kolostorból mára semmi sem maradt, a háromhajós, keresztházas bazilika azonban átvészelte az évszázadok viharait, és számos megpróbáltatás ellenére ma is megcsodálható. A templombelső legérdekesebb része talán a szentély, részben annak bordás boltozata, részben pedig az itt feltárt freskók miatt, amelyek Árpád-kori falfestészetünk kiemel- kedő alkotásai. Az apostolokon kívül láthatjuk a falakon Szent Miklós és Szent György alakját, emellett Szent László és Szent Margit legendájából vett részleteket, de még az utolsó ítélet ábrázolásával is találkozhatunk. Mindemellett egy Mekka irányába néző mihráb is látható a szentélyben (egyébként közvetlenül egy felszentelési kereszt mellett), ami arra emlékeztet, hogy rövid ideig a törökök dzsámiként használták a templomot.

A körítőfal kapuján kilépve Ócsa határa, a pincefalu felé vesszük az irányt. A Strázsahegyre települt monori pincesorral ellentétben az ócsai pincéket egy szinte sík területen ásták a földbe, és a bejáratok fölé kis szalmatetők kerültek. A löszös, agyagos talajba vájt mintegy száz pince fura, de kedves látvány, ráadásul egy-egy pincénél borkóstolásra is van lehetőség, de azért ne feledjük: a túrát a vasútállomáson fejezzük be 