Sakkparti a szigeten by Utisz

O R O SZ

I S T V ÁN

S A K K P A R TI A SZ I G E TE N

O R O S Z

I S T V Á N

SAKKPARTI A SZIGETEN

B O R D A A N T I KV Á R I U M Z E B E G É NY, 2 0 14

„Nagyon szépen kérem, ne szakítsák félbe a játszmát. Azt hiszem, a sakkújságok komoly pénzeket ﬁzetnének, ha módjukban állna leközölni.” Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita Fordította: Szőllősy Klára

– Hárásó! – rikkantotta közbe valaki. Lenin levette a kalapját és meglazította a nyakkendőjét: – Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszandr Alekszandrovics? A langyos tengeri szellő fölkapta a szavakat és harmatszagot, virágport meg madárcsicsergést kevert közibük. Bogdanov jobban állt. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy nyerésre, de komoly hiba kellett volna ahhoz, hogy innen elveszítse a partit. Noha a szavak szokatlanul durvák voltak, a gúnyos hangnem az előző napi események után nem volt váratlan. Tudta, hogy ellenfele nem fog válogatni az eszközökben. Kinyújtott keze megállt a levegőben, majd anélkül húzta vissza, hogy megérintette volna a kiszemelt bábut. Újra végigszálazta a lehetséges variációkat. Biztosra akart menni, meg aztán arra is számított, hogy a hangoskodás ismét az asztal köré vonzza a szétszéledő társaságot. Nem kis elégtétel lett volna számára „pártunk kőszáli sasának” legyőzése, és persze azt se bánta volna, ha győzelmét a többiek is látják. Minden bűnök legfőbb kútfője a kevélység – apja tanárosan tagolt hangja rémlett föl terek és idők távolából, a korholás azonban inkább dacossá tette. Nem volt kétsége, Lenin nem fogja föladni a partit, akkor is bízik valami váratlan fordulatban, ha józan ésszel már nem lehet ilyesmire számítani. Egy ütésben felejtett tiszt, egy királynővé változó paraszt, vagy a kényszeres lépésismétlés, a patt, a végjátékok réme… Ha elhúzódik a parti, sok váratlan dolog jöhet még. Bogdanov tudta magáról, hogy noha jobban sakkozik, nem elég pragmatikus. Gyakran egy szépnek vélt fordulatért, egy látványos megoldásért lemond a biztosan célravezető, de unalmasnak ítélt húzásról. Nem lépett és nem is válaszolt, ami egyre jobban felbőszítette Lenint. – Azokkal az ötszáz rubelesekkel is ennyit szarozott? Mert akkor ugyebár semmi csodálkoznivaló nincs azon, Alekszandr Alekszandrovics, hogy a nyakán maradtak. A társaság nem véletlenül oszlott szét. Akik értettek a sakkhoz, már akkor szedelőzködni kezdtek, amikor Lenin fehér huszárja mohón, ám indokolatlanul leütött egy csaléteknek felkínált fekete parasztot, akik meg nem tudtak sakkozni, azok is megérezték előbb-utóbb, hogy illendő más foglalatosság után nézni. Ladizsnyikov távozott utoljára meg persze Natalja Malinovszkaja, 5

Bogdanov felesége, aggodalmasan gyűrögetve a köténye sarkát. Egyedül Gorkij maradt, valószínűleg ő is csak a házigazdai kötelesség okán. Itt, a Villa Blaesusban, az író körpanorámás teraszán jöttek össze az emigránsok. Hét éven át vakációzott Gorkij Capri szigetén, az -ös forradalom után, rövid amerikai kitérőt követően költözött ide. Nála gyülekeztek az oroszok: értelmiségiek, politikusok, szerencselovagok. A példa, legalábbis Gorkij úgy képzelte, a jaltai Fehér villa volt, Csehov legendás tengerparti nyaralója, ahol egykoron az irodalom legjava randevúzott. Ezek itt most egy pártiskola létre1 Tifliszt most Tbiliszinek hozását tervezik, kommunista vezetőképzőt, propagandista hívják, a Jereván teret pedig és agitátor tanfolyamot, amelyet azokból a bizonyos ötszáz Szabadság térnek (-től -ig Lenin tér volt a neve), rubelesekből kellett volna fönntartani, amelyeket Lenin az ahol márványtábla emlékeztet imént emlegetett. Alighanem szóba fogja még hozni, nem árt az . június -án (az új naptár szerint -én) tehát, ha mi is tisztába jövünk velük. Nincs egy éve sem a tiftörtént eseményre. liszi bankrablásnak, amire a párt belső köreiben a „Jereván 2 Gyakorlatilag ők hárman, Lenin, Bogdanov és Kraszin téri expropriáció” kifejezést használták. A ködösítő eufémia alkották a pártot irányító úgykisajátítást jelent, és a bolsevik pártfinanszírozás megszokott, nevezett Bolsevik Centrum központi magját, a jobbára sőt szinte természetes módja volt, de ott, a grúz főváros főtitkosan működő „trojkát” terén valahogy túlságosan véresre sikeredett a dolog.1 Negy(olykor rómaiasan triumvirátusnak is hívták magukat), ven halott és legalább ötven sebesült maradt a helyszínen, amely a financiális ellenőrzést is többnyire békés járókelők. Az akció kitervelésében, illetve kezében tartotta, beleértve a pénzszerzés azon módozatai- végrehajtásában jó néhány vezető bolsevik is részt vett. Lenin nak szervezését, amelyet az és Bogdanov mellett a párt harmadik pénzügyi korifeusa, érzékenyebb lelkű pártvezetők 2 helyteleníteni szoktak. Leonyid Kraszin, a zsidó Makszim Litvinov, valamint a grúz Capri és Anacapri. A sziget térképe a két városkával

Koba, a helyi papnevelde szeminaristája, aki később Sztálin néven fut majd be fényes karriert. Akkora visszhangja lett az eseménynek, címlapján hozta majd’ minden világlap, hogy szinte lehetetlenné vált az ötszáz rubelesek beváltása. Az elrabolt summa, a háromszáznegyvenegyezer rubel (kb. százhetvenezer akkori, illetve három és fél millió mai dollár) ugyanis jórészt ilyen nagy címletű bankjegyekből állt. Bogdanov Amerikában próbálkozott meg az átváltással, de ahogy Lenin megjegyzéséből már sejtjük, nem sok sikerrel. Az elrabolt pénzek sorszámát már odaát is ismerték. A beválthatatlan rubelek történetét nyugodtan elmesélhettük, mert Bogdanov még mindig csak gondolkodik, vagy csak mímeli a gondolkodást, az apja kapcsán felidézett iskola, a könyvtár, a ﬁzikaszertár jár az eszében, az első sakkpartik: Szokolka város, Grodnyenszkaja kormányzóság, belorusz népesség. Leninben forr a méreg, de egyelőre megpróbál uralkodni magán. Tudja, hogy ő a központ, a szeme sarkából mindenki rá ﬁgyel, azok is, akik csak a nagy csoportkép elkészültét várták meg a sakkasztal mellett, és azok is, akik akkor széledtek szét a teraszon, amikor a parti alakulása kezdett kínossá válni számára. 2

Előző nap érkezett a szigetre. Csütörtök volt. A menetrend a hetek óta lebegtetett sciopero, vagyis a matrózsztrájk miatt kiszámíthatatlan volt, a Marina Grande mólójára kisereglett emigránsok jócskán felöntöttek a garatra, mire a harmadik nápolyi vaporettóból végre kiszállt a Sztárik.3 Az Öreg, így hívták a háta mögött, holott mindössze harmincnyolc éves volt. Éppen tegnap töltötte be, április -én, bár alighanem inkább a tizedike jött volna a nyelvére. Itt ugyan már az európai naptár szerint éltek az emigránsok, de ha valami otthoni esemény került szóba, mondjuk egy születésnap, akkor még a régi napot mondták, úgy, ahogy az orosz kalendáriumban van. Otthoni esemény persze Capri, a Marina grande. Giorgio Sommer fényképe

3 Szemtől szembe inkább Iljicsnek hívták, ez volt a párttagok számára bevezetett megszólítás. Tudhatott az Öreg gúnynévről is, hiszen már huszonéves korában így emlegették, sőt bizonyára előbb is, hiszen állítólag már gyerekként is öreg volt és kopasz.

mindig akad, holnapra már a nagy moszkvai árvíz híreivel lesznek tele a giornálék, romokban áll majd a fél város, jó is hogy itt lesz Lenin, legalább megmondja, jó-e ha összedőlnek a tőkések gyárai, segíti-e a forradalmat, ha a Kremlt is elvisz a jeges ár, vagy inkább sajnálkozni kéne.1 Gorkij, ahogy a jó vendégváróhoz illik, áthajózott Nápolyba (ahol egy nappal frissebbek voltak a lapok), hogy már a római vonatnál fogadhassa Lenint, aki kalaposan, öltönyben, hóna alatt a föltekert pléd közepébe szíjazott párnácskával meglehetősen furcsán hatott a tavaszi zsibongásban. A sovány utazótáska, amelyet egy fehér kesztyűs hordár cipelt utána, arra engedett következtetni, hogy nem kíván sokáig időzni Caprin. A kikötői fogadás egyetlen szertartásos pillanata a vezényszóra felhajtott vodka volt. A hosszú várakozás alatt meglehetősen felmelegedett „vizecskét” Bazarov (akit Lenin, igaz, inkább Rudnyev néven, már jól ismert) a régi aforizmával mentegette: éhezni hetekig képes az ember, víz nélkül három napot bír ki, vodka nélkül viszont legfeljebb pár órát. A napbarnított oroszok úgy nevettek, mintha először hallották volna. Az, hogy valami módon meg akarnának felelni a politikai illegalitás szabályainak, a legcsekélyebb mértékben sem látszott rajtuk. 1 .április -én (Az euró- Bár legtöbbjük szabályos útlevéllel tartózkodott Caprin, és pai naptár szerint -án) törte át a politikai emigránsoknak, a cár ellenségeinek járó törvényes a gátat a valaha volt legnagyobb moszkvai árvíz és elöntötte státus mellett az itt élők, vagy legalábbis egy részük, szimpátia város alacsonyabban fekvő ájára is számíthattak, Lenin mégis elvárt volna valami konskerületeit. Az áldozatok számát sohasem merték nyilvánosságra pirációs viselkedést. Legalább a titokzatosság látszatát. Úgyis hozni, az összedőlt vagy csak Lorettára fognak emlékezni, mondogatta Gorkij, aki lakhatatlanná vált épületek száma meghaladta a százezret. úgy csavarogta be a szigetet, hogy egy hatalmas zöld papagáj A valaha volt legnagyobb árvíz történetünkkel egy időben, 1908 áprilisában öntötte el Moszkvát

üldögélt a vállán. Ő volt Loretta. A legbiztosabb módja az inkognitó megőrzésének, hajtogatta nevetve. Ebből persze semmi sem volt igaz. Gorkij szorgalmasan dolgozott saját legendájának megteremtésén, szinte mindenki ismerte a szigeten, ünnepelték, és ő szívesen ünnepeltette magát. A személyét körüllengő kíváncsiság természetesen a társaságában megjelenő férﬁakra is átsugárzott. Meg persze a hölgyekre. Amikor . november -án ugyanitt, a Marina Grande mólójánál kikötött a Mafalda gőzös, és a szépséges színésznő, Marija Fjodorovna Andrejeva társaságában partra szállt, taps és éljenzés fogadta őket. Rövid látogatást terveztek, de nagyon megtetszett nekik Capri. Önálló villát béreltek, a polgármester luxusszállójából, a Quisisana Hotelból már a hónap végén átköltöztek történetünk színhelyére, a csodás panorámájú Villa Blaesusba,2 hogy lehetőségünk legyen idézni a puskini mondást: „egy művésznek mindig szüksége van szeretőkre és ciprusokra”. Noha Puskin sosem mondott ilyet, Nabokov szerint azonban mondhatott volna, 3 amiből az olvasó joggal következtethet arra, hogy olyan ballaszttal, ami a megesett és a megeshető dolgok közti aggályos különbségtétel, a krónikás egyáltalán nem kívánja megakasztani az elbeszélés lendületét. Ami azt illeti, inkább gyorsítani szeretne azon, csakhogy ki van szolgáltatva szereplőinek, jelesül Bogdanovnak, aki egyelőre egy komplikáltnak igazán nem nevezhető sakklépés fölött 9

Makszim Gorkĳ és Marĳa Fjodorovna Andrejeva az óceánjáró fedélzetén Gorkĳ Lorettával a Villa Blaesus teraszán. Jurĳ Zseljabuzsszkĳ felvétele (1908)

2 A pénzügyi háttér nem lehetett gond, Gorkij honoráriumai megsokszorozódtak ekkoriban, a Foma Gorgyejev tizenhetedik amerikai kiadásából épp fedezhető volt a letelepedés Caprin.  novemberétől  márciusáig laktak a Villa Blaesusban,  tavaszán átköltöztek a jóval nagyobb Vörös Házba, amit a tulajdonos neve után Behring Villának is hívtak (Emil von Behringé, az első orvosi Nobel-díj tulajdonosáé volt), ahol már az egész pártiskola elfért, aztán, amikor az iskola Bolognába költözött, Gorkijék is továbbmentek a Villa Pierinába, ahonnan az -as amnesztiát követően tértek haza Oroszországba. 3 Vlagyimir Nabokov: Kétségbeesés.

töpreng. Gorkij akkoriban még alig tudott olaszul, Marija Fjodorovna ütötte nyélbe az üzletet a villát kiadó Settanni családdal, és később, a szigetre költöző emigránsok ügyes-bajos dolgaiban is szívesen segédkezett. Megfordultak utána mindenütt, ő pedig élvezte, hogy az olaszok nem röstellik látványosan kimutatni az érzelmeiket. Egyébként az íróval együtt ő is elébe ment a vendégnek (selyemmel szegett, hosszú, levendulaszín szoknya testhezálló derékkal, virágmintás pruszlik, ﬂorentinkalap, horgolt félkesztyű), mert természetesnek vették, így szólt a meghívás és ez következett a válaszokból, hogy Lenin magával hozza a feleségét is. Sakkpartink eredménye szempontjából Marija Fjodorovna talán mellékes szereplőnek mondható, és ellentétben a bábukat tologató férﬁakkal, a világtörténelem alakulására sem lesz különösebb hatással, mégsem ígérhetjük, hogy nem fogunk még írni róla, sőt alig várjuk az alkalmat, hogy ez a kompozíció arányainak megbontása nélkül megtörténhessék. Egyelőre, ott a szénporszagú kikötőben, az áprilisi délutánban a feleség nélkül érkezett Lenin áll a középpontban, az imént fellengzősen kompozíciónak nevezett dolgozat középpontjában, és természetesen a rizscsókot majszoló emigráns társaságéban is. A rezesbandás, díszsorfalas, szerpentindobálós fogadtatás ezúttal elmarad, a szigetlakók legföljebb abból sejthetik, hogy a kis kopasz nem akárki, hogy Gorkij felöltötte vadonatúj tengerészkabátját, Marija Andrejeva pedig a szokásosnál is nagyobb borravalót ad a kikötői rendőrnek, hogy

Gorkĳ a fehér tengerészkabátban

az a kéregetőket elzavarja. Felbúg a hajókürt, mintha csak most ébredne tudatára, hogy mégiscsak fontos vendég érkezhetett, és fehér pára lepi el a mólót. Lenin ingerülten tűri, hogy szájon csókolja az összes kapatos forradalmár, majd azzal hűti le a születésnap ürügyén újabb poharazásra számító kompániát, hogy kimerült a hosszú utazástól. – Pedig este lesz a vonatrablás – csicsergi a másik hölgy, Natasa Malinovszkaja virágos napernyője alól. Nem vonatrablás, hanem A nagy vonatrablás,1 helyesbít egy vékony szőke fiú, akit egyelőre még mi sem ismerünk: – Itt minden csütörtökön kinematográf van az Augustus parkban. – Volt már hozzá szerencsém Zürichben – húzza össze a szemét Lenin, azzal a hamiskás hunyorítással, amelyet minden életrajzírója megemlít majd, amikor már könyveket írnak róla, és hagyja, hogy a filmügyekben jártas fiatalember átvegye a csomagjait, majd Bogdanov tekintetét keresve még hozzáteszi –, de magukra igazán ráfér, hogy megnézzék. Van robbantás, mozdonylopás, még utaskifosztás is. – Hárásó! – harsogja valaki, a férfiak nevetnek. Gorkij visszanyomja a vodkás termosz dugóját: másnap délelőtt -kor várja a társaságot a teraszon, majd szelíd, de határozott mozdulattal kimenti a vendéget az emigránsgyűrűből. Éppen a legjobbkor, mert Lenin már robbanni készült. – Mit kerestek itt ezek? – dohogja. – Nem megmondtam magának, Alekszej Makszimovics, hogy ne is próbálkozzon a békítéssel? Megírtam, hogy nem fogok szóba állni velük. Tényleg megírta: „Nem állok szóba olyan alakokkal, akik odáig süllyedtek, hogy a tudományos szocializmus és a vallás egyesítését hirdetik. […] Vitatkozni nem lehet, feleslegesen tépdesni egymás idegeit pedig ostobaság.” 2 Máris megbánta, hogy itt van. A szívélyesnek szánt kikötői fogadtatással a várható összezördüléseknek is elejét szerette volna venni Gorkij. Minden tiltakozás dacára eltökélt volt abban, hogy összeboronálja az ellentéteket, holott már a születésnapi előkészületek során megjegyezte valaki: kos skorpió aszcendenssel. Talán épp az ilyesmiben is jártas Bogdanov volt, és a sommás elemzést úgy kellett érteni, konok a végtelenségig. Gorkij pontosan emlékezett a nyitómondatra, amellyel Lenin a londoni kongresszusra betessékelte. Egy éve volt éppen. Jó, hogy itt van, hiszen ön szereti a verekedést, és itt nagy verekedés lesz. Most az író is kieszelt egy nyitányt: – jó, hogy eljött, Iljics, hisz ön nem szereti a veEdwin Porter The Great Train rekedést és itt nem is lesz –, aztán még időben megérezte, 1Robbery () című némafilmje hogy a szellemeskedés olaj lenne a tűzre. Inkább a kisvasutat volt az első igazi „western” az első amerikai kasszasiker. dicséri, funikoláre olaszul, tavaly lett kész, percek alatt fölér 2és Lenin Gorkijhoz írt levele a gerincre, ott lesz a piazza, a főtér, ahonnan már csak pár . április -án. utcácska a déli lejtőn a Villa Blaesus.

Az év eleje folyamatos levelezéssel telt. Egyik levelében Lenin kilátásba helyezte, hogy jön, a következőben lemondta, aztán újra megígérte és így tovább. Nem volt könnyű követni.1 Jókora stósz gyűlt már Gorkij íróasztalán a pajzsos, keresztes Helvetia bélyegekkel teleragasztott borítékokból. Ha elzárkózott a látogatástól, az a machista frakció miatt volt.2 Április -án írt levelében már a kenyértörés, sőt a nyílt harc szavakat használta: „Itt már nincs tovább helye a diplomáciának.” Az április -i levélben meg is nevezve őket, már amennyire nevesítésnek mondható a két „Bé” (természetesen 1 Január . (a keltezések a régi Bazarovra és Bogdanovra kell gondolni), és világossá tette, naptár szerint értendők): Valóhogy miattuk nem utazhat Caprira, aztán tegnapelőtt megjött ban fontos lenne leruccanni Capriba! Valamiképpen feltétlea telegram, hogy mégis érkezik, és most itt van. Hirtelen megnül szakítok egy kis időt, hogy meglátogassam. Most azonban változott volna a véleménye? Ugyan, dehogy, semmi sem váltosajnos lehetetlen. zott meg, csak el akarta bizonytalanítani őket, és tessék: Január .: Az ördögbe, roppant csábító a meghívásuk, Semmi bizonytalanság nem látszik rajtuk, barnák, vihognak, hogy utazzunk Capriba! Olyan moziba járnak. Mind remekül akklimatizálódott: olaszabbak szépen kiszínezték, hogy istenaz olaszoknál. Legfőbb dolguk, hogy jól érezzék magukat. Olyauccse, fogom magam, máris indulok… nok, mintha vakációznának, ő meg, Lenin, akinek minden Február .: …szívesen mennénk, gyeplőt kézben kéne tartania, egészen kivan. de Ön is megértheti, hogy nem hagyhatok cserben egy pártMár depressziósan is érkezett. Ami az -as évből eltelt, ügyet, amelyet haladéktalanul el kell intézni. az olyan megalázó volt, hogy az ellenségének se kívánná az Február .: …ha ragaszkodik ember. Egy ételmérgezéssel indult a január, a berlini szállodahozzá, néhány nappal előbb is nyélbe üthetnénk az összejövetelt. portásnak orvost kellett hívnia az Uljanov házaspárhoz, nagy Február .: Szerettünk volna jóindulatában talált is egy amerikai doktort az amerikai útma elutazni Önhöz, de kiderült, hogy az utazást el kell halaszta- levéllel (persze hamissal) bejelentkező vendégek számára. nunk legalább egy, de lehet, Meg is volt rögtön a lebukás. Szép pénzt kóstált az orvos hogy két-három héttel. Március első napjaiban: Uta- hallgatása. A terrorcselekmények terjedése óta az orosz emigzásunk egyre húzódik, most az ránsok iránti szimpátia mélyponton volt. „Kutya- és macskaa fő akadály, hogy nincsenek híreink Brüsszelből. tartók, valamint oroszok kíméljenek” – állt a svájci hirdetéMárcius .: Bosszantó, hogy sekben. Első genﬁ albérletük az átmadzagozott dobozokkal, nem sikerül meglátogatnom. Március .: Nem tudom, érde- amelyek székek híján ülőalkalmatosságként is funkcionáltak, mes-e most együtt (tudniillik olyan barátságtalan volt, hogy inkább a közkönyvtárban ülBogdanovval) utaznunk Önhöz. Minek izgassuk feleslege- dögéltek, este meg színházba jártak, moziba (A nagy vonatsen magunkat… Azért okvetlerablás), majd az előadásokat a szünetben otthagyva hosszú, nül elmegyek Capriba, és a feleségemet is igyekszem letargikus sétákat tettek a tó körül. Fülessapkájukat a homlomagammal vinni. kukba húzva, kezüket a levágott ujjú kesztyűben zsebre dugva Április első napjaiban: …mégiscsak meg fogjuk látogatni. hosszan ácsorogtak a kikötőben ott, ahol egy olasz forradalÁprilis .: Az odautazás nem már végzett a magyarok kedvenc királynéjával. Úgy érzem, használna, sőt ártana. csak azért jöttem Svájcba, hogy itt feküdjek bele a koporsóba – Április .: Megkaptam az Ön és M. F. (Marija Fjodorovna) próbálta túlharsogni Lenin a bíze süvöltését.3 Az Oroszországtáviratát, s még ma vagy holnap reggel megküldöm a nemle- ból érkező hírek egy megváltozott világról beszéltek és a mozges választ. […] a dolgok állása galom apályáról szóltak: zsúfolt börtönök, elhurcolt, megkínzott, és a szerkesztőség ügyei miatt nem utazhatom. száműzött elvtársak. A szabadon lévők csüggedten várták 12

a letartóztatást, ahova menekülhettek, az legföljebb a vallási misztika, a féktelen italozás és az egyre perverzebb szexualitás volt. Terjedt köztük az orosz rulett, a „hatlövetű pestis”, amelytől végső megváltást reméltek. Akik megpróbáltak legális szervezetekben dolgozni, azok számára az emigrációval való kapcsolattartás túlzott kockázattal járt volna, akik pedig vállalták az illegális munkát, oly titkos patkányéletre kényszerültek, hogy külföldről eleve reménytelen volt elérni őket. Lenin ellen is elfogatóparancs van érvényben, műveit elkobozzák, megsemmisítik. A pártlap, a Proletarij kiadása is egyre idegölőbb (a szerkesztői stábban persze ott fontoskodik Bogdanov), ráadásul egyre fölöslegesebbnek tűnik, mert képtelenség átjuttatni a határon. A titkos japán pénzre már rég nem számíthat és a német elvtársakkal való kontaktus sem az igazi, mióta legjobb kapcsolata (majdnem a példakép jött a nyelvére), Parvus eltűnt; úgy hírlik, Bécsben él, talán fegyvereket ad el a Balkánon, vagy épp forradalmat árul a törököknek.4 Az átválthatatlan tifliszi bankók ügyét pedig ugyebár már ismerjük. Egyszóval reménytelenség és apátia minden szinten. Az érzelmeit ritkán kimutató Lenin egy párttársának írt levélben végül maga is kiborul: Kétlem, hogy valaha is tapasztalt volna cudarabb körülményeket, mint amelyek az 2 Az orosz szocialista értelmisoraiban  óta fellépett emigránsokat körülveszik. […] Készen kell mindig állni, hogy ség áramlat, amely az új nyugatrosszindulatú alattomos támadások, módszeres „provokáci- európai, főképpen Ernst Mach által kifejlesztett természetfiloók” érnek a mensevikek oldaláról, de roppant kevés együttér- zófi a iránt lelkesedett, és megzés tapasztalható a sajátjaink részéről is. Ráadásul rettene- kísérelte ezt a marxizmussal A marxisták és tesen távol van Oroszország, minden kapcsolat megszakadt, aösszekapcsolni. machisták közti vitát az tétlenség és letargia, vagy hisztérikus, sziszegő gonoszság, ös forradalmi mozgalom időlegesen visszaszorította, de azacsarkodás és köpködés tapasztalható mindenütt.5 után ismét fellángolt. Ilyenkor azért illik, hogy az életrajzírók szíve meglágyul- 3 N. K. Krupszkaja: VisszaemLeninre (–). jon. Nagyvonalú gesztusuk nyomán váratlanul megjelenik Alékezések későbbiekben előforduló, Genfben a titokzatos Jelizaveta de K. A románc még otthon, Lenin feleségétől származó is zömmel ebből a Szentpéterváron kezdődött valamikor  táján, és ha idézetek könyvből valók. Krupszkaja asszony talált valami jót az emigrációban, akkor 4 Alekszandr Helphand néven is ismerhető az oroszból néaz éppen a férjét Madame de K.-tól elválasztó kétezer kilo- metté és forradalmárból burméter volt. Aztán egyszerre felbukkan a hölgy Svájcban is. zsujjá változott férfiú, a filozófia akit történetünk ideEz már a feleség sokszor próbára tett türelmének is sok. Ami doktora, jén már alighanem Gelfand otthon csak „stiláris” probléma volt (konspirációs okokból effendi néven is emlegetnek az ifjútörök forradalmárok moznem laktunk együtt, ő valami konspirációs lakásba költözött, galmát pártoló szaloniki szaamelyet nekem konspirációs okokból nem volt ajánlatos föl- badkőműves páholyokban és különbejáratú isztambuli keresnem), az itt annyira kiborítja, hogy egészen belebeteg- saját háremében. szik. Azok a finom női praktikák (kintről nézvést inkább for- 5  őszén írt levél Grigorij Alekszinszkijnek. télyos ármányok), amelyek a tíz évvel korábbi „kockátlanítás” Alekszejevics 6 Kubocska, vagyis Kockácska során annyira beváltak, már nem működnek.6 Azt még csak (Apollonarija Alekszandrovna szociáldemokrata elviselte volna, hogy partner legyen az ügy eltitkolásában, Jakubova aktivista) volt Lenin első elvégre a pártfeladat és az asszonyi büszkeség egy irányba feleségjelöltje. 13

mutattak, ráadásul komoly gyakorlatra tett szert a dologban, hisz az emigráns aktivistanők iránt Iljics sosem volt közömbös,1 azt viszont képtelenség volt tolerálni, hogy Jelizaveta arisztokrata volt. Egy bojárnő. Az orosz társadalmi elit legfelső rétegéhez tartozott, a kizsákmányoló osztályhoz, vagyis az ellenséghez. Vlagyimir Iljics tehát nemcsak a feleségétől fordult el, hanem megcsalta a forradalmi eszmét is. Hiába nyúlt a Párt a zsebébe és hiába költözhetett a házaspár nagyobb és jobb bérleménybe, az folyton perlekedéstől és ajtócsapkodástól volt hangos. Bonyolította a helyzetet, hogy hozzájuk költözött az anyós, Jelizaveta Vasziljevna is, aki azonnal teledohányzott minden helyiséget. Hazulról elmenekülve Lise társaságában sem tudott feloldódni Lenin. Az emancipált, mondén nő egyre többet akart belőle, nemcsak lopott órákat, hanem állandó és egyenrangú kapcsolatot, sőt közös utazást, nagy utazásokat. Sosem lesz belőled szociáldemokrata, vágta a fejéhez Lenin. Te meg képtelen vagy más lenni, mindig csak egy szocdem maradsz, replikázott Lise, akiről itt, Svájcban derült csak ki, mennyire más, mint az Öreg kegyeit 1 Több Svájcban megfordult aktivista hölgyet hipnotizált: kereső aktivista lányok. Ha azokkal kirándult a Carouge-ba, Cecilia Bobrovszkaja története abba a genﬁ erdőcskébe, ahol a nagy szocialista Ferdinand általános lehetett: „Kellemes volt beugrani Leninhez és elcsevegni Lassalle kiszenvedett, elalélva dőlt a keblére mindegyik, vele, vagy csupán együtt kacagni. Lise viszont azonnal példálózni kezdett. Ez a te Lassalle-od Szívből tudott nevetni.” Krupszkaja sosem nevetett, legföljebb vállalta a szerelmet, párbajozott érte, biztos vagyok benne, mosolygott. Ha későig maradtak hogy még gyomrában a pisztolygolyóval is Hélène nevét a hölgyek, a gáláns férﬁ hazakísérte őket. (Cecilia Bobrovs- suttogta, Hélène von Dönniges nevét. Egy von nevét. Mert kaya: Twenty Years in Undergaz igazi szocialista onnan ismerszik meg, hogy fütyül az oszround Russia: Memoirs of a Rank-and-File Bolshevik, .) tálykülönbségekre. Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja, Lenin felesége

Annak idején Péterváron, ahogy ő mondta, Pityerben, talán A leukerbadi gyógyfürdő Bock festményén nem is Leninbe, hanem a hátterébe szeretett bele Jelizaveta Hans (1597) de K., a rebellió színes, romantikus vibrálásába. Aztán, ahogy a férfi átállt egy új háttér, az emigráció kopott, szürke vakolata elé, gyöngülni kezdett a varázs. A forradalmárból hivatalnok lett, egy levéltáros, egy csinovnyik. Ráadásul egyre több szexuális fiaskó is pettyezte a viszonyt. Amire Lise úgy emlékezett, hogy szerelem (a féktelen, a fanatikus, a tüzes és a halálos jelzőket sem sajnálta előle), arról most már csak a kaland, a flört, a liezon szavak jutnak eszébe. Attól a régi szenvedélytől vörös lázrózsák gyúltak a bőrén, most meg egyre több arcpirosítót kell magára kennie. Az alkalmi ajándékok, a „fölösleges meglepetések” kiválasztása mögött egyre több a célzatosság, az évődő irónia (kockás házipapucs, kordbársony könyökvédő, kerékpáros nadrágszárcsat, teknőccsont fésű). Lenin is megpróbál visszavágni, ajándékát, a sakk-készletet (kis „női” tábla festett üvegfigurákkal) mintha csak azért választotta volna, hogy megszülethessen a híres aforizma: még nem találkoztam olyan nővel, aki képes lett volna elolvasni a Tőkét, tudott volna sakkozni és kiigazodott volna a svájci vasúti menetrenden.2 A mondat alighanem a leukerbadi termálmedencében, a sűrű gőz jótékony takarásában hangzott el, amelyben Lise szerint visszafiatalodik az ember lánya (nézze csak meg Hans Bock festményét), s ahova azért mentek, hogy egyúttal Lenin valamelyik aktuális nyavalyáját 2 Meglepő módon az elhíreis csillapítsák. Ott próbálták ki, a vízbe merített sakkasztalok sült mondatot előszeretettel azok a biográfusok is, egyikén a készletet. A „széptevő” Leninről egyébként sosem idézték akik különben nem hittek lehetett tudni, hogy komolyan beszél-e vagy bosszantani akarja. a csak a monogramja alapján Madame K. létezésében Hősködik vagy elment az esze: – Egy igazi forradalmárhoz ismert és a memoárt szemen szedett méltatlan volna, hogy csak azért válasszon ki egy országot, fikciónak tartották. 15

mert történetesen odavalósi. Micsoda provincializmus lenne! A forradalmároknak ott kell forradalmat csinálniuk, ahol épp vannak. Svájc ideális terep. A forradalomhoz pénz kell, tudod-e mon cheri, hogy Európa leggazdagabb emberei itt laknak? Fegyver is kell. Tudod-e mon cheri, hogy a svájci hadsereg otthon lakik? A katonák a kiképzés végén a hónuk alá csapják a puskát és hazamennek. Magyarázzam még? Forradalmi hagyományok is kellenek: ez Tell Vilmos népe, igaz elfelejtették, de ne félj, néhány terrorakció majd újra eszükbe juttatja. Marx szerint ott tör majd ki a forradalom, ahol a kapitalizmus a legfejlettebb, igaz, ő Angliára gondolt, de hát ebből a szempontból Svájc is eszményi környezet. Oroszország ugyan egyáltalán nem volt ideális hely, sőt a marxista elmélet szerint az ottani proletárforradalom teljesen kizárható volt, Péterváron mégis oly hihetően hangzott minden, legalábbis ott Lizaveta elhitte Lenin minden szavát, Genfben viszont úgy tűnik, a legforradalmibb cselekedet az, amikor a polgár a pultra fújja a hanzlit a sörről, az asztalhoz csapja a krigli talpát és tele szájjal röhög az emigránsvicceken. Miközben Lenin is azon morfondíroz, szereti-e valóban a nőt vagy csak a szokásos hímsovén gyűjtőszenvedély miatt játssza neki a rettenthetetlen lázadót (a szívtipró bonvivánnal hamarabb fel szokott sülni), a krónikások azon törik a fejüket, ki a csuda lehetett a különös lady, aki talán csak azért rendelt háromféle szörpöt, hogy a szalmaszálakból K monogramot rakhasson ki a vendéglők márványasztalán (vagy csak azért bújt volna a K betű mögé, mert ott a legsűrűbbek az orosz névjegyzékek?) és bizonyítékokat próbálnak találni (olykor kreálni), hogy egyáltalán a létezését igazolják. – Olyan váratlanul és oly titokzatosan csöppent a bolsevikok közé… mintha a Marsról jött volna – egészíti ki a megkezdett mondatot Bogdanov. Mert Genf nem az a város volt, amelyben csak úgy el lehetett tűnni. Már az előző században az orosz emigráció központjává vált, az értelmiségi, majd egyre inkább a politikai emigráció fővárosává, ahol narodnyikok és nihilisták, populisták és anarchisták, bolsevikok és mensevikek ütköztek egymásba a kávéházak forgóajtajaiban vagy a korcsolyaházak körpályáin. La Petite Russie néven emlegették, saját dalárdája és temploma, asztrológusa és bordélya, önképző- és birkózóköre, párbajbírósága és temetője volt Genfben az oroszoknak; és persze saját önálló pletykahálózata, amelynek ugyan fogalma sem volt, hogy kit takar a K. betű, de volt elég sznob ahhoz, hogy készséggel végigsorolja a szóba jöhető arisztokrata „famíljákat” (igencsak föladva a leckét a történészeknek, az elbeszélőről nem is szólva: Kilkova, Kropotkina, Korszkaja, Karamzina, Kamenyszkaja, Kutyegynyikova, Kmelnyitszkaja, Kripunovszkaja, Kocsubejova, Kalienszkaja, Kincselszkaja, Kitaeva, Klopova, Koljabszkaja, Karenina, Komarova, Kutuzova, Koncsina, Konsztantinova, Kurakina, Kozmogyenszkaja, Kirejeva, Korcsagina, Kozerszkaja, Kozlova, Kulikovszkaja, Koseleva, Kuzmina…). A pletykák szerint az -ös forradalom idején a Gorkij nevével fémjelzett Novaja Zsizny (Új Élet) című újság szerkesztőségében, pontosabban a szer16

kesztők törzshelyén, a Tatárban ismerkedett meg Lenin Madame de K.-val. Vagy inkább Madame K. Leninnel. Nem tudni, hogy akkoriban ismerte-e már az igazi nevét: az Öreg sem volt kevésbé titokzatos, ő akkoriban a William Frey álnevet használta. Lise gazdag, nagyvilági hölgy volt, túl egy sikertelen, de jövedelmező házasságon. „Bill” arcába fújta a füstöt és férﬁmellényt viselt, mint Bovaryné. Noha a képzőművészetek és a zene sokkal jobban érdekelték a politikánál, új partnerére való tekintettel mégis szívesen engedte át luxuslakását forradalmi összejövetelek céljára, a lakás biztos búvóhely volt, hiszen Pétervár legelőkelőbb negyedében senki sem gyanakodott ilyen találkozókra. Aztán Lizavetát valahogy mégis megfertőzte a politika. Vágyni kezdett az illegalitás izgalmára, a veszélyre, az erotikum és a politikum adrenalinjára. Vörösre lakkozta a körmeit és szenvedélyesen követte Lenint; utána ment Stockholmba, Párizsba, elkísérte Olaszországba is (alig lehetett rávenni, hogy Rómában várja ki, amíg a capri látogatás véget ér). Olykor, játszi évődésből (Lenin tudta, hogy merő féltékenységből) az Öreg lábkörmeit is pirosra festette. – Azt hiszed mon cheri, cipőben nem lehet baszni? Raszputyin csizmában dugja a cárnét. Nyikolaska meg papucsban. Kapcsolatuk, igaz, változó intenzitással, de éveken át tartott, annak ellenére, hogy azt olykor már nemcsak Lenin, de környezete is kínosnak érezte. Az Öreg a capri úttól a ﬁgyelő tekintetek hálójából való megszabadulást remélte, a nyugalmat, a kikapcsolódást, a pihenést. De vajon lehet-e relaxálni ebben az ellenséges közegben, ebben a láthatatlan pókhálóban, amelynek a közepén itt ül a táblára meredve Bogdanov? 4

Lenin régóta számon tartotta Bogdanovot, tudott róla, mielőtt összeismerkedtek volna. A közgazdaságtudomány rövid tanfolyama1 című könyvét már -ban, Szibériában olvasta (kisebbik húga, a  éves Marija választotta számára: bizonyára a száműzetést megédesítő olvasmánynak hitte), és írt is róla egy részletes recenziót (méltatás és bírálat vegyesen), ami aztán lejött a Mir Bozsij című folyóiratban. A két férfi 1 Bogdanov  évesen, még ráadásul nem is most sakkozik először egymással. A finnor- diákként írta a nem is olyan szági Kokkolában tizenöt hónapra összezárta őket az emig- „rövid” (majd’ háromszáz oldal) amely az illegális ráció.2 A Vaasa nevű dácsa emeletén lakott a Bogdanov könyvet, önképzőkörök tankönyve, majd házaspár, a földszinten pedig Uljanovék. Leginkább a veran- sok generáció számára nélkü„alapmű” lett. dán játszottak vastag plédekbe csavarva. De hát azok a partik lözhetetlen A forradalom után „a külföldre egészen mások voltak. Ha sakkoztak, többnyire magukban szakadt magyar ajkú elvtársak magyar nyelven is voltak, legföljebb Nagyezsda és Natasa, a két anyáskodó fele- számára” megjelenteti az OKP Magyar ség (mindketten idősebbek férjüknél) nézte őket a petroforon Agitációs Osztálya. (A. A. BogPolitikai gazdaságtan. zümmögő teavíz mellől. Meglehetősen jól ismerték egymás danov: Jekatyerinburg, .) erényeit és gyöngéit, azt is, hogyan zökkenthető ki a másik 2 A városka ma Oroszországhoz és leghíresebb lakója, a játék ritmusából. Azok a partik valójában intellektuális tartozik Ilja Jefimovics Repin festő után diskurzusok voltak, arra valók, hogy szót váltsanak egyéb Repinónak hívják. 17

dolgaikról. Miközben komoly arccal tologatták a bábukat, képesek voltak koncentrált és hasznos eszmecserét folytatni történelemről, irodalomról, pártügyekről. A mostani szótlanság éppolyan különös, éppannyira más, mint amennyire különösek a sakkfigurák lépései. Lenin legalábbis nem emlékezett ilyen kezdésre. A saját oldala persze rendben, tolja előre a gyalogjait, ahogy szokta, .e Hf .e Hd .c… A sötét lépései viszont újak. Vajon véletlen lenne, hogy épp így lépeget Bogdanov a huszárral? Az Aljechinről elnevezett védelem juthat eszébe azoknak, akik jártasak a sakkozásban. (A világos szemszögéből úgy kéne mondani, az Aljechin-védelem négygyalog-támadás nevű variánsa.) Vajon valóban az lenne? Természetesen már Aljechin előtt is játszhattak így, de ő tette népszerűvé a lépéskombinációt. A sakktörténelem ugyan egy későbbi, -es budapesti versenyt tekint az Aljechin-védelem hivatalos premierjének,1 de a moszkvai amatőrök közt már a tízes évek második felében divattá vált e-re Hf-tal válaszolni. Bár a tízes évek végi Moszkvához az utókor aligha egy sakkmegnyitás divatját társítja, mi azért jegyezzük meg a fiatalember nevét, Bogdanov druszája: Alekszandr Alekszandrovics Aljechin. De -ban ugyan ki tudhat róla? Tizenöt éves múlt, még Tisának becézik, igaz, otthon, ahol elindul, már többnyire győz is. Megnyeri például az orosz sakkfolyóirat, a Sakmatnoje Obozrényije évi rendes versenyeit (-ban és -ben) és a Moszkvai Sakk Klub tornáit (-ban tavasszal és ősszel), ami feljogosítja, hogy az Összoroszországi Amatőr Bajnokságon is részt vegyen, s ha részt vesz, győz is (nem is akárhogy,  győzelem,  döntetlen,  vereség), orosz mesteri címet kap, ráadásul maga II. Miklós cár és Alekszandra cárné jutalmazza meg egy festett 1 A budapesti torna Steiner vázával, éppen akkorával, amekkora a fiúcska maga (sèvres-i Endre elleni partija óta nevezik porcelán,  rubel). Ekkoriban – először pont az -as év a sakktörténészek Aljechin-védelemnek az ilyen játszmakezdést. nyarán – már külföldi versenyekre is kijut, de hol van még Tisa, vagyis az ifjú Aljechin Karl Bulla fényképén, 1909-ben

Az ifjú Aljechin a cár és a cárné porcelán vázájával

a világhír?! Legföljebb néhány megszállott sakkőrült kaphatta föl a fejét, amikor a düsseldorﬁ verseny után a kisﬁú, ha már úgyis ott volt, kiállt egy párosra Curt von Bardelebennel, a legtekintélyesebb német mesterrel, és öt partiból négyszer megverte (az egyik játszma megmaradt: sziporkázó, vezéráldozatos remeklés).2 Lenin persze nem tud Aljechinről, egyelőre csak azt érzékeli, hogy Bogdanov máshogy kezdi a partit, másként lépeget, mint ahogy szokott, s ha dereng is neki valami hasonló játszmakezdet, azt egyelőre nem tudja mihez kötni. Talán még az olvasó sem, őt arra biztatjuk, emlékezzen az Aljechinszálra, elnézve a tábla fölött mélázó Bogdanovot, lesz még rá időnk, hogy fölvegyük és talán csavarintsunk is rajta egyet. 5

Lenin nem aludt jól. Nem segített a „nagyfohász” (lefekvés előtti ötven földig hajlásból álló tornagyakorlatát a Péter-Pál-erőd smasszerei vallásos ájtatoskodásnak hitték) és nem hatott a purgatívum sem, a nyirkos lepedő kígyóvá tekeredett alatta. Sokáig égette a petróleumlámpát (a szigeten nem volt még villany, állítólag ennek tudható be, hogy akkoriban csak kék szemű emberek éltek Caprin), és beleolvasott az éjjeliszekrényen hagyott könyvek egyikébe, ami igencsak felbosszantotta. Zavarta a lárma is, a Krupp-kertből átszűrődő zongorázás meg a nyúlós tengeri nóta. Úgy látszik, még nem halt ki a szokás, este az urukat váró halászfeleségek kiülnek dalolni a partra, viszi a víz a hangot, röpíti messzire, s ha valaki felismeri, folytatja 2 A tizenhat éves Tisát még a következő strófával. Goethe még meghatódott tőle, de Len- kísérni kell, vele van édesanyja, int ingerelte. Legfőképpen persze a kutya. Egy láncra kötött aki sakkozni tanította és Frau a német nevelőnő. házőrző lakott az alsó kertben, kis loncsos kotorék, de egész Kessler, A legyőzött mester, Curt von éjjel nyüszített. Talán a telihold tette, vagy a ﬁlmvetítés miatti Bardeleben életét és halálát Vlagyimir Nabokov csődület, ami sokáig nem oszlott el. Kis csoportokra szakadva egyébként írta meg A Luzsin-védelem vagy a park nagy hintáin himbálózva tárgyalták az emberek című könyvében (). 19

a Vonatrablást. Az emigránsok megszokták az éjszakai ugatást, rá se hederítettek, Lenint azonban felbőszítette. Padlósöprő fehér hálóingben, hálóharisnyában kibotorkált a terasz végébe, négykézlábra ereszkedett és leugatott a nyüszítő keveréknek, amiből persze vad feleselés lett, amibe ráadásul a környék kutyái is bekapcsolódtak. Hosszú vonyítás és szaggatott csaholás váltogatta egymást vagy félórán keresztül. Ha ugathatott, általában megnyugodott. Krupszkaja írja le Visszaemlékezések Leninre című könyvében, mennyire kellettek férjének ezek az ugatások. -ben Svájcban, a Breti-tó mellett nyaraltak, a tóparti villákat orosz emigránsok bérelték, és esténként, amikor hazabicikliztek valamelyiküktől, akkor is, talán hogy a felgyülemlett feszültséget levezesse, hosszasan hergelte a megláncolt házőrzőt. Olyankor Iljics egészen felvidult – emlékezik a feleség. Egyébként a Bogdanov házaspár is ott nyaralt a Lac de Bret partján. Ez még a japán háború idejében volt, ekkoriban került szorosabb kapcsolatba a két bolsevik, és Lenin azonnal felismerte a három évvel fiatalabb Alekszandr Alekszandrovicsban a riválist, azt, aki egyedül képes veszélyeztetni szellemi fölényét. Felismerte az ellenfelet, és hamarosan azon kapta magát, hogy gyűlöli. Gyűlölni és szeretni, ez a két érzés persze nincs olyan messze egymástól, majdhogynem ugyanazt jelenti, hiszen igazán csak azt tudja meggyűlölni, akit egyszer már megszeretett az ember. És Bogdanovot nagyon lehetett szeretni is. Nyitott volt, segítőkész, kedves és beszédes, igazi társasági ember, Lenin viszont zárkózott, magányos, emberkerülő. Vonzódott Bogdanovhoz, ahogy az ellentétek vonzzák egymást. A gimnáziumi érettségi után kiadott jellemzésben Kerenszkij igazgató úr, aki, milyen kicsi világ, annak az Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij miniszterelnöknek volt a papája, akitől majd  októberében Leninék átveszik a hatalmat,1 épp a fiatalember távolságtartó, bezárkózó voltát emelte ki, csupa olyasmit írt, ami végül így összegződik: „általános társaságkerülés”. Ha mindebből levonjuk azt, hogy az érettségi 1 A mérsékelten balos eszmévizsgák éppen akkor folytak, amikor a bátyja elleni per zajlott, ket valló ifjú Kerenszkij kiváló, otthonról hozott szónoki ké- és mire megszületett az egyébként majdnem színjeles bizopességei miatt sokkal ismertebb nyítvány (Kerenszkij logikából négyest adott), Alekszandr lett az Uljanov fiúnál, így aztán a konzervatív erők is sokkal Uljanovot föl is akasztották, akkor is valószínűsíthető Vologya veszélyesebb forradalmárt „általános” bizalmatlansága, gyanakvó természete és hajlama sejtettek benne, mint Leninben. A nagy októberinek nevezett a magányosságra, amit később sem nőtt ki teljesen.2 A Keforradalom előtt olyan koncentrenszkij és az Uljanov család egyébként már régóta jó kaprált jobboldali támadások kereszttüzébe került, ami jócskán csolatban volt egymással, olyannyira, hogy Vologya apjának megkönnyítette a bolsevikok halálát követően szinte természetes volt, Kerenszkij igazgató úr dolgát. Kerenszkij egy hasznos idióta volt, mondta róla a mindig legyen a fiú gyámja. Ha így olvassuk újra az egyetemi felvécinikus Lenin, a mondatból telhez írt támogató jellemzést, a „társaságkerülés”, amelynek azonban némi hála is kiolvasható: akaratlanul is a bolsevikok egy egész bekezdést szentelt, új értelmet nyer. Visszavonultság, szálláscsinálója lett az időben – távolságtartás, bezárkózás; egy ilyen fiatalembernél aligha és asszonyjelmezben – kereket oldó gyerekkori pajtás. kell attól tartani, hogy gyanús társaságokkal, illegális csopor20

tosulásokkal, ellenzéki körökkel kerüljön kapcsolatba, pláne hogy ilyeneket szervezzen. Lássuk be, egy cármerénylet miatt fölakasztott testvérrel terhelt életrajzzal nem lehet kopogtatni semmilyen egyetem kapuján. A Kerenszkij-levél azonban a maga fondorlatos észjárásával megoldotta a lehetetlent. A bizonyítvány egyetlen négyese (logika!) pedig jelezte, az elfogultságnak halovány gyanúja sem merülhet föl. A rajongásig szeretett ﬁvér szinte minden tulajdonságát megtalálhatta a másik Alekszandrban, a mi Bogdanovunkban Lenin. Az elmélyült tudományosságot (a zoológusnak készülő Szása Uljanov mindent tudott a gyűrűsférgek szaporodási szokásairól), az önfeláldozó anarchizmust (bombamerényletet szervezett a cár ellen) és a költői lelkesültséget (a siralomházban is Heinével vigasztalódott). Hát magát is jól elkényeztethették a fehérnépek – nevettek egymásra, amikor kiderült, hogy Bogdanov öt, Lenin pedig három lánytestvér közt nőtt fel. Ráadásul mindkét családban egy tanár-inspektor atya megfellebbezhetetlen tekintélyét volt hivatva a hölgykoszorú ellensúlyozni. Imponáló volt Bogdanov műveltsége, miközben orvosnak tanult a nagy hírű Moszkva Egyetemen, a legnagyobb orosz történész, Vaszilij Kljucsevszkij előadásain is részt vett, sőt vitába is keveredett vele. A professzor ellen szervezett tüntetés miatt nem doktorálhat, becsukják, száműzik, ami persze a radikális ellenzék oldalán fölér egy díszdiplomával.3 Mi más jelezhette volna jobban Lenin szeretetét Bogdanov iránt, mint az, hogy Rahmetovnak kezdte szólítani. Megajándékozta ifjúkori romantikus eszményképe nevével. Csernisevszkij Mi a teendő? című regényének hőse volt Rahmetov, az „új ember” (a keresztneve neki is Alekszandr volt), ő lett az ideális forradalmár modellje egy egész generáció számára.4 Lenin, készülvén a forradalmárszerepre, minden nyáron újraolvasta a Mi a teendőt, volt olyan nyár, amikor ötször is nekiveselkedett, betéve tudta a rahmetovi karakter minden elemét: önzetlen, bátor, cselekvő, jellemes, erkölcsös, aszketikus, sokoldalúan művelt személyiség, aki egyéni érdekeit gondolkodás nélkül áldozza föl a közösség érdekében. Maga a tökély. Ráadásul a humorhoz, a játékokhoz is van érzéke. Na, nem a papírﬁgura Rahmetovnak, 21

Az ifjú Bogdanov, amikor még Lenin csak Rahmetovnak szólította

2 Amennyire a megmaradt levelek és memoárok alapján rekonstruálható, annyira zárkózott volt, hogy testvéreit, feleségét és szeretőit, Jelizaveta K.-t és Inessa Armandot leszámítva csak a sakkpartner karikaturistával, Lepesinszkijjel tegeződött és Julius Martovval, később aztán tőle is elhidegült. 3 A száműzetés évei (– ) után befejezi az egyetemet és -ben orvosdoktori diplomát kap. 4 Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij szibériai száműzetésben írt könyve, a Mi a teendő? () nagyobb hatással volt az orosz forradalmárokra, mint Marx és A tőke. A mű forradalmár szereplője, Rahmetov ugyanúgy példaképe lett a . század végi orosz értelmiségnek, mint Bazarov, Turgenyev néhány évvel korábbi regényének, az Apák és ﬁúknak () „nihilista” hőse. Rahmetovra akart hasonlítani a terrorista Nyecsajev, amikor deszkapricscsen aludt és fekete kenyéren élt, Lenin, aki a gimnasztikai és súlyemelő gyakorlatokat tanulta el tőle, és Bogdanov is Rahmetovot másolta vissza-visszatérő aszketikus diétáival.

hanem a nevét viselő Bogdanovnak. „Írja meg Rahmetovnak, mondja meg neki, ha találkoznak, vegye rá valahogy, tudassa vele” – ilyen kedves csavarok bonyolítják Lenin Bogdanovnak írt korai leveleit, amelyekben Bogdanov türelmesen válaszolgat, mit sikerült elérnie Rahmetovnál, mi az, amit csak eztán fog kipréselni belőle, és egyáltalán mit gondol az illető, vagyis Rahmetov, a rá kiosztott feladatokról meg az egészről. Ugye nem irigyeljük a cári titkosszolgálat levélátvilágító részlegét? A sok-sok kiváló tulajdonság mellett volt egy olyan képessége Bogdanovnak, amellyel még az eszményi Rahmetovon is túltett: pénzt tudott szerezni. A Párt ugyanis folyamatos pénzhiánnyal küzdött, a konferenciázás, az újságok, folyóiratok, brosúrák kiadása, a redakciók és a nyomdák fenntartása, a tanfolyamok szervezése, az iskolák beindítása, a rejtekhelyek bérlése, a terrorkülönítmények kiképzése, a fegyverek és a robbanóanyagok beszerzése sokba került, de magas volt az ügyvédi költségekre, a periratokra, a váltságdíjakra és az óvadékokra, a szöktetésekre és a vesztegetésekre, a korrupcióra és az adminisztrációra, a fordításra és a transzliterálásra, az utazgatásra, a levelezésre és a regenerálódásra fordított összeg is. Valahogy úgy alakult, hogy még a pénzcsinálás is inkább ráfizetéssel járt, drágább volt a vízjeles papírok beszerzése, mint az, amit a hamisított bankókból profitáltak.1 Ráadásul élni is kellett valamiből, hiszen az emigránsok között alig volt, aki legális foglalkozást talált volna magának. Azoknak, akik csak oroszul tudtak, szinte semmi esélyük sem volt, leszámítva persze épp a titkos „nyelvórákat”. Speciális nyelvtudással rendelkező fiatalember keresi igényes hölgyek társaságát – állt az újsághirdetésekben. „Diszkrét nyelvórák” jelige. Az egykor jól működő ötlet, az „élőképezés” (talán Lunacsarszkij találta ki) egyre kevésbé vált be; és voltak városok, leginkább persze Itáliában, ahol a rendőrök nem átallottak részesedést követelni a történelem híres forradalmait élő szoborcsoportként megjelenítő oroszoktól. Az előző emigráns generációk jól bevált pénzforrása, a belső szervek és a csontvázak áruba bocsátása már nem igazán működött. Az egyre-másra létrejövő természetrajzi múzeumok kiállítótermei és az ismeretterjesztő egyletek raktárai kezdtek megtelni szív-, vese-, tüdőpreparátumokkal, formalinban ázó péniszekkel és látványosra pumpált „vodkamájakkal”, a képzőművészeti akadémiák pedig, ahol ugyan akárhány drótra fűzött és különböző pózokba hajlított csontváz elfért volna, az -ös forradalom óta egyre kevésbé bíztak abban, hogy a haláldaliák tényleg eljuttatják majd közjegyzői szerződésben lefoglalt és busásan leelőlegezett porhüvelyüket az intézmények szakavatott boncnokainak. Ellenőrizhetetlen csatatereken tékozolták azt el, egy olyan országban, amellyel persze nem volt korpusz1 Bonyolította a dolgot, hogy az Ohrana maga is foglalkozott kiadatási megállapodás, de ha lett volna is, ki a csuda garanpénzhamisítással, úgy intézve tálná, hogy minden csontocska kifogástalan állapotban a dolgot, hogy a hamis bankjegyeket eltulajdoníthassák kerülne elő a híradásokban emlegetett véres csetepaték után? a gyanútlan forradalmárok, akik Akadtak olyan túlbuzgó festőakadémiák, ahol még az aktmoaztán a pénzváltás során lelepleződtek. dellek alkalmi szerződéseit is felbontották. Pedig mennyi 22

remek képen szerepeltek az embereink, felismerhetjük őket keresztes vitézként Karl Jauslin festményein, Tell Vilmos felkelőiként Ernst Stückelberg freskóin és porosz meg francia bakák gyanánt Édouard Castres látványos panorámapannóin. Bogdanov, ha csak tehette, részt vett a békés „életképezésekben”, de nem ódzkodott az „expropriációk” megszervezésétől sem, és nem nyafogott, ha olykor vér is tapadt a bankjegyekhez. Volt azonban egy sokkal biztonságosabb, sőt egyre jövedelmezőbb pénzforrás is, aminek szintén ő volt a kulcsﬁgurája, és ez a pénzforrás maga Gorkij volt. Bogdanov járta ki az írónál a pártlapok támogatását, és a bolsevikok mellett a cári titkosszolgálat informátorai is úgy tudták, hogy az ő barátsága révén folyósított Gorkij rendszeres apanázst a pártnak.2 Hosszú ideig oly erősnek bizonyult Lenin Bogdanov iránti vonzalma, hogy nem is vett tudomást az ellenirányú erők megjelenéséről, a mélyben lassan épülő falakról, ám amikor észrevette, hogy Bogdanov respektusa nőni kezd a párttagok körében (egyre többen emlegetik Rahmetovként), és ezzel párhuzamosan az ő tekintélye látványosan csorbul, fokozatosan ráébredt, mit is érez valójában. Vagy, hogy mit kellene éreznie. Az első tüske még az -ös forradalom idejéből való. Bogdanov természetesnek tartotta, hogy egy forradalmárnak forradalom idején otthon a helye. Felszólította Lenint is a hazatérésre. Talán kissé nyersen tette, nyersebben, mint ahogy elvárható lett volna. Lenin kénytelen-kelletlen haza is utazott, ahol aztán a túl igényes otthoni elvtársak szerint egyetlen pikkelye sem emlékeztetett arra a bizonyos marxi halacskára („a forradalmárok a forradalomban olyanok, mint hal a vízben”). Bogdanov részt vett az eseményekben és letartóztatták, Lenin meglapult és megúszta. Kapcsolatuk a kokkolai hónapokban hasonlított leginkább arra, amit barátságnak hívnak, bár azzal, ahogy véget ért, nincs sok dicsekednivaló. Amint néhány detektívnek látszó alak feltűnt a városkában, Lenin azonnal kereket oldott, megbízván Bogdanovot és az asszonyokat, hogy maradjanak 2 Komoly összegekről volt szó: hátra és tüntessék el a nyomokat. A nyomozók persze nem is egy moszkvai Ohrana-ügynök jelentése szerint évi őket keresték, voltaképpen jó vége lett a dolognak, azt leszá- -es  rubelt ígért az OSZDMPmítva, hogy Lenin nem játszhatta tovább a rettenthetetlen nek, amiből  az Iszkra kiadására ment volna, forradalmárt. Legalábbis Bogdanov előtt nem.3 Az ilyesmit folyóirat ugyanebben az évben az Éjjeli nem könnyű elfelejteni, s ha Bogdanov nem is beszélt róla, menedékhely európai bemutatói járó jogdíjak (csak Berlinben jelenléte és szótlansága felér egy vádirattal. Nyílt kenyértö- után  előadás,   német résre persze nem viheti a dolgot az Öreg, mert rá van utalva márka) háromnegyedét ajánlotta a pártkasszának, más kérdés, Bogdanovra. Függött tőle, függ most is, igaz, ez a függedelem fel hogy a beszedéssel megbízott nem politikai jellegű, nem kapcsolatos a mozgalom ﬁnanszí- Alekszandr Parvus (lesz még szó) zsebre vágta az egészet. rozásával sem, nevezzük egyelőre magántermészetűnek, de arra róla 3 A lebukás Bogdanov számára fölöttébb alkalmas, hogy Lenin ellenszenvét fokozza. Minél veszélyesebb lett volna, mert a börtönbüntetés jobban rászorult Al-Al segítségére (csak így emlegették ott- hivatalosan utáni külföldi száműzetését hon Bogdanovot), annál jobban megutálta. Már maga az ön- töltötte. Az autonóm nagyherOroszországhoz zetlen vagy legalábbis annak látszó segítőkészség is dühítette, cegségként csatolt Finnország azonban mert saját gyöngeségével szembesítette. A legbosszantóbb nem számított külföldnek. 23

mégis az volt Bogdanovban, hogy egyáltalán nem volt partner a versengésben. Kiszámíthatatlan volt. Egy pártpolitikai eszmecsere közben váratlanul természettudományos érvekkel állt elő, ha a történelem került szóba, képes volt orvosi példákat hozni, most meg itt van ez a Vörös csillagnak nevezett irodalmi szemét. Az a bizonyos esti könyv. Orosz kommunista a kozmoszban. Az éjjeliszekrényén találta a Nuovissimo Melzi, valami magyarból fordított színdarab és egy olasz viselettörténeti album társaságában. Bizonyára szándékosan felejtették ott. Makszim volt? Marija? Ráadásul egy felvágatlan példány, hogy aztán tudhassák, beleolvasott-e az Öreg. Az iromány szerint a Marson már győzött a forradalom, megvalósult a kollektivizmus, dívik a szabad szerelem, az életkor hosszúra nyúlik, szinte végtelenné. És ott a vérátömlesztés. A transzfúzió. Igen, ez az, ami miatt nem veszhet össze Bogdanovval. A vér. Nem lehet úgy olvasni a könyvet, hogy ne az ő ügyük kiteregetésének érezze ezt az egészet. Vértranszfúzióval valósul meg az örök ifjúság és a vérrel pumpálódik be a marslakókba az ideológia. Egy kommunista Gulliver. Egy bolsevik Verne Gyula. A tollkést, amivel a lapokat tépte föl, a sarokba hajítja. Míg ő az empíriokriticizmus tudományos bírálatán dolgozik, éjt nappallá tesz, hogy végre rávezesse a helyes útra a tévelygő bolsevikokat, addig Al-Al ironikus és haszontalan regényeket írogat. Mintha csak őt akarná bosszantani. Hát persze, hogy ugatni kell. És még azt a tollkést is odakészítették. Egy tollkést! Itt már csak ugatni lehet! 6

Reggel fázósan-kialvatlanul, öltönyben és kalapban jelent meg a teraszon. Caprin mindig kék az ég, amikor nem kék, mint például az orosz emigránsok fekete-fehér csoportképe mögött, a képzelet akkor is megkékíti. Természetesen a tenger is kék, az eget tükrözi és az ég a tengert. A terasz oszlopai a mélykék háttérbe húzott szikrázóan fehér ecsetvonások. Fehérek most is. A Villa Blaesust ma Villa Kruppnak hívják, háromcsillagos albergo, a sziget déli, teraszos lejtőjén, az Augustus-kert oldalában, a San Giacomo karthauzi kolostor épülettömbje fölött, a Marina Piccola öblére néz.1 Balra a Faraglioni-sziklák romantikus tömbjei, mögöttük meg, ha elég erősen képzeli az ember, valahol ott lebeg sötétlőn Afrika, akár egy lehorgonyzott fekete tanker. Túloldalt, fölfelé nézve szédítő hegyorom: Tiberius „szökellőjének” mondják. Oda költözött Rómából a megcsömörlött cézár kimetszett nyelvű rabszolgáival, s bár mindez akkor történt, amikor Krisztus is élt még, a szigetlakók mégis pontosan emlékeznek rá. „Leírni nem lehet, suttogva elmondani csak bizalmas embereknek, négy szem között, a rémjeleneteket, miket Róma császárja Capriban végigálmodott.” 2 Jókai bizonyára elhitt mindent, amit kollégája, Tacitus leírt, s hitték a sziget szülöttei is, sőt továbbköltötték a legendákat; az Annales hírhedt passzusát már az sem olvasta, aki történetesen tudott volna olvasni közülük. Nem látni a teraszról a helyiek időjóslóját, mert az északkeleti irányt a hegyek betakarják, ez az időjós a Vezúv. Ha látszana, igazolná az előszoba ikonja alá akasztott barométert, szép időt ígérne: a karcsú, függőleges füstcsík fehéren 24

világít, és úgy kanyarog elő a kráterből, mint az imádság Kilátás a Villa Blaesusból, háttérben a Faraglionidugóhúzója. sziklák Ha a nagy hegy nem is fér bele, a látvány már így is jócskán túlméretezett abban a panorámás tükröződésben, hivalkodó szimmetriavonulatban, amelyben az ég minden részlete megismétlődik a tengerben, és a tenger részleteit megduplázzák az egek. A horizontális a maga eltúlzottságával, a végtelenről szóló ekhós üzenetével harminckét fehér és harminckét fekete kockán hullámzik tovább. Az ég és a tenger létezésének értelmet adó egyediség lassú megsemmisülésének érzékeli Bogdanov, ahogy a délelőtti pára beleradírozott a látóhatárba. A két elem fokozatosan kioltja egymást. A vízszintes rétegződésre emelt geometriai kontraszt a két függőleges sakkozó. Ő és Lenin. Ültében megemelkedik egy kissé. Képes lesz-e valaha egyformán gondolkozni vele? Miféle matematikai transzformáció révén közeledhet egymáshoz a két tudat? Hogyan egyesülhet a kétféle szándék? Újra a tábla fölé hajol. Hallja fülében a vér dobogását. Gorkij gyöngyöző homlokára tolja a kalapját; verejtékezni kezd, ami nem csak a szikrázó napsütésnek tudható be. Pontosan beméri a sakktábla négyszöghálója fölé vetülő feszültséghálóza- 1 A Villa Krupp a Via Krupp végén van, ezt a szakaszt tot is. Itt a szigeten, a tenger tenyerén (Gorkij szava) csípősen felső ma már Viale Giacomo Matteottiindul a reggel, aztán viszont, ahogy körbesüti a nap, szinte nak nevezik, a -es szám alatt áll az épület. Történetünk látszik, hogy kezd kúszni a zöld higany a termométerben. idején számra nem volt szükség, Lenin hátradől, jelentőségteljesen előhúzza a zsebóráját és elég volt annyit írni a borítékra: Blaesus, Capri, Italia. fölpattintja a fedelét. Lassúak és kimértek a mozdulatai, Bog- Villa 2 Jókai Mór: Utazás egy sírdanov, majd Gorkij tekintetét keresi, de csak a ﬁú, aki tegnap domb körül (). 25

a csomagokat vitte, pislant oda a porcelán számlapos szerkezetre, igaz, aztán nem is nagyon bírja levenni róla a szemét. Könnyebb lenne az elbeszélő helyzete, ha álmélkodva rákérdezne, miféle óra az, ráadásul Lenin is erre készült, láthatólag dicsekedni akart, de a fiúcska bátortalan, a másik kettőt meg túlságosan lefoglalja a játék. Legalábbis úgy tesznek. Persze lehet, hogy észrevették már az órát, hogy is ne vették volna észre, láthatták előző nap a kikötőben is, sőt mintha össze is néztek volna az Öreg válla fölött: vajon hány tifliszi rubelecske változott át az ezüstláncon hintázó karmannije csaszivá? De ez most nem a kérdezősködés órája. A párbeszéd helyett marad a körülményeskedő leírás. Svájci márka, drága holmi lehet, a felirata szerint Tissot, az a különlegessége, hogy két időt tud egyszerre mutatni. Mintha csak egy emigránsnak találták volna ki. Az egyik számlap a svájci időt jelzi, illetve most épp az olaszországit, a másik meg az orosz időt. Az otthonit. A pityerit, a moszkvait, a szimbirszkit. A türelmest, a melankolikust, az alázatost. Oroszföld-anyácska évezredes múlt idejét, amelyben minden óraállás egy-egy megfagyott szirma az önmaga körül forgó történelemnek. Odatúl talán már délután van, s ha így haladunk, hamar bealkonyul Rusz-mámuska fölött. Csattan az óra fedőlapja, csörren a lánc, s a fiúcska belepirul, ahogy rávillan Lenin szeme. Meddig ténfereg még itt az asztal körül a fényképező masinájával? Reggeli után Marija Fjodorovna hathatós közreműködésével ő terelte össze a társaságot a közös fényképezéshez, ahhoz a bizonyos nagy csoportképhez (amelynek részletesebb bemutatására kisvártatva sort kerítünk), aztán, ahogy a fények változni kezdenek, ahogy a pergolalécek közti fénypászmák újra meg újra áthúrozzák a teraszt, a fiú is mindig máshova billeg a csuklós állványzattal. Ráadásul rövidebb az egyik lába, magasított talpú fűzős cipőt hord, így aztán minden mozdulata idegesítően túlzott, minden gesztusa bosszantóan ügyetlen. A fényképészek és a fotóapparátok egyébként is irritálták Lenint. Néhány éve, még a müncheni emigráció idején, hetekig zaklatta őket egy gyanús alak, aki azt bizonygatta, hogy fényképezőgépbe rejtve bármit képes átcsempészni bármelyik határon. Később lassanként kiderült, hogy csak meg akarta vásároltatni magának a legdrágább gépet. Akkor aztán rövid úton kidobták. Maradtak a dupla fenekű bőröndök, a párnacihába dugott brosúrák, a „páncélok”, azaz a mellénybélésbe és pruszlikba varrt kéziratok, a tejjel írt „láthatatlan” dokumentumok (olykor a forradalom „nyilvános nőinek” altestébe rejtve), és sosem derült ki, hogy a határőrök tényleg az ismeretlen technikai csodáknak kijáró szent ámulattal bámulták-e meg a fotómasinákat, amelyeknek legalábbis szalutálni illik, fényérzékeny belsejükbe tekinteni azonban illetlen, sőt veszélyes vállalkozás.

Azon a nagy csoportképen még heten voltak, legalábbis ha a balról belógó váll és a jobbról belátszó térd tulajdonosát egyelőre nem számoljuk. Talán, ha az ifjú fényképész egy lépéssel hátrébb vitte volna az állványt, vagy nagyobb látószögű objektívet csavart volna a gépbe, ők is ott lehettek volna. Mindegyik villalakó. Kedélyes víkendezőknek látszanak, mégis mintha valami titok, megfejtetlen talány árnyékolná be a mosolygó délelőttöt. Vagy csak száz évvel későbbi tekintetünk kutakszik rejtélyek után? Szívesen eresztenénk el fülünk mellett a kérdést, mert, mi tagadás, elég kényes dolgok következnek. Amikor egy évszázad múltán számba vesszük őket, egyikükre talán rá kellene mutatnunk, ő az! A capri utazást megelőző sok levél egyikében, a március -én keltezettben, pontosabban a levél utóiratában, Lenin mintegy mellékesen odaveti: fontos információt csatolok egy besúgóról, aki önök között van.1 A csatolmány azonban hiányzik. Vajon létezett-e egyáltalán? A cári titkosszolgálat, közismert nevén Ohrana (hivatalosabban az Ohrannoje otgyelenyije, vagy hogy jobban megszerethessük: az Ohranka) hatalmas apparátussal dolgozott, nemcsak otthon, Európában is, a földrész minden zugában figyeltette a forradalmárokat, beépült közéjük, szimatolt utánuk, jelentett róluk, bomlasztott, sőt igyekezett éket verni közéjük. Természetesen a megfigyeltek is megpróbálták elhelyezni saját embereiket a megfigyelő hálózatban, hogy megtudják, kik vizslatnak utánuk, kiktől kell tartaniuk, kik a kémek körülöttük. Az úgynevezett „kettőskémek” klasszikus korszaka volt ez, ami- 1 Idemásoljuk oroszul is, mert még hivatkozni akarunk rá: kor már talán nem is minden ügynök emlékezett rá, melyik majd «Прилагаю важное сообщение oldalon szervezték be először, vagy kinek a fizetési listáján о шпике у Вас.» A teraszon készült nagy csoportkép, az eredeti, amelyen még mindenki látszik. Balról jobbra: Alekszandr Mihajlovics Ignatyev (?), Vlagyimir Alekszandrovics Bazarov, Ivan Pavlovics Ladizsnyikov, Vlagyimir Iljics Lenin, Makszim Gorkĳ, Zinovĳ Alekszejevics Peskov, Nalaja Malinovszkaja, Alekszandr Alekszandrovics Bogdanov, Marĳa Fjodorovna Andrejeva (?) Jurĳ Zseljabuzsszkĳ felvétele. Készült 1908. április 23-án (a régi orosz naptár szerint április 11-én). A pozitív eredeti mérete: 9 x 8,6 cm. Első közlés: Proletarszkaja Revolúcĳa, 1926, №1.

szerepelt legutóbb a neve. Bizonytalan eredetű kémlajstromok, hevenyészett fényképalbumok lapultak a titkos szervezetek páncélszekrényeiben, ám állítólag annyira megbízhatatlanok voltak, hogy előbb-utóbb az vált gyanússá, aki egy ilyen jegyzékben sem szerepelt. Jellemző, hogy az Ohrana egyik első direktora az a Szergej Zubatov volt, aki forradalmárként induló pályáját cserélte föl a cári titkosszolgálat irányításával,1 sőt Racskovszkij ezredes, a szervezet külföldi részlegének későbbi főnöke is először „rossz oldalon” keveredett a politikába, aztán a börtön és a hozzá tartozó priusz Az Ohrana címere helyett választotta, hogy inkább él a felajánlott mentelemmel a kétfejű sassal és a háés ügynöknek áll. Másoknak épp fordítva íródott a biográfiárom koronával juk, besúgókból lettek revolucionáriusok, provokátorból terroristák, mint például a Népakarat (Narodnaja Volja) mozgalmat besúgóként irányító Szergej Gyegajev, aki aztán „megjavult” és meggyilkolta az őt beszervező, sőt benne már barátként bízó Grigorij Szudejkin titokminisztert. Az egyik oldalon elsajátított szakmai fogásoknak úgy látszik, jó hasznát lehetett venni odaát, a másik oldali tapasztalatok meg ideát váltak értékessé. Akadtak a beszervezettek közt önjelölt ügynök-handlék, akik házaltak az információkkal (még jó, ha valódiakkal és nem kitaláltakkal) és ott bocsátották áruba kétes tudásukat, ahol több fizetséget reméltek. Sok volt köztük „szépírói vénával megáldva”, olyanok, akik számára a szemlélődő életmód a mindennapi írói gyakorlat része volt, ők könnyedén és a stílusra is figyelve vetették papírra tudósításaikat, s volt gondjuk az unalmas valóság leleményes átszínezésére és szellemdús spekulációkkal történő továbbköltésére is. Felbukkantak köztük zseniális elmék (mint a már emlegetett Gyegajev),2 akik ma1 Zubatov, ha már igazi forratematikai feladvánnyá egyszerűsítették az ügynöki feladatot dalmár nem lehetett, az Ohrana tevékenységét forradalmasította. és mintha csak másodfokú egyenleteket rendeznének át, úgy Rájött, hogy sokkal egyszerűbb jelentek meg hol az egyik, hol a másik oldalon. Voltak olyanok, szemmel tartani a lázongókat, ha csoportjaikat maga hozza akik számára a besúgói jelentéskészítés kemény, már-már fizilétre. Olykor persze túllőtt kai munka volt, hiszen irományaik addigelé legföljebb gáláns a célon: az -as odesszai zendülést vezető Henrik Saje- levélkékből állottak, s azok tartalmát is csupán a közkézen vics (dr. Shapiro) és az -ös forgó mintamondat-gyűjteményekből szemezgették. Legtöbfelkelést kirobbantó Gapon pópa is Ohrana-ügynök volt. ben persze azok voltak, akik információikat csak lediktálni 2 Szergej Gyegajev miután tudták, lévén honfitársaik nyolcvan százalékához hasonlóan végzett beszervezőjével, hazát, nevet, sőt foglalkozást is cserélt: írástudatlanok, s akiknek a jelentése olykor komoly változáAlexander Pell néven híres sokon ment át, mire papírra került. Irdatlan mennyiségben matematikus lett az Egyesült Államokban, tagjai közé válasz- gyűltek az ügynöki jelentések, illetve a jelentések kiértékelései, totta az American Mathematia hozzájuk kapcsolódó intézkedési javaslatok, az ellenőrzécal Society, s egy általa alapított Dél-Dakotai egyetemi karon sük, illetve pontosításuk érdekében kiadott újabb megbízások, a legjobb diákok ma is az úgynevezett keresztvizsgálati utasítások, az értékelő fogalelnyerhetik a Dr. Alexander Pell ösztöndíjat. mazványok, a következtetések és a feltételezések, a titkosítási 28

ajánlások, a „bizalmas”, a „szigorúan bizalmas”, a „kizárólagos” és a „tulajdon kezébe” című dossziék, a feliratok, a leiratok és az átiratok. A hosszadalmas és körülményesen megfogalmazott jegyzőkönyvekről rövidített összefoglalók készültek az elfoglalt elöljárók tudósítására, akik újabb és még tömörebb összegzéseket készíttettek az egyre magasabb szinten olvasó tekintélyek és méltóságok, kegyelmességek és mindenhatóságok számára. Rossz nyelvek szerint (minden apparátusban vannak ilyenek) ez a mérhetetlen menynyiségű papírtömeg egy politikai rendszerváltás után évtizedekre megoldhatná a közhivatalok fűtését. A hatalmas munka persze jókora költségekkel járt, és néha célszerűbb volt inkább lebuktatni egy kémet, nehogy a neki járó összeget postára kelljen adni. Olykor azonban, ha Roman Vaclavovics Malinovszkĳ, Lenin mégis megtörtént a postázás, akkor sem ért célt. Talán léteznek pártfogoltja, az Ohrana még eldugott kicsi postahivatalok apró, elfelejtett európai or- ügynöke szágokban, ahol pókhálós polcokon bélelt borítékok hevernek post restante felirattal. Sose mert értük menni a címzett, vagy már nem volt módja rá, hogy megtegye. A borítékokban rubelek lapulnak, márkák, frankok, koronák, forintok: papírpénzre konvertált júdásezüstök. Vásárlásra már nem jók, numizmatikai értékük is csekély, bár folyamatosan növekszik. Az Ohrana mármár kezelhetetlenné dagadó adminisztrációja gyakran hibázott, abban azonban többé- kevésbé biztosak lehetünk, hogy a megﬁgyelteket veszélyességük alapján osztályozó listán a sziget mindegyik vendége előkelő helyen szerepelt. Többékevésbé elhihetjük azt is, hogy az Ohrana által kinevelt ügynökök zöme  után sem maradt munka nélkül: „A spicli-tevékenységet, mint olyant mi nem tartjuk szégyenletesnek, ellenkezőleg: kötelességünknek! Az ilyen 3 N. V. Krilenko: Öt év után feladat vállalása senki fejére sem hozhat szégyent, ha egyszer (–). Összegyűjtött vádelismerjük, hogy az ilyen ténykedés nélkülözhetetlen a forra- beszédek. Idézi Szolzsenyicin szigetcsoportban. dalom érdekében, akkor kötelességünk is vállalni.”  Az idézet a4 Gulag Roman Malinovszkij egyszerű a politikai perek fővádlójától, Krilenko elvtárstól való, s csak köztörvényes bűnöző volt erőszak és betöréses azért citáltuk ide, mert mint a Szovjet Sakkszövetség egykori (nemi lopás), a mellére tetovált rózsa szerint, ami börtönnyelven az elnökére is hivatkozni szeretnénk még rá könyvünkben. ifjúságot jelentette, A mindkét irányban dolgozó ügynökök közt a legmaga- elveszett korán kezdte a „szakmát”. sabbra az a Roman Malinovszkij jutott, aki Ohrana-megbí- A hosszú büntetés letöltése választotta azt, hogy zottból lett a Központi Bizottság tagja, bolsevik dumakép- helyett inkább besúgó lesz. Ohranaviselő, nem mellékesen úgy, hogy éppen elvtársa és barátja, ügynökként (Portnoj, vagyis fedőnév alatt) és pártLenin „tisztázta” a téglastátusz vádja alól.4 Amikor, ez már Szabó aktivistaként (Lenin: végre egy -ban történt, egyértelműen bebizonyosodott, hogy Mali- igazi munkáskáder!) is megállta mindkét oldalon novszkij provokátor és letartóztatták, volt a bíróság előtt egy aa helyét; legnagyobb elismeréssel különös félmondata: „de hiszen Leninnek tudnia kellett a kap- beszéltek róla. 29

csolatomról a rendőrséggel”. Szembesítést akart kérni, de csak a gyorsított eljárást sikerült elérnie: agyonlőtték, mielőtt kiteregethette volna a részleteket. Malinovszkij talán túlságosan hitt a politikai változások alapszabályában, abban, tudniillik, hogy semmilyen felszíni esemény, nevezzük forradalomnak, peresztrojkának vagy rendszerváltásnak, nem érintheti az alépítmény lényegét adó, bölcs mérlegelések és érzékeny geometriai szerkesztések által létrehozott spionhálózatot. De hát, mint tudjuk, a kivételek erősítik a szabályt. Egyébként, ha jóhiszeműek akarunk lenni, higgyük azt, hogy voltak ügynökök, akik több hasznot hoztak a pártnak, mint amennyi kárt okoztak. Gyújtó hangú beszédeik, Jevno Azef, a leghíresebb mozgósító cikkeik révén, amelyek fölött a hatóságoknak ugyekettősügynök. Olaf bár szemet kellett hunyniuk, egyre több híve lett a bolsevikokGulbransson rajza a Simplicissimusban nak, s a növekményhez képest igazán elenyésző volt a lebuk(1909) tatottak kicsiny csapata. Ez a bizonyos Malinovszkij, akinek a nevét a szovjet időkben az árulás szinonimájaként emlegetik majd, most ugyan nincs a szigeten, és nincs köze a mi Bogdanovunkhoz sem (akinek az eredeti neve történetesen szintén Malinovszkij volt), mindazonáltal Lenin záradéka egy beférkőző spionról nagyon is hihetőnek tűnt. A capri villalakók azonban mind Gorkij személyes barátai voltak, egymás közeli ismerősei, ráadásul a párt legfelső vezetésének jól ismert tagjai, vagyis, ami általánosságban hihető, az ott köztük, a szigeten állomásozó emigránsok közt 1 Jevgenyij Filippovics Azef miközben az államgépezet legré- egyszerűen elképzelhetetlen volt. Vagy inkább mondjuk úgy: gebben szolgáló és legjobban nehezen elképzelhető, arra azonban mégis alkalmas, hogy fizetett ügynöke volt, egyúttal a Szociálforradalmárok Pártjának bogarat tegyen a fülekbe, hogy ne bízzanak meg annyira a má(eszerek) alapítójaként, a párt sikban, hogy elkezdjék figyelni egymást. Központi Bizottságának tagjaként Az -as év egyébként egy másik hírhedt kettősügynök, és a párt Harci Szervezetének irányítójaként is fényes karriert a belorusz Jevno Azef éve. Ekkor ér fel a csúcsra besúgóként csinált. Legalább harminc terrorakció fűződik a nevéhez, egyebek és terrorista vezérként is. Tizenhat éves csillogó karrier telközt egy belügyminiszter, egy jesedik ki, majd zárul le -ban.1 Azef épp az ellentéte Managyherceg és egy moszkvai kormányzó meggyilkolása. Nemcsak linovszkijnak, rossz arcú, durva modorú, csekély szókincsű a munkájára volt gondja, de arra is, férfi, hebegve beszél, és ha hazudik, erősen verejtékezni kezd, hogy  végén, amikor szorulni kezdett körülötte a hurok, ügyesen következésképp folyton büdös. Ijesztő böllérfizimiska vileltűnjön. Mitikus alakká vált, logó aranyfogakkal. Olaszországban közkézen forog a híres a szabadulóművész Hudinivel emlegették együtt, felismerni Lombroso-könyv (már Gorkij polcán is ott van), amelynek vélték a világ minden pontján majd’ minden lapján egy Azef-pofa sötétlik. A fiziognómiát2Berlintől Szófiáig és Új-Zélandtól Argentínáig, de leleplezni tudománnyá emelő professzor szerint a bűnözők ab ovo presehol sem sikerült. desztinálva vannak arra, hogy bűnözzenek és ez a külsejükön 2 Cesare Lombroso: L’uomo deliquente (A bűnöző ember), . is látszik. A fajfejlődés korábbi formái tanulmányozhatók 30

rajtuk, a majmokra vagy alsóbbrendű főemlősökre emlékeztető ﬁzikumuk van: aszimmetrikus arc, ferde száj, pisze orr, szűk homlok, kis szemek, öszszenőtt szemöldök, erős állkapocs, ritkás szakáll, sűrű haj sok forgóval. Noha az oroszok nem naprakészek a kriminálantropológia fejlődésében, azért jó ideje gyanakodnak Azefre, föllépni ellene azonban senki sem merészel. Olyannyira nem, hogy májusában megfélemlített párttársai nyilvánosan deklarálják: márpedig a mi Azefünk nem lehet az ellenség ügynöke. Hát ennek az Azefnek köszönhető, hogy egymás után buknak le a legjobb otthoni elvtársak, és a lebukások hamarosan az emigrációra is átterjednek.3 Bár a lebukók eleinte főleg eszerek, vagyis a másik forradalmi párt tagjai, a bolsevikok közt is nő a bizalmatlanság. Lenin újra végigszálazza az összes lehetőséget, kik lehetnek pártjában agent provocateurök. Talán ekkor kezd gyanakodni valamelyik villalakóra (a szíve mélyén szinte mindet megveti), de az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy csak blöﬀöl. A dolog hátterében, mármint a tavaszi nagy felgöngyölítés mögött, az is ott lehetett, hogy Berlinben, miközben éppen egy ottani bankot készült felrobbantani, lebukott a tifliszi expropriáció legfőbb kivitelezője, Lenin és Krupszkaja Szemeno Arsakovics azaz személyes jó barátja, Ter-Petroszján elvtárs, akit az illegali- Ter-Petroszjan, Kamó elvtárs tásban Kamó néven ismertek. Nyilvánvaló volt, hogy szándékosan buktatták le, tudtak a bőröndjében lévő kétszáz dinamitrúdról is, de akkor még nem volt világos, hogy ki adta fel. Talán Lenin sem sejtette, hogy közvetve ő maga indította el a lavinát azzal, hogy azt ajánlotta Kamónak, ha már úgyis Berlinben robbantgat, egyúttal hozassa rendbe a szemét egy ottani bolsevik orvossal, Jakov Zsitomirszkijjal. Valamelyik korábbi detonáció következtében ugyanis úgy összeugrottak a szemei, annyira kancsal lett a szerencsétlen (dottore Lombroso könyvébe való mintalap), hogy 3 . február -án Szentpékezdődtek a lebukáa határőrök azon nyomban felismerték, bármilyen álruhában terváron sok, amikor váratlanul lefogták és parókában utazott is. „Kiszúrták az örmény szemit”, szel- a szociálforradalmárok „repülő nevezett terrorcsalemeskedtek a párizsi szocdem kongresszus küldöttei. Évek osztagnak” patát. Másnap a duma hivatalomúlva derült csak ki, miután a magát elmeháborodottnak san is létezőnek nyilvánította terrorizmust, és harcot hirdetettető Kamó (az összegabalyodott szemgolyókkal nem volt atett ellene. Március -én nehéz eljátszania az őrültet) végre megszökött a bolondok- a belügyminiszter már arról hogy hamarosan ki házából, hogy a szemész Zsitomirszkij (pártbeli nevén Otcov) beszélt, kell tenni a börtönökre a „megvolt a tégla. Kamó egyébként Sztálin felfedezettje volt, amolyan telt” táblát. 31

mindent bevállaló fajta, aki rezzenéstelen arccal tűrte a kínzásokat és nem csupán végrehajtotta a likvidálási utasításokat, de örömét is lelte azokban. A karjára vértől csöpögő tőrt tetováltatott, s szívesen dicsekedett a vércseppek folytonosan növekvő számával.1 A szellemeskedő párizsi küldöttek, hasonlóan a Caprira érkező emigránsokhoz, legtöbbször maguk is „Kamó-jegyet” használtak európai utazgatásaik során. Kamó elvtárs fogalommá vált ötlete egy papírfecni volt, amelyen a következő szöveg szerepelt: „Kedves barátom, az utas, aki ezt az iratot felmutatja, nem beszéli az ön nyelvét, orosz menekült, akit a cár üldöz, és már megölte minden családtagját. Kérem, hogy segítse őt útja során.” A rémült kalauzok többnyire méltányolták a „jegyet”, kivéve a franciákat, de ott nem is nagyon volt rá szükség, mert, ahogy Bazarov mondta, olyan francia még nem született, aki egy alvó utast fölrázna olyan apróság miatt, mint egy vonatjegy. Kamóval esett meg (vagy valaki mással – oly sok változatban terjedt a történet, hogy az eredetit már képtelenség lenne megtalálni), hogy valami piszlicsáré ügyben kellett „befáradnia” valami hatósághoz. Tartózkodási engedély vagy ilyesmi: az emigránsok bosszantására kitalált papírmunka. Társai persze segítettek, leírták neki, mit kell mondania, hogy felgyorsuljon az ügyintézés. A csak örményül meg grúzul (oroszul is alig) értő Kamó annak rendje és módja szerint bemagolta a sillabuszt, és a legártatlanabb ábrázatát fölvéve (ki mondaná meg, hogy főfoglalkozású gyilkos?) szavalta: vaffanculo … stronzo … porca miseria … cazzo … figlio di mignotta… Állítólag komoly sikere volt.2 Az elképesztő helyzeteket, köztük a négyszeres halálbüntetést is túlélő,3 tényleg regényes életű Kamó óriási hibát követett el, amikor a forradalom győzelme után úgy döntött, megírja az életrajzát, és még nagyobbat akkor, amikor ezt a szándékát nyilvánosságra is hozta. 1 Kamó egyszer egy leleplezett Ohrana ügynök mellét fölhasí- Alighogy megalkudott a gépírókisasszonnyal és a Jakov Szverdtotta és kitépte a szívét, hogy lovtól örökölt biciklijén hazaindult, elgázolta egy teherautó. elvtársainak okulásul fölmutathassa, ilyen a kémszív. Ez már Rossz nyelvek szerint Tiflisz egyetlen teherautója Tiflisz egyeta jóbarát Leninnek is sok volt és len kerékpárosát. Ravatalán a legnagyobb koszorú felirata ez a látogatások szüneteltetését kérte az örménytől. volt: „A felejthetetlen barátnak, Lenin és Krupszkaja”. Termé2 Lepesinszkij le is rajzolta szetesen emlékművet is kapott, hol másutt, leghírhedtebb a jelenetet: oly naiv őszinteséggel kunkorodnak elő Kamó elvtárs bankrablása helyszínén, a Jereván téren. Puskin szobrát távoszájából a válogatott káromkolították el, hogy legyen elég hely neki.4 dások, mintha gótikus oltárképek imádságszalagjai lennének. Az átváltandó bankjegyekkel ügyetlenkedő elvtársak és 3 Kivégzése a Romanov-ház elvtársnők mellett (egy Olga Ravics nevű hölgynek a torkából uralkodásának háromszázadik évfordulója alkalmából adott kellett kihúzni a félig lenyelt rubeleket) a párizsi rendőrök közkegyelem miatt maradt el. a Gare du Nord-on elkaptak egy Meer Wallach nevű urat is, 4 Az emlékmű nem sokáig állt, Sztálin parancsára lebontották, aki a szeretőjével és zsebében tizenkét tifliszi ötszáz rubelessel ahogy eltették láb alól Kamó épp Londonba készült. Wallach nem más volt, mint Makszim okvetetlenkedő nővérét is. Úgy látszik, az egykori barát meg- Makszimovics Litvinov, a bankrablásokat szervező agytröszt próbált eltüntetni minden ötödik tagja. Ha ő vall, akkor alighanem komoly hajtóvadányomot, ami előző életére emlékeztetett. szat indult volna a Lenin–Bogdanov–Kraszin trojka után is. 32

A franciák szerencsére (meg némi szocialista nyomásra) a kiadatás helyett megelégedtek a kiutasítással. A londoni vonatjegy nem veszett kárba. Otthon a látszat kedvéért letartóztatták Sztálint is (akiről aligha sejtette valaki, hogy fényes karrierjét a cári titkosszolgálat ügynökeként kezdte), és Lenin, aki persze dramaturgnak sem volt utolsó, úgy időzítette a gyanúsító levelet, hogy az épp a lefogások hírével egy időben érkezzen Caprira. Itáliai kiruccanásához a divide et impera pont megfelelő mottónak tűnhetett. Egy hónappal a levél postázása után érkezvén a szigetre joggal kalkulált úgy, hogy akkorra már egy morálisan szétesett, egymásban ellenséget kémlelő, megosztott társaságot talál. A lenini terv persze akkor működött volna megfelelően, ha Gorkij is bekapja a horgot, azaz elhiszi, hogy spion dolgozik a villában, és ráadásul a többiekkel is elhiteti. Nézzük erősen a százéves fotót, próbáljuk elkapni a tekinteteket és megérezni a gyanakvás légkörét, de nem leszünk sokkal okosabbak. Talán segít, ha újraolvassuk az ominózus levelet, amelynek a végén ott az a bizonyos spionmondat. „Kedves A.M. Megkaptam a machisták elleni harcommal foglalkozó levelét. Megértem és respektálom az érzéseit…, de mélyen meg vagyok győződve arról, hogy téved.” Vagyis egy válaszlevélről van szó. Hogy mit írhatott, és miben „tévedett” Alekszej Makszimovics, az azokból a szavakból rekonstruálható, amelyeket Lenin idézőjelbe tesz: „kibékítés”, „semlegesség”, „kívülről”. A machistákkal (Bogdanov, Bazarov, Lunacsarszkij) szeretné összebékíteni Lenint az író, aki nem foglal állást, kívülállóként, a semlegesség állapotából szeretne közvetíteni. Leginkább a „semlegesség” hangsúlyozása ingerli Lenint: azt hitte, sőt meg volt győződve róla, hogy Gorkij az ő pártján van; most meg azzal jön, hogy ő kívülálló, hogy ő semleges. Ha kívülállónak mondja magát neki, akkor már inkább a másik oldalhoz húz, ha valaki a semlegességről beszél, az már inkább odaát van, az számára már ellenfél. A levélben próbálja győzködni, megkísérli visszatéríteni a maga oldalára Gorkijt, és talán a taktika része a kémügy meglebegtetése is. Persze az is lehet, hogy a lenini post scriptum már maga a büntetés, megrovás a hűtlenség miatt. Ha nem tudja meggyőzni, legalább szerez neki néhány rossz napot. Pszichológiai hadviselés. Ja, majd elfelejtettük, a negyedik idézőjeles szó Lenin levelében épp ez volt: „pszichológia”. Alighanem Gorkij, már csak foglalkozásából adódóan is, semmivel sem volt rosszabb dramaturg Leninnél, egyből átlátta a spionos záradék mögött rejlő fondorlatot és túltette magát azon. Hogy könnyedén vagy némi vívódás után, azt nem tudhatjuk. A Gapon-ügy nem múlt el fölötte sem nyomtalanul, ezért azt kell hinnünk, volt néhány álmatlan éjszakája. Az -ös forradalom karizmatikus hőse, Gapon pópa szoros kapcsolatban állt Gorkijjal, a balul sikerült véres vasárnap után az ő házában talált menedéket, nála nyírták és borotválták meg, még talán a civil öltöny is az író gardróbjából származott (persze jócskán fel kellett hajtani a nadrágszárból), amelyben másnap kereket oldott. Nem lehetett könnyű földolgoznia a hírt, hogy Gapon a cári titkosszolgálat embereként szervezte a lázadást, s alighanem róla is részletes jelentéseket 33

adott.1 Ha Gorkij momentán nem is hiszi, hogy kém dolgozik a villában, arra azért mégiscsak kíváncsi, vajon Lenin kit tarthat annak. Várja, hogy előálljon vele, vagy legalább célozzon rá, s minthogy magától nem teszi, óvatos cselvetésekkel próbálja meg kiszedni belőle. Legravaszabb módszernek az tűnik, ha ő is úgy tesz, mintha mindent tudna, hátha akkor elszólja magát az Öreg. Az ő fejében, mármint Leninében, meg az motoszkál, hogy a spionos levél kapcsán Gorkij már bizonyára átszálazott minden lehetőséget, éberen ﬁgyelt, talán csapdákat is felállított és kitalálta vagy kizárásos alapon kikövetkeztette, ki lehet a sztukács.2 Egyszóval mindkét férﬁú azt hiszi, hogy a másik tud valamit, tudja azt, amit ő nem, s minthogy mindketten kíváncsiak erre a tudásra, ravasz fondorlatokkal, rejtélyes utalásokkal, kétértelmű megjegyzésekkel szondázzák egymást. Nyíltan rákérdezni természetesen egyikük sem fog, hiszen akkor egy csapásra kitudódna, hogy fogalmuk sincs, ki a villában dolgozó kém, sőt ad absurdum még az is kiderülhetne, hogy egyáltalán nincs is kémügy. Ismerjük el, igencsak pattközeli állapot. Gapon pópa, Olaf Gulbransson rajza a Simplicissimusban (1906) 1 A Svájcba menekült Georgij

Apollonovics Gaponnal egyébként Plehanov, Kropotkin és természetesen Lenin is kapcsolatba került. Leninre nagy hatással volt a paraszti származású ﬁatalember, sokat beszélgettek, és ha tudott valamit az ország tényleges állapotáról, a vidéken élők elképesztő szegénységéről, azt legfőképpen tőle, egy agent provocateur pópától tudta meg. Az európai politika egyre magasabb köreibe bejutó és egyre magabiztosabbá váló Gaponnak bizonyára lett volna mit továbbadnia, de amikor -ban visszatért Oroszországba, szocialista „elvtársai”, akik időközben rájöttek a pópa kétszínűségére, rövid úton eltették láb alól. Gorkij csak később értesült a történtekről, a „kivégzés” idején épp Amerikában volt, s az ottani újságíróknak áradozott a forradalom „szent emberéről”. 2 A sztukács, vagyis a „kopogtató” a titkos ügynökök gúnyneve volt.

Ha nem is tudjuk, ki a kém (sőt azt sem, van-e kém egyáltalán), arról azért van némi fogalmunk, ki válhat azzá, kiből lehet kém, és valljuk be, voltaképpen a villalakó forradalmárok mindegyikében, a múltjukban, a jellemükben, a vágyaikban ott szunnyad a kémmé válás lehetősége. Nem is nagyon bújtatva rejlik ott, vagy ha mégis, akkor ők maguk lennének az utolsók, akik észrevennék, akik ilyesmit fel tudnának tételezni önmagukról. Még hogy kémek?! Pedig mindnyájan megjárták a cári börtönöket, mindegyikükben megtöretett valami, átestek a levert forradalom utáni kétségbeesésen, ismerik a hitehagyottság érzését, a fölöslegessé válásét, mindennapi kenyerük a gyanakvás, az irigykedés, az áskálódás, megszokták az álnéven bujkálók vakond hétköznapjait, és már saját szavuk is van rá, a podpolje, a földalatti lét. Önálló nyelvet használnak, amelyen minden szó mást jelent, a kórház börtönt, a kirándulás száműzetést, a zsebkendő útlevelet. Hosszabb-rövidebb depressziós időszak mindőjük életét megkeserítette már, gyötri őket a honvágy, emészti a magány és furdalja a lelkiismeret: jól sáfárkodtak-e nyilvánvaló vagy annak vélt tehetségükkel. Mert mindegyikükben munkál még a nagyravágyás és feszül az öntudat. Azt hiszi mind, hogy többre hivatott, hogy változtatnia kell, hogy ez 34

a vakvágányon futó élet nem lehet végleges. A volt-e kém kérdés alighanem úgy is föltehető, lesz-e kém a villában, a kémkutatás természetrajzához ugyanis szervesen hozzátartozhat a kémteremtés aktusa, az, hogy előbb-utóbb maga a kutatás generálja a kémet. Hogy addig-addig keresik, amíg valaki azzá válik. Nem nehéz elképzelni, hogy az egymást figyelő, egymásban potenciális besúgót látó egyedek közül valaki, aki véletlenül észrevesz valami szokatlant egy másik viselkedésében, valami olyat, amire nem talál kézenfekvő magyarázatot, suttogni kezd róla, bizalmatlanságot kelt iránta, hinni kezd a bűnösségében, aztán, csupa jó szándékból, hogy kevésbé éber társait is figyelmeztesse az illető ártalmasságára, már nemcsak gyűjti, kreálja is a bizonyítékokat ellene. És már kész is a kémügy. Ragozzuk-e tovább? Hogy az elbeszélő mit hisz, van-e kém, volt-e, lesz-e, akár mellékes is lehet, hiszen a történet szempontjából a kérdés inkább az, hogy Lenin szerint kiről képzelhető el, hogy kém legyen, illetve hogy Gorkij képes-e egyáltalán feltételezni valakiről ilyesmit. Vajon működik-e benne is az a bizonyos szeizmográf, amire egy Szolzsenyicin nevű ifjú kollégája majd annyira büszke lesz: „Lelki tulajdonaim közé tartozik, […] elég volt látnom egy arcot, egy szempárt, hallanom pár szót, hogy szívem sarkig táruljon az illető előtt, vagy pedig szorosan becsukódjék előtte,… hiszen ha valaki felcsap árulónak, az rá van írva az arcára, kiérzik a hangjából, s akármilyen ügyesen is álcázza magát némelyik, mindig bűzlik valami.” 1 Úgy látszik, hogy Gorkijban nem jelez a szeizmográf. Abban a látszólagos nemtörődömségben, amellyel az egész kérdést kezeli, van valami kihívó. Mintha még büszke is lenne rá, hogy egyáltalán megfigyelhetik. Őt és a vendégeit. A népét. A fontosságát látja bizonyítva a megfigyelés által, és ez az áldozatszerep megfejelve a teátrális köhögésrohamokkal tökéletesen passzol egy nagy orosz író imázsához. Ha nem is feltételezzük, hogy viselkedésével szándékosan akar erkölcsi fölényt sugározni, hogy készakarva hivalkodik a sérthetetlenségével, azt azért ne zárjuk ki, hogy Lenin mégis ilyesmit érez. Gorkijnak persze illene észrevennie magát, mondania néhány engesztelő szót, vagy ha ő nem, legalább az elbeszélő kitalálhatna valamit, előkotorhatná mondjuk azt a listát, amelyet nemrég látott az író följegyzései közt, azok szerepeltek rajta, akik több-kevesebb rendszerességgel fordultak meg a házban. Vajon minek írta? Ignazio, a tejesember (kétnaponta), Simonetta, a táviratos hölgy (a napi postáért Marija Andrejeva besétált a hivatalba), Damiano, aki havonta egyszer kivödrözte a ganéjt (nagy vendégjárások idején havonta többször is), Elek, aki télen a szenet, nyáron a jeget hozta (magyarnak mondta magát, és a lista összeállítása róla jutott Gorkij eszébe, pontosabban egy magyar színdarabról, ami a Mária Terézia kályhafűtője címet viselte, és arról szólt, hogy a minden szobába bejáratos szénrakó hogyan kereskedik a kifülelt hírekkel), signor Cataldo, a szakács, Violetta, a nyelvtanárnő (kedden és csütörtökön), Lucrezia, a mosónő (hetente), a kö1 Alekszandr Iszajevics szörűs, a cselédlányok, valamint rajongó olvasók, eltévedt Szolzsenyicin: A Gulag szigetturisták és berúgott orosz arisztokraták. Rákerült a listára csoport, . 35

egy Cesare nevű kisállat-preparátor is, aki dicsekedni járt át valamelyik szomszédból, s közben bosszantóan fixírozta a papagájt. Egyszer majd szobadísz leszel – simogatta meg Loretta fejét az író, de az is lehet, hogy inkább signore Cesare állkapcsából lesz levélnehezék. Gorkijon látszik, hogy már nagyon unja ezt a körmönfont spekulációt, állítja, a listának semmi jelentősége, legföljebb írói munkássága része, talán át is ugrotta az előző lapot, és fütyül az egészre. Azaz mégsem teljesen. Ebből az évből, -ból való A spion, avagy egy fölösleges ember élete című regénye.1 A könyv irodalmi színvonalát most ne firtassuk, legyen az irodalmárok és az esztéták gondja; már amennyiben gondja van manapság valakinek ilyesmire, arról nem is beszélve, hogy hajlandó-e még valaki lefújni a port Gorkij köteteiről. Ha mégis megtenné, már A spion legelső oldalán különös koincidenciára bukkanhat: a főhőst, a rendőri besúgóvá váló árva fiút, Jevszej Klimkovot, már gyerekkorában így hívták: Sztárik. Az Öreg.2 A spionná válás lélektanát egyébként egy másik műben, A lószúnyog című kisregényben is feldolgozta Gorkij.3 A tulajdonképpeni monodrámában az Ohrana egykori informátora, kivégzését várva, számot ad 1 Жизнь ненужного человека. életéről. Noha a -es forradalom győzelme után írta Gorkij A könyv A besúgó címmel -ben, Egy fölösleges ember A lószúnyogot, de az árulóvá válás oly pontos szociológiai, élete címmel pedig -ben pszichológiai, sőt technikai elemzését adja, hogy biztosak lejelent meg magyarul. hetünk benne, régóta, akár egy évtizede is foglalkoztathatta 2 Néhány évvel később, -ben egy színdarabot is írt a téma. Talán épp a lenini post scriptum óta. ezzel a címmel Gorkij: Az öreg. A partiba nem szólhat bele, nem illene sürgetnie BogdanoA címszereplő egy liliomtiprásért elítélt egykori rab, aki úgy vot, pláne tanácsot adni neki, hogy mit lépjen. Érzékeli a pattavéli, hogy szenvedése feljogosítja a bosszúra mindazért, amit el násig feszülő húrt, és már a békítő mondatokon töri a fejét. kellett viselnie. Meg van Eszébe jut, hogy nagyapja kelmefestő műhelyében is sakkoztak győződve róla, hogy bűnhődése kivételes személyiséggé a segédek. Nagy elfeketült rézfigurákkal játszottak. A vaksi Griemelte, mindenki fölött áll, gorij is mindig hosszan gondolkozott, egyszer aztán a gyertyaés bárkin elégtételt vehet elrontott sorsa miatt. koppantóval a láng fölé tartották a királynőjét. Épp akkor lé3 A Карамора (A lószúnyog) pett be nagyapó. Csak rápillantott a táblára és már mondta is, című kisregény kiindulópontja egy besúgóvá vált munkásem- hogy hova kell lépni a királynővel, hogy matt legyen. Nemcsak bernek a nyomozóbizottság mondta, meg is mutatta. Még szerencse, hogy odakinn hó volt, előtti vallomása volt: „Tudja képes vagyok bármi hőstettre, belenyomhatta az ujjait, amíg lereszelték a fagyott krumplit. de éppígy bármilyen becstelenLett is nemulass. De vajon miért épp most jut az eszébe ez a ségre is: néha sóvárgó vágy fog el, hogy valami aljasságot kövessek régi történet? Csak nem a besúgó miatt?! Az ötlet Mihail báel bárki, akár a legközelebbi csié volt, ő biztatta föl a kis Szását, hogy izzítsa meg a sakkfihozzátartozóm ellen is.” A könyvet (regénytechnikai bravúr: gurát. Ki tette ezt, pogányok? Hát a Szása, jött a válasz Mihail egyetlen folyamatos monológ) bácsi szájából, és oly magától értetődő természetességgel jött, -ben Az áruló címmel adták ki Magyarországon. ahogy csak igazat lehet mondani.

Mindenesetre, minthogy a táblán még mindig nem történt semmi érdemleges, és Bogdanov tekintetéből is legföljebb az olvasható ki, hogy jobb megvárni, amíg mindegyik figura lehűl, térjünk vissza ahhoz a bizonyos csoportképhez, és ismerkedjünk meg a rajta szereplő hat férfiúval és az egyetlen hölggyel. Nevezetes fotó, amelyet nem csak a „tégla”, vagyis a beépített ember keresésének aktuális pikantériája tesz érdekessé. A legtöbbször publikált lenines képek közé tartozik, bár a sok megjelenés alatt folyamatosan módosult. Úgy is mondhatnánk, egyre tökéletesedett a fénykép, hiszen egyre-másra tűntek el róla azok a szereplők, akik méltatlanná váltak arra, hogy a Vezér társaságában megjelenjenek. Egyszerűen leretusálták őket. Az ilyesmi egyáltalán nem ritka diktatúrák idején, a szovjet fotótörténetben pedig különösen sok kiváló példa akad rá.4 A két sakkozót már úgy-ahogy ismerjük, Lenin középen, előtte a világos bábuk, szemben Alekszandr Alekszandrovics Bogdanov a sötétekkel. Nekik persze eszükbe sem jut, hogy Leninként vagy Bogdanovként gondoljanak a másikra. A Lenin konspirációs álnév, igaz, a legtöbbet használt a százhatvan közül, amelyeket sikerült összegyűjteniük a történészeknek. A Mi a teendő? című brosúrája óta ismeri ezen a néven a baloldali értelmiség, bár néha még összekeverik Nyikolaj Csernisevszkijjel, aki ugyanezzel a címmel írt regényt (Sto gyelaty?). Lenin talán nem is bánja a keveredést, hiszen rajong a Csernisevszkij-könyvért, a szerző fényképét a tárcájában hordja, ráadásul izgalomba hozza az irodalmi csavar is: megfejthetetlen álnéven,5 egy hasoncímű fikció mögül kikacsintva Nyikolaj Csernisevszkĳ a Mi a teendő? vághat bele a forradalmi karrier építésébe. Az álnevek egyéb- könyve, címlapja ként nemcsak a mozgalom tagjai után szaglászó kémek dolgát nehezítették, egymást sem volt könnyű megtalálniuk. Krupszkaja, amikor Modraček álnéven élő férjét kereste Prágában, egy igazi Modračekre bukkant, aki valahogy mégis tudta, hogy az ál- Modračekből Rittmayer lett és Münchenben van. Krupszkaja meg is találja Rittmayert, aki persze nem a férje, hanem csapos egy sörözőben, nem akar új feleséget, mert van neki, aki elő is kerül, ötlete is támad, Rittmayer helyett Herr Mayert keressen az orosz nő, 4 David King könyvet is amiből persze akad néhány Münchenben. Végül aztán jó vége szerkesztett a kiretusált képek (The Comissar lesz a történetnek, megkerül Lenin, és együtt nevetnek azon gyűjteményéből Vanishes, ), amely magyarul a bolsevikon, aki Genf (Geneva) helyett Genovába utazott, hogy is megjelent Retusált történelem címmel (). találkozzon vele. 5 A Lenin név valószínűleg Leninről az illegalitás korában, érthető okokból, nem sok a Léna folyó nevéből s azért választhatta, fénykép készült (profilból, ha az Ohrana -as számú nyil- származik, mert a nagy vetélytárs, vántartási fotóját leszámítjuk, most látjuk először), és ha hi- Plehanov olykor a Volga folyóból Volgin néven publikált. hetünk Herbert George Wellsnek, akkor most sem érdemes eredő A Léna természetesen hosszabb az esemény dokumentálásán kívül túl nagy jelentőséget folyó a Volgánál. 37

tulajdonítanunk annak, ahogy kinéz: „Lenin nem nagyon hasonlít a fényképeire, minthogy azok közé az emberek közé tartozik, akiknél az arckifejezés változása nagyobb jelentőségű, mint az arcvonásaik.” 1 Ha mégis hasonlítanunk kellene valakihez, Gorkij szava segíthet: „szókratészi homlok”, igaz, először egy Naoum Aronszon nevű szobrász kiáltott fel: ezt az embert meg kell mintázni, pont olyan a feje, mint Szókratészé, de Gorkij révén terjedt el a hasonlat, amit Lenin, sőt később a párt imázsszekciója hivatalosan is jóváhagyott. Lunacsarszkij szerint ugyan Szókratésznél is

A nagy csoportkép egyre „tökéletesedő” változatai. A fokozatosan eltűnő szereplők: Peskov, Bazarov, Andrejeva, Ignatyev. Akik maradnak: Ladizsnyikov, Lenin, Gorkĳ, Bogdanova, Bogdanov.

Lenin fényképe az Ohrana dossziéjában (1896) 1 H. G. Wells: Oroszország

árnyékban (). 2 Anatolij Lunacsarszkij Forra-

dalmár sziluettek: Vlagyimir Iljics Lenin () című írásában hosszan hasonlítgatja egymáshoz a három férﬁt. A külső jegyek mellett a mindhármukra jellemző iróniát is fölemlegeti, ami a leírások szerint az arcok legszembeötlőbb karakterjegye volt. Összehasonlításképpen a legjobb (és legleninesebb) Szókratészszobor éppen Nápolyban, a Museo Nazionale Farnese gyűjteményében van, Paul Verlaine pedig nemcsak a fotóin (meg a Caprin időző franciák emlékezetében), de Eugène Carrière híres olajfestményén és Rouault rajzán is megdöbbentő Lenin-hasonmásnak látszik.

jobban hajazott Verlaine-re, szó mi szó, tényleg megdöbbentően, csakhogy az alkoholista, szodomita csavargót, bármekkora költő volt is, mégsem illett volna együtt emlegetni egy Leninnel.2 A csoportképen keménykalapban van, nem látni, hogy tök kopasz (atyai örökség, már huszonöt évesen az volt), látszik viszont a másik férﬁúi jellegzetesség, a karakteres kecskeszakáll. Vegyük észre és lássuk meg benne a jelképet akkor is, ha nem hozná szóba. Garibaldi vörösingesei óta jött divatba (ők meg tán a negyvennyolcas pesti ifjaktól tanulták el), s itt Olaszországban még emlékszik is rá mindenki: aki hegyes szakállt visel (dévajabb szavakkal: fanháromszöget az állán), az a revolúció oldalán áll. A cári titkosrendőrség nyilvántartása szerint százhatvanhat centiméter magas, erőteljes testalkatú, a haja vöröses, a szemöldöke hegyes. „Zömök alak, rövid nyak, kopaszodó, nagy fej, hatalmas homlok, apró szem, rövid orr, nagy, szépen ívelt száj.” Ezt már John Reed3 írja róla, aki a „nagy pillanatban,  októberében láthatta Lenint, sajna azonban épp a jelképes forradalmi szakáll nélkül, mert, ellentétben az eseményt dokumentáló hősi festményekkel, a bujkálásból épp visszatérő vezér arca biztonsági okokból kifolyólag csupaszra volt borotválva”.4 Jól látszik a fotón a feltűnően rövid nyak. Testi jellegzetességei közül ez idegesíthette a legjob3 John Reed: Tíz nap, amely ban. Egyszer egy „látó” paraszt megjósolta, hogy szélhűdés megrengette a világot (). végez vele. Honnan tudja? Hát onnan, hogy irtózatosan rö- 4 Ha hihetünk a jelképes anekdotáknak, épp a segítőkész vid nyaka van.5 Sztálin borotválta meg Amikor a csoportkép készült, akkor is Bogdanov volt (az eseményt Sztálin második Nagyezsda Allilujeva lépésen, ahogyan most is ő töpreng. Igazából, ahogy már felesége, híresztelte el). említettük, Malinovszkijnak hívták, a Bogdanovot neje atyai 5 Az Ohrana -as számú lapján lévő fotón neve után választotta, és leginkább mozgalmi fedőnévként nyilvántartási már szinte komikus Lenin használta, illetve írói inkognitóként is több álnév társasá- „nyaknélkülisége”. Nem sokkal előtt a rá vigyázó orvosokat gában: volt Reinert, Riadovoi, Verner, és olykor Makszimov, halála is ﬁgyelmeztette a rövid nyak– meg persze használta a Csernisevszkij regényhősétől köl- stroke összefüggésre 39

csönzött Rahmetov nevet is.1 Természettudós, orvos, filozófus, közgazdász, író és hivatásos forradalmár. A gyanútlan olvasó akár azt is hihetné, hogy több Alekszandr Bogdanovról van szó. Ami azt illeti, elég közönséges név, bizonyára sokan viselik ma is. Történetünk idején a mi Bogdanovunk az egyik radikális bolsevik frakció vezére, a Lenin levelében emlegeA hasonmások: Szókratész, Verlaine tett machista bölcselet képviselője, s mint már utaltunk rá, az Öreg legfőbb vetélytársa a pártban. Jó ideje foglalkozik az osztrák fizikus-filozófus Ernst Mach elméleteivel, mielőtt Caprira utazott volna, szinte vele kelt és feküdt, Mach ugyanis február -án töltötte be a hetvenedik évét, és a vele foglalkozó cikkek, elemzések, előadások igencsak megszaporodtak. Az érzetek analízise című könyvének orosz fordításából születésnapi kiadvány lett, és az előszót természetesen Bogdanov írta. A nagy és félelmes forradalom söpört végig hazánkon. Az időszak hatalmas erőfeszítésekről és elképesztő áldozatokról szólt. Minden igazi állampolgár energiáját, akaratát és tudását a harc szolgálatába állította… Egy ilyen korban a proletariátus képviselői, de azok is, akik csak általában forradalmárok, azt mondhatják magukban: ez most nem a filozófiák ideje! Ne 1 Valószínűleg maga is megcsömörlött a rengeteg álnévtől, tegyük-e inkább félre ezt a könyvet, hogy talán majd az év véamelyet használt, legalábbis gén újra elővehessük? Bizony gyakori ez a hozzáállás. Az adott erre utal egy  után írt verses naplójegyzete: körülmények között akár természetesnek is mondható, mégsem Az álnevekhez hozzászoktatott gátol meg benne, hogy határozottan kimondjam: óriási tévedés tudat Újabb titkok után már régen van az ilyen mondatok mögött. nem kutat, A hangzatos szópárt – „óriási tévedés” – alighanem LeninÁlarcok és maszkok és jelmezek mögül, nek szánta Bogdanov, vagy ha nem, Lenin akkor is magára vette Aki megteheti, az mind és a fegyverszünet durva felrúgásaként értelmezte. Az -ös kimenekül, De mondd, ha az Úrnak forradalom kezdetekor ugyanis úgy határoztak, hogy az elúgy szottyanna kedve, méleti viták helyett inkább a mozgalmi munkára összpontoHogy majd feltámassza, vajon hogy keresse? sítanak. A machista frakciót olykor bojkottistának, máskor

A megborotvált Lenin. Ez a fotó szerepelt abban az Ivanov névre kiállított útlevélben, amellyel 1917 nyarán Finnországból Pétervárra utazott (Dmitrĳ Iljics Lesenko fotója)

ultimatistának, sőt otzovistának nevezi Lenin, aki ilyen félelmetes szavakkal próbálja elrettenteni a becsületes bolsevikokat attól, hogy belegabalyodjanak Bogdanovék hálójába. Bizonyára némi szándékosság is van abban, hogy a filozófiával és a napi politikával kapcsolatos kifejezéseket összemosva, egymás szinonimájaként húzkodja elő, hátha így előbb elmegy az egyszerűbb proletárok kedve attól, hogy Mach tanaiban elmélyüljenek. A tudományosnak tűnő idegen szavak egyébként csak az állami dumával, vagyis a cári parlamenttel való kapcsolatra utalnak: bojkottálni kell az együttműködést, ultimátumokat kell szabni A hetven éves nekik, illetve teljesen meg kell szakítani velük a kapcsolatot Ernst Mach (otozvat annyit tesz: visszahív). Bogdanov ekkoriban már az utóbbit, vagyis a legradikálisabb megoldást pártolja. Száz év távolából nem nagyon értjük, miért sejtett akkora politikai kockázatot a politikával egyáltalán nem foglalkozó Mach megidézése mögött Lenin. Ernst Mach nem csak politikus, voltaképpen filozófus sem akart lenni, és így filozófiai rendszert sem igen kívánt alkotni. Természettudós volt, általánosabb érvényű világszemléletet keresett csupán, olyat, amelyet nem kell rögtön föladni, ha a gondolkodó valamely tudománykörből a szomszédos tudományok területére téved. A fizikai jelenségek például jól magyarázhatók a Newton-féle felfogás alapján, az anyagok és az erők föltételezésével. Ez a mechanisztikus világszemlélet (Marxék materializmusnak mondják) működik a kémiában is, mihelyst azonban átlépünk a biológia területére, és az élő szervezetek jelenségeit akarjuk magyarázni vele, felborul minden, a pszichológiai jelenségekről már nem is beszélve. A gondolkozás sem magyarázható meg az atomok mozgásából, ahogy a materialisták állítják. Mach és persze nyomában Bogdanov machistái azt tapasztalták, hogy a filozófusok, köztük a természettudományokkal foglalkozó gondolkodók, könnyen esnek az általánosítás hibájába. Mach szerint mielőtt valamely ismereteredményt általánosítunk, pontosan ki kell jelölnünk érvényességének határait és a vizsgálódás feltételeit. Ahogy ő fogalmazott, meg kell kritizálnunk. Ezért nevezik filozófiáját természettudományi kriticizmusnak. Empíriokriticizmusnak. Bogdanov természetesen jól ismerte Mach hidro- és aerodinamikai elméleteit, fénytani kísérleteit is (optikai illúzióit olykor titkos konspirációs kelléknek használta), és persze sci-fi íróként falta azokat a könyveit, amelyek az univerzum összes tömegének egymással való kölcsönhatásából vontak le messzemenő következtetéseket. Nem is sejtette talán, hogy egy másik „machista”, az ifjú Albert Einstein gondolkodására is hatással voltak ugyanezek az írások. 41

Bogdanov csípős mondata mögé – óriási tévedés – azonban egy barátságos férfiút kell képzelnünk; bármennyire ellentmondásosnak érezzük is a kifejezést: egy gyengéd forradalmárt. Meglepő módon mindegyik visszaemlékezést átszövi ez a paradoxon: Bogdanov rendkívül kedves ember volt, őszinte és nemes jellem. Bergyajev fogalmaz így, hozzátéve, hogy a bolsevizmus hatalomra jutása után, észlelvén annak erőszakos voltát, félreállt, illetve csak nagyon szerény feladatot vállalt.1 Lunacsarszkij szerint… gyengéd, figyelmes, tapintatos, komoly arcát olyan elbűvölő mosoly ragyogta be, amely azonnal felkeltette iránta a megbecsülést, mint a szó legmélyebb értelmében vett jó ember iránt.2 Volt idő, amikor azok a híres Bogdanov és azok jámocskák, a mosolygásnál megjelenő arcgödrök még a jámocskák, amelyek Krupszkaját is elvarázsolták: Bogdanov, ó micsoda kedves és még Krupszkaját is elbűvölték mennyire okos fiú. Milyen kár, hogy a dolgok jelen állása szerint kisebbségben marad.3 Gorkij szerint is: Bámulatosan rokonszenves, szelíd és Leninbe szerelmes, de kissé öntelt ember, aki igen éles és súlyos szavakat volt kénytelen végighallgatni Caprin. 4 Bogdanov, ha az eszme került szóba, vagy ha a hit kérdései, szégyenlősen lesütötte a szemét, szemérmesen lehalkította a hangját, és úgy tűnt, mintha befelé beszélne, mintha csak magát akarná meggyőzni valami monoton imamormolással. – Ne higgye, hogy „csak a biztonság kedvéért” hiszek – darálta Leninnek sok éve a berti tó partján – vagy úgy hiszek, ahogyan az otthoni parasztok, akik feketére csókolgatják az ikonok ábrázatát; hiszek az öröktől létezőben, de olyanban, akit mégis mindenkinek újra meg kell találnia, meg kell teremtenie egyedül, csakis magára utalva ebben a személyes istenteremtésben. Ne higgye, hogy vigasztalást keresek benne; a megerősítést keresem, hogy a helyes úton járok, hogy mi szocialisták, ön, cher ami és én, Isten eszméit követjük, a teremtő jóváhagyását bírjuk, az ő útmutatása szerint dolgozunk. – Ha volna Isten, akkor elvárható lenne tőle, hogy a jót előnyben részesítse a rosszal szemben, ebben ugyebár megegyezhetünk – vágott vissza Lenin –, csakhogy az Isten végtelen világot teremtett, végtelent, amelybe a rossznak éppúgy bele kell férnie, mint a jónak, 1 Nyikolaj Alekszandrovics így aztán nem kedvezhet egyiknek sem a másikkal szemben, Bergyajev: Önismeret (filozófiai ha viszont ezt az egyszerű dolgot is képtelen megcselekedni, önéletrajz), . 2 Anatolij Lunacsarszkij: Alekakkor élnünk kell a gyanúperrel, hogy nem is létezik ez a biszandr Alekszandrovics Bogdazonyos Isten, vagy ha mégis, akkor tökéletesen értelmetlen nov. Pravda, , No. . 3 Lidia Kripovicsnak írt levél a létezése. – Ön, Iljics, egy ateista. Tudom jól. De nem árt, ha  májusából. ön is tudja, hogy aki ateista, az a legteljesebb hithez vezető 4 Makszim Gorkij: V. I. Lenin, . legutolsó lépcsőn áll. Csak a közönyösnek nincs hite, a meg5 Dosztojevszkij: Ördögök, . rögzött ateisták a hit forradalmárai. „…ha Sztavrogin hisz, 6 Alekszandr Szolzsenyicin: Lenin Zürichben, . nem hiszi, hogy hisz, ha nem hisz, nem hiszi, hogy nem hisz.” 5 42

Mostanra, történetünk idejére távolabb került egymástól a két férfi, Bogdanov már bizonyára nem nyílna meg ennyire, de még mindig úgy gondolja, hogy ő és Lenin megférhetnének egymással, sőt talán még mindig hisz az egykori barátságban is. Az Öreg pragmatikusabb ebben a kérdésben. Baráti kapcsolatai csak rövid ideig tartottak, és azok is átértékelődtek, ahogy túllépett rajtuk az idő. Plehanov? Martov? Malinovszkij? Szolzsenyicin szerint éppen ezeknek az egykori kapcsolatoknak alapján dönt úgy, hogy „...általában kiiktatható a barátság fogalma, mert kizárólag politikai, osztály- és anyagi viszonyoknak van realitása ember és ember között”. 6 A Nyecsajev-féle katekizmust szó szerint bevágta és álmából felébresztve is képes volt idézni: A forradalmár zsarnok önmagával szemben, de másokkal is zsarnokinak kell lennie. Le kell győznie magában a rokonság, a barátság, a szeretet, a hála, sőt a becsület gyengéd és gyengítő érzését, hogy helyt adjon a forradalom iránti hideg, célratörő szenvedélynek. Számára csak egy öröm, egy vigasz, egy elismerés és egyetlen megnyugvás van, a forradalom sikere… A forradalmár számára nem létezik barátság vagy rokonszenv, legföljebb azokkal állhat kapcsolatban, akik tettekkel bizonyították, hogy elkötelezettek a forradalom mellett. Az ilyen elvtársak iránti barátság, hűség, ragaszkodás mértéke arányban kell álljon az illetőnek a forradalmi rombolásban betöltött hasznosságával.7 A Bogdanov-barátságot az is mérgezte, hogy Leninnek hálát kellett volna éreznie Al-Al iránt, a hála pedig köztudottan a gyöngeség jele, ami egy igazi forradalmárt nem jellemezhet. A dolog a kívülállók számára is nyilvánvaló volt, vagyis Lenin még a látszatát is igyekezett kerülni a baráti ellágyulásnak és ez nem is esett nehezére. De hát mi is történt valójában? Az 7 Az „ősforradalmár” Szergej Nyecsajev Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt -as brüsz- Gennagyijevics -es Forradalmi katekizmuszeli, illetve londoni (félidőben átmenekültek) kongresszusa sából valók az idézetek. A fanaterrorista jezsuitáktól volt Lenin igazi premierje a nagypolitika színpadán. A Nagy tikus konfiskált szlogenjét – a cél Kandúré, így hívták a háta mögött, és így ábrázolta Lepesinsz- szentesíti az eszközt – is gyakidézte Lenin. kij is azokon a kézről kézre járó karikatúrákon, amelyeken ran 8 A . században elterjedő a kongresszusi küldöttek, a bolsevikok és a mensevikek harcát népi fametszet, a „ruszkij lubok” leghíresebb darabja volt macska-egér csetepatévá egyszerűsítette.8 A Lenin vezette egyik az a lap, amelyen a boldog többség (oroszul: bolsinsztvo) és a kisebbség (oroszul: meny- egerek díszes temetést rendezegy kandúrnak. A macska sinsztvo) aránya egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, ahogy nek magát Nagy Péter cárt, az az elnevezésből következne, és Lenin ellen igen kemény vádak egerek pedig az orosz nemesséjelképezték. Lepesinszkij a is elhangzottak: „bajkeverő, az egység megbontója, egyedura- get közismert nyomtatvány aktualilomra tör”.9 Minthogy az ellene fordulók és a pártjára állók közt zált parafrázisaival szórakoztata bolsevikokat, és hasonlóan pattközeli állapot alakult ki, jócskán felértékelődött azoknak ta az eredeti lubok grafikákhoz, a szerepe, akik nem tudtak részt venni a kongresszuson, tör- amelyeket többnyire kocsmák szögeztek, ő is saját kávéténetesen azért, mert éppen száműzetésben voltak. A távol- falára házában állította ki karikatúramaradók közt a legnagyobb tekintély Bogdanov volt, leg- sorozatait. 9 Anatolij Vasziljevics Lunaalábbis Lunacsarszkij véleménye szerint, akivel akkoriban csarszkij: Forradalmi sziluettek: épp megosztotta a kényszerű vologdai számkivetettséget. V. I. Lenin, . 43

-ban Vologdában körülbelül hatvan politikai száműzött élt, szinte mindnyájan Bogdanov hatása alatt álltak, vagyis a politikus személyes véleménye egyúttal komoly kollektív erőt is jelentett. Lunacsarszkij szerint „ő volt, aki a legnagyobb támogatást nyújtotta Leninnek, ő volt az, aki gyakorlatilag megmentette őt. Ha Bogdanov nem áll ki akkor Lenin mellett, valószínűleg sokkal lassabban fejlődtek volna a dolgok, sőt bizonyára más irányt vettek volna.” 1 Lunacsarszkij értékelése ﬁgyelemre méltó, bár lehet benne némi elfogultság is, hisz pont, amikor a kongresszus zajlott, akkor házasodott meg, s a feleség Bogdanov testvérhúga lett. Fantaszta. A vologdai száműzöttek egyébként nem csak a politikust látták Bogdanovban, sőt sokuknak (köztük például a vallásﬁlozófus Nyikolaj Bergyajevnek, a sarkkutató Vlagyimir Ruszanovnak vagy az író és kalligráfus Alekszej Remizovnak) a hosszú egyenleteket lobogtató tudós maradt meg az emlékezetében, aki matematikailag akarta modellezni Isten létezését, vagy még inkább az asztronómia iránt érdeklődő fantaszta, aki hóna alatt Flammarion Az élet feltételei a Mars bolygón című könyvével járta a várost, és szívesen érvelt a francia csillagász elmélete mellett, hogy tudniillik a Marson is élnek értelmes lények és társadalmuk magasan fölötte áll a földinek.2 Ha megszámolnánk, hogy a vologdai internáltak memoárjaiban Bogdanov kapcsán melyik szó fordul elő a leggyakrabban, kétségtelenül ez győzne: álmodozó. Szívesen gyűjt társakat maga mellé, de egyáltalán nem zavarja a magányosság

Lenin, a nagy kandúr és a mensevik egerek. Pantyelejmon Nyikolajevics Lepesinszkĳ képregénye. Az első képen fölakasztják, a másodikon tort ülnek fölötte, a harmadikon azonban föltámad a tetszhalott kandúr és letépdesi a menekülő egerek farkát. Az egerek szerepében jól felismerhető Plehanov, Martov, Akszelrod,Trockĳ, Vera Zaszulics (tőle származott a Kandúr elnevezés), Fjodor Dan, Proteszov, Szmidovics.

Kandúrtemetés: a boldog egerek temetői díszmenete. 18. századi népi fametszet

sem, sőt valami elnéző, intellektuális fölénnyel veszi tudomásul, ha épp nem talál követőkre. Én magam egyelőre csak egyetlen empiriomonistát ismerek az irodalomban: bizonyos A. Bogdanovot; őt viszont nagyon jól ismerem, és kezeskedhetem, hogy az ő nézetei kielégítik azt a szakramentális formulát, amely a természet elsődlegességét hirdeti a szellemmel szemben. A szakramentális formulával nyilván Engelsre utalt Bogdanov, és talán már Leninre is, mert sejtette és jó előre ki akarta védeni az antimaterializmus vádját. Jegyezzük meg: nem sikerült. Az idézet közvetlen folytatását Lenin addig-addig silabizálta, míg képes nem lett azt idealistának, sőt „badarság-komple- 1 Anatolij Vasziljevics LunaForradalmi sziluettek: xumnak”, „lázfantáziának”, „reakciós zagyvaságnak” értel- csarszkij: V. I. Lenin, . meznie. Ő ugyanis (mármint Bogdanov) minden létezőt sza- 2 Nicolas Camille Flammarion: planete Mars et ses condikadatlan fejlődési láncolatnak tekint, melynek legalsóbb La tions d’habitabilité, . Neláncszemei elvesznek az elemek káoszában, míg a legfelsőbb, vezzük-e a számkivetett forravigaszának, mindenáltalunk ismert láncszemek az emberek tapasztalatát, a pszi- dalmárok esetre az ifjú Bogdanovval egy chikai és még feljebb, a fizikai tapasztalatot alkotják, s ez időben egy aggastyán revolua magyar Kossuth Lajos a tapasztalat s a belőle eredő megismerés megfelel annak, cioner, is előszeretettel lapozgatja amit közönségesen szellemnek neveznek.3 Flammarionnak ezt a könyvét. francia asztronómus író Történetünk, vagyis a capri sakkparti idején már javában Acsillagászati, légkörtani és benne vagyunk abban az évtizedben, amelyet később, önélet- geoﬁzikai munkái sok nyelven voltak a századrajza címében A marxizmusból való kiátkozásom évtizedének hozzáférhetők forduló táján. Sokat idézett nevez Bogdanov. Amikor az-ös depressziót követően feltételezése szerint a Mars-laakik a Földön élő emberekmegkezdődött a forradalmi mozgalom lassú újragombolása, kók, nél intelligensebb lények, egyaz ilyenkor előkerülő szektás marakodók és emigráns szét- szer már kísérletet tettek rá, kapcsolatba lépjenek húzók mellett, vagy inkább helyett, Lenin Bogdanovékban hogy velünk. A New York Times . látta a legkomolyabb veszélyt. Lehet, hogy helyesebb lenne november -i számában részismertetett hipotézis így fogalmazni: bennük kereste az ellenfelet, hiszen tudta, letesen szenzációszámba ment. hogy egy közösség csak akkor képes politikai tényezővé válni, 3 Bogdanov: Empíriomoniz–. Idézi Lenin akkor tudja pártként deﬁniálni magát, ha sikerül felmutatnia mus, a Materializmus és empíriokrilegalább egy méltó ellenlábast. Az is lehet, hogy az ellenfél ticizmusban (). 45

helyett inkább az ellenség szót ajánlotta volna, hiszen ekkoriban már sokkal több energiát pazarolt az ő legyőzésükre, mint annak észben tartására, hogy voltaképpen a cári hatalom megdöntése lenne a dolga. Meglepő módon „balról” támadtak Leninnek, legalábbis baloldali radikalizmusra utal, hogy ellenezték a parlamenti munkát, opponálták a képviselők küldését a dumába, a kompromisszumokra hajló lenini irányvonalat a forradalom cserbenhagyásaként értékelték, és olyanokat mondtak, hogy egy tiszta szocialista jövőkép ideáját a napi politikával való bíbelődés és a hatalommal való együttműködés nem piszkíthatja be. Valami pátoszos hittel vázolták föl egy újfajta közösség, egy utópikus-messianisztikus szocializmus vízióját, amelynek megteremtéséhez a „proletár kultúra” fölemelésén át vezet az út. Bogdanov személyét igencsak felértékelte az a tény, hogy a párt felsővezetésének tagjai közt ő ismerte legjobban a valódi orosz életet. Sőt, szinte csak ő ismerte. Falvakban, vidéki kisvárosokban tartott előadásokat, obscsinákban és fegyenctelepeken agitált, talán csak az ifjú Gorkij csavargott többfelé. Az is veszélyessé tette Bogdanovot, illetve a hozzá egyre szorosabban kötődő társaságot, legalábbis Lenin szemében, hogy jól író, ügyesen fogalmazó, szellemesen érvelő férﬁakból állt, akik ráadásul meghitt személyes kapcsolatban voltak egymással: Bogdanov mellett Bazarov, Lunacsarszkij és Gorkij. Az egyébként

A Flammarion-féle világegyetem. A középkori fametszetnek tűnő kép Camille Flammarion 1888-as L’atmosphère: météorologie populaire című könyvében jelent meg először, valószínűleg akkor is készült.

legbarátságosabbnak tartott Bogdanov fogalmazott közülük a legkönyörtelenebbül. Mintha képtelen lett volna fölfogni, hogy az -ös forradalom véget ért, egyáltalán nem tolerálta azokat a „zseniális fordulatokat”, amelyekkel Lenin a pártot vezetni akarta, hanem azt jósolta, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül „oktobrista” lesz belőle, ami szótárában az árulás minősített formáját jelentette.1 11

Materialista, avagy idealista? Ez volt a marxisták princípiuma, mindennek az alapja, amikor egy új filozófiai iskola felbukkant. Azzal, hogy Bogdanovék a kötelező alapkérdést oly könnyed iróniával lépték át (szakramentális formula), eleve felbőszítették Lenint, aki minden ideológiai különbözőséget azonnal politikai támadássá redukált. „Meg kell értenie – írta Gorkijnak az imént emlegetett tavaszi levelek egyikében –, és bizonyára meg is érti, hogy ha egyszer egy pártember arra a meggyőződésre jut, hogy valamely tan mélységesen téves és káros, akkor köteles föllépni ellene. Eszem ágában sem lett volna ekkora lármát csapni, ha nem győződtem volna meg feltétlenül (és amikor sorra megismerkedtem Bazarov, Bogdanov és társai bölcsességének forrásaival, napról napra jobban meggyőződtem) arról, hogy könyvük teljes egészében ostoba és kártékony, filiszteri, papi maszlag elejétől végéig, ágaitól a gyökeréig, Machig és Avenarinsig.” 2 Bogdanovék filozófiai kísérlete kétségtelenül komolyan veendő alternatívát jelentett, illetve jelenthetett volna a szovjet utókor által kizárólagosnak és hivatalosnak kikiáltott lenini filozófia ellenében, persze csak akkor, ha nem fojtja azt el már szinte csírájában Lenin. Az empíriomonizmusra keresztelt idea egyáltalán nem merült ki Mach és Avenarius, sőt Nietzsche gondolatainak újrafogalmazásában, hanem az európai gondolkodás sok új és fontos eredményét szintetizálva egy lehetséges orosz revolúció szellemi háttereként jelent meg. Amíg Lenint a filozófiákból inkább csak a forradalom 1 . október végén alakult monarchistákat kikényszerítése, illetve a munkásosztály ideológiai felkészíté- alkotmányos tömörítő párt volt az oktobrisse érdekelte, Bogdanovék egy átfogó modernizáció jegyében táké, a liberális kadétoktól álltak, sőt alkalomadtán komolyan vették a majdani új társadalom és az abban élő új jobbra az ultrajobbos, nacionalista-anember fogalmának kidolgozását. Bogdanov bölcseleti és tiszemita feketeszázasokkal is Lunacsarszkij szervezéselméleti műveken kívül olyan tudományos-fantasz- szövetkeztek. visszaemlékezésében olvasható tikus jellegű regényeket is írt (ilyen volt a Lenin éjjeliszekré- az oktobrista vád, magyarázatul teszi hozzá, Bogdanov nyén most már felvágott lapokkal heverő Vörös csillag is), ame- azt aligha merészkedett volna idáig, lyek kreatív gondolati anyaga ugyancsak része volt az építendő „ha nem tapasztalt volna Iljics részéről olyan komplex filozófiai rendszernek. A tudomány privilégiuma, Vlagyimir törekvést, amely az ellenzék a kultúra és az individuum fontossága, a technikával való kiirtására, tekintélyének alábefolyásának leromboharmonikus együttélés, az optimálisan, szinte műszaki pon- ásására, lására irányult” (Anatolij Lunatossággal megszervezett humánus társadalom – ilyen fogal- csarszkij: A Vperjod csoportról. Revoljucija, ). mak mentén rendeződik a bogdanovi jövővízió. Bár látszólag, 2Proletarszkaja Lenin levele Gorkijhoz . legalábbis a szavak szintjén, szembefordult az idealizmussal, március -én. 47

sőt a tudományosság látszatát keltette azzal, hogy folyton a modern természettudományokra hivatkozott, valójában azonban, vagy legalábbis Lenin szerint, ez a filozófia nem volt más, mint antimarxista népbutítás. „Valósággal tajtékoztam dühömben… inkább felnégyeltetem magamat, semhogy egy ilyen társasághoz tartozzam.” Jóllehet a forradalom győzelme volt Bogdanovék célja is, közvetlen feladatuknak a proletár kultúra fogalmának kidolgozását, a kulturális felszabadulást tartották, amely, legalábbis ők így okoskodtak, majd magától megérleli a forradalmat és elsöpri a cári önkényuralmat. Lenin, aki teljesen fölöslegesnek tartotta, hogy egy osztály kultúrájával külön is foglalkozzanak, amikor a végső cél az osztály nélküli társadalom, jócskán túlreagálta a nézeteltéréseket, és az ártatlannak tűnő kérdések egyszerű felvetését is személyeskedő támadásként érzékelte, sőt pártszakító politikumot sejtett mögöttük. Szerinte a tömegek kulturális fölemelése, és ami ezzel óhatatlanul együtt jár, a demokrácia kiszélesítése egy olyan időszakban, amikor a társadalom még nem érett meg erre, nem forradalmi, épp ellenkezőleg, ellenforradalmi tevékenység. Az a fajta liberális demokrácia, ami Bogdanovék eszméi nyomán körvonalazódott, összeegyeztethetetlen a proletárdiktatúra magasztos tervével, küzdeni kell hát ellene, küzdeni foggal és körömmel. Persze Bogdanovot sem kellett félteni, védekezett és visszavágott, szótárában a legelítélőbb fogalom maga a „politika” volt. Megvetéssel beszélt róla, mint a tiszta forradalomra fröccsenő mocsokról. A szociáldemokratákat a politikának való behódolással vádolta, és megalkotta a „leninség” fogalmát, ami a politika és a politikai módszerek sötét koncepciója, olyan felfogás, amely Lenin személyében bárki másnál jobban manifesztálódik. Később, amikor Bogdanovékat már csak a vperjodisták néven emlegették,1 Bogdanov megkísérelte összevetni saját eszméiket az úgynevezett leninség által megjelenített ideákkal. Az egyik passzus megfogalmazásakor alighanem még a mi capri játszmánk is eszébe jutott: „A leninista számára a politika csupán politika, amely csak mint csoport-, mint kör-, sőt mint személyes politika lehet sikeres; a politika művészete olyan, akár a jó sakkozó művészete, a megfelelő 1 Vperjod, azaz Előre címmel figurát a megfelelő időben a megfelelő helyre kell tenni, hogy -ben csoporttá alakul a kaprióták társasága. megnyerje a partit.” 2 A lenini politika tehát, legalábbis a bog2 A genfi Vperjod-körnek danovi metafora értelmében, valami mechanikus, életidegen küldött . június -i levélből. 3 Plehanov Bogdanov „úrhoz” tevékenység, független a mindennapoktól, a társadalomtól, a írt válaszleveleit -ben valóságtól. Olyan, akár egy sakkparti. A vperjodisták szerint A védekezéstől a támadásig című kötetében is megjelentette: viszont a politikáról csak osztályméretekben lehet beszélni, és „Bogdanov és Lunacsarszkij csak a munkásosztály forradalmi kultúrájának alkotórészeként. szorgos embernek hiszik magukat, a burzsoázia őszinte ellenA meglehetősen leegyszerűsítő, sőt olykor kifejezetten ségének, de ami megállapítható karikírozó lenini vélemény szinte semmi becsülendő, pláne róluk, az csak annyi, hogy a szívük és az eszük nem egy átmentendő értéket nem talált a bogdanovi elméletekben. srófra jár: míg a fejük a burzsoá Kapóra jött számára, hogy a szocdem emigráció nagy öregje, osztályt szolgálja, a szívük lázad ellene.” Plehanov is Bogdanov teóriája ellen volt, Kant és Marx ösz48

szemosására tett gyámoltalan kísérletnek tartotta. Lenin mintha csak erre várt volna, a plehanovi tekintélyt maga mögött tudva vett lendületet. Történetünk idején, -ban akár még úgy is tűnhetett, hogy a vita gócpontja inkább Plehanov és Bogdanov közt van, először az ő kapcsolatuk kezdett elmérgesedni. Bogdanov -ben nyílt levelet írt Plehanov „elvtársnak”, amelyben megpróbálta kifejteni és védelmébe venni az empíriomonizmus filozófiáját. Plehanov kikérte magának a megszólítást, ő nem elvtársa Bogdanov „úrnak”, és három nyílt levélben válaszolt.3 „Kívülről”, titkosszolgálati nézőpontból is a Plehanov kontra Bogdanov konfliktus szúrt szemet (Leninről egyelőre szó sincs): „nagy nézeteltérés az emigránsoknál: filozófiai vita Bogdanov és Lunacsarszkij, illetve Plehanov és a materialisták közt”, ráadásul fantáziát is láthattak a dologban, mert a szóban forgó Ohrana-jelentést az „akció szükséges” felirattal egészítették ki.4 Nem árt óvatosan fogalmazni, mert egy ilyen felirat könnyen meglódíthatja a képzeletet. Vajon kapcsolódhat-e a titkosszolgálat egy filozófiai polémiához? Kétségtelen, hogy Lenin már -ban, közvetlenül megjelenése után megkapta Bogdanovtól a filozófiai tételeit összefoglaló háromkötetes Empíriomonizmust, ráadásul dedikálva, személyes ajándékként kapta meg, és ha akadtak is kritikai észrevételei, azok a mostani robbanáshoz képest elhanyagolható duzzogások voltak. Mindebből korai lenne olyasmire következtetni, hogy az Ohrana tüzelte föl Lenint, de ha mégis megtennénk, akkor nem árt tudnunk, hogy milyen szofisztikált munkamódszerek jellemezték a hálózatot. Gyakran oly ravasz csavarokkal és olyan sokszoros áttétellel sikerült céljaikat elérniük, hogy az „akció” résztvevőinek fogalmuk sem lehetett arról, hogy tulajdonképpen az Ohranának dolgoznak. Kívülről, titkosszolgálati nézőpontból szemlélve kétségtelenül érdekes, talán ihletőnek is nevezhető, de az „akció szükséges” feliratot mindenképp megérdemlő viszonyok kezdtek körvonalazódni az Európába szakadt forradalmárok közt. A bolsevik Lenin a mensevik Plehanov tekintélyére ácsingózik, hogy a szintén bolsevik Bogdanovot és annak bolsevik csapatát megregulázza. Mint- 4 A párizsi Ohrana iroda ha a pártszakadás értelmetlenségét deklarálná. A többi párt -as jegyzőkönyvének . egy elfogott levél (I. L.-től máris röhög a markába, az eszerek hangadója, Viktor Csernov tétele Lausanne-ból Joszif Gonikbergpedig bohózatot ír a témából Vihar egy teáscsészében címmel, nek Tobolszkba) alapján egy bizonyos Vasziljev hatáskörébe amit egy szenzációhajhász színkör azonnal el is játszik. utalja az ügyet: „Vasziljev halaPlehanov fellépését egyébként, a Bogdanov elleni nyílt leve- déktalanul intézkedjen!” (Hoover Okhrana Files) leket Lenin nem tartotta eléggé harcosnak („…lényegében Institution, 5 Lenin levele Gorkijhoz . igaza van, csak nem tudja, nem akarja, vagy éppen lusta ezt március -én. Egyébként sokkal többet nem konkrétan, alaposan, egyszerűen a szemükbe vágni, anélkül, Plehanovtól is lehetett várni, ugyanis ahogy hogy körmönfont filozófiai kifejezésekkel ijesztené el a közön- Lunacsarszkij észrevette, egynem olvasta Avenariust, séget. Én viszont mindenképp meg fogom mondani a magam általán és a bogdanovi filozófiát is csak módján.”).5 Filozófiai kérdésekben addig többnyire óvatosan felületesen ismerte. A szívós ilyesmivel nem vádolható, fogalmazott, olykor saját illetékességét is kétségbe vonta, sőt Lenin ő legalább tényleg átrágta az épp történetünk idején fölvázolt Materializmus és empí- magát mindenen. 49

riokriticizmust sem úgy indítja, mintha ex cathedra ítélkezésre készülne: „Ami engem illet, én is kereső vagyok a filozófiában. Nevezetesen: az itt következő jegyzetekben azt a feladatot tűztem magam elé, hogy kifürkésszem, mitől hibbantak meg azok az emberek, akik a marxizmus cégére alatt valami hallatlanul zagyva, kusza és reakciós kotyvalékot tálalnak fel.” 1 A könyv, a Materializmus és empíriokriticizmus mindazonáltal a marxista filozófiák egyik sarokköve lett. Ha ideológiai olvasmányokkal kapcsolatban a világtörténelmi szerep fölmerülhet, akkor ez a négyszáz oldalas, nehezen kimondható című könyv (alcíme szerint: Kritikai jegyzetek egy reakciós filozófiáról) az élre kívánkozik. Miközben kigörgeti a filozófia és a megismerés problematikájának többé-kevésbé teljes panorámáját, hogy meggyőző háttérből léphessen elő, radikálisan és megsemmisítően számol le az empíriokriticizmussal, amely még vázlatos, kidolgozatlan formájában is komoly ígéret lehetett volna a filozófiai kriticizmus és az akkori modern tudományosság szintézisére. Lenin aránytévesztő, „magam módján” stílusú, indulatos támadása csírájában fojtotta el még a lehetőségét is annak, hogy politikai céljaihoz más filozófiai irányzatok is társuljanak. „Diplomás lakájok” – gúnyolódik Bogdanovékon: „Ezek a közgazdászprofesszorok nem mások, mint a tőkések tudós segédei, ezek a filozófiaprofesszorok pedig a teológusok tudós segédei.” A dolgozatból érezhető, hogy szakadatlan méreg, folyamatos felháborodás (vagy túlzott megfelelési kényszer) vezette a ceruzáját. Két tucatot elkoptatott (miközben szétrágta a másik végüket). A Capriban fölvázolt fogalmazványt Svájcban folytatta, majd Londonban fejezte be, de az írás egyenletes színvonalához szükséges határtalan dühöt sikerült átmentenie mindegyik határon. Olyan feltüzelt állapotban dolgozott, hogy aligha lett volna elvárható tőle, hogy bármit is elfogadjon ellenfelei téziseiből, vagy legalább kísérletet tegyen arra, hogy árnyaltabban lássa azokat. Oly dühödt és oly személyeskedő volt az írás, hogy még Lenin nővére, Anna Uljanova is, aki a moszkvai kiadáshoz sajtó alá rendezte a könyvet, megpróbálta rávenni bátyját néhány passzus kíméletesebb átfogalmazására, ami persze csak olaj volt a tűzre.2 Éppen egy Annának írt levélben tör ki belőle legvadabbul a gyűlölet: Bogdanov „…egy nagy mínusz (nem 1 Lenin: Előszó a Materializis nulla!). Csodálkozom, hogy a Pribojnál Bogdanov mellé állmus és empíriokriticizmus nak, de ugyanakkor a lapos közhelyeit képtelenek megvédeni, I. kiadásához (). 2 Anna jóindulatát egyébként üres frázisait a Bevezetés a politikai gazdaságtanban. Ez az is magyarázhatta, hogy nem kollegiális. Nem veszed észre? Írd meg! Magyarázd el! kedvenc olvasmányai közé tartoztak Bogdanov regényei, Érvelj! Micsoda dolog kollegiális vita nélkül szavazni? Gyávaa Vörös csillag és a Mennyi ság. Arcátlanság. Aljasság. Kártékonyság. Értesd már meg vemérnök, bár valószínűleg sosem volt elég bátor ahhoz, hogy ezt lük,… mi a fenének propagálják erőnek erejével a munkásoköccsének is bevallja. nak a rothadást?” 3 A machisták (Lenin is inkább ezt az 3  februárjából való a levél. A Priboj egy szentpéter- egyszerűbben kimondható szót választja az empíriokritikuvári bolsevik kiadó volt, amely sok helyett) megleckéztetése érdekében akkora energiát hajlandónak mutatkozott Bogdanovtól is írást közölni. mozgósít, amely a könyvében „igen kicsinyke iskolácskának” 50

nevezett társaság ellenében teljesen indokolatlan. Végigolvas mindent, ami Svájcban és Londonban hozzáférhető (nagyon belejön a németbe és az angolba) és persze újraolvassa a teljes bogdanovi életművet. Bogdanov filozófiáját aligha volna helyes befejezett és mozdulatlan rendszernek tekinteni. Kilenc év alatt, az -től -ig terjedő időben Bogdanov a filozófiai bolyongás négy szakaszán ment át. Kezdetben „természettudományos” (vagyis félig tudattalan, a természettudományok szelleméhez ösztönösen hűséges) materialista volt… A második fejlődési fok a múlt század kilencvenes éveinek végén divatos Ostwald-féle „energetika”, vagyis zavaros agnoszticizmus, amely hellyel-közzel az idealizmusba botlik bele. Aztán Ostwaldtól átment Machhoz, azaz átvette Mach következetlen, zavaros szubjektív idealizmusának alapvető kiinduló tételeit. A negyedik szakasz a machizmus néhány ellentmondásának kiküszöbölésére és valamiféle objektív idealizmus megteremtésére irányuló kísérletekből áll. Az „egyetemes behelyettesítés” elmélete azt mutatja, hogy Bogdanov kiindulópontjától számítva majdnem pontosan  fokos fordulatot tett meg. Messzebb esik-e a bogdanovi filozófiának ez a szakasza a dialektikus materializmustól, mint a megelőző szakaszok, vagy közelebb? Ha Bogdanov egy helyben marad, akkor természetesen messzebb. Ha továbbra is olyan görbe vonalon halad előre, amilyenen kilenc évig haladt, akkor közelebb. Most csak egyetlen komoly lépésre van szükség, hogy újból a materializmushoz térjen vissza. Egyetemesen félre kell dobnia az „egyetemes behelyettesítését”, mert ez az egyetemes behelyettesítés úgy gyűjti egybe a felemás idealizmus összes bűneit, a következetes szubjektív idealizmus összes gyengéit, mint egy kínai copf. Noha a hajas hasonlat korántsem tökéletes (aighanem lesújtóbbnak szánta a kopasz Lenin, mint amit utólag kiolvasunk belőle), és bár vajmi kevesen lehettek azok, akik valóban átrágták magukat a négyszáz oldalas könyvön (sokuknak már a címmel is problémájuk volt – empíriokriticizmus = egymillió pici krisztus –, aki ki bírja mondani, rendelhet még egy vodkát), Bogdanov ideológiai megsemmisítése mégis olyanynyira hatásosnak bizonyult, hogy a sztálini időkben elegendő volt valakit hozzá hasonlítani (olykor-olykor például Lukács Györgyöt), ha rövid úton le akarták járatni.4 Sztálin saját példányának utolsó lapjára, mintegy tanulságképpen (s persze önigazolásul), a következőket írta: „: gyengeség, : tétlenség, : ostobaság. Egyedül ezek nevezhetők bűnnek. Ezek kivételével minden más kétségkívül erény. Nota bene! Aki : erős, : tevékeny, : és okos, az jó is, tekintet nélkül egyéb »bűneire«!” A „vörös Hamletnek” csúfolt, hezitáló, lelkiismereti kérdéseken vívódó Bogdanovra utal-e a piros ceruzával írt machiavellisztikus jegyzet? Alighanem. Más kérdés, hogy Bogdanov sci-fijét, a Vörös csillagot a Szovjetunió majd’ minden nyelvén, sőt németül és eszperantóul is kiadták, hogy 4 Meglepő összefüggésben majd elő a neve a hatvaa moszkvai Vértranszfúziós Kutatóintézetet róla nevezték el, kerül nas években: a kínai kulturális hogy az általa kidolgozott Proletkultot (ellentétben a sztáli- forradalmat bíráló szovjet a Mao Ce-tung-féle nista szocreállal) a progresszív orosz avantgárdnak utat nyitó cikkekben terrort bogdanovizmusként ideológiaként értékeli a művészettörténet, hogy tektológia emlegetik. 51

néven kimunkált diszciplínájában már ott vannak a Weiner-féle kibernetika és a Bertalanﬀ y-féle rendszerelmélet csírái, és hogy egynémely, újnak hitt közgazdaságtani tantételnek, például a fenntartható fejlődés fogalmának első megfogalmazói közt ma már olykor az ő nevét is emlegetik. 12

Habár Lenin foggal-körömmel küzdött ellene, a Capriban, majd Bolognában létrejött pártiskolák többé-kevésbé sikeresek voltak, legalábbis abban a tekintetben, hogy Bogdanovék az oroszországi munkásmozgalom perspektíváira vonatkozó elképzeléseiket átadták munkás aktivisták számára, akik oroszországi fórumokon, munkásgyűléseken, értelmiségi vitaklubokban hirdethették tovább azokat. Aztán Bogdanov mégiscsak föladta. A folyamatos pártpolitikai csatározásoktól valahogy elment a kedve. A Leninnel való személyes harcot még csak bírta volna, sőt már meg is szokta, bájosan viselte, mint valami bolsevik Szent Sebestyén a testébe lőtt nyilakat, de idővel be kellett látnia, hogy ellenfele tekintélyét két olyan, a képességeitől független tény is növeli, amilyet ő képtelen felmutatni. A testvér, akit a cár elleni gyilkossági kísérletért kivégeztek, még mindig óriási respektust jelentett, és titokban felnéztek a bolsevikok Leninre azért is, mert számon tartották nemesi származását. Bonyolíthatta Bogdanov megítélését egy házasságon kívül született kisfiú is,1 de abban, hogy végül bedobta a törülközőt, alighanem Gorkij pálfordulása játszotta a legfőbb szerepet. Az író egyre távolabb került a vperjodistáktól, és amikor a pártiskola Capriból Bolognába költözött, már nem vállalt egyetlen előadást sem. -ban tett még Bogdanov egy kísérletet rá, hogy megpróbálja elmagyarázni az álláspontját; az új politikai 1 Épp egy évvel történetünk napilap, a Pravda le is hozta írását, amelytől Lenin újra kiután születik meg Párizsban a kis Szása. Édesanyja, a szintén borult. Olyan kemény válaszcikket fogalmazott, hogy az még forradalmár Anfusza Ivanovna a Pravda szerkesztőinek is sok volt.2 De hát ez már egy évekSzmirnova -ben tuberkulózisban meghal. A fiú Alekszandr kel későbbi történet. Alekszandrovics Malinovszkij Van Bogdanovnak egy szép irodalmi eszmefuttatása, néven apja tudományos érdeklődését folytatva neves amelyben Shakespeare Hamletjét elemzi. Késői írás, jóval biológus lesz a szovjet időkben a politikai pálya befejezése után született. Nehéz nem gondolni (–). 2 Bogdanov az újság . arra, hogy önmagáról írta: úgy érzi, rá lett kiosztva a dán kimájus -i számában elsősorrályfi tragikus szerepe. „Egy igazi harcos él benne, aki azonban ban az otzovistáknak a duma frakcióval kapcsolatos állás- képtelen kibontakozni, sosem próbálhatja ki magát valódi pontját próbálta megértetni. csatákban, ráadásul ez a harcos jellem egy passzív esztéta A Pravda szerkesztői azt kérték Lenintől, hogy próbálja repliká- karakterével párosul. Ez tragikumának lényege, a hamleti ját kevésbé durván megfogalküzdelem fortélyt és ármányt, erőszakot és kegyetlenséget felmazni, ő azonban csak arra volt hajlandó, hogy Bogdanov neve tételezne, ezek a fogalmak azonban szöges ellentétben állnak elé a goszpogyin szót (úr) bea hős finom lelkével és becsületes jellemével. Bonyolítja a dolillessze (az elvtárs természetesen már szóba sem jöhetett). got, hogy az imént felsorolt gonosz eszközöket épp a hozzá Lenin írása végül nem jelent legközelebb állók, az általa legjobban szeretett személyek meg a lapban (csak jóval később, -ben publikálták), ellen kellene bevetnie. Az ellenoldalon találja anyját, és rá 52

kell döbbennie, hogy szerelme, Ofélia is az ellene szőtt intrikák eszközévé lett… Hamlet ütni készülő ökle lehanyatlik, a belső harc megbénítja akaratát, tétovázni kezd, határozatlanná válik, ami az idő múlásával meddő meditációba csap át. Az eredmény a személyiség meghasonlása s megoldhatatlan ellentmondások sorozata.” 3 Bogdanov és Lenin kapcsolata, ha a capri vizitációt követően meg is lazul, teljesen nem szakad meg. Össze fog fonódni, igaz, eléggé különös módon, sakkpartinkat követően is. Egyelőre azonban csak arra utaljunk, hogy egy évvel a capri parti után a Proletarij pártlap szerkesztőbizottsági ülését voltaképpen Bogdanov megbélyegzésére és A hazatért Bogdanov és öltözött kisfia kiiktatására hívták össze. Vajon a megszólítás, hogy tudniil- katonának Moszkvában, 1915-ben lik a tárgyalás elején Bogdanov elvtárs helyett a Bogdanov úr jött a nyelvére, már a prejudikáció része volt? Bizonyára. Sőt alighanem a gondosan megválasztott helyszín is, a párizsi Café Caput. Lenin mindenre gondolt, arra is, hogy az összejövetelt bolsevik pártkonferenciává avanzsírozzák, hogy a sakkpartner exkommunikációja hivatalossá és teljessé váljék. A capri fotóról csak azért nem törölhették Bogdanovot, mert az mégiscsak furcsa lett volna, ha az Öreg saját magával sakkozik. A pártban elszigetelődött és családi életét is válságba kormányzó Bogdanov viszont mégis úgy döntött, hogy önként törli magát a politikából. Ugyanazzal az eltökéltséggel tette, mint amivel annak idején a mozgalomhoz csatlakozott. Akkor Gyeszna nevű kutyáját, egy nyakába kötött kővel a Gyeszna nevű folyóba lökte (mától csak én leszek kivert eb), most a Romanov-ház uralkodásának háromszáza- ami nem is csoda ilyen mondaután: „A szerkesztőknek dik évfordulóján meghirdetett amnesztia előtt fejet hajtva tok (tudniillik akik Bogdanov írását hazatért Oroszországba. Politikai öngyilkosság – dörzsölte leközölték) fogalmuk sincs Vperjod csoport történetéről, össze a tenyerét Lenin. Visszaudvarolta magát az elhagyott fe- ahacsak nem lelkesednek ők is leség ágyába, két lyukkal hosszabbra eresztette a nadrágszíját azért a reakciós szemétért, a filozófus Bogdanov és magához vette félárva kisfiát, akinek fölváltva magyarázta a amivel a munkásságot vakítja.” Azt Mengyelejev-féle elemek és a sakkfigurák rendszerét. A világ- azért elérte Lenin, hogy Bogdaamikor egy másik írásáháború idején már a cári hadsereg katonaorvosaként dolgo- novot, ban, az Ideológiában a machizzott. „Vannak lépések, amelyeket azért teszünk meg, hogy must is megpróbálta volna törölték a Pravda nyerjünk, másokat meg pusztán azért, mert a sakkjátszma elmagyarázni, közreműködőinek listájáról. szabályai szerint mi következünk. Az élet is ilyen. De ott a 3 A. A. Bogdanov: A munkásművészi öröksége. legutolsó lépés csak vesztes lépés lehet.” A legenda Bogdanov ság The Labour Monthly, London, további hatvanhárom aforizmájáról tud, amelyek azonban . szeptember. 53

nem maradtak fenn. Talán ha megkerülne nevezetes sakkészlete, amelyet hosszú utazásai során mindig magával vitt, s amelynek belülről üres ﬁguráit titkos dokumentumok csempészésére használta …, de hát erre egyre kisebb az esély. Ha már Al-Al ott maradt a fényképen, meghagyták a feleségét, Natasát is (lánynevén Natalja Korszak). Földbirtokos szüleit hagyta el a bizonytalan egzisztenciájú Szása miatt. Otthon úgy mondták, egy anarchista miatt. Orvosdoktor szeretett volna lenni, de a nők akkoriban nem voltak kívánatosak az egyetemeken. A makacs lányt azonban nem lehetett eltántorítani, elszegődött nővérkének egy tulai orvos mellé. Az orvost Alekszandr Rudnyevnek Rudnyev doktor hívták, és történetesen az ő magánrendelőjében kapott állást leghíresebb betege, a moszkvai orvosegyetemről épp száműzött Bogdanov, akit Tolsztoj gróf Karl Bulla fényképén akkor még Malinovszkijnak hívtak. A románc a rendelőben vette kezdetét idestova tizennégy évvel ezelőtt. Rudnyev doktor úr társaságában olykor érdekes kirándulásokat is tett az ifjú pár. Volt a nemesi származású orvosnak egy nevezetes páciense, egy nyugalmazott tüzérfőhadnagy gróf, akit nemcsak azért volt érdemes meglátogatni, hogy a kéthavonta szükséges vizeletvizsgálatot megejtsék, a megfelelő porokat fölírják és az esedékes kumiszkúrára ﬁgyelmeztessék, hanem ha egyedül volt és ráadásul beszédes kedvében találták (némi szerencse persze kellett hozzá, hogy mindkét dolog teljesüljön), érdekes dolgokról lehetett diskurálni vele. A páciens a tizenkét versztára fekvő Jasznaja Poljanában lévő földbirtokán élt (húsz perc a homokfutón Tulától délre) és Lev Tolsztojnak hívták. Alekszandr természetesen örömmel cipelte főnöke doktorládikáját, és Natasa szívesen jegyezte föl a diagnózis mellé a különc gróf bölcsességeit. Ilyesmiket például: „manapság mindenki a világot akarja megváltoztatni, de ki gondol arra, hogy inkább magát kéne megváltoztatnia”. Miközben a hölgy a halhatatlan mondatokat jegyzi (csak Lenintől sikerül majd íly sok aforizmát összeszedni), az ifjú férj észreveszi a szent ember egyáltalán nem szentséges rigolyáit s az eszméket felülíró paradoxonokat is. A tulajdonlást bűnös dolognak tartó, vagyona szétosztásával kérkedő gróf egész jól él a pragmatikus feleség által igazgatott birtokon. Szűzi életet hirdetve, sőt a szexust a Kreutzer-szonátában egyenesen disznó szenvedélynek nevezve valahogy mégis tizenhárom gyermeket sikerült nemzenie. Miközben csizmát varr a cselédeknek, hogy a kézimunka lélekemelő hatását átélje, maga egy tulai csizmadia lábbelijét viseli, lévén a sajátjai hordhatatlanoknak 54

bizonyulnak. Ezek az észrevételek persze nem kerülnek be a fiatalasszony füzetébe, s Bogdanovnak is csak akkor jutnak majd eszébe, amikor a kikezdhetetlen tekintélyek kikezdhetőségéről fog értekezni. Egyelőre azonban a táblára mered, nem pillant sem felénk, sem a feleségére. Natasa a köténye kantárját morzsolgatva félénken néz a kamerába, aztán lesüti a szemét. Fésűvel feltűzött nehéz konty, állig begombolt blúz. Más típusú fényképre lenne szükség, olyanra, amiért néhány éve egy Röntgen nevű német Nobel-díjat is nyert, ha meg szeretnénk látni a blúz alá rejtett ezüstfeszületet, a nagy, halványkék kebleknek támaszkodó korpuszt, amelynek széttárt karú sorompómozdulata figyelmeztetés, a mellekkel folytatott bárminemű foglalatosság csak az ikonos-szerpentines halálcsavarodású krucifi x négyszeri megcsókolása után lehetséges. Hajoljunk csak közel hozzá, most már egy nagyítóüveg is megteszi: az arc részletei kezdik átadni magukat a gravitációnak. Nyolc évvel idősebb a férjénél. Ajkain fáradóban a dac, tekintetében gyülekszik az aggodalom. 13

Természetesen ott maradhatott a fényképen Gorkij is, a házigazda. Neki is volt igazi neve, Alekszej Makszimovics Peskovnak hívták. A peskov parasztot jelent a sakkban. Gyalog: peska, pesek. A Gorkij pedig keserűt, ezen a művésznéven ismerte a világ -es Makar Csudrája óta. Meglepően áttetsző világoszöld szeméből folyamatosan árad valami megfoghatatlan szláv melankólia. Óriás ádámcsutkája föl-le liftezik a gallér és a kajla dohányfüstszagú bajusz között, felváltva köpköd egy köpőcsészébe és egy zsebkendőbe. Nagy, karósovány konstrukció: imbolygó, hatalmas csontozatot egyensúlyoznak ki a vaskos kötélinak. Állógalléros muszka inghez (koszovorotka) amerikai hózentrágert hord, és homlokába hulló hosszú, hullámos haját beszélgetés közben az ujján csavargatja. Most még kalapot visel, a barna fürtök fedésben vannak. Aranyeres, mint minden valamirevaló író, inkább ácsorog tehát, vagy a terasz korlátjának dől. Ő a legismertebb villalakó, sőt valószínűleg a sziget leghíresebb embere. Figyel rá fél Európa: akiről a müncheni Simplicissimus karikatúrát közöl, az nem lehet akárki. Parvus kedvenc hetilapja volt a Simplicissimus, és Lenin gyakran csak azért kopogott be a doktor elegáns schwabingi lakásába, hogy átlapozza, van-e benne valami orosz vonatkozás. A Simplicissimust persze most nem hozza elő az Öreg, mert akkor Parvus is előkerülne, ami újabb feszültséget eredményezhet. Gorkijjal egyelőre nem szabad összeakasztani a bajuszt. Tisztában van vele, hogy megkezdődött a behálózása, felmérte, hogy a bogdanovi hatást ellensúlyoznia kell, tudja, hogy a nagy író megmentése halaszthatatlan pártfeladat, amit senki más, csakis ő végezhet el. A Parvusra utaló témákat tehát Lenin kerülni igyekszik, és egyelőre Gorkij sem hozza szóba (bár azt gyanítjuk, kifejezetten készül rá), mi azonban ismerkedjünk meg az illetővel, hisz emlegettük már (és az iménti zárójel azt sejteti, előbb-utóbb Gorkij is ezt fogja tenni). 55

Esett már szó, igaz csak egy apróbetűs széljegyzetben Alekszandr Lvovics Parvusról. Illett hozzá a dolog, tudniillik a kisbetűs marginália, mert mindig szeretett meghúzódni valahol a háttérben, még ha ﬁzikai adottságai nem is különösebben predesztinálták erre. Óriás medve volt, másfél mázsa, hínárszín szemekkel és olyan pocakkal, amilyet csak a karikatúraújságok (Simplicissimus) nagytőkései hordtak, kövér ujjain pecsétgyűrűk csillogtak és hatalmasakat prüszkölt aranyfedelű burnótszelencéjébe. Még a furcsa latin álnév mögött (Parvus azt jelenti, kicsi) sem igazán sikerült elbújnia. Ott volt az első forradalomnál és látva a teszetosza revolucionyernek ügyetlenségét elhatározta, hogy segít. Pontosabban segítő kezet nyújt – az igazi neve ugyanis dr. Helphand volt. (A valódi meg talán Israel Lazarevich Gelfand.) A segítség alatt persze nem jótékonykodást kellett érteni, Parvus ugyanis (nevezzük mégis így, mert ezen a néven fogja emlegetni Gorkij is) a forradalmat kizárólag üzleti szempontból volt hajlandó értékelni. Ragyogó elme volt (Nietzsche tanítványa), de minden gondolata a pénz körül forgott. A forradalom kereskedője, kalmárja, zsibárusa, handléja, kupece – biográfusai nem nagyon kényeztették el, ha jelzőket kellett találni rá.1 Elhatározta, hogy Európa leggazdagabb embere lesz, és úgy gondolta, hogy a cári birodalom megdöntése épp megfelelő eszköz célja megvalósításához. A forradalomhoz sok minden kell, az anyagiak és az éceszgéber mellett jó, ha akad egy karakteres arcélű vezér is, valaki, akiről majd szobrokat lehet mintázni, akiről könyveket lehet írni, és aki nem ódzkodik a marionettszereptől, sőt talán észre sem veszi, ha zsinóron mozgatják. Parvus első választottja Trockij volt, de róla hamar kiderült, hogy túlságosan önfejű, hogy hamar elragadja a hév, hogy reménytelenül idealista. Gorkĳ. Olaf Gulbransson Lenin ugyan lassabb felfogású volt, kevésbé karizmatikus rajza a Simplicissimusban (1904) szónok, és külső adottságai tekintetében is messze elmaradt a ﬁlmszínész Trockijtól (akinek a frizurája is merő forradalom volt), viszont sokkal befolyásolhatóbbnak mutatkozott és már régóta fölnézett Parvusra (amit a köztük lévő fél rőf különbség miatt nem csak jelképesen kellett érteni). -ban ismerkedtek meg, Parvus rögtön rábeszélte Lenint az Iszkra folyóirat kiadására, sőt kivitelezőt is ajánlott: saját müncheni nyomdáját. A schwabingi ház egyébként, amelynek pincéjében a nyomdagép zakatolt, a századforduló táján az orosz emigráció és a baloldali német értelmiség találkahelyévé vált. Parvus ekkoriban már német állampolgár, és ebbéli minőségében próbál pénzeket találni a cár ellen mor56

golódó emigránsok, illetve az Oroszországban tüntető munkások támogatására. Dolgozik persze saját szakállra is, leginkább a fegyverkereskedelemben utazik (ha kell, gabona-, sőt óvszerszállítmánynak álcázva az árut), és gyönyörűségét leli minden új háború kirobbanásában. Szabadkőműves és kommunista, bár alighanem képes lenne egyik napról a másikra az aviatika, a szüfrazsettmozgalom vagy a futballklub-alapítás meggyőződéses hirdetőjévé válni, ha azokban nagyobb pénzt látna. A csak három évvel ﬁatalabb Lenint lenyűgözi, hogy mindent előre lát. Megjövendölte a japán háború kitörését, aztán az elvesztését is, tudta, hogy a vereség és a megalázó béke belső elégedetlen- Alekszandr Lvovics „a politika ségre vezet, amiből egyenesen következik majd az -ös Parvus, Falstaffja” forradalom. (A lázongás és a revolúció kirobbanását persze nem csak jósolta: nagy találmánya, az ellenség pénzének – esetünkben a jennek – „kreatív átmozgatása” az emigráns ellenzék újságcsinálásába, szebben mondva propagandagépezetébe, igencsak bevált.) Azt is el lehet hinni neki, hogy hamarosan világháború lesz. Oly egyszerűen és pontosan fogalmaz, hogy lehetetlen kételkedni benne. Minden információját az újságokból szerzi, pontosabban az újsághírek nyomán találja ki. Az újságok hazudnak, szemérmetlenül, de következetesen. Az ellenirányú hazugságokból remekül ki lehet silabizálni az igazságot. Három titkárával három nyelven olvastatja föl a napilapokat, miközben egy negyediknek diktál. A sok kis német nyelvű ország nem véletlenül lépett szövetségre. Gyarmatokat akarnak végre ők is, meg piacot, ahol eladhatják a sok bóvlit, ami dől a futószalagokról. Egyelőre Törökországban látják a beteg embert, tőle lehet a legkönnyebben területet szerezni. A japán kaland miatt a cár keletre már nem mehet, neki is a Boszporusz kell majd, hogy kedvére hajókázhasson a Földközi-tengeren. Nagy szláv föderációról álmodozik, központjában az új fővárossal, Sztambullal, Konstancinápollyal, Bizánccal. Az új nevét még nem meri leírni, mert babonás, de olykor már ki-kimondja: Carigrád. A német császár meg az öreg Ferenc Jóskával is hajlandó összeállni, hogy mégis inkább az övék legyen a Balkán. Bosznia-Hercegovina már meg is van szállva, csak idő kérdése, mikor jelentik be az annektálást, nyilván akkor, amikor elég erősnek hiszik magukat, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a szlávokkal. A cárral. Mert azt már az oroszok sem hagyhatják szó nélkül. Az, hogy Németországot is meg Ausztriát is meg1 Z. A.B. Zeman–W. B. Scharlau: mentette már egyszer Oroszország, az egyiket Napóleontól, Th e Merchant of Revolution: a másikat meg Kossuth Lajostól, az égvilágon semmit nem The Life of Alekszandr Israel (Parvus), –. jelent. Az országok ugyanúgy nem szeretnek hálásak lenni, Helphand London, Oxford University ahogyan az emberek sem. Attól se tartson Iljics, hogy most Press, . 57

még az összes európai uralkodó unokatestvér egymás ezredesi egyenruháját ölti fel és együtt parádézgat – egymás torkának fognak esni, ha az érdekük úgy kívánja. Amiről Marx és Engels csak álmodozott, nekünk megadatik: a világháború. Világháború lesz, ami világméretű polgárháborúvá változtatható. Parvus -ban úgy utazott el Isztambulba, hogy a török forradalom kirobbantásáért járó titkos ügynöki előleget német márká1 Ferenc József Miksa nevű ban, orosz rubelben és osztrák–magyar koronában is fölvette. öccse Mexikó császára lett, majd megbuktatták és kivégezték. Mindezt persze nem kötötte Lenin orrára, azt viszont sikerült 2 Az -as kínai boxerlázadás megértetnie vele, hogy előbb-utóbb rá fog jönni Németország a keresztény hitre tért kínai kereskedők legyilkolásával indult. és Oroszország is, hogy a dologban enyhén szólva ellenérde3 A japán–orosz háború során keltek, vagyis ha ugyanazokra a területekre ácsingóznak, akkor a teljes Balti Flottát áthajózták a Koreai-szorosba, ami gyakor- egymással is hadba kell lépniük. A németek érdeke az lesz, latilag a Föld megkerülését hogy belülről is gyöngítsék a cárt, magyarázza, vagyis segíteni jelentette. Az értelmetlen hadművelet (amelyben a később oly fogják az orosz forradalmárokat. Pénzzel fogják segíteni önönevezetessé váló Auróra cirkáló ket, és higgye el, Iljics, pénzük az nagyon sok van. A virsli is részt vett) része volt a „hulli aﬀér”, melynek során az ujjak morzsolgatni kezdik Lenin kabáthajtókáját. Sok van, és oroszok japán csatahajóknak dőlni fog. Az Öreg agyán egy pillanatra átszalad, hogy vajon néztek és szitává lőttek öt angol halászbárkát. a német szocdemeknek is ajánlgatja-e Parvus a cár pénzét az 4  telén a Monarchia lapjai ottani fellazítás érdekében, és vajon azzal biztatja-e őket is, szétkürtölték, hogy a szerbek elfogtak és kasztráltak egy hogy dőlni fog a rubel, de aztán más jut eszébe. Jelizavetára Oscar Prochaska nevű gondol, Lisére, arra, hogy milyen jól eligazodott a római vendiplomatát. A hír második fele kacsának bizonyult. déglők étlapjain, hirtelen mennyire olaszosak lettek a gesztusai, Európa térképe, minden ország a másik területére ácsingózik

és mintha törzsvendégként mosolyogtak volna rá abban a Pantheon melletti albergóban, ahova a csomagjait vitette. Lenin Parvus hatására kezd el a világpolitikára figyelni és a nemzetközi események összefüggése iránt érdeklődni. Parvus pedig szívesen leckézteti: a cár jelentéktelen, mindegy, hogy mit akar, Oroszországot két ember irányítja, egy vaskezű reformer és egy őrült pap, Sztolipin és Raszputyin. Minden porcikájukban különböznek, de egyformán ellenzik a háborút. Őket kell eltenni az útból. Ellenezné persze a nép is, tiltakoznának a parasztok, ha tudnák, hogy a háború kitörésekor érvénybe lép az alkoholtilalom, de azok nem látnak tovább az orruknál. Minden tökéletesen kalkulálható, bátyuska, még akkor is, ha olykor a véletlenek átrendezik a képleteket. Sípolva veszi a levegőt. Ha a történelemnek szüksé5 A k. u. k. haderő kémelháríge van valami ürügyre, hogy kirobbanjon egy világháború, tását vezető Alfred Redl higgye el, meg is fogja találni. Már régóta kísérletezik vele ezredesről -ban kiderült, az orosz titkosszolgálat óriáslaboratóriumában. Kivégzőosztag elé taszigál egy elkó- hogy fizetett ügynöke. borolt herceget,1 elnyiszálja a más vallásra tért boltosok 6 . június -án a cári mindenható pópáját, torkát,2 éjszakai halászbárkákat küld flottacirkálók útjába,3 család Raszputyint hasba szúrta egy kiheréltet egy konzult,4 lebuktat egy buzi kémet,5 konyha- prostituált, ugyanezen a napon egy másik mekést döf egy sztarecbe, vagy csak valahol valami trónörököst Szarajevóban rénylő lelőtte az Osztrák–Magyar nekikocsikáztat egy arra repülő golyónak.6 Tessék csak ki- Monarchia trónörökösét. választani a legragyogóbb casus bellit. Semmi kétség, háború lesz, sőt egymásba érő háborúk sokasága, talán már Oroszország, Európa egy hamburgi varrják is valahol az ellenséges egyenruhába öltöztetett bá- polipja szatirikus folyóirat bukat, hogy újra a katonavonatok mozdonyának orrára címlapján (1914) kötözzék őket, ahogy a japán háború idején tették, legföljebb II. Miklós cár repülni az a kérdés, hányféle mundérra lesz szükség. tanul

Gorkĳ nem értékeli Parvus látnoki képességeit, a költő kollégát sem hajlandó észrevenni benne (pedig milyen poétikusan fogalmaz: „ugyanannak a hárfának a húrjai voltunk, amelyen a Forradalom vihara játszott”), csak a pénz szokott eszébe jutni, ha Parvusról van szó, meg Trockij kifejezése: „a politika Falstaffja”, de egyelőre ő sem akar beszélni róla. Azt sem hozza szóba, ami pedig a spionügy kapcsán oly sokszor eszébe jutott: hogy a csudába szökött meg a forradalom után lefogott Parvus olyan hirtelen? A cári fogdmegek gyűrűjéből hogy inalhatott el ez a lomha medve? De Gorkij most Leninre ﬁgyel, tapintatos szeretne maradni, hiszen a cél az Öreg és a szigetlakók összebékítése. Épp egy éve, Berlinben melegedtek össze, ahonnan azután már együtt vonatoztak a londoni pártkongresszusra. Hogy gyorsabban teljen az idő, Lenin felolvastatta magának a friss regényt, Az anyát. Gorkij visszaemlékezése szerint elgondolkozva, lehunyt szemmel hallgatta. Alapmű: a proletariátus öntudatra ébredése, az osztályharc irodalmi megjelenítése, a szocialista realizmus zászlóbontása. A könyv alaposabb ismerői lehetségesnek tartják, hogy Lenin szeme nem azért volt csukva, hogy a jobb összpontosítás érdekében kizárja a külső ingereket, hanem azért, mert azon nyomban elaludt.1 Becsületére legyen mondva, 1 A Nyugat folyóiratban Nagy hogy Londonba érve személyesen gondoskodott Gorkij elheLajos recenziója így kezdődött: lyezéséről, sőt kijárta azt is, hogy új barátja tanácskozási jog„Soha unalmasabb könyvet nem olvastam” (. . szám). gal rendelkező küldött lehessen (pártonkívüliként a szavazati jog nem jöhetett szóba). Már akkor, ott a vonaton, vagy LonAz őrült pap, Grigorĳ donban, a kongresszuson szóba került a capri látogatás. Lenin Raszputyin (Karl Bulla fényképe) rögvest igent mondott a meghívásra, majd a már ismert szemhunyorítással hozzátette: sans façon. A pétervári divatszó meglehetősen furcsán hatott a pártvezér szájából. Csak udvari tanácsosoktól felfelé használt kényeskedő kifejezés volt ugyanis, annyit tesz, minden ceremónia nélkül. A lenini szemhunyorítást persze idézőjelnek is lehetett érteni, ami épp ellenkezőre fordíthatja a sans façon jelentését: megyek, de legyen ám megadva a módja a vendéglátásnak. Gorkijnak, az irodalom emberének volt a dolga, hogy kibogozza a szavak rejtett jelentését, és Gorkijnak, az egykori muzsikivadéknak vérében volt az ősi szláv parancs: a vendég mindenekelőtt. Ne csodálkozzunk hát a túlméretezett kikötői fogadóbizottságon és a roskadásig terített asztalon a luxusvillában. Nemcsak a várható összezördüléseknek szerette volna elejét venni Gorkij, de a nagy felhajtással jelezni is akarta, és tudatosítani elsősorban Leninben, hogy ő bizony minden tiltakozás dacára meg fog próbálkozni a békítéssel. 60

Van még egy férfiú, aki a fénykép kezdeti változatán is szerepel, és ott van a többi publikáción is. Lenin mögött ül, némileg takarásban, és úgy tűnik, mintha egy kicsit unatkozna. Ivan Pavlovics Ladizsnyikovnak hívják. Nyilvános életében könyvszerkesztő, könyvkiadó és könyvkereskedő. Genfi kiadóját, a Demost mostanában telepítette át Berlinbe és egyre több megbízást kap.2 Berlint akkoriban kezdték úgy emlegetni, mint az orosz könyvkiadás fővárosát; Szolzsenyicin Együtt (Oroszok és zsidók a cári birodalomban és a Szovjetunióban) című könyvében azt állítja, igaz, ez egy évtizeddel későbbi adat, hogy -ban több orosz nyelvű könyv jelent ott meg, mint német. A levélben, amelyben Gorkij Caprira Ivan Pavlovics hívta Ladizsnyikovot, óriási üzleti lehetőségeket is megle- Ladizsnyikov begtetett: megrendel húsz mázsa könyvet Lunacsarszkij számára, aki meg akarja írni az orosz irodalom történetét és Leninnek is rendel húsz pud könyvet mindenféle nyelven, még japánul is.3 Az eszmei rokonszenv mellett tehát némi számítás is motiválhatta a férfit abban, hogy itt van. Halhúsú, fehér bőrű, lomha járású ember, súlyos szemhéját csak félig emeli föl, olcsó szivarokat szív, drága édességeket eszik és szorulásos lévén ivókúrákra jár. Alig hihető, hogy túl fogja élni a kép majd’ minden szereplőjét, mindkét háborút, a sztálini pereket, felesége és lánya halálát. A meghívólevélben Gorkij 2 Az új berlini könyvkiadót irodalmi kongresszusnak nevezte az összejövetelt, és Ladizs- (hivatalosan: Bühnen- und russischer Autoren nyikov is így készült; úgy gondolja, hogy szóba kerül majd Buchverlag J. Ladyschnikow) a bolsevik párt a nagy világirodalmi enciklopédia, amely a munkásosztály is sajátjaként ismerte el. 3 Gorkij levele I. P. Ladizsnyiszámára is emészthető formában jelenteti meg Homérosztól kovnak . január végéről. Szaltikov-Scsedrinig a legjobbakat (tudja, hogy Gorkij épp 4 A forradalom győzelme után feleleveníti a könyvsoroa Faust átírásán dolgozik, Bogdanov meg a Hamletet kóstol- Gorkij zat gondolatát, -ban gatja4), számít továbbá az évtizedek óta visszatérő témára is, Ladizsnyikovot és Tyihonovot kedvesének férjét) is bevonhogy tudniillik át kéne térni végre a cirill betűkről a latinra, (új va megszervezi a Világirodalmi vagy legalább a transzliteráció sokféle szabályát kellene vala- Könyvkiadót, összeállítja kiadandó könyvek listáját és hogy egységesíteni. Arra készül, hogy a praktikum oldaláról amajd’ kétszáz tételt lefordíttat. összegyűjtött érveit a magukat liberálisnak mondó kollégák Ezenközben Krupszkaja is a kiadhatatlan, sőt elvi szempontokkal egészítik ki.5 Valamikor író akart lenni összeírja megsemmisítendő könyvek maga is, úgy képzelte, hogy megvesz egy csomó könyvet, elol- jegyzékét. Legföljebb a korszak ismerőit lepheti vassa mindet és ír belőlük egyet, ami sokkal jobb lesz mindnél. felületes meg, hogy több mű mindkét Becsületére legyen mondva, hamar belátta (talán a jóbarát listára rákerült. 5 Caprin végül az irodalmi, Gorkij is segített benne), hogy könyve egyáltalán nem lett pláne a nyelvi problémákról jobb, sőt alulmúlta mindet. Az üzlet tehát nem jött be, a sok csak alig esett szó, némi legföljebb tíz év összevásárolt könyvvel viszont kezdeni kellett valamit. Így lett elégtételt múlva érezhet majd Ladizsnyibelőle könyvkereskedő. Először Nyizsnij Novgorodban aztán kov, amikor elvtársai a -es követő intézkedéNémetországban. Ladizsnyikov tehát a könyvek embere, kor- forradalmat sek egyikével legalább rektor, ügynök és kiadó, nem hivatalos státuszára nézvést a keménységjelet eltörlik. 61

viszont médium. Állítólag szellemidéző szeánszokat rendez, asztaltáncoltató teadélutánokat tart, ahol meggyilkolt cárevicsek adják egymásnak a kilincset. Capri utazását össze akarta kapcsolni a híres nápolyi médium, Eusapia Palladino megismerésével, amiben alighanem Bogdanov segítségére is számított, aki, igaz, a tudomány szigorúbb oldaláról vizsgálódva, valódi Palladino-szakértővé vált az utóbbi hónapokban. A különös képességekkel rendelkező parasztasszony híre ekkorra már bejárta Európát, Szentpétervártól, Párizsig, s a legnagyobb természettudósok próbálták megfejteni a titkát,1 köztük az a Camille Flammarion, akire Bogdanov csillagászati, főleg a Marsról szóló könyvei kapcsán egyébként is figyelt, és akinek minden hozzáférhető írását megpróbálta beszerezni, olykor épp Ladizsnyikov révén. Már azt sem könnyű megérteni, hogy miért maradhatott meg a fotó  utáni változatain a párton kívüli, sőt tulajdonképpen kapitalistának is minősíthető (tudniillik kereskedőként egzisztáló) Ladizsnyikov, az viszont felfoghatatlan, hogy egy antimaterialista spiritisztát (vagyis ideológiai ellenséget) hogy nem retusáltak ki. Olyan helyre fészkelte be magát Lenin és Gorkij közt, ahonnan körülményes lett volna kitörölni úgy, hogy kár ne essék a két fontos emberben? Aligha valószínű a tanult szovjet kollégák retusbravúrjainak ismeretében. Oly sok marxista könyv, emigráns publikáció kiadása fűződik a nevéhez (legutóbbi, Az anya, éppen Gorkijtól), hogy nem illett elbánni vele? Ez sem feltételezhető, hiszen a hála sosem volt jellemző a bolsevikokra. Talán valamelyik szeánszán az Uljanov név betűit is kikopogták az 1 A híres nápolyi médiumon pszichológusok és fizikusok asztallábak? Ha így történt is, ennek híre aligha juthatott egyaránt kísérleteztek, valószímesszire. Egy másik verzió viszont nagyon is hihető. Egyszenűleg ő volt a történelem legalaposabban kivizsgált spiritisz- rűen nem tudták, ki ül Lenin mögött. Nem ismerték föl, eltája. A vizsgálódók között volt végre a nagy tisztogatás korában Ladizsnyikov már messze a szentpétervári fizikus Alekkerülte a politikai nyilvánosságot. Németországi könyvkeresszandr Aksakov, a kazanyi kémikus Alekszandr Butlerov, kedéseit felszámolta, Berlinbe költöztetett kiadóját, a Knyia francia biofizikus JacquesArsène d’Arsonval, a már gát pedig lenyelte az Állami Könyvkiadó. Gorkij nagyon Nobel-díjas Curie házaspár, megbízott az álmos tekintetű és lomha mozgású férfiban, valamint Charles Robert Richet meg Henri Louis Bergson, akik akit állítólag soha senki sem látott mosolyogni, teljhatalmat -ban még csak váromáadott neki a bankügyeiben és kikérte a véleményét az írásainyosai voltak a díjnak. ról is. Ladizsnyikov segített is, amíg tehette, de Oroszországba 2 A Párizsba emigrált Pavel Rjabusinszkij elkonfiskált palovisszatérve gyakorlatilag illegalitásba vonult. Fiatalon megtájával csalogatta haza Gorkijt halt felesége emlékét ápolgatta, Németországban született Sztálin. A Fjodor Sehtyel által tervezett szecessziós épületben lányukat, Natasát tanítgatta oroszul és Gorkij könyveit rendezkapott helyet az Archívum is, gette, régi írásait katalogizálta. Pontosan tudta, hogy amilyen a legfölső szint kupolás kápolnája pedig éppen megfelelt arányban növekszik a szeánszain megidézhető kommunista a szellemidéző szeánszokra. szellemek száma, úgy válhat ő is egyre kellemetlenebb alakká, 3 Gorkij  után már nem utazhatott külföldre,  s bár a növekmény igencsak nekilódult, szerencséjére az nyarán Marija Budberg Moszkvába ment, hogy utoljára lássa „örökre” elhallgattatott elvtársak szavai valahogy mégsem a nagybeteg írót, de a bőröndöt szivárogtak ki a Gorkij Archívum lefüggönyözött szalonjából, már a határon átadta Sztálin embereinek. ahol Ladizsnyikovot olykor tudományos konzultánsként, 62

olykor hátsó szobás adminisztrátorként alkalmazták, bár rejtélyes tevékenységének eltitkolásához leginkább a több-kevesebb rendszerességgel elvállalt éjjeliőr státusz felelt meg. 2 A Gorkij Archívum persze csak kívülről tűnhetett békés munkahelynek. Amikor Sztálin úgy döntött, hogy leszámol azokkal, akik veszélyt jelenthetnek rá, első dolga az volt, hogy elolvassa a leveleiket. Ehhez Mura Budberg szoborba kézfejét az íróaszhárom levelezésgyűjteményen kellett végigrágnia magát, rá- öntött talán őrizte Gorkĳ, vajon adásul egyiket sem volt egyszerű megszereznie. Trockij irattárát sejtette-e valaki hogy Párizsból kellett elrabolni, Kerenszkij levélgyűjteményéért aazkörnyezetében, a fényesre simogatott a Passyban lévő lakásába kellett betörni, a Gorkij-iratokra bronzkéz Sztálin megpedig ugyebár Ladizsnyikov vigyázott. Életveszélyes feladat, hosszabbított jobbkeze legalábbis az lenne, ha bármi kompromittálót őriztek volna a Rjabusinszkijpalotában. De nem volt ott semmi fontos, Gorkij, mielőtt hazaköltözött volna, egy bőröndnyi levelet bízott utolsó kedvesére, Marija Budbergre. Talán sejthetett valamit, mert azt kérte, sose bízza másra a koﬀert, sose vigye el a Szovjetunióba, sőt még akkor se hozza utána, ha személyesen ő kérné rá. Ha könyörögne érte, akkor se. Micsoda előrelátás! Egy apróság kerülte csak el Gorkij ﬁgyelmét, az, hogy Mura Budberg Sztálin ügynöke volt.3 Az elsötétített archívumban lapuló Ladizsnyikovról tehát akár el is feledkezhetnénk, ne tegyük mégse, már csak azért se, mert történetünk jelen idejében épp az ő térdére fektetve hever (a bizonyíték gyanánt használható fényképen sajnos épp takarásban) az a pici jegyzetfüzet, amelyben a játszma leírása megmaradt. Ha minden igaz, neki, Ivan Pavlovics Ladizsnyikovnak kell megköszönnünk, hogy ismerjük a lépéseket, sőt ha írásunk nem vesz valami előre nem látható fordulatot, akkor előbb-utóbb olvasóink is megismerhetik azokat. 16

Ladizsnyikovval ellentétben Zinovij Alekszejevics Peskovot, a Bogdanova és Gorkij közt álló szemüveges fiatalembert, mindenki számon tartotta, holott jellegtelen pincérarcát a szolgálatkész félmosollyal kifejezetten könnyű lett volna elfelejteni. Azért emlékeztek rá mégis, mert eredetileg Szverdlovnak hívták. Ő volt a híres pártvezérnek és államférfinak, Lenin jobbkezének, a fiatalon meghalt Jakov Mihajlovics Szverdlovnak a testvérbátyja. Eredeti neve Zinovij Szverdlov volt (a még eredetibb Jeshua Zalman Sverdlov), s amikor a zsidó fiú kikeresztelkedett, akkor lett a neve Peskov a keresztapja neve után, igaz, hogy bonyolódjanak azért egy kicsit a dolgok, az a bizonyos keresztapa akkor már nem is Peskovnak szólíttatta magát, hanem írói álnevén, ugyanis az imént bemutatott Makszim Gorkij volt az illető. A még szinte tejfölösszájú gyerek, Zina egy börtöncellába került a marxista szimpátiája miatt 63

olykor szintén hűvösre tett íróval. Hogy a cellában mi történt, s mi nem, azt nem tudhatjuk, mindenesetre szabadulásakor Zina első dolga az volt, hogy bejelentse megdöbbent atyjának, vallást cserél. Nagy, dörgedelmes átok következett, volt hamuszórás, sófárfújás, minden, s a fiú nem léphette át többé a Nyizsnyij Novgorod-i ház küszöbét. A Szverdlov család feje persze nem csak Zinára haragudott, a főbűnösnek Gorkijt tartotta, és el is kezdi hinteni a boszszú magvait, amelyek, igaz lassan, de előbb utóbb szárba szöknek majd. Egy rövid kitérőt megér a dolog. Dolgozott akkoriban egy fiatalember a Szverdlovék műhelyében, együtt nőtt föl a Szverdlov fiúkkal, kifutóként kezdte, kitanulta a szakmát, szinte családtaggá vált, akit aztán a hátsó szobákban zajló illegális munkába is be lehetett vonni. Enoch Gersevics Jehuda volt a fiúcska teljes neve, legalábbis ezt írták az anyakönyvbe, amikor feleségül vette a Szverdlov fiúk egyik unokahúgát, később azonban más néven híresült el. Ő lett Jagoda, a szovjet titkosrendőrség rettegett parancsnoka, a Sztálini nagy csisztka beindítója, a koncepciós perek megszervezője, majd később, ahogy az már lenni szokott, a perek egyik legnevesebb áldozata. Az ellene felhozott töméntelen vád közt momentán kettő érdemes a figyelmünkre: Gorkij fiának, Makszim Peskovnak a meggyilkoltatása, illetve magának Gorkijnak a megmérgezése. A fiút egy Krucskov nevű bájgúnárral (kell majd még róla szólnunk, mert Marija Andrejeva szoknyája mellett is feltűnik) ölette meg, az író megmérgezését azonban alighanem személyesen végezte, meglehetős gyakorlata volt ugyanis az ilyesmiben, hiszen épp ezt a szakmát, a gyógyszervegyészetet választotta számára az öreg Mihail Izrailevics, amikor úgy döntött, kitaníttatja a jóeszű gyereket. Vagyis szemet szemért: először a fiúért a fiút, aztán 1 Nem Zina volt az egyetlen aztán meg a megtört apát kellett likvidálni. Voltak, akik szegyermek, akit a nagyszívű Gorkij örökbe fogadott. Magá- rint Sztálin se nagyon bánta az önfejű és nehezen hajlítható hoz vette egy megölt forradalGorkij levételét a tábláról, bár a Jagoda-per zárt tárgyalásáról már lányát, Molekulát (Maruszja Heinz), aki később az ilyen részletek természetesen nem szivároghattak ki. De téravantgárd művész Vlagyimir jünk vissza a Peskovvá lett Szverdlov-gyerekhez, Zinához. Tatlin felesége lett. Gorkij magához vette, s a sok nyelvet (állítólag hetet) beszélő 2 A temetőnek abban a részében van a sírja, ahol a világhákeresztfiút olykor titkáraként, fordítóként, mindenesként alborúban elesett katonák nyugszanak, amiből arra lehet kalmazta. Vele volt mint tolmács a nagy amerikai körutazáson következtetni, hogy titokban is, akkor a The New York Times már az író örökbe fogadott élete végéig tagja maradt az emigráns fehér fiaként mutatta be az ifjú Zinovij Peskovot.1 Hát ez az adopkatonai szervezetnek. tált gyerek már akkor sem döntött jól, amikor, ahelyett, hogy 3 A marokkói idegenlégióról írt könyvének (La Légion Etrangère a bolsevik forradalom szekerét tolta volna, francia idegenléAu Maroc, ) címlapjához giósnak szegődött, akkor viszont tényleg nagyot hibázott, készült fényképén annyi kitüntetés lóg rajta, hogy azt egy legalábbis szovjet biográfusai szerint, amikor -ben pavérbeli szovjet tábornok is megrancsnokának felszólítására (vagy saját kérésre, de parancsnok irigyelhetné. A könyvet egyébként hollywoodi filmszinopszissá barátja engedélyével) visszatért Szovjet-Oroszországba, a fehér is átdolgozta, és hogy teljes gárdát irányító Kolcsak admirálist támogatni. (A francia palegyen a kör, a főszerepet is eljátszotta. rancsnok nevét is érdemes följegyezni: Charles de Gaulle-nak 64

A francia idegenlégióban hősködő Zinovĳ Peskov emlékiratai Zinovĳ Peskov immár Peshkoff kapitányként idegenlégiós hőstetteiről írt könyvének belső címoldalán

hívták.) Tehát a Szverdlov fiúk egyike a vörös, a másik a fehér oldalon; lepődjünk-e meg rajta, hogy a capri események dokumentálásáról gondoskodó utókor tűrhetetlennek tartotta az áruló Peskov jelenlétét a fotón? Az -es publikációhoz elővett fényképről annak rendje s módja szerint le is retusálták, viszont legalább élve megúszta a dolgot. Igaz, hogy beteljesedett rajta a rituális átok (legalábbis atyja így értékelte, amikor gójjá lett fia egy csatában elvesztette jobb kezét), ám az orosz értelmiségiekhez képest szokatlanul magas kort ért meg, ráadásul ágyban és párnák közt érte a vég. A Szovjetunióba sosem tért vissza, de a világ egyéb részein otthonosan mozgott, állítólag nem volt olyan európai főváros, ahol ne várta volna egy grófnő, egy bárónő vagy egy hercegkisasszony becsomagolt staf írunggal és kisírt szemekkel. Hogy mi lett volna vele, ha történetesen hazatér, azt hozzátartozói sorsa alapján következtethetjük ki. Lánya, Jelizaveta, Itáliában született, majd az apai rosszallás ellenére hozzáment a római szovjet nagykövethez. A túl szerencsésnek általában sem mondható -es évben lejárt a férj diplomáciai küldetése, a Peskov lány vele tartott Moszkvába, ahol aztán a férfit kivégezték (Benjámin Szverdlovval, Peskov öccsével egyetemben), Lizát pedig elnyelte a Gulag. Hogy mégse ilyen szomorúan fejeződjön be a Peskov-saga, egy vigasztaló kis csatolmányt mégiscsak hozzábigygyeszthetünk. Még mielőtt a mi Zinovij Peskovunk meghalt volna, és „Legioner Peshkoff ” néven eltemették volna a Párizs melletti orosz temetőben,2 kisebbfajta csoda történt vele: váratlanul visszakerült a capri fotóra. Akkor már -at írtak. Talán a hruscsovi idők éledező sznobériáját jelzi, hogy a regényes életet élt és tényleg fényes katonai karriert befutott, fél kézzel is csatákat nyerő, majd a jó barát De Gaulle mellett diplomataként is elhíresült és a mindenféle kitüntetésekkel, köztük a francia becsületrend nagykeresztjével dekorált Peskovnak nagy kegyesen megbocsájtottak.3 Talán az időközben bolsevik szentté avatott öcskös, Jakov Szverdlov glóriájának fényéből is átsugározhatott rá valami. 65

De az is lehet, és ez tűnik a legvalószínűbbnek, hogy egyszerűen már nem élt senki, aki felhívhatta volna az új idők retusőreinek ﬁgyelmét arra, hogy ott hátul az a kis szemüveges is a törlendők közé tartozik. 17

Eltüntették a képről a bal oldalon álló, épp gombolkozó Bazarovot, eredeti nevén Vlagyimir Alekszandrovics Rudnyevet is. Egy napsütötte oszlop került a helyére, illetve egy darabnyi napfényes tájkép. Leninnek róla volt talán a legrosszabb véleménye. Orvosgyerek Tulából. Túl magas, túl jóképű alak. Igazi öntelt szépﬁú. Berlinben diplomázott. Nemcsak úgy néz ki, mint egy arisztokrata, úgy is viselkedik. Iszik, szivarozik, kemény gallért hord, írógépen ír, ráadásul a modern helyesírással, francia kölnit használ és szakállt ereszt. Nem a forradalmárok hegyes szakállát, nem is a marxi oroszlánszakállt, nem pópaszakállt és persze nem muzsikszakállt, hanem olyan európai formájút, amit fodrászolni kell (amelyhez külön fésű dukál), amit ecetes vízben öblít (hogy puha maradjon), rózsavízzel permetez (hogy kivegye belőle a dohányszagot), és amelynek tömött sűrűjébe verseket lehet belesuttogni. Mert, legalábbis Lenin úgy képzelte, hogy mindig akadt olyan, aki szegfűt tűzzön a kabátja hajtókájába vagy visszavarrja a lepattant inggombját ennek a Bazarovnak. Egy pozőr, akinek még a kötőszavai is ragadnak az önhittségtől. Ráadásul nem árt neki semmi, a börtön se, a száműzetés se. Azt képzeli, hogy egy valódi nihilistát alakít. Turgenyev -ben megjelent könyve, az Apák és ﬁúk óta fogalom lett a nihilizmus. A főhős nevéhez kapcsolt állandó jelző: a nihilista Bazarov, vagy Bazarov, a nihilista. A mi Rudnyevünk alighanem dacból kezdte használni a turgenyevi hős nevét. Amikor fölvette, amikor Rudnyevből az illegalitás szabályai szerint Bazarovvá vált, a „bazarovság” azt jelentette, liberális, demokrata, sőt forradalmár. Turgenyev regénybeli Bazarovja is orvos, a tettek embere, olyan, aki tagad minden, az „apák” által szentnek hitt eszmét, ideált, és aki nemcsak az ósdi viselkedési normák elvetésében leli örömét, hanem a hiábavaló művészet megbélyegzésében, sőt a „haszontalan nagy költészet” fölötti ironizálásban is. Értelmiségi körökben gyorsan felkapták a nihilista kifejezést, átkot szórni és áldást osztani egyaránt lehetett vele, és hamarosan Bazarov híveire és ellenségeire oszlott a társadalom. A tagadás deklarálása, a tekintélyuralmi rendszer elutasítása mellett persze volt a névben valami idealista pátosz, valami regényes attitűd, valami individuális dac, sőt azok szerint, akik személyesen is ismerték Bazarovot, egy csepp öngúny is. Hamlet és Raszkolnyikov szellemét, a byroni romantika és a heinei melankólia hatását is kihallhatta a névből az, akinek volt hozzá füle. Az olvasó fülében azonban egyelőre még a Rudnyev név visszhangzik. Nem felejtette el Rudnyev doktor úr rendelőjét, ahol annak idején egymásba szeretett a Bogdanov házaspár: Szása és Natasa. Igen, ő volt, dr. Alekszandr Rudnyev volt a mi Bazarovunk édesapja, vagyis szoros kötődések, személyes összefüggések szinte családi hálózata kezd körvonalazódni, amelyben egyre inkább bekerítettnek érzi magát 66

az Öreg. Egy klán közepébe csöppent. Egy maﬃa centrumába. Ahol az egykori könyvhősök, Rahmetov és Bazarov, újra összeállnak. Lenin már rég nem hívja Bogdanovot Rahmetovnak, vagy ha hívja, akkor azzal a gúnyos hanghordozással teszi, amelytől az egykori játékos évődés durva iróniába fordul. Bazarov különben most éppen Marx Tőkéjét fordítja oroszra, más kérdés, hogy, legalábbis Lenin szerint, az égvilágon semmit nem ért az egészből. Egy ilyen embernek hozzá sem szabadna érnie a Tőkéhez. Bele se lapozhatna! Ki sem szabadna nyitnia! A bazarovi nagy lábon élés temérdek pénzt fölemészthet. Illene észrevennie Vlagyimir Alekszandrovics Gorkijnak is. Föl kellene tennie a kérdést: miből? Ugyan miből Bazarov (Rudnyev) telik rá Bazarovnak, és nem csak neki, a többieknek is, éppenséggel tudná sorolni a neveket. Persze ha rákérdezne, az az ominózus utóirat miatt már nyílt rágalmazással érne föl. A kérdésnek Gorkij cigarettától elsárgult bajsza alól kellene kibuknia: miből telik? De a bajusz alól csak lassú füstkarikák gyűrűznek elő. Bazarov-Rudnyevnek egyébként nem csak a fényképről kellett eltűnnie. Lenin keze messzire nyúlt, még a mauzóleum pincéjéből is kiért; abban, hogy a „nagy csisztka” idején Bazarov a koncepciós perek egyik főszereplőjévé avanzsált, „vrag naróda” 1 lett, a nép ellensége, alighanem az ő egykori lesújtó véleményének is szerepe volt. Meg persze annak, hogy Rudnyeven rajta ragadt az epitheton ornans: „bazarovként”, vagyis született nihilistaként kezelték élete végéig. Nem vetett jó fényt rá az -es pártalapítási kísérlet (internacionális szocdem pártot akart létrehozni) meg az sem, hogy -ban családostul a Krímbe utazott (akik emigráción törték a fejüket, azok vetemedtek ilyesmire, Gorkij közbenjárására volt szükség, hogy a szovjetellenesnek minősülő vádat ejtsék). Később részt vett ugyan az új gazdaságpolitika kidolgozásában, sőt beválasztották az Állami Tervezési Bizottság elnökségébe is, de álláspontja egyre feltűnőbben különbözött a hivatalos nézetektől. Megbocsájthatatlan hiba volt például, hogy az általa kimunkált „matematikai közgazdaságtan” szerint a Szovjetunióban csak „vegyes gazdaság” hozható létre, vagyis a szocialista tervgazdaság és a piacgazdaság kombinációja. Ebből aztán már logikusan következett a vád: a kapitalizmus visszaállításán töri a fejét, vagyis az unió megdöntése ügyében szervezkedik. Nem használt a megítélésének az -as Bogdanov-nekrológ,2 amelyben az elmúlt három évtized egyik legnagyobb gondolkodójának, sőt mi több forradalmi vezetőjének titulálta barátját, akinek hatalmas szellemi örökségét el kell ismernie minden pártatlan 1 A nép ellensége Bazarov: A. A. Bogdanov fórumnak. Pártatlan fórumok persze már rég nem léteztek 2(Malinovszkij) mint a Szovjetunióban, -ban, amikor Bazarovot kizárták gondolkodó (). 67

a Kommunista Akadémiáról, az egyik fő vádpont éppen így hangzott: Bogdanovista: Bazarov úr Bogdanov úr uszályába került. A bogdanovi fertőbe. Kirakatper csak azért nem lett a dologból, mert hiába próbálták végig rajta a sztálini presszió minden eszközét, sztoikus nyugalommal viselte a kínzásokat és nem volt hajlandó elismerni a rárótt bűnöket. -ben halt meg, kilenc börtönév után, nehéz elhinni a Nagy Szovjet Enciklopédia állítását, hogy természetes halállal. Könyveit (zömmel a közgazdaságtanban jeleskedett, de írt egyet a forradalmár Gorkijról is) bevonták a könyvtárakból és megsemmisítették, a Tőke címlapjáról pedig természetesen kivakarták a fordító nevét.1 18

A bal oldalon ülő, árnyéktól takart, és a kép széle által félig levágott férfi kilétét csak találgathatjuk, persze a találgatást megkönnyítheti a teraszon készült többi felvétel. Talán maga Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij ül ott. A machisták közül vele volt a legkevésbé feszült Lenin kapcsolata, több levelet váltottak  elején, jó publicistának tartotta, és Gorkij mellett őt is szerette volna egyre jobban bevonni az újraindított pártlap, a Proletarij szerkesztésébe. Ugyanolyan individualista, mint a két B, de gyámoltalanabb és könnyebben megdolgozható. Egy „Anatolij Blazsennij” – mondta róla Plehanov, és a csúfnév sokáig rajta maradt. Egy dilettáns entellektüel – jellemezte Trockij. Ő a „gyengém” – magyarázta Gorkijnak Lenin –, az ördögbe is, milyen ostoba kifejezés, hogy valaki egy másiknak a gyengéje! Van benne valami franciás csillogás. A könnyelműsége szintén franciás, az esztétizmusából fakad.2 Gorkij tisztában volt vele, Lunacsarszkij kulcsﬁgura abban, hogy Lenint Caprira hívja, és segíthet abban is, hogy összebékítse Bogdanovval. „Hívni fogom a szigetre Iljicset és Alekszandr Alekszandrovicsot is, nagyon fogom hívni őket, mert ettől a találkozástól valamennyiünk számára – de leginkább a magam számára! – jó eredményeket várok. De jó lenne! Összejönnénk és beszélgetnénk, gondolkodnánk, írogatnánk. Önnek talán ez nem tetszik?” 3 Nem tudjuk, mekkora része volt Lunacsarszkijnak abban, hogy az Öreg végül megjelent Caprin, azt azonban már igen, hogy egyáltalán nem az összebékülés miatt érkezett. Azt remélte, előbb-utóbb képes lesz Lunacsarszkijt a társaság ellen fordítani, bár erősen nehezíthette a „gyenge láncszem” kiszakítását, hogy ő és Bogdanov sógorok voltak. Bogdanov húgocskáját, Annát vette feleségül Lunacsarszkij, vagyis a két férﬁ barátsága mellé szoros családi kapcsolat is társult, kétségessé téve az összeugrasztásra vonatkozó lenini terv sikerét. Egyébként Anna Malinovszkaja, pontosabban már Anna Lunacsarszkaja, is itt van 1 Igaz, a többi fordító nevét, Bogdanovét és Szkvorcsova teraszon, a nagy csoportképre ugyan nem került rá (állítólag Sztyepanovét sem kímélték. nem szívelik egymást a ház asszonyával), de ha szemezge2 Makszim Gorkij: V. I. Lenin (). tünk a többi fényképen, előbb-utóbb biztosan rábukkanunk. 3 Gorkij A. V. Lunacsarszkijnak írt levele  januárjából. Vagyis szépen terebélyesedik a rodsztvo hálója. Lenin végül is 4 Anatolij Lunacsarszkij: nem csalódott Lunacsarszkijban, a sógor szép fokozatosan Alekszandr Alekszandrovics Bogdanov. Pravda, , No . átpártolt hozzá,  után irodalmi színvonalú önkritikákban 68

ítélte el saját „politikai impresszionizmusát”, és -as Bogdanov-nekrológja már retorikai bravúr, a kétértelmű fogalmazás iskolapéldája; kiolvasható belőle az egykori barát felmagasztalása és kemény kritikája is, a lenini nagyság előtti leborulásról nem is beszélve.4 Ha mégsem Bogdanov sógora gubbasztana az árnyékban, akkor bizonyára Alekszandr Mihajlovics Ignatyev az, aki szintén nyakig benne volt a grúziai bankrablásban, de benne volt a Smidt-ügyben is, amelyről eddig nem esett szó, pedig ha nyitott füllel jártunk volna tegnap a kikötőben, vagy bele-belehallgattunk volna a terasz távolibb szögleteiben zajló sutyorgásba, többször is hallhattuk volna ezt a nevet. Még az előző évben egy Nyikolaj Pavlovics Smidt nevű gazdag bútorgyáros, unokaöccse az öngyilkos Morozovnak (lesz még szó róla), akit az -ös felkelés támogatása miatt lefogtak, gyanús körülmények közt meghalt a börtönben. Öngyilkosság vagy gyilkosság? Egy, a börtönből kicsempészett állítólagos üzenet szerint a vagyonát a bolsevikokra hagyta. Egy ilyen végrendeletnek persze nem könnyű érvényt szerezni, hacsak nem úgy, hogy a törvényes örökösöket, vagyis Smidt húgocskáit, nyomban feleségül veszi két bolsevik. A nagyobbik lányt, Jekatyerinát annak rendje és módja szerint el is csábította egy Nyikolaj Andrikanisz nevű elvtárs, aki azonban, zsebében a hozománnyal, kereket oldott. A mi Ignatyevünk feladata a kisebbik testvér meghódítása volt. A mindössze tizenhat éves Jelizaveta igencsak vonzó lányka lehetett (vagy inkább a vele járó summa volt túlságosan kívánatos), mert egy Viktor Konsztantinovics Taratuta nevű bolsevik is vállalkozott a pártfeladatra. Apropó: lehet, hogy mégis Taratuta az árnyékban üldögélő ismeretlen, hisz ő a többi fotón is fel-felbukkan (ráadásul mintha éppen a frissen vett lánykérő öltönyben feszítene: kaucsukgallér, mandzsettagomb, nyakkendőtű és lakkcipő; a krónikás valamiért úgy érzi, jobb hogy a ruha színe a fekete-fehér fotó alapján nem rekonstruálható). Egyszerre két kommunista a gyerekszobában? Ilyen apróságokon most ne akadjunk fönn, a lényeg a lényeg, történetünk idején Lenin már a zsebében érezhet kétszázezer ropogós rubelt a Smidt-hozományból. Ugye, így már jobban érthető, miért beszél Bogdanovval olyan magas lóról? És némiképp az ezüstóra is megmagyarázható, amelynek most újra fölpattintja a fedelét, mintha jelezni akarná, hogy az idő múlásáért, sőt egyáltalán az idő fogalmának létezéséért, ezentúl minden felelősséget áthárít Bogdanovra. Most végre Alekszandr Alekszandrovics is fölpillant, aztán, talán a ráruházott felelősség súlya alatt, újra lesüti a szemét. Vajon tényleg a sakklépést fontolgatja, vagy eszébe ötlik, hogy a sokółkai elemiben nádpálcás tenyeres járt, ha tanítás közben valaki a faliórára nézett; esetleg megpróbálja megsaccolni az ezüstóra értékét? A lépésre novellánk megmentése érdekében igencsak szükség lenne már; hogy büntetlenül nem gondolhat az időre, vérévé vált; az ár kérdésében pedig talán az lehet támpont, hogy hetven évvel később egy keletnémet pártfőtitkár négyszázötvennégyezer dollárt ﬁzetett Lenin zsebórájáért. Azt persze nem tudjuk, az Erich Honecker által (naná, hogy nem saját pénzből) megvásárolt óra ugyanaz volt-e, 69

Szávva Morozov gyermekei között Leonyid Boriszovics Kraszin, a Ló. A hölgyek szerint igencsak fess dalia 1 A francia levelezőlapnak nevezett erotikus fotókat Európa erkölcsösebb országaiban nem kézbesítette ki a posta, Párizsban viszont ott virítottak minden traﬁk kirakatában. 2 A Minden orosz polgárhoz és az európai közvéleményhez kezdetű kiáltványt a hatóságok lefoglalták, mielőtt terjeszteni kezdhették volna. A szöveg a vád szerint „a fennálló társadalmi rend megdöntésére izgatott”. 3  tavaszán ismerte meg egymást Marija Andrejeva és Gorkij, a színésznő azonban csak -ban engedett a szenvedélyesen udvarló írónak. Rossznyelvek szerint a Párt érdeke az volt, hogy addig a nagyobb pénzeket szállító Morozov mellett tartson ki. Ami azt illeti, tényleg hatalmas összegekkel támogatta a nagytőkés Szávva Morozov a bolsevikokat (az Iszkra kiadására adott havi kétezer rubeltől a Szibériába induló számüzötteknek vásárolt szőrmebundákig mindenre jutott pénz), ami kizárólag Andrejevának volt köszönhető.

amelyet most az Öreg újra a mellényzsebébe süllyeszt, és persze azzal is tisztában vagyunk, hogy az árképzésben a megbízható svájci minőség mellett az egykori tulajdonos későbbi karrierje is szerepet kapott, ezért a dollár százezreket tényleg csak, ahogy mondani szokták, tájékoztató jelleggel említjük. Egyébként, ha fölmerülne a villalakók egynémelyikében a gondolat, hogy mégiscsak lennie kell köztük egy Ohrana ügynöknek, akkor alighanem az ifjú férjet, Viktor Taratutát kezdenék méregetni. Persze ha a lenini utóirat nyomán ötlene föl bennük a vád, azonnal el is hessentenék, Taratuta ugyanis köztudottan az Öreg bizalmi embere. Személyesen kezeskedett érte, amikor lekémezték, megvédte, amikor köztörvényes bűnözői előéletét ﬁrtatták, sőt kijárta, hogy a párt londoni kongresszusán beválasszák a központi bizottságba is. – De hisz ez egy komplett csirkefogó, egy cégéres gazember – támadt Leninnek a választás után Nyikolaj Rizskov. Éppen ilyen ember kell nekünk – felelte az Öreg. Ön talán képes lenne feleségül venni valakit azért, hogy elhozza nekünk az illető pénzét? Én sem tudnék ilyet tenni. De Taratuta megtette. Ez az ember pótolhatatlan. Jegyezze meg, ez az ember egy kincs! A kincs az előző év nyarán Finnországban meg is látogatta Lenint, hogy megmutassa neki a pénzillatú hitvest, s azt gyanítjuk, mostani capri nyaralása is inkább Leninnek köszönhető, alig hisszük, hogy Gorkij ragaszkodott volna a meghívásához. Tudomásunk szerint a kis feleséget a szigetre már nem hozta 70

magával, amúgy tényleg nincs sok dicsekedni való rajta, hamvába hótt penészvirág, Viktor Konsztantinovics izgatóbb nőkhöz volt szokva, meg lesz is, legalábbis ha elhisszük, hogy az emigránsok közt gyakran csereberélt francia postcardok1 némelyikén feltűnő, álszakállal takart férfiú ő maga: Taratuta elvtárs. Persze hogy biztosak legyünk benne, oly részletesen kellene őt ismernünk (anyajegyek, tetoválások, szőrzet formációk, egyebek), ahogy csak Jelizaveta ismerhette, vagy talán ő sem. Ne maradjon említés nélkül, ha már úgyis a nagy pénzeknél tartunk, az a bizonyos Morozov-szuicídium, amit az imént már egy pillanatra megemlítettünk, de ami éppenséggel Bogdanov szemlesütése kapcsán is eszünkbe juthatott volna. A Morozovok Európa legnagyobb tőkései közé tartoztak. Textilgyáraikban a századforduló táján negyvenezer munkás dolgozott. Kommunista szemszögből nézvést tehát gyűlölni való kizsákmányolók, még akkor is, 4 Ami azt illeti, több sötét ha Oroszországban szokatlan módon gondot fordítottak dolog is van. Az első rögtön az, munkásaik iskoláztatására, életkörülményeik javítására és hogy Andrejeva kompromitálódását megelőzendő, kedveza kultúra támogatására is. Az Ermitázs és a Puskin Múzeum ményezettként Gorkij neve is impresszionista festményeit egykor Iván Morozov vásárolta föl volt tüntetve a biztosítási kötvényen. Morozov életbiztoössze, az orosz színház megújulása pedig Szávva Morozov sításán. Az író egyébként fölnevéhez fűződött. Amikor  januárjában egy forradalmi kereste Morozovot, mielőtt az Franciaországba indult, a tanúk kiáltvány megfogalmazásáért Gorkijt letartóztatták,2 a tíz- szerint csúnyán össze is szólalezer rubeles óvadékot Szávva Morozov állta. A gesztus pénz- koztak, voltak, akik halálos fenyegetésre is emlékeztek. ben kifejezhetetlen erkölcsi értékét igencsak megnövelte az Mindenkit meglepett, hogy a mellékkörülmény, hogy a két férfiú éppen versenyben állt a tragédia megtörténte után a család mégsem vonta kétségMarija Andrejeva kegyeiért.3 Persze voltak, akik szerint Szávva be az öngyilkosságot. Úgy tűnt, egyszerűen meghibbant.  tavaszán már az egész család kényelmesebb volt az öngyilkosság elfogadása, gyilkosság biztos volt benne, kiderült ugyanis, hogy aláírt egy százezer esetén ugyanis nyomozás kezrubeles életbiztosítást, amelynek a kedvezményezettje And- dődött volna, amelynek során kiderült volna, milyen aktívan rejeva volt. Az orvosok azonnali levegőváltozást javasoltak, el segítette Szávva Morozov is utazott feleségével és orvosával a Riviérára, ahol a cannes-i a forradalmat. A hazaszállított koporsót viszont „szabályosan” Royal Hotelben május -án (az új naptár szerint -án) temették el, ami mégis a gyilszíven lőtte magát. A francia rendőrség nem nagyon firtatta, kosság verziót erősíti, hiszen az öngyilkosokat nem illette meg hogy valóban öngyilkosság történt-e, holott többen láttak egy az egyházi szertartás. Furcsa vörös hajú, ékszakállú alakot távozni a gyáros szobájából, aki volt, hogy a fémkoporsót nem nyitották fel, az oroszoknál feltűnően hasonlított Leonyid Kraszinra. Még Gorkij is úgy ugyanis a „nyitott” temetés fogalmazott: „van valami sötét dolog e mögött a haláleset mö- a természetes, így aztán elindult a pletyka, hogy nem is volt gött”.4 Bár a család kétségbe vonta az életbiztosítás jogosságát, senki a koporsóban. Olyan Andrejeva megnyerte a pert és az összeg nagy részét átadta hírek is lábra kaptak, hogy maga a Morozov család, illetve Kraszinnak, aki a bolsevik pártkasszát kezelte. Ha valóban a családot vaskézzel irányító döntött úgy, meg kell gyilkosság volt, és ha tényleg Kraszin volt az elkövető, az azért anya halnia Szávvának, megelégelte a capri férfiakat olyan nagyon nem lephette meg, sőt akár azt ugyanis az Andrejeva-sztorit és azt, hogy fia a hölgy is hihetjük, hogy az ő felhatalmazásukkal történt a dolog. különösen hatása alatt maga szítja saját A mérnökdiplomával rendelkező és módon a saját nevén élő gyáraiban a forradalmat. 71

Kraszin (akit egyébként Szávva Morozov orekhovói textilgyára főmérnökévé is kinevezett) a bolsevikok legképzettebb bombakészítője volt. Legalább száz bankrablást és fegyverrablást szervezett, ő csinálta a tifliszi bombákat és azt is, amelyet  augusztusában a „nyakkendős” Sztolipin elleni merényletnél használtak,1 ráadásul mozgó laboratóriumát olykor épp Gorkij lakásán üzemeltette2. Nincs okunk tehát feltételezni, hogy a Caprin összegyűlt társaság szalonképtelennek tartotta volna Lovat (na, azért mégiscsak volt egy mozgalmi gúnyneve: tovaris Lósagy), talán Leninre való tekintettel nem kapott meghívást, aki kezdte megelégelni, hogy a befolyt összegek egy részét Kraszin saját gerillahálózata fejlesztésére használja, hogy egyre nagyobb terrorcsapattal rendelkezik és hogy veszedelmesen nő a tekintélye, de az is lehet, 1 Pjotr Sztolipin miniszterelnököt az -ös forradalom utáni hogy csak azért nem volt ott, mert Gorkij „irodalminak” terakasztások miatt hívták „nyakvezte a találkozót és zömmel írogató emberekre számított. kendősnek”. Az ellene elkövetett pétervári bombamerénylet A véres terrorakciókkal aligha lehetett bajuk a humanista során huszonhét ember megirodalmároknak, sőt azokat egyfajta irodalmi sznobéria is halt és száz súlyosan megsérült, köztük a miniszterelnök két legitimálta. A franciák majmolása. Az orosz intellektuel évgyereke. Sztolipin akkor még századok óta frankomán, oly eltántoríthatatlanul az, hogy megúszta a támadást. Öt évvel később egy merénylő lelőtte. még a megszálló Napóleont is képes volt isteníteni. A ne2 A bombalabor Moszkvában messég gyakorlatilag franciául beszélt, a Háború és békében Gorkijnak a Mohovaja és Vodvizsenka utca sarkán álló hosszú passzusok íródtak franciául és Puskin is csak másolakásában, vagyis a város kellős dik nyelvként tanulta meg az oroszt. Az orosz adminisztráció közepén üzemelt, ahol mellesleg, ha épp Moszkvában volt francia mintára szerveződött, a titkosrendőrség francia kárdolguk, Kamó és kaukázusi tyákkal játszott,3 sőt felépítéséhez is a hírhedt Fouché-rendterroristái is laktak. 3 Az Ohrana legnagyobb „iroszer szolgáltatta az alapot.4 Magától értetődik, hogy az orosz dalmi tette” a Cion bölcseinek forradalmárok számára is Párizs volt a minta; Lenin Robesjegyzőkönyve volt. Az iromány egy világméretű zsidó össze- pierre-t tekintette példaképének, Trockij Saint-Justöt. Terméesküvést próbál bizonygatni, szetesen tudtak a véres terrorról, a nyakazásokról, a főbelövéilletve a szocialista és kommunista forradalmi mozgalmakkal sekről, a vízbe fojtásokról, de mindezt a forradalom szükséges összefüggésbe hozni. A pamflet és természetes kísérőjelenségének tartották. Mintha a menlétrehozói és terjesztői (élükön a párizsi Ohrana-részleget vezető sevik és a bolsevik frakció szétválását is csak azért erőszakolta Pjotr Racskovszkijjal) úgy vélvolna ki Lenin, hogy a klasszikus képletre, a girondista–jakoték, sokkal nagyobb hatása lesz a pamfletnek, ha az olvasókkal binus szembenállásra egyszerűsítse az eseményeket, arra elhitetik, hogy eredetileg a formulára, ahonnan már le van írva a történelem, minden Franciaországban készült, franciául íródott, onnan csem- komplett, már csak kopírozni kell. – A forradalmak költészete pészték haza illegálisan. az egyediségükben van. A megismételhetetlenségükben – 4 Háromszintű szervezetük volt – magyarázta Racskovszkij: próbált érvelni Bogdanov, amikor még együtt tervezték a jöaz egyik, Fouché irányításával, vőt a behavazott Kokkolában. Futószalag forradalmak nem az egész lakosságot figyelte, a másik, a titkosabb, magát léteznek, a szakkönyvek pontokba szedhető forradalomismérFouchét, a harmadik, a legtitkovei éppen a lényegről terelik el a figyelmet. Minden forradasabb pedig, amelyik Lavalettehez, a posta-főigazgatóhoz lom alapvetően különbözik, ahogy mindegyik szerelem is más. tartozott, a Fouchét Nem lehet úgy koitálni, hogy az ember közben a szakirodalmegfigyelő második rendőrséget tartotta szemmel. mat lapozgatja. – Üres szavak, Alekszandr Alekszandrovics, 72

a tények mást mutatnak: a francia forradalmároknak is voltak példaképeik. Brutus és Cassius. Párizs Rómára ﬁgyelt, a francia forradalom a demokráciát a rómaiaktól tanulta el, azok meg a görögöktől. Felelőtlenség lenne kísérletezni. Önök, irodalmárok megtehetik, de a forradalmak tétje nagyobb, mint a költeményeké, itt nincs helye az experimentumoknak. Amit egyszer már jól megoldottak, azt be kell engedni, azt át kell venni. Legföljebb az arányok módosulhatnak, bátyuska. A nagyságrendek. Látványos mozdulattal tépi föl az ablakot (a forradalom győzelme után be fogja tiltani a dohányzást az értekezleteken). – Olyan jól megoldották volna? Franciaország a forradalomban abszolút monarchiából alkotmányos monarchia, majd köztársaság lett, hogy azután császársággá, majd megint alkotmányos monarchiává és újra köztársasággá alakuljon, aztán újra császárság és végül megint csak köztársaság legyen belőle. Kötve hiszem, Vlagyimir Iljics, hogy ezt kellene követni. Visszakérődzni a történelmet, felböfögni és rágódni rajta, mint a svájci tehenek? És amikor az arányokról beszél, vajon arra gondol, hogy ha a kicsi Vendée-ben százezer halott volt, akkor Oroszországban… – Nem szabad számolgatni Alekszandr Alekszandrovics, az csak zsákutcába vihet. Ön is ismeri Robespierre mondását: „Megbüntetni az elnyomókat az emberiség számára kegyelem; megbocsátani nekik kegyetlenség.” 19

A kegyesen büntető Kraszin megjelenése tehát a vértől pettyezett felöltőben is comme il faut lenne, ráadásul valószínűleg Bogdanov oldalán állna, hisz később is fel-felbukkan majd a Bogdanov körül csoportosuló és Lenin ellenzékének számító vperjodisták között,5 sőt tanítani is fog a capri pártiskolán, természetesen a bombakészítés és a bankrablás című szemináriumok tartoznak majd hozzá. Az „illatos órák”. A diákok különös szaga a tananyag része volt. Nobel örökbecsű találmányának legfontosabb komponense, a nitroglicerin ugyanis – különösen, ha nedvességgel érintkezett – penetráns szagot árasztott. A nedvesség persze adott volt, hiszen ki ne izzadna meg, ha éppen dinamitrudak csempészésével foglalatoskodik. Egyetlen védekezés a kölni. Természetesen, ha csak a robbanóanyaggal közlekedők illatoznának, könnyű lenne kiszúrni őket, de mi lenne, ha mindenki körül illatfelhők lebegnének…, nosza, csináljunk belőle divatot! Bogdanov ötlete volt, „gogoli idea” – mondta róla Kraszin, és becsületükre legyen mondva, élen jártak mindketten a detektívorrok megvezetésében. Vajh’ tudni fogja-e még valaki fél évszázad múltán, Európa keleti felén, amikor a felszabadulás édes ízéhez a Krasznaja Moszkva orrfacsaró illata társul, hogy milyen ősi forradalmi tradíciót lélegez be? 73

5 Kraszin, miután letartóztatták őt is a tiﬂiszi ügy kapcsán, de bizonyítékok hiányában elengedték,  áprilisában elhagyta Oroszországot. Mint mondta, egyre nehezebben tudta összehangolni polgári foglalkozását (a pétervári villanydrótgyár igazgatója volt) az illegális munkával. Egyébként oly sok razziát sikerült megúsznia, s ha elfogták, oly jelentéktelen büntetéseket kapott, hogy igazán megfordulhatna a fejünkben vele kapcsolatban is az ügynökgyanú. Ráadásul egy rendőrkapitány ﬁa volt. Történetünk idején épp nincs a szigeten. Két hónap múlva,  júniusában látogatja majd meg Gorkijt és Bogdanovot Caprin. A tízes évek elején felhagy a politizálással, sikeres elektromérnök lesz Berlinben a SiemensSchuckertnél, később kinevezik a vállalat moszkvai képviselőjének és jól meggazdagodik. A forradalom győzelme után egy csillogó, ezüstszürke Rolls-Royce szélvédője mögött feszítve tér vissza a politikába, mint a bolsevikok külkereskedelmi népbiztosa.

Ioszeb Dzsugasvili, azaz Sztálin Ohranakartotékja

Kraszin tehát, műszaki ember lévén, nem volt hivatalos az „irodalminak” keresztelt konferenciára, és nincs itt a véres bankrablások másik hőse, Sztálin sem, ő, mint tudjuk, nem is lehetne itt, hisz épp néhány hete tartóztatták le. De vajon hívták volna-e, ideillene-e egyáltalán az írók közé? Koba elvtársat ekkoriban, legalábbis hazájában, inkább Szoszelo néven ismerték és bizony mindenekelőtt költőként tartották számon. Verseit szeriőz irodalmi folyóiratok is közölték, ami a poéták földjeként számon tartott Grúziában meglehetős népszerűséggel járt. Amikor a tifliszi bankrablás előkészítése kapcsán találnia kellett egy belső embert, olyat, aki elárulja, mikorra várható a legnagyobb pénzszállítmány és milyen kísérettel érkezik, elég volt átlépnie az Állami Bank küszöbét, egy Voznyeszenszkij nevű alkalmazott máris felpattant és szavalni kezdte: „Minden betű, amit leírtál / gyökeret vert és szökkent szárba, / szent férfiú, ideje már, / hogy készülődj az aratásra.” Bizony, nagy dolog a költészet, bólogattak a teraszon összegyűlt férfiak. Grúzul ugyan alig értettek (legföljebb Marija Andrejeva, akinek persze mindenki ismerte tifliszi esetét a pohárevő grúzzal),1 ám a nevezetes költemény orosz fordítása már egy ideje közkézen forgott, ezért érthető volt a lelkesedésük. Ha az irodalmi nívót nem is mind értékelte egyformán, az expropriációs eszközök listáján hatásosság szempontjából mégiscsak a Mauserek és az almagránátok, a pokolgépek és a revolverek mellé kellett sorolniuk a kaukázusi verseit.2 Az irodalminak nevezett kong1 Az ifjú színésznő a tifliszi resszusnak nem voltak előre elhatározott programpontjai, közönséget is meghódította a kezdetén sem határoztak meg ilyeneket, sőt mivel a részt(egy teljes évadot játszott a városban), olyannyira, hogy egy vevők különböző időpontokban érkeztek, hivatalos kezdete sem premier utáni bankett elragadvolt, mindazonáltal, ha lett volna s ha Gorkij összeállított tatott szónoka csak úgy volt képes hódolatát kifejezni – ma- volna egy listát a megtárgyalandó kérdésekről, akkor mingáét és az egész szerelmes grúz denképp lett volna egy olyan címszó, hogy „a vers mint fegyifjúságét –, hogy a pohárköszöntő után megette a poharat is. ver”, vagy „a költészet mint harci eszköz”, ahol aztán kapóra 74

jöttek volna a „lánglelkű ivériai” rímei, illetve e rímek forradalmi hozadéka. Az író és a „költő” csak futólag ismerték egymást, épp egy éve a londoni kongresszuson találkoztak. Sztálin persze jól tudta, kicsoda Gorkij, az író viszont aligha tartotta akkoriban számon a ragyás képű kis grúzt.3 Most már, az elhíresült bankrablás után, nem lehet nem ismerni Kobát, sőt azzal is tisztában van minden emigráns, hogy Lenin milyen nagyra értékeli a 2 -ben Szoszelo álnéven tevékenységét. Amennyire tudjuk, Gorkij Sztálin verseinek írta Sztálin az ominózus költeményt (tisztelgő vers Rafael irodalmi értékéről nem nyitott vitát, tartott viszont egy rövid Erisztavi előtt), amely úgy előadást a grúz költőfejedelem, Rafiel Erisztavi költészetéről, elbűvölte a banki alkalmazottakat, hogy egymással versengve amelynek konklúzióját Lenin vonta meg. A nemzeti kártya lesték a kirablásukra készülő kijátszható a napi csatározások szintjén, ahogy Koba elvtárs szerző minden kívánságát. -ben, az Erisztavi . születeszi, de nem szabad elfelejteni, hogy a végső győzelem, amelyre tésnapja alkalmából rendezett készülünk, az internacionalizmus győzelme lesz, amelyben ünnepségekre újra kiadták, -ben pedig, amikor mega nemzeti nyelvek és a nemzeti irodalmak, az Erisztavik, halt, a gyászceremóniák szavaa Mickiewiczek, a Petőfi Sándorok szükségszerűen felol- lókórusainak elmaradhatatlan darabja lett a Szoszelo-vers. dódnak majd. Mivel mégiscsak egy irodalmi Egyelőre azonban nem oldódnak; emigránsaink egyik leg- konferencia kapcsán került szóba, illendő megismerni. főbb gondja éppen a nyelvek kavalkádja, az a bosszantó álla- Saját fordításban közöljük: pot, hogy Európában ahány apró gubernija, annyi nyelven Rafael Erisztavinak hablatyolnak. A nyelvi gondok enyhítését Marija Andrejeva Amikor könnyeket fakasztott, szemedből a részvét, vállalta magára. A konferenciára időzítve elkészítette és szét- költő, a mennyekig szárnyalt fohászod osztotta Emigráns kisokosát, magában foglalva egy olasz tár- e keserű sorsú népért. salgási szószedetet a leghasznosabb kifejezésekkel. Merre És mikor fenséges hazánk gyönyörűségén révedeztél, van a vasútállomás / kikötő / bankfiók? – Kérem, beszéljen éneked úgy hullott le ránk, lassabban! – Segítsen rajtam, mert az orosz cár elől menekülök. mint áldást hozó égi szent szél. – Mutassa az útlevelét / vízumát / tartózkodási engedélyét! – Amikor lantodon az édes anyaföldről zengett a húr, Töltse ki a munkavállalói kérdőívet / nyilvántartási okmányt / szerelmi himnusz szólt, mi éles egészségügyi nyilatkozatot! / – Éljen május elseje! – Támoga- nyilakkal a szívünkbe szúr. tom az olasz munkásság sztrájkját. – Fel a kezekkel! – Ürítse Ó dalnok, minden grúz azóta lelkében hordja éneked, ki a zsebeit! – Adja át a pénztárcáját / nyakláncát / gyűrűjét! és árva néped összetartja, hogy szeretett és hogy szeret. – Jöjjön velem moziba / táncolni / szállodára! betű, amit leírtál, Nyomós oka volt Gorkijnak, hogy irodalminak nevezte, Minden gyökeret vert és szökkent szárba, a lássuk be, nyilvánvalóan politikai összejövetelt. Az európai, szent férfiú, ideje már, sőt az amerikai közvélemény az -ös forradalmat Gorkij hogy készülődj az aratásra. csodáld, hogy csodál e nép forradalmaként könyvelte el. Az, hogy a nyugati újságok annak Ne s az új század veled virrad, idején oly sokat cikkeztek a lefogott író börtönkörülményei- Erisztavi, bár szülne még sok olyat, mint te vagy. ről és annyiszor ijesztgették olvasóikat a közelgő akasztással, e3 föld Különös módon volt jelen nem múlt el nyomtalanul. Az elképesztő népszerűség kö- Gorkij a Sztálin és Lenin közt kapcsolatban: titkos vetkeztében jócskán megugrott az eladott könyvek száma, a formálódó levelezésüket költeményekbe magukat hivatásos forradalmárként számon tartó elvtársak kódolva rejtették el, s ez a költelegtöbbször Gorkijnak azonban egyre féltékenyebben méregették az írót. Az ő meg- mény a Marko legendája (A vízitündér) nyugtatásukat célozta a meghívóba illesztett „irodalom” szó. című verse volt. 75

Ha nyíltan politikai konferenciát szervezne, az ugyebár demonstratív igénybejelentés lenne a vezető szerepre. Egy irodalmiból bármi lehet: ﬁlozóﬁai, akár politikai is, de az már a résztvevők dolga, ő csak az irodalmi részért felelős, még ha tudja is, a politika közelében kell maradnia, ha azt akarja, hogy működjön az üzlet. A napi hírek persze új témákat is adtak a kogresszusnak, egyre többször került szóba az otthoni katasztrófa. Mindenkinek élt valakije Moszkvában, rokona vagy ismerőse, s most kétségbeesetten próbálta felidézni, hol lakik, elég távol-e a folyótól, s nevetve csapott a homlokára egyik-másik, amikor eszébe jutott, hogy hiszen lefogták, kitelepítették, száműzték a drága barátot. Így aztán könnyebb volt megbékélni az Öreg konklúziójával: ami rossz a cárnak, az mind a forradalmat segíti. Az árvíz nekünk dolgozik. Továris Navodnenyie.

Koba, akit Grúziában költőként tartottak számon

De kanyarodjunk vissza az eredeti fotográﬁához. Ott tartottunk, hogy Lunacsarszkij vagy Ignatyev, esetleg Taratuta? Vagy valaki más?1 Bárki is gubbaszt ott, a kép árnyékos oldalán, tűnődő füstkarikákat eregetve, áldozata lett a retusőri tisztogatásnak. Lenin szimpátiája, illetve a Smidt lány pénze sem bizonyult elégnek a fennmaradásához. Foglalkozzunk inkább a kép bal alsó sarkába belógó szoknyával takart női térdekkel. Vajon miért kellett eltűnniük? Politikai oka nem nagyon lehetett, esztétikai meg még kevésbé, hiszen a szép színésznőhöz, Marija Andrejevához tartoztak. Fölfoghatatlan, holott nyilván oka volt a retusőri beavatkozásnak, ráadásul komoly oka kellett, hogy legyen, hiszen szakmai szempontból Marija térdeinek eltávolítása lehetett a legnagyobb kihívás. Hogy e kihívás mibenlétét megértsük, meg kell ismerkednünk, legalább nagy vonalakban, a retusőri munka fortélyaival. Az egyszerűbbekkel persze túlzás lenne kérkedni, a fényképből történő levágással például semmiképpen, vagy azzal, amikor egy nagy pacával intézik el a dolgot. Az sem volt ritkaság. Némileg leleményesebb a nagyítás során végzett képmódosító eljárás. A nagyítógép fénycsóvájába tartott takaróeszközzel kifedhetők, vagyis eltüntethetők nemkívánatos területek, máshol pedig éppen túlvilágítással 76

„beégethetők”, azaz sötét árnyékba süllyeszthetők bizonyos részletek. A komolyabb, az ihletett alkotás azonban a negatív, vagyis a film, illetve a pozitív, vagyis a papírkép átalakításánál kezdődik. A negatívval nehezebb dolgozni, mert kisebb a mérete, és rizikósabb is, mert ügyetlen beavatkozással végérvényesen tönkre lehet tenni, óriási előnye viszont, hogy a sikeresen kijavított negatívról később végtelen sok nagyítás készülhet. Negatívot általában akkor szoktak retusálni, ha csak minimális beavatkozás szükséges, illetve ha valami feltűnő hibát, karcot, lyukat, szennyeződést, esetleg ujjlenyomatot kell eltüntetni a képről. Komolyabb, nagyobb felületet érintő, drasztikusabb beavatkozásnál a pozitív képet szokás megdolgozni. Ha el szeretnénk képzelni, hogyan járt el az ismeretlen szovjet kolléga, akkor alighanem a pozitív, tehát a papírkép retusálására kell gondolnunk. Ha eleve csak a papírképet bocsátották a rendelkezésére, akkor nem is nagyon tehetett másként, de ha maga készítette a nagyítást is, vagyis a kezébe kapta a negatívot, akkor sem változtathatta meg, hiszen, mint már utaltunk rá, olyan szereplője is volt a képnek, Peskov személyében, akit egyszer kiiktattak, aztán sok év múlva mégis visszatettek a képre. Ha elidőzünk a „javított fotó” hátterének részletein, a hegyoldal 1 Hogy kik lehettek még ott erdős, sziklás textúráján, apró, távoli épületein, előbb-utóbb a teraszon vagy a környékén időpontjában, arra ismétlődésekre bukkanunk, amiből aztán a retuseljárás is ki- sakkpartink Gorkij kiterjedt levelezéséből következtethető. Legalább két papírképből dolgozott a retusőr, lehet következtetni.  januLadizsnyikovnak írja: s az eltüntetendő férfiak, Bazarov és Peskov helyére a máso- árjában „…eljön Lunacsarszkij, hívjuk dik kópiából illesztett be viszonylag homogén tájrészleteket, Iljicset és Bogdanovot.” Január Lazarovnak: „Lunaaztán az így kiegészített anyagról újabb reprodukciót csinált. végén csarszkijjal, aki már itt van, egy Ezen a képen végezte el a kézi retust, ami a felület óvatos kis irodalmi kongresszust készüszervezni (маленький bemattításával, szinte porózussá tételével kezdődött (ter- lünk литературный съезд) hogy pentinszeszben, illetve pár csepp glicerinben oldott finom egyesítsük terveinket és megoszegymással ideáinkat. gyantapor a legjobb mattító.) Az ilyen felületen jól megma- szuk Csalogatjuk Lenint, Bogdanovot, rad a retusceruzás satírozás, ami a tónuskülönbségek ki- Bazarovot.” Április elején felesé„Itt van már Elpatyevszegyenlítéséhez, az árnyalatok hihetővé tételéhez szükséges. gének: kij, Guszev, Izmajlov, Trejszer, Ezután a vágások, a beragasztott papírszélek nyomait kell el- Vinnicsenko és Bogdanov nejével, és még néhány ember, tüntetni. A sötétebb részek eltávolításához egy tollszárba il- aköztük Botkina művésznő – leszthető éles kaparótoll (esetleg borotvapenge) való, a vilá- a híres Szergej Petrovics lánya. fog megérkezni gosabb vonalak eltüntetése pedig finom ecsetmunkával, Mostanában Bazarov, Sztyepanov és Lenin.” lavírozva és pontozva történik. Órákig el lehet szöszmötölni Ugyanekkor Amfiteátrovnak is hívja az irodalmárok közé, egyetlen képpel is. Kevés olyan retusőr van, aki nagyítólencse ír, Guszev-Orenburgszkij, Vlagyinélkül is elboldogul, szemüveget pedig szinte mindegyikük mir Vinicsenko és Bogdanov illetve közös „húsvévisel. Az aprómunka végeztével, hogy a turpisság ne derüljön ottlétével, tozással” kecsegteti az írót, bár ki, egy újabb reprót kell készíteni s arról egy újabb nagyítást. ezt a levelet valószínűleg sosem el. Nyilván sokat hezitált, A procedúra, a hosszadalmas kézi munkától eltekintve, nem küldi kit kivel engedhet össze. Nem túl komplikált, komoly hátránya azonban, hogy a harmadszori lehetett könnyű a dolgot úgy hogy a „legelső venreprodukció után már meglehetősen elkeményedik a fotó, szervezni, dég” még április közepén sem szinte grafikává változik, s a néző joggal gyaníthatja, hogy döntött: jön-e vagy sem. 77

manipulált képet lát. A női térdek esete azonban nem oldható meg ilyen mechanikusan. Retusőrünk nem találhatott olyan homogén felületet, amely beilleszthető lett volna az eltakarni kívánt helyre. Ki kellett találnia, hogy mi van a lábak mögött, és azt a valamit oda kellett festenie fotórealista hűséggel. Esetünkben egy nádfonatú asztal egyszerűnek semmiképp sem nevezhető lábát. Hosszadalmas munka, ilyenre csak nagyon indokolt esetben vállalkozhat a grafikus, vagy – és persze ezt se zárjuk ki – akkor, ha egy igazi mestermunkával akarja bizonyítani rátermettségét. Esetleg politikai megbízhatóságát. Maradjunk egyelőre a hivatásnál, higgyük azt, hogy a szovjet művész szakmai kihívást látott abban, hogy eltüntesse az általa fölöslegesnek tartott és a számára nem is könnyen azonosítható térdeket. A presztízse miatt vállalta a szorgalmi feladatot, önként, megbízás nélkül tökéletesítette a fényképet. A legtehetségesebb és többnyire kivételes nimbusszal rendelkező mesterek munkájára egyébként akár több, egymással ellentétes politikai rendszer is igényt tarthatott. Tekintélyük persze viszonylagos volt, hiszen a dolog természetéből adódóan nem dicsekedhettek el az eredményeikkel, sőt szerződtetésük legfontosabb eleme éppen a titoktartási fogadalom volt. Sajnos, bár érthető módon, a capri fényképet „véglegesítő” művész (vagy művészek) kilétét nem ismerjük, inkább csak álnevek, illetve ragadványnevek alapján kísérelhetjük meg az azonosítását. Az egyszerűség kedvéért nevezzük mondjuk V. I.-nek az emberünket. Természetesen nem a Vlagyimir Iljics monogramot akarjuk elorozni, a V. I. tényleg gyakran felbukkanó név volt a korabeli szovjet szerkesztőségek táján, ő volt a Nagy Idealizátor, anyanyelvén a Velíkij Igyealizator, aki minden fotót szalonképessé tudott varázsolni. Alighanem a TASZSZ-nál (a Szovjet Távirati Irodánál) volt állásban. Hogy a szovjet példát mennyire híven és milyen közvetlenül követték a szocialista országokban, arra igencsak jellemző, hogy a Magyar Távirati Iroda fotószolgálatának is volt egy belső munkatársa épp ugyanezzel az osztapbenderes ragadványnévvel (N. I., a Nagy Idealizátor). Valódi nevét még fél évszázad múlva sem tartotta ildomosnak leírni Nemes János, aki az ötvenes évek elején együtt dolgozott vele, de róla legalább tudhatjuk, hogy nézett ki. N. I., nevezzük tehát mi is így: „Ötvenes, jó megjelenésű, enyhén hullámosított szőke hajú, választékosan öltöző férfi volt. Mozgása, viselkedése dzsentri-származékra emlékeztetett. Amikor előálltam valamelyik fényképet javító, módosító vagy szépítő kívánságommal – írja Nemes –, a produkcióra készülő művész grandezzájával vette kézbe a fotót, egészen finoman összeütötte a bokáját és kijelentette: – Ahogy óhajtod, kedves öcsém.” 1 Ha Nemes a sok hamisító retusmegbízás miatt szégyenkezni látszott, N. I. így nyugtatta: „– Sose gyötrődj, kedves öcsém. Azt hiszed, hogy lovastengerészünk és a szépséges Purgly Magdolna nem szorult némi idealizálásra? Dehogynem!” (Természetesen Horthy Miklósról és nejéről volt szó.) A javító, módosító, illetve szépítő Nemes János: Rákosi Mátyás óhajok között a következők jöhettek szóba: nemkívánatos születésnapja (). szereplő eltüntetése vagy felismerhetetlenné tétele (bajusz és 78

szakáll festése, arcvonások átalakítása), fontos személyiség integrálása, a szereplők átcsoportosítása, a helyszín megváltoztatása, tárgyak kicserélése, eltüntetése, illetve új tárgyak (jelvények, zászlók, feliratok) beemelése, a főszereplő intellektuálisabbá vagy hősiesebbé tétele (arcvonások lágyítása vagy épp férﬁasabbá varázslása), illetve, ha mindez nem elegendő, akkor jöhet a fejcsere. Az N. I. által feljavított -as Rákosi Díszalbumban szinte mindegyikre található példa, ahogy a V. I.-féle Nagy Lenin Könyvben is felsorakozott a szakma minden szépsége, köztük a tökéletesített capri kép, amelyről egyebek közt hiányzik az a bizonyos két térd. 21

Ha nem szeretnénk végképp lemondani róluk, meg persze a gömbölyded térdek tulajdonosáról sem, akkor ki kell teregetni a teraszon készült többi képet, hátha feltűnik végre a szép szerető, feltornyozott frizurájával, halcsontfűzőbe igazított derekával, és ezt meg is tesszük hamarosan, de most, pihenésképp gyönyörködjünk egy percig a csoport mögött kéklő, illetve a fotón szürkéllő mediterrán tájban. A fénykép hátterén történő kalandozáshoz egy apró lupe praktikus lehet, mondjuk az a csontnyelű bélyegnézegető nagyító, amelyet az imént Gorkij íróasztalán láttunk. A háttérben az Anacapri előtt emelkedő hegyek látszanak, balra a Monte Solaro, jobbra a Monte Cappello felé kalandozhatna el a tekintet, a kamera szemszöge azonban csak a két hegy közti lankásabb vidéket fogja be, illetve a szigetet kettészelő völgy teraszos épületeit engedi látni. Nyugati irányba nézünk, a reggeli pára rég fölszállt, a nap már viszonylag magasan van, dél-délkeleti irányból süt, így a két kalapos, Bazarov és Gorkij arca árnyékba került, és Leniné is csak azért fénylik, mert a fekete nyúlszőr keménykalaphoz, a bowlerhez keskeny, csupán néhány centis karima tartozik. Ha a tenger felől nézi valaki a szigetet, a messzeségből, magas homlokú vadállatnak véli: bozontos hátát meggörbítve, a tengerre hasal és óriás szájával némán issza a vizet, amely sűrű, akár az olaj.1 Köszönet Gorkijnak az érzékletes Margaraet Jordan Patterson fametszete Edwin Cerio Caprikönyvének címlapján 1 Makszim Gorkij: Itáliai mesék (Szkazki ob Italii) () (Görög Imre fordítása).

leírásért. Szívesen beszélt a szigetről, a szigeten élés jelképes és intellektuális tartalmairól, Atlantisz szigetéről és Utópia szigetéről, a Boldogok szigetéről, amelyet Szent Brendan írt le, Nemo kapitány és Monte Cristo gróf szigetéről, a phaiákok szigetéről és Kirké szigetéről, a Szvetlojar tavába süllyedt Kityezsről, amelyről nagyanyja egy hosszú verset is tudott, Stevenson Kincses-szigetéről, Elbáról és Szent Ilonáról, a Nagy Száműzött szigeteiről (korzikai lévén eleve szigetszármazék), Robinson szigetéről, a Duna szigetéről Pest és Buda között, ahol csak apácák és nyulak laknak, a Labirintus szigetéről, amelynek köldökében egy bikafejű szörny él, a kis ikerszigetekről egymástól hallótávolságban, de amikor az egyiken vasárnap van, a másikon már hétfő, a Szindbád által meglátogatott szigetekről, a cár börtönszigetéről, Szahalinról, ahova Csehov is elment, Laputáról, Gulliver lebegő szigetéről, a Halottak szigetéről, amelyet Böcklin festett (a reprodukciója Lenin ágya fölött, az eredetije Hitler dolgozószobájában függ majd1), Prospero szigetéről, az Elveszett szigetről, amelyet egy cárevics örökölt, s bár sosem talált meg, de azért örökül hagyott a fiára, Hyperborea szigetéről, ahonnan elindulnak a szelek, az Ifjúság szigetéről, ahol fordítva járnak az órák, az Egyszarvúak szigetéről és az Aspidochelone nevű szigetről, amely voltaképpen nem is igazi sziget, hanem egy tengerben lebegő óriási teknőc háta. A szigetben a világból való kilépés, a társadalomtól való eltávolodás lehe1 Arnold Böcklin híres képe nyomán Max Klinger -ben tőségét látta, alkalmat az elszakadásra, a tisztánlátáshoz egy nagyméretű rézkarcot szükséges distanciára. A szigetnézőpont alapfeltétel. Szigetkészített, amelyből nagyon sok nyomat került forgalomba. szemszögből vizsgálva veheti csak észre a néző, mi nem jó Feltehetően ez látszik a nagyon a világban, hol kell változtatni rajta. Minden igazi forradalrossz minőségű zürichi fotón, az azonban nem derül ki a képről, márnak egy időre szigetlakóvá kell válnia, egy forradalmárvajon az Uljanov házaspár képző iskola nem is lehetne máshol, csakis egy szigeten, teszi vette-e a grafikát, vagy a bérlemény tartozéka volt. most hozzá, az épp megszülető gondolattól megmámoro2 Levél a Capri-szigeti pártsodva. Például itt Caprin, Capri szigetén! iskola hallgatóinak: Julij, Vanya, Szavelij, Iván, Vlagyimir, SztaHogyisne – gondolja Lenin, akinek a szemében a sziget nyiszlav és Foma elvtársaknak. szó nem más, mint a frakció szinonimája, a kiválás megtes. augusztus . A pártiskolában való tanítást, igaz, külön- tesülése. Caprin nem szabad pártiskolát szervezni: mindenböző indokkal, visszautasította nemű „ellenőrzés”, mindennemű „irányítás” és mindennemű Kautsky, Plehanov és Trockij is. A húszas csoportokban érkező „tanterv” és „szabályzat” üres szólam az előadók összetételéhez és öt hónapig maradó munkásképest… Ahol Bogdanov, Bazarov és Lunacsarszkij fog tanítani, fiatalokkal a legtöbbet Pokrovszkij, Alekszinszkij, Bogdanov, ott nevetséges lenne tagadni a frakciós célt… Ha Capri szigeLunacsarszkij, Kraszin és Gorkij tén akarnak iskolát létesíteni, akkor csak az a céljuk, hogy foglalkozott. Az anyagi háttér megteremtéséhez Gorkij és eldugják azt a Párt elől. Az iménti mondatokat egyik leveléből Marija Andrejeva mellett az író másoltuk ide, abból, amelyben visszautasította a mégis megAmfiteatrov és az énekes Saljapin is hozzájárult. valósult iskola növendékeitől kapott meghívást,2 a következő 3 Homérosz: Odüsszeia, mondatokat azonban már Gorkijnak mondja: – Na és a vaksi kilencedik ének (Devecseri Gábor fordítása) küklopsz szigete, akinek egyetlen szemét is kiszúrta Odüsz4 Homérosz: Odüsszeia, tizenszeusz, az vajon hogyan illik a szépséges szigetszemszög sokettedik ének (Devecseri Gábor fordítása).. rozatba? Polüphémosz szigete itt lehetett a környéken, sőt 80

talán éppen Capri szigetét emlegeti Homérosz, amikor a kük- A holtak szigete, Arnold festményének lopszokról ír: „…laknak az égbenyúló ormok meredek tetejé- Böcklin litográfiai átiratát Max ben…”, igen, ez Capri, nem is lehet más, „…barlangot láttunk Klinger készítette el. ez a reprodukmeg a szélén, víz közelében, / magasat; repkény borította…”.3 Alighanem ció függött Leninék szobáStimmel minden. Talán még mindig itt kiabál valamelyik jában a svájci emigráció Hogy ők akaszöbölben az ütődött óriás: senkise bántott, senkise bántott, idején. tották-e ki, vagy a képpel mert tényleg Senkise bántotta. Odüsszeusz–Útisz–Senkise. együtt bérelték a szobát, Csak épp szög került a szemébe. Szemszög. Jelképnek se rossz. nem tudható És az iskola emblémája majd egy kiszúrt szem lesz. Vak vezet világtalant. Ne furcsálljuk, hogy az oroszok ennyire ismerik Homéroszt. A cár közoktatási minisztériuma által kiadott tanrend jelentős része ókori auktorokkal foglalkozott, és volt, amikor a gimnáziumi óraszám felét a görög és a latin tette ki. Abban a szimbirszki gimnáziumban, a „klasszikusban”, ahova az Uljanov fiúk jártak, Kerenszkij igazgató úr az antik memoriterek biflázását nemcsak megkövetelte, hanem személyesen ellenőrizte is. Skandálva kellett szavalniuk az állógalléros egyenruhában feszítő lurkóknak, a szótaghosszúságok eltúlzásával jelezni a metrumot, amit az igazgató úr a pálcájával kopogott. Még jó, ha csak az asztalon tette. Homérosz, Hérodotosz, Thuküdidész. Livius, Horatius, Cicero. És persze az orosz fordításban is utánozni kellett a hexameterek mesterkélt ritmusát. Ó, mennyi fölösleges vesződséggel járt: „Ógügié szigetére vetettek az istenek, és ott / rettenetes szépfürtü Kalüpszó sok szeretettel / és szivesen fogadott és táplált; mondta, hogy engem / még örökéletüvé is tesz, s örökös fiatallá.4 A szigetfilozófia egy giccs – gondolja Lenin. El kell szigetelni őket vagy hagyni, hogy maguktól elszigetelődjenek. És Capri, az is csak egy giccs. 81

Önmagát fertőző szépség. Idejárnak meghalni távoli országok öreg milliomosai, és itt keresnek szeretőt a milliomosok elkényeztetett unokái. Idegenforgalmi látványosság a kiteregetett fehérnemű és a naplemente, a Piazetta prostituáltja és a kávépörkölés, a halászhálók esti kiemelése és az a holdfényringató öböl is. Itt nappal nem szokás dolgozni, és éjjel nem szokás aludni. „Menj a szigetről gyorsan, legnyomorultabb ember! / Isteni törvény tilt befogadni, vagy útravezetni / azt, kit az égbeliek boldog szive ennyire gyűlöl.” 1 22

A villához kapaszkodó merész szerpentinre, amelynek minden kanyarulata szebbnél szebb kilátást kínál, már előző este felhívta Lenin figyelmét Gorkij. Via Kruppnak nevezik, néhány éve építtette a német iparmágnás Friedrich Alfred Krupp, de mi már sajnos nem találkozhattunk vele. – Sajnos? – csap le a szóra Lenin. – Egy kapitalistával? Az író elneveti magát. Ezt a tőkést úgy kitoloncolták innen, hogy a lába sem érte a földet…, na, nem éppen azért, mert a munkásosztály gonosz kizsákmányolói közé tartozott. A fickónak el kellett hagynia nemcsak Caprit, de egész Itáliát, mert állítólag a nyaralójában orgiákat rendezett. – Na, persze, mert az egyház diktál – vonja le a tanulságot Lenin. – A katolikusok. Nincs is annál egyszerűbb dolog, reverendába bújni, beülni egy gyóntatófülkébe és máris minden kiderül. Nem titok, hogy mit csináltál a szomszéd asszonyával vagy a ministráns fiúcskával, hogy mit gondolsz a királyról vagy Marx Károlyról. Csak ájtatos képet kell vágni hozzá. Ugyanazt az ábrázatot, amellyel magadhoz veszed az úr testét és az úr vérét, és amellyel aztán kikakálod és kipisálod. Szent képet kell vágni és meg is vannak hozzá a minták. Ez a szentképfestők országa. Kifolyik a templomokból, átjöttem Rómán, tele vannak velük a múzeumok. De hát magának, Alekszej Makszimovics nem kell magyaráznom. Ön sokkal jobban ismeri őket: Bonifác az iszákosságra, Borbála a fogfájásra, Boldog Vaszilij a hidegrázás ellen. Kiket festett még? Miféle csodatevőket? Megvan-e még az a híres Istenes Alekszij? Az író megpróbál higgadtan válaszolni: – Tudtam festeni Fájdalmas, 1 Homérosz: Odüsszeia, tízedik ének Háromkezű, Oltalmazó és Hétnyílvesszős Szűzanyát is. So(Devecseri Gábor fordítása). roljam-e még? Akkor azt hittem, hogy a szent vértanúk képét 2 Gorkij és Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij pályája egyszerre nézegetve jobbá válik az orosz ember. Már tudom, hogy nincs indult. A messiásként körülraígy. Honnan is tanulhatták volna el azokat az agyafúrt kínzájongott őstehetséget és a szellem arisztokratájaként számon sokat, kéjelgő hóhérlásokat, amikről már Európa is tud, ha tartott poeta doctust gyakran nem a szentképekről meg a szent könyvekből, hiszen csak ki is játszották egymás ellen. A nagy Leonardo-könyv - azok voltak nekik, mást nem is láthattak. Ha bement azokba ban jelent meg, -ben már a múzeumokba, Vlagyimir Iljics, tudhatja, hogy az itteni festők megvolt az angol, -ban pedig a német kiadás is. stílusa más. Itt az a módi, hogy minden festő szentje külön3 A Faraglioni-sziklák három böző, otthon meg mindegyiket egyformára kellett festeni. variációját is kisorsolta a vendégek között Gorkij. Három Hibának számított, ha eltértek egymástól. A halál perspektíbabszemet kevert a derelyevájából látszottak, észrevette biztos, hogy a tárgyak élei széttésztába, s akik meglelték a babot, választhattak egy festményt. tartanak, úgy, mintha már a túlsó oldalról, a halál térfeléről 82

néznénk őket. Az olasz perspektíva, erre a legbüszkébbek az A Krupp-lépcső 1902-re el. A Marina itteniek, úgy mutat mindent, hogy élőnek látsszék, olyanok a készült Piccolától kapaszkodott festmények, mint a fotográﬁák. Ami azt illeti, az orosz sznob- föl az Augustus-kertig éria épp akkoriban vált szakértőjévé az olaszországi kultúrának, Vjacseszlav Ivanov az antik mitológia legmélyébe álmodta vissza magát, Blok itáliai szarkofágoknak dőlve írta legoroszabb tájmerengéseit, sőt meglepő módon egy orosz bestseller, Merezskovszkij Leonardo da Vinci című mamutregénye nyomán kezdték Európában is átismételni a reneszánszról tanultakat.2 Gorkij, az egykori ikonfestőinas Caprin is elő-előveszi néha a rajzoló és a festőszerszámokat. A Faraglioni-sziklákat már kívülről tudja. Először a horizontot teszi föl, vízszintes vonal a papír közepén, aztán a két súlyos tömb, sötét fenyegetés, vagy világító derű. A fénytől függ, a nap állásától. Ha sima a víz, a tükörképük is látszik, ha hullámos, akkor apró ecsetvonásokra hullik. Olyankor franciásan kell festeni. Most inkább az új módit, a kubista stílt választaná: a két hatalmas kőtömbsziluett úgy fordul egymás felé, mint két sakkﬁgura, vagy inkább a két sakkozó maga. Az ellenfény a színeket kioltja, a formák viszont élni kezdenek és értelme lesz a szimmetriáknak.3 Bal vagy jobb? A parti kezdetén Gorkij tartotta oda két bezárt markában a két parasztot, hogy színt válasszanak. A játék során majd összebékülnek, gondolta. Bogdanové lett a sötét és Leniné a világos. – Az én templomom egy könyvtár; Genfben a könyvtár, ahova járok, valaha ugyanolyan templom volt, mint az itteniek, csakhogy a fest83

ményeket, az ájtatoskodó szentképeket már a reformáció idején kihordták belőle, raktak egy nagy máglyát a derék svájci polgárok, aztán… – az Öreg lassan hátradől a fonott fotelben – …aztán miféle orgiák is voltak azok a Kruppéknál? – folytatja immár kevésbé tanárosan, hüvelykujját hóna alatt a mellényébe akasztva. Caprin a mellény talán túlzás az év ezen szakában, az emblematikus lenini mozdulathoz, a hón alatti beakasztáshoz azonban nélkülözhetetlen. Valaha azt hitték, maga a forradalomcsinálás sem megy mellény, vagyis zsilét nélkül. Egy elővigyázatos cár be is tiltotta a franciás divatot. Arról nincs tudomásunk, hogy a merénylők, akik később az illető cárt egy függönyzsinórral megfojtották, vajon hordtak-e mellényt, és azt sem gondoljuk, hogy a terasz emigránsainak a mellény kapcsán eszükbe ötlik a bolond cár, I. Pál szomorú sorsa. Ami viszont eszükbe jut, ráadásul szinte egyszerre és egymástól függetlenül jut eszükbe, az Napóleon mellénye. Ahogy a császár is beakasztja az ujját David képétől Verescsaginéig mindegyik ábrázolaton. A nagy háború közelgő centenáriuma kapcsán tele voltak velük az otthoni kőnyomatosok, de itt Caprin sem felejtették el, hiszen épp száz éve, -ban maga a nagy császár sógora, a nápolyi király késztette megadásra az itteni brit helyőrséget.1 Az akkor levágott koronás, oroszláncímeres katonazubbonygombok manapság turistaszuvenírként vándorolnak haza Angliába. Vajon ösztönösen vagy szándékosan mímeli-e Napóleont az Öreg? Fejét hátraszegte és vállára hajtotta, kezének ujjait valahová a hóna alá, a mellényébe dugta. Volt ebben a tartásban valami bámulatosan kedves és mulatságos, valami győzelmesen kakaskodó, s az ilyen pillanatban egész valója sugárzott, eme gyarló világ nagy gyermeke volt…2 A lenini imázs elengedhetetlen része az a bizonyos, szinte minden kortársi memoárba bevett hamiskás mosoly is. Most is ott van az arcán, nem a szája körül kell keresni, hanem az apró szemekben. …teli iróniával, ravaszkásan csillognak, csak beszéd közben komorulnak el és válnak szinte hipnotizálóvá. Lunacsarszkijt annyira megdelejezte ez a tekintet, hogy Lenin halála után sem sikerült kivonnia magát a hatása alól. Azt érezte, mint mindenki, akire csak rá1 Joachim Murat . nézett, hogy az az ember sokkal többet tud, mint amit kimond.3 október -én foglalta el Caprit. Bertrand Russell, aki -ban látogatta meg, így emlékezett: 2 Makszim Gorkij: V. I. Lenin (). Közelről néz a látogató arcába, egyik szemét úgy csavarva föl, 3 Anatolij Lunacsarszkij: Forrahogy annak átható ereje is a másik szemben koncentrálódjék. dalmár sziluettek. Vlagyimir Iljics Lenin (). Sokat nevet, a nevetése először barátinak tűnik, de a vidám 4 Bertrand Russell: The Practice kacajt fokozatosan felülírja a kegyetlenség érzete.4 H. G. and Theory of Bolshevism (). 5 Emil Ludwig: A lángész és Wells azt írja, hogy ha beszéd közben elakad, az egyik szemét a jellem (). fölfelé fordítja. Talán valami összpontosítási zavar folyománya 6 Louise Bryant: Mirrors of Moscow (). lehet – fűzi hozzá. Emil Ludwig, aki szintén már a Kreml ura7 Ariadna Vlagyimirovna ként interjúvolta meg Lenint, ugyancsak a két szem különböző Tyrkova-Williams: Na Putyakh k svobode (). irányú mozgását vette észre: amikor faunszerű arcában összébb 8 Alekszandr Ivanovics szűkül az egyik ferdevágású tatárszem, amelynek mélyén gunyoKuprin: Lenin, Obscse Gyélo. Párizs, . február . rosság és harci kedv tanyázik, akkor a másik szemének átható 84

ereje gyarapodni látszik.5 Louise Bryant szerint akire összehúzott pici tatár szemeivel ránéz,… az képtelen ellenkezni vele.6 Kuprin a kancsalul elcsavarodó szemgolyó mozgásából csak arra következtetett, hogy Lenin így akarja rövidlátását titkolni, egy jó diagnoszta azonban a verticalis strabismus jelenségének leírása alapján akár agyi elváltozásokra is gyanakodhatna. Az utánozhatatlan szemek miatt hiusúlt meg a gondosan kimunkált titkosszolgálati terv, hogy tudniillik az elfogott Lenin helyett egy hasonmását engedik szabadon, és a lemásolhatatlan tekintet miatt kellett . január -én be- Lenin különös nézése, szinte minden ismerni Lenin halálát, holott egy ügyes utánzóval akár át is amellyel memoár foglalkozott lehetett volna vészelni a hatalmi harcok interregnumát. A szemeibe bele lehetett szeretni, legalábbis Inessa Armand szerint, akit az eleven szemek, a belőlük sugárzó önbizalom és a személyiség félelmet keltő jelenléte babonázott meg (eleinte rettenetesen féltem magától… – kezdi a szerelmét beismerő levelet a négygyermekes édesanya); és a szemeit meg is lehet gyűlölni, legalábbis Ariadna Tyrkova szerint: Gonosz ember volt, és a szemei gonosz farkasszemek voltak.7 Nyilván a szűk, ferde szemnyílás és az átható tekintet miatt aszszociált farkasszemre az írónő, meg persze a szemgolyó barna színe miatt, amiről Kuprinnak egy másik állat jutott eszébe: Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzem a szemét egyfolytában… ami a legmeglepőbb, az a színe. Tavaly nyáron a párizsi állatkertben belenéztem egy lemúr szemébe és csodálkozva kiáltottam föl: végre megvan Lenin szeme színe! A különbség csupán annyi, hogy a makimajomszemek tágabbak és még nyugtalanabbul mozognak, Leniné viszont szúrósabb és kék szikrák pattannak elő belőle.8 A barna lemúrszemek most is külön pályán forognak. Lenin tudja magáról, hogy erősen raccsol, de ezt a két szót nem lehet helyettesíteni semmivel: orgiák a Kruppéknál. Hogyan is volt? Tényleg a hamiskás a legjobb jelző. – Való igaz – kezd bele Gorkij –, itt is az egyház diktál, az olaszok majdnem annyira vallásosak, mint az oroszok, bár az erkölcsös viselkedés alapja nemcsak az Istentől, az isteni büntetéstől való félelem, hanem egyre inkább az a másik félelem, ugyebár… – itt aztán egy széles gesztus következett, amelyben benne foglaltatott minden, ami csak a körpanorámás teraszról látszott, a tengerben úszkáló sétahajóktól a szerpentinen bámészkodó napernyős kirándulókon, a botanikuspark zenepavilonján és az újonnan épült sikló visongó utasain át egy fagylaltárus szekeréig, a parton promenádozó egyenruhás diáklányokig, néhány turistacipelő tollbokrétás öszvérig, és az öböl fölött lebegő csíkos ballonig. Ha érti, Vlagyimir Iljics, hogy mire gondolok… Nemcsak azért harapta el a szót, mert észlelte, hogy mondata meglehetősen közhelyesre sikeredett, hanem inkább azért, mert eszébe jutott, hogy Leninről 85

is az a hír járja, összeszedett valamit Párizsban vagy hol, történetesen azt a betegséget, amit leginkább az ottani prostituáltaktól lehet megkapni. Másfelé próbálta hát kanyarítani a beszélgetést: – Amerikában azt hiszik, hogy aki nem hívő, az már nem is lehet erkölcsös, ott az ateistákat nem is engedik bíróságon tanúskodni, esküdni, meg ilyesmi. Azoknak még Jézus is problémás, állami hivatalt például sosem kaphatna, mivel törvénytelen gyerek, de még egy jobb társaságból is kinéznék. Gorkij két évvel korábbi utazása óta gyakran hozakodott elő Amerikával, de Lenin különutas szemjátéka most félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kívánja végighallgatni még egyszer a történetet, amelyet már annyiszor és oly sok verzióban hallott. Kíváncsibb lenne a Krupp-féle orgiákra, ezekről azonban Gorkij egyelőre hallgat, talán nem is sokat tud, legföljebb kiszínezhető sejtései vannak, meg egymásnak is ellentmondó mendemondák egyebek közt azzal a mozival kapcsolatban, amelyet a szomszédos parkban szintén Friedrich Krupp hozott létre, és amelyet A nagy vonatrablás ürügyén szereplőink zöme éppen előző este már felkeresett. 23

Ha Lenin momentán nem is akarja hallani azt a bizonyos New York-i történetet, mi azért ismerkedjünk meg vele, már csak azért is, mert a szép Marija Andrejevával is kapcsolatos, meg mert akkoriban úgyis mindenki ezzel példálózott. Köztük a jeles magyar költő, Ady Endre is. Valóságos diadalút várt odaát Gorkijra – írja. New Yorkban, Cincinnatiban, St.-Louisban és mindenütt félistenként fogadják. De hirtelen kiderül, hogy az az aszMarĳa Andrejeva szony, aki vele van, nem a felesége. Egy kis színésznő, az a bizoés Gorkĳ New Yorkban, 1906-ban nyos Andrejeva. Az igazi feleségét Oroszországban felejtette Gorkij. És vége volt egyszerre minden dicsőségnek. A despota Oroszország ﬁát a szabad Amerika nyomban bojkottálta. A hotelekben nem kap lakást. Körútjára nem indulhat, mert még tán meg is verik.1 Ami odaát skandalum, az persze Európában dicsőség. Itt a híres írótól és művésztől el is várják az ilyesmit. Az könnyen kitalálható, hogy Ady miért citálja elő az írótárs gáláns történetét (még ha amúgy nem is állhatja ezt az önimádó álmessiás oroszt); és persze az is sejthető, hogy Lenin, oldalán a befáslizott lábú, bazedovos szemű mozgalmi matrónával, Nágya Konsztantyinovnával (akinek forradalmi fedőneve nem véletlenül volt Hal, s akit a káder86

képző kurzusok diákjai csak Miszter Krupszkaja néven emle- Nagyezsda gettek) és a forradalomtól csupán személyes izgalmakat re- Konsztantyinovna Krupszkaja, mozgalmi mélő, egyre kínosabbá váló kozmopolita kalandornővel, Lise nevén: Riba, de K.-val (akit egyébként alig lehetett eltéríteni a szándékától, vagyis a Hal hogy a születésnap ürügyén ne csak Rómáig kísérje, hanem A „Darkest Russia” OroszCapriba is vele menjen) miért nem kíváncsi újra Gorkij pa- (Legsötétebb ország) című színdarab nasznak álcázott dicsekvésére. Az amerikai körutazást per- plakátja. Henry Grattan művét 1894-ben sze nem csak az illegális mézeshetek miatt hozhatta szóba Donnelly mutatták be a BroadwayGorkij. A másodlagos cél a bolsevik pártkassza feltöltése lett en és 1904-ig játszották. cári palotában, volna, azzal azonban tényleg nincs sok dicsekednivaló. Ame- Aa forradalmi rejtekrikában, legalábbis a közhiedelem szerint, könnyen lehetett helyeken és a szibériai közt zajló pénzhez jutni. Kolbászkerítésekről szóltak a levelek és hatalmas száműzöttek történet a New York Times dinnyék, óriás libák, öles kukoricacsövek látszottak a képes- recenziója szerint régi melodráma lapokon, amelyeket hazaküldtek a kivándorlók. Az írek és az szép és vérfagylaló valóság olaszok (főleg a szicíliaiak) már berendezkedtek, amikor a nagy egyszerre. orosz emigránshullám megérkezett. Az egyszerűség kedvéért a zsidókat és a lengyeleket is orosznak mondták, meg a többi szlávot is, akiknek jó része olyan „iparágakban” helyezkedett el, ahol gyors haszonra lehetett számítani. A csempészet, a prostitúció, a védelem, a zsarolás, a vesztegetés, az orgazdaság, a korrupció és az uzsora különféle változatai tartoztak ide. A pénzgyűjtő orosz szocialisták egyrészt ezektől a hirtelen meggazdagodott rétegektől számítottak támogatásra, másrészt a „society” megfélemlített 1 Ady Endre: Gorkij és másik felétől, amely azt remélte, hogy ha Oroszországban Andrejeva. Budapesti Napló, megbukik a cár, egy csapásra megszűnnek a gondok, ott is . április . 87

Gorĳék megérkezése. Fénykép egy amerikai újságban. A hölgy természetesen nem madame Gorkĳ, az „adoptált” ﬁú neve pedig nem Nyikolaj, hanem Zinovĳ.

1 Gorkijjal egy időben az esze-

rek is gyűjtenek dollárokat az orosz forradalomnak, a főgyűjtő a forradalom nagyanyjának (az író által csak „öregasszonynak”) hívott Jekatyerina Bresko-Breskovszkaja, és persze, hogy némi előnyre tegyenek szert, ők hintik el, hogy a Gorkij társaságában utazó szépség nem azonos az író hitvesével. A naiv amerikaiak ekkora csalárdságot sosem feltételeztek volna egy tiszta lelkű irodalmárról. Az író lejáratásáért egyébként többen is összefogtak, ugyanaznap, amikor a New York World előállt az álfeleségsztorival, a New York Times egy Gorkijnak tulajdonított táviratot közölt, amelyben sztrájkra ösztökélt amerikai bányászokat. A táviratot persze aligha Gorkij írta, hiszen nem is tudott angolul. 2 A hivatalos feleség (). Richard Savage darabjából Marguerite Bertsch írta a forgatókönyvet és Yames Joung rendezte a filmet. 2 James Stuart Blackton amerikai filmproducer memoárja igazolni látszik a feltevést, hogy tényleg Trockij látszik a filmen: „Volt köztünk egy néma idegen fickó, aki gyakran beszállt statisztálni napi két dollárért. Ma ötven millió embernek parancsol, a neve Leon Trockij” (Motion Picture Magazine, ). Csekélyke kárpótlás a nyúlfarknyi amerikai filmszerep azokért a hosszú jelenetekért, amelyeket Sztálin vágatott ki Eizensteinnel . november -én, néhány órával az Október bemutatója előtt. Trockij még egy színész által megformáltan sem jelenhetett meg az általa vezetett forradalomról szóló filmben.

„amerika” lesz, és nem jön több maffiózó az Újvilágba. Előbbieknek pénzeik tisztára mosása és imázsuk kifehérítése érdekében lett volna tanácsos jótékonykodniuk, utóbbiaknak pedig azért, hogy az új divatszó, a demokrácia kiejtésével járó delej részesei lehessenek. Hiába volt azonban az amerikai entrée igazi szenzáció (Gorkij érkezését Kossuth és Garibaldi fogadtatásához hasonlította a New York Times), mivel egyszerre több orosz „forradalmi párt” ügynökei járták az Egyesült Államokat, ráadásul saját kiválóságuk hangsúlyozása mellett nem feledkeztek meg a többiek lejáratásáról sem, ezért igencsak elaprózódtak a támogatásra szánt összegek.1 Gorkij nem egészen tízezer dollárral számolhatna el, ha Lenint momentán érdekelné a dolog. De már nem érdekli, zsebében a Smidt-hagyatékkal fütyül az aprópénzre. Akár tovább is léphetnénk, ha nem jutna eszünkbe a parkban látott amerikai film után most egy másik is. Igaz későbbi,  táján forgatták, de jól példázza, hogy a New York-i forgatókönyvírók képtelenek voltak túltenni magukat a hivatalos feleség helyett álfeleséggel utazgató muszka revolucionyer esetén. My Official Wife 2 volt az amerikai opus címe, orosz forradalmárokról szólt, s a fordulatos sztori arra az alaphelyzetre épült, hogy egy merénylő hölgy (Clara Kimball első nagy szerepe volt) rávesz egy Szentpétervárra tartó utazót (aki valódi nejét Párizsban felejtette), hogy feleségének adhassa ki magát, s így bejutva az országba a cár közelébe férkőzhessen 88

és lelőhesse. A film ugyan elveszett, de megmaradt egy snittje, amelyben feltűnik egy ismeretlen fiatalember, hegyes szakállal, kerek szemüveggel, lobogó hajjal, éppen úgy, ahogy az orosz forradalmárokat az amerikaiak elképzelték. Ez a filmbeli ifjú azonban történetesen valóban forradalmár volt: a szerepet az akkoriban épp Amerikában időző Trockij játszotta.2 24

Orosz forradalmár A hivatalos feleségem című 1914-ben forgatott amerikai ﬁlmben. A szerepet talán maga Trockĳ alakította.

Az Öreget a ﬁlmek éppúgy nem érdeklik, mint ahogy Gorkij amerikai magyarázkodása sem. Sokat idézett mondása dacára – hogy tudniillik számunkra minden művészetek között a legfontosabb a ﬁlm – időpocsékolásnak érezte a moziba járást, jobban szeretett olvasni vagy kirándulni. A rásütött bélyeget: „anticinemaista” vállalta, sőt megtoldotta azzal, hogy Friedrich Alfred Krupp ráadásul „antiszemitista”, utalva a Trockij-félék mozilázára. német iparmágnás, aki kutatások Ez már Gorkijnak is sok, lassan ropogtatva a szavakat visszatér tengerbiológiai ürügyén telepedett inkább a Krupp-ügyre: Rászolgált-e a Friedrich Krupp, arra le Caprin hogy kiebrudalják, vagycsak rávarrta az orgiás sztorit valami rosszakaró? Ha az Öreg momentán nem is reagál rá, mi azért vegyük észre a fricskát: ennyi r betűt csak egy kaján irodalmár képes belepakolni egyetlen mondatba. Leninnél egyébként nem sokan ismerhették jobban az ágyúkirály-csemete Krupp ügyét, III. Kruppét, és alighanem Gorkij is tisztában volt vele, hogy amit ő a szemérmes halászok mendemondáiból meg a gyónási szekrétumok továbbpusmogásából összerakott, azt már tudják, sőt jobban tudják az Öreg által járatott lapok. Még -ben a nápolyi szocialista újság, az Il Mattino 89

döntötte ki a bilit. Capri Sodoma című cikksorozata szerint egy luxusbarlangban, a Grotta di Fra’ Felicében kreol olasz fiúcskák, serdületlen halászgyerekek társaságában homoszexuális orgiákat rendez Krupp. A szigeten csak úgy hívták, a Fritz. Éppen, mint a sziget egykori ura, Tiberius császár tette: kerítős meztelenkedésekről, érzéki bacchanáliákról, szatíri ezeregyéjszakákról folyt a szó. Még képeket is találtak hozzá, ami nem volt túl nehéz, mert két német fényképész művészinek nevezett fotói közkézen jártak. A „beteg bárók”, Wilhelm von Plüschow és Wilhelm von Gloeden homoerotikus gyerekképei alapján aki nem akarta, az is elképzelhette, mik történtek a barlangban, de úgy látszik, sokan akarták elképzelni, mert igencsak megugrott a lap iránti kereslet. Persze még ekkor is el lehetett volna tussolni az ügyet, meg is próbálták, elvégre a leggazdagabb németről, sőt talán egész Európa legelső nagytőkéséről volt szó, a Kanonenkönig fiáról, aki hozta a pénzt számolatlanul, de amikor egy német pártlap, a Vorwärts is rákapott a hírre, már nem volt megállás. Európa a capri barlang eseményein csámcsogott, a Fritz meg szépen, ahogy illik, németes kötelességtudón öngyilkos lett. Csúnya dolog lehetett, mert még a hozzátartozók sem nézhették meg a hullát. Koporsójánál, az esseni indóházban maga a császár, II. Vilmos tartott szocialistaellenes kirohanásokkal elegyített gyászbeszédet (méregkeverők, rágalmazók, gyilkosok) és hosszú ideig fegyveres őrségnek kellett vigyáznia a bronzsasos márványsírra. A Krupp-skandalum akár el is homályosíthatná a másikat, Wilhelm von Plüschow: az Allers-botrányt, de ne hagyjuk, a krónikásnak ugyanis épp Ignudo (Michelangelo parafrázis) e német festő- és grafikusművész, Christian Wilhelm Allers Wilhelm von Gloeden: albumai alapján sikerül legkönnyebben felidéznie a sziget koHalászfiúk rabeli hangulatát és lakóit.1 A vád ugyanaz volt ellene, mint

iparmágnás honﬁtársa ellen, az Allers-villában is olasz halászﬁúcskák megrontása folyt (a vendégkönyv bejegyzései szerint meglehetősen széles nyilvánosság közreműködésével), a festő azonban időben kereket oldott. Nevet változtatott (W. Andresen néven szignálta  utáni képeit) és világ körüli utazásra indult, fütyülve a távollétében kihirdetett négy és fél éves börtönbüntetésre. 25

Christian Wilhelm Allers német festő- és rajzolóművész. A korabeli Capri és Nápoly életéről graﬁkai albumokat jelentetett meg A ﬁú. Ez is Allers képe, de már új nevén, W. Andersenként írta alá

Caprin elintézettnek látták a dolgot azzal, hogy a Krupp nevét viselő botanikus kertet átkeresztelték Augustus-parkká, de azzal nem tudtak mit kezdeni, tán nem is akartak, hogy a szigetet továbbra is az ott megtelepedő melegek paradicsomaként emlegessék. Néhányukról a mi oroszainknak is tudniuk kellett, leginkább persze a brit diplomatáról, Norman Douglasről, aki nemrég még a szentpétervári nagykövetség harmadtitkára 1 Capri (); La bella Napoli volt, ahonnan botrányos körülmények közt kellett menekülnie.2 (); Hochzeitsreise nach (). Író lett, Caprira költözött, vagy ahogy Déli szél című könyvé- 2Italien Állítólag három arisztokrata ben átkeresztelte, Nepenthére,3 és többnyire obszcén limeric- leánykát vitt egyszerre ágyba, közül az egyik szegrőlkekkel szórakoztatta a környezetét. Disznóbb szövegeket angol akik végről a cári családhoz tartozott, nyelven még nem írtak, állította róluk, bennünket azonban e ráadásul pont ő volt az, aki esett, szóval ha Norman kétes dicsőségnél is jobban érdekel, hogy vajon Leninnel ösz- teherbe Douglas ép bőrrel akarta megszefuthatott-e Caprin. Nem találtunk rá adatot, így azt hisszük, úszni a dolgot, akkor tanácsos sürgősen kereket oldania. hogy híres limerickje (There was a bald man from Simbirsk) volt 3 Borral kevert kábító hatású minden bizonnyal későbbi, föltehetően csak a pétervári hata- nedű neve Homérosznál. 91

Fersen báró, a párizsi persona non grata

Fersen botránykönyve, a Fekete tömegek – Lord Lyllian. A címlapon Claude Simpson rajza (1905)

lomátvétel után született.1 Ismerték továbbá Jacques Adelswärd-Fersent is (igaz, inkább Lord Lyllianként emlegették), akinek meg Párizsból kellett megszöknie, mert gimnazista ﬁúk megrontásáért körözték. Capri villája, a Tiberius-palota (inkább már csak romos palotaszikla) árnyékába épült Villa Lysis kortárs írók zarándokhelye lett. Megfordult ott André Gide-től 1 Saját fordításban közöljük: Jött egy úr, azt mondták, Anatole France-ig minden valamirevaló francia kolléga, nem is szimbirszki. nagyon titkolva, hogy a sziget egykori látogatója, az erotomán Félóránál többet nem bírsz ki 2 vele, mert bekattan, börtöntöltelék, Marquis de Sade szelleme hajtja őket. Jöttek tör és zúz legottan, a britek is, sokan köztük a szintén börtönviselt Oscar Wilde csapkod, ha nincs nő és nincs 3 viszki. legendáját keresve. És jöttek a németek, akiknek ugyancsak 2 Jacques d’Adelswärd-Fersen megvolt a maguk berühmtheitje Friedrich Nietzsche szemémég könyvet is írt Sade modorában: L’Hymnaire d’Adonis: à la lyében; a Zarathustra alapján nem volt nehéz Capri magassáfaçon de M. le marquis de Sade gos csúcsaira és mélységes barlangjaira felkészülniük. A fran(). Sade márki egyébként -ban járt Nápolyban, illetve cia értelmiség egyébként saját védenceként tekinthetett Caprin, ahol a Tiberius-legendák Gorkijra, hiszen -os bebörtönzésekor épp ők fogalmazigencsak megmozgatták a fantáziáját. ták meg azt a petíciót, amely aztán világméretűvé terebélye3 Oscar Wilde Caprival átellensedett, s amelynek hatására II. Miklós cár kénytelen volt elben, Posillipóban bérelt villát. engedni az írót.4 Az oroszokkal Norman Douglas mellett 4 Sok híresség aláírta a tiltakozást (Poincaré, Rodin, Manet), Somerset Maugham-ot is hírbe szokták hozni, aki, igaz, ez és akadtak köztük olyanok is, akikkel itt, a Villa Lysis falai már a nagy háború fejleménye lesz, titkosszolgálati szakértőközött végre személyesen is ként szintén eljut majd Oroszországba, magyarán szólva igazi találkozhatott Gorkij, például 5 Anatole France. Tudja-e, hogy kém lesz belőle. a Dreyfus-aﬀérral kapcsolatos A szigeten kószáló irodalmárok közül leginkább Rainer petíció volt a főpróbánk? – magyarázta nevetve. Maria Rilke kaphatta fel a fejét, ha orosz szót hallott, hiszen 92

épp azért jött Caprira, hogy kigyógyuljon egy orosz hölgy iránti extatikus szerelemből, aki miatt még a nyelvet is megtanulta.6 . december -én (harmincegyedik születésnapján) érkezett Caprira, és amint megtudta, hogy Gorkij a szigeten él, azonnal írt orosz barátainak, Alekszandr Benois-nak (szomjúhozom és éhezem az orosz beszédet, gyötör a honvágy, hogy szót válthassak újra egy orosszal) és Leonyid Paszternaknak, kérvén őket, segítsenek megismerkednie vele. Hallom, hogy itt él Capri szigetén Gorkij, de vajon Gorkij valódi orosz ember még? Attól tartok, hogy nagyon „nyugatiassá” változott, megrontotta a hírnév, a nemzetközi szocializmus… Hogyan vélekedik erről, helyeselné-e, ha megkísérelnék találkozni vele? És ha igen, küldene-e néhány ajánló mondatot? Hiszen Ön bizonyára jól ismeri őt.7 . április -én látogathatott el a költő a Villa Blaesusba (ami azt illeti, jó sokáig váratták, alighanem addig, amíg Andrejeva lefordította Gorkijnak Rilke két évvel korábbi, nem túl hízelgő kritikáját az Éjjeli menedékhelyről). A félszeg kis poéta és a nagyhangú író találkozója eleve csak kudarc lehetett. Rilke nem nagyon tudta ellenszenvét palástolni (Mit ér ő az önök nagy-nagy költőihez – Dosztojevszkijhez – képest!),8 Gorkij pedig elégedetten nyugtázta, hogy jobban ismeri vendégénél a kortárs német irodalmat, de az alighanem mérhetetlenül felbosszantotta, ahogy a magáról megfeledkező Rilke Oroszországból 5 A pétervári, illetve később kezdte leckéztetni az írót. Pedig milyen rég begyakorlott a moszkvai brit nagykövetség bízta meg a kamondatok voltak. Az orosz világ az utolsó, legtitokzatosabb előszeretettel landvágyó szépírókat (köztük szoba Isten szívében. Legszebb kincseit őrzi benne. […] Min- a legkiválóbbakat is) titkosszolgámunkával. Maugham melden olyan jóságos a maguk Oroszországában. Még az az lati lett Compton Mackenzie, John egyébként gyűlöletes körülmény is, hogy olyan sok modern Galsworthy, sőt Graham Greene az oroszokorosz szellem elidegenedik hazájától, rajong a külföldért és isnál.ügynökösködött A legnagyobb kémet, majmolja sekélyes és múlandó szokásait. Miközben ők elmu- Claude Dansey-t is maguk valónak tartották, elvégre lasztják fölfogni és megmutatni hazájuk szépségeit, remélem, közül Oscar Wilde első szerelmének hogy én, az idegen egyre inkább az orosz lét beavatottja és a szerelme volt. Rilke a tizenöt évvel idősebb ezer pompájának hirdetője lehetek majd.9 Gorkij azonnal át- 6írónő Luise von Gustavovna látta, hogyan vághat legélesebben vissza: – Marija Andrejeva Andreas-Salomé kedvéért meg oroszul. Eredetiben sokkal jobban tud németül, mint ahogy maga oroszul, betanult olvasta Puskint, saját orosz széljen csak nyugodtan az anyanyelvén, majd ő tolmácsol ne- verseket írt és elzarándokolt Poljanába, hogy lássa künk – és a nagy terv, hogy Rilke az egykori orosz szerető, Jasznaja Tolsztojt.  decemberétől Luise Salomé édes-szép nyelvén szónokoljon, meghiúsult. . május végéig lakott Capmajd  tavaszán (vagyis Attól kezdve az író és az asztalt körbeülő „pár fancsali orosz” rin, épp történetünk idején) újra már alig ﬁgyelt rá. A költő csalódottan vette tudomásul, hogy visszatért néhány hónapra. levele Leonyid Oszipoa proletárforradalmárok úgy élnek Caprin, akár a milliomos 7vicsRilke Paszternak festőnek (a burzsujok, de hát mi másra számíthatott volna? Az orosz lé- költő Borisz Paszternak édes. december -én. lekhez nem illik a revolúció; persze lehet egy orosz is forradal- apjának) 8 Rilke Alekszandr Nyikolajemár, ahogy eszményien fel lehet egy batiszt zsebkendővel is vics Benois-nak írt leveléből december .). itatni a tintafoltot, de csak igazi tulajdonságainak teljes félre- (. 9 Rilke levele Jelena Voronyináismerése, sőt meggyalázása árán. Mivel én a művészt mint nak . május -án. 93

Rainer Maria Rilke Párizsban, August Rodin műteremháza, a Villa Meudon teraszán. A fényképet George Bernard Shaw készítette 1906-ban

türelmes szemlélődőt egy pillanatra sem tudom elképzelni a felforgatók között, így érthető, hogy kapcsolatunk feltételei nem voltak éppen eszményiek. Gorkij a művészetről is úgy beszélt, mint a demokrata, mint az örök elégedetlen, hirtelenül és szemellenzősen ítélkező ember. Mondandóját gyors ítéletekkel szalonnázta meg, és ezekben a tévedések oly rejtelmesen oszoltak szét, hogy képtelenség lett volna szétválogatni őket. Mindamellett komoly, megindító jósággal papolt, azzal az ájtatossággal, amely mindig is megakadályozta a nagy oroszokat abban, hogy művészek maradjanak. Különös volt a nevenincs arctalan égalité, mert ilyesmibe csöppent az ember, helyet foglalva az emigránsok kerekasztalánál. Olyan volt, akár valami túlvilág, mely menedéket nyújt e néhány számkivetettnek, s úgy rémlett, tekintetük mindig hátrafelé nézett az orosz föld felé, ahová viszszajutniuk már merő képtelenségnek tűnt.1 Rilke Lou-ja: nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy róla is szóljunk, s hogy foglalkozzunk a sokszor cáfolt, mégis fel-felbukkanó legendával, amely szerint Luise és Lise megegyezik, vagyis Luise von Andreas-Salomé és a Lenin mellett megjelenő titokzatos Lise de K. egy és ugyanaz a személy. Bár ha a pityeri femme fatale (akibe többek között Nietzsche és Freud is belebolon1 Rilke levele Karl von der Heydtnek . május -án. dult) komplikált életrajzi hálóját ráterítjük a lenini biográfiára, 2 Lou, jóllehet egy cárhű tábornok lányaként nőtt fel,  és  között meglepően sok közös csomópontot kapunk, tárcájában a hírhedt merénylő, mégis túl merésznek tűnik a hipotézis. Talán, ha inkább reVera Zaszulics fényképét hordta, Jeanne d’Arc volt gényt írnánk… A sok valószínűleg reménytelenül sóvárgó a példaképe és élesen kikelt férfiú közt (alighanem a törvényes férj, Friedrich Carl Anda tekintélytisztelet minden megnyilvánulása ellen. reas sem kivétel) egyetlen fiatalember volt, egy orosz orvos, 94

aki valóban megkapta és ki is elégítette Lou Salomét. A szerencsés ifjúnak a látható és tapasztalható erények mellett volt egy olyan titka, ami a különc hölgy szemében még vonzóbbá tette: részt vett a II. Sándor elleni -es merényletben, vagyis köze volt egy cár meggyilkolásához.2 Sajnos csak a keresztneve ismert: Szavelijnek hívták (vagy legalábbis ezen a néven említi Lou Salomé memoárja). A Szavelij és Lou közti kapcsolat mentén könnyen felfejthető a Lenin felé vezető fonál. Egy III. Sándor elleni merényletet épp . március elsejére, vagyis a Szavelijék általi cárgyilkosság hatodik évfordulójára időzítettek, a remake azonban nem jött össze, a szellemi vezért, Alekszandr Uljanovot és négy társát fölakasztották. Ez az Uljanov nem más volt, mint Lenin bátyja. Ha ekkoriban másoknak még nincs is gondjuk az ifjabb Uljanovra, a hőssé lett Rainer Maria Rilke, aki oroszokkal oroszul ﬁvér közvetlen terrorista társai azért már számon tartják, az akart beszélni például Szavelij, aki Lou-t is beavatja az Uljanov-genealógiába. Ezek után könnyen elképzelhető, hogy az a bizonyos első találkozás nem is volt annyira véletlen, hanem az érdekes emberekre vadászó Lou Salomé, vagyis Lise de K. már kereste az alkalmat, hogy megismerje Lenint (és nyilván jót mosolygott magában a Mr. Frey álnéven). Ha Lou volna Lise, akkor Luise Salomé az a K. betű is könnyen magyarázható lenne, hiszen magától ostorral. A szekér elé két Paul Rée értetődik, hogy egy Salomé nevű hölgy Keresztelő Szent Já- kikosarazott, és Friedrich Nietzsche nosra (oroszul: Kresztyítyel) utaló monogramot választ. Beszé- lett befogva (1882) des jelképpé válhat ily módon a K., tudván, mennyi temérdek férﬁ vesztette el a fejét Lou Salomé miatt. Egyébként a hölgy örömét lelte a nevek megváltoztatásában (úgy látszik, az oroszok már csak ilyenek), akkor is, ha ehhez semmi konspiratív cél nem társult. Az ő ötlete volt, hogy Rilke keresztneve René helyett Rainer legyen. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Madame K. naplója épp abban az évben, -ben bukkant föl, amely év elején Lou Salomé Németországban meghalt. Mint tudjuk, Salomé halála után néhány nappal a Gestapo átkutatta a könyvtárát és lefoglalta az iratait. 95

A Caprira látogató, sőt ott megtelepedő sok német miatt 1894-ben a főutcát Via Hohenzollernnek nevezték át (ma Via Vittorio Emanuele), ott volt a német vendéglő, a Zum Kater Hiddigeigei. A fotót a frankfurti származású, Nápolyban letelepedő Giorgio Sommer készítette, a rajzot pedig a Hamburgból Caprira költöző Christian Wilhelm Allers

De vissza Rilkéhez: a Villa Discopoli, ahol vendégeskedett (a Via Tragara elején), pár száz méterre állt Gorkij házától, vagyis gyakran összefutott később is az oroszokkal, találkozhatott Leninnel is, de tudomásunk szerint a Villa Blaesusba többé már nem hívták meg. A kozmopolita partik díszvendégei inkább a francia és az angol irodalmárok voltak, Marija Andrejeva minden nyelven A szerelem és a bánat képes volt fogadni a bókjaikat, azok meg egymással vetélkedve szentélye, Jacques gyakorolták az oroszos üdvözlés frissen tanult gesztusát: kézd’Adelswärd-Fersen báró palotája, a Villa Lysis csók, majd a hölgy ajkához hajtott homlok. A caprióta franciák

franciák és az angolok angolok maradtak, önkéntes kiállítási A sziget északkeleti A sziklafal ormán tárgyak, amelyeken tanulmányozni lehetett fajtájuk minden csücske. a Villa Lysis, fölötte, jellegzetességét, sőt úgy tetszett, illendő is e tanulmányokat a csúcson, a Monte a császár egykori elvégezni rajtuk. A németekről és az olaszokról is lerítt, hogy Tiberión palotája, a Villa Jovis németek és olaszok, de mivel frissen létrejött országok pol- romja. Prokugyingárai voltak, akik még maguk sem tudhatták hivatalosan, mi- Gorszkĳ fényképe lyenek is valójában, túljátszották a szerepüket, és esetlenségüket dacosan nemzeti tradíciónak nevezték. Leginkább az oroszok maradtak meg orosznak, sütött róluk a patrióta büszkeség meg az is, hogy szégyellik ezt a büszkeséget. Mivel szégyellték azt is, hogy szégyellik, ezért aztán egyre dölyfösebben hivalkodtak vele, ha más nációk képviselői közt kellett megjelenniük. Olyankor például, amikor fölkapaszkodtak a Villa Lysis olimposzi magasába. Édes macabrebódulatban zajlott az élet az „árnyékos palota” falai közt (az északi fekvésű sziklát csak két óra hosszan érte a nap), lakói a petit Gorkĳ és a cár. Illusztráció a Simplicissimusban (1904) Gorkĳ, Joseph Simpson tusrajza a London Opinion című hetilapban (1906)

Tükör, erotika, koponya. A Villa Lysis szalonja Wilhelm von Plüschow fényképén

1 La petit mort: a kis halál;

francia eufemizmus az orgazmus kifejezésére. 2 -ben az Orosz Irodalmi Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta Gorkijt, de II. Miklós cár személyes utasítására érvénytelenítették a döntést, mire több akadémikus, köztük Csehov is, lemondott tagságáról. 3 Történetünk idején az író európai megbecsültsége már akkora volt, hogy Marija Andrejeva a Nobel-díj átadásának idejére le is mondott minden más programot. Kétszer is fölterjesztették, de végül az időközben megváltozott politikai háttér miatt Gorkij sosem kapott Nobeldíjat. Furcsa ﬁntora a sorsnak, hogy az első Nobel-díjas orosz író az az Ivan Alekszejevics Bunyin lett, aki  és  között többször is vendégeskedett Gorkij villájában, sőt leghíresebb műve, A San Franciscó-i úr éppen Capri szigetén játszódik. Bunyin -ban kapta meg a díjat. 4 Egy pétervári terroristacsoportról és vezetőjéről, Szergej Nyecsajevről mintázta Dosztojevszkij az Ördögök című regény forradalmár hősét, Pjotr Verhovenszkijt.

mort 1 tökéletesítésében találták meg a hivatásukat, úgy tartották, az irodalom nem más, mint a bűnös szerelmekre jövő „katzenjammer” nyilvános kibeszélése. A művészkedés szent szabálya, fölé emelkedni a világi együgyűségnek, itt fizikálisan mérhető volt:  méter a locsogó tengerszint fölött. Amori et dolori sacrum – volt a kapu fölé írva, a szerelem és a fájdalom szent. Capri krémjének hitték magukat, a párizsi divat szerinti ruhákban kellemkedtek, ópiumot szívtak, új szavakat találtak ki, olyanokat, amelyeket hiába is kerestek volna szótárjaikban az oroszok, s olykor, ha kedvük szottyant, nem csak a hajukat, a szemöldöküket is aranyszínűre festették. Megjelent köztük olykor Gorkij is, aki ugyan nagy, már-már nietzschei harcsabajszával és szlávos akcentusával kirítt a társaságból, néha a háta mögött meg is mosolyogták az „urániaiak”, de akinek azért „a cár ellensége” státusz és az „akadémikus pofon”2 mégis óriási tekintélyt kölcsönzött, az amerikai affér miatt pedig szinte klubtag lett, majdnem céhbeli. Nobel-díját szinte biztosra vették,3 sőt már előre megbocsátották, és ez a rokonszenv a társaságában felbukkanó sok nyelvet beszélő „illatos titkárokra” is átsugárzott: olykor Peskovra, olykor meg magára a vagabond camarade-ra (Bogdanovot nevezték így). Nyeles szemüvegükön keresztül méregették a fiatalembereket, nevetve utánozták szlávos szórendű francia mondataikat, és divat lett köztük tarkóra tolt tányérsapkát hordani és selyeminghez derékszíjat kötni. Tetszettek nekik a forradalmárok, fejük fölött a cári börtönök 98

Nino Cesarini, Jacques d’Adelswärd-Fersen múzsája Paul Hoecker festményén (1904) Gorkĳ, kandallóján a Pompeiben talált szobor másolatával

mártírglóriájával, imponált a rovott múlt és a föltehetően csillogó jövő, bár vállveregető gesztusaikban mindig érződött némi fölény, főleg mióta tudományosan is igazolva látták (egy bécsi zsidó orvos, bizonyos Sigmund Freud jóvoltából), hogy a szexualitás hatalmasabb a politikánál. Képzelhető, mekkora ovációt okozott köztük, amikor a romlottságuk atyamestereként tisztelt Verlaine inkarnációját fedezték fel a forradalmi főguru Leninben. Azon nyomban anagrammákat kezdtek szerkeszteni a Verlaine–Herr Lenine szavak öszszekeverésével, komplikált Janus-arcokat kreáltak egymásra kopírozott proﬁlképeikből, és az oroszok által prófétált kommunizmust örökorgazmusnak ejtve hosszú rétori szónoklatokban pártolták annak nemzetfaragtak a nevéközi terjedését. Meséltettek maguknak Nyecsajevről, az „ör- 5ből:Anagrammát Grigori Rasputin = Sir Giant dögről”,4 Pjotr Kropotkinről, az anarchista hercegről, „Szent P. Rigour, amelyben a P. terméa péniszt jelentette. Levről”, a kiátkozott grófról (tényleg Japánba akar utazni?), szetesen A Raszputyin rendkívüli potenVera Zaszulicsról, a híres terroristanőről, Sztyepan Halturin- ciájáról és hatalmas hímvesszeszóló legendák ekkoriban ról, a narodnyik cárrobbantóról (Marx mellett az ő képe függ jéről kezdtek Oroszországon majd Lenin Kreml-beli dolgozószobájában), Gapon pópáról, kívül is terjedni. 6 Astolphe de Custine francia a karizmatikus börtönlelkészről, a cárok és cárevicsek eroti- diplomata, homoszexuális ariszkus rajzgyűjteményéről (amelyet állítólag egy magyar gróf, tokrata elrettentő útinaplója, szürreális látomása, az bizonyos Zichy Mihály rajzolt), de leginkább a szatír sztarec- sötét, Oroszország -ben alapján ről akartak hallani, Raszputyinról (úgy mondták: Sir Giant alkotott véleményt fél Európa cári birodalomról, a „népek P.-ről), vajon igaz-e, hogy nem csak a cárné lelkét ápolgatja?5 abörtönéről” , ami oroszul is szállóMár a kérdésekből érződött, tudják a válaszokat is, sőt onnan ige lett: tyurma naródov. A könytermészetesen tilos volt a villa olümposzi magasából jobban tudják azokat bárki más- vet bevinni Oroszországba (egyébnál. Természetesen mindnyájan ismerték Custine márki úti- ként a szovjet időkben is a tiltóélén szerepelt), ami persze rajzát, és készségesen elmagyarázták az oroszoknak, milyen is listák jócskán megnövelte iránta az az ő Oroszországuk valójában.6 érdeklődést. 99

Az Akademos első száma 1909 januárjában jelent meg Csontváry Kosztka Tivadar, aki lerajzolta Gorkĳ madarát

1 Willy (valódi nevén Henry

Gauthier-Villars): Le troisième sexe. Paris, . 2 A stílus alapján a műértők azt gyanítják, hogy Praxitelész műhelyében készült a szobor. A századforduló táján a nápolyi Sabatino de Angelis bronzöntödéjében rengeteg különféle méretű másolat készült róla, Gorkij kandallóján is állt egy, de került belőle Oscar Wilde hálószobájába és Tennessee Williams kertjébe is. 3 Alcíme szerint Revue Mensuelle d’Art Libre et de Critique. A „másságát” nyíltan vállaló és mindössze tizenkét számot megért folyóirat a korszak legigényesebb kivitelezésű nyomdatermékei közé tartozott. Az említetteken kívül Henri Barbusse, Maurice Barrès, Norman Douglas, Georges Eekhoud, Achille Essebac, Claude Farrère, Henry Gauthier-Villars és egykori neje, a szép Colette Willy (valódi neve Sidonie-Gabrielle Colette), Pierre Loti, a futurista festővé avanzsáló Filippo Tommaso Marinetti, Octave Mirbeau, Robert de Montesquiou, Jean Moréas, Joséphin Péladan, az ópiumfüggő Laurent Tailhade és egy másik sziget, Szapphó Leszboszának irodalmi meghódítója, Renée Vivien művei jelentek meg benne.

A magukat szintúgy emigránsnak, a szerelem emigránsainak tartó „inverzek” és az orosz forradalmárok tehát tudtak egymásról, számon tartották egymást, olykor össze is jártak. A tények rögzítésén túl legföljebb egy Willy írói álnéven publikáló francia szerzőnek A harmadik nem című könyve alapján merészkedhetnénk: „Capri a szodómia fővárosa volt, a másság Mekkája, és Moszkvája a jövő internacionalista homoszexualizmusának.” 1 A Villa Lillyan imázsához persze hozzátartoztak a műalkotások is, az ifjú Édouard Chimot akvarelljei (ő tervezte az épületet is), Wilhelm von Plüschow fotói, Paul Hoecker festményei, Umberto Brunelleschi graﬁkái és Francesco Jerace szobrai, de leginkább a képek ott élő modellje, a lányos arcú szép kőművesinas, Nino, azaz Antonio Cesarini. Hol levetkőztették a ﬁút, hogy egy híres Pompeiben talált szoborhoz hasonlítson (Narcisszusz, vagy Dionüszosz?)2, hol meg antik leplekbe burkolták, hogy ő legyen a mitológiai Akadémosz, aki árulással óvta meg szigetét, s akiről Platón akadémiája meg Fersen épp akkoriban induló folyóirata a nevét kapta. Ott a Villa Lysis csilláros szalonjaiban, baluszteres teraszain, sőt olykor a meander csempézetű medencék illatos vizében ringatózva kezdték szerkeszteni az Akademost,3 amelyben Anatole France-, Maurice Maeterlinck- és Émile Verhaerenmellett Gorkij-írások is megjelentek. A Caprin felbukkanó furcsa alakok közt mégis két látnok festő és torzonborz próféta lehetett a legkülönösebb. Karl Wilhelm Diefenbach tolsztoji jelenség volt, ahogy lengő ősz szakállal, fehér darócingben 100

és szakadt szandálban ágált a rózsaszín sziklák tetején. Olykor Csontváry Kosztka festménye, anyaszült meztelenül tette ugyanezt, merthogy a nudizmus prédi- Tivadar a Sétalovaglás, más kátora volt, a szabad szerelem hirdetője. Az oroszok csak répaprófé- néven a Faraglionitíz lovassal tának hívták, ami kétszeresen találó elnevezés volt, hiszen a vegeta- sziklák (1909) rianizmusra is rá akarta venni őket, de azért szerették, és értékelték a németesen elnyújtott szláv szavakat, amelyeket a festő betanult, hogy okkult nézeteit megoszthassa velük. Úgy gondolta, hogy ők, a Gorkij körül csoportosuló emigránsok ab ovo fogékonyak a világmegváltó új tanításra, a teozóﬁára. Theos az isten és Sophia a bölcsesség, magyarázta, és nagy, spirituális giccsképekkel igazolta mondandóját. Volt rajtuk minden, ami kell: tengerben tükröződő hold, szirten pihenő sellő, haldokló szarvasbika. A répapróféta karizmáját legföljebb a huszárlábú bolygó magyar közelíthette meg, egy égő tekintetű egzaltált kicsi festő, aki rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos Castellamaréból. Kosztka Tivadarnak hívták, bár ekkoriban már inkább Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának nevezte magát.4 Tótul beszélt az oroszokkal, éles pávahangon, akik értették is meg nem is: minden a világon létező festmény túl van szárnyalva, prosím, még a nagy Raﬀael is le van győzve. Bánja-e, bökött Loretta felé, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta. 26

Esett már róla szó, hogy több fénykép is készült a délelőtt folyamán, és történetünk idejére, már amennyiben történetnek nevezhető az a néhány perc, amióta ﬁgyeljük Bogdanovot, eljut-e végre a következő lépésig, szóval mostanra el is készültek a felvételek. Pontosabban egy kivéte- 4 Csontváry néhány korábbi után -ben át is lével elkészült valamennyi. Ha jól számolunk, már csak a he- látogatás költözött Caprira, hogy utolsó tedik van hátra. A terasz elhelyezkedése és az árnyékok iránya nagy plein air képét, a Tengersétalovaglást (más néven: alapján többé-kevésbé rekonstruálható, milyen sorrendben parti A Faraglioni-sziklák tíz követték egymást a fotók. Egy beállított csoportkép, négy lovassal) megfesse. 101

többszereplős, spontán felvétel és egy olyan, amelyik menthetetlenül el lett rontva. Ezt akár el is dobhatták volna, de hát Lenin van rajta, és a nagy emberről nem készült olyan sok fénykép, hogy elhajítható lenne akár csak egy is. Ráadásul ez az egyetlen olyan kép a sorozatban, amelyen csak ő látszik, és az egyetlen, amelyen belenéz az objektívbe, vagyis szembenéz velünk. Ez persze azt is jelenti, hogy összeakadt a szeme a fényképező masinán átkukucskáló fotós ﬁúcskáéval, aki persze izgalmában elkapkodta a felvételt: a kompozíció kiegyensúlyozatlan, az érdektelen háttér lett éles, az alak sötét, életlen, talán be is mozdult, a túl közel került arcba belehasít egy goromba árnyék, az sem kizárt, hogy maga a fotós, illetve fényképezőgépe vet árnyéLenin a sakktábla kot a modellre. Komoly hibák. Eddig eszünkbe sem jutott mellett. Jurĳ Zseljabuzssza fényképek esztétikája fölött ítélkezni, egyszerű dokumentumkĳ kissé elügyetlenkedett fényképe. felvételeknek láttuk őket; a legtermészetesebb beállítások, a legkézenfekvőbb képkivágatok, a legegyszerűbb fényviszonyok közt készült fotóknak. A rossz kép azonban átértékeli a többit is. Az ügyetlenség bája, a kapkodás zavara valahogy személyesebbé teszi az elrontott képet, az összeakadó pillantás révén pedig jobban részévé válunk az eseményeknek. Marĳa és Maxim Ilja Repin műtermében 1906-ban A fényképet Karl Bulla készítette

102

Lenin magányosan ül az egyik nádfotelben. Kalapban van, vagyis még reggel, a Bogdanovval játszott parti előtt kellett készülnie a fotónak. A tábla egy részét látni csak, néhány sakkﬁgura áll középen, talán arra várva, hogy felállítsák őket az alapvonalon. Lenin keze az ölében, tenyerébe zárva az elrejtett bábuk, egy fehér és egy fekete paraszt, alighanem a színválasztás rituáléja következik hamarosan. Függőleges kép, álló formátumnak hívják a fotósok. Ráadásul ez az egész sorozat egyetlen függőleges képe. Vajon a negatív is ugyanígy állt? Aligha. Erős a gyanúnk, hogy ez egy fél kép. A kép másik felét egyszerűen levágták. Ha valóban így történt, akkor a rosszul szerkesztett kompozíció vádja alól máris felmenthetjük a kis fotóst, sőt megpróbálhatjuk, már az ő fejével gondolkozva, kitalálni, milyen is lehetett az eredeti fénykép Marĳa Andrejeva Repin olajfestményén. az eredeti negatívon. Nincs is nehéz dolgunk, a kép bal szélét Ilja 1905, Minsk, Belorusz vegyük adottnak, azon túl nem számíthatunk további érde- Szépművészeti Múzeum kességre, jobbra viszont, a kettévágott sakkasztal túloldalán, tükörszimmetrikus kompozíciót feltételezve, ülni kell valakinek. A megmaradt fotó ismeretében fel sem merülhet, hogy az eredetit szépészeti megfontolásból csonkították meg. Természetesen azt a valakit, a túloldalon ülőt kellett eltüntetni innen is. A nagy csoportkép pepecselő retusmunkájához képest igencsak egyszerű módszert választottak. Ha Bogdanov ült a túloldalon, őt fölösleges lett volna leoperálni, ha már a többi képen ott maradt. Nyilván ott maradhatott volna Gorkij is, sőt mindenki, aki a nagy csoportkép végső, publikációra szánt változatán szerepelhetett. Azok közül kerülhet ki a másik oldal láthatatlan embere, akiket onnan is ki kellett retusálni. Bazarov? Peskov? Lunacsarszkij vagy Ignatyev? Esetleg valaki más? Hiába is törnénk a fejünket; amíg nem jut eszünkbe valami megoldás, lapozgassuk a többi képet. Keressük meg például a szép Mariját. Egy másik képen végre közelről látjuk, ahogy belemosolyog a fényképezőgépbe. Fjodorovna Andrejeva. Azon már nem akadunk fönn, hogy ez is csak álnév, eredetileg Yurkovskajának hívták, az otthagyott férj után Zseljabuzsszkajának, a mozgalomban pedig Strela, avaz Nyíl volt a neve. A liliomszűz pillarezgetéshez hozzátartozik a szirmok, kacsok, szárnyak és szalamandrafarok-csavarintások művészi összevisszasága, amit a ruháján hord, s amit Londonban sárgakönyv-stílusnak, Bécsben szecessziónak, errefelé arte nuovának, otthon Moszkvában pedig egyszerűen modernnek hívnak. Sudár termet, erős, 103

egyenes derék. A legszebb nő, aki orosz színpadon megfordult – állította minden színikritikus. Máig nem hagyott föl a kislánykori szépségtornával, úgy keringőzik a tükör előtt, feje tetején egyensúlyozva az Anyegint, hogy meg sem billen a könyv. Kell-e mondanunk, milyen hatással volt Gorkijra, amikor az Anyegin helyett először tette fejére a Foma Gorgyejevet? Ki tudná összeszámolni, hány titkos hódoló tárcájában lapul elefántcsont lapocskára festett arcmása, s ki mindenki írt rózsaszín emlékkönyvébe egysoros enigmát. A moszkvai Művész Színház ünnepelt primadonnája, izgalmas negyvenes, 1 A Bolo a német Mauser cég akit Sztanyiszlavszkij rendezett, Repin lefestett, aki miatt által gyártott öntöltő pisztoly Szávva Morozovnak elment az esze, és grúz arszlánok volt. A szovjet Vörös Hadsereg nagy mennyiségben vásárolt nyelték le a poharukat, akit maga Csehov mutatott be Gor(és zsákmányolt) belőle az -as években, így lett a neve kijnak, és aki mintául szolgált Bulgakovnak, amikor a Mester a bolsevik szó rövidítése: „Bolo”. Margaritáját megformázta. Mi tagadás, szívesen képzeljük el Majakovszkijnál már életre is őt a Sátán bálján, ahol egyetlen öltözéke a halovány rózsakel: „Beszéljen most maga, Mauser elvtárs.” szirmokból varrott illatos kis papucs volt. Voltaképpen egy 2 Nakom: narodnyij komisszár, vagyis népbiztos. másik öltözetben is elképzelhetnénk, bár az korántsem eny3 Azért annyira ne sajnáljuk nyire megejtő. Aranycsillagos váll-lap, duplasoros bőrkabát, Gorkijt, legalábbis egyelőre még ne: előbb Varvara Vaszil- buggyos csizmanadrág és a derékszíjba tűzött öntöltő Maujevna Tyihonova vigasztalja ser, a hírhedett „Bolo”.1  után ugyanis a mi szép Marijánk (a könyvkiadó Tyihonov ifjú felesége, akinek Nyinocska lesz a petrográdi színházakat és cirkuszokat felügyelő legfőbb nevű lányán – francia balerina nakom,2 vagyis a Majakovszkij-félék „zagyvaságait” betiltani lett – meglepve fedezte fel mindenki Gorkij arcvonásait), hivatott pártkomisszár. Két autó áll folyamatosan a rendelkeaztán a szép Budberg báróné, zésére, és Alekszandr Blok csapja össze a bokáját, ha újabb akit olykor az orosz Mata Hari néven is emlegettek. Az író színházak államosításáról határoz. De hát az már egy másik egyébként minden asszonyával színdarabnak egy másik felvonása, amelyben Gorkij már legmegpróbált jó viszonyt ápolni, följebb csak mellékszereplő lehet.3 A pletykák szerint (a pletykamás kérdés, hogy a hölgyek zöme csak akkor vette ezt jó néfészek: Verácska, Ivan Bunyin neje) a negyvenéves Marija ven, ha valami hasznot is húzott a kapcsolatból. Az író lakásai- egy gyerekkel akarta még jobban magához kötni az írót (törban és villáiban olykor együtt ténetünk után nem sokkal haza is utazott Oroszországba, nyaraltak, vagy egymásnak adták a kilincset az egykori és hogy egy „kis operációval” segítse elő a fogantatást), de miuaz újabb szerelmek. tán a baba nem született meg, szétváltak. -ben már az öt 4 -ban, amikor Gorkij 4 Marija Andrejevával letelepe- éve erre váró első feleség, Jekatyerina Pavlovna lakott Caprin. dett Caprin, azonnal írt A mi Marijánk oroszországi visszatérését egy váratlan esemény Jekatyerina Pavlovnának, hogy költözzön ő is a szigetre, kibérel segítette:  elején az a Vlagyimir Dzsunkovszkij lett az Ohneki egy házat (hány szobásat rana feje, aki már tíz évvel korábban, mint a moszkvai főkorakar?), de Peskova nem állt kötélnek. A kis Makszim mányzó szárnysegédje is kedvében járt a színésznőnek, futni „láthatása” ürügyén egy hetet hagyván annak lázadó barátait. A nagylelkű tábornok készsétöltött csak a szigeten, de kép5 telen volt elfogadni a férje ges most is (gyanítsunk-e gyengéd szálakat? ), és Marija előtt mellett feszítő Marija újra fölemelkedhetnek a színházi függönyök, mégha a csúcsra Andrejevát. Egyébként nem csak a szerelemben voltak már nem is jut vissza. Kockáztassuk meg: a csúcs közelébe sem. vetélytársak, Jekatyerina A Villa Blaesus kapuját örökre becsapó Marija sosem távoeszer aktivista volt, Marija zott végleg Gorkij életéből. Legmeglepőbb közös ügyük egy meg bolsevik. 104

petrográdi távirat . augusztus -én keltezve. „Retten- Gorkĳ és az elhagyott Jekatyerina tően aggódunk és féltjük önt. Gyors gyógyulást és nagy lelki feleség, Pavlovna erőt kívánunk őszinte szívvel, szeretettel, M. Gorkij és Marija Fjodorovics Andrejeva.” A címzett természetesen Lenin volt, akit előző nap Vlagyimir Dzsunkovszkĳ, a nagylelkű megsebesített egy merénylő. A különös az a dologban, hogy zsandárparancsnok a lenini politikát akkor már folyamatosan bíráló Gorkijtól ugyanazon a napon egy hivatalos hangú, szűkszavú üzenet is érkezett Lenin címére, vagyis a „közös távirat” alighanem Marija magánakciója volt. Nevezhető sikeres akciónak, hiszen másnap, szeptember elsején már ott volt a pecsét azon a bizonyos komisszári kinevezésen. Lehet persze, hogy a státusz már biztos volt, inkább Gorkijon akart segíteni (akit hamarosan meg is bíztak a Világirodalmi Kiadó vezetésével), de az is lehetséges, hogy a távirat egyszerűen azt deklarálta, a renitens író újra a megﬁgyelése alá került. A „visz- 5 Vajon a gesztus viszonzása-e, szabarátkoztatást” forszírozó Marija Andrejeva két személyes hogy Dzsunkovszkijt nem ki -ben, sőt az új „kibeszélő” látogatást is kifundált. Először Lenint és Krupsz- végzik titkosszolgálati vezetők kaját vette rá, hogy hívják meg magukhoz Gorkijt, aki az utolsó ki-kihozzák a börtönből, hogy eltanulják tőle az Ohrana oly pillanatban, betegségre hivatkozva visszalépett, aztán vele hí- jól bevált módszereit? vatta meg Lenint ebédre. Ott voltam, de nem járt a lift – 6  júliusában, illetve januárjában lettek volna üzente később Lenin –, igazán nem várhatja tőlem, hogy  az összebékítő találkozók. ilyen állapotban emeleteket másszak.6 Talán Marija vette rá Ekkoriban terjedt el a moszkvai Pirogra vagy Gorkijt arra az előzmények ismeretében tényleg meglepő ho- csasztuska: scsire vágyol? / Kár, mert zsannára is, amelyet a Kommunyisztyícseszkij Internacional rossz az elevátor. 105

 júliusában közölt. „Az emberiség boldogságáért küzdő páratlan elme” – csupán az egyik szóvirágcsokor a sok közül. Lenin reakciója azonban, ha lehet, még meglepőbb. Határozatot hozat a Központi Bizottsággal az eﬀéle elvtelen antikommunista ömlengés megfékezésére. Úgy látszik, még nem jött el az idő, amikor Gorkij megbocsájtásért folyamodhat. Persze titokban imponálhatott neki, hogy a nagy író megtért, hiszen három évvel később, a halálos ágyán épp ezt az írást olvastatja fel Krupszkajával. „Ez a harcos elme sokkal messzebbre száll a gyönyörű jövőbe és többet lát meg belőle, mint amit én elképzelni tudok.” Brr. Lehet, hogy mégsem Gorkij, lehet, hogy maga Marija Andrejeva írta meg a cikket? Lapozhatnánk is tovább, csakhogy Lenin képtelen levenni a szemét a színésznőről. Oldalról látszik, ellenfényben. Épp a cselédnek magyaráz, gesztusai már olaszabbak az olasznál, úgy jár a keze, mintha egy közibük állt hattyú tollazatát akarná felborzolni. A capri villa, a végeérhetetlen nyaralás még hagyján, de mindez megfejelve egy kifogástalan nővel, egy eszményi szeretővel, egy odaadó bolsevikkal. A nap átsüt a könnyű ruhán. Hol itt az igazság? 27

Szólni kell a capri terasz még egy szereplőjéről, aki két fotón is feltűnik, az egyiken egy fonott fotel karfáján gubbasztva, a másikon pedig Gorkij vállán üldögélve.1 Loretta az, a papagáj, akiről már a kikötőben is hallottunk, pontosabban láttuk is, mert ott kapaszkodott az író vállán akkor is; a nevét pedig Valentyin Katajevtől tudjuk, aki a Kis vasajtó a falban című könyvében emlegette Gorkijék beszélő madarát. Annál, ami a fotókon látszik, mi persze egy kicsit többet látunk, látjuk például a terített asztalt, és azt is tudjuk, mi van rajta. A népi származék Gorkijban természetesen dolgozott a szláv vendéglátás ősi hagyománya. Katajev, aki később az írót sorrentói otthonában is meglátogatta, megjegyzi, hogy az asztalon egész nap ott állt az étel, éppen úgy, mint Gorkij színdarabjaiban. Zömmel olasz étkek, szárított sonka és parmezán, párolt nyúlhús, citromos rizsleves, gorgonzola, füge, mandula és persze a rózsaszínű bor, a tiberius. Bár korántsem biztos, hogy mindez egyszerre és ilyen sorrendben, de ott van most is az asztalon; forognak a tálcák, cserélődnek a tányérok, Caltado mester és Concetta, a serkenő bajszú palermói cselédlány kitett magáért, új s újabb kosárkák tűnnek föl, és rajtuk némi spéttel, mintha szándékolt dramaturgia késleltetné megjelenésüket, felbukkantak a hazai ízek is. Céklaleves, savanyított uborka, pácolt hering. Az ízek, amik arra valók, hogy az orosz eső szagát, a gyalogutak magányát, a nyírfaligetek színét és a csizmatalp alatt roppanó hó szívfájdító hangját megidézzék. És ugyan milyen közlekedőedények miféle titkos rendszerén át bugyog fel a capri teraszon a kvasz a maga semmivel össze nem téveszthető édes, aranyos barnaságában? És a pelmenyi, a húsos derelye. Ki ne felejtsük, bár a teraszon már mindenki tud róla, hallották, többen látták is, hogy néhány napja maga Gorkij kötényt kötött és feltűrte az ingujját, hogy megtanítsa signor Caltadót az oroszos derelyegyúrásra. Elvégre egykor pékinas is volt. Szívesen dicsekszik vele, hogy még egy igazi szakácsnak 106

is újat tudott mutatni, Caltado pedig szívesen tanult, figyelte az író minden mozdulatát, olykor még jegyzetelt is. (Azt persze nem láttuk, hogy a pelmenyirecept mellett mik kerültek még a kockás jegyzetfüzetbe, arról pedig Gorkijhoz hasonlóan mi is csak jóval később fogunk tudomást szerezni, hogy Caltado Apreát a gasztronómia csak mellékesen érdekelte. -ben Sorrentóba költözve az író újra alkalmazta a szakácsot, de két év múlva már ki is kellett dobnia: lopott, eltüntette a számlákat és folyamatosan jelentett a fasiszta rendőrségnek, meg ki tudja még, kinek, a látogatókról.) Mielőtt engednénk a kísértésnek, hogy válogatás nélkül kóstoljunk bele a terített asztalon pompázó ételek mindegyikébe, a biztonság, na meg a lelki üdv kedvéért át kell esnünk egy rövidke naptárleckén. Túl vagyunk a húsvéton, vége a hosszú böjtnek, a nagy lakomák évadját éljük; legalábbis az Itáliában használt Gergely-naptár szerint. Csakhogy otthon, oroszföldön lassabban jár az idő, az ortodox számítás szerint ez még csak a nagyhét. Sőt épp nagypéntek van: hivatalosan szárazböjt, kenyér és víz; legföljebb nyers vagy vízben főtt zöldségeket szabadna fogyasztani. A vendéglátó, becsületére legyen mondva, úgy készült, hogy aki böjtölni akar, megtehesse. Biztos, ami biztos, fogadott fia, az ortodox hitért a családjából való kiátkozást is vállaló Zina társaságában már virágvasárnap megsüvegelte a bárányt és a gyermeket a körmeneti nehéz zászlókra hímezve és meghallgatta, hogy csilingelnek a szentek csontjai a halászok vállán billegő templomforma üvegszekrényekben, aztán a múlt pénteken magára hányta a fordított keresztet is a capri Szpaszityel előtt, mert tudta, hogy Lenint csak ingerelné az ilyesmivel. Húst vagy halat ő sem vesz magához, a megváltandó hazát idéző vodkás karaffával azonban körbejár: az nem a test, az a lélek erősítését szolgálja. Az asztal közepén, a főhelyen, egyelőre érintetlenül, aranysárgára füstölt, szép magasan megformált hátaszalonna fekszik. Tekintélyes méretű téglány. Deres volt még, amikor Concetta kirakta, most apró gyöngyök gurulnak a tetején. – És természetesen megvan a szalonna is – mondja Gorkij, miközben újratölti Lenin poharát. Azt nem tudjuk, észreveszi-e az Öreg a mondatot követő hirtelen csöndet; vörös bicskáját (helvét márka) visszakattintja és az italt úgy hajtja föl, hogy nem néz sem az íróra, sem a szalonnára, a tudósító azonban észreveszi, hiszen ez a dolga, az olvadó szalonna fölött megfagyó levegőt, az olvasó pedig egyre türelmetlenebbül várja a magyarázatot: miért kell ennyit foglalkozni egy haszontalan darab buta szalonnával, ráadásul éppen böjt közepén. A dolog nem annyira rejtélyes, mint ahogy várná. A szalonna a tégla. Abban a bizonyos utóiratban, amelyben Lenin a villalakók közé beépült spicliről írt, a шпике (spike) szót használta. Az 1 Készült a teraszon egy orosz szó szalonnát jelent. Ez az első jelentése, de a szleng harmadik fénykép is, amelyen vállán üldögél Loretta. szerint a spike, vagyis a szalonna az, ami ott van és hallgat. A Gorkij Lehet, hogy ez is a sorozathoz szalonna a kém, a beépített ember, a kopács, a köpőlégy, az tartozik, bár Gorkij már ingujjvan rajta. Álló kép, vagyis ügynök, a tégla, a súgó, a citerás, a csacsogó, a csókos, a csipo- ban nem kizárt, hogy ez is csak gó, a filer, a zaccos, a szem vagy a duplaszem, a hé, a szaglász, a egy „fél fotó”. 107

Római pénzérme Tiberius arcképével. Talán ezekből számoltak le harmincat Júdás markába is.

susogó, a kémerli, a mószer, az énekes, a drót, a fülbemászó, a gyökér, a híradós, az informatikus, a júdás, a kacsaszáj, a lepcses, az operás, a pacsirta, a pedál, a smúzos, a spinyó, a szifon, a kalap, a tátogó, a bacilus, a wamzer, a wézé, a wé. Hivatalosan szekrétnyij szotrudnyik (titkos munkatárs), amit szinte rögtön szekszottá egyszerűsített a nyelv, s ha történetesen szexotnak írnánk, akkor sem volna könnyű megkedveltetni már. „Annyira teleszívta magát gennyel, az árulás gennyével és epéjével – írja róla Szolzsenyicin –, hogy nincs visszataszítóbb szava az orosz nyelvnek.” 1 Talán kissé megbocsájtóbb akusztikája van a Gulagon elterjedt „naszedka” szónak. Kotlósnak, kotlóskának, a mi kotlósunknak mondták azokat, akik kikaparták és továbbkotyogták a híreket. Talán a cári idők avasszalonna-szavát váltotta föl a forradalmi korszak aktívabb kotlóstyúkja. Van önök közt egy szalonna, így szólt az utóirat, hát tessék, most Gorkij megmutatta. Nem számítottunk rá, hogy Lenin böjtölni fog, de annyi biztos, hogy a szalonnához nem nyúlt. Igaz, más sem. Hogy az „irodalminak” nevezett találkozó mégis inkább „politikai” volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy mielőtt nekiláttak volna az étkeknek, a házigazda látványosan belekóstolt mindegyikbe. Az egyetlen szalonna kivételével. Bizonyára ő sem számított rá, hogy megszegi valaki. Mindegy, hogy szalonnák vagy szalonnának valók, dörmögi magában az Öreg. Ez a lótuszevők szigete. A bolsevikok összenéznek, aztán a nagy vörösréz szamovárszobor tükrében fölfedezik magukat is. Megnyúló, kiszélesedő, anamorfikusan torzuló kalandorarcok. Petróleumszagú, tükrösre kopott konfekcióöltönyök. A világforradalomnak nevezett optikai illúzió letéteményesei? Vagy épp disznóvá változó szigetlakók? Egyszerre kap mind a farzsebéhez, ahol az arcpirosítók, a brillantinkapszulák meg az egyforma szarufésűk lapulnak. Arisztokratát játszó csinovnyikok. Ravasz alázatoskodással keresik az Öreg kegyeit, de a másik előtt, pláne ha többen is látják, nyegle, dölyfös gesztusokkal jelzik, mennyire önállók, mily távol áll tőlük a tekintélyek elvtelen tisztelete. Elvégre forradalmárok lennének, vagy mi a szösz. Miközben mind a független lázadót alakítja, önkéntelenül 1 Alekszandr Iszajevics Lenint másolják. Utánozzák utánozhatatlan nevetését, és a Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport (). hangsúlyaikban, a szóhasználatukban, a mondatszerkeszté108

sükben is a magáét hallja vissza az Öreg, de még a szüneteikben, a kitartott csöndek hosszában is a sajátjára ismer. Meg abban, ahogy egyszerre másfelé fordul. Az asztal körül és a terasz mellvédjén cserepes virágokat látunk, amelyeket ugyan épp nem kell öntözni, mert esős napoknak utána vagyunk, de a korlát mellé állított zománcos locsolókanna jelzi, hogy a ház asszonyának alighanem gondja van rájuk is. Látjuk a csukott szemmel napozó gyíkokat, amelyek biztos helyre futnak, valahányszor belekap a szellő a száradni kitett csíkos törülközőkbe. Látjuk a házigazda folyamatosan bővülő gyűjteményét, a forma szerint osztályozott csigaházakat és kagylókat (spirálosak, vulva alakúak, szentostya vékonyságúak, legyezőszerűek, labirintmintásak, spanyolgallért formázók, agyvelőtekervényesek, pókerzsetonra emlékeztetők), és a vízisünök nagyság szerint sorolt mészvázait. Arisztotelész lámpácskái – magyarázza Gorkij, és megmutatja a legújabb szerzeményt, az ötágú tengericsillagot is. Asterias rubens – vörös változatban is létezik! Egy márványarc a tenger fenekéről, amit összevissza furkáltak a datolyakagylók. Latinul is tudja: lithodomus, képes úgy keresztülfúrni a követ, mintha vésővel vágtak volna bele lyukat. Elzöldült római pénzérmék következnek, úgy tudja, kiásott koponyák szájából kaparták elő mindet. Van, amelyiken Tiberius proﬁlja látszik. Obulusok voltak: alamizsnák a halálfolyó révészének. (Otthon a halott szemére szokták a rézpénzt rakni, apja arca is így maradt meg az emlékezetében, fénye vesztett szemén a kitárt szárnyú kétfejű sasokkal.) Megnézhetjük a jádekőből faragott kínai szobrocskák gyűjteményét, ahol minden ﬁgurához saját mese tartozik, választhatóan boldog vagy szomorú befejezéssel. Látunk továbbá egy kosárnyi pineatobozt (a szamovár felfűtéséhez való), valamint a párkány befőttesüvegeibe állított gyertyákat, amelyek talán egy elhúzódó születésnapi ünnepségen tölthették volna be legméltóbban hivatásukat, vagy talán azzal a bizonyos pártiskola-alapítással kapcsolatos áldomások megvilágítására lettek ide készítve; most azonban érintetlen kanóccal jelzik mindkét esemény elmaradtát. 28

Úgy látszik, hiába hittük, hogy ha jól elnyúlik az iménti bekezdés, megtörténik közben Bogdanov válaszlépése. Elmaradt, akár a gyertyagyújtási ceremónia, mi meg törhetjük a fejünket, mivel töltsük ki a hátralevő időt, amelyről most már fogalmunk sincs, milyen hosszú lesz. Az lesz a legjobb, ha előveszünk még egy fényképet, amely ugyan nem a szigeten készült, sőt nem is -ban, mégis összefüggésbe hozható történetünk szereplőivel, ráadásul köze van az imént megismert fotó-, illetve történelemretusáláshoz is, sőt ebben az értelemben az egyik csúcsteljesítmény.  nyarán egy kiemelten fontos pártösszejövetelen készült a kép, együtt látszik rajta Lenin és Gorkij. A petrográdi Urickij-palota lépcsőjén álldogálnak, ha jól számoljuk, huszonhét másik kommunista társaságában. Bizony itt már kemény munkát kaptak a retusőrök, ugyanis mind a huszonhetet el kellett tüntetni a fotóról (-re végeztek), és persze kemény munka jutott a valódi likvidálást végző szakembereknek is 109

Lenin a küldöttek egy csoportjával a Kommunista Internacionálé II. kongresszusán, 1920 július 19-én

1 A kép ismertebb szereplői:

Buharin, Zinovjev, Karahan, Radek, Zorin; a nagy csisztka során mindet kivégeztette Sztálin. Feltűnik a képen Maxim Peskov, Gorkij „igazi” ﬁa is, őt csak megmérgezték. 2 A közhiedelemmel ellentétben a Proletkult nem volt a bolsevikok hivatalos kultúrpolitikája, sőt az avantgárd irányzatok pártolása miatt olykor kifejezetten mensevik eltévelyedésnek, sőt burzsoá fellazításnak bélyegezték. A Proletkultot irányító Bogdanov  után nem lépett vissza a Pártba, és ameddig befolyással volt a Proletkultra, annak működése egyfajta kulturális ellensúlyhoz volt hasonlítható. Lenin a Materializmus és empíriokriticizmus új kiadásának előszavában nem köntörfalaz: „Bogdanov a proletár kultúra örve alatt burzsoá és reakciós nézeteket terjeszt.”

(az ő munkájuk egészen -ig elhúzódott1). Ha az eredeti kép egy kicsit tágabb lenne, bizonyára ott állna rajta Tisa és Anneliese is. Ígértük ugyebár, hogy visszatérünk még a ﬁatalemberhez, akiről a sakkpartink megnyitását elnevezték. Nos, ő Tisa, teljes nevén Alekszandr Alekszandrovics Aljechin, és azért állhatna ott a fényképen, mert a sok nyelven beszélő sakkzseni (mellesleg a Proletkult oktatási osztályának titkára) annak a nagy fontosságú tanácskozásnak, a Komintern második kongresszusának egyik hivatalos tolmácsa volt. Ott ismerkedett meg a svájci küldöttel, Anneliese Ruegg-gel, és alighanem azért húzódtak szerényen a csoport szélére, mert féltek, hogy meglátszana rajtuk, mennyire egymásba bolondultak. Értsük meg őket, és a Gorkij-féle love story ismeretében ne akadjunk fenn olyan apróságon, hogy Aljechinnek volt ekkor már felesége, sőt volt egy kislánya is. A sakkozót azért emlegetjük újra, mert ezen a bizonyos kongresszuson találkoznia kellett a mi capri férﬁúinkkal is, Leninnel és Gorkijjal, a kongresszus nemzetközi szekciójában, illetve ott a fotózáson, Bogdanovval pedig, aki az új művészeti mozgalom, az imént említett Proletkult (hivatalosabban: proletarszkije kulturnoproszvetyityelnije organyizaciji) vezető teoretikusaként és adminisztratív irányítójaként próbálta visszaügyeskedni magát a politikába, vagy annak közelébe,2 szoros munkakapcsolatban állt. De vajon nem találkozhattak-e már korábban? 110

-ben Leninhez hasonlóan Aljechin is Svájcban kötött ki (a világháború kitörésekor épp egy mannheimi tornán vett részt, ahol mint ellenséges honpolgárt azonnal internálták, de azért a győztesnek járó ezeregyszáz márkát is a kezébe nyomták, vagyis pénzügyi akadálya éppenséggel nem volt, hogy átjusson a határon).3 Bár a bolsevikok előbb-utóbb meg szokták érezni, ha egy honfitársuknak tele a zsebe, arra még sincs adat, hogy Svájcban összeakadt volna a két orosz. Apját viszont, a gazdag moszkvai földbirtokost, titkos tanácsost és egykori voronyezsi kormányzót (történetesen őt is lefülelik a németek a háború kezdetén) bizonyára mindnyájan ismerték, hiszen politizált ő is, igaz, a konzervatív oldalon, amiért a mellére tűzték a Szent Szaniszló- és a Szent Vlagyimir-rendet, majd tagja lett a parlamenti feladatokkal gyürkőző állami dumának is, amelynek létrehozását embereink akár az -ös forradalom eredményeként is értékelhették volna. Az emigrációba szorult bolsevikok közti ellentétek egyik legfontosabb kérdése éppen az volt, hogy ki szabad-e használni a duma által biztosított fórumot az osztályharcra, vagy éppen bojkottálni kell azt, mert az általa megvalósuló látszatdemokrácia csak elaltatja az igazi forradalmi hevületet. Aljechin papában egyébként megvan a jó szándék, csatlakozik a liberálisnak mondott októbrista párthoz, sőt üd- 3 A háború kitörésekor az befejezett partik alapján vözli, igaz, kicsit kényszeredetten a -es februári forradal- addig hirdettek végeredményt, aztán mat is.  októberében a bolsevikok persze elsöpörték a szélnek eresztették a sakkozókat. hazajutását nem könydumát, feloszlatták a pártokat, és az idősebb Aljechint csak Aljechin nyítette meg, hogy útlevelébe azért nem koncolták fel, mert az a végkifejletet meg sem vár- néhány héttel korábban nagy beragasztatta a jogászva májusban magától meghalt. Lelőtték helyette Frau Kesslert, büszkén diploma átvételénél készült az erzieherint (állítólag miután végeztek vele, akkor vették egyenruhás fotóját, a német ugyanis nem volt csak észre, hogy nem férfi), a család házát lefoglalták és ki- határőrökkel könnyű megértetni, hogy nem fosztották, a sakk-klubokat bezárták, sőt egy időre még a bur- katonai uniformist visel, ahogy sem, hogy a bőröndjéből zsoá csökevénynek minősülő sakkozást is betiltották. Alek- azt előkerült különös iratok nem szandr -ban Ogyesszába ment, alighanem azért, hogy kódolt kémjelentések, hanem algebrikus lejegyzései. valahogy feljusson egy kivándorló hajóra, ami persze naiv a4 sakkpartik Az angol anagrammák ábrándnak bizonyult. A gyakran gazdát cserélő kikötőváros készítésében is nagymester volt. the alien! = Tisha Alekine. „vöröseinél” vállalt állást egy burzsoá vagyonokat konfiskáló Ask 5 Több verziója is ismeretes bizottságban, de nem lehet kizárni, hogy közben információkat a megmenekülésnek, az egyik az életéért sakkozott szállított a „fehéreknek” is. Erre utalt, hogy szállodaszobájából szerint Trockijjal a börtönben. Trockij kompromittáló iratok kerültek elő, bár azokat akár az előző ugyan akkoriban épp nemtarOgyesszában, egy lakó, egy brit titkos ügynök is ottfelejthette. Ismerjük el, nem tózkodott Ossip Bernstein nevű sakkmestúl erős alibi, még szerencse, hogy a megtalált dosszié rejtélyes ter viszont úgy bizonyította be, ő a híres sakkozó, hogy feliratával – ASK THE ALIEN! (kérdezd az idegent!) – a nyo- hogy a siralomházban bemattolta mozók nem tudtak mit kezdeni.4 Aljechint mindenesetre a kivégzését elrendelő tisztet. hogy csak egy kicsit letartóztatták, a British Chess Magazine már befejezett tény- Belátható, kell elhibázni Trockij eredeti ként adott hírt a kivégzéséről, de aztán egy befolyásos párt- nevét (Bronstein), na meg a szereposztást, fogó közbenjárására (Trockij lehetett, Lenin, vagy ne adj’ isten fölcserélni máris fény derül a legendák Bogdanov?) valahogy mégis megúszta a dolgot.5 Aljechin születésének anatómiájára. 111

apja mellett a capri férfiak hallhattak a fiatalember első feleségéről, Alekszandra Batajeváról is, igaz, őt inkább Anna von Sewerginként emlegették Moszkvában, hozzátéve, hogy művésznő, hogy bárónő és hogy hadiözvegy, továbbá hogy ő viseli a nadrágot (ami nem is csoda, hiszen a fiatalember anyja lehetne), szöget is ütött a fejükbe – az elbeszélőébe nem különben –, nem tréfáról volt-e szó, és az Anna von Sewergin név nem Wanda von Severint jelentett-e, vagyis a Severin Wandáját, amitől ugyebár rögvest fölélénkültek a tekintetek.1 Ismerhették továbbá a kommunizmussal rokonszenvező (illetve abból épp akkoriban kiábránduló) Anneliesét is, aki majd novemberben viszszatér Moszkvába; hivatalos minőségben azért, hogy a Kremlben interjút készítsen Leninnel, és kevésbé hivatalosan azért, hogy eljegyeztesse magát a tizenhárom évvel fiatalabb Aljechinnel, majd kimenekítse őt az országból. Az első feleség és kislányuk, az ötéves Valentina marad; az egyetlen emlék, amit magukkal visznek, az a cártól és cárnétól kapott porcelánváza, amely ekkorra már a fizikai méreteit tekintve is a világ legnagyobb sakkozójává serdült Al-Al-Al-nak csupán a derekáig ér.2 29

Szöget ütött a fejünkbe már korábban a furcsa sakkjátszmakezdet. Lenint az igencsak szokatlan lépéskombináció lepte meg, bennünket, a parti száz évvel későbbi rekonstruálóit pedig az, honnan a csudából ismerhette és miért forszírozta Bogdanov az akkoriban még egyáltalán nem közkeletű Aljechin-védelmet. Hogy közelebb kerüljünk a megfejtéshez, próbáljuk meg először tisztázni, vajon műkedvelő amatőrök vagy vérproﬁ versenysakkozók ülnek-e a capri teraszon a tábla két oldalán. Leninről persze sokkal több adatunk van. Krupszkaja szerint gyermekkorában sokat sakkozott bátyjával és apjával, és London híres sakkkávéháza a Simpson’s Divan 1 A kor erotikus sikerkönyve, A bundás Vénusz szól a végzetes özvegy, Wanda von Dunajew és a kielégülést a lelki terrorban kereső ﬁatalember, Severin von Kusiemski különös kapcsolatáról. A könyv osztrák szerzőjéről, Leopold von Sacher-Masochról kapta nevét a mazochizmus. 2 Mielőtt távoztak volna, Aljechin még megnyerte a Szovjetunió első sakkbajnokságát. Rossz nyelvek szerint nem az ott felszolgált heringfejleves, hanem épp a váza miatt indult el a versenyen, a győzteseknek járó díjak egyike ugyanis az ő cári porcelánja volt, amelyet az Aljechin-ház kifosztása során a forradalmárok lefoglaltak.

112

A Cafe Dominika, a Nyevszkĳ proszpekt híres sakk-kávéháza a sakkozóként és festőként is törzsvendég Gugo Bakmanson 1901-es képén

sakk-könyvekből is tökéletesítették tudásukat. Gyakran játszották az akkoriban divatos négykezes sakkot is, amelyhez be kellett vonni a legkisebb fiút, Dmitrijt is, vagy valamelyik lányt. A lányok (legalábbis Marija visszaemlékezése szerint) utáltak Vlagyimirral játszani, mert a többiekkel ellentétben ő sosem engedte meg, hogy egy elrontott lépést visszavegyenek; franciául kiabált velük: piéce touché, ami azt jelenti, hogy a megérintett figurával lépni kell. Emigrációja idején megfordult Európa híres sakk-kávéházaiban, járt, talán sakkozott is a londoni Simpson’s Divanban, a párizsi Café de la Régence-ben, a berlini Café Kerkauban és a kijevi Varsó kávéházban. Az alkalmi partnerek mellett legtöbbet a genfi kocsmáros-karikatúristával, Lepesinszkijjel játszott, akivel még a szibériai száműzetés során kötött sakkbarátságot, és akivel aztán, ha éppen elsodorta őket egymástól a sors, levélsakkpartikat is váltott.3 Lepesinszkijt megelőzően egy Hargyin nevű ügyvéddel is sakkozott levélben, ez még – telén történt,4 és ha fel szeretnénk mérni Lenin sakkozói képességeit, akkor éppen ő, Andrej Nyikolajevics Hargyin a kulcsfigura. A sakktörténészek általában megegyeznek abban, hogy az első hivatalos orosz sakkbajnok a német származású Emanuel Schiffers volt. -ben a szentpétervári Cafe Dominikában rendezett és nagy hírveréssel kísért páros mérkőzésen diadalmaskodott.5 Az éppen hogy csak ( : -re) legyőzött ellenfél a mi Hargyinunk volt. Ha valakivel a birodalom második legjobb sakkozója hajlandó egy táblához ülni, az azért tudhat 113

Minthogy a díjazás úgy történt, hogy a tárgynyeremények szobájából először a győztes választhatott magának jutalmat, viszonylag egyszerű volt a vázát visszaszereznie. 3 Pantyelejmon Nyikolajevics Lepesinszkij genfi kávéháza az emigráció központja volt, és a Lepesinszkij házaspár Uljanovék legszűkebb baráti köréhez tartozott. A jól rajzoló férfi még azt is megengedhette magának, hogy karikatúrasorozatokat készítsen Leninről, felesége, Olga pedig alighanem ennek a kiváló politikai kapcsolatnak köszönhette, hogy később, a szovjet időkben, a legtöbb kitüntetéssel dekorált biológus akadémikussá vált. 4 Dimitrij Uljanov visszaemlékezéseiből tudható, hogy bátyját mennyire izgalomba hozták a Hargyin elleni levélsakkpartik. Igen, ez egy pokolian erős játékos, fakadt ki, amikor kapitulálnia kellett. 5  és  között volt Schiffers orosz bajnok, tanítványa, Mihail Csigorin lett az utódja, aki -ig számított a legjobbnak. Az egyik legveszélyesebb kihívója mindkettejüknek Andrej Nyikolajevics Hargyin volt. (képaláírásba: A svájcból érkezett Dominique Riz à Porta -ben nyitotta meg vendéglőjét a Nyevszkij proszpekten, amely hamarosan az orosz sakkélet központja lett.)

valamit. Ráadásul Hargyin nemcsak sakkozott az ifjú Uljanovval, hanem amikor esedékessé vált, hogy a fiatalember egyetemi vizsgái végeztével megkezdje a kötelező szakmai gyakorlatot, maga mellé vette ügyvédbojtárnak. Még kihízott ügyvédfrakkját is neki ajándékozta (az ujjakból le kellett vágni, a nadrágszárból föl kellett hajtani kéthüvelyknyit). Azok az ügyfelek, akik akkoriban,  táján megfordultak a szamarai ügyvéd hivatalában, úgy emlékeztek, hogy az ügyiratstószok, a fellebbezési dossziék és a törvénykönyvhalmok tetején különböző méretű sakktáblák álltak, s mindegyiken más-más parti volt felállítva. Ha az ember levelezési sakkal foglalkozik, ahol a lépésváltás A második legjobb orosz a postafordultához igazodik, ráadásul egyszerre több partnersakkozó, Andrej rel játszik, s a partik hosszú hónapokig is elhúzódhatnak, akkor Nyikolajevics Hargyin óhatatlanul a hivatali élet szerves részévé válik a sakk.1 A jogi bikkfanyelv komplikált kifejezéseit, olyasmiket, hogy ügyviteli szisztéma, tárgyalási taktika, hivatkozási alap, általában sakk-kifejezésekkel helyettesítették. Akadtak hosszadalmas periratok, amelyek végére az ügyvéd 1 A Sakmatnoje Obozrényije című sakkfolyóirat szervezte csak ráfirkantotta: rosa, és a jurátus értette, hogy gazdája a a legnépszerűbb levelező távtorvisszavonulást, a védelem megerősítését ajánlja, vagyis be kell nákat, amelyen az ügyvéd és segédje több-kevesebb rendsze- rosálni. Egyszer egy városi tornán is elindultak együtt – Lenin rességgel részt is vett. öccse, Dimitrij Uljanov emlékei szerint tíz résztvevős verseny 2 Más jeles sakkozók is kapcsolatba kerültek az ellenzéki volt, amelyet Hargyin nyert (ő volt az egyetlen első kategóriás mozgalmakkal. Hargyin mellett játékos), és Vlagyimir lett a második. Viszonylag pontosan megCsigorint, Duz-Kotimirszkijt és Jurevicset is figyeltette az Ohrana. határozható a kettejük közti különbség azzal, hogy ha Hargyin 3 Nem tudjuk, ki lehetett a huszárelőnyt adott Leninnek, akkor általában nem tudta le„világbajnok”, aki a legendában megjelenik, de  áprilisában, győzni, ha csak parasztelőnyt,vagy paraszt- és lépéselőnyt, amikor Lenin Londonba költöakkor viszont simán megverte. Lenin a szamarai időszakban zött, Anglia legnagyobb szenzációja az amerikai sakkfenomén foglalkozott legtöbbet a sakkozással és ekkor ment neki legHarry Nelson Pillsbury volt. jobban a játék. Az öcskös szerint, ha komolyabban veszi és Nyilvános „látó” szimultánokat adott, de egyre-másra döntötte szisztematikusan tanulmányozza a szakirodalmat, profi saka vakszimultán „világcsúcsokat” kozó lehetett volna belőle. De Lenin ekkor már másban akart is. Oroszországban akkor híresült el (s mozgatta meg a legen- profi lenni. Andrej Nyikolajevics Hargyin egyébként maga is daszerkesztők fantáziáját), ellenzékinek számított, kartotékja volt az Ohrankán, és nagyamikor  decemberében a tábláknak háttal állva egyszerre vonalúan vette tudomásul, hogy beosztottja hivatali teendőit huszonkét ellenféllel sakkozott. elhanyagolva (egyetlen perét sem nyerte meg) illegális szerTizenhét partit megnyert, egyet elvesztett, négyet döntetlenre vezkedéssel tölti ideje legnagyobb részét.2 A két férfi egyébként adott. A remivel záruló partik együtt próbált ki egy új titkosírás-szisztémát, azt, amelyik egyikét egyébként Alekszej Aljechinnel, Alekszandr Alje- a sakktábla mezőinek és a bábok betűjeleinek használatával chin bátyjával játszotta. kísérelte meg elrejthetővé, illetve visszakódolhatóvá tenni az 4 Jovánovics -ben keltezett írását Beke László jelentette üzeneteket. Az ötlet jónak tűnt, hiszen a levelező sakk igen elmeg a Viszontlátásra Duchamp! terjedt volt akkoriban, de mivel a titkosrendőrség munkatársai című kiállítási katalógusban, Budapest Galéria, . is folyton sakkoztak, könnyen gyanússá válhattak volna azok 114

a játszmalapok, amelyeken nem jelentek meg pontosan lejátszható partik. A kettős jelentésű játszmák küldözgetése tehát nem vált általánossá, Lenin köré azonban hamarosan sakklegendák fonódtak. A „hivatalos” (értsd: többnyire költött) legendák szerint kiváló sakkozó volt, állítólag egyszer úgy győzött le egy kazanyi versenyzőt, akinek mellesleg bástyaelőnyt adott, hogy közben a táblának háttal állva biliárdozott. (Nyilván az sem okozott volna neki gondot, hogy közben a szeren lógva saját szerzeményeit hegedülje.) Egy másik legenda arról szól, hogy csak azért nem győzte le valamelyik világbajnokot, amikor az szimultánt adott egy svájci szállodában, nehogy az inkognitóját fel kelljen fednie.3 Inkább szándékosan ütésben felejtette a királynőjét. Sajnos nem maradt meg a játszma leírása, A „genfi”, aki Capablanát azok a partik viszont, amelyek megmaradtak, illetve amelyeket is legyőzte Jovánovics György szobrászművész egy fiatal szovjet amatőr sakkozó (a nevét nem közölte) segítségével rekonstruált, egyáltalán nem támasztják alá a sakkzseniről szóló legendát. Figyelemre méltó, hogy bár Jovánovics, mint írta, a „nagy forradalmár iránti tisztelettől vezérelve” foglalkozott Lenin sakkjátszmáival, mégis csupán vesztett partit volt képes közölni.4 Lenin nevezetes sakkpartnerei közt ne felejtsük el megemlíteni a dadaistákat, akikkel egy kávé5 Noguez, Dominique: Lenin házba, a hírhedt Cabaret Voltaire-be járt zürichi emigrációja dada () című könyvében idején, s akik állítólag a dada (igen-igen) nevet is neki köszön- bizonygatja Lenin kapcsolatát a dadaistákkal, egy lapon emlehették,5 továbbá Hitlert, akivel Bécsben sakkozott -ben6 getve Lenin forradalmát és Übü és persze, ha már Bécsben vagyunk, a „törököt” sem, a Hofburg király véres kópéságait. 6 A Hitlerrel játszott partit híres sakkautomatáját. A forrást ugyan, hogy ez utóbbival tény- Herbert Grasemann említi leg játszott volna, némi fenntartással kell kezelnünk, lévén (Schach ohne Partner für Könner, ), bár az általa közölt a magyar feltaláló, Wolfgang von Kempelen masinája akkorra kép alapján némi kétség azért már rég megsemmisült, de hát nem azért éltek ügyes fúrfarag- maradhat bennünk a dolog hitelességét illetően. ták a Monarchiában és még ügyesebb geschäftsmannek a Gra- 7 Napóleon  júliusában ber környékén, hogy ne üzemelhetett volna egyszerre akár a Schönbrunnban játszott Kempelen gépével. Állítólag, több „török” is a városban büszkén hirdetvén magáról, hogy miután vesztett állásba került, ő volt az, aki a nagy Bonapartét is bemattolta.7 Noha a szama- lesöpörte a tábláról a figurákat. Napóleon mellett egyébként rai időszak után Leninnek egyre kevesebb ideje maradt sakkozni, Mária Terézia és II. Katalin, pláne sakktudását gyarapítani, a bolsevik legenda terjedése Nagy Frigyes és III. György, Benjamin Franklin és Benyovszky ellen azonban, hogy tudniillik kiváló, sőt legyőzhetetlen játé- Móric, sőt Edgar Allan Poe is kos lenne, nem nagyon tiltakozott. Az ok a példaképben, Marx játszott a masinával, amely -ben Philadelphiában, az Károlyban keresendő. A német filozófusnak is a sakkozás volt ottani technikai múzeummal a legfőbb passziója,8 amiből Lenin azt a konklúziót vonta le, együtt egy tűzvészben elégett. 8 Lenin elsősorban Karl Liebhogy a szabályokkal leírható társadalmi folyamatok, illetve knechttől, a német szocdem a materializmus bölcs kiszámítottsága összefüggenek a sakkal. vezetőtől értesülhetett arról, hogyan sakkozott Marx, ugyanis Ebből aztán az is következett, hogy a marxizmusra épülő új Liebknecht apja (Wilhelm) volt társadalmi rend építésében is szerepet kap majd a sakkozás. Marx legfőbb sakkpartnere. 115

Bármennyire szerették volna a szovjet időkben a sakkozás meghonosítását a kommunisták érdemeként beállítani, az igazság az, hogy régi orosz hagyományról van szó. Már Rettegett Iván korában a legfőbb udvari időtöltések egyike volt, sőt magát a cárt is sakkozás közben érte a halál. Nagy Péter a hadjáratok közben sakkal tesztelte tábornokai éberségét, II. Katalin állítólag Kempelen sakkozógépével is megmérkőzött (illetve a gépben rejtőző lázadóval, Walerian Worouskyval),1 saját ezermesterei, a sakmatnyikik pedig szebbnél szebb készleteket faragtak elefántcsontból, ébenfából, rozmáragyarból, rénszarvasagancsból, hogy diplomáciai ajándékként vigyék szét világszerte az Nyikolaj Vasziljevics orosz követek. II. Miklós már olyan sakkozókkal állt kapcsoKrilenko, a Szovjetunió latban, mint Capablanca, Lasker és a mi Aljechinünk, sőt a dzsókere Leonyid Szajanszkĳ rajzán sakknagymester cím megalapítása is a cárt nevéhez fűződik. Egyébként egy Iljin Zsenyevszkij2 nevű bolsevik sakkozó kapta pártfeladatul a szovjet sakkozás felvirágoztatását, később az univerzális tehetségű Nyikolaj Krilenko,3 a Vörös Hadsereg dicstelen végű főparancsnoka volt az, aki a hadgyakorlatok, illetve a katonai rekreáció részévé tette a sakkot, illetve kidolgozta, hogyan kell azt a szovjet hatalommal járó szellemi fölény jelképévé tenni. A megoldás természetesen egy ötéves terv volt. 30

De lépegessünk vissza a capri teraszon üldögélő játékosokhoz. Bár rendszeresen olvassák az újságok sakkrovatait (sőt Lenin a nápolyi vonaton az olasz lapok unaloműző sakkfeladványait is megfejti), mégis nehéz úgy gondolnunk rájuk, mint a sakkozás fejlődésével lépést tartó, elméleti szinten is naprakész versenyzőkre. Ilyesmi egyszerűen nem férhet bele az idejükbe. Annak, hogy Bogdanov mégis eljutott az Aljechin-féle védelemhez, inkább politikai háttere lehet. Belátjuk, meglehetősen merész követ1 Orosz István: A Kempekeztetés néhány sakkbábu lépése alapján arra gyanakodni, hogy len-vonal. Irodalmi Jelen, . 2 Az igazi neve Alexander Bogdanovnak lett volna valami bizalmas kontaktusa a duma Fyodorovich Ilyin volt, a Zselegbelső köreivel, az ott fontos szerepet betöltő idősebb Aljenyevszkij természetesen álnév, azt jelenti, hogy genﬁ, ott élt chinnel, s ez a titkos és bizalmas kapcsolat odáig vezetett ugyanis az emigránsok között, volna, hogy az Aljechin család szeme fényét, a csodagyerekigaz, ő ösztöndíjjal volt kint, és alighanem Leninnel is sakkoz- ként kezelt ifjú Alekszandrt is megismerhesse. Ráadásul legatott. A sakk-komisszárrá hetőséget kapjon rá, hogy próbára tegye a sakkzseni tudását. kinevezett ﬁatalember egyébként nem volt akárki, az - Azért is nehezen hihető a dolog, mert a nyilvánosság előtt épös nagy moszkvai tornán még pen ő, Bogdanov volt az, aki a legkövetkezetesebben ellenezte, Capablancát is legyőzte, ráadásul sötéttel. hogy a bolsevikok parlamentáris eszközökkel próbáljanak 116

hangot adni követeléseiknek. Vagy mindez csak álca lett volna? Csak el akarta terelni magáról a figyelmet? Amikor betétetett a fülekbe az a bizonyos bogár, na nem a villalakókéba, hiszen Gorkij makacs, talán indokolatlanul makacs jóhiszeműsége ezt idejekorán megakadályozta, hanem kitartó olvasóink fülébe tétetett be, akkor bizony, valljuk be, hogy Bogdanovra gondoltunk a legkevésbé. Hogy éppen ő lenne a beépített ember? A Lenin levelében emlegetett tégla? A „sztukács”? Hiszen nem is találkozhatnak, mert Bogdanov emigrációban él, mondjuk, bár el is szégyelljük magunkat azon nyomban, amikor megtudjuk, hogy az idősebbik Aljechin legszívesebben Európában múlatja az időt. Különösképpen Monacót kedveli, lévén maga is szenvedélyes Az Aljechin-papa, képviselő és rulett játékos, igaz, sakk helyett (az a felesége reszortja, aki sakkozni Duma játékos tanította a fiúkat, Alekszet és Alekszejt) ő rulettben utazik: egyetlen este képes félmillió rubel elvesztésére. Szép summa, a tifliszi háromszáznegyvenegyezer és a Smidttől örökölt kétszázezer máris potomságnak tűnik. Szóra sem érdemesnek. Az viszont igencsak megér néhány szót, hogy vajon ha Lenin tudja, vagy legalább sejti, hogy Bogdanov kettős játékot játszik, miért nem áll elő a farbával? Vajon miért? Amíg Bogdanov a következő lépésen töri a fejét, vagy úgy tesz, mintha törné, Lenin is töpreng: föladja-e? Nem, egyelőre még nem a partit, hanem Bogdanovot. Nem azért nem teszi, mert még bízik partnere makulátlanságában, azt hisszük, más oka van. Leninnek nyilván feltűnt, hogy Gorkij nem hozta szóba azt az ominózus záradékot. Természetesen még mindig arra a bizonyos spionnal 3 Tényleg a legsokoldalúbb kapcsolatos post scriptumra gondolunk. A válaszlevélben sem bolsevik volt Nyikolaj Vasziljekérdezett rá, és személyesen sem tette meg (hacsak a szalonnás vics Krilenko. Hadügyi népbizparancsnokolta a Vörös színjátékot nem fogjuk úgy föl, mint a dolog visszautasítására tosként Hadsereget, majd igazságügyi vagy lezárására tett kísérletet). A kézenfekvő ok az lenne, hogy népbiztosként a politikai perek vádlójának” szerepét méltatlannak tartja magát a feltételezést is, bár ebben az eset- „legfőbb osztotta rá Sztálin, amiből ben ezt akár ki is mondhatná. Azt sem lehet persze kizárni, és később szinte automatikusan hogy a „legfőbb Leninnek ezzel is számolnia kell, hogy az író tud valamit, következett, vádlott” is ő legyen. Mellesleg vagy legalábbis sejt, valami olyat, amit titokban akar tartani, Krilenko elvtárs volt a Szovjet a Szovjet Hegyezért nem hozakodik elő a témával. Természetesen akkor is elő- Sakkszövetség, mászószövetség és a Szovjet fordulhat ez, ha Lenin csak blöffölt, ha semmiféle értesülése Eszperantisták Szövetségének sőt ő volt az is, aki nem volt, az író mégis talált valamit, ami kompromittáló az elnöke, eljátszhatta Lenin legutolsó egyik emigránsra nézve. Ekkor persze előállhatna vele, sőt sakkpartnerének szerepét (Mi. augusztus). Mondakötelessége lenne, hacsak nem bizonytalan még maga is benne. nino, ni sem kell, hogy előzékenyen Ha bizonytalan, akkor kivár és figyel. Ha már figyel, akkor hagyta magát bemattolni. 117

Lenint is érdemes figyelnie, sőt leginkább őt. Ha ugyanis tényleg tud valamit az Öreg, ha valóban igaz, hogy birtokában van a beépített kémről szóló információ, akkor a legjobb őt figyelni, hogyan viselkedik másokkal szemben, hogy viszonyul a többiekhez, kivel miről beszélget, hátha előbb-utóbb színt vall. Lenin tehát Gorkijt figyeli, Gorkij pedig Lenint, figyelik továbbá egymáson azt, hogy figyel-e valakire a másik, hogy ne mondjuk, tárgya-e valaki valamelyikük „kitüntető figyelmének”. Tudják persze magukról is, hogy megfigyeltek, követi őket a cári titkosrendőrség, és a nyomukban járnak az európai hatóságok detektívjei is, akik persze egymást is ellenőrzik, kifinomult titkosszolgálati módszereikről, hírszerzési technikáikról legendák járnak. Kénytelen-kelletlen már az olasz titkosszolgálat is kezdi komolyan venni a dolgát, a portugál király februári meggyilkolása jócskán felbolygatta a kedélyeket itt is, ami nem csoda, mert a megölt I. Károly az olasz király unokatestvére volt. Az újságpapírból tekert stanicli, amiben a kikötői rizscsókot adták, még mindig a merénylet részleteit taglalta, hányan voltak a gyilkosok, hogyan kerülhettek oly közel az uralkodóhoz, és persze, ahogy várható volt, elkezdték összehasonlítgatni az eseményt a cárok elleni merényletekkel. (Tipikus „munkahelyi baleset” egy király számára – írta Lenin, elvégre az ő országában tényleg rég élt olyan uralkodó, aki ellen ne kíséreltek volna meg merényletet). Mindazonáltal Capri szigetén a „hatósági ellenőrzés” és a „rendőrségi zaklatás” szavaknak legföljebb idézőjelben lett volna értelmük, oly jelentéktelenné törpültek a más gyűléseket, például a brüsszeli lisztraktárbeli kongresszust kísérő jelenségek mellett (igazoltatások, motozások, szobaátkutatások). Talán néhányuknak eszébe jut, hogy annak idején is egy szigetre menekültek át, na, nem volt benne sok köszönet, a londoni zaklatás alig volt csak diszkrétebb a brüsszelinél, ráadásul Leninen kívül nem volt senki, aki ne hányta volna végig a viharos hajóutat. Caprin a carabinierik helyi főnöke signore Cavaliere Tiseo tekintélyt parancsoló személyiségének napi egyszeri megkorzóztatása mellett (háromszögkalap, nadráglampasz, paszomántzubbony, aranybojtos kardmarkolat) megelégedett a hajójáratok figyeltetésével és a havi egyszeri összesítéssel, amelyből kiviláglott, hogy az oroszok száma a szigeten a tűréshatáron belül ingadozik. Caprira egyébként már megszűrt anyagnak kellett volna érkeznie, a nápolyi kollégák ugyanis elvileg ellenőrizték az idegeneket. Az idegenrendészeti eljárás része volt a kémszűrés. A nápolyiak védelmében meg kell jegyeznünk, hogy a kémszűrés kényes feladatára szakosodott kollégákat jó ideje át kellett állítani a „szemesek” szemmel tartására. A város Európa egyik legnagyobb kivándoró kikötője volt, egyre nagyobb tömegek érkeztek ide s indultak tovább Amerikába. Az olaszul nem beszélő és a társasági normák betartásával cseppet sem törődő kivándorlók koordinálása sem volt egyszerű, az ittmaradók azonban váratlanul komoly veszélyt jelentettek. Azok maradtak, akik nem jutottak át a behajózást megelőző orvosi vizsgálaton, amely szinte kizárólag az egyiptomi szembetegség kiszűrését célozta. Egyéb fertőző betegségeket sem lett volna szabad behurcolni 118

Amerikába, de hát a tébécé meg a szifilisz, pláne a homo- A Carpathia kivándorlóa Nápolyi kikötőben szexualitásra vagy a kommunizmusra való hajlam nem szűr- hajó 1907 júliusában hető ki első ránézésre, több időt pedig képtelenség lett volna egy paciensre fordítani.1A „szemesek” tehát maradtak s egyre nagyobb hordákba verődve járták a várost. Minden pénzüket odaadták a kivándorlási ügynöknek, aki idáig hozta őket, aztán az orvosi sátor bejáratánál eltünt. Arról ő már aligha tehet, hogy érvényes jeggyel sem engedik föl a kliensét a fedélzetre. Titkosrendőrök és fotográfusok jártak a szembeteg hordák nyomában, előbbiek azt figyelték, átcsaphat-e lázadásba az elkeseredés, utóbbiaknak pedig a magukat vízbe ölő, lúgot ivó vagy a parti sétány platánjaira akasztgató férfiak és asszonyok jelentettek témát. Ennyi munka mellett érthető, ha az idegen kémek kiszűrését mérsékeltebb energiákkal folytatták a nápolyi rendőrök, vagyis a „szemesek” megfigyelése megelőzte a „szemekét”. Ha olykor mégis ügynökkeresésre adták a fejüket, viszonylag egyszerű módszereket választottak. Köztudomású, hogy a külföldi titkosszolgálatok ügynökei előszeretettel álcázták magukat turistának, nászutasnak, idegenvezetőnek, hittérítőnek, prostituáltnak, könyvügynöknek, közvélemény-kutatónak, vagyis csupa olyannak, akinek a ré- 1 Az egyiptomi szembetegeken, a trachomásokon kívül széről természetes, ha szóba elegyedik másokkal; leginkább vagyis a tiltólistákon az undorítók, azonban részegnek szerették álcázni magukat, hiszen a hiva- a bénák, a satnyák, a kiütésesek, gombás bőrbetegek, az epileptalosan illumináltnak nevezett állapot a legtermészetesebb asziások, az őrjöngők, a bolonmódja a beszélgetés kezdeményezésének s a megszólított bi- dok szerepeltek, de nem indulútnak a börtönviseltek, zalmába való befurakodásnak. Magától értetődne, hogy a hattak a hatvan év fölöttiek és a terhes hatóságok a részegeket lefogják és alaposabb vizsgálatra elő- leányok sem. 119

állítsák. Általában így is jártak el, egyedül az orosz anyanyelvű egyének esetében tettek kivételt, miután az  és  közt nagy számban előállított részegnek látszó orosz kivétel nélkül valódi részegnek bizonyult, tökrészegnek, olykor a részegnél is részegebbnek, ami az őrszobákban folyó munka ideiglenes felfüggesztését, az irodista hölgyek személyre szabott megnyugtatását és extra takarítás beiktatását vonta maga után. Kiﬁnomultabb eszközökre lett volna szükség. Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy vajon signore Tiseo embere volt-e a Gorkij portáján szimatoló szakács, Cataldo Aprea (akit később, Sorrentóból el is kellett zavarni), és hogy tevékenysége kapcsolatba hozható-e azzal, hogy Lenin távozását követően a capri képviselő-testület elé került egy beadvány, amely javasolta Gorkij eltávolítását a szigetről, mivel a környezetében felbukkanó emigránsok megbotránkoztatják, a forradal1 . május -én, vagyis alig márok pedig elriasztják a gazdag turistákat.1 Az is legföljebb több mint két héttel Lenin elutazása után foglalkozott a sejthető, hogy Tiseo rendőrfőnök állományához tartozott az capri képviselő-testület a beada két drágalátos, akik szinte mindig ott ültek, azon az árnyévánnyal. Ami azt illeti, ez már a második olyan testületi ülés kos padon, ahova a Krupp-lépcső megérkezett, s ahonnan volt, amelyen az író egyik venkezdve ma már Viale Matteottinak hívják a hortenziabokrok dége volt a téma. Az első után Leonyid Andrejevvel, Gorkij közt kanyargó utcácskát. Úgy ültek ott, mint két igazi angyal, szívbéli, bár kissé különc barátegyforma őrzőangyal-okostojás, a végtelenség küldötte, akijával kellett megértetni, hogy nemkívánatos a szigeten (véres ket elnyomott a buzgóság. Csukott szem, nyitott száj, elcsöphomlokkal, pisztollyal hadopenő nyál és ütköző borosta. Szárnyuk az ing alatt összenászva tántorgott a kikötőben, azzal fenyegetőzött, hogy főbe csukva, a glóriák a malomdobozban. (A ﬁ lmváltozatban lövi magát, és egy járókelőt a majd lehet, hogy egy sakktábla lesz köztük a padon, de mi vízbe is hajított). A májusi ülésen végül nem született ragaszkodjunk a tényekhez: malomjáték volt.) Az emigrándöntés, és lehetséges, hogy az sok lábujjhegyen közlekedtek a közelükben, libasorban haíró akkor nem is szerzett tudomást a dologról. -ben ladtak el előttük és csak hallótávolságon kívül érve pukkant viszont, amikor nagy nehezen ki belőlük a röhögés. Ha utánuk mennénk, és belehallgatújra olasz vízumot kapott, Mussolini kikötötte: „Massimo nánk a beszélgetésükbe, alighanem át kellene fogalmaznunk Gorki” nem foglalkozhat politiazt a korábbi mondatot, amely szerint Gorkij nem osztotta kai propagandával és nem lakhat Caprin. Az író ekkor meg senkivel a spionos post scriptumot. Lehet ugyan, hogy költözött Sorrentóba, de olyan csak egyvalakinek fecsegett róla (elvégre nem azért író, hogy házat választott (Villa Il Sorito), ahonnan legalább láthatta lakatot tegyen a szájára), de azért valahogy mégis mindenki kedvenc szigetét, a „tiltott megtudta, különben hogy a csudába hangozhatna így a szigetszigetet”, ahol hat boldog évet élt. 2 A helyes kérdés: mit mondakvíz fő kérdése: „Van egy sziget, ahol csak bolsevikok és csak na a társad, melyik út vezet a spionok élnek, teljesen egyformák, kettesével járnak, de a bolGorkij-villába? A bolsevik is és a spion is a rossz útra mutatna sevikok mindig igazat mondanak, a spionok meg mindig ha(az egyik azért, mert tudja, zudnak. Megjön Lenin, kiszáll a hajóból, Gorkij házát keresi. hogy a társa hazudós, a másik meg azért, mert ab ovo hazu- Csak egy kérdést tehet fel, különben gyanússá válna, mégis dós), vagyis a bölcs Lenin megmegtudja, melyik úton induljon. Na, elvtársak, vajon mit köszöni a választ és elindul az ellenkező irányba. kérdezett Lenin?” 2

120

Noha Lenin legális papírokkal és hivatalos útlevéllel érkezett Itáliába, nem lehetett kétsége afelől, hogy a svájci hatóságok pontos információval „adták tovább” olasz kollégáiknak, akik feledtetni próbálván a laza déliekről szóló mendemondát, igyekeztek nem csak tessék-lássék látni el feladatukat. Ha előkerült volna az olasz titkosszolgálat jelentése (ne tegyünk le róla, hogy még felbukkan), akkor kiderült volna belőle, hogy a megfigyelt személy Iselle határállomáson (a nemrég átadott Simplon-alagúton át) lépett be Olaszországba. Az illető egy középtermetű (a férfinál kissé magasabb), szőke, szemüveges (arany lornyett), porcelánbőrű, ovális arcú, kis orrú, magas homlokú hölgy társaságában utazott. Attraktív megjelenés, fess alak – ítélkeznek a detektívek. Pirosra lakkozott körmök. A pár Milánóban átszállt a hálókocsis római expresszre (első osztály), majd a Terminin konflist bérelt és a Pantheonhoz hajtatott. A közelben a hölgy bejelentkezett egy hotelbe (Albergo Abruzzi, Piazza della Rotonda ), majd ismert római nevezetességeket kerestek fel (Trevi-kút, Spanyol lépcső, Capitolium), mindenhol elutasítva a szolgálatukat ciceróneként fölajánló nyomozók segítségét. Gyertyafényes vacsora (születésnapi koccintással) a Via Nazionalén. A férfi az éjféli vonattal Nápolyba indult, így a Rómában maradt nőszemély további megfigyelését fel kellett függeszteni. Mégiscsak túl lazák az olasz detektívek, legalább lemásolhatták volna a szállodai bejelentőlapról a nevét, legalább rákérdezhettek volna Abruzzi Hotel a portásnál, hány napra foglalt szállást, legalább személyleírást Az Rómában a Pantheon adhattak volna későbbi látogatóiról, hogy ennél kreatívabb mellett

121

megfigyelési stratégiát momentán ne is ajánljunk. De azt például a városnézés során észre kellett volna venniük, hogy a hölgy – ellentétben a megfigyelt személlyel – nem először jár Rómában. Szó mi szó, nehéz volt elképzelni, ki mindenki figyelte még a szigetlakó oroszokat. Amikor néhány hónap múlva Messinában megmozdul a föld (a valaha volt legpusztítóbb európai földrengésként tartják számon azt az . decemberi katasztrófát), kik érnek oda először, ugyan kik kezdik el a mentést? A cári flotta katonái. Négy orosz cirkáló ugyanis „véletlenségből” éppen itt, az olasz csizma körül kószált. Nyilván nekik is, vagy „csatolt részeiknek”. dolguk volt szemmel tarRómai konflis tani a kivételes személyek körül csoportosuló rebellis társaConstantinus diadalíve ságot, amely társaság most végképp ráunván a sakkpartira előtt éppen a terasz sarkán fölállított nagy tengerészeti kukker körül csoportosul. A parti sziklák szeszélyes sziluettjében, a strandok színes sokadalmában, a sorrentói postahajó legyezősen fehérlő nyomvonalában gyönyörködnek, vagy figyelik a szerpentinen fölfelé imbolygó, demizsonokkal megpakolt öszvéreket (nem volt még vízvezeték a szigeten). Egy kis szerencsével valamelyik hajón, szirten, háztetőn vagy a távolban lebegő színes ballon alatt himbálózó kosárban észre is vehetnének egy másik látcsövet, amely éppen teraszunkra irányul, jelezvén a megfigyelők és a megfigyeltek szép egymásrautaltságát, jelképes összetartozását, hiszen megfigyelni és megfigyeltnek lenni voltaképpen egy és ugyanaz. Egy többszereplős megfigyelési társasjáték is zajlik tehát a szigeten, amelyből senki sem vonhatja ki magát. Bármily szívesen meg1 Épp történetünk évében, tennénk, nem vonhatjuk ki magunkat már mi sem. A tengerre -ban jelenik meg Chesterfeszített végtelen geometriát, a hosszúsági és szélességi körök ton filozofikus kémkönyvparódiája, Az ember, aki csütörtök sakktáblahálózatát ide-oda himbálják a szigethez közeledő, volt. Ladizsnyikov már meg is attól távolodó koncentrikus hullámgyűrűk, s mintha csak az idő rendelte, hisz sejthető, hogy a pártban is „fogyni fog”, egyebek hullámvetései volnának, valami transzcendens, idő nélküli közt azért, mert a könyv szeállapotba hintáztatják át a sötét és világos négyzetlapokkal replői közt is az „elvtárs” megszólítás járja. A megfigyelt burkolt nagy teraszt. A sakkparti már csak kivetülés, egyéb, elvtársról egyébként kiderül, összetettebb játszmák láthatóvá vált manifesztációja, amehogy maga is megfigyelő, sőt a megfigyeltek egész hálózatáról lyeket vélhetően szintén kiszámítható, ám a sakkénál bonyobizonyosodik be, hogy a megfilultabb szabályok vezérelnek, még ha e szabályok mibenlétét gyelőket viszontfigyelő titkos szervezet. nem nagyon értjük is, legföljebb olykor talán kapiskáljuk.1 122

Közelebb jutunk-e vajon a megértésükhöz, ha átismételjük, mi is történt a táblán mostanáig? Mindenesetre próbálkozzunk meg vele. Lesznek, akik hamarosan fölkapják a fejüket: igen, ezt a játszmát már láttam valahol, de akkor úgy közölték, mint egy Lenin kontra Gorkij partit. Ha valóban játszott volna Gorkij is Leninnel, ráadásul le is győzte volna, bizonyára megírta volna abban az emlékiratban, amelyben, Lenin halálakor, felidézte a capri látogatást. Ne felejtsük, egy kis dicsekvésért sosem kellett a szomszédba mennie. Gorkij memoárja és a teraszon készült fényképek szerint azonban Lenin Bogdanovval sakkozott. Nem túl nehéz rájönni, miért lett bizonyos publikációkban mégis Gorkij az ellenfél. Bogdanovtól, a legfőbb ideológiai vetélytárstól Lenin egyszerűen nem kaphatott ki, ha a fényképről nem is törölhető, de sikere minden további nélkül eltulajdonítható. Átadható mondjuk a nyaraló tulajdonosának, az irodalmárként kevésbé ártalmas és a pártvezérségre nem áhítozó Gorkijnak. Természetesen elképzelhető, hogy másokkal, köztük az íróval is sakkozott az Öreg, de az vitathatatlan, hogy a hétfős társaságból akkor egyedül a Bogdanov elleni játszma számíthatott presztízsmérkőzésnek, tehát lejegyezni is csupán azt volt érdemes. Egyébként is, ha hosszadalmas és fáradságos retusmunkával meghamisítható egy sokszereplős csoportkép, miért ne lehetne elképzelni az egyszerű névcserét, ami tényleg csak egy pillanat műve. Na jó, egy cseppnyi kreativitás is kell hozzá. De lássuk végre magát a partit. Kitérő következik, megszakad a cselekmény bonyolítása, mondhatnánk, bár különösebb bonyodalmakra hivatkozni esetünkben igencsak túlzás lenne. A szorgalmas olvasók előkaphatják zsebsakk-készletüket, hogy azon lépésről lépésre ellenőrizhessék a játszma menetét, azok viszont, akiknek borsózik a háta a sok értelmetlennek tűnő számtól és betűtől, vagy a váratlan mellékszálban a figyelem elaltatását célzó ármányos szándékot gyanítanak, dőljenek hátra, pihentessék csak szemüket a rajzolt sakkfigurákkal telemákolt lapokon, de bátran át is ugorhatják az alábbi bekezdést. Előbbiek, pláne ha azt is észrevették, hogy éppen a könyvecske mértani felezőpontján járunk, talán egyfajta mise en abyme szerű fortélyra számítanak, hogy tudniillik valami olyasmi fog történni kisvártatva, mint amikor a régi címerrajzok közepén egy apró pajzsban, kicsiben és leegyszerűsítve, oly kicsiben s oly redukáltan, hogy csak a beavatottak veszik észre, megismétlődik a címerképlet. Nem a magától értetődő heraldikai utalásra gondolunk persze, hogy tudniillik a sakktábla négyzethálós mintázatát pontosan megismétli a terasz felnagyított csempézete (bár a különös, mértani szabályosságú léptékváltás kétségtelenül kölcsönöz némi metafizikus hangulatot a látványnak, oly nyilvánvalóan transzcendens ízt, hogy a teraszon lévők majd mindegyikének az otthoni, egymásba dobozolható matrjoska babák jutottak eszébe), inkább arra a sokszereplős játszmára célzunk, amely valóban zajlik a teraszon, s amelyben a történelem úgy mozgatja a szereplőket, akárha sakkfigurák volnának, öntudatlan bábok, tisztek, vezérek, áldozatként odavetett gyalogosok. De ha már belefogtunk, akkor folytatnunk kell – pièce touchée! Jöjjön a parti! 123

A sakkparti Vlagyimir Iljics Lenin–Alekszandr Alekszandrovics Bogdanov Capri, Villa Blaesus, . április . (A régi orosz naptár szerint április .) e – e 12. e – e 13. c – c 11.

g – f f – d ––

A sötét bábukat vezető Bogdanov kiprovokálja, hogy világos támadást indítson a huszárja ellen. d – b 13. –– d – d 14. d – d 15. f – f Arra alapítja stratégiáját, hogy a világos centrumgyalogok tömege (c, d, e, f) gyengének bizonyul majd és szétverhető lesz. Lenin, Bogdanov elvárásának megfelelően, azonnal támadja is, amit támadhat. 15. 16. 17. 18. 19. 10.

11. 12.

–– f × e c – e b – c f – e g – f –  f – h.

d × e b – c c – f e – e f – e  – f – f ––

Hatásosabb lett volna . e×f F×f .Vd. Világos erős állás kiépítésének reményében gyalogáldozatra készül, sötétnek azonban van ellenszere: 12. 13. 14.

–– h × f d – d

f × e e × f c –d!

. Ha  gyengébb lenne . b miatt, a „hazaugrás” pedig a világos középgyalogok erős támadását idézhetné elő: . – Hb. f × d 16. d × d. 15.

e × d ––

Úgy képzeljük, hogy a tempós kezdés, illetve az iménti gyors ütésváltás után most vesz igénybe Bogdanov először hosszabb gondolkodási időt. A kézen124

fekvő . –, Ff lépést mérlegeli, rájön azonban, hogy Lenin a Vd, majd Kh és Bad lépésekkel előnybe kerülhetne. Mást talál ki: –– 17. g – h. 16.

b – d! ––

Lenin természetesen észreveszi a vezérvesztő fenyegetést Fc-ön, még talán mosolyog is a bajsza alatt, hogy ilyen átlátszó kelepcét készített neki Bogdanov, de a legkézenfekvőbbnek tűnő mentő lépése nem éppen a legjobb. A sarokban igencsak beszűkül a király mozgástere, ami később majd megbosszulja magát; sokkal jobb volna .d, c×d .Vd sakk Kh, .V×b biztos gyalognyeréssel. 17. 18. 19.

–– d – d c – b

e – c

d – g ––

Most már érdekelné a gyalog a c-en, sőt még inkább érdekelné a huszár d-en keresztül történő eljuttatása e-ra, de a veszélyesnek tűnő tervet átlátja Bogdanov. Lenin részéről jobb lett volna a . Bad lépés. 19.

––

a – e !

Gyalogot áldozna, hogy . H×c Be .Vd Fd  He Vh lépésekkel kivédhetetlen támadásba kezdjen. e – f 21. d – d 22. b – b 20.

e – e  – f ––

Ha egy kicsit jobb sakkozó lenne Lenin, akkor észre kellene vennie a .d! lépésben rejlő lehetőséget, amelyre sötéttől csak c válasz jöhetne, mert a ... F×d .Vd+ Kh .H×d c×d .V×b folytatás; illetve a ...c×d .b Fb .H×d vagy .c folytatás még gyöngébb állást eredményezne és … c után a .b lépéssel átvehetné a kezdeményezést. 22.

––

c – e

Bizony az Fd jobb lett volna Bogdanovtól, és Lenin voltaképpen még most is, még ez után a lépés után is visszahozhatta volna magát a partiba ugyanazzal az egyszerű paraszthúzással: .d c×d .Vd+ Kh .V×b Hf . V×a – és máris anyagi előnye volna, meg egy elég kényelmes állása. De a lólépéssel, azzal, amelyet épp akkor lépett, hogy történetünk kezdetét vette, sőt 125

egy picivel még annak előtte, mondjuk úgy, a prerasszkázi szakaszban, szóval az a huszár elrontott mindent: 23.

b × c??

––

A hibás lépésnek kijáró kérdőjelduplum igencsak indokolt. Lenyeri ugyan a rég kinézett gyalogot, de alighanem éppen ez okozza a vesztét. Itt tartott tehát a játszma, amikor kibicként bekapcsolódtunk az eseményekbe, és itt tart most is, az elmúlt hosszú oldalak alatt ugyanis, bármily furcsa, nem történt semmi. A tábla körül megállt az idő. Sakktábla helyett sakkasztalt is mondhatnánk, mert a kicsiny, szétnyitható lábú asztalka lapjára van ráfestve a hatvannégy mező. A készlet a házhoz tartozik, a bútorzat része, amikor a Villa Blaesust Gorkij és Andrejeva kibérelte, és senor Settanni végigvezette őket a bérleményen, megmutatta azt is, hogyan nyílik az asztalka, kiszórta rá egy intarziás fadobozból a bábukat (elefántcsont ólombetéttel, egy sötét paraszt fából pótolva), majd, miközben óvatos körülményességgel felállította őket, megkérdezte, tudják-e egyáltalán használni. Ez a legigazságosabb játék, a legdemokratikusabb háború – magyarázta. Ugyanannyi harcos mindkét oldalon, évszázadok alatt kicsiszolt szabályok. Kristálytiszta logika. – Majd csak belejövünk – dörmögte Gorkij –, legföljebb először a Giuoco pianót próbáljuk ki rajta. Mifelénk úgy mondják: olasz megnyitás. Ugyan miféle demokráciáról beszélt az olasz, hogyan merülhet föl egyáltalán a demokratizmus szentséges fogalma egy olyan játék kapcsán, amely arról szól, miként kell föláldozni a kevésbé értékesnek kikiáltott ﬁgurákat két magatehetetlen király védelmében? A demokrácia szó volt a forradalmárok szezámja. Mindannyian megtapasztalták a kiejtésével járó delejes erőt, de csak kevesen gondolták át, mit is eredményezne, ha egyszer megvalósulna. Persze akik belegondoltak, hová jutna a világ, ha kollektív bölcsesség igazgatná, azok sem hozakodtak elő vele. Lenin sem, holott ez a sakktábla fölötti meddő várakozás épp megfelel rá, hogy eltöprengjen fölötte. Ha most nemcsak Bogdanovval játszana, hanem a teraszon tébláboló összes orosszal, sőt nem is csak velük, ha a világ minden népe – köztük a muzsikok, a nők, a ferdeszeműek, a zsidók, a száműzöttek, sőt a négerek is – megírhatná a válaszlépését, azt, ami szerintük a legjobb lenne, aztán ezer számlálóbiztos vagy egy erre kitalált nagy számológép kiválasztaná azt az egyet, amelyre a legtöbben szavaztak, vagyis a legdemokratikusabb lépést, ami magától értetődően csak a legátlagosabb lehet, kizárt, hogy ne ő, ne Lenin győzne. A világ közös irányítása, társadalmi kormányzása óriási humbug. A kommunizmus is csak egy erős vezető diktatórikus rendeletei mentén valósulhat meg. A cár után csak újabb cár jöhet, Oroszországot csak olyasvalaki válthatja meg, aki cárabb a cárnál, persze nem kell majd cárnak hívni és nem kell koronát csapni a fejébe. A demokrácia a görögök grandiózus ámítása volt, hatalmas politikai giccs, amit a magát civi126

lizáltnak tartó Európa benyalt, és amit a naiv Amerika annyira eltanult, hogy most már ő leckézteti a világot a demokrácia ostobánál ostobább szabályaiból. Bogdanovnak is tudnia kell, ha más nem is, de ő elég okos ahhoz, hogy átlássa a demokrácia paradox voltát, de nyilván ahhoz is elég okos, hogy ne hozza szóba. Ha valaki forradalmat akar, azt csak a tömegeknek hízelegve lehet kezdeni. És mi mással lehetne hízelegni a népnek, ha nem a demokráciával? „La démocratie c’est Moi!” De ha már belekezdtünk, folytassuk a partit. Bogdanov már bizonyára tudja, mit fog lépni, persze tudjuk mi is, mert száz évvel ﬁatalabbak vagyunk nála, létünkkel igazolva, hogy a sakktábla fölött megállni látszó idő mégiscsak megmozdult, a megmerevült időtömbre ráfújt a történelem, hirtelen átrendezve a világot működtető sakkpartik lassú türelemmel kialakított egyensúlyát. Már talán csak Lenin nem tudja, mi lesz a következő lépés. Vagy már ő is kapiskálja? Éppen most eszmél rá, hogy kétszer is kiengedte a kezéből a nyerés lehetőségét. Még talán valamelyik bástyájának e-re történő lépése is kihúzta volna a csávából (.Bae az erősebb lépés, de .Bfe is vállalható), de már nem bírta cérnával. Innen már képtelenség eredményes folytatást találnia: 23.

––

f – h

. c (hogy megelőzze a sötét futó d lépését) nem sokat segít. ...Ff után Fe következne, vagy az a-en álló bástya leütése; és .He Vg .h Fg (Ff fenyegetéssel) .Vf V×f . B×f B×e tisztvesztést eredményezne. Lenin mást választ:

g – g 24. c – e 25. h – h –– ez már csak az utolsó szalmaszál 25. 26.

–– h – g

e – d h × h

A világos, azaz Lenin itt feladta…, vagy abbahagyta. Kilépett a partiból. . – Bh+ ellen nincs védelem, aztán pedig matt következne . – Vh+ képében. 33

Ez volna tehát a játszma, amelybe belecsöppentünk, illetve idefejlődik majd hamarosan. Ahhoz persze, hogy követni tudjuk, ismernünk kell a szabályokat. A formális szabályokat, amelyek a rendszer alacsonyabb szintjét irányítják, vagyis amelyek szerint a konkrét sakkparti zajlik, mindenképpen, de előbb-utóbb tisztába kell jönnünk az informális szabályokkal is, azokkal, amelyek a primer törvényeket a képlet magasabb szintjén megismétlik, s amelyek révén lassan fölfogjuk a tábla körüli események politikai hátterét, és egy 127

kicsit komfortosabban mozgunk majd a teraszon. Amikor a parti „megértése” szóba kerül, nemcsak arról van szó, hogy felfogjuk-e az egymásra következő lépések logikáját, hanem arról is, hogy el tudjuk-e dönteni, létezhetett-e a parti egyáltalán, ezt a játékot játszotta-e Lenin és Bogdanov, vagy szemenszedett hamisítvánnyal van dolgunk. A játszma hitelességét illető összes kétség persze nem zárható ki. Egyszerűbb lenne a helyzetünk, ha legalább a teraszon készült fényképek egyikén egy jól kivehető állást lehetne rekonstruálni. Sajnos nem lehet. A ﬁgurák elmosódottak, néhol fényfoltok csillannak, máshol árnyékok vetülnek a táblára. Még az sem dönthető el teljes biztonsággal, hogy valóban Lenin játszik-e fehérrel. A fotók tehát nem sokat segítenek. Pontosabban: a capri fotók nem. Van azonban egy másik fénykép, igaz, fél évszázaddal későbbi, amelyen minden bábu remekül látszik, ráadásul úgy állnak a táblán, alig hiszünk a szemünknek, éppen úgy, ahogy az iménti partijegyzőkönyvben olvastuk, illetve ahogyan most Caprin, két nevezetes sakkozónk válla fölött áthajolva látjuk. A fotó -ben készült. A címe meglehetősen hosszú: A szovjet hadsereg matrózai szabad idejüket sakkozással töltik a Lenin atomjégtörő hajó fedélzetén. Nemcsak a parti állása, a kép kissé mesterkélt beállítása is mintha az ötvenhárom évvel korábbi szituációt idézné meg. A tábla fölé hajló két játékost kibicek veszik körül, történetesen itt is öten ﬁgyelik a játszmát, s a háttérben megjelenő tengeri táj ad távlatot itt is a képnek, igaz, a tájat csupán a kabin-

Sakkparti a Lenin atomjégtörő hajó fedélzetén. Jevgenyĳ Ananyjevics Haldej fényképe 1961-ből

128

ablakon keresztül véljük földerengeni. A fényképet nem akárki, Jevgenyij Haldej csinálta. Haldej, aki nem véletlenül érdemelte ki „a szovjet Capa” nevet, világháborús képei révén igazi sztárfotóssá vált. Ki ne ismerné A Győzelem zászlaja a Reichstag fölött című felvételét, amely . május -án, vagy inkább akkortájt készült. Beállított epizód, az előző napok ostromjelenetének látványos rekonstruálása. A kép igencsak jellemző Haldej mentalitására, mely szerint a mondanivaló érdekében különösebb aggályosság nélkül manipulálhatók a fényképek, és persze egyúttal a történelem is. A Reichstag fölött lengő lobogó kitűzésére például azért választott grúz katonát, hogy Sztálin kedvében járjon, és azért retusált jókora füstfelhőt a feje fölé, hogy az időközben befejeződött háború atmoszférája ne csorbuljon. Hogy mégiscsak „hiteles” képről van szó, arra az egyik mellékszereplő két karórája a legjobb bizonyíték, vagy legalábbis az lehetne, a második óra azonban a későbbi publikációk során kézen-közön eltűnt. Apropó óra: fontos különbség

129

Haldej, akit a szovjet Capának is hívtak

Szovjet zászló a Reichstagon. Jevgenyĳ Haldej retusált fényképe

a capri felvétel és a hajón készült kép között, hogy az utóbbin sakkórát használnak, vagyis az időhúzásra, ami miatt oly jogosan méltatlankodott Lenin, az atomjégtörőn már nincs lehetőség. Ha alaposabban megnézzük a hajón készült fotót, pláne ha a Haldej-féle „fotó- és történelemszemlélet” ismeretében tesszük ezt, néhány további apróságot is észre kell vennünk. Beállított és alaposan megtervezett képről van szó. A több irányból, ráadásul nem is az ablak felől érkező fények raﬁnált, többlámpás megvilágításra utalnak. Az, hogy a szereplők száma megegyezik az eredeti capri csoportképen lévő szereplőkével, és az, hogy a táblán fölállított állás, egy-két véletlennek betudható elmozdulástól eltekintve, pontos mása az ottaninak, arra utal, hogy Haldej vagy segítői valamiért meg akarták idézni a fél évszázados szituációt. De vajon miért tették? Mielőtt megpróbáljuk megkeresni a választ, induljunk el egy másik nyomon is. Iszaak Grodzenszkij és Szergej Romanov Levelezési sakk című könyvükben közölnek egy játszmát, amely állítólag a Lenin atomjégtörő és a Gyeszna kutatóhajó legénysége közt zajlott valahol a nemzetközi vagy a szovjet felségvizeken -ban.1 A lépéseket bizonyára morzetávírón vagy rádión továbbították. A különleges mérkőzést természetesen lejegyezték, a lista megmaradt, és nem kis meglepetésünkre hajszálpontosan megegyezik a capri partival. Azzal, amelyet a Lenin és Bogdanov közti játszmaként ismertettünk. Egyelőre csupán mellékpikantériának tűnik, de azért jegyezzük meg, hogy a Gyeszna nevű folyó, amelyről a sakkozó tengerjárót elnevezték, belorusz–ukrán vidékekről indulva folyik a Dnyeperbe, vagyis Bogdanov szülőföldjének legismertebb folyójáról van szó. Egy másik kiegészítés viszont igencsak lényeges, sőt akár döntő fontosságúnak is nevezhetnénk. A hajók partijában a Gyeszna játszik világossal és az atomjégtörő irányítja a sötét bábukat, vagyis megtörténik a várva várt jóvátétel, helyreáll a világ rendje, győz az igazság, a Lenint jelképező hajó legyőzi Bogdanov-Gyesznát. Ismerjük el: ez azért már valami! Méltó akár arra is, hogy egy sztárriporter fényképész lencsevégre kapja. A dátum szerint -ben készült a felvétel, vagyis a partit követő évben jelent meg az atomjégtörőn Jevgenyij Haldej, hogy megörökítse a hőstettet. Nyilván nem okozott számára különösebb gondot az utólagos rekonstrukció, hiszen a Reichstag-fénykép óta épp ilyesmikről volt híres. Hogy egy-két ﬁgura véletlenül elcsúszott, azt nézzük el neki, ahogy a berlini kép második óráját is elnéztük, és ne gyanakodjunk műtermi felvételre, hiszen Haldej tényleg ott volt az Arktisz jégmezői közt veszteglő atomjégtörőn, amint azt számos helyszíni fényképfelvétele bizonyítja. 34

Lássuk be, hogy bár gyűlnek szépen az információk, s egyre több olyan dologról szerzünk tudomást, amelyek kapcsolatoSzergej Romanov Levelezési sak a capri partival, egyelőre nem nagyon kezd föllebbenni az sakk című könyve az orosz eredeti a bizonyos fátyol arról a bizonyos titokról, legföljebb egyre után kevéssel, -ben határozottabban sejtjük, hogy létezik, léteznie kell valami a Sport Könyvkiadónál magyarul is megjelent. rejtélynek. Vagy már valahol langyosodik, melegszik valami? 1 Iszaak Grodzenszkij–

130

Vegyük csak sorba a tényeket. Tudjuk, hogy Lenin és Bogdanov sakkoztak egymással (fényképek bizonyítják), azt is tudjuk, hogy Bogdanov nyert (Gorkij megírta). Van továbbá egy lejegyzett partink, igaz, ez a játszó felek szempontjából három variációban is ismeretes: Lenin kontra Bogdanov, Lenin kontra Gorkij, illetve Gyeszna cirkáló kontra Lenin jégtörő. A háromból nyilván csak az egyik lehet igaz, sőt az is elképzelhető, hogy egyik sem az, hogy a parti puszta kitaláció. Hogy szemenszedett hamisítvány csupán. Ezt persze bizonyítani illenék, s a bizonyításhoz tudnunk kellene, kinek állt érdekében kitalálni vagy meghamisítani egy sakkpartit, és miért kellett azt nyilvánosságra hozni. A korabeli hamisítások általában a szovjet hatalomátvétel legitimálása, a bolsevik vezetők fényezése, de leginkább az ellenség befeketítése érdekében születtek. Az imént az Aljechin-védelemből kiindulva odáig jutottunk ugyebár, hogy Bogdanov akár titkos és bizalmas kapcsolatban állhatott a duma felső köreivel. De miért ne próbálkoznánk meg a fordított okoskodással is? Ha valaki bizonyítékot szeretne kreálni Bogdanov ellen, miért ne készíthetne el egy ál-Aljechin-partit, hogy ezzel tegye nyilvánvalóvá az illető beépített mivoltát? Első hallásra eléggé körmönfont fejtegetés, de aki egy kicsit is tájékozott a szovjet koncepciós perek anyagában, az nem nagyon akadna fenn egy ilyen érvelésen. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy egy Bogdanov elleni tervbe illő is ekkora raﬁnériát belevinni. Vajon az ínyencek elégedettségével csettintsünk, vagy fusson végig hátunkon a hideglelős rémület? Mi is legyen a konklúzió? Ha a parti valóságos, akkor Bogdanov tégla, ha a parti hamisítvány, akkor Bogdanov ártatlan. Ha viszont ártatlan, akkor jó okunk van rá, hogy elkezdjünk végre komolyan aggódni érte. Itt ülünk már jó ideje a sakktábla mintázatú capri teraszon, a szemünk előtt zajlik egy sakkparti, amelyet a tőlünk elvárható legnagyobb odaadással próbálunk követni, illetve részletező pontossággal és minden körülményre kiterjedő ﬁgyelemmel igyekszünk leírni, ám egyre bizonytalanabbak vagyunk benne, hogy ez a játszma létezik-e egyáltalán. És vajon ha nem létezik, kinek az agyában született meg mégis? És vajon mikor? Akkor,  tavaszán, vagy éppen most, egy évszázaddal később? Lehet, hogy pont most születik meg, amikor ezt a mondatot a laptopunkba gépeljük, és általa válunk részévé akaratlanul valaminek, egy körmönfont tervnek, amelytől inkább menekülnünk kéne? Lehetséges persze, hogy az összes sakkjátszma, amelyet valaha játszottak, része egy nagy, egyetemes partinak, a partik összességének, egy végtelen játszmakomplexumnak, egy galakticseszkaja igrának. Minden játszma kapcsolatban áll az előzőleg játszottakkal, azok folyományává, kifejtésévé, vagy cáfolatává, visszhangjává, vagy magyarázatává, de legalábbis lábjegyzetévé változik az idők során. Így aztán a mi partink sem más, következmény és előzmény egyszerre, komponens egy szerkezetben, fogaskerék egy nagy játszmában, amelynek talán a létezéséről sem tudunk. A tapasztalás primátusát kikezdő Bogdanovnak persze tetszhetnek az ilyen mondatok – hiszen akár én is írhattam 131

volna, jut eszébe, különösen akkor, ha nem tudatosul benne, hogy már egy ideje az ő bőrére megy a játék –, Lenin meg, akiről már tudjuk, hogy éppen az empíriokriticisták megleckéztetését célzó könyvén dolgozik, joggal dühöng. Miféle idealista hókuszpókuszba csöppent bele akaratán kívül? Nem kellett volna vállalnia a capri utazást, most már biztos benne, nem kellett volna ide jönnie mégse. Úgy érzi, nemcsak a teraszon ejtőző emigránsok ellenségesek, de az elbeszélő sem képviseli mindenáron az elvárható semlegességet. Meggyőződéssel állítjuk, hogy nincs igaza, bár kétségtelenül úgy tűnhet, mintha mi halogatnánk a folytatást. Ha halogatjuk is, talán csak azért tesszük, hogy lehetőséget adjunk a sorsnak, módosítson a tervén, azaz hogy esélyt adjunk neki, hogy megússza valahogy, hogy kilépjen a partiból, vagy esetleg váratlanul véget érjen az egész elbeszélés, mielőtt nagyobb baj történik. Persze tudjuk, hogy reménytelen dolog. Egy könyvet befejezni legalább olyan nehéz, mint elkezdeni. Sőt, kezdjük belátni, nehezebb. Akkor legalább lépjen mást Bogdanov, veszítse el a partit. Az lenne a legszerencsésebb. Igazán nem olyan nagy ügy. Bogdanov kétségkívül az egyik legokosabb kommunista, sőt űrutazásos sci-fije révén azt is tudjuk róla, hogy a jövőbe látó képességnek sincs híján, az azonban aligha feltételezhető, hogy az Aljechin-védelem mostani meg1 Le Palamède (Le Palamède, játszásának későbbi politikai következményeivel tisztában Revue Mensuelle des Echecs) a világ legelső sakkfolyóirata volt, lenne, vagy akár a legcsekélyebb mértékben sejtené azokat. -ban, Párizsban alapították Pedig ha most nem nyerne, talán nem forszírozná annyira és  júliusában közölték a Hargyin és Lenin által elem- Lenin a politikai revánsot, ha nem zárnák ki a pártból, talán zett partit. Napóleonnak egyébegy ideálisabb forradalom mentén alakulhatna a történelem. ként három partiját őrizte meg a sakktörténelem, s bár egyikről Akárhogy is: van némi tétje a dolognak. Vagy lehetne. Vagy sem állítható, hogy minden lehetett volna. kétséget kizáróan hiteles lenne, Mivel az imént, talán elhamarkodottan, leírtuk a folytatást, de a mi játszmánkról, a Madame de Rémusat elleniről az legalább bemutattuk, mi jön majd, hogyan követik egymást a lépések elmondható, hogy valóban megtörtént. Az ideje és a helye a táblán, voltaképp nincs is más dolgunk, a történet önjelölt is tudható, illetve kikövetkeztetalakítójából visszasüllyedhetünk azzá, akik valójában vahető a publikációhoz fűzött magyarázatból, amely szerint gyunk, vagy lennünk kellene: egyszerű szemlélővé. Krónikássá. másnap végezték ki Enghien Kibiccé. De visszasüllyedhetünk-e tényleg? Nem váltunk-e herceget, a Bourbon-ház utolsó élő tagját, vagyis . március már magunk is részévé egy megátalkodott tervnek, egy nagy-án játszott a harmincöt éves szabású fondorlatnak, ráadásul nem rántottuk-e bele ebbe Napóleon a huszonnégy éves Madame Rémusat ellenében, magát a nyájas olvasót is? Az olvasó gyanakszik, kétkedik, a aki felesége, Joséphine udvarsakkjátszmában agyafúrt politikát, a politikában rafinált sakkhölgye volt. A helyszín: Hauts-de-Seine, Malmaison- lépéseket feltételez, és kezd végre megérezni valamit a krónikastély. Valószínűleg a Le Palakás vállára nehezedő felelősségből is. Felmerül benne is, sőt mède akkori () főszerkesztője, Pierre-Charles Fournier de talán már meggyőződésévé is vált, hogy éppen az elbeszélő az, Saint-Amant „készítette el” aki minduntalan elodázza Bogdanov lépését, aki folyton más a partit, illetve a Napóleonnak tulajdonított partikat, Rémusat irányokba gombolyítja a történet fonalát, és amikor sakkokisasszony forrásul használt zónk már nyúlna azért a fránya figuráért, hirtelen másról memoárjában ugyanis nem szerepeltek konkrét lépések. kezd beszélni. Ő persze, mármint a krónikás, azt hiszi, hogy 132

a dolgát végzi csupán, és azt is a dolgai közé számítja, hogy megpróbáljon a szereplői fejével gondolkodni. Olykor Bogdanovéval, olykor meg Leninével. Márpedig Leninnek még mindig azon jár az esze, honnan a csudából volt annyira ismerős az a huszárugrabugrálós játszmakezdés, amelyet az elbeszélő talán kissé könnyelműen Aljechin-védelemnek nevezett el. Való igaz, ha nem is volt szakszerűtlen az elnevezés, némileg időszerűtlen volt, hisz -ban Aljechin még csak karrierje kezdeténél tartott, s ha nincs is rá momentán okunk, hogy más nevet keressünk, a lenini déjà vu érzet okát azért jó lenne kideríteni. Talán az ismerős tények átismétlése segíteni fog: . Lenin leginkább Hargyin társaságában elemzett megnyitási módokat. . Az ügyvédet a sakk mellett a történelem foglalkoztatta. . Gazdag könyvtára volt mindkét témában. . Hargyin könyveinek legnagyobb része francia nyelven íródott. – Ez így időpocsékolás lesz! – vág közbe az Öreg, ingerülten dobja le a kalapját és a mellényrésbe akasztja az ujját. Hát persze, hogy Napóleon! Ó, igen, egy napóleoni parti kezdődött úgy, vagy nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy most Bogdanov játszik. Tényleg Hargyin bányászta elő a Palamède című francia sakkfolyóiratból.1 Nem csoda, ha nem ugrott be Leninnek azonnal, hisz gyorsan végeztek az elemzésével, mert valahogy nem tűnt császárhoz méltó fegyverténynek egy nő legyőzése.2 Ráadásul nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy a sakkpartner, az okos comtesse, Madame de Rémusat egy kicsit „alájátszott” őfelségének. Igen, már emlékszik, a politika is bele volt keverve a dologba, egy helyes herceg kivégzése volt a tét, arra készült épp Napóleon, az ifjú hölgy pedig azt remélte, hogy ha partnere kedvében jár, elmaradhat a főbelövés.3 A nyitó lépések tényleg hasonlóak, csakhogy itt Bogdanov, akarom mondani Bonaparte játszik fehérrel: .Hc e .Hf d .e f .h f×e .H×e Hc… Az már legyen a sakktörténészek gondja, hogy ismerte-e Aljechin a Palamède-ben közölt partit, hatott-e rá, amellett viszont mégsem mehetünk el szó nélkül, ha Bogdanov Lenin ellenében Napóleonnal hozakodik elő. Úgy is mondhatnánk: Napóleont alakítja. Az Öreg is csak most kezdi felfogni, mit is jelent valójában a kölcsönmegnyitás. Jelképes bejelentkezés, az igény kinyilvánítása a hatalomra. Könnyen 2 .Hc e .Hf d .e f fxe .Hxe Hc .Hfg d lehet, hogy nincs más bolsevik a teraszon, aki felfogná a lépé- .h .Vh+ g .Vf Hh .Hf+ sek üzenetét, de épp elég, ha egyvalaki megérti. És Lenin érti. Ke .Hxd+Kd .He+ .Fc+Kxc .Vb+ Hogy is nem jött rá már előbb?! Bogdanov csak lépeget, csak Kxd Kd .Vd matt - tologatja a bábuit alattomban, és közben azt képzeli magáról, 3 A kivégzés nem maradt el, az ifjú comtesse nem csak hogy máris a világ ura. És húzza az időt, hogy minél tovább noha a táblán volt hajlandó áldozaazt képzelhesse. Felveti néha a fejét, elhárítja homlokából a tokra. Az eseményt megörökítő meztelenül ül haját és idegesítően hintázik a szék szélén, ahogy szokott. festményen a katonai díszegyenruhát viselő Bogdanov-Napóleon! Nem titok, hogy a pártkassza feltölté- császárral, pontosabban akkor csak első konzullal szemben sét célzó utcai élőképekben is ő szokta a császár szerepét ala- még (Marcel Duchamp -ban kítani. Két napja egy nápolyi piazzán, a szoborrá merevedett a Pasadenai Múzeumban a mezEve Babitz ellenében sakemigránshad közepén is ott volt, ha a kalapozó Zinovij Pes- telen kozva próbálta meg rekonstruálni kov nem kürtöli szét: Bonaparte serege fejvesztve menekül a parti különös körülményeit). 133

Moszkvából, akkor is felismerték volna. És kiket utánoz még: Julius Caesart babérkoszorúval, amint ledöﬁ Brutus, Rettentő Ivánt aranypalástban, amint megöli a cárevicset, még jó, hogy nem ő a szabadság géniusza is (à la Delacroix), amint a barikádra vezeti népét. Mellesleg egyedül ez a barikádos élőkép bizonyult rentábilisnek, ez is csak Anna Lunacsarszkaja kibontott kebleinek köszönhetően, igaz, ebből a haszonból részesedést követeltek a helyi rendőrök is, akik miközben egyik szemükkel szemet hunytak a művészinek deklarált ledérség fölött, a másikkal sóváran bámulták a művészien dekoltált ciciket a legelső sorokból. 35

Marĳa Fjodorovna körbejár egy tálcával, az összekoccanó vodkás poharak csilingelni kezdenek. Most vesszük csak észre, hogy öt tincsre bontott haját úgy fonta kontyba, hogy ötágú csillagot formázzon. Felhangzik a szokásos rikoltás: hárásó, és Lenin tettetett unalommal kezdi himbálni a mellényzsebből kiakasztott órát, apatikusan hintáztatva el az európai időt a moszkvaitól. Az inga fölött, a szeme sarkából továbbra is bizalmatlanul méregeti a közelben lábatlankodó fényképészt. A fotográﬁa és az idő valahogy összekapcsolódott az Öreg gondolataiban. Nem az unalomig emlegetett frázis, a megörökített pillanat jutott eszébe, hanem az elpazarolt idő. A fölösleges dolgokkal való foglalatosság mindig felbőszítette, különösen, ha utólag derült ki valamiről, hogy mennyire fölösleges volt. Márpedig hogyan másként lehet értékelni a hosszadalmas iskolai rajzórákat, a szimbirszki főgimnázium végtelen stúdiumait, amelyeken a perspektivikus látásmód elsajátítása ürügyén buta tárgyakat: hasábokat, gúlákat, kúpokat kellett rajzolnia, önárnyékos és vetett árnyékos kivitelben, és persze minél „élethűbben”. Hivatalosan távlattannak hívták, de a diákok csak „kockológiának” nevezték az álmosító délutáni leckeórákat, amelyeket a fényképezés egyszer s mindenkorra fölöslegessé tett. Bosszantotta a haszontalanul elpocsékolt hosszú idő, és dühe célkeresztjének közepében valami érthetetlen módon épp a fotográﬁa állt, az a médium, amely végre kiválthatta a rajzolással eltöltött időt. Csak hát már nem az ő eltékozolt drága idejét. A capri társaság együttlétének dokumentálását eleve nem tartotta jó ötletnek. A sakkparti még csak-csak, bár arra sem kellett volna vállalkoznia, ráadásul az állás, most már mindnyájan tudjuk, nem sok jóval kecsegtet. De mi lesz majd a fotókkal, kinek a kezébe kerülnek, hány másolat készül belőlük és mit kezdenek majd azokkal?1 Hirdetik úton-útfélen, micsoda modern dolog a fényképészet, és alig akad, aki észrevenné, milyen bosszantóan szegényes, mennyire életidegen valami. Olyan szimpla összetevőkre redukálja a világot, amik a fényérzékeny lemezkéken rögzíthetők. Ami nem fényképezhető le, az nem is létezik. Most végre objektív kép marad meg mindenkiről – ostobaság; épp az ellenkezője történik, kénye-kedve szerint szabdalja föl az időt az, aki a fényképezőgép mögé kerül, kimazsolázza belőle azokat a pillanatokat, amelyeket valami miatt érdemesnek tart a megörökítésre, aztán majd talán száz év múltán valaki más, mondjuk egy író, igen, valami író ezek alapján a minden kontextusból kiragadott 134

időszekvenciák alapján elkezd ítélkezni, véleményt formálni, okoskodni. A fényképek azt szuggerálják, hogy oksági kapcsolatban vannak a leképezett jelenettel; úgy, mintha a képen megjelenő szituáció volna az ok és ők maguk lennének az okozat. Mintha minden miattuk létezne. Azt a látszatot keltik, hogy szükségtelen elmagyarázni őket, hogy képtelenek „hazudni”; hogy „objektívek”, hogy a megfellebbezhetetlen „igazság” letéteményesei. A legálságosabb az egészben az, hogy minden bosszúsága dacára „viselkedni” kényszerül, hogy „fotogénnek” kell maradnia, hisz ki tudja, hol és ki fogja majd látni. Amikor Marija Iljinyicsna majd megtanul fényképezni és beállít Gorkiba egy csillogó-villogó masinával, hogy lekattintsa tolószékbe kényszerült öccsét, Lenin már csak legyint. Ez botrány. Akárcsak Al-Al a végtelen töprengésével. Vajon észreveszi-e egyáltalán, hogy fotózzák? Vagy éppen az ő ötlete volt az egész? Vagy a házigazdáé lett volna? Gorkijé? A titkos társaságok szabályaira kellene figyelemmel lennie inkább, ha már politikai összejövetelt szervez. Konyít is itt valaki a konspirációhoz! Csak fotózgatnak, mintha egy vakációs emlékalbumot kéne megtölteniük. Gorkij is csak szerepelni szeret. Minden fotón igyekszik ott lenni, hogy aztán majd dicsekedhessen: itt vagyok Mark Twainnel, itt vagyok a Big Bennel, itt vagyok Borghese herceggel. Mondtam-e már, Iljics, hogy ő volt a kiszabadításomra alakult szolidaritási bizottság elnöke? Naná, hogy mondta, többször is mondta már, Alekszej Makszimovics.2 Vajon hol akar villogni a most készülő fotóval? Ez itt mellettem egy orosz kommunista. Sokat fog hallani róla. Uljanovnak hívják. Leninnek. Az olasz principe és a magyar grófnő fiacskájának luxusgarázsában mutogatja majd? A kis fotográfus persze jó partner mindehhez. Már-már úgy tetszett, véget ért a fényképezés, talán elfogytak a lemezek, egyszer már le is szerelte a gépet, és most újra itt lődörög. Fölcsavarozza az állványra, kihajtogatja újra a lábakat, addig rugdosva azokat, hogy a végükön lévő fémtüskék megakadjanak a kőlapok fugáiban és a masinára szerelt vízszintmérő légbuborékja nagyjából középre csússzon. Két fémgombot két ujjal összenyom, és a gép dobozából látványosan előgurul egy hosszú, harmonikás, gúla formájú szerkezet, amely egy csillogó tárcsában végződik. Közepén az objektív. Leemeli az objektívsapkát és becsavarozza az exponálózsinórt. Drótvázas sötétítő táblácska nyílik az objektív mellett,  októberében már hatáúgy állítja, hogy ne süthessen bele a nap a lencsébe. 1rozottabb: megtiltja, hogy A gépezet túlsó oldalán, a keresőt fedő lapocska fel- lefényképezzék egészen addig, ki nem nő újra a bajsza pattintásával, újabb skatulya szökken elő, és a mélyén amíg és a szakálla. láthatóvá válik a mattüveg. A fényképezőgép, amely az 2 Scipione Borghese herceg fölényesen megnyerte imént még kicsiny, téglaforma doboznak látszott, mos- miután a világ első transzkontinentális tanra jócskán megnőtt, ugrásra készülő sötét ragado- autóversenyét, az -es (úgy, hogy zóként gubbaszt a statív tetején. A fiú teljesen kinyitja Pekig–Párizs-ralit közben egy moszkvai díszvaa blendét, hogy minél világosabb legyen a kép a matt- csorát és egy szentpétervári bált beiktathatott), Itália, sőt talán üvegen. Közel hajol, hunyorog, és egy kis csavar finom isegész Európa leghíresebb emelőre-hátra mozgatásával élességet állít. A sínpáron berévé vált. 135

mozgó harmonikás ormányzat oda-vissza szimatmozgással reagál. Hogy jobban lásson, egy fekete kendőt borít a fejére. Így persze csak az objektív előtti sávot láthatja a mattüvegen, azt is csak fejjel lefelé és tükörfordítottan. Bennünket már nem lát, nem is hallhat ott a lepel alatt, szóval nyugodtan beszélhetünk róla. 36

Ha a kikötői találkozásnál Lenin még nem is jött rá, most már kezdi sejteni, kicsoda a bicebóca fényképész, és mi is rájöhettünk volna, ha előbb nem, a csoportkép körülményeskedő beállításánál. – Húzd egy kicsit odébb az állványt, Jurocskám, jó lesz galambocskám, így, galambocskám, úgy-úgy Jurocskám – hát persze, hogy Marija Fjodorovna 1 Ha felütünk egy jobb filmlexikont, valószínűleg megtalálfiacskájáról van szó. Jurij Andrejevics Zseljabuzsszkij a neve. juk benne legfontosabb munkáit. Rendezett politikai agitkát Amatőrnek éppen nem mondhatjuk, mert jeles fényképész, (Tarasz álma, ), rajzfilmet operatőr, sőt filmrendező válik majd belőle.  óta emlegetik (Korcsolyapálya, ), bábfilmet (Bolvaski kalandjai, ), a szakmai annalesek, előbb operatőrsegéd, vágó, aztán a szovirodalmi adaptációt (A postajet időkben már az Állami Filmművész Stúdióban dolgozik mester, ) és vígjátékot (A mosselpromi cigarettáslány, (ugyanott, ahol – kicsi a világ – a sakkal épp felhagyni készülő, ), maradandót azonban akkorra már filmsztári külsőt öltő Aljechin meg a színészettel inkább operatőrként alkotott. kezd kacérkodni), de történetünk idején még csak készül Az -ben készült, de a polgárháború miatt csak a hivatásra, húszéves sincs, érthető hát, ha némi elfogultsággal ben bemutatott Polikuska és az -es Lolita bejárta fél Euró- kerülgeti a mérkőző jeles férfiúkat, de az is érthető, hogy már pát. (A Polikuska Lev Tolsztoj berzenkedik a sok galambomocskámozás ellen.1 Jurocska novellájából készült és Alekszandr Szanyin rendezte, egyébként, áruljuk még el róla, amíg nem bújik elő a nagya Lolitát Alekszej Tolsztoj írta kendő alól, megnézett mindent, amit csak az Augustus-kert és Jakov Protazanov rendezte.) A Leninről forgatott állami mozijában játszottak, sőt a mama társaságában olykor Náfilmhíradók és dokumentumpolyba is áthajózott, s míg Marija a Mele divatház ruháit prófilmek egy részét is ő operálta. 2 Oktatófilmeket készített, film- bálgatta a Galeria Umbertóban, ő az Olympia filmszínház elméleti cikkeket írt és tanított bemutatóit böngészte. Ifjúkori naplójában (amelynek elejére a szovjet filmakadémián. még a Makszim bácsi borítékjairól leáztatott bélyegeket 2 Nem állítjuk, hogy Marija és Makszim csak a Mele áruház ragasztgatta, többnyire koszorús, pajzsos Helvetiákat különmiatt választotta emigrációja helyszínéül Caprit, de azt azért böző színállásban) összeírta a filmcímeket, amelyeket látott: megkockáztatjuk, hogy az érvek Utazás a Holdba (Melies filmje), Átkelés a Csatornán, El Saregyike mégiscsak az volt, hogy Európa divatját akkoriban torio (az első igazi pornó – erről persze Marija Fjodorovna aligNápoly diktálta. A Mele testha tudott), Sztyenka Razin (ezt viszont a mama is megnézte), vérek (Emiddio és Alfonso) Macbeth, Makrancos hölgy, Mentés a sasfészekből, Dollie luxus divatházaiból öltöztek az elegánsabb népek, és színes kalandjai, Néró, Pompeji utolsó napjai. Mele-litográfiák miatt állítottak Nápolyba nem csak a mozi miatt volt érdemes átjárni, fényúj plakátoszlopokat Milánó, Bécs, sőt Budapest bulvárjain képeket is lehetett vásárolni, szabályos képeslapokat a fotóis. Marija Andrejeva egyébként műtermek fehér köpenyes szinyorináitól, akik azt se bánták, olyan tempóban bővítette ruhatárát, és Gorkij olyan ha a fiú beáll a festett papírmasé díszletek mögé, hogy a kerek mennyiségben rendelt új könyveket, sőt könyvsorozatokat, lyukakon kinézve hol pilótának, hol tengerésznek, hol meg mintha eszükbe sem jutott katonának lássa magát a szőnyegig érő nagytükörben. Bárcsak volna, hogy egyszer el fognak jönne már a háború, ábrándoztak a szinyorinák, akkor a többi költözni Capriról. 136

katona is idesereglene, hogy levetesse magát, mielőtt elutazna a frontra. Egy nagy világháború aranybánya volna a fényképészeknek. Lehetett persze más fotográﬁákat is kapni, kevésbé szabályos nagyításokat titokzatos forrásokból, olyan képeket, amelyekkel nem a polgári szalonok falán szokás dicsekedni, inkább a szekreterek mélyéről szokás előhúzogatni őket, ha éppen a helyzet vagy a beszélgetés fonala úgy kívánja. Talán már szóba hozhattuk volna előbb is, akkor, amikor a Krupp-ügy kapcsán a két német fényképész unokatestvért, Plüschowot és Gloedent emlegettük, hogy kézről kézre jár az oroszok közt is egy-két fotográﬁájuk. Azt már nem tudnánk megmondani, hogy melyiküké, de hát annyira egyformák, hogy

137

Az ifjú Jurĳ Zseljabuzsszkĳ édesanyja és nevelését magára vállaló Gorkĳ társaságában Jurĳ Zseljabuzsszkĳból a forradalom után neves operatőr és ﬁlmrendező lett.

A Mele Divatház hirdetménye, Leopoldo Metlicovitz plakátja

szinte mindegy is. Antik romok, árkádiai naplementék, szőlőhajú, ruhátlan halászfiúk. Eltört szarkofágok, kidőlt hamvvedrek porában tapicskoló kamasz félistenek. Melankolikus bacchanáliák ezüstlevonatai. A görög szerelem ősmelankóliáját és a mediterránum metaforikus erotikáját felülírja rajtuk a teuton miszticizmus. Olykor felül is festi, hiszen a fekete-fehér nagyítások vízfestékkel színezett változatai is forgalomban voltak: liliomszirom egek, almazöld mezők, púderrózsaszín aktok. Azt sem tudjuk, melyik orosz, és azt sem, hogyan jutott a képekhez, Bazarovra gyanakszunk, mert amikor az emigránsok válla fölött először megpillanthattuk azokat, és belehallgattunk a beszélgetésbe, éppen ő szónokolt. Egy fénykép létrehozása 1 Sok olasz és német újság semmi, egy kattintás, technikai trükk, esetleg anyagi kérdés hozta a hírt: . április -én abban az értelemben, hogy hány rubelt, akarom mondani, a római büntetőbíróság  hónap  napi elzárással és komoly lírát kapnak érte a meztelenkedő halászfiúk; az igazi művészet pénzbírsággal sújtja az egyik a képek nézésében van. A tulajdonképpeni alkotó maga a néző. fotóst, „Guglielmo” Plüschowot egy  éves fiúcska, Martinelli Mi vagyunk a művészek, barátaim! A fényképész érdektelen, Ernni megrontásáért, áruba ő már mindent tud a felvétel körülményeiről, csak a néző, az bocsátásáért („Dottore Wulmer Luigi”, vagyis dr. Ludwig ártatlan, a tiszta, a naiv képnézegető válhat költővé, alkotóvá Wüllner operaénekes volt azáltal, hogy elképzeli a képek szereplőinek életét, megsejti a vevő), valamint pornográf fényképekkel való kereskedé- a köztük szövődő vágyakat, átéli a vonzalmakat. És ha a néző sért. A házkutatás során  ráadásul szláv, vagyis a lelke érzékenyebb mindenki másénál, fotót foglaltak le. 2 Karl Karlovič Bulla német ha orosz, tehát a szíve nagyobb és szenvedélyesebb, mint az származású szentpétervári európai szívek, akkor már ab ovo művész. Poéta. A látomások, fényképészt személyesen ismerte Jurij Zseljabuzsszkij, sőt munka az elvágyódások, a tragédiák felkentje. Kitalálhatja, mi történt közben is láthatta, hiszen a felvételt megelőző pillanatokban, és azt is, merre fog kanyatöbb fotót készített édesanyjáról és Gorkijról. rodni a szereplők sorsa. A felkentek válla összeér, a tekintetük Wilhelm von Gloeden fényképe: Faun

138

bepárásodik és a szájukban összefut a nyál. A képekről persze Wilhelm von Gloeden Lenin is tudott, nemrég olvasott is róluk,1 láthatta a lapokban fényképe: Káin a reprodukcióikat is, talán ácsingózott is rájuk, legfőképp Wilhelm von Gloeden azért, mert tudta, ki mindenki jött már lázba tőlük. Krupp fényképe: A három grácia mellett August Wilhelm porosz herceg, Alfonz spanyol király, II. Vilmos német császár, a sziámi herceg, meg persze a vén kecske VII. Edward, aki nem átallotta diplomáciai csomagban csempészni haza Angliába a Taorminán vásárolt pikáns képsorozatot. Meg persze a török pasák, akiknek ugyan tiltotta a vallása az ilyesmit, de hát tudvalevő, a tiltott gyümölcs a legédesebb. Uralkodók és pénzemberek nincstelen parasztfiúk és proletár suhancok fényképeivel. Megejtő demokratizmus. Sőt még inkább az, ha tudjuk, az értékes képekből a modellek is kaptak, másképp hogyan is lehetne magyarázni, miként jutott hozzá Jurocska is egy kópiához. Rejtély és bizonyára már örökre kideríthetetlen, legföljebb gyanítható, hogy a képeken megörökített fiúk a nápolyi sikátorokban sebtében elkótyavetyélték a nagyításokat. A fényképészi pályára készülő Jurocska már rég a szakmai szempontok érvényesülését tanulmányozza a fotón (kompozíció, megvilágítás, kontrasztok, élesség, a for- 3 A legismertebb orosz fotós a Fotográf Ljubítyel mák ritmusa, egyensúlya; csupa olyasmi, amiről Bulla úrtól folyóirat volt akkoriban, főszerkesztője is hallott már, ami az ő fényképeiről is eltanulható volt,2 vagy az a Szergej Mihajlovics aki cári amikről a Fotográf Ljubítyelben olvasni szokott),3 miközben Prokugyin-Gorszkij, megbízásból nemcsak OroszGorkij és Marija Fjodorovna még azon tanakodnak, egyáltalán országot fotózta végig, de itt is sokat kattogtatta meg szabad-e mutatniuk a fiatalembernek ilyesmit. Az egyik Caprin a gépét. Nem csodálkoznánk, érv (Gorkijé) szerint a mitologikus táji környezet, a bukolikus ha találkozott volna a mi emigLegnagyobb érdeatmoszféra, Árkádia studírozásra méltó szenvtelen klasszi- ránsainkkal. me egyébként a színes fénykécizmusa felülírja a homoerotikus tartalmat, a fényképész pezés kidolgozása volt. 139

pályára készülő ﬁúnak látni kell ezeket a képeket, na persze csak a szelídebbeket. A másik vélemény (az édesanyáé) szerint a tógák és az oszlopok, az olajlevél-koszorúk és a szarkofágok csak álcák, a lényeg a förtelmes obszcenitás, amely tévútra vihetné Jurocska egészséges, noha még csupán bimbózó, de természetesen azt a bimbót máris a helyes irányba bontogató libidóját. 37

Jurocska bimbózó libidójának irányultságát nincs módunk ellenőrizni, momentán azt tapasztaljuk, hogy érdeklődése inkább a fények irányára terjed ki, azokat lesi a fekete kendő alól, meg azt, hogy ne lógjanak ki az alakok a kereső tejüvegének téglalapjából. Ez is egyfajta sakkjátszma: a számításba jövő lehetőségek közül a legjobbat kell kiválasztani. Az igazán jó fotóhoz az kell, hogy az ember előre lássa a képet, kész legyen benne, még mielőtt exponálna. Aztán jöhet az alkímia: az emlékezés fizikai, majd kémiai eseménnyé alakítása. És persze a felejtés materializálása is. Valami azt súgja neki, hogy a dolgok másként viselkednek, ha tudják, hogy lefényképezik őket. Nem csak az emberek, a tárgyak is. Hagyni kell őket, hogy fölkészüljenek a fotózásra. Hogy átlényegüljenek. Hogy tükrökké váljanak, amelyekben majd az idő nézegetheti magát. Makszim bácsi tanácsára Jura is vezet naplót, és az ilyen mondatokat le is szokta írni. Olykor még a lap sarkát is behajtja, hogy könnyen megtalálja újra. A fotó, miközben rögzíti a valóságot, kísérletet tesz annak a bizonyos valóságnak a megfejtésére is. Mert minden fotózás rejtvényfejtés. Vagy inkább az elkészült fotók nézegetése az? Metafizikus művelet, egyfajta birtokbavétel, élménnyé változtat mellékes eseményeket, fontossá tesz jelentéktelen pillanatokat, titokzatosságot kölcsönöz az ismerős jelenségeknek. És olyan mozzanatokat, amelyeket örökre el kellene rejteni, közel hoz, kimerevít és véglegessé tesz. Megmarad, példának okáért Marija Fjodorovna meleg tekintete, amelyet a kendőn át is éreznie kell az ifjú fényképésznek, de megmarad, mert nem tudtuk időben másfelé kapni a fejünket, egy éles szemvillanás is, amely valahova, épp az ellenkező irányba céloz. Sztrela: már értjük, miért lett Nyíl a színésznő neve az illegalitásban. Ha képzeletünk vonalzójával meghosszabbítjuk a látószöget, meglepve találunk rá a másik fiúra, Gorkij fogadott gyermekére, Zinovij Peskovra. De lepődjünk-e meg valóban? Zinát Gorkij még igazi feleségével, az otthon felejtett Jekatyerinával együtt fogadta be, az asszony két saját gyerekével, Makszimmal és Kátyával együtt nevelte, Katyusa korai halála után pedig különösen ragaszkodott hozzá, portrét is festett róla, vagyis Marija számára a fiú capri jelenléte valahogy Gorkij előző életének a jelképe lett. Azé az előző életé, amelyet éppen ki akar törölni az író curriculumából. Nem szívlelheti azért sem, mert önkéntelenül is a saját fiával méri össze, és bizony Jurocska nem mindig jön ki jól az összehasonlításokból. Éppenséggel Zina viselkedik úgy, mintha egy színésznő gyereke volna, életeleme a komédiázás, és keresztapjában jó partnerre talál. Maskarát öltenek, papírcsákót vágnak egymás fejébe, fél lábon egyensúlyozva pózolnak a fényképezőgép előtt, szamárfület mutogatva, 140

Gorkĳ keresztﬁával, Zinovĳ Peskovval bolondozik a fényképezőgép előtt

partvisnyélen lovagolva, szénlapáttal hadonászva, olaszosan hangoskodva. Ha Marija nem kacag eléggé, akkor új ötletekkel állnak elő, hát inkább kacag, amikor a langaléta író egy lepkehálóval csapja fejbe a kamerába bandzsító fiút. Megmerevednek egy pillanatra, hogy Jurocska kényelmesen exponálhasson. Zina szellemes társalgó, válogatás nélkül csapja a szelet a helybeli lányoknak, olykor asszonyoknak is, akiket láthatólag cseppet sem zavar, hogy udvarlójuk kicsiny, szemüveges, északias akcentussal hadarja az olaszt, amelybe olykor furcsa szláv és még furcsább jiddis szavakat kever. Eközben a nyakigláb Jura legföljebb moziba jár, de inkább bezárkózik az ablaktalan éléskamrába, ő úgy nevezi, hogy a „laborba”, kiakasztja az ajtóra a „nye beszpokojty” táblát, és titokzatos vizeket lögyböl össze a sötétben. – Hát ezekből meg mi a csuda lesz? – tolta elé múltkoriban a nápolyi utazónadrág zsebében talált vásárlási listát Marija. – Robbanni fognak? – Ugyan mama, csak metol, nátrium-szulfit, hidrokinon, kálium-bromid, bórax meg hamuzsír; ezek az előhívó oldathoz kellenek, a nátrium-tioszulfát, a kálium-metabiszulfit, a timsó és a jégecet pedig a fixírhez. Ne aggódj mama, egyik sem robbanószernek való. – Ó, hát nem is aggódtam. Igazán nem! – Inkább némi csalódottság, semmint büszkeség volt az, ami akkor Marija Fjodorovna tekintetében tükröződött. Istenem, bárcsak bombákat csinálna inkább! Vajon az a másik, az tud? Az legalább szíveket robbant. Jobb, ha nem tud róla Marija, tőlünk nem is fogja megtudni, új tőrdöfés lenne féltékeny szívén, hogy a fiúk olykor Nápolyban is találkoznak. Az Olympia mozin kívül, ahol három perccel a vetítések vége előtt egy csöngős ember körbejárt (Zina szerint azért, hogy legyen ideje mindenkinek begombolkozni), legtöbbször a város védőszentjéről elnevezett Szent Januáriusz patikában akadnak össze. A patikában, amelyben szinte kivétel nélkül beszerezhetők voltak Jurocska hívó és fixáló kevercseinek összetevői, valamint azok a hevítő, bájoló és vágy141

fokozó szerek, amelyek tégelyén egy nyíllal átlőtt szív piroslott, s amelyre elég volt csak rámutatnia Zinának, vagy ha épp elfogyott a polcról, akkor elég volt lábujjhegyre állva elsuttognia a titokzatos szót: „afrodiziákum”, s a pultos kisasszonyok alig visszafojtott kuncogásától máris folyóssá lett a védőszent megalvadt vére (ami egyébként csak háromszor történhetett volna meg egy évben) és emelkedni kezdtek a mennyezet százéves pókhálói. Persze, hogy a történet kerek legyen, felidézhetnénk, hogy már az amerikai út során sem mindig evett egymás tenyeréből a fogadott gyermek Zinovij Alekszejevics és a mostohakeresztanyává avanzsírozni egyáltalán nem akaró Marija Fjodorovna, s abból is mesét gömbölyíthetnénk, talán még fogunk is, hogyan mérgesedtek el anynyira a viszonyok, hogy eltűnjön a fotóról a zsidó ﬁú, egészen addig, hogy aztán visszakerüljön oda. 38

Egyelőre azonban a fényképezést kell figyelnünk, Jurocskát, a kotnyeles kis voyeurt már nem láthatjuk, bebújtattuk a fekete bársonykendő alá, és azt is inkább csak képzeljük, miféle gondolatok forgolódnak ott, a kendő alatti félhomályban. Azt viszont jól látjuk, hogyan megy egyre följebb a pumpa Leninben. Betegsége amúgy is ingerlékennyé tette. Fejfájások kínozták, nem bírta az erős fényt, köztudott volt, hogy gyűlöli az éles hangokat, Krupszkaja szerint hegedűszóval ki lehetett kergetni a világból, el tudjuk hát képzelni, menynyire bosszantja most, ahogy a statív talpának fémhegye csúszkál a kövezeten. Jó néhány éve diagnosztizálták a bajt, egy időre be is feküdt a jó nevű svájci Borchardt-klinikára.1 Talán maga sem tudta, hol szedte össze, Zürichben vagy Londonban, de azt tudta, titkolnia kell, ameddig csak lehet.2 Ami azt illeti, sok helyszín számításba jöhet, ahol azt a fajta betegséget adják-veszik; szövevényes szabásminta-hálózatot lehetne szerkeszteni Európa térképén 1 A hivatalos szovjet életrajzok a lenini utazások alapján (kiegészítve a pártkassza kiadástétöbbnyire szerénynek és takarékosnak mutatták Lenint, de egész- teleinek megfelelő rubrikáival): Bécs, Berlin, Bern, Brüsszel, ségügyi kérdésekben kifejezetKoppenhága, Genf, Krakkó, Lipcse (hm, csak nem Hetaera ten igényes volt. Amikor például Krupszkaja pajzsmirigyét Esmeralda?), Liège, Luzern, Nizza, Párizs, Prága, Stuttgart, operálni kellett, a világ legjobb Stockholm. Ha a nagy európai könyvtárak megőrizték volna (és valószínűleg legdrágább) szakorvosával, a friss Nobel-dí- Lenin kölcsönzési kartonjait, akkor azokon a munkásmozjas () Theodor Kocherrel galmi publikációk mellett orvosi tételeket is találnánk: Marx végeztette el a műtétet. és szifilisz, Engels és vérbaj, Bakunyin és luesz, Kropotkin és 2 A közhiedelem szerint Lenin szifiliszben halt meg, a hivatabujakór, Kautsky és francnyavalya. Volt bőséges szakirodalom, los közlemények azonban agyvérzésről szóltak. Ivan Petrovics csak épp tudni kellett, hol és milyen néven keresse az ember Pavlov Nobel-díjas tudós egy(Münchenben, a Maximilian Strassén, Schüler könyvkeresszer, egy külföldi utazása során, elszólta magát: „A forradalmat kedésében majdnem egy teljes polc). Érthetőbb, de legalább egy őrült csinálta, szifilisszel az hangulatosabb lenne a gatyabaj-sztori, ha szürke közkönyvagyában.” Helen Rappaport brit történész -ben Conspirator: tárak és poros antikváriumok helyett az a szivárványos décaLenin in Exile című könyvében dence társulna hozzá, ami a kortárs betegségeknek oly szép hozta nyilvánosságra Pavlov kijelentését. és természetes hátteret adott. A szecesszió hipererotikája, 142

bohém, morfiumos és delíriumos züllése. Otthon, Oroszországban lengyel kórságnak hívták, az angolok franciának, a franciák azt mondták, nápolyi baj, az olaszok spanyol kórt emlegettek, a portugálok kasztíliait, a törökök keresztény betegségnek hívták, a perzsák meg török nyavalyának. Lenin nagyjából sejtette, mire számíthat: A kezdeti ijesztő szimptómák után hosszú, nagyjából tünetmentes időszak következik, amikor azért titokban már dolgozik a baktérium, megszállja a belső szerveket, elsősorban az agyat és a központi idegrendszert, a szemet, a szívet, az érrendszert, az ízületeket. A károsodás a harmadik stádiumban lódul be, ezt az állapotot hívják neuroszifilisznek, ami az izommozgások szabályozatlanságával, bénulással, vaksággal és elmezavarral, végső soron halállal jár. Bár Lenin -ban még a betegség második, azaz latens szakaszában volt, a görcsös fejfájások, a nagyfokú ingerlékenység és az ismétlődő dühkitörések azonban már egy lassú, visszafordíthatatlan személyiségváltozást jeleztek, és sejthető volt az is, hogy mi várható. A korabeli szakirodalom szerint gyógyíthatatlan a kór, legföljebb lassítható a lefolyása. Kéneső (higany)-kúra, olykor vérsavó-terápia javasolt. Lenin viszkető bőrkiütésein kipróbálták az arzénkenőcsös bedörzsöléseket (Krupszkaja bűzös kotyvalékait), túl van a szaliciles, túl az arzénes higanyinjekciók során, de az eredmény csupán annyi, hogy a higanytól meglazultak a fogai és rohadni kezdett a fogínye. A rossz szájszag ellen káliumklorikummal öblöget, és fizikailag is betartja az „egy lépés távolságot”. Környezete úgy tudta, hogy a betegség neve orbánc, elegánsabb néven Szent Antal tüze, s a tünetek egy része alapján hihető volt ez a feltételezés is. Vörös, fénylő, tömött tapintatú ödémás gócok jelennek meg a bőrön, amelyek csipkézett nyúlványokkal terjedtek, s felszínükön savós hólyagok, olykor vérzések, gennyesedések jelentkeztek, éppen úgy, ahogy az a „szent tűz” nevű betegség esetében is szokásos volt. Egy ideig talán maga Lenin is orbáncosnak hitte magát, vagy orbáncosnak is, minden3 A szifilisz jelenlétét bizonyító esetre gyakran fakadt ki a „szent kór” ellen, a betegséget és a Wassermann-tesztet -ben vallást egymás szinonimájaként emlegetve. Olvassa ugyan a végezték el Leninen, a nyilváhozott eredmény tudomány friss híreit, tudja, hogy megvan a szifiliszért fele- nosságra negatív volt, a vérmintáról lős baktérium, hogy egy orosz, Mecsnyikovnak hívják, maj- készített elemzés azonban, az utókor bizonyítékmokat fertőz meg vele (éppen -ban kap Nobel-díjat), és amelyet nak fogadhatna el, eltűnt. Meghogy egy Wassermann nevű német azt is kitalálta, milyen lepő, hogy a negatív eredmény továbbra is arzénes teszttel mutatható ki és különíthető el a Szent Antal tüzét dacára injekciókat írtak elő Lenin okozó baktériumtól.3 Noha következetesen lekaparja a nyil- doktorai, olyanokat, amelyeket a szifilisz kezelésére vános vécékbe kiragasztott hirdetéseket (dr. Hy Franks kankó- akkoriban használtak. A sok éven át alkaldoktor), a kevésbé sarlatánnak tűnőket föl is keresi, ám sejti, mazott arzénes kezelés egyébkülönös módon mentette hogy rajta már aligha segíthetnek. De hát mire való a prole- ként meg az életét. -ban arzéntárdiktatúra? Minden tudomány, köztük az orvosi is, forra- nel bevont golyókkal sebesítette egy merénylő, de Lenin dalmi változáson megy majd át. Hogy ne lehetne kigyógyulni meg akkorra már immunis volt a méreggel szemben. bármiből, akár a szifiliszből is, amikor a cél az örök élet! 143

Persze egy kicsit meggyőzőbb lenne a dolog, ha Bogdanov is mondana valamit az örök élet lehetőségéről, lévén ő az orvos a társaságban, de Al-Al sosem vall igazából színt. Most éppen nem lép, csak ül, hallgat és gondolkodik a táblára meredve, tétovázik, lamentál, töpreng, méláz, hezitál, mereng, tűnődik, vacillál, meditál, morfondírozik, vagy legalábbis úgy tesz. Úgy ül ott, azzal a bosszantó ülésével, amellyel oly gyakran kihozta a sodrából az Öreget. A szék szélére ül folyton, az ülőlap élén egyensúlyoz, mintha rögtön fel akarna kelni, a testtartása is valami ideiglenességet jelez, valami konstans bizonytalanságot, valami kívülállást. Így ül mindig, hintának használva a széket, így billeg akkor is, ha fényképezik. Pontosan így szokott ülni, ha a vértranszfúziós kísérletekről faggatja Lenin, olyankor is csak hümmög, imbolyog, ide-oda dülöngél és félmegoldásokkal fizeti ki. Persze ha nem fecseg is, azért megsejthetünk egy s mást tudományos nézeteit és orvosbiológiai jártasságát illetően, igaz, ezekre egyelőre csak egy szépirodalmi mű, a már emlegetett Vörös csillag alapján tudunk következtetni. A könyv kórházi jelenetéből kiderül, hogy szerzője meglehetősen jártas volt a Behring-féle szérumterápiáktól a Mecsnyikov és Ehrlich által kimunkált immunitáselméleten keresztül a Landsteiner-féle vércsoportok elkülönítéséig sok mindenben. Tudjuk azt is, hogy több nyelven, az orosz mellett angolul és németül is tanulmányozta a szakirodalmat, sőt az ogyesszai professzor, Ilja Iljics Mecsnyikov miatt franciául is megtanult, aki akkoriban már a párizsi Pasteur Intézet igazgatója volt, és főleg francia cikkeket írt. Lenyűgöző tudós, magyarázta Lunacsarszkijnak, kifogástalan jellem; hogy a kolera tüneteit tanulmányozhassa, a lappangási időt, a fertőzőképességet, a különböző gyógymódok hatását és egyáltalán, hogy átélhesse, hogyan szenvednek a betegei, mit tett, na mit: saját magát fertőzte meg kolerával. Direkt, készakarva, szántszándékkal. Egyelőre ne firtassuk, hogy vajon húsz év múlva, amikor majd fertőzött vért pumpál magába Bogdanov, szándékosan teszi-e, de azt tudjuk, eszébe fog jutni újra Mecsnyikov, gondol majd rá, sőt utolsó jegyzeteit az ő emlékének ajánlja. Lenin is tud a „kalucsnis professzorról”, romantikus hősködésnek tartja a kolerakázust, az orosz rulett afféle értelmiségi változatának, ami csak arra jó, hogy bekerüljön vele az újságokba, meg persze arra, hogy bejelentkezzen: Nobel-díjat akar kapni. A sarkos véleményt jobban megértjük, ha elhisszük, amit a párizsi oroszok széltében-hoszszában beszéltek: nem szakított időt Leninre a túlságosan elfoglalt Mecsnyikov és ajtót mutatott neki, amikor bejelentkezés nélkül kereste föl. Marad hát az Öreg számára a bolsevik tudós Bogdanov. Noha a jelző, bolsevik, ebben az esetben inkább elvesz, semmint hozzátesz a jelzett szóhoz, be kell érnie vele. Ha ló nincs, jó a szamár is. Nobel-díjra ugyan nincs esélye, de leg1  márciusában két pétervári aktivista, V. F. Kozsevnyi- alább az a szakterülete, amire momentán szükség van. A vér. kova és J. D. Sztaszova másolta Egy ilyen embernek tudnia kéne, hogy ha a vérrel jutott be be vegyi tintával (szimpatyicseszkie csernyila) Gorkij a baktérium, akkor csak a vért kell kicserélni. Ilyen egyszerű. titokban terjesztett elbeszélését De most ő oktassa? Egy orvost, egy vérdoktort, a vámpirológia a találomra kiválasztott disszertáció sorai közé. professzorát? Hm? Tud-e egyáltalán titkot tartani? 144

Ha a vérbajnak híre megy, az a politikai karrier vége. Ráadásul az egyetlen ember, aki tud a betegségről, az épp a legfőbb politikai ellenfele. Fura helyzet. Szerencsére Bogdanovot köti az orvosi titoktartás, amit komolyan is vesz, ráadásul jellemesnek hiszi magát, ez terjed róla a pártban is: korrekt, őszinte, a végletekig becsületes. Otkrovennij. Aligha fogja kockáztatni a róla kialakult képet. Vajon miért szajkózzák ennyiszer: otkrovennij? Mert bele van a szóba rejtve, a vér? A krov? Mintha mindenki célozgatna valamire. San Gennaro vére még hagyján, azzal itt folyton előhozakodnak, de vajon mi indokolja Lunacsarszkij szemtelen indiszkrécióját (tudja mi az a vadgesztenyehéjszínű üvegcse Gorkij nyakláncán: egy csepp Marija Fjodorovna első menstruációjából. Mindegyik szeretőnek jár egy csepp). És vajon nem célzás volt-e a „vérdisszertáció”? Münchenben élt, amikor meghozta a posta Kresztovnyikov: A vér morfológiája című könyvét. Pont, amikor a sziﬁlisz gyanúja fölmerült. A vérbajé. Szinte aznap. Még ki sem derült, még nem is volt meg a diagnózis, csak megérzés volt, csak sejtelem, csak sugallat, csak előérzet, és már ott volt a könyv. Feladó nélkül érkezett. Sokára tudódott ki, csak hónapokkal később, hogy a Betű illegálisan terjesztett elbeszélése, Az íróról, akinek fejébe szállt a dicsőség van láthatatlan tintával a sorok közé másolva.1 A Betű Gorkij fedőneve volt. Koincidencia? Akkor még nem is ismerték egymást. Egy marxista nem hihet a véletlenekben. Minden mindennel összefügg. Ahogy a táblán a sakkﬁgurák. Mindegyik determinált. Egyszer élünk, kétszer élünk, egy gyalogot lecserélünk… Bogdanov? Vajon igaz-e az Aljechin papával való kapcsolata? Igaz-e, hogy kettős életet él? Vajon miféle páholyban járhatnak össze? Bogdanov kapcsán nehéz volt szabadulni a kettős élet gyanújától, igaz, a bolsevikok úgy vélték, tréfálkoztak is rajta, hogy az a másik élet egy másik időben játszódik, valamikor régen is él, és Puskin, Nagy Péter vagy az ikonfestő Rubljov korából jár át az értekezletekre, vagy még inkább egy eljövendő kor időalagútjából utazgat vissza, a jövőből szállítja az információt, a megvalósult kommunizmus naprendszeréből, amelyről a többiek még álmodni sem mernek. 40

De mi a csudára vár még? Minek billegteti a székét olyan idegesítően? Talán a gondolataiban olvas? Bele akar nézni a fejébe? Azon mesterkedik, hogy telepatikusan befolyásolja, hogy rákényszerítse az akaratát, ahogy a nápolyi sztármédium tenné? A híres látóasszony körül kialakult hisztériát Lenin sem tudta kikerülni. Tele volt vele mindegyik római képeslap, Eusápiáztak a Termini pályaudvar rikkancsai és persze a vonaton is az volt a legfőbb téma, hogyan emel föl bútorokat, miként idéz meg távollévőket, milyen módon rendezi át a körülötte ülők gondolatait és önálló életet élő kezei hogyan lebegnek szerte a szalonban, mialatt ő mozdulatlanul üldögél a zöld posztós kártyaasztal körül ájuldozó tudós professzorai gyűrűjében. De hogy Al-Al is felül ennek az ostobaságnak, arra azért nem számított. És még ez képzeli magát marxistának! Bedől a legócskább bűvésztrükknek, elméleteket gyárt, levitációt emleget, 145

magnetizálásról beszél, mit beszél, suttog, még a hangját is lehalkítja, hogy a badarságai meggyőzőbben hassanak. Egy szellem, vagyis egy asztrális lény számára, akinek „küldetése” van, aki meg szeretne jelenni a fizikai síkon, a médium szolgáltatja a materializációhoz szükséges éterikus anyagot, az ektoplazmát. Általában csak ahhoz elegendő tejszerű köd áramlik ki a médiumból, hogy egy testrészt megjelenítsen, annyi, amennyi az ujjakhoz elegendő, hogy felírhasson valamit, vagy kisebb tárgyakat elmozdítson. Olykor, ha nagyobb mennyiségű ektoplazma árad ki, hajszálvékony hártyát képezhet az asztrális lény körül, ilyenkor az néhány pillanatra láthatóvá is válhat a szeánsz résztvevői előtt. Láthatóvá és így lefényképezhetővé. Való igaz, a századforduló táján igencsak megnőtt a spirituálisnak nevezett fotográfiák száma és lefényképezett szellemekkel, kísértetekkel, fantomokkal lettek tele a képes újságok. Volt a fényképezésnek egy akkoriban fölfedezett különös tulajdonsága, az tudniillik, hogy a láthatatlant is képes volt megörökíteni. Volt, amikor a szellemburok oly halovány-áttetszőn jelent meg, hogy képtelenség volt észrevenni, ráadásul gyakran abban a színtartományban materializálódott, amelyet nem érzékelt az emberi szem, a fényérzékeny lemezen azonban mindez rögzíthetővé lett és az előhívás után szabad szemmel is láthatóvá vált. A fotográfia ilyetén fejlődése maga után vonta a kísértetekben hívő okkultisták számának növekedését, és ahogy nőtt a kísértethívők tábora, úgy értékelődött egyre magasabbra, sőt vált tudományos princípiummá a fényképészet. Ha mindezt egy könyvben olvasná Lenin, azonnal elkezdene keresni valami lábjegyzetbe rejtett magyarázatot, vagy dőlt betűs széljegyzetet, ami helyre teszi a dolgot, amiből kiderül, hogy hülyítés az egész: dajkamese, hamuka vagy bolondnap. Vajon komolyan gondolja-e mindezt Bogdanov, hisz benne, vagy csak provokálni akarja Lenint? Gúnyolódik vajon, amikor ilyeneket mond: Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Ugye tudja ön is, Iljics, hogy nem véletlenül kezdődik épp a kísértet szóval a Kommunista kiáltvány? A prizrakkal. Ne higgye, hogy Marx és Engels nem érdeklődött a dolog iránt. Dehogynem. Kísértetről beszélnek és ez a kísértet kulcsszava lett a filozófiájuknak. A kísértetek visszajáró lelkek, olyan szellemek, akik meghaltak, akiket megöltek, de akikre valamiért mégis szükségünk van. Vagy inkább nekik van dolguk még velünk. Kinek vagy minek lehet a szelleme az a kísértet, akit vagy amit Marx és Engels emleget? Egy ilyen messianisztikus elmélet, a világ megváltását célul kitűző mozgalom kapcsán, mint az övék, illetve mint a miénk, bátyuska, csakis a messiásra, a megváltóra lehet gondolni. Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. A kommunizmus szó egyértelműen a jövőre utaló fogalom, az majd csak lesz, a kísértet szó azonban nyilvánvalóan a múlthoz kapcsolja, a lélek, aki volt; miért használnák a szerzők ezt a furcsa paradoxont, ha nem azért, hogy megértessék velünk a kontinuitást? A kereszténységhez való kötődést. Belátom, hogy a szóból, a kísértet megnevezésből egyformán kiérezhetjük a rémítés és a csábítás zamatát is. A vonzást és 146

a taszítást is. Ez talán félrevezető lehet, de lássa be ön is Iljics, hogy a marxi és a krisztusi attitűd mily közeli rokonságban áll egymással. Hogy a kommunizmus nem egyéb, mint az evilági megváltás hittétele. A kommunizmust, akár bevalljuk, akár nem, a talán sosem létezett bibliai aranykor, az eredendő harmónia, a paradicsomi állapot helyreállításának vágya élteti. A kísértés aktusának különössége az időtlenség, a kísértő fantom olyan valaki, akinek csak múltja és jövője van, de jelen ideje nincs, láthatatlanul, vagy ha tetszik, szellemként bolyong a jelenben, hacsak egy asztaltáncoltató szeánszon meg nem jelenítik egy-egy pillanatra. De hát tudjuk is, kedves Iljics, hogy a kommunizmusnak, amiről Marxék írnak, csak múltja és jövője van, jelene legföljebb szellemként lehet, most csak prizrak képében kísérthet, csak bent a szíveinkben, az elménkben, de tudjuk és hisszük, hogy „hús-vér” lényként majd a jövőben egyszer újra alakot ölt. A filozófusok csak magyarázni szokták a világot, a keresztény bölcselők után Marx az első igazi modern gondolkodó, aki meg is akarja változtatni azt. Elképzelhetőnek tartom, hogy amikor a szerzők leírták a kiáltvány első mondatát, még maguk sem látták át azt a magnetikus mezőt, ami a kísértet szó körül támadt, de mire a szöveg végére értek, rá kellett döbbenniük az első sor értelmére maguknak is. Ha most egy spiritiszta szalonban, akár épp signora Palladino szeánszán megidézhetnénk Karl Marx szellemét, biztos vagyok benne, hogy kedvenc szavával, a metamorfózissal hozakodna elő: a jézusi kommunizmus átváltozásáról beszélne, a mi bolsevik kommunizmusunkba. De nézzen csak körül egy nagyobb európai könyvesboltban, ugyanazon a polcon fogja megtalálni a szocializmus nevű utópiával foglalkozó köteteket, mint az okkultizmussal és a hermetizmussal, a gnoszticizmussal és a teozófiával, a telepátiával és a hipnotikával, a kabbalával és az alkímiával, a horoszkópiával és az ufológiával, a kártyavetéssel és az álomfejtéssel kapcsolatos műveket és ne higgye, hogy mindez kárunkra válna. Bizony, Vlagyimir Iljics, ez a különös szimbiózis óriási hasznára válik a marxizmusnak, mert különben a kutya nem venné észre a könyveinket, így azonban legalább kézbe veszik őket, forgatni kezdik, és az emberek könynyen megszeretnek minden olyasmit, ami ellentétes azzal, amit az iskolában vertek a fejükbe. Noha Eusapia Palladino végül nem tudta megidézni Karl Marx szellemét (folyton egy Samuel Marx nevű francia zsidó akart megjelenni, úri szabó és tánctanár), de azért sok minden sikerült neki. Szó, ami szó, már az antréja lenyűgöző volt: egy londoni szeánszon egy magát John Kingnek nevező szellem kikopogta a meglepett társaságnak, hogy Nápolyban él a lánya reinkarnációja, megadta a pontos címet, utca, házszám, ahol aztán Eusapia nyitott ajtót, már várta az angolokat és csekély honorárium ellenében megmutatott mindent, amit csak egy tanult okkultista elvárhat egy médiumtól. Az iskolázatlan parasztlány oly kifogástalanul negligálta a fizika legalapvetőbb tételeit, hogy Lombroso megtért, a Curie házaspár pedig majdnem visszaadta 147

a Nobel-díját.1 Ó, mekkora szamarak! Lenin ugyanúgy rühellte a transzcendens jelenségeket, ahogy az egyház által preferált csodák is felbőszítették. Szemfényvesztés. Ha valamire jó a fényképészet, hát arra, hogy az ilyen csalókat lebuktassák. Ha a bűvész ravasz pszichológiai hatásokkal eltereli A képeslapokon sokszoa figyelmet, akkor majd a fényképen kiderül a turpisság. Ha rosított fotó Eusapia Palladinóról és a két a szemünk előtt fölemelkedik egy fotel, az lehet optikai illúzió, gazdátlan kézről ha viszont a fényképen is lebegne – de hát ott úgysem fog. Köztudott, hogy a paranormális jelenségek sötétben vagy legföljebb félhomályban működnek, a napfény kizárt, a hold is csak úgy süthet, ha sarlónyi vékony. A teleplazma többször bizonyított sajátossága, hogy a magnéziumfény fellobbanásának pillanatában eltűnik. Hogy mégis láthatók legyenek, a médiumok a vörös lámpafényt ajánlják, a vörös színre 1  tavaszán, nyarán Eusaviszont érzéketlenek a filmek. Szóba jöhetne még a nagyon pia Palladino volt a legnagyobb nápolyi szenzáció, hírével leg- hosszú expozíciós idő, de a transz, amelynek során a plazma följebb a Pompeji végnapjait kiválasztódik, általában görcsös rohamokkal, hisztérikus bemutató körpanoráma (vadonatúj amerikai füstgépekkel), vajúdással jár, vagyis a hosszan tartó mozdulatlanság nehezen egy több hajóról is megfigyelt megvalósítható. . február -án aztán mégis sikerült szörny, a Serpente Marino és Simonetta, a csecsemőjét felfaló lekapni a csodát. Még Párizsban volt Eusapia, ott lépett föl, szakállas nő vetekedett. Eusapia ott készült róla az a híres, sok újságban megjelent és postai csodálatos tetteit sokféleképpen magyarázták, a legvalószínűbb- képeslapon is forgalmazott fotó, amelyen két gazdátlan kéz nek az tűnik, hogy hetedik jelenik meg a feje felett. Később Ladizsnyikovnál látta Lenin, lánya volt egy hetedik lány Al-Al pedig egy tucatot meg is vásárolt belőlük, talán többet hetedik lányának. Eusapia Palladino médium asztallebegtető szeánsza. Professzor Lombroso és Professzor Richet ellenőrzik a levitáció szabályosságát

148

is, hogy azokon levelezzen. Mit lehet még hozzáfűzni: úgy kell nekik, úgy kell Bogdanovnak, Ladizsnyikovnak és úgy kell a tényeknek is, ha ellentmondanak a materializmusnak. Aki a csalást elhiszi és továbbadja, az maga is csaló. Ha meg nem hisz benne, mégis továbbadja, sőt szétküldözi, az még rosszabb. Bármennyire idegesítik is Lenint a fotográfusok, sőt már a fényképek is, kénytelen belátni, hogy a fényképészet divat lett: ott van az első számú társasági beszédtémák között, nem nagyon lehet megkerülni, ha az ember bennfentesnek akar látszani. Az újságcikkek is hitelesebbnek hatnak, ha fotó van mellettük, és arra gondol, hogy talán egy filozófiai értekezést is megemelhetne egy fényképészeti példa vagy egy jól elhelyezett fotós hivatkozás. Még akár a filozófusok régi vesszőparipája, a visszatükrözés-elmélet, is megtámogatható általa. A korszerűség aurája jelenhetne meg körötte. Már kész is a cédulája arról, ahogy az érzékek „lefényképezik” a valóságot, és már tudja, bele fogja írni a Materializmus és empíriokriticizmusba. Elvégre egy modernkedő társaságot kell leckéztetnie: „Az anyag filozófiai kategória az objektív valóság megjelölésére, mely az ember előtt érzeteiben feltárul, amelyet érzeteink lemásolnak, lefényképeznek, visszatükröznek, s amely az érzetektől függetlenül létezik.” Bogdanovék, akik a természettudomány újabb eredményeit tolva maguk előtt megvető pökhendiséggel emlegették a materialisták ásatag nézeteit, a „dogmatikusokét”, akik még mindig kitartanak az anyag fogalmánál, holott a „tudomány”, a „legújabb pozitivizmus” – mint mondják – már rég túllépett azon. Hogy a csudába’ lépett volna túl az anyagon? És ugyan mivel? Csak nem fogják a médiumok testnyílásaiból folydogáló láthatatlan trutymót az anyaggal, az anyag filozófiai fogalmával azonosítani? „Teljesen megengedhetetlen, hogy összetévesszük az anyag ilyen vagy olyan szerkezetének tanát egy ismeretelméleti kategóriával, hogy összekeverjük az új anyagfajták (például az elektronok) új tulajdonságainak kérdését az ismeretelmélet régi kérdésével, tudásunk forrásainak, az objektív igazság létezésének kérdésével.” A dolgok „titkos lényege”, amiről Bogdanovék fecsegnek, a „szubsztancia” értelmetlenség, nincs titok, nincs misztérium, jóllehet a tudomány egyre többet tud meg a dolgokról, tegnap még csak az atomig hatolt a megismerés, most az elektronnál jár, de minden lépcsőfok, akár a mikrokozmosz, akár a makrokozmosz irányába vezet, csak viszonylagos. Holnap újabb felfedezéssel bővülhet a világ, bővülni is fog, a lényeg azonban nem változik. „Minden filozófiai torzsalkodás a materializmus és az idealizmus ellentétéről szól, e két filozófiai irányvonal különbségéről. A dolgokból kiindulva jutunk-e el az érzethez és a gondolathoz? Vagy pedig a gondolatból és érzetből kiindulva a dolgokhoz? Az előbbi, vagyis a materialista irányvonalat követi Engels. Az utóbbi, vagyis az idealista irányvonalat követi Mach.” És a Mach uszályába gabalyodott Bogdanov, a nagyokos. Itt van, anyagból van. Abból vannak a huszárjai, a parasztjai, a bástyái. Akár le is fényképezhetők. 149

Bogdanovról egyébként tényleg azt hitték, hogy tud valamit. A forradalom győzelme után megtörtént vele, ami csak kevesekkel, politikai összeesküvéssel vádoltan is kijött a börtönből, a hírhedt Ljubjankából.1 Ez a valami, amit tudott, illetve amiről úgy hitték, hogy tudja, nem volt kisebb 1  szeptemberében tartózdolog, mint az a bizonyos örök élet. Gerontológiai és hematatta le a GPU, a közvetlen vád tológiai kutatásokat végzett, és vértranszfúzió segítségével szerint egy berlini ellenzéki mozgalommal, illetve lappal, a Rabo- elkezdte visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítécsaja Pravdával való kapcsolata kul először saját magát fiatalította meg – állítólag éppen tíz miatt. A titkosszolgálat vezetője, Feliksz Dzerzsinszkij személye- évvel. Látása javult, kopaszodása megállt, bőre kisimult, férsen hallgatta ki. Öt hét múlva fiúi teljesítménye növekedett. Természetesen az időközben szabadult (Öt hetem a GPU-val címmel meg is írta), az aktáját zsenscsinává terebélyesedett Natasa Malinovszkaja visszafiaazonban sosem zárták le. talításával is megpróbálkozott (az ő esetében az eltörölt évek 2 Kraszin, aki ekkor már tagja a párt Központi Bizottságának, száma nem publikus, az viszont igen, hogy mellékhatásként súlyos vérszegénységben szenvea hölgy végleg kigyógyult a podagrából). A legtöbb kétség dett. Bogdanov vérátömlesztései meglepően gyors állapotjavulást akkor oszlott el, amikor a súlyos állapotba került régi barátot, eredményeztek, Kraszin elutaza pártelithez tartozó Leonyid Kraszint is meggyógyította.2 hatott Angliába, hogy diplomataként képviselje a Szovjetuniót. A bolsevikok csodát emlegettek, és miután egy német orvosMás kérdés, hogy egy évvel később delegáció vizsgálatából (ötezer USA-dollár) kiderült, hogy Londonban meghalt, a hivatalos verzió szerint vérmérgezésben. az aranyfogú vezérkar elég cudar állapotban van, igencsak Kraszin nagyon hitt Bogdanovmegnőtt Bogdanov respektje. Leninen ugyan nem tudott segínak; amit egy közös barátjuk, Lev Jakovlevics Karpov temetésén teni, ám amikor meghalt, Bogdanov is megtekinthette az agyát, sőt lehetőséget kapott rá, hogy tudományos méréseket véKraszin külkereskedelmi gezzen rajta a zsenialitás mibenlétét illetően. A szovjet tudonépbiztoshelyettes csokoládéval érkezik. mány igencsak eltökélt volt abban, hogy formalinban ázó agyvelőkön az értelemre mutató jeleket kutasson. A pártonkívüli Bogdanov ugyan egyre távolabb került a hatalmi elittől, kivételes intellektusát azonban a legfelső körök továbbra is számon tartották, mi más bizonyíthatná ezt jobban, hogy halála után az ő agyvelejét is összehasonlították Leninével. A verseny eredménye ugyan nem lehetett kétséges (dokumentumait akár a capri sakkpartit lezáró késői igazságszolgáltatásként is felfoghatjuk), de már az összemérés ténye is hatalmas megbecsülésnek számított.3 Történt egy másik, Bogdanovra nézvést szintén megtisztelő, ráadásul az előbbinél is különösebb esemény Lenin halála után. Őt bízta 150

JAVÍTANI! meg Sztálin a feltámasztással. Jól értették, az elhunyt Vezér, a Vozsgy feltámasztásával. Csak kicsit tessenek meglepődni! A voszkreszényije mindig is meghatározó eleme volt nemcsak a szláv hitvilágnak, de az orosz kultúrának is, sőt egy . századi ﬁlozófus, a kozmizmus elméletét kidolgozó Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov óta a tudomány sem zárkózhatott el tőle teljesen. Fjodorov szerint hamarosan az evolúciónak és az intelligenciának arra a fokára jut az emberiség, amikor már nem halaszthatja tovább kozmikus nagy feladatát, Közös ügyét (ez volt fő művének címe 4), fel kell támasztania minden valaha élt embert, nem csupán spirituálisan, ahogy azt a vallások képzelik, hanem ﬁzikai értelemben, húsvér valóságukban is. A tényt, hogy az emberi agyvelőt a teremtő sokkal komplikáltabb feladatok elvégzésére méretezte, mint ami a létfenntartáshoz és a fajfenntartáshoz feltétlenül szükséges lenne, Fjodorov és követői azzal magyarázták, hogy a teremtőnek komoly terve van az emberiséggel. És ez a terv nyilvánvalóan az, hogy szerepköréből valamit átruházzon rá. Vagy, hogy átadja neki teljesen. Első lépcső az örök élet, a második a feltámasztás tudománya. A halott ősök egyetemes föltámasztása persze sok praktikus problémát is fölvetett, legelső helyen az elhelyezésük kérdése állt. A Föld kicsi, a megoldás nem lehet más, mint a feltámasztott nemzedékek széttelepítése a világűrben. Ez lesz a harmadik lépcső. Amikor össze szokták gyűjteni a szovjet űrkutatás ösztönző előzményeit, a lista Fjodorov kozmizmusával szokott 151

Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov, az egyetemes feltámasztás programadója Olga Lepesinszkaja, Lenin leghűségesebb sakkpartnerének Sztálin-díjas felesége

mondott, hogy tudniillik a szovjet tudomány hamarosan képes lesz a legjobb elvtársak feltámasztására, komolyan is vette, ehhez képest tíz évvel később a nagy tisztogatás idején a nevét is kitörölték a Nagy Szovjet Enciklopédiából. 3 Semen Aleksandrovich Sarkisov, a moszkvai Agykutató Intézet megbízott igazgatója  májusában, az intézet fennállásának tízedik évfordulóján a párt Központi Bizottságának és Sztálinnak küldött titkos jelentésében számolt be arról, hogy Lenin agya nagyobb és barázdáltabb volt az összehasonlításon részt vevő átlagemberek agyánál. Bogdanov mellett Majakovszkijt, SzkvorcovSztepanovot, Lunacsarszkijt, Clara Zetkint, Micsurint, Ciolkovszkijt és az épp akkor meghalt Pavlovot érte az a szerencse, hogy részt vehettek a projektben. (Néhány hónap múlva maga Gorkij is csatlakozhatott az elit társasághoz.) 4 Философия общего дела (A közös feladat ﬁlozóﬁája). Vernyij, Alma-Ata, .

A vérátömlesztések helyszíne, a Bogdanov által igazgatott Vértranszfúziós Intézet Moszkvában

kezdődni.1 Az egyetemes feltámasztás Fjodorov szerint a tudományos lehetőség mellett morális kötelesség is, amelyből mindenkinek, de legalábbis minden orosznak ki kell vennie a részét. A nagy terv annak ellenére vonzónak bizonyult, hogy Fjodorov (aki nem volt túl előnyös külsejű férfi) a szexualitást kivette belőle. Szerinte a nemi közösülés csupán a szeszélyes természet kiszámíthatatlan eszköze a teremtésre, vakrepülés, undorító dolog, ami szerencsére szükségtelenné válik, ha a föltámasztás révén az új generációk az elpusztult ősökből verbuválódnak majd. Amint tehát az ember felismeri evolúciós küldetését, magától felhagy szexuális energiájának bűnös elfecsérlésével, vagyis a hagyományos szaporodással, ehelyett arra kell törekednie, hogy halhatatlanná váljon, majd feltámassza szüleit (akik ezután feltámaszthatják a saját szüleiket s így tovább Ádámig és Éváig bezáróan). A cél tehát az „aktív evolúció”, melynek révén az ember maga válik istenné. A meglepő bölcselet összekapcsolva a technikai fejlődés lehetőségeivel, amelyeknek Fjodorov és 1 A Fjodorov kozmizmusával követői mágikus erőt tulajdonítottak, gyorsan népszerű lett foglalkozó hírességek egyike maga Jurij Gagarin, az első űrhajós nem utolsósorban azért, mert hullámai olyan alkotók művolt. Nagyon azért ne lepődveiben gyűrűztek tovább, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Cioljünk meg; Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov törvénytelen gyerek- kovszkij, sőt Gorkij, Majakovszkij és Platonov. A dolog nemként született, az apát, aki nem csak érzelmileg motiválta Lenint (egy másik testvérét, Olgát volt hajlandó a gyermeket a nevére venni, Pavel Ivanovics is elvesztette, aki ráadásul épp Szása kivégzésének negyedik Gagarin hercegnek hívták. évfordulóján halt meg), hanem a tudományos oldalról is le2 Majakovszkij, aki jelen volt az akadémiai performanszon, hetett fogalma, hiszen genfi sakkpartnerének, Pantyelejmon ekkor írta meg híres KomszomolLepesinszkijnek a felesége is épp ilyesmivel traktálta. Olga dalát, a még híresebb refrénnel: „Lenin zsil, Lenin zsiv, Lenin Lepesinszkaja (a sztárbalerinához csak annyi köze van, hogy bugyet zsity!” (Lenin élt, Lenin él, mindkettejük mellén ott fityegett a Sztálin-rend) tudta, sőt Lenin élni fog!), amelyet a keletkezés körülményeinek ismereté- később, amikor a proletárdiktatúra vezető akadémikussá ben nem vagy nemcsak jelképenevezte ki, már bizonyította is, hogy a holt anyag újra élővé sen kell érteni, hanem nagyon is konkrétan. Lenin élni fog! változhat. Apró svindli csak az volt a dologban, hogy az élő 152

sejtek spontán keletkezését úgy dokumentálta, hogy azok pusztulás utáni lebomlását leﬁlmezte, majd a felvett anyagot egyszerűen fordítva vetítette le. Bár Bogdanovról hasonló sarlatánságot nehéz lenne feltételezni, de a nemes gondolat, Lenin feltámasztása kapcsán mégiscsak foglalkozni kezdett a dologgal. A munka nyitánya, vagy ha jobban tetszik, a vállalkozás nyilvános bejelentése egy tudományos, de akár művészinek is nevezhető performansz volt. Húsz nappal a Vezér halála, illetve két héttel a temetés (azaz a balzsamhulla mauzóleumi kiállítása) után a Kommunista Akadémián ünnepi megemlékezést tartottak. Ezen mutatta be Bogdanov az eseményhez illő látványos külsőségek között első nyilvános vércsereakcióját. Egy önként vállalkozó húszéves diákkal „cserélte ki” a vérét. Noha a ceremónia még nem sikerült tökéletesen (mindössze háromszázharminc köbcenti vér folyt át a ﬁúból a tudósba és viszont), a terv, a resurrectio terve azonban terjedni kezdett,2 Bogdanov fejében pedig nagyvonalú elképzelések körvonalazódtak, sőt egy Sztálinnak és Buharinnak írt levélben már komoly eséllyel kecsegtető tudományos programról számolt be. A levél anynyira meggyőző lehetett, hogy a benne foglaltak élőszóban történő kifejtésére is lehetőséget kapott. Vagy inkább felszólíttatott erre. Az emberek egyedisége, megismételhetetlenségük misztériuma, a Corpus= Animus egyenlet enigmája ott van a sejtek legmélyén, oda van kódolva őssejttitokként – magyarázta. Ennek az egyenletnek a rendezése, tudós-matematikus levezetése és megoldása teremtheti meg a feltámasztás biológiai lehetőségét. Beszélt a tudomány legfrissebb sejtéseiről, a test legapróbb részeivel, a molekulákkal foglalkozó kísérletekről és felfedezésekről, és olyasmit állított, hogy hamarosan a halott test szöveteiből is kinyerhető lesz az az örökítőanyag, amellyel az újrateremtés kohója felfűthető. 153

A hirtelen megőszült Bogdanov a koporsóban

Az Ogonyokban megjelent egyik csoportkép. Bizonyára azért választották Zseljabuzsszkĳnak éppen ezt a felvételét, mert nem kellett retusálni, ugyanis nem látszik rajta az áruló Zinovĳ Peskov. Bazarov ekkor még „elment”

Lelkesen beszélt és meggyőzően, akik jelen voltak, egy átszellemült és szenvedélyes férﬁra emlékeztek. Olyan tudósra, akinek minden mondatát el lehetett hinni. Valószínűleg az lett a veszte, hogy hittek neki. A hivatalos verzió szerint ugyan egy tuberkulózissal és maláriával fertőzött diák vérét csorgatta könnyelműen saját ereibe, de alighanem inkább Lenin második eljövetelét ítélte még túl korainak a párt. Halála évében, -ban indult a szovjet Thermidor, párhuzamban a tervgazdálkodásnak nevezett erőszakos kolhozosítással, akkor volt az első koncepciós per (a sahti mérnökök pere), akkor száműzték Trockijt, és a sorba nagyon is beillett azok eltüntetése, akik másként gondolkodtak. Bogdanov „tragikus és gyönyörű” halált halt, mondta a gyászbeszédben Buharin; és tényleg felemelő volt a haldoklásban, hogy igazi tudósként pontosan dokumentálta annak minden egyes fázisát. Nem volt még ötvenöt éves; utolsó fényképén, a nyitott koporsóban fekve, látszik, hogy a kéthetes agónia során teljesen megőszült. Nagy busa szemöldöke hófehérré változott. Gyermekinek megőrzött arcát ezer ránc hálózta be. Az Ogonyok című szovjet hetilap áprilisban, a Bogdanov halálát követő számában közölte a mi capri fotónkat. Tudomásunk szerint ez volt a nevezetes csoportkép első publikációja. 42

Nagyon előreszaladtunk volna? Tehettük, mert időközben semmi sem történt. Bogdanov ugyan még él, de ez alig látszik rajta, továbbra is mozdulatlanul mered a táblára, gondterhelten ráncolja a homlokát és hallgat, oly mélyen és megátalkodottan, mintha a kaporszakállú vén Mengyelejev periódusos tablicájának egyik eleme lenne, ráadásul valami olyan ásvány, ami még meg sincs, amelyet csak ezután fognak fölfedezni. Fogalma sincs, mit hoz a távoli jövő, azt viszont tudja, hogy a Vörös csillagot bekészítették Leninnek, és biztos benne, hogy ha megtalálta, el is olvasta az Öreg, ha pedig elolvasta, vagy legalább beleolvasott, akkor nem kerülhette el a ﬁgyelmét a Föld gyarmatosítására készülő és a földi lakosság kiirtását tervező marsbeli tudós, a könyörtelen matematikus Szterni. Észrevette-e vajon, hogy ez a hideg, analitikus elme rá, vagyis Leninre hajaz, Leonyid pedig, az orosz emigráns forradalmár, aki megöli, hogy megmentse tőle a Földet, nem más, mint a szerző, vagyis maga Bogdanov alteregója. Persze nem fogja megkérdezni Lenintől, mit szól a könyvhöz. Ha magától nem hozza szóba, akkor lesújtó a véleménye. Akkor fölösleges belefogni a cselekmény taglalásába, a jelképek magyarázatába, abba, hogy az elmaradott Föld élete és a virágzó Mars közt épp akkora a különbség, mint a szegény, a nyomorult, a kietlen orosz vidék és a Nyugat fejlett nagyvárosai között. Akkor a vércsere szimbolikus értelmét sem érdemes fejtegetni, pedig ha más nem, az biztosan foglalkoztatja az Öreget is. A vér. Gondolnia kell rá nap mint nap, szóba is szokta hozni, ha nem is éppen a Marxtól kölcsönzött idézet értelmében. Észrevette-e egyáltalán a címlap sarkába írt mondatot: „Világ proletárjai egyesüljetek!”? Az egész emberiség vérének egyesítése, újrafelosztása, a vér egyenlő adagokban való kiporciózása. Vérkommuna, amelynek segítsé154

gével legyőzhető a halál, ami ugyebár a kommunizmus egyet- Giovanni Schiaparelli rajza Mars árkairól, amelyelen ellensége. Legalábbis ott a Marson. Milyen szép is volna! aket Bogdanovék épített Lenin csak egyetlen írásában említi Bogdanov Vörös csillagát csatornáknak hittek és amennyire tudjuk, nem is nagyon beszél róla a nyilvánosság előtt. Gorkij is csak egy két évvel későbbi kifakadására emlékszik (Utópista regények helyett inkább a munkásoknak kéne könyvet írnia arról, hogy rabolták ki a kapitalisták a Földet, hogyan fosztották ki az olajat, a vasat, a fát, a szenet. Ez bizony sokkal hasznosabb könyv volna Signor Machista uram!) 1, az a bizonyos írás pedig egy anyjához írott levél volt, ami ráadásul meg sincs, elveszet, a vége maradt meg csupán, a post scriptuma, s ennek ironikus stílusa alapján sejtjük, hogy maga a levél is merő gúnyolódással lehetett tele.2 Egy amerikai csillagász könyve kapcsán élcelődik a „szerzőn” (tudniillik az elveszett levélben kiﬁgurázott Bogdanovon), illetve „tudományos művén”, amely szerint a marslakóknak sűrű tollazatuk, ormányuk és hat lábuk van. (Természetesen sem az amerikai Lowell, sem Bogdanov nem írt ilyesmit.) A Marsról egyébként V. I. Lenin, . a mesterségesnek látszó „csatornák” észrevétele óta (Giovanni 12 Gorkij:  nyarán íródott a Marija Schiaparelli olasz csillagász és szenátor -es felfedezése)3 Alekszandrovna Uljanovának levél. A megmaradt sok publikáció jelent meg, Lenint azonban koránt sem az címzett utóiratban Percival Lowell Mars asztronómia iránti érdeklődés vonzotta ezekhez, kizárólag and Its Canals () című olvasott azért kezdte beleeásni magát a témába, hogy sikerüljön Bog- könyvéről recenzió kapcsán élcelődik Bogdanov regényén. danovot rajtakapnia valami áltudományos melléfogáson. 3 Giovanni Schiaparellit az De ha már ennyire beleéltük magunkat, ne mondjuk-e orosz Marsmániások, élükön el a Vörös csillag meséjét? Egyszer volt, hol nem volt… egy Bogdanovval, igencsak számon lévén az olasz karrierLeonyid nevű ifjú forradalmár, aki megismerkedvén egy kü- tartották, je a cári csillagdából, a Pétervár lönös idegennel s összebarátkozván vele úgy dönt, hogy melletti Pulkovóból indult. 155

elfogadván annak invitálását hazakíséri. Az idegent Mennyinek hívják, foglalkozására nézvést mérnök, lakóhelye pedig, ahová a meghívás szól, nem más, mint a vörös bolygó, a Mars, ami akkor válik különösen kívánatossá Leonyid számára (akinek a levert forradalom után amúgy is ég a lába alatt a talaj), amikor megtudja, hogy ott már megvalósult és javában működik a kommunista rendszer, a marsi társadalom ugyanis épp háromszáz évvel tart előbbre, mint a földi. Mire nukleáris fotonikus rakétájukkal megérkeznek, Leonyid már nemcsak a földinél sokkal fejlettebb marsi társadalom sajátosságaival kerül tisztába, hanem egy speciális eszköz segítségével a Mars-lakók nyelvét is megtanulja. Az utazással járó stressz és az új környezet azonban megviseli Leonyid egészségét, egy Netti nevű orvos kezeli, akiA Vörös csillag címlapja ről kiderül, hogy nő (ez ugyanis a Mars-lakóknál nem olyan egyértelmű), és ha már nő, Leonyid beleszeret. A románc nem tarthat sokáig, mert Netti és Mennyi egy Vénusz-expedícióra indul, a Mars ugyanis egyre szűkösebbé válik számukra (az orvostudomány oly fejlett, hogy a Mars-lakók – hiába a kórházak minden igényt kielégítő öngyilkos szobái – egyre hosszabb életet élnek), ezért terjeszkedniük kell. Az optimális hely azonban nem a Netti és Mennyi által proponált Vénusz, hanem a Föld. A Földet kellene gyarmatosítaniuk, ez azonban, legalábbis egy másik tudósuk, Szterni szerint (aki Netti korábbi férje), csak a földi lakosság elpusztítása árán valósítható meg. Ezt a hideg racionalitással és szenvtelen iróniával ítélkező tudóst mintázta Bogdanov Leninről. A pszichés sokk alá kerülő Leonyid egy heves vita végén „hirtelen felindulásában” megöli Szternit, amiért visszarepítik a Földre, ahol egy dr. Werner nevű orvos folytatja a súlyosan megsebesült férﬁ kezelését. (A Werner nevet egyébként Bogdanov is használta sok álneve egyikeként.) A történet Werner levelével zárul, amelyből kiderül, hogy a kórházból hazaszállított Leonyid másnapra eltűnt. Bizonyára nem bírt Netti nélkül élni, Netti sem a férﬁ nélkül, eljött érte és talán együtt tértek vissza a vörös csillagra, a Marsra. Lenin miután a sarokba vágta a könyvet, kisvártatva utána mászott, fölvette és újra belelapozott. Többször is átnyálazta azt a részt, amelyben Leonyid arról faggatja a marsi küldönc Mennyit, miért éppen őt választotta ki arra, hogy a Föld lakosságát a Marson képviselje. – Sokkal rátermettebb és tehetségesebb emberekkel is találkozhatott. Ott volt 156

például a vezér, akit tréfásan a Hegyi Öregembernek hívunk, de ismerhette a Költőt is… – Igen, közelről ismertem őket, de láttam, hogy a Hegyi Öregember csak a harcra, kizárólag a forradalomra képes koncentrálni. A mi rendszerünkhöz képtelen lett volna alkalmazkodni. Az az ember kemény vasból van, és a vas ugyebár hajlíthatatlan. Konzervatívnak született, maradinak, ha tetszik, és az is marad. Ami a Költőt illeti, ő fizikailag lett volna képtelen elviselni az utazást. Hosszú vándorlásai során oly sok viszontagságon ment át az önök világában, hogy a miénkbe való átjutást már nem bírta volna ki a szervezete. Ráadásul mindkettőjüknek, a politikusnak és a művésznek is komoly feladata van a Földön. Milliók figyelnek a szavukra, ők egyszerűen nélkülözhetetlenek a harcban, amely önöknél zajlik. – Ez az utóbbi valóban méltánylandó érv, de hadd emlékeztessem Mirskyre, a filozófusra. Ő a foglalkozásából adódóan megszokta, hogy a legkülönbözőbb nézetek közti párbeszédet előmozdítsa, hogy összebékítsen ellentmondásos nézeteket. Úgy vélem, hogy az ő tapasztalata nagy segítségére lehetett volna. – Való igaz, ne feledjük azonban, hogy Mirsky mindenek előtt az absztrakt gondolkodás embere. Nincs benne spirituális energia az érzelmei felszínre hozásához, és nem elég eltökélt az új életforma megtapasztalásához sem. Egy elcsigázott, megfásult ember benyomását tette rám, ami ugyebár meglehetősen nagy hátrány volt a válogatásnál. Az, hogy valójában kik a Mennyi által jellemzett férfiak, nem igen lehet kétséges. A Hegyi Öregember az Öreggel, azaz Leninnel azonos, a Költő nem más, mint Gorkij, Mirsky, a megfáradt filozófus pedig Plehanov. (Leonyidról meg ugyebár már tudjuk, hogy maga Bogdanov.) Természetesen ők mindhárman olvasták a könyvet és tisztában voltak vele, hogy Bogdanov a Mennyi szájába adott jellemzés értelmében nem csak a Mars-túrára, hanem a földi élet irányítására sem tartja őket alkalmasnak.1 A melodramatikus végű Vörös csillagból csak azért nem lett bestseller, mert inkább a paródiájából lett az. -ban Alekszej Tolsztoj is megírta Aelita című kommunista Mars-kalandját, amiből sikeres film is készült, annyira sikeres, hogy attól kezdve minden második szovjet pionírlányt Aelitának neveztek.2 A Bogdanov és Alekszej Tolsztoj Mars-utazásai közt eltelt másfél évtized persze alapvetően átrendezte az irányokat; az Aelita arról szól, hogy a szocializmus az oroszoknál virágzik és a Mars proletárjai azok, akik a kapitalizmustól szenvednek, a dramaturgia lényege azonban változatlan maradt: 1 Ez a passzust a szovjet időkben készült kiadásokból kihagyták. a szívszerelem mindent legyőz. 2 Jakov Protazanov -es A századforduló táján egyébként egymást érték az idegen némafilmje, az Aelita a párizsi egyik fődíját is elnyerte. bolygókon, többnyire a Holdon és a Marson játszódó sci-fi expó Az első szovjet sci-fi volt, szovjet könyvek, Bogdanové annyiban más, hogy neki, miközben Metropolisként is szokták emleA film egyik operatőre regényt ír, a társadalom valódi átalakítása jár a fejében és getni. Jurij Zseljabuzsszkij volt, vagyis a fikcióra politikai elképzeléseit vetíti rá. Számára a szép- a mi Jurocskánk. 157

irodalom a politikai munka egyfajta laboratóriuma, kísérleti terep, a Vörös csillagon és főleg folytatásán, a Mennyi mérnökön már tanulmányozhatók azok az elvek, amelyek majd az általa irányított Proletkult legjellemzőbb ismérvei lesznek. A szocialista forradalomhoz egy új, szinte műszaki precizitással megszerkesztett társadalom vízióját illeszti a nietzsche-i Übermensch mintájára elképzelt és a darwini evolúcióhoz hasonló fejlődés eredményeként megszülető új emberrel. Az ő társadalma nem vallási vagy filozófiai szempontok mentén rendeződik, hanem kizárólag a tudomány törvényei szerint, s erre a fundamentumra épül a proletár kultúra, ebből nőnek ki a szocialista művészetek, amelyekben az individuális teljesítmények A Tvorí! (Alkoss!) című helyett a tömegek kollektív erőfeszítése dominál. És a kollekProletkult folyóirat címlapja, Alekszandr Ivanovics tivizmus alapja a vér, a vér, amelynek vöröse hol jelképesen, hol Zugrin grafikája meg valóságosan csillan elő az életmű mögül. Közkincsként és köztulajdonként tekintett az egyes emberek ereiben keringő vérre, amely alkalmas arra, hogy legyőzzék általa az emberiségre támadó betegségeket, és olyan tulajdonságokkal, nemcsak fizikai, hanem erkölcsi tulajdonságokkal is, gazdagíthassák egymást a társadalom tagjai, amelyekkel a teremtő külön-külön ruházta fel őket. Egy Mars-lakóval, a Vörös csillag Ennójával mondatja ki, mit is szeretne: „Önöknél a Földön a vérátömlesztés csak valami filantrópia, akinek sok van, az ad annak, akinek szüksége van rá,… nálunk a transzfúzió része az egész társadalom felépítésének, az élet bajtársi cseréje, nemcsak eszmei, hanem fiziológiai értelemben is.” Bogdanov a kultúra megújítására vonatkozó szándékát akkor sem adta föl, amikor pártpolitikusként visszavonulni kényszerült, s -re annyira készen állt saját „forradalmával”, hogy szeptemberben, egy hónappal a bolsevik hatalomátvétel előtt, zászlót bontott: bejelentette a Proletkult megalakulását, majd megkezdte a sci-fi regényekben felvázolt elképzelések többé-kevésbé szisztematikus megvalósítását. Hogy tényleg a Mars-lakók által létrehozott társadalom volt a példa, arra az ukázdossziék tréfás ceruzajegyzetei is utaltak: „Nézd a földönkívülit! Kövesd a marslakót! Kérdezd az idegent!”, és hogy mindez a nehezebben olvasók számára is követhető legyen, színművé dolgozza át a Vörös csillagot és be is mutattatja a Proletkult Színházzal -ban. Egy dinamikusan bővölő hálózatot kell elképzelnünk, a Proletár Kulturális és Felvilágosító Szervezetek rendszerét, 158

amelynek két év alatt harmincnégy újságja és háromszáz irodája lett, és létrejöttek Szovjet-Oroszországban is azok az intézmények, amelyeket Bogdanov regényeiben a Mars-lakók már régen létrehoztak: Proletár Egyetem alakult, Munkás Enciklopédia jelent meg és Szocialista Akadémia szerveződött. Az, hogy a burzsujnak bélyegzett sakkjáték rehabilitációja is a Proletkult szándékában állt, igazán nem lenne fontos, mégis érdemes megemlíteni, hiszen a munkásklubokba delegált oktatók egyike maga Aljechin volt. A kulturális kormányzaton belül a Proletkult egyfajta ellensúly lett, „állam az államban”, viszonylagos függetlenségét alighanem a népbiztossá avanzsált Lunacsarszkijnak köszönhette. Bogdanov, amennyire Lunacsarszkĳ egy szóló csak telt tőle, igyekezett kihasználni a sógor elnéző jóindula- népbiztosokról propagandafüzetben: tát, mintha sejtené, hogy csak ideig-óráig számíthat rá. Tudta, „Azon fáradozik, hogy ne szamár belőled”. hogy Lenin a művészetek és az irodalom terén rendkívül legyen Az 1925-ben kiadott konzervatív, képtelen tolerálni a Proletkult ideológiájával Népbiztosaid otthon nálad című pionír rokonszenvező, a „burzsoá művészet” konvencióitól megsza- vannak reklámfüzet a 30-as badulni vágyó orosz futuristák és konstruktivisták, Malevics, években tiltólistára került, a benne bemutatott Rodcsenko, Majakovszkij, Eisenstein, Dziga Vertov és más mert népbiztosok jó része prominens lázadók „hangoskodását”,1 de tisztában kellett méltatlanná vált arra, az ifjúság megislennie azzal is, hogy a jól szervezett, már-már pártszerű hogy merje őket. (K. Jeliszejev apparátussal rendelkező Proletkultban előbb-utóbb politikai és K. Rotov rajzai) konkurenst fog látni a Kommunista Párt, és akkor kiszámíthatatlan retorziók kezdődhetnek. „A Proletkult a proletariátus kulturális szervezete, ahogy a munkáspárt annak politikai szervezete, a szakszervezet pedig a gazdasági szervezete.” A feladatok elkülönítésére vonatkozó 1 Lenint, aki legföljebb nyilatkozattal talán csak azt akarta jelezni, hogy a politikai Böcklinig jut el a „modernségrivalizálásról lemond, Lenin azonban érzéketlen volt a stiláris ben”, felbőszítik a komfuturisták kommunista futurizmus ﬁnomságokra. „A proletariátusnak csakis egyetlen szervezete (a képviselői): „Kezdetben elég lehet, kizárólag a Párt, amely nemcsak a politikát, hanem volna nekünk igazi burzsoá is, […] mi sem ártalmaa gazdaságot és a kultúrát is kézben tartja.” -ben bezárták kultúra sabb kulturális kérdésekben, a moszkvai Proletáregyetemet, a helyén megnyitott Kommu- mint a sietség és a hebehurgyaSok ﬁatal írónkra és komnista Egyetem már Bogdanov „szervezettudományi kurzusa” ság. munistánkra ráférne, hogy jól nélkül indult. -ban többször is a Politikai Bizottság elé emlékezetébe vésse ezt.” 159

került a Proletkult-kérdés. Maga Lenin, sőt Sztálin is felszólalt az üléseken, az eredmény természetesen a Proletkult autonómiájának megszüntetése és Bogdanov eltávolítása volt.1 Bogdanov, képtelen lévén fölhagyni a filozofálással, A hamleti pózban filozofáló majom Lenin ban újra kinyomtatta Empíriomonizmusát, a Lenint leginkább íróasztalán ingerlő könyvet. Meg is lett a szinte azonnali válasz, Lenin is elővette a Materializmus és empíriokriticizmust és kiadatta újra, vagyis mintha mi sem történt volna: a parti ott folytatódott, ahol tizenkét évvel korábban abbamaradt. Csak hát közben az erőviszonyok egy kissé megváltoztak.2 Lenin másik -as írása a Baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegsége. Bár a brosúra a nyugati szocialisták kioktatását célozta (minden delegált kezébe nyomták a Komintern második kongresszusán), mégis nehéz hinni, hogy ne játszott volna bele az írásba a Bogdanov elleni méreg. A Vörös Hamlet. Krasznij Gamlet. Egyre többen emlegetik a hamleti kontemplációra hajlamos Bogdanovot ezen a néven. A Kremlben, Lenin íróasztalán egy különös szobor áll, Rodin Gondolkodójának groteszk parafrázisa. Könyveken székelő majom hamleti pózban nézeget egy emberi koponyát.3 Többen, köztük Anna Lunacsarszkaja (Bogdanov húga), emlékeznek úgy, hogy Bogdanov rendszeres naplóíró volt, minden évnek megvolt a maga külön naplója, ezeket azonban nem ismerjük. Nem maradtak meg. A feleség (Natalia Malikovszkaja) memoárja szerint Bogdanov minden évben megvásárolta a Materializmus és empíriokriticizmus egy-egy újabb példányát (-ig az első,  után a második kiadást), Bogdanov házasságon kívül született fia, Alekszandr

A Gorn (Kohó) című Proletkult folyóirat borítója, Gusztav Klucisz terve

160

Alekszandrovics Malinovszkij is úgy emlékszik, hogy apja könyvtárának rendezése során egy egész polcnyi Materializmus és empíriokriticizmus vált fölöslegessé. Kézenfekvő a föltételezés, hogy a naplók és a könyvespolcon gyűlő kötetek közt összefüggést lehet keresni. A bolsevik konspirációban közismert vegytintás levelezés, vagyis a könyvsorok közé láthatatlan folyadékkal (szimpatyícseszkie csernyilla) írt szövegek alapján gyanítható, hogy Bogdanov egyenesen Lenin könyveibe írogatta feljegyzéseit. Ami azt illeti, biztosabb helyet nehezen lehetett volna találni számukra. Arról sajnos nincs adat, mit tett a ﬁú apja „fölöslegessé vált” könyveivel. 43

Na persze, ha már most olyasmi forog Bogdanov fejében, hogyan fogja majd a naplóolvasó utókor számára minél érzékletesebben lefesteni az Öreg fölötti győzelmet, azon hezitál, hogy hivalkodóbb vagy mértéktartóbb szavakat használjon-e, szerény legyen-e vagy inkább öntelt, elégedjen-e meg a tények közlésével, vagy próbálkozzon meg egy részletező, irodalmias környezetrajzzal (elvégre Capri mégiscsak Capri), szóval ha ilyesmin jár az esze, akkor ne csodálkozzunk, hogy még mindig nem lép. Olyannyira nem teszi a dolgát, hogy az már-már az elbeszélőre is kihat. Az elbeszélőre, aki érdektelen témákkal hozakodik elő, mellékszálakat bogoz, s azzal nyugtatja magát, hogy voltaképp az idő megjelenítésével foglalkozik, mert valahogy úgy képzeli, hogy abból, vagyis az időből akkoriban száz évvel ezelőtt még sokkal több volt, több „állt rendelkezésre”, s ha már ott volt áttetszőn, világoskéken, sejtelmesen és alig mozdulón az a töménytelen idő, hát meg kell valahogy jeleníteni, öntőformába kell terelni, türelemüvegbe kell szuszakolni, amihez 1 „A dolgozóknak a proletár álarca mögött burzsoá a hosszú mondatok és a mellérendelő szerkezetek, a halmo- kultúra filozófiákat (Machizmus) és zások és az ismétlések, a visszatérő ritmusok és a repetitív ostoba, züllött, degenerált mű(futurizmus) kínálnak” formák a legmegfelelőbbek. Az oroszos szicsasztempók, az vészetet (Pravda, . december .). Oblomov-nyújtózások, a románformációk, az unalompasz- Bogdanov eltávolítása után a Proletkult szusok. Az emigránsok megfigyelték, hogy a nagyobb terek természetesen irányítói azonnal elhatárolódtak fölött az idő is lassabban múlik, emlékeztek rá, hogy odahaza a futurizmus és a komfuturizmus azokat a burzsoá lomhábban mozdultak el az árnyékok és kényelmesebben képviselőitől, kultúra utolsó szakaszának tükröződtek az áradó vizekben a felhők. Az idő szinte állt, imperialista ideológiától fertőáramlatának bélyegezve. sőt az itteni időhöz képest olykor még vissza is kanyarodott. 2zött A makacs versengést egyenSaját hurkán átbújva megfordult ugyanúgy, ahogy az orosz lőtlenné tette, hogy Lenin éppen hússzor annyi ikonokon visszájára fordult a távlattan, az az optikai jelenség, könyvét példányban adták ki, mint amit itt, az olaszosan pingált képeken perspektívának nevez- Bogdanovét. 3 Wolfgang Hugo Rheinhold nek, s ami miatt az angol meg a német turisták elalélnak. Az bronzplasztikáját a Filozofáló otthoni, a fordított perspektívájú ikonok előtt állva a hívők majom címmel is szokták illetAz ülőalkalmatosságként nem is a képet nézték, hanem hagyták, hogy a kép nézze ni. használt könyvek egyikének őket, ráadásul úgy érezték, hogy nem is az ikon, maga az Idő, felirata: Eritis sicut deus (GeneIII, ). Olyan leszel, mint az a láthatatlan Vrémja veszi őket szemügyre, az ortogonálisok sis Isten. Egy másik könyv gerincén gyújtópontjába állított oroszokat, az Idő, aki a túloldalon, pedig Darwin neve olvasható. 161

a kép távoli, hatalmassá táguló erőterében trónol, ő tekint le rájuk. Bozse moj, suttogták és keresztet vetettek. Ebihalak, gondolja róluk Lenin. Ebihalak. „Oroszországban nincs filozófia, ellenben mindenki filozofál, még az ebihalak is filozofálnak.” A -os számú kórteremben olvasta és kedvenc mondása lett: az orosz filozófus mint ebihal. Csehov elbeszélése nagy hatással volt rá, húgának, Anna Iljinyicsnának azt mondta: „Amikor elolvastam az elbeszélést, egyszerűen rosszul lettem, nem tudtam a szobámban maradni, olyan érzésem volt, hogy én is be vagyok zárva abba a -os számú kórterembe.” Ilyen hosszú távollét után bármelyik emigránssal előfordulhat, hogy összetéveszti az elhagyott hazát egy könyvespolccal, de Lenin számára otthon sem volt más Oroszország, mint egy halom könyv. Irodalom, amely arról szólt, hogy az orosz ember alapvetően jó és bölcs, szép és szent, együttérző és igazságos, vagy ha mégsem az, akkor a körülmények áldozata. Az átkos körülmények pedig hol az idegen kultúra, hol a cári bürokrácia, hol a szemellenzős egyház képében jelentek meg, egyik sem örök azonban, mind megváltoztatható, és ha a kétségbeejtő valóság megváltozik, akkor az élet is jobb lesz majd egy csapásra. A valóságot, a -os számú kórterem világát csak könyvből ismerhette Lenin, igaz sokszor elolvasta, sőt Kokkolában, amikor Al-Al még barátnak számított, az orvosi részletekről is kifaggatta. A gyógyszerekről, az eszközökről, a módszerekről. Vajon mire vélné, ha most megmérnénk a pulzusát? Ha megkérnénk Bogdanovot, hogy a tábla fölött átnyúlva fogja meg Lenin csuklóját és tapintsa ki az ütőerét? Ha elkezd üvölteni, akkor máris felállítható a diagnózis. De az Öreg nem üvölt. Tizenöt évvel később, abban a bizonyos Lenin halálakor írt memoárban Gorkij visszatért az esetre: sakkoztak egymással, írja, könnyelműen játszott, Bogdanov nyert, Lenin mérges lett, kiborult, dühöngött, mint egy gyerek. Az üvöltés szót ugyan nem használja, mert hát mégiscsak nekrológot ír. Ha a gyászhoz illő tapintatot valami speciális oldószerrel kivonnánk a szövegből, alighanem az egész szigeten végigvisszhangzó nagy tatár harci üvöltés hallatszana. 44

Bizonyára idővel föl is harsan az üvöltés, és hogy még mi minden történik a teraszon, arra csak abból következtethetünk, hogy Gorkij másnap kimenekíti Iljicset a szigetről, bár az is lehet, hogy inkább a többi emigránst menti meg tőle, amikor hirtelen ötlettel fölajánlja, nézzék meg Pompejit. És a Vezúvot, toldja meg a tűzhányóban végre méltó társat remélő Lenin. A hórihorgas, lobogó hajú író (szandálban, napszemüveggel) és a mokány kis ember (a nevezetes szókratészi homlokot zsebkendővel törülgetve) tényleg fölkapaszkodnak egészen a kráter széléig. Az erős nap ellen a reggeli újságból papírcsákót hajtogattak, a kopf már a nagy a moszkvai árvízről tudósít. Katasztrófa Oroszországban! A két évvel ezelőtti kitörés tönkretette a nevezetes siklóvasutat, a funicolárét, így aztán a fiákeresek végállomásától valóban kapaszkodniuk kell. Úgy megy minden, ahogy Goethe idején (háromszor is meghágta a hegyet), nyalka, kékre beretvált arcú nápolyi parasztok várják a kirán162

dulókat, a derekukon vastag bőröv hosszú fogantyús szíjjal, A Vezúv hegye Capriból, Marina Grande felől. abba kell megkapaszkodni, és indulhat az izomlift. „Funiculì, aSanford Robinson Gifford Funiculà” – dalolják a hegyi emberek. Olyanok, akár a burlá- festménye kok1 a kokkolai Repin képén. Az utasok összenéznek: elkel a segítség. Az író két évvel öregebb, épp negyven, súlyos tüdőbaja van, legalábbis így sajnáltatja magát az ínségesnek éppen nem nevezhető itáliai számkivetettség idején, Lenin betegségével meg már megismerkedhettünk. A tébécével dicsekedni illik, a sziﬁliszt titkolni kell. A tüdőbajhoz intellektuális és romantikus tartalmakat társítottak, az érzékenység, a szenvedélyesség és a kiﬁnomultság betegségének tartották. A tuberkulózisra jellemző beesett, sápadt arcok és a sovány, göthös alakok divatossá váltak a . század végi képzőművészetben. A gyógymódjavallatok pedig – mediterrán utazás és gyakori, izzasztó szerelmi aktusok – kifejezetten kívánatossá tették ezt a betegséget. Keats, Poe, Chopin, magyarázza panyókára vetve kabátját Gorkij, s egy percre megpihen a lávaömleny kaptatóján. Hogy átélhetőbb legyen a tanítás, nagyokat harákol, hosszúkat köp, vagy csak beleköhög az inge ujjába: Csehov, Kalinyikov, Petrov. Tébécében még meghalni is jó (csak maláriában és párbajban jobb, ahogy Byron és Puskin tette). Az örökletes tüdőbaj mellett még egy tüdőlövéssel is eldicsekedhetne, bár a dolog hősi pátoszát némiképp csökkentené, hogy nem csatában, nem is párbajban szerezte, hanem csak egy ügyetlen öngyilkossági kísérlet eredményeként kötött ki tüdejében az ólomgolyó. Azt persze hiába reméli, hogy Lenin majd meghatódik és kitárulkozik. Hogy feltárja ő is a betegségét. 1 Volgai hajóvontatók. 163

Az ő baja közönséges és megalázó. A testi szenvedés szentsége, emelkedett teologikuma nála szóba sem jöhet. Nemcsak az bosszantja, hogy halálos beteg, hanem hogy ezt nem tudhatják róla. Hogy nem teheti közhírré, hisz a halállal való közvetlen kapcsolatban intellektuális fölény rejlik, a kiválasztottság bélyege. Akinek a túlvilágon már foglalt helye van, azt az innensőn előjogok kell, hogy illessék. A közhiedelem a betegségek okát az emberi morálban kereste. A korabeli elméletek szerint a betegség úgy van az ember jellemébe írva, ahogy az ítélet a bűnözőkre szabva, és a szifilisz bizony jócskán elmarad a tüdőbaj romantikus eleganciájától. Arról nem is beszélve, hogy a tüdőbeteg könnyű, eszményi, átszellemült halálra számíthat, a szifiliszes viszont… Hej, pedig micsoda neveket sorolhatna ő is: Rettegett Iván, VIII. Henrik, Bonaparte Napóleon! Milyen bőséges penitenciakészlet áll a Teremtő rendelkezésére! Turkálhat benne, válogathat kénye-kedve szerint. És persze kacaghatja a gyógyítók ügybuzgalmát. Útban a hegytető felé, ahonnan már némi vertikális és horizontális távlatot is kap a sziget, meg persze az iménti beszélgetés hatása alatt, átértékelődni látszik a Villa Blaesusban hagyott társaság összetétele. Talán nem vesz zokon az olvasó egy gyors felsorolást: Bogdanovról tudjuk, hogy eredetileg orvos, a felesége is „egészségügyis”, a doktorgyerek Bazarov is annak tanult, sőt Ladizsnyikov is, aki fiatal korában kórházi alkalmazott is volt, Jelpatyevszkij máig praktizál, Botkinát pedig eleve úgy mutatták be, mint egy Európa-hírű belgyógyász lányát. Nem nehéz kitalálni, miről folyhat köztük a diskurzus. A hegymászóknak nincsenek is kétségeik: „Az a hír járja, hogy Önt új módszerrel gyógyítja egy bolsevik, jóllehet, csak volt bolsevik, igencsak nyugtalanít. Isten őrizzen bennünket az elvtárs-orvosoktól általában, a bolsevik orvosoktól meg különösen! Az esetek  százalékában az elvtárs orvosok szamarak…” A mondatok ugyan egy későbbi levélből valók, de Lenin már most sejti, hogy Bogdanov, bármi új módszerrel is kísérletezik, képtelen lesz őt meggyógyítani: „Higgye el, csakis elsőrendű tekintélyekkel szabad kezeltetnie magát. Okvetlenül keressen föl svájci meg bécsi orvosokat.” 1 45

Miközben a lenti konzílium dolgavégezetlenül föloszlik, embereink végre felérnek a kráter peremére. Itt már az alvilág gőzeit kell lélegezni. Az ő bajukra ugyan nem javallt, de köszvényre vagy kötőhártyalobra állítólag hasznos lehet. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad a gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás éppúgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túl lenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban 164

siettetnénk, annál lassabban megy. Lenin az alacsonyabb, A Vezúv füstölgő krátere vagyis közelebbről szemrevételezheti az író szerszámát. Hosszú, kajla muzsikfütykös. Az a fajta, amelynek mérete nem sokat változik az erekció során. A langaléta Gorkijnak jócskán előre kellene dőlnie, hogy ő is lásson valamit a lényegesen kisebb lenini szervből, ő persze sokkal szemérmesebb ennél. Még abba is bele szokott pirulni, ha egy múzeumi akt kerül elé, testiségre utaló szó, pláne obszcén kifejezés pedig nagyítóval sem található a regényeiben.2 Mivel a kráter peremén amúgy sem túl biztonságos dülöngélni, ne is hagyjuk neki. Tudjuk így is, mire kíváncsi. Két szóbeszédet szeretne ellenőrizni: tényleg sziﬁliszes-e Iljics, ha már az imént nem vallott színt, és vajon tényleg zsidó-e? Alighanem, ha a látószög megfelelne, akkor sem kapna kielégítő feleletet, mi meg akár a gorkiji nézőpont felvétele nélkül is megkockáztathatjuk a válaszokat. Tudjuk, hogy a betegség jelen stádiumában, abban az évekig húzódó latens állapotban, amelyben több mint tíz éve él Lenin, már nincsenek szemmel látható jelei a sziﬁlisznek. A kór persze javában dolgozik, de már rég nem a pénisz van a támadás centrumában; nincsen 1 Lenin levele Gorkijnak Krakmit nézni rajta. Nem érdemes vizslatni a körülmetélést sem. kóból Capri szigetére . Ha számon tartja is Lenin az anyai dédnagypapát, a zsitomiri november elején. 2 Berberova szerint, ha GorkijMozesz Blankot, korántsem büszkélkedik vele. Pravoszláv nak egy hölgy társaságában szokásoknak megfelelően keresztelték és iskoláztatása is kellett megnéznie egy meztelen ábrázoló képet, azonnal a korabeli orosz hagyományok szerint zajlott. Valószínűleg nőt céklavörös lett. Képzelhető, eszébe sem jut, hogy szorosabb kapcsolatba kerülhetne Marx- hogy a nápolyi múzeum pomszekciója (külön szoba az szal, ha kigöngyölné a teljes családfát; pontosabban nem jutna peji antik falloszoknak, az ajtón eszébe, ha nem épp mostanság emlékeztetné rá a cári titkos- negyedóránként megfordított „most csak a hölgyekrendőrség agyafúrt módszere. Ekkortájt, az -ös forradal- táblával: nek”, „most csak az uraknak”) mat követően, kezdik el ugyanis terjeszteni a Cion bölcseinek milyen hatással volt rá. 165

jegyzőkönyvét.1 Az Ohrana műhelyében készített pamflet egy világméretű zsidó összeesküvéssel próbálja kapcsolatba hozni a forradalom illegalitásba kényszerült irányítóit, s bár a célközönségnek csak töredékét érik el (nincsenek oly sokan oroszföldön az olvasni tudók), érthető módon konspirációs követelmény lesz a származás titokban tartása. A pártban a bolsevik – mensevik ellentétet olykor orosz-zsidó szembenállássá egyszerűsítették, amiben Lenin semmi kivetnivalót nem talált. Esze ágában sem volt tiltakozni, amikor az általa éppen fölkarolt Sztálin (a pártban már az Öreg bal lábaként emlegették) ilyeneket írt: „A mensevik frakció – színtiszta zsidó frakció”, a „bolsevik frakció viszont: orosz frakció”, ezért „nekünk, bolsevikoknak van egy ötletünk: pogromot kéne rendezni a párton belül!”.2 Ha meg is mosolyogta a ravasz logikai csavart, ahogy a sárga szemű kis grúz orosszá avanzsál a mondat végére, 1 A Jegyzőkönyveket feltehetően alighanem imponált neki a zsidóellenes nekivadulás, sőt talán Pjotr Ivanovics Racskovszkij, a párizsi Ohrana részlegvezetője még tüzelte is. Sztálin a londoni pártkongresszusról írt beés stábja kreálta francia antiszeszámolóban jött elő a progrom-ötlettel, London legnagyobb mita publikációk alapján, így akarván meggyőzni II. Miklóst sztárja pedig kétségtelenül Trockij volt. Nem elég, hogy zsidó, a liberalizmus káros voltáról, és annak is látszott, s nem elég, hogy forradalmár, úgy is nézett ki. nem mellesleg így tudatosítván a cárban a titkosszolgálat fon- Karcsú, jóképű férfi, lobogó sörény, széles homlok, határozott tosságát. Az a változat, amely arcél, villogó divatos szemüveg (a filmszínészi múltról meg végül bestsellerré vált, Szergej Nyilusz A nagy kicsinyben, avagy már tudunk), ráadásul olyan karizmatikus szónok, hogy ellenaz Antikrisztus és az ördög közelgő felei is fölállva tapsolják.3 Egyszerűen nem lehet nem zsidózni, uralma a Földön című könyvében -ben jelent meg először. ha az ember föl akarja venni vele a versenyt. Zsidózni kell! 2 A Bakinszkij Rabocsij (Bakui Lenin meg is hívatja Sztálint mindegyik kongresszusra.4 Munkás) című illegális újság egy -es számában, az OSZDMP Az Öreg sokadízigleni zsidósága legföljebb nyolc évvel halondoni kongresszusáról írt lála után, -ben válhatott volna köztudottá, amikor nőbeszámolóban javasolja a pogromot. vére, Anna Uljanova egy Sztálinnak írt levélben kiteregette 3 Trockij tényleg az orosz azt. Sztálin persze, aki éppen akkoriban kezdte – immár az valóságból érkezett a teszetosza emigránsok gyűlésére. Bátor ügyhöz méltó erőkkel megtámogatott – nagy antiszemita forradalmi múlt, hajthatatlan ámokfutását, nem hozta nyilvánosságra a levelet, Uljanováelszántság a bíróság előtt, töretlen erő a számüzetésben – nak is megtiltotta azt, így bizonyára Gorkij sem értesült róla. így szóltak a hírek. Hétszáz Ha valami szöget üthetett volna a fejébe, az egy közelmúlt kilométeres szökés Szibériában rénszarvasszánon, tették hozzá beszélgetésből kiragadott mondat: „Az okos oroszok mindig a legendagyártók. zsidók, vagy legalább van bennük valami zsidó vér.” 5 Gorkijban 4 Lenin megbízásából és a nemzeti-kulturális autonómiát azonban föl sem merült, hogy Lenin saját magára gondolt; követelő „bundista söpredék”, ha okos zsidó került szóba, neki mindig csak Parvus járt az vagyis a zsidó szocialisták ellenében írja meg Marxizmus és eszében, és tudta, hogy az Öreg is gyakran gondol rá, olyannemzeti kérdés című brossúrát kor is, amikor egész másról van szó. Na persze, hogy egy kicsit (), amelyet az Öreg gondosan ki is javít. Ez az első olyan árnyaltabb legyen a kép, nem árt figyelnünk a hangsúlyokra. írás, amely alatt már a Sztálin név Az „okos” jelzőt például az író biztos másként ejtette ki. A zsidót jelenik meg. Jól rímel a Leninre (törleszkedés) és törhetetlen meg ne firtassuk. Egy -es cikkében mindenesetre „színmint az acél (hiúság), úgy hogy orosz bűnösnek” nevezte Lenint,6 bár nyilván nem azért, mert a végigpróbált sok álnév után ennél marad. időközben csalhatatlan bizonyítékot szerzett volna annak 166

származásáról, inkább mert az írás ﬁloszemita hangütéséhez nehezen passzolt volna, ha történetesen a főbolsevik is zsidó. Később egy emigráns orosz lapnak adott interjúban a zsidógyűlölet terjedését magyarázva azt mondja, otthon őt is zsidónak tartják, mint minden kommunista vezetőt Lenintől lefelé.7 Úgy tűnhet, voltak olyan idők, amikor a két szó egymás szinonimájává vált, ami nem könnyítette éppen a tisztánlátást. Azt kell hinnünk, hogy ami ott a Monte Vesúvión nem vált láthatóvá, az Gorkij számára később is titok maradt. -ban egyébként Olaszországnak is témát adtak a zsidók. A rómaiak zöme sokat derült zsidó származású új polgármestere, Ernesto Nathan8 idegen akcentusán, meg azon, ahogy többször is megleckéztette a „szabópápát”9. Az antiszemiták persze háborogtak már azon is, hogy egyre több zsidó képviselő, sőt miniszter szónokolt a parlamentben, a mi emigránsaink viszont élvezettel szótárazták a helyi lapokat, gyűjtögetvén azokat a témákat, amelyekből otthon majd forradalmi gyúanyag készülhet. Ilyennek számított, hogy Luigi Luzzatti egykori pénzügyminiszter és majdani miniszterelnök vezetésével olasz delegáció készülődött Szentpétervárra, hogy megkössék a két 5 Dmitrij Volkoganov is idézi ország közti kereskedelmi szerződést, ám orosz részről eláll- Lenin életrajzában (). tak a tárgyalástól, amikor tudomásukra jutott, hogy signor 6 Makszim Gorkij: Antiszemita jelenségek a forradalomban. Luzzatti zsidó származású.10 Novaja Zsizny, . június . 46

A nagy hegy éppen két éve,  áprilisában tört ki utoljára, jókora ejakuláció volt, száz embert ölt meg, legalább százat. Caprin is megremegett a föld. Gorkij úgy dicsekszik a tűzhányóval, mintha a sajátja lenne, mindent tud róla, mindent jobban tud, és persze azért író, hogy színezze a tragédiákat. Akkoriban, április vége felé, újra foglalkozni kezdtek az újságok a két évvel korábbi tragédiával. Az apropót az olimpiász adta. -én, hétfőn, azaz kirándulóink szemszögéből nézve holnapután kezdődnek az olimpiai játékok Londonban. A világ Londonra ﬁgyel. Csakhogy Róma helyett ﬁgyel a világ Londonra. Az olimpiászt ugyanis Róma rendezte volna, Coubertin báró az olasz fővárost bízta meg a rendezéssel. Meg is kezdődtek az előkészületek, a liliputi méretű uralkodó, III. Viktor Emánuel már talán fogalmazta is a díszbeszédet, amikor kitört a nagy hegy. Az ország beleroppant, vitte a pénzt az újjáépítés (jó részét persze zsebre vágta a camorra), le kellett mondani a rendezésről, és a báró átadta az egészet az angoloknak, nevezetesen a sportőrült VII. Edwardnak. Képzelheti, mekkora zajt csapott a nápolyi hegy, magyarázza Gorkij, ha a római verseny is elmaradt miatta. Lenin mosolyog: az olimpiász remek tréning lehet, nagyszerű főpróba egy világháborúhoz. Hátha nem kell már sokat várni rá, hogy az a sok 167

(július .). 7 Salom Asch interjúja a Golosz Rosszijban (. június .). 8 A Londonból származó Ernesto Nathannak, aki  novemberétől  decemberéig Róma főpolgármestere lett, nemcsak zsidó származása keltett megütközést bizonyos körökben, hanem az is, hogy a Grande Oriente d’Italia szabadkőműves-páholy nagymestere volt. 9 X. Piusz pápa családi neve Sarto = szabó volt. 10 Az oroszországi zsidókat sokkal jobban sújtotta a diszkrimináció, mint az európai országokban élő zsidóságot (lakhelyelhagyási tilalom, állami, illetve katonai szolgálat korlátozása, tanulmányok megnehezítése, illetve általános kétség azzal kapcsolatban, hogy egy zsidó lojális lehet-e „a cári trón és a szent haza iránt”). Ott elképzelhetetlen volt az, ami az olaszoknál szinte természetes, hogy egy kormánydelegációt egy zsidó vezessen. A szentpétervári persona non grata Luzzattiból egyébként -ben mezőgazdasági miniszter, -ben pedig miniszterelnök lett.

ország a csatatéren is megmérkőzzék. Parvus bizonyára már a kitörés napját is tudja. Élvezi, ahogy a föltámadó szél rendet vág a kéngőzös böﬀenések közé, lerázza kabátjáról a hamut, és egy darabig még a forradalmi hegybeszédet is elviseli, amely újra csak oda kanyarodik, mint már harmadik napja mindig, hogy össze kéne békülnie a villalakókkal. Aztán, ahogy ilyenkor szokott, mégiscsak megindul kétfelé az a két gúnyolódó szemgolyó. Előttem e szirt, és alatta mély,… S azt mondjam-e: vége a komédiának? 1 A mondatvégi hangsúlyos kérdőjel persze nem kevés iróniá1 Madách Imre: Az ember tragédiája. val aktualizálja a madáchi mondatot, Gorkij mégis elisme2 Gorkij előzőleg maga is rően csettint. A „didaktikus poémát”, ahogy a Tragédiát lefordította Madách művét (igaz, németből és nem is vers- nevezte, három éve fordíttatta le és adatta ki az általa vezeben), és most épp az átdolgozátett Znanyie Kiadóval.2 Hát tényleg rosszul alhatott az Öreg, son töri a fejét. Egy nagy világirodalmi sorozatra készül, ha még azt az aláhúzogatott és agyonjegyzetelt kötetet is amely felölelné Homérosztól átnyálazta. Ha most valami irodalmi alkotásban szerepelnéa . század kezdetéig azokat a műveket, amelyek terjeszthet- nek, itt lehetne a dramaturgiai csúcspont – gondolja, és nék a proletárforradalom eszhatározottan tetszik neki, hogy épp egy hegycsúcson csúméjét. Egyszerűsített szövegű, könnyen befogadható, magya- csosodhat ki a történet, aztán, mielőtt maga is fölfoghatná, rázatokkal és jegyzetekkel mi volna a dramaturgiából fakadó legtökéletesebb megoldás, kísért népszerűsítő szériát tervez, hatalmas példányszámú a végső csattanó, a slusszpoén, a „v kancé kancov”, újra megvilágenciklopédiát, szólal az Öreg: Úgy fest, bátyuska, hogy ezt most megúsztuk, amelyben rögtön a Faust után következne a Tragédia. pedig titokban mindenki arra vár, higgye el, hogy történjen 3 Marquis de Sade: már valami, hogy törjön ki a hegy, hogy robbanjon föl, hogy Juliette története, avagy a bűn virágzása (). jöjjön végre az a szentséges forradalom. Megkövült lávafolyam a Vezúv kaptatóján

168

Amikor egy vulkán tétlenkedik, akkor mindenki csalódott. Hazatérve nem lehet miről áradozni. Nincs is szánalmasabb, mint egy szipákoló tűzhányó. Való igaz, a helyiek is mintha szégyellnék, hogy semmi tragédiával nem tudnak szolgálni, tűzijátékot lődöznek úton-útfélen, drámai vulkánkitörés-metszeteket, színes olajnyomatokat kínálgatnak a turistáknak, a nápolyi dzsigolók csupasz mellükre lángokádó Vesuviust tetováltatnak, és délidőben harangozás helyett mozsárágyúkat durrantanak. Épp most sütnek el egyet a hegy tövénél valamelyik falucskában, fentről csak olyan, mintha egy záptojás pukkant volna szét. A tűzhányó, érezvén, hogy róla van szó, talán azt is, hogy Leninben emberére akadt, megilletődötten szuszog, dörmög, szinte dorombol, és a kráter falán ide-oda verődő hanghullámok egyszerre kioltják egymást. A váratlanul támadt nagy süketség még a szélzúgást is elnyeli. Az elszáradt cserjék csattogását. Az aláomló törmelék zaját. Az oroszok is, akik eddig kiabálni kényszerültek, ott az akusztikus vakfolt közepén hirtelen elnémulnak. A vigília napja van, jut Gorkij eszébe, és a vulkán fölött egyensúlyozó füstszalagot angyalszoknyának képzeli. Aztán a távolból, nagyon messziről, mégiscsak beszivárog a csöndbe egy turistahordó csacsi ordítása. Alekszej Makszimovics, ha már itt vagyunk, ne keressük-e meg a Muszkovita Minszkij barlangját? A meglepett író most már végképp elneveti magát. Hát nem éppen arra számított, hogy a hegytetőn irodalmi leckéket kell vennie. Pietra Mala-fennsík, teszi hozzá tájékozottan, kissé talán lekezelően az Öreg, itt kell, hogy legyen a Vezúv oldalában. Kacagva gombolják be a nadrágjukat, és az elszenesedett fatörzsek közt, a megfagyott lávatömbökön ugrálva ereszkednek vissza. Nem játsszák el a hipokritát a Minszkij-ügyben, hát mi se tegyük. Sade márki Juliette-jében szerepel az orosz kannibál hatalmas szexuális étvággyal és óriási, göcsörtös hímtaggal.3 Meghal mindenki, akibe belenyomja. Dagad a két orosz kebel a nemzeti büszkeségtől. Alighanem ez az utolsó meghitt pillanatuk. 47

A hegy lábánál találnak valami trattoriát, és amíg rotyog a vaskondérban a trippa (szombat lévén nincs is más a palatáblára írt „étlapon”, ilyenkor Rómától lefelé mindenki ezt eszi: borjúpacal paradicsommártásban, parmezánnal, borsmentalevéllel), Gorkij elérkezettnek látja a percet, hogy belefogjon végre az „istenépítésbe”. Elő- előhozta már korábban is, célozgatott rá, de az Öreg valahogy mindig kitért. Itt végre tényleg maguk vannak. Meg persze fönt a Hegy, aminek fontos szerepe lehet a bogosztroityelsztvo megértetésében. Alaposan megtömi a pipáját (fütyül a tébécére), eligazítja a bajszát, megköszörüli a torkát, és Marxnál kezdi: – Tudom, hogy rossz marxista vagyok, no meg mi művészek egy kissé valamennyien beszámíthatatlan emberek vagyunk… – mert tudja, hogy a többi összetevőt, tudniillik Fjodorovot és Nietzschét, meg persze Jézus Krisztust, nehezebb lesz elfogadtatnia Leninnel. Aztán persze mégse lehet megkerülni őket, a hozzájuk kapcsolódó messianizmus, kozmizmus és az Übermensch fogalma révén mégiscsak előkerülnek, 169

de az eredő a lényeg, a négy komponens összege, Jézus, Fjodorov, Nietzsche és Marx mixtúrája, ami nem más, mint maga a forradalom, a vallás legmagasabb formája, a felkelő néptömegek intellektuális megváltása, kollektív istenné válása. Amikor a nép önmagából építi föl az istent, téglákként rakja össze saját megváltását, az az igazi revolúció! Mondhatná persze egyszerűbben is, a szentséges csodákat emlegetve, hogy az istenadta nép is felfogja. Kitalálni sem kell, jönnek a csodák maguktól. Itáliában már a gyerekek is sorolják a forradalmárok tetteit; az Öreg is hallhatta, hogy Garibaldi csak beleágyúztatott a hegybe, amikor fogytán volt a sereg ivóvize, és nyomban friss forrást fakasztott. Máskor meg hét vekni kenyérből lakatta jól az összes katonáját. Ha lesz orosz forradalom, hát kerülnek majd szentjei is. Lehet, hogy Lenin lesz köztük az első. Szent Lenin. Gorkij egy regényen dolgozik éppen, a nagy vendégjárásban persze csak hajnalonként jut rá idő, a címe már megvan: Gyónás. Azt képzeli, eljuttathatja majd ez is a szocializmushoz azokat, akik elolvassák. A nép egyetlen „iskolája” az egyház, az volt évszázadokon át, így aztán elég nyilvánvaló, hogy a vallásból kiindulva lehet csak szót érteni vele. Ateista alapon reménytelen elvezetni a forradalomhoz, az istenen keresztül kell tehát elvinni oda. Az istenen, ami, ha jobban tetszik, azoknak az eszméknek az összessége, amelyek felébresztik az emberek szociális érzéseit, a velük született eredendő jóságot azzal a céllal, hogy bekapcsolják őket a társadalomba. Az istent közösen keresni, az erők egyesítésével építgetni, kollektíve megteremteni és szocializmusnak keresztelni el; ezt igazán megérthetné egy ateista forradalmár is, aki egyáltalán nem hisz benne, az is méltányolhatná, legalább taktikai alapon. Lenin azonban dühbe jön: Szörnyű, hogy ön ide lyukad ki! Az istenkeresés semmivel sem különbözik jobban az istenépítéstől vagy istenteremtéstől vagy istencsinálástól, mint a sárga ördög a kék ördögtől. Ha nem azért beszélünk az istenkeresésről, hogy állást foglaljunk mindennemű ördög és isten ellen, s hogy elítéljünk mindennemű szellemi hullagyalázást (mert hiszen minden isten hullagyalázás, még ha a legtisztább, legideálisabb nem keresett, hanem épített istenről van is szó) –, hanem azért, hogy a kék ördögöt elébe helyezzük a sárgának, akkor ez százszorta rosszabb, mintha egyáltalán nem mondtunk volna semmit.1 Gorkij tudta, hogy Lenint a hit emlegetésével lehet leginkább kihozni a sodrából, de azzal is tisztában volt, hogy csak hívő ember képes ennyire kikelni a szentségek emlegetése ellen. A hit Isten jutalma, bőkezű ellentételezés azért, hogy egyáltalán gondolkodunk felőle. A kételkedés szesze, a tagadás mámora, a káromlás extázisa mind-mind részei az adománynak, mind csak arra valók, hogy erősítsék a hitet. Egy „kicsit” hívő nem lehet az ember, ahogy egy asszony sem lehet csak kicsit állapotos. Hívő akkor is, ha nem hiszi, hogy az, akkor is, ha nem akar az lenni, akkor is, ha ellene mond mindennek, ami a vallással kapcsolatos. Minden száműzött együtt él, együtt kel és fekszik a honvággyal, honvágy nélkül nem létezik emigráció, akkor sincs, ha valami görcsös daccal, 170

amit internacionálénak neveznek, nem akarunk tudomást venni róla. A hit is egyfajta honvágy – magyarázza az író –, a lélek honvágya. Az életből, a létemigrációból való konstans hazavágyás. Gyógyíthatatlan nosztalgia, ami ellen lázadni természetes dolog, de minél inkább lázadunk ellene, annál nagyobb hatalma lesz fölöttünk. Köhögni kezd, mint mindig, ha elragadja a hév, fuldokolva nézi az Öreget és egyre biztosabb benne, hogy csak hívőt dühíthet föl ennyire a hit nagy paradoxonja: – Aki nem követ el bűnt, annak nincs mit megbánnia, de aki nem bánja meg a bűneit, az nem üdvözülhet. Na, mi következik ebből, írókám? Ugyan mi a fene? És valóban, Lenin miközben ádáz haraggal támadta az ájtatoskodó egyházat, aggódva fedezte fel magában az istent. Még ma velem leszel a paradicsomban – hallotta olykor, többnyire tajtékos dühkitörései közepette. Nem hallucináció volt, legalábbis nem olyan, amiről a könyvek szoktak fecsegni, hanem a különutas szem önállósuló káprázata, kifordult jobb szeme színrül színre látta a megfeszítettet, amint végtelen szelíden, minél bőszebb volt ő, amaz annál szelídebben súgta: még ma velem leszel… Lehet-e azért imádkozni, hogy a hit ajándékát elvegye tőle az úr? Lehet-e vajon azért imádkozni, hogy az imádkozás kényszerét is levegye róla? A hevesen rátörő, az istenkáromló ellenimák közepette érezte, hogy’ lőn hasonlatos a prófétához, tán épp a kopasz Jónáshoz, aki fut a dolog elől, amit az úr rátestálni készül. Ecco! – apró butéliában zöld likőrt tesz elébük a vendéglős. Kockás kendőjével elhessenti a legyeket (meg mire észbe kapnánk, elhessent egy javasaszszonyt is, pedig hej, de szívesen belenéztünk volna a kártyáiba), és elismerően bólogat, holott még a nyelvet sem ismeri fel, amelyen a nagy bajuszú férﬁ szónokol. És amelyen a kis kopasz egyre megátalkodottabban hallgat. Csak hallgat. Emil Ludwig vette észre, hogy „minél többet hallgat és ﬁgyel, annál biztosabban keríti hatalmába beszélgetőtársát”. 2 Mire Gorkij végez, a szőlőlugason átszűrődő fényfoltok összecsukódnak a vasasztal lapján, feljön a délutáni hold, és rázendítenek a tücskök. – Csak az értelem, csak a tudomány alapján nem lehet a világot igazgatni. A nagy népeket más erők rendezik, spirituális erők, olyan erők, amelyek eredete ismeretlen, és megmagyarázhatatlan. Kicsi nép nem tud forradalmat csinálni, egyszerűen azért nem, mert szövetkeznie kell valami nagyobb hatalommal. Árulnia kell a forradalmát. Vigéckednie kell vele. Ha le akarja győzni a saját zsarnokát, el kell fogadnia egy másik zsarnok segítségét, sőt kuncsorognia kell azért. Szobrokat faragnak Garibaldinak, New Yorkban is áll már, de ki is volt Garibaldi tulajdonképpen: jól mondja a maga Marxa: a forradalom szegény majma III. Napóleon állatkertjében. És a magyarok Kossuthja? Dettó. Az istenépítő nép nem lehet más, csakis az orosz. A vértanú nép. Most épp kötésig a jeges árban, de megrázza magát, mint mindig. A nyugati világ szétesett, Európa beteg, nincs jövője, 1 Lenin levele Gorkijnak . közepén. látta a kikötőt Nápolyban, az a sokadalom mind azt várta, hogy november 2 Emil Ludwig: A lángész és fölférjen egy kivándorlóhajóra. Ezrével, tízezrével szöknek a jellem (). 171

Amerikába, New York ma már a harmadik, sőt talán a második legnagyobb olasz város, de ne higgye, hogy csak a Mezzogiorno parasztjai szöknek. A magyar színmű törpe népeinek eleve bukniuk kell. A szláv lélek viszont, a sirókaja dusá… – Az viszont hatalmas, akár a Muszkovita Minszkij fasza – vág közbe ingerülten Lenin. – Miért ártja magát a politikába? Mért üti bele az orrát? Maga író, inkább csak írjon, de ne akarja előénekelni a forradalmat a politikusoknak. Ne akarja kiénekelni azt a csőrükből!… Riogató írói próféciákkal van tele így is Európa. Németül olvasta, de úgy emlékszik, valami magyartól fordították: „Azt csinálni Európából, ami Amerikában van; egyetlen nagy köztársaságot. Elűzni a fejedelmeket; eltörölni az országok határait; megszüntetni minden speciális hazáról való fogalmat; lefegyverezni erőszakkal minden ország hadseregeit; elpusztítani minden arisztokráciát; lomtárba űzni minden külön alkotmányt; simára taposni minden vallást: és egy keresztvonással kvitté tenni minden államadósságot. És akkor aztán megkezdeni az »új-világot« az »ó-világban«. Csakis Oroszország kísértheti meg e kolosszális, brutaliter ideális eszme gyakorlati kivitelét, ami minden más nemzetnél csak fantazmagória volna. De ha Oroszország megy elöl, nem lehetetlen az.” 1 Az írónak kiszalad a vér az arcából, de alighanem türtőzteti magát, elvégre a vendégéről van szó. Hogy mit mond a hatalmas bajusz alatt, azt elnyomja a kabócák harsogása, de hogy mit gondol, azt hamarosan leírja. Az alábbi mondatokat például a Novaja Zsizny című folyóiratában, annak is az . április -i számában (ami az új időszámítás szerint május .!): Tagadhatatlan, hogy Lenin rendkívüli erejű ember… megvan az a feltétlenül szükséges tulajdonsága is, hogy teljesen híján van az erkölcsnek, és ezért a tömegekkel szemben teljesen nagyúri kíméletlenséggel viseltetik. …jogot tart rá, hogy az orosz néppel olyan kegyetlen kísérletezést tegyen, amely már előre sikertelennek mutatkozik… A szövevényes életet Lenin nem ismeri, nem ismeri a néptömegeket, mert nem él a nép közt, de könyvekből megtanulta azt, hogy mivel lehet a tömegeket felkavarni, ösztöneiket mentől könnyebben fellobogtatni. Lehet-e minden adott körülmények közt ebből az ércből szocialista államot önteni? Úgy látszik, hogy nem; de hát miért ne próbálja meg? Mit kockáztat Lenin, ha a próba nem sikerül? 2 48

Másnap a madarászzsákmány megtekintése meg a csónakázás a helyi halászok társaságában már újra oldottabb hangulatban zajlik, a híres visszhangsziklához tett kirándulásra pedig akár derűs eseményként is emlékezhetnénk, ha Lenin kissé erőltetett nevetéséből nem inkább a sértettséget hallanánk ki. – Ein Gespenst geht um in Europa – kezdi színpadiasan tagolva, és jön is az ekhó kisvártatva Bazarov túlrecsegtetett baritonján: „prizrák kommunyizmaaa… unyizmaaa… izmaaa”. A nevetése megmaradt a fülekben, összekeveredett korábbi kacagásokkal, későbbi hahotákkal és belekerült a memoárokba. „Nem találkoztam még emberrel, aki oly ellenállhatatlanul tudott volna kacagni, mint ahogy Lenin kacagott. Különös látvány volt, hogy egy ilyen 172

következetes realista, aki olyan pontosan látja, s oly mélyen átérzi a nagy szociális tragédiák elkerülhetetlenségét, aki oly könyörtelen és hajthatatlan a tőkések elleni gyűlöletében, gyermeki módon, könnyeket hullajtva, fuldokolva tudjon nevetni.” 3 A visszhangsziklánál aztán előkerülnek a revolverek, kiderül, hogy minden orosz zsebben lapul egy, s akkora zenebona veszi kezdetét, hogy a hatalmas kőfal egészen belezavarodik a felelgetésbe. A kirándulásról hazatérve Lenin a szobájából kilépő Concettába ütközik. A cselédlány zavarba jön, ijedten kapja szoknyája mögé a kezét, mintha rejtegetne valamit, s el akar osonni. Lenin az útját állja, látni akarja, mit emelt el, megemeli a hangját, Concetta persze nem érti, hogy mit mond, megmakacsolja magát, hátát a falnak veti, de annyira belepirul, hogy az már maga is beismerés. A hangoskodásra előkerül Gorkij és Andrejeva meg persze a két ﬁú s ki tudja, ki mindenki még, körülállják a megszeppent cselédet. Marija tolmácsol, hiába, a lány egyre dacosabb, ő bizony nem húzza elő azt, amit eldugott, pláne nem ennyi nép előtt. Az öreg a mellényébe akasztja az ujját és felölti legjóságosabb ábrázatát: bizony az ilyen eset mindenhol előfordulhat, ő a saját részéről már sajnálja is az egész felhajtást, de hát a szabályok is egyformák mindenütt. A civilizáció törvényei ugyebár, hogy a tízparancsolatot most ne is keverje a dologba. Kattog az agya, mi volt az, amit elöl felejtett, amit érdemes lehetett elemelni, és ami kínossá válhat most, ha előkerül mindenki szeme láttára. Az író látja, hogy mindjárt eltörik a mécses, Concettához lép, a szemébe néz és szelíden, de határozottan megfogja a könyökét. Együtt húzzák elő a lány remegő kezét a patkányfogóval. A kifordult szemű állat véres fogai közt jókora darab szalonna. „…szívből jövő nevetés volt, azé az emberé, aki belelátott az emberi ostobaság bugyraiba, aki felfogta az elme akrobatikus cseleit, de aki képes volt élvezni az egyszerű szívűek gyermeki naivitását is.” 4 Patkányt egyébként, az író állítása szerint még nem láttak a házban, nekünk azonban még- 1 Jókai Mór: A jövő század is azt kell hinnünk, hogy előfordulhattak már korábban is, regénye (–). (Németül: Lloyd, .) különben mi értelme lett volna a patkánycsapda fölállításának. Pester 2 Makszim Gorkij  után a Természetesen nem akarjuk megcáfolni Gorkijt, aki bizonyára Novaja Zsiznyben folyamatosan Nyeszovremennyije miszli azért nem tudott a patkányok létezéséről, mert a diszkrét közli (Időszerűtlen gondolatok) című cselédlány időben eltüntette a dögöket, de ha már itt van ez cikksorozatát, amely Lenin és a kemény bírálata. Az a bizonyítékként is értékelhető, ráadásul méretes példány, bolsevikok írásokat külföldön is átveszik, hadd emlékeztessünk azokra a falragaszokra, amelyeket Ná- az idézett rész Gorkij: Forradaés kultúra címen magyarul polyban és környékén úton-útfélen látni (egy példánya a capri lom megjelent cikkgyűjteményéből kikötő hirdetőoszlopán is olvasható), arra buzdítva a lakos- való. Révai Irodalmi Intézet (). 3 Makszim Gorkij: V. I. Lenin ságot, hogy ha a patkányok elszaporodását vagy szokásaik (). megváltozását észleli, azt haladéktalanul jelentse. Az elszapo- 4 Makszim Gorkij: V. I. Lenin rodástól való félelem összefügg a több-kevesebb rendszeres- (). 5 Axel Munthe A San Michele séggel visszatérő pestisjárványokkal (a legutóbbit Axel Munthe regénye () című bestselleréírja le az -es nagy fogja híressé tenni 5), a szokások változására viszont alighanem ben nápolyi járványt, amelyben a Vezúv miatt kell ﬁgyelni. Az -os kitörés előtt följöttek orvosként dolgozott. 173

a csatornákból és riadtan szaladgáltak a járókelők közt, mintha megérezték volna a veszedelmet. Egy döglött patkány szokásainak megváltozása nehezen ellenőrizhető – vagy túlságosan is nyilvánvaló – próbálja elviccelni a dolgot Gorkij; a körmére égő cigarettával meggyújt egy újat, bljaty na huj – dörmögi, és némileg megnyugszik, hogy csak a vulkántúra után került elő a patkányhulla. 49

Az utazásig hátralevő időben Lenin kerüli a hosszabb eszmecserét. Kísértetként bolyong a házban, reszelősre hallgatja az Apassionátát az író Amerikában vett gramofonján, és amennyire tudjuk, a teraszra többé nem teszi ki a lábát. A bezárkózás oka az oroszok tudomása szerint (legalábbis Gorkij ezzel mentette ki vendégét) az Öreg gyengélkedésével járó krónikus tünet, a fényérzékenység volt. Pontosabban az érzékenység a fényre. Émelygő, hányingeres érzés erős agyi (szemtáji) fájdalommal. A szimptómák jelentkezésekor egy sötét szoba enyhületet ad: behajtott spaletták, behúzott függönyök, lecsavart lámpák. A kinti verőfény közepébe állított sötét szobákba – camera obscurákba – persze mindig beszivárog valahol egy vékony sugár. Egy apró hasíték az ablak takaróján, egy kicsiny furat a redőnyön, s máris ott a külső világ fordított állású képe a szemközti falon. Lenin sötét szobája olyan volt, mint egy nagy fényképezőgép. Vagy inkább olyan, mint egy hatalmas emberi szem. Felpolcolt lábbal nézhette belőle, hogy dugja össze a fejét az író és Al-Al a sakkasztal fölött (a parti végeztével napokig nem szedte össze senki a ﬁgurákat), hogyan csatlakozik Ladizsnyikov a tótágast álló pusmogókhoz, és hogy halad el mögöttük időről időre az egyre zsémbesebbnek látszó Marija Andrejeva suhogó, hosszú szoknyában, anélkül azonban, hogy az a szoknya a nyakába zuhanna. A terasz emberei az óriás retinaként funkcionáló fehér falra vetülve tették a dolgukat. A falnak A Crystal Palace, kinematográf a Nyevszkĳ proszpekten

174

(aminek köztudottan füle van) ilyeténképpen szeme is van, falnak lenni tehát nem épp az elrejtést, hanem a meglátást, a megfigyelést, a leskelődést, a kémlelést szolgálja. Csuda-e, hogy a börtönszleng kémnek mondja a fal alkotóelemeit: tégláknak hívják a besúgókat odabenn. A tégla a kém. A szem. Akár szalonnát is mondhatna. Van abban valami visszás – egy pillanatra röstelli is –, ahogy, igaz, szándéka ellenére, kémmé válik, aztán megállapítja, hogy a kémkedés még sincs ellenére, majd azt, hogy kifejezetten ínyére van. Ami bosszantja, az csupán az, hogy a tudást, aminek kémként a birtokába jut éppen, aligha használhatja majd bármire is, hacsak nem tekinti egyfajta haszonnak azt, hogy kiderül végre – napnál világosabban –, hányadán áll azokkal odakint. Mert Leninnek nincs kétsége afelől, hogy a diskurzus témája csakis ő lehet, és ebőbb-utóbb arra is ráébred, hogy azok ott a szégyenszemre A porosz származású Oswald Bulla, Karl fönnfelejtett sakkállás alapján a játszmát próbálják meg Karl Karlovics Bulla néven lett rekonstruálni. Visszafelé lépegetve újrajátszák a fejre állt és az orosz fotográfia atyja. kapott, tükörfordított partit, és bele-belepillantva a Ladizsnyikov által Állampolgárságot sőt hivatalos rendőrségi közszemlére tett jegyzetfüzetbe le is írják maguknak. Bogdanov, engedélyt arról, hogy készíthet fényez nem meglepő, de Gorkij is. Ó, hogy nem potyognak föl bárhol képeket az égbe királyaikkal és királynőikkel, bástyáikkal és parasztjaikkal egyetemben! Közben, a terasz másik szögletében, Bazarovék újra belevágnak, ki tudja hányadszor, zálogadó társasjátékukba, a proszpektbe. Emlékezetből kell felsorolni egy közismert otthoni utca minden épületét. Az elhangzó nevekből – a Singer-ház, az Elizejev-empórium, a Gosztyinij Dvor, a Crystal Palace és a Moulin Rouge kinematográfok – előbb-utóbb magunk is rájönnénk, hogy a feladvány a Nyevszkij proszpekt,1 de az emigránsok nem elégszenek meg a házakkal, tudják, melyik kereszteződésben állnak a hatszögű plakátkolumnák, mely kapubélletbe illesztettek őrbódét, ismerik az új fiákerállomás márvány kerékvetőit és el tudják sorolni Vaskátya minden szeretőjét, 1 Szentpétervár (illetve Petrogvagyis Katalin cárnő szobrának mellékalakjait. Ismerik a cuk- rád) főutcájának neve a forradaután Bogdanov javaslatára rászdák, a szállodák, a sakk-kávéházak és a pékségek nevét, lom Úlica Proletkulta lett, igaz, tudják, hol van Herr Bulla fényképészműterme (-es szám), amikor a város fölvette Leningrád nevet, a Proletkult út hogy hívják a borbélyt és a csizmadiát, a metszetárust és aOktóber Huszonötödike útra a sarkantyúkészítőt (pedig az már egy mellékutcában van, változott. 175

a Mescsanszkajában; egyébként Schiller a neve) és arra is emlékszik mindegyikük, hányat kell kopogtatni Madam Marmeladova titkos szalonjának rózsaszínre festett ajtaján. Van, hogy Nápolyba csak azért hajóznak át, hogy újra lássák az „orosz lovakat” a Palazzo Reale előtt, amelyek pontos másolatai az Anyicskov híd bronzlovainak. Gorkij nem csatlakozik a proszpektelőkhöz, zsebre vágja jegyzeteit, rágyújt, és igyekszik palástolni a „kongresszus” sikertelensége miatti bosszúságát. Később, Marija tanácsát is mérlegelve, lemond az egypéldányos szatirikus villalap, a Capri Pravda ünnepélyes elindításáról. Pedig a lejegyzett játszmát abba szánta, sőt már a címlapot is megrajzolta, de aztán valahogy elment tőle a kedve.1 Amikor a már sokszor citált -es esszében felidézi a capri látogatást, azt írja, olyan volt, mintha kétszer járt volna a szigeten az Öreg, két különböző emberként, homlokegyenest különböző hangulatban. Az összeférhetetlen, 1 Sorrentóba költözve dühöngő Lenin volt az egyik, a másik meg az, aki a Vezúv kráben jut eszébe újra az egypéldáterébe pisált, aki a szandálos Narcisszuszt kalaptartónak hasznyos lap, Capri Pravdáról Sorrentyinszkaja Pravdára nálta,2 aki az ujjára tekert zsineggel horgászott, akire Signor módosítja a címet, de a fedélDrin-drinként emlékeztek vissza a capri halászok, és akit rajz ötletét megtartja: csíkos strandgatyában napozik a Ná- a mezítlábas purdék annyira féltettek: ugye sose fogja nyakon polyi-öböl partján és mutatócsípni őt az a gonosz cár? Ugye nem? Gorkij az egyszerűség ujjal dugaszolja be a homokkúp Vezúv kitörni készülő kráterét. kedvéért a „gonosz cárról” írt, holott a capri gyerekek a gonosz 2 Kisplasztika Gorkij kandallócézártól féltették Lenint, mert azt azért megtanulta minden ján, egy Pompejiben talált bronzszobor másolata. idevaló gyerek, hogy a hegytető láthatatlan gonoszának, az A nápolyi királyi palota. A kaput vigyázó lovasszobrokat I. Miklós cár küldte II. Ferdinánd nápoly–szicíliai királynak. Giorgio Sommer fényképe

176

aranymaszkos, kecskelábú Tiberius cézárnak legeslegfőbb bűne mégiscsak a Krisztus halála volt. A Jézuska megfeszítése. Húsvét táján meg is köpdösték a szobrát (a meggyalázás extrémebb változatait most ne taglaljuk). Ő volt a cézár, Júdás neki árulkodott és Poncius Pilátus neki szolgált. Ugye Signor Drin-drin nem jár úgy, mint a Madonna gyermeke, ugye nem szögezik föl a keresztre, mint Krisztus Urunkat? Vagy ha mégis, akkor majd föl fog támadni ő is! Ugye föl?! Ha már cárügyben „kijavítottuk” Gorkijt, kockáztassuk meg ugyanezt a halászokkal kapcsolatban is. Giovanni és Francesco Spadaro, akiket tősgyökeres halász testvérekként mutatott be Leninnek az író, egyáltalán nem halászkodtak, ők voltak „a sziget arcai”, ott ácsorogtak a turistalátványosságok tövében fölborzolt szakállal, megtömött pipával, piros caprisapkában, közszemlére téve autentikus mezítlábasságukat. Köszönés nélkül tették el a fényképezéskor

177

Gorkĳ festménye a Capri Pravda címlapján A sziget arcai, a Spadaro testvérek majd’ minden Capri képeslapon ott voltak

markukba nyomott centessimókat, és ha úgy gondolták, hogy némi lírára is lehet számítani az idetévedt idegentől, fölajánlották a sziklakerülő vagy a barlangmutató csónaktúrát, melynek során az ujjára tekert zsineggel akár „halászhatott” is a vendég. Esetünkben Signor Drin-drin, azaz Lenin. Ki tudja, hány száz kép készült róluk, vajon hány német, angol, magyar vagy orosz családi fotóalbumba ragasztották be annak idején valamelyik Spadaro ﬁvért? 1 50

Az időt, az idő végtelenségét csak tengerparton lehet átélni, csak az képes felfogni, aki elmélkedett már a halandó hullám és a halhatatlan hullámzás paradoxonján. A hullámzáson, amelyből előjönnek a halak, végtagokat növesztenek, két lábra állnak, megokosodnak, és csillogó elmével kitalálják maguknak az istent, akinek lelke, mint tudjuk, a hullámzó vizek fölött lebeg. A sakkpartinak nem lett folytatása, pedig Bogdanov kereste az alkalmat, hogy négyszemközt is szót váltson az Öreggel, legalábbis úgy hisszük, azért ült ki a partra meg a botanikus kert legyezőpálmái alá, azért őgyelgett órákon át, végül már-már öklendezve a piac émelyítő halszagában és azért bámulta oly hosszan az ismeretlen vízbefúltak arcáról készült gipszöntvényeket a prefektúra árkádja alatt, hátha összeakadnak. Hátha feltűnik valahol a Villa Blaesus egyenstrandkalocsnijában (vörös lábakörmök) és egyenfürdőköpenyében. Hátha kialakul egy tisztázó beszélgetés. Valami olyan, ami lélekből jön, amire nincs is szó máshogy, csak oroszul: razgavor po dusám. Egy igazi párbeszéd, nem két egymásba ujjazott monológ, mint amilyenek a korábbi beszélgetéseik voltak. Úgy érezte, hogy a ki nem mondott szavak végtelen sora az articsókalevelek geometriájával tapad a lényegre, a középbe zárt titokra, arra a valamire, amiről talán csak a kibeszélés során derülhetne ki, hogy valójában bűn-e vagy pedig erény. Látjuk őt a Marina Piccola strandján egy „dúlt fügefának” dőlni (talán pont Rilke Feigenbaumja lehet), ahogy épp a törzshöz csapkodja homokos zokniját, feltűnik a Krupp-lépcső egyik kanyarulatában, azt figyelve, hogy göngyölik be hálóikat és szedik össze a kiszúrt szemmel csipogó csalimadarak kalitkáit a madarászok (a tavaszi nagy vonulás idején Capri minden lakosa madarásszá válik), látjuk a kikötői sztrájkbizottsággal diskurálva (még mindig nem döntöttek, legyen-e sciopero, s ha igen, azzal a szigeten lakó emigránsoknak kedveskedve az orosz cárt kényszerítsék-e térdre, vagy inkább saját munkabérük emelését forszírozzák) és látjuk, ahogy belebámul a napba, úgy kényszerítve magára a hunyorgás nélküli nézést, mint a gyermekkori nagy napfogyatkozások idején, és addig, amíg negatívba nem fordul a kép, lüktető animációs filmmé nem változik, perzselő vörös karikákkal és forró fekete foltokkal. 1 Az „üzlet” olyan jövedelmező És ő az is, Bogdanov, akinek már egy másik fordulónál egy volt, hogy Francesco Spadaro meztelen talpú cigánylány a kezébe veszi a tenyerét. A lengua fia, Ciro is folytatta, sőt több alkalmazott (havidíjas cicerone) napulitana tájnyelvi szavakkal elegyített áradatából ugyan bevonásával komoly, mi nem sokat ért, és a sűrű gesztusok sem segítik, hogy felfogja tagadás, kapitalista vállalkozássá sikerült fejlesztenie azt. a jóslás értelmét, nekünk azonban, minthogy elbeszélői 178

tisztünkhöz tartozik a dolog, mégis meg kell próbálnunk megérteni és lefordítani, amit az a göndör feketeség beszél. Dottórénak szólítja, kitalálja a nevét: Alessandro, tudja, hogy koraszülött volt, hogy hat testvér között ő a második, hogy hazátlan, és kiolvassa a vonalakból azt is, hogy nemrég veszítette el élete játszmáját. Hiába akarnánk, nem szólhatunk közbe, az elbeszélő csak rögzít, a helyesbítésre nincs lehetősége, de ideje se igen lenne, mert pereg a szinyorita nyelve: nagy utazást jósol, idegen földet, nem is földet, magát a Holdat, oda jut majd Dottore Alessandro, de társai mind odavesznek, odavész az űrhajó is, vissza sose térhet, császár lesz a Holdon, császár meg főminiszter. Könnybe lábad a szeme, maga is rájön, hogy mindez csak hazugság lehet, elszégyelli magát és belecsókol Bogdanov tenyerébe. Nem is fogad el pénzt, úgyis kifizeti majd a kancsal kintornás, aki a korlátos szerpentin fölsőbb kanyarulatánál várja, azt meg majd az aranyarcú Tiberiusnak öltözött vak koldus ﬁzeti ki egy szinttel följebb, az, aki épp furcsa, szálkás betűket rajzol egy kockás 179

A Marina Piccola strandja, háttérben a Faraglionisziklák. Giorgio Sommer fényképe

Christian Wilhelm Allers: Anacapri cigányány. Rajz a La bella Napoli című albumból (1893)

jegyzettömbbe. A szigeten úgy mondják, most van a delﬁnek órája, a turisták a partra özönlenek. Hosszú délutáni árnyékok hálózzák be a kiürült Krupp-lépcsőt: szeszélyes cipruslombmintázatok, szövevényes pineaág-labirintok, elnyúló szentjánoskenyérfa-vetületek. 51

Nem csak a párducsárga szemű cigánylány lepődik meg, hisz eddig maga sem nagyon hitt varázslatos tudományában, és nem csak Bogdanov, akit könnyelműen magára hagytunk, merengőn támaszkodva meg a lépcső kőkorlátján, most rajtunk van a sor, hogy megdöbbenjünk, hiszen először élünk át hasonlót, azt tudniillik, hogy egy szereplőnk kivarázsolódik a cselekményből, elemelintődik az időből, sőt időlegesen még a könyv lapjairól is eltűnik, hogy átköltözzék egy másik könyvbe vagy irományba, ahová nem tudjuk Capri pineák, Christian követni, hiszen még a betűit sem vagyunk képesek kisilabiWilhelm Allers rajza zálni. Разбился корабль о земные громады, bсе спутники в вечность ушли… Persze csak magunkra vessünk, hiszen a szó szoros értelmében vett cselekmény részeseként, sőt azt leginkább kezében tartó szereplőjeként ott kellene ülnie Bogdanovnak a sakkasztal mellett, s írásunk eredeti idősíkjában bizonyára ott is ül, nyelve leghegyét ajka közül kitolva, némileg előredőlve, visszafogva a levegőt, ahogy imádkozás közben szokás, vagyis azt a hiú látszatot keltve, hogy rögvest lépni fog. De már nem hisszük, hogy gyors lesz a lépés. Türelmetlenségünk vezetett oda, hogy otthagytuk őt, a partit, a teraszt, könnyelműen és szabadosan gubancolva tovább a már eredetileg sem egyenes szálakat (azzal mentve magunkat, hogy épp a kibogozás lett volna a célunk), és most itt toporgunk egy másik szinten legfontosabb szereplőnk nélkül. Igaz, ő is lehetett volna több tekintettel ránk, méltányolhatta volna eddigi fáradozásunkat, és ha munkánk érdemi részére nincs is különösebb gondja, becsülhette volna legalább az időt és az energiát, amelyet elpazaroltunk rá, de hát tudjuk, hogy a hála nem mindig jellemző a könyvhősökre, sőt olykor tudomást sem vesznek egy krónikás áldozatkészségéről. Gyanítjuk persze, hogy maga Bogdanov sem nagyon tudhat mit kezdeni magával ebben az exlex állapotban. Alighanem eszébe jut újra Aljechin, az ő híres története a megálmodott sakklépésről, a tökéletes, az egyedül üdvözítő húzásról, a függőben hagyott sakkjátszmát eldöntő vezéráldozatról, a borítékolt megoldásról egy 180

lezárt levélkében. Talán arra gondol, hogy borítékolható a történelem is, s az ominózus koperta csak majd sokára, a furcsa elvarázslódást, a különös időutazást követően nyitható föl. A parti és a történelem borítékolása helyett egyelőre legföljebb az elbeszélésbe iktatható be egy szuszszanásnyi szünet, melyben hősét követve az elbeszélő is kipottyan szerepéből, s azon kezd morfondírozni (valójában már régóta ezt teszi), hogy érdemes-e vajon keresnie a határvonalat az „így esett” és az „akár így is eshetett volna” között, és azzal biztatja magát (meg persze azzal nyugtatja az olvasót), hogy olykor a ﬁkció kacskaringós passzázsai biztosabban és egyenesebben vezetnek el oda, ahová a valóság is tart; vagy ahová tartania kéne. Következésképp a dolgok végső kibogozása, vagyis megértése csakis azok regényes Rosina Ferrara, Capri John Singer összegubancolása révén valósulhat meg. Pragmatikusabb énje szépe Sargent festményén persze tiltakozik, s most épp kétségeket támaszt, komolyan veendő kétségeket az eltűnés misztikáját illetően. A sziget hírhedt osteriaháromszögében ugyanis, ahol eseményeink zajlanak (Al Grottino, La Fontelina, Aurora), nem ismeretlenek a hasonló elveszejtődések, és már restelljük is, hogy akkora feneket kerítettünk egy cigánylány furfangjának (apró mentség, hogy Caprin minden cigánylány egy Rosina Ferrara 1) és egy muszka eltűntének (elvárható, hogy könyvünkben és Tiseo rendőrfőnök regiszteres noteszában egyezzen a létszám), a talány legföljebb abban áll, melyik csapszékajtó mögött veszett el Bogdanov, lévén a lépcsőforduló, ahol szem elől tévesztettük őt, épp egyenlő távolságra van mindegyiktől. Firtathatnánk továbbá, hogy szplínes melankólia, vagy hirtelen jött írói hév (ami többé-kevésbé ugyanaz), vagy a jövendő iránti aggodalom hajtotta be az ivók egyikébe, politikai vagy poétikai indulatait akarta-e a Krisztus könnycseppei nevét viselő fehérborral hűteni, vagy épp a helyi krampampulival tovább hevíteni, esetleg egyszerűen csak megszomjazott? Nem is képzelné, aki csak kintről 1 Théobald Chartran francia -ben Caprin fedezte szokta szemügyre venni az eﬀéle műintézményeket, hogy festő föl „a mediterránium legszebb belépve s alászállva a sok zug, szeglet, alkóv és szoba, fülke és lányát”, Rosina Ferrarát, aki a festők legkeresettebb mellékterem mily kifogyhatatlan lehetőségét kínálja az elve- később modelljeként vonult be a művészésnek. Mint a bűvészkézben legyezővé táruló kártyapakli, szettörténetbe. 181

úgy válik megismerhetővé a sziget grottatársadalma: ópiumkereskedők és biliárdbajnokok, bordélytulajdonosok és tankhajókapitányok, párbajhősök és inkognitós alkirályok, magzatelhajtó feltalálók és házasságszédelgő áldoktorok, elüldözött miniszterek, sebhelyes csuklójú hercegnők, kiugrott kispapok és a múzsa csókját epedő poéták közt mindig áll a pultnak támaszkodva, elszítt cigarettájáról épp újabbra gyújtva egy égő szemű forradalmár. Egy idegen. Ha követtük volna Bogdanovot, bizonyára megnyugodva konstatálnánk, hogy az emigránsok törzshelyén jár: elegendő ugyanis két ujjával megpöccentenie gigáját, s Hannibál, a pultos máris a megfelelő üvegért nyúl. Talán még nálunk is jobban ismerné? Pedig mégiscsak mi vagyunk azok, akinek felelősséggel kell viseltetnünk iránta, úgy hisszük, rajtunk áll, hogy hősünk élete és az életéről megmaradó kép mennyire válik el egymástól. Mekkorára nyílik az a bizonyos ﬁkciós olló. Újra meg újra átrendezünk mondatokat, új értelmet adunk mellékmondatoknak, újabb irányokat szabunk a fogalmazásnak bizonytalanságunkat is belevetítve, nehogy olyan dolgokat erőszakoljunk az olvasóra, amelyekről magunk is csak kevéssé vagyunk meggyőződve. A véletlenségek és valószínűségek, a lehetőségek és bizonytalanságok, a szabálytalanságok és törvényszerűségek sok gubancos fonalának origójában gubbasztva látnunk kellene, melyik szál megrántása ad értelmet a rendszernek, és melyik az, amelyiket meghúzva darabjaira hullhat minden. Egyelőre azonban azt érzékeljük csak, hogy a virtuális kép egyre valóságosabb lesz, élőbb és plasztikusabb, míg Bogdanov maga, ahogyan távolodunk tőle az időben, egyre ködösebbé szürkül. Személyisége átváltozik cselekedeteinek kronologikus listájává, ismeretségeinek kovalens kötéseivé, tulajdonságainak számadatolt statisztikájává, mondatainak grammatikai szerkezetévé, utazásainak szabásminta-hálózatává, illetve a róla írt könyv stiláris koncepciójává. Mondhatni, a könyvsorok kapillárisain keresztül egyre inkább átszivárog az irodalomba. A dolog nemcsak szándékunk ellen való, de valljuk be, baljóslatú is; sokkal aggasztóbb, mintha csak a kocsmák egyikének hátsó traktusába támolygott volna be, hogy elvegyüljön a fáraózó aggastyánok és a kuglizó halászok között, vagy belehallgasson egy szószátyár tengerész (talán Szindbádnak hívják, de W. B. Murphynek mondja magát) hosszadalmas hazugságaiba jéghegyekről és kannibálokról, monszunokról és hajótörésekről, gyilkosokról és triesztiekről. Köztudott ugyanis, hogy minden valamirevaló orosz író minden valamirevaló orosz hőse a megtisztulás útját a bűn felé navigálva találja meg. A bűn átélése, személyes megtapasztalása kötelező elem, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen evidencia. Mentül magasabb polcait célozza a szentségnek az orosz regény daliája, annál mélyebb bugyrokba kell aláereszkednie. Engedjük-e el végképp, menjen a maga útján, vagy induljunk mi is utána? Eltelne egy kis idő, amíg végigjárnánk mindegyik csapszéket, és rálelnénk legalább a néger csaposra, akit talán nem is Hannibálnak hívnak, csak a mi emigránsaink nevezték el így egy Puskin nevű orosz költő nagypapája után, aki Hannibál volt és fekete, mint a sötét éjszaka, ami itt a szigeten is ritkaságszámba 182

megy, de otthon oroszföldön oly egyedüli, hogy a hannibálság a négerség szinonimája lett. Ha az elbeszélőt nem csupán a szavak aurája, hanem a látvány egyensúlya is izgatná, akkor a fekete mellé most a fehéret kellene társítania. Kifogástalanul passzol a képbe a szőke haj a porcelán arcbőrrel, az aranylornyett, a kis orrocska, a magas homlok, a vörös köröm. Noha világos, hogy egy ilyen helyre csak egy olyan nő léphet be kísérő nélkül, másrészt viszont egy ilyen hölgy jelenléte révén minden hely olyanná válik, változik, mondhatnánk, nemesül, ahol már a belépés aktusa garancia rá, hogy a szándékok megtisztulnak és a kétértelmű gondolatok megjuhászodnak. Mivel az olasz titkosrendőrök felhagytak Madame K. figyelésével (sőt még a nevét is elfelejtették lemásolni a római albergo bejelentőlapjáról), ezért nincs információnk, hogyan jelenhetett meg most Caprin, sőt azt sem tudjuk biztosan, itt van-e tényleg, vagy csak valami optikai illúzió folytán fényképeződött ide a könyvünkbe, három pohár szörp mögé (szalmaszálak!), a szerecsen sötétséget kontrasztosabbá tenni. Ha mégis itt van, akkor olyan titokzatos dolgok hosszadalmas és eleve reménytelen magyarázatába kellene fognunk, mint az olthatatlan szerelem vagy a politikai konspiráció, vagy ami az előző két dolgot közös nevezőre képes hozni, a megﬁgyelési rendszerek viszonylagossága, amiből egyébként épp történetünk napjaiban vonja le azt a következtetést egy Einstein nevű német tanár, hogy minden relatív. A tenger épp lassú színeváltozásba fog, hol ciánná, hol meg türkizzé borzolják át felszínét a hirtelen megélénkülő szelek. Egy apró fekete gőzhajó fehér vonalat rajzol a kékre. A fedélzet csillogó rézkorlátjának gombjában, a mellvédnek dőlő utasok napszemüvegében és a kapitánytól bérbe vehető binokulárok lencséiben a sziget tükröződik, a hegyoldal sziklái, a fehér és a rózsaszín villák és a teraszok, ahogy elvonulnak a part lassú leanderfái mögött. A látvány egyszerre geometrikusan elvont, empirikusan érzéki és álomszerűen irreális. Az ablakok egymásnak adják át a napfénycsillogást. Látni véljük az ismerős utcákat és házakat, a szokatlan nézőpont és a megváltozott távlat azonban különössé, alig felismerhetővé teszi őket. Az ott vajon még a Villa Blaesus terasza volna, vagy már a Casa Malaparte sarló-kalapács 1 Ha a bolsevikok el is hagyták itt maradt az orosz formájú díszlet mauzóleuma? 1 És vajon ki lehet a férfi, aki Caprit, ikonok megforduló perspektía támfalra könyököl? A messzeség megválaszolhatatlanná vája, egy távolodva közeledő lépcsősor, és a proteszi a kérdést, ahogy eldönthetetlen az is, kicsoda a mellette eisensteini letkult tatlini drasztikuma egy álló szőke asszony, akit amúgy is hátulról látunk, vagy már óriás vörös kalapács képében. Malaparte, az olasz úgy sem, nincs is ott, talán nem is volt, épp átellenben, a hajó- Curzio irodalom fenegyereke, fasisztákorlátnak támaszkodva láttuk, akkor perzselődött a recehár- ból kommunistává váló politikaméleonja építette (), tyánkra a sziluettje, vagy csak a képzeletünk játszott velünk. kai hogy később Jean-Luc Godard Akár a Marsról is idecsöppenhetett volna – gondolja Bogda- leforgathassa benne a Le Mép(Moravia Megvetés című nov a kocsmai feketeséget kiegyensúlyozó fehér káprázatra rist regénye alapján) az egy fügecélozva, illetve mi gondoljuk inkább Bogdanov helyett, mert levélkönyv híján pucér Brigitte a kalapos Michel még mindig csak keressük őkelmét a térben és az időben, az Bardot-val, Piccolival és a Fritz Langot egymásra hányt könyvsorok és a lüktető vörös napkarikák játszó Fritz Langgal (). 183

között, amelyeket még mindig nem tudtunk kidörzsölni a szemünkből. Mármár azzal a naiv megoldással kacérkodunk, hogy valami metafizikai projekció révén (nevezzük szigetgeometriai dimenzióváltásnak) az elbeszélő maga változhatna át az elbeszélés tárgyává, hogy ne mondjuk: a megfigyeltté, és viszont: írói hajlamú hőse körmölhetné tovább a beszámolót. Praktikus lenne, nem csak munkát, időt is spórolhatnánk vele, amiből ugyan az imént azt írtuk, hogy sok van belőle, tengernyi, ám ha felidézzük a tábla mellett egyre türelmetlenebbül várakozó sakkpartnert, akkor azon nyomban felül kell vizsgálnunk ezt a megállapítást. Ha mégis utána mennénk Bogdanovnak, és ha elő is kerülne még ebben a bekezdésben, arra már aligha maradna ideje, hogy felfedje, hová került a beborítékolt történelem, vagy mi a csuda, ami a zsebében lapult, vagy az ingujjában. Vagy csak memorizálta volna? Mindenesetre mire kitesszük a pontot ennek az épp most készülő, a közepesnél valamivel hosszabb mondatnak a végén, és összepasszítjuk a mondatrészeket úgy, hogy ki ne derüljön belőlük valami olyan, amiről magunk sem lehetünk meggyőződve, de azért mégis jusson valami sejtelmes utalásféle annak, aki utána szeretne járni a történteknek, szóval még a pont előtt fel fog bukkanni újra, bár ne firtassuk, hogy a háromszögben eltűnt Bogdanov és az ismét felbukkanó Bogdanov vajon minden tekintetben azonos lesz-e még egymással (ahogy azt sem firtattuk, hogy az odabent talán jelszó gyanánt, vagy csak úgy maga elé dörmögött szó – Gyeszna – nyomán egy hajó, vagy egy vízbe ölt kutya képe jelent-e meg a képzeletében). Ilyesmire legföljebb a sziget két védőszentje, a Caprira vigyázó San Costanzo és az Anacapriért felelős Szent Antal válaszolhatna. Legendás megkísértettek lévén mindkettejük bennfentesnek mondható a témában, bár az is igaz, hogy az évszázadok óta fasírtban lévő két szent válasza semmiképp sem egyezhetne meg egymással. Szóval, hacsak nem vagyunk jártasak azoknak a bizonyos egyetlen kérdéssel eldönthető klasszikus logikai fejtörőknek a világában (lásd bolsevik szigetkvíz), jobb nem belebonyolódni a kérdezősködésbe, az ivók asztalait viszont, bár végül nem jártunk benn egyikben sem, jól el tudjuk képzelni: kockás terítő fedi mindet, nagy, egymásba érő, sakktáblákat idéző abroszhálózatra látunk. 52

Bogdanov és Lenin négyszemközti tisztázó beszélgetése tehát elmaradt. Vagy ha mégis volt ilyen, akkor a krónikás csúfosan lemaradt róla. Igaz, nem is lehetett volna négyszemközti, ha ott van. Nyilván többszemközti volt az az eszmecsere is, amelybe Gorkij belehallgatott, és amelyről azt a bizonyos mondatot írta az éles és súlyos szavakról, amiket Bogdanovnak végig kellett hallgatnia. De idézzük az írót a továbbiakban is: Lenin nyugodt, kissé hűvös és gúnyos hangulatban volt, ridegen elutasította a ﬁlozóﬁai témájú beszélgetéseket, és általában óvatosan viselkedett. – Schopenhauer mondja: aki világosan gondolkodik, az világosan fogalmaz, s én azt hiszem, ő ennél jobbat sohasem mondott. Maga, Bogdanov elvtárs, zavarosan fogalmaz. Magyarázza meg nekem két-három mondatban, mit ad a maguk „helyettesítése” a munkásosztálynak, 184

és hogy a machizmus miért forradalmibb a marxizmusnál? Bogdanov próbálta megmagyarázni, de valóban zavarosan és bőbeszédűen szólt. – Hagyja abba, tanácsolta Lenin. Valaki, azt hiszem Jaurés, azt mondta: jobb igazat mondani, mint miniszternek lenni. Én hozzáteszem: és machistának lenni. Ha személyesen nem is voltunk ott, a lenini vitastílusról azért némi fogalmat kaphatunk. Szellemi fölényét úgy biztosítja, hogy két megfellebbezhetetlen tekintélyt tol maga elé, ráadásul az egyiket azzal a lekezelő mellékmondattal, hogy „ennél jobbat sose mondott”, máris maga alá gyűri. Már mielőtt szót adna Bogdanovnak, megelőlegezi, hogy zavaros lesz, amit mondani fog, ráadásul tudja, komplexebb dologról van szó annál, hogy az két-három mondatban összefoglalható legyen. Bogdanov talán kibújhatna a paradoxonnal – ha egy órát beszélhetek, azonnal belefogok, de ha csak egy percem van, kérek egy óra felkészülési időt –, ehelyett azonban beszélni kezd, és ahogy várni lehetett, mielőtt a lényeges dolgokig eljutna, félbeszakítja Lenin. Érthetően, hiszen ha már az érvekhez érne, azokra érvekkel kéne válaszolnia. A fölényesség alighanem a Gorkij által említett óvatosság álcája: megelőző vágásokkal akarja elkerülni, hogy a vita érdemi stádiumba jusson, vagyis Bogdanov tényleg szellemi partner lehessen. Pedig úgy tűnik, Bogdanov nem akar lemondani arról, hogy nyilvánosan megmérkőzzön az Öreggel, néhány héttel később arra is vállalkozna, hogy „hazai pályán” álljon ki vele: Genfbe utazik, hogy a Proletarij szervezésében előadást tartson Egy pszichológiai iskola kalandjai 1 címmel. A capri parti revánsa, suttogják az emigránsok, Lenin azonban nem várja be Bogdanovot, Londonba szökik Lizavetával, de Tíz kérdés az előadóhoz címmel visszaküldi kérdéseknek álcázott bírálatát.2 A kérdések ugyanazzal a sommás iróniával fogalmazódtak, mint a capri vita mondatai: Tisztában van-e az előadó azzal, hogy a Marxizmus tulajdonképpen dialektikus materializmus? Ha nincs, miért nem olvassa Engels műveit? Ha igen, hogy nevezheti a dialektikus materializmus revízióját Marxistának? Képes-e fölfogni Engels tételét, hogy az anyag mozgás nélkül ugyanúgy elképzelhetetlen, mint a mozgás anyag nélkül? Belátja-e, hogy a gondolatok az emberi elme reflexiói a természetre és a való világra vonatkozóan? Elismeri-e, hogy Mach bizonyítottan klerikális és reakciós filozófiákban gyökerezik? Miért hallgatja el, hogy mensevik elvtársai is 1 . május -én volt az idealistának tartják? Hajlandó-e megerősíteni az előadó előadás. végre, hogy a bolsevizmusnak és a machizmusnak semmi, 2 Innokentyij Fjodorovics dolga volt, hogy de semmi köze sem lehet egymáshoz? Szinte látjuk, ahogy Dubrovinszkij Lenin kérdéseit fölolvassa most már egy másik tekintély, Engels tagbaszakadt válla mö- Genfben, bár nehezen elképzelhogy a hallgatók ne tudták gött pipiskedve sorolja elő a kérdéseket. Mindegyikben ott hető, volna, ki a valódi kérdező. a kész felelet. Vajon érzi-e az Öreg, hogy túllőtt a célon, vagy „Érkezett ide egy rózsakoszorús de valaki orvul, hátulról már egy újabb szerepet alakított Gorkijék előtt: Egyszer késő lovag, támadott rá” – fakadt ki Bogdaeste, amikor a többiek sétálni mentek, beszélt nekem és And- nov az est bevezető előadására amelyet Lunacsarszkij rejevának, szomorúan, mélységes sajnálkozással beszélt: utalva, tartott (Krupszkaja visszaemléOkos, tehetséges emberek, sokat tettek a pártért, tízszer annyit kezése). 185

is tehetnének, és mégsem fognak velünk jönni. Nem jöhetnek. Tucatjával, százával töri meg az ilyen embereket, torzítja el őket ez a bűnös rendszer.1 Az idézet ugyan itt véget ér, mi azonban könnyen továbblendíthetnénk a beszélgetést azzal, ha rávennénk az írót vagy Marija Fjodorovnát, kérdezne rá az elhangzottakra valahogy ilyenformán: mi a csudát tehetnének a pártért ezek az okos és tehetséges emberek? 53

– De hát mit tehetnének még a pártért, drága Iljics? Hogyan tehetne például Al-Al elvtársunk valamit a pártért, ha közben „nem jöhet velünk”? Lenin lehalkítja a hangját, látszik, hogy régóta várta ezt a kérdést, készült rá, most mégis távolabbról indít, úgy kezdi, mintha nem is a kérdésre válaszolna. – Értettem én azt a szalonnadolgot, akár még sértésnek is vehettem volna, de van, amikor az ember nem engedheti meg magának, hogy az érzelmei vezessék. Ön se bántódjék meg, Alekszej Makszimovics, hogy nem árultam el annak a júdásnak a nevét. Nem akarok titkolózni ön előtt, és kérem, ne higgye, hogy azt teszem, de most nem az a kérdés, hogy ki a kém. Ki legyen a kém – ez az igazi kérdés: kit válasszunk ki kémnek a lehetséges kémek közül? Látom, elképedt, Alekszej Makszimovics, de meg fogják érteni, nincs kétségem, hogy megérti ön is, Marija Fjodorovna, és igazat adnak nekem. Ismerik önök is a párt állapotát, ismerniük kell. Széthúzások, szakadások, frakciók. A jelenlegi helyzetben szükségünk van valami nagy traumára, ami összerántja a csapatot. Egy közös megdöbbenésre, egy hirtelen ijedelemre, amitől összebújnak újra. Szükség van valakire. Egy leleplezett besúgóra, akiről bebizonyosodik, aki maga is kénytelen lesz beismerni. Világossá kell tenni a ránk leselkedő közvetlen veszélyt. Apró, korrupt ügynökök persze mindenütt vannak és le is lepleződnek útonútfélen. Ők nem érdekelnek. Kisstílű, pénzéhes szélhámosok nem jöhetnek szóba. Momentán nem. Nekünk most egy nagy kém kell. Beszélhetek ugyebár bizalmasan. A Nagy Kém. Akit mindenki ismer. Olyan, akinek a leleplezése mindenkit megdöbbent. Olyan kell, akit szeretnek, akiről el sem tudják képzelni, hogy besúgó lehet. Csak így vehetők rá, hogy jobban ﬁgyeljenek, hogy éberek legyenek, hogy mindenütt veszélyt gyanítsanak. Egy ilyen leleplezés újra egységbe kovácsolhatná a pártot. – Ha jól értem, Vlagyimir Iljics, ennek a leleplezett kémnek valójában nem is kell kémnek lennie. – Tudtam, hogy megért, Alekszej Makszimovics. Köszönöm. Higgye el, nem most kezdek ötletelni, végiggondoltam én ezt már ezerszer. Ha történetesen találnánk egy valódi kémet, egy igazi besúgót, ha megtudnánk valakiről, hogy ő a szalonna, akkor mi lenne a teendő? Nyilván ugyanazt gondolja ön is, mint én, hiszen ez az egyetlen logikus eljárás: semmi. Semmit sem szabadna csinálni. Sértegetni, megbélyegezni, kidobni? Ugyan kérem, micsoda ostobaság, hisz előbbutóbb úgyis újabb besúgót állítanának a helyére, aztán indulhatMakszim Gorkij: V. I. Lenin (). na újra a szalonnaleső társasjáték. Fel kell ismerni a bacilust 186

és meg kell becsülni. Óriási kincs a felismert besúgó, hamis információkat lehet rábízni, áltitkokat lehet megosztani vele. Egy kémet leleplezni csak végső esetben szabad, és akkor is csak úgy, ha azonnali likvidálása is megoldható, a leleplezés ugyanis szégyent, a szégyen pedig agresszivitást vált ki, s az illető veszélyesebbé válhat, mint amilyen besúgóként volt. E logikus és tapasztalatokkal is bizonyított tételt mégis gyakran hagyja figyelmen kívül a párt, egyszerűen azért, mert emberek vagyunk, kedvünket leljük abban, hogy porig alázzunk másokat és gyönyörködtet bennünket a rajtakapott áruló keserve. Azok a spionok is kockázatosak, sőt talán a rajtakapott besúgóknál is veszedelmesebbek lehetnek, akiket nem lepleztek ugyan le, talán nem is sejthető róluk, hogy kémek volnának, de ők már azt hiszik, hogy gyanakszanak rájuk, úgy érzik, szorul körülöttük a hurok, és a minden mindegy vakmerőségével szállnak szembe azokkal, akik rajtakaphatják őket. Az ilyen kémek elméjében ott búvik már a nagy öngyilkos merénylet lehetősége arra az esetre, ha már nincs menekvés. Minek ingerelni az ilyeneket a folytonos szaglászással? Ön pontosan érti, Alekszej Makszimovics, nem is magyarázom tovább, hogy esetünkben egészen másról van szó, nem a valódi besúgókról. – Hogy érti azt, Vlagyimir Iljics, hogy esetünkben? – Remélem, hogy önt sem hagyja hidegen a párt jelenlegi szánalmas helyzete, nem csak hiszem, tudom, hogy nem mellékes önnek sem, ami most történik, hogy a szívükön viselik a bolsevizmus sorsát és készek tenni is érte. Ugye jól tudom?! Egy nagy leleplezés újra lendületet adhatna a munkának. Alekszej Makszimovics, hiszen ön író, hát persze hogy eszébe jut az a könyv, az Ördögök, és tudom, hogy Verhovenszkijról azt hiszik, Nyecsajev volt a minta, de az csak irodalom, higgye el, Dosztojevszkij semmit nem értett meg, és csak ártott az ügynek. Pjotr Verhovenszkij csak a papíron létezik, Szergej GennaDosztojevszkij könyvének gyijevics Nyecsajev viszont a bátorság felkentje, a hősök hőse. 1alapja egy nagy visszhangot Forradalmunk példaképe. De az egy egészen más történet.1 kiváltó anarchista gyilkosság -ben egy radikális Természetesen szó sincs a megtalált kém likvidálásáról, úgy volt. diákcsoport, a Népi Leszámolás értem, az illető fizikai likvidálásáról; kegyes színjáték az tagjai megölték egyik társukat, az ki akart lépni a szerveegész, csak leleplezésről van szó, csak felelősségre vonásról, a mert zetből. A csoport vezetője, nyilvánosság hatalmáról, mert mindennél jobban összefor- Szergej Gennagyijevics Nyecsaelhitette a többiekkel, hogy rasztja a közösséget, ha megismerheti árulóját. Ha tisztába jev az illető besúgó. Nyecsajev kerül végre saját erejével egy nagy leszámolás során. És ne külföldre szökött (Leninhez Genfbe), társait felejtsék, hogy csak a legnépszerűbbek közül kerülhet ki az, akit hasonlóan viszont letartóztatták. Később leleplezünk. Lehetőleg a belső vezetés tagja legyen. Legyen Nyecsajevet is kiadták a svájés a fiatalember cári börorosz, de nem, talán jobb lenne, ha mégsem orosz lenne, ukrán, ciak, tönben pusztult el. Lenin tiszgrúz, örmény, lengyel, zsidó. – Vagy belorusz? – Igen, köszö- telte az „ősterroristát”, betéve „forradalmi katekizmunöm, hogy követett Marija Fjodorovna: belorusz. Igen, való- tudta sát”, még szülőházát is fölkeresban lehetne fehérorosz is. És persze olyan, akinek van valami te és megismerkedett édesapjáDosztojevszkijt viszont ki priusza. Akit tényleg beszervezhettek. Akiről majd el fogják val, nem állhatta, műveit „moralista hinni. Aki járt már fogházban, aki ült a cári börtönökben, aki hányadéknak” tartotta. 187

volt száműzetésben, ahol megkereshették, s aki élt már különböző álneveken. Na de hát mi mindnyájan ilyenek vagyunk, nemdebár? Ugye értenek engem? Ugye számíthatok a segítségükre? Az író és kedvese összenéznek, majd oly egyszerre válaszolnak, hogy képtelenség lenne eldönteni, melyikük szájából jött az igen és melyikéből érkezett a nem. 54

Ha visszajátszhatnánk, akkor talán könnyebb lenne döntenünk, sőt ha lelassítva hallgatnánk meg újra. Ha tisztázva lennének az elbeszélő feladatai, akkor az eﬀéle pontosító munka biztos nem hiányozna közülük. Az emlékező visszapörgetés azonban hamar megakad. Az imént átsiklottunk fölötte, újranézve azonban észre kell vennünk. Amikor az Öreg, talán a maga számára is váratlanul, szóba hozta azt a bizonyos szalonnaügyet, akkor az író, mintha készült volna rá, de valahogy mégis valami könnyed spontaneitással, elé tolt egy fényképalbumot. Ott hevert már előbb is, csak valahogy senki sem foglalkozott vele… – Ne kérdezze, Iljics, hogy került hozzám, valami jóakarótól van, annyian megfordulnak itt. Talán nem is kéne foglalkozni vele, de megmutatom, aztán ha hiábavalónak tartja, felejtse el. Ezek az igazi szalonnák. Legalábbis a címe szerint azok: Az Ohrana titkos ügynökei. Vagy gyaníthatóan azok. Számomra zömmel ismeretlenek… Kopott bordó selyemkötés, a sötétzöld kartonlapok ferde hasítékaiba illeszkednek a képek sarkai. Minden oldalon négy arcmás. Nem is mind fotó, rajzok keverednek átrajzolt nagyításokkal, raszteres újságkivágásokkal. Lenin természetesen tudta, hogy különböző jegyzékek forognak közkézen a kémgyanús személyekről, és a listák közt egyre több a rajzokból és fotókból álló mappa, lévén a nevek az általánossá váló álnévhasználat miatt amúgy is egyre kevesebbet jelentenek. A lajstromok zömét ráadásul látnia is kellett, hiszen a titkosszolgálati ügyekkel éppen felesége, Nagyezsda Krupszkaja foglalkozott, ő volt de facto a párt hírszerzési igazgatója1 (a kémlevelek kódolását meg Lenin anyósa intézte), de ez az összeállítás még nem került a kezébe. Miközben beszél, szórakozottan döntögeti az oldalakat. – Korrupt ügynökök mindenütt vannak és le is lepleződnek... – Lapoz. – Ők nem érdekelnek. Kisstílű szélhámosok nem jöhetnek szóba. Momentán nem… A következő oldal második képe Lise. Nem fénykép: egy ceruzarajz. Olyan, mint a bűnügyi cikkekben. – Momentán nem jöhetnek szóba. Ha találnánk egy igazi kémet, egy valódi besúgót, akkor mi lenne a teendő?... Vagy csak hasonlít? Nincs alatta név… – Nyilván ugyanazt gondolják önök is, mint én, hiszen ez az egyetlen logikus megoldás: semmi. Semmit sem szabad csinálni… Fényképről 1 Krupszkaja tudott eligazodni a fedőtörténetek bonyolult másolhatták? Vagy modellt ült? Próbál folyamatosan beszélni, labirintusában, ő tartotta fejúgy nem lesz feltűnő, hogy még mindig nem lapoz. A kétfelé ben, melyik kémgyanús egyedre milyen álhírt bíztak, s képes néző szemek most jól jönnek. Az egyiket Gorkij szemébe fúrja… volt észrevenni a munkatársak – Tudom, hogy nem mellékes önnek sem, ami most történik, jelentéseiben megbúvó legapróbb ellentmondásokat is. hogy a szívükön viselik a szociáldemokrácia sorsát és készek 188

tenni is érte. Ugye jól tudom?! … A másikkal a rajzot nézi: szőke haj, nyeles szemüveg, porcelánarc, apró orr, magas homlok, komoly, attraktív megjelenés… Egy nagy leleplezés újra lendületet adna a munkának… átfordítja az oldalt… és kotta nélkül zongorázza a Sonata pathetique-et… – Na, de hát mi mindnyájan ilyenek vagyunk, nemdebár? Ugye értenek engem? – Bezárja a fényképalbumot és visszatolja Gorkij elé. – És számíthatok-e a segítségükre? Az írónak megered a nyelve: sejtettük, hogy előbb-utóbb előhozakodik a régi vesszőparipával, a Parvus-üggyel, ha valamin meg kell lepődnünk, inkább csak az, hogy idáig várt vele. – Tudja, ki van az egyik fényképen, Vlagyimir Iljics? Az a nő, akiről már beszéltem magának. Parvus nője. Tényleg máskor is előhozza, sőt meg is írta, ráadásul valami megmagyarázhatatlan okból épp a Leninről szóló visszaemlékezésében írta meg: Akadt a német párttal egy „pikáns” ügyem: a már akkoriban is tekintélyes, később pedig nagyon híressé váló tagját, Parvust a könyvkiadóm, a Znanyije nevében megbíztam, hogy az Éjjeli menedékhely után járó színházi jogdíjakat szedje be. A szerződést -ben a szevasztopoli pályaudvaron ütöttük nyélbe, ahova Parvus illegálisan érkezett. A megállapodás szerint a behajtandó összeg  százalékát ő kapta, a maradék egynegyed része nekem járt, a háromnegyed rész pedig a szociáldemokrata pártkasszának. Parvus elfogadta a feltételeket, sőt lelkesedett értük. Négy év alatt a darab bejárta Németország minden színházát, egyedül Berlinben mintegy ötszázszor játszották. Parvusn ál legalább százezer márka gyűlt össze, ő azonban pénz helyett egy levelet küldött Pjatnyickijnek, a Znanyijéba, kedélyesen közölve vele, hogy itáliai utazgatása során egy fiatal hölgy társaságában az egész summát elverte. […] Később, Párizsban mutattak 2 Makszim Gorkij: V. I. Lenin Az igazsághoz tartozik, nekem egy nagyon fess hölgyet és közölték, hogy ő utazott (). hogy Parvus -ben úgy Parvusszal. Az én drága hölgyem – gondoltam magamban – döntött, hogy kifizeti, ráadásul együtt az Éjjeli ó te, drága hölgy! 2 Vajon melyik kép lehetett Parvus nője? kamatokkal menedékhely elsikkasztott Akarja-e Lenin, hogy Gorkij újra felüsse az albumot? És mi jogdíjait. Ekkor már olyan hogy pár tízezer dollárt akarjuk-e? Vajon ugyanazt az oldalt lapozná-e föl, amelyet az gazdag, észre sem vesz. Gorkij viszont Öreg oly hosszan nézett? A fotókon egyébként főleg nők lát- sokkal rosszabb anyagi körülközt él, ráadásul szanak, ami nem meglepő, mert az Ohrana ügynöklistáján mények a politikai környezet megváltomindig is több nő szerepelt, mint férfi.3 Valami öröklött gá- zása miatt a biztosnak tűnő is elúszni látszik, láns elegancia felülírta azt, amit politikai éberségnek mond- Nobel-díj vagyis jól jön neki a pénz, Parvus tak. Jellemző például, hogy amikor az ügynök Malinovszkij azonban  végén, mielőtt utolsó részleteket átutalhatná, körül bezárulni látszott a hurok, könnyedén bújt ki belőle az váratlanul – és végrendelet ilyen válaszokkal: egy hölgy becsületét kockáztatnám, ha to- nélkül – meghal. 3 A férfi-nő arányra vonatkovább válaszolgatnék az önök kérdéseire. zóan jobb nem hagyatkozni Alighanem, amikor először szóba került a sziget spionja, a nevekre, hiszen gyakori volt, a férfi ügynököket női, amikor Gorkij és Lenin elképzelték, jóllehet, egymástól füg- hogy a nő ügynököket pedig férfi getlenül képzelték el, mindkettejük előtt egy férfi képe jelent álnéven tartották nyilván. Rita Kronenbitter: The Okhrana’s meg. Azon sem lenne csodálkoznivaló, ha az olvasó is férfi- T. Female Agents, CIA Historical kémre gondolt volna, ami ugyebár, noha az írás csökönyösen Review Program (). 189

ragaszkodik a tényekhez, mégsem függetleníthető teljesen a krónikás képzeletében megjelenő alaktól, aki, mi tagadás, szintúgy férfi volt. Bár a továbbiakban sem szeretnénk elbeszélői mivoltunkból adódó kivételezett helyzetünkkel visszaélni, ideje, hogy néhány idevonatkozó alapkérdést föltegyünk, hogy a válaszok mentén, amelyeket a memoárok sejtetnek, amelyek némely dokumentumokból kikövetkeztethetők, és amelyeket a titkos irattárak statisztikái is igazolhatnak, összerakhatóvá váljék: milyen is lehet egy „igazi kém”. . Mely nem képviselői voltak többségben a titkos ügynökök közt? Az Ohrana mindig jóval több nőügynököt – „hölgyfutárt” – alkalmazott, mint férfit, a kétharmad egyharmad arány tűnik reálisnak. Ez a különbség a külföldön dolgozó ügynökök esetében még nyilvánvalóbb volt. . Milyen nemzetiségűek és milyen vallásúak voltak az ügynökök? Túlnyomó többségük orosz származású ortodox keresztény volt (a megfigyelt forradalmárok zöme ellenben valamely nemzetiséghez tartozott: lengyel, ukrán, belorusz, grúz, örmény, zsidó). . A társadalom mely rétegeiből kerültek ki az ügynökök? Leginkább az úgynevezett raznocsinyec (vegyes rendű) családok céltalan életű gyermekei alkották az ügynökhálózat bázisát, továbbá a kispolgárság, az arisztokrácia és a munkásosztály marginalizált tagjai, amelyekhez értelmiségi és lumpen elemek is csapódtak. . Milyen foglalkozások képviselői fordultak elő leggyakrabban az ügynökök között? Jellemző ügynökfoglalkozások előfordulási sorrendben: prostituált, újságíró, katonatiszt, irodista, postáskisasszony, pópa, manikűrös, orvos. . Mi vitte rá az embereket, hogy ügynöknek álljanak? Erkölcsi meggyőződés, anyagi szükség, kalandvágy, ártó szándék, a haza szeretete (természetesen azok, akiknek kényszerből, megzsarolva kellett elvállalniuk az ügynökszerepet, más rubrikába kerültek). . Mely képességek megléte szükséges ahhoz, hogy az ügynök sikeresen gyakorolhassa hivatását? Lojalitás, empátia, színészi hajlam, alkalmazkodási, illetve kapcsolatteremtési képesség, vakmerőség, nyelvismeret, szorgalom. . Milyen modern technikai és tudományos eszközök segítették a titkos ügynökök tevékenységét? Fotográfia, kinematográfia, telegráf, telefon, hangrögzítés, forgópisztoly, gyors- és gépírás, kriptográfia, telepátia, hipnotizmus, clairvoyance. . Melyek voltak az ügynökök legfőbb feladatai? Végső soron a cári uralom megvédése mindennemű összeesküvés és forradalmi lázongás ellen, amely azonban számtalan egymással összefüggő részfeladat révén valósulhatott meg. Fel kellett kutatniuk az illegális szervezeteket, be kellett épülniük a forradalmi apparátusba, zavart kellett kelteniük, kompromittálniuk kellett a vezetőket és ellentéteket kellett szítaniuk a tagok közt, fel kellett deríteniük és meg kellett akadályozniuk törvénytelenségeket, köztük a közszereplők, az állami képviselők és miniszterek ellen irányuló merényleteket és legfőképpen meg kellett védeniük a cári családot.1 Az Ohrana-ügynökök feladata az operatív munkával voltaképp befejeződött. A letartóztatottak feletti bíráskodást már nem ők végezték, hanem az arra hivatott állami rendes bíróságok. (Ebben a vonatkozásban az Ohrana különbözött a szerepét a forradalom után átvevő Csekától és GPU-tól, 190

amelyeknek a bíráskodás és az ítélet-végrehajtás sem okozott gondot, de különbözött a korábbi oroszországi kémhatóságoktól is.2) Az ügynökök tevékenységéhez sok mulatságos eset is társult: „Egy alkalommal például két tiszt, akik nem tudták egymásról, hogy a szervezethez tartoznak, a vonaton forradalmi tartalmú beszélgetést provokáltak, majd kölcsönösen letartóztatták egymást, aztán kölcsönös csalódással vették tudomásul, hogy hiába pazarolták az idejüket. Ez a szervezet mind a mai napig fennáll, és időről időre mindenféle kitalált rémségekkel ijesztgeti a cárt, hogy indokolja a saját létét.” 3 Az idézet Kropotkin hercegtől származik, és rögvest eszünkbe jut róla az ügynökök tevékenységi listájának egy kifelejtett pontja: ha éppen nem találtak elég 1 Az Ohrana működéséről első forradalmi gócot és nem hiúsítottak meg elég merényletet, kézből (ha nem is teljesen maguknak kellett megszervezni azokat, hogy saját fontossá- elfogulatlanul) tájékoztat Alekszej Tyihonovics Vasziljevgukat igazolják, és költségvetésüket szinten tartsák. nek, a cár utolsó rendőrigazgaKiszúrni a szemét, levágni a nyelvét, kitépni a körmét, le- tójának Ohrana, az orosz című könyve szakítani a pöcsét, kifolyatni a belét, lenyúzni a bőrét, elvágni titkosrendőrség (London, ). a torkát – a miséről jövő lengyel háziasszonyok szavait 2 Oroszország első titkosrenda Rettegett Iván által jegyezte le Krupszkaja, akik az ő kémnek hitt férjére célozva őrsége létrehozott Opriscsina volt, sorolták, mi lenne a helyes eljárás egy elcsípett kém esetében. „a különleges emberek gyülekezete”, amelynek a cári egyeduraMég jó, hogy nem minden kifejezést értett meg pontosan. lom ellen tervezett mindenrendű A rendkívül veszélyesnek tűnő szakma egyébként jóval összeesküvést titokban kellett és vérbe fojtania. kevesebb áldozattal járt, mint hinnénk. A beszervezők úgy lelepleznie A későbbi cárok (főleg Nagy vigyáztak az embereikre, mint a hímes tojásra, hiszen egy sike- Péter és I. Sándor) egyre tökéleaz Opriscsinát, majd res provokátor jóvoltából maguk a beszervezők is gyorsabban tesítették I. Miklós Császári Csendőrteslépegettek a szamárlétrán. Ne feledjék, ismételgette az Ohra- tület néven átszervezte és kia hírhedt „III. osznát igazgató Zubatov, úgy kell tekinteniük az önök által be- egészítette tállyal”. Ez már a nagy . századi szervezett ügynökökre, mintha a férjezett szeretőjük lenne. forradalmi hullám idején törami az európai titkosrendElég egy óvatlan pillanat, és a pusztulását okozhatják. Persze tént, őrségek számára is a fénykort ha mégis lelepleződött valaki, az a bizonyos pusztulás egy- jelentette. Az -ben létesíúj titkosrendőrség, az Oháltalán nem volt biztos. Egy leleplezett spion újabb, ellenolda- tett rana, amely „az államrend és lon történő hadrendbe állítása ugyanis előnyösebb volt, mint a közbiztonság megóvása” alakult, voltaképpen a likvidálása, arról nem is beszélve, hogy az igazán proﬁ ügy- érdekében a „III. osztály” feladatainak nökök sosem terítették ki az összes kártyájukat, igyekeztek korszerűbb és hatékonyabb tűzte ki célul. Noha az olyan kompromittáló anyagokat is begyűjteni, amelyek révén ellátását Ohrana hatáskörébe tartozott ellenfeleik zsarolhatók voltak, vagyis lebuktatásuk többnyire a külföldre menekült elégedetlenek megﬁgyelése is, az orosz– komoly kockázattal járt. japán háború befejezéséig erre Tegyük föl, hogy az album egyik képe valóban Madame nem fordítottak különösebben súlyt,  után azonban, K.-t ábrázolta, tételezzük fel továbbá azt is, hogy Lenin felis- nagy különösen miután világossá merte őt a csak többé-kevésbé élethű rajzon, és el is hitte, hogy vált, hogy a forradalmi megszervezésében sok titkos szerelme egyúttal titkos ügynök is. Ebben az esetben mozdulások emigráns is részt vállalt, megLenin és a hölgy utolsó találkozását alaposan át kell értékel- élénkült a külhoni kémmunka. 3 Pjotr Alekszejevics nünk. Az elvtársak között csak „Lise-afférnak” nevezett Kropotkin: Egy forradalmár kapcsolat állítólag úgy szakadt meg, hogy Lenin megkérte feljegyzései (). 191

a hölgyet, csempésszen be Oroszországba egy „veszélyes” szállítmányt, majd úgy intézte (vagy legalábbis hagyta, hogy elvtársai úgy intézzék), hogy a küldeményt megelőzze a híre. Túlságosan elvonta őt a pártfeladatoktól, így szólt a hivatalos indoklás, s bár egyetértően bólogatott valamennyi bolsevik, a szívük mélyén érezték, hogy a megoldás mégsem igazán lovagias. Abban az esetben viszont, ha Madame K. besúgó, és ezzel Lenin is tisztában van, akkor azt is tudnia kell, hogy fölöslegessé vált kedvesét nem érheti baj a „lebukásnál”. Valószínűleg az elválás legkíméletesebb módját választotta tehát, hiszen ha megosztotta volna bolsevik elvtársaival a spionvádat, akkor sokkal drasztikusabban kellett volna eljárniuk. – Ígérd meg (kötötte valamikor, talán épp Genfben, Lenin lelkére Lise) vagy inkább ígérje meg – mert a fontos pillanatokban magázódásra váltott és Mr. Freynek szólította az Öreget –, hogy mindig rám gondol majd, ha elkezd egy sakkpartit; hogy én jelenek meg a képzeletében, tudja mit, nem is akkor, amikor belekezd, mert azt mindig azokkal a vacak parasztokkal teszi, hanem akkor jussak az eszébe, de mindig ám, ha a királynőjével lép. A mániája volt ez az „akkor jussak majd az eszébe” kötelezvény. Megeskette, hogy ceruzahegyezéskor, menetrendböngészéskor és biciklipumpáláskor rá fog gondolni, továbbá kagylóevéskor, levendulaszagoláskor és nyakkendőkötéskor. Meg persze akkor, ha drocskázik az elvtárs, mert szokott ugyebár, ha rám gondol. Ha-ha. Na, jó, fésülködéskor nem kell – tette hozzá engedékenyen. Az elválás után Lenin nem sokat gondolt Lisére, igaz, a rágondolásra kijelölt események száma is jócskán megcsappant későbbi életében. Legföljebb a vámvizsgálatoknál jutott eszébe az egykori szerető. A határokon történő és a közelgő háború miatt egyre komolyabban vett személyi motozásoknál. Az a bizonyos utolsó találkozás azonban még odébb van, egyelőre elég lesz azon törni a fejünket, hogy egyáltalán hogy fogja elhagyni a szigetet Lenin, a derék olasz matrózok ugyanis éppen a legrosszabbkor határoztak úgy, hogy mégis sztrájkolni fognak. Hadd lássák orosz testvéreik, hogy a szolidaritás parazsa itt is képes felpiroslani; s ha nem is tudták pontosan, miért is olyan nevezetes a munkásvezér, aki a szigeten időz, azt azért kispekulálták, hogy egy sztrájk alighanem kedves lesz a szívének. Mondanunk sem kell, Lenint, aki épp le akarta rövidíteni a látogatást, egyáltalán nem hatotta meg, hogy felborult a menetrend, és az sem lelkesítette különösebben, hogy elmagyarázza a nápolyi dialektuson kívül semmilyen nyelvet nem értő és a borgőzös állapotot a sciopero természetes kísérőjelenségének tartó tengerészeknek, mennyire fontos a nemzetközi munkásmozgalom számára, hogy a május elsejét már Svájcban ünnepelje. Dühödten téblábolt a kikötőben föltorlódott utasok közt, akiknek talán szintén fontos lett volna útra kelni (ha nem is annyira, mint neki), mégis egykedvűen múlatták az időt, sőt úgy tűnt, mintha a közös várakozást valami ünnepelni való vidám eseménynek tartanák. Kártyáztak, ittak, a nápolyi piacozók ott is aludtak, befeküdtek a partra húzott ladikok árnyékába, vagy magukra húzták 192

színes gyékényeiket. Köztük őgyelgett a magyar festő is rettenetes mennyiségű csomagjával. A sztrájkolók iránt sokkal megértőbbnek tűnt, mint Lenin. – Idő kell nekik, hogy felfogják, a fenséges uralkodók elleni lázadás sehova sem vezet. – Arrébb rugdosott két egymáshoz kötött lábú csirkét, hogy letelepedjenek a móló korlátján. Letámasztotta a stafelájt és kibújt a hatalmas hátizsák alól. – Elhiszi-e, hogy le tudom rajzolni úgy, hogy akárhonnan nézik a képet, maga mindig szembe nézzen velük – és már kapta is elő a masnis mappát valahonnan a kabátja mögül. – Ne felém, oda a kéményes hajó felé forduljon! – Türelmetlenül ragadta meg az Öreg állát, hogy a helyes irányba kormányozza. – Úgy, most csak a szemét fordítsa ide! Érdekes szemei vannak, tudja-e? Aszimmetrikus szemei. – Szénnel rajzolt, határozott mozdulatokkal, beharapta a száját és visszafogta a lélegzetét. Keményen ráripakodott Leninre, ha elkalandozott a tekintete. Néha felugrott és a bámészkodókat arrébb taszigálva távolabbról is ellenőrizte a képet, máskor meg a modellt szaladta körbe, mintha ismerni akarná azt az oldalát is, amelyik nem is fog látszani a rajzon. Lenin azt hitte, hogy pénzért csinálja, hogy majd rá akarja sózni a képet, de a kis magyar, miután eltáncolt vele jobbra is meg balra is, hogy bizonygassa, a rajzolt szemek tényleg követik a rájuk meredő valódi szemeket (anamorfózis, úgy hívják, anamorfózis, hallja-e!), a várakozók kuncogását lepisszegve gondosan visszacsomózta a lapot a mappába. – Lehet, megfestem egyszer olajba is. Akkor aztán híres ember lesz magából, arra mérget vehet. Nem csupán a képzőművészetek története proﬁtált az Öreg késedelméből (a sztrájk egyébként csak egyetlen napig tartott), de elbeszélésünk szempontjából is volt jelentősége a dolognak, elegendő időt kapott ugyanis Madame K., ha valóban a szigeten volt és nem csak a képzeletünk játszott velünk, hogy visszavarázsolódhassék római albergójába, és úgy várhassa ott Lenint, vízfestett vedutaképeslapokból rögtönzött kiállítással, mintha mi sem történt volna. Természetesen, ami akkor homályban maradt, az utólag sem rekonstruálható, ha biztosan állíthatunk valamit, az csupán annyi, hogy az Öreg a fogadási ceremóniánál jóval szerényebb külsőségek közepette, különösebb búcsúzkodás nélkül hagyta el a szigetet (emlékezetünk ezüstlemezén mindössze a Marija Andrejeva kézfejére lehelt csók rögzült, az is csak a szokásos expozíciós idővel), majd Róma érintésével, nagyjából a tervezett időpontban, visszatért Genfbe. 55

Iljics keveset mesélt, meglehetősen nehezére esett a capri látogatás felidézése – írja Krupszkaja a Visszaemlékezésekben. Legföljebb a kilátásról, a tengerről, a borokról beszélt, meg a pompeji üvegalmáriumban fekvő gipszöntet lényekről, igaz, azokat gyakran emlegette később is. Vajon mit vágyhattak e hamubasült citoyenek jobban: hogy mint spirituális hiányformák maradjanak meg mementónak, vagy közszemlére tett szoborparkban 1 Krupszkaja férje pompei is hivatkozott, amikor nyújtsák a vigaszt a turistáknak: a halál az, ami mindig mással emlékeire ellenezte a holttest közszemlére történik meg.1 A kényes tárgyalásokról azonban szinte semmit tételét a mauzóleumban. 193

nem beszélt. És persze a hajnali önemésztő forgolódásokról sem, amikor a napkelte madárrobbanására riadva (még a hegedűszónál is jobban idegesítette ez a vijjogásból, csicsergésből, károgásból, dürrögésből, kelepelésből, cserregésből, trillázásból, fütyülésből, burukkolásból, nyikogásból, csattogásból, pintyegésből, rikoltásból, serregésből, krúgatásból, sivításból, pirregésből, kurrogásból, gágogásból, sípolásból, csivitelésből összeálló hangzavar) százszor is végiggondolta, végiganalizálta, mint egy sakkpartit, mit várhat, mit tehet, és hová fejlődhetnek az események. Azt remélte, hogy vendéglátója majd szembefordul a szakadárokkal, a meghívás, illetve a rokonszenv alapján, ami az előző együttlétek során létrejött, ebben talán bizakodhatott is, aztán éppen fordítva lett minden. Nyilvánvalóvá vált, hogy Gorkij ki szeretné békíteni őket, és 1 Az ellentéteket jelzi, hogy az orosz és az európai sajtóban szép lassan kiderült az is, hogy ha a békítés nem jár eredhírek terjednek Gorkij pártból ménnyel, akkor inkább Bogdanovék pártjára áll. Lenin úgy történt kizárásáról, igaz, ezeket a híreket a párt részéről hevesen érezte, kelepcébe került. És azt is, hogy a sakkjátszma valacáfolják. Valószínűleg a cáfolatok hogy emblémája az egésznek. A megaláztatásra ütött pecsét. voltak igazak: mivel Gorkij hivatalosan nem lett tagja a pártnak, Ha nem is kerül sor nyílt kenyértörésre, azért a férﬁak érzik, így ki sem lehetett zárni onnan. az asszonyok pedig ki is mondják. Attól félek, két-három évig 2 Marija Fjodorovna Andrejeva: Levelek, emlékezések, cikkek. . aligha leszünk kívánatosak Iljics számára – írja Marija Fjo3 A november -én keltezett dorovna Krupszkajához.1 A nyilvánosság számára persze levél melléktémája egyébként maga Al-Al, vagyis Bogdanov. másként festi le a capri együttlétet, de az is lehet, hogy egy fél Többoldalas magyarázkodás évszázaddal később, amikor emlékezéseit megírta, már valóarról, hogyan ismerkedtek meg, miként alakult a kapcsolatuk, ban így emlékezett: „azt hiszem, ekkor szerette meg Lenin és miért tekint rá ma már úgy, oly gyöngéden Gorkijt. Nem emlékszem, hogy valaha is haramint ellenségre. 4 Gorkij K. P. Pjatnyickijnak írt gudott volna rá. Gorkij pedig forrón szerette Lenint, hevesen leveléből (. november vége). és lelkesen rajongott érte.” 2 A rózsaszín felvételt nem teljesen 5 Vl. Iljin (ezen az álnéven jelent meg az első kiadás): Materializmus igazolja, hogy  folyamán, az április végi látogatással beés empíriokriticizmus., Zveno, zárólag, épp egy tucat levélváltás történt Lenin és Gorkij közt, Moszkva, . Sikerült kijárnia, hogy májusra kijöjjön a könyv, a capri utazást követő első komolyabb levéllel viszont csak ugyanis júniusra volt kitűzve november végén kopogtat be a sziget postása, és az a levél sem a párizsi „nagy visszavágó” Bogdanov ellen, a Proletarij túl baráti. Kereken visszautasítja benne egy Proletarijnak írt pártkonferenciának titulált Gorkij-cikk közlését, amely Bogdanovék vonalát erősítette szerkesztőségi ülése. (-ban már saját néven jelenik meg volna.3 Ekkoriban fejezi be Lenin a Materializmus és empíés harmincezer példányban adják riokriticizmust, amit a Znanyije Könyvkiadóval akar megjeki. Az új előszó szerint nincs olyan fejlemény, ami miatt lentetni. A kiadót a távolból még mindig Gorkij irányítja, sőt a Bogdanovék elleni támadást pénzeli. „A kiadás ellen vagyok, mert jól ismerem a szerzőt, mérsékelnie kellene.) 6 . július -jétől -áig (a régi az ilyen lovagias cselekedet a szemében nevetséges lenne. Ha naptár szerint június -ától a Znanyije adja ki ezt a könyvet, azt fogja mondani: szama-áig) tart a második látogatás Caprin. Gorkijéknál (illetve az rak – és ezek a szamarak mi leszünk, Bogdanov, Bazarov, Lunaáltaluk bérelt másik villában, csarszkij és én.” 4 A „lovagias cselekedet” az lenne ugyebár, ha a Seraﬁnában) ebben az időben a Materializmus és empíriokri- a kiadó egy saját munkatársait, sőt vezetőjét is lejárató irományt ticizmus kiadását megtagadó jelentetne meg; az idézet második felében pedig egyértelPjatnyickij, a Znanyije igazgatója vendégeskedett: műen eldől, hogy Gorkij nem „semleges” már, egyértelműen 194

odalistázza magát a „szamarak” közé. Azt ugyan nem tudja megakadályozni, hogy egy másik kiadó, a moszkvai Zveno kiadja a könyvet, némi elégtételt legföljebb az jelenthet számára, hogy mindössze kétezer példányban jelenik meg és meglehetősen drágán adják:  rubel  kopekért.5 Annak, hogy a két férfi újra szóba elegyedjen, úgy látszik, az az előfeltétele, hogy Gorkij szakítson Bogdanovval. -ben megtörténik a szakítás, júniusban Lenin már újra Caprin van, igaz, látványos összeborulásról nincs szó, sőt a szem- és fültanúk csak éles vitákról tudnak beszámolni.6 Úgy látszik, ezek a viták maradtak meg Lenin emlékezetében is: E sorok írójának a Capri szigetén történt találkozások alkalmat adtak arra, hogy figyelmeztesse Gorkijt, és szemére vesse politikai hibáit. Gorkij ezeket a szemrehányásokat a maga utánozhatatlan mosolyával a következő mondatokkal hárította el: „Tudom, hogy rossz marxista vagyok, no meg mi művészek egy kissé mind beszámíthatatlan emberek vagyunk.” Hát ezzel nem könnyű vitába szállni.7 Gorkijék ekkor már nem a Villa Blaesusban, hanem a Villa Pierinában laknak. Vajon a kisebb ház vagy a meglazult barátság az oka, hogy Leninnek egy közeli panzióban vesznek ki szobát? Talán már ismerték az Öreg társaságkerülő hajlamát (kevésbé eufemisztikusan: hogy rühelli a kommunákat),8 de az is lehet, hogy azért nem lakott velük, mert nem egyedül érkezett. Erre utal, hogy ezúttal nem Nápoly felől, hanem Marseille-ből hajózott Capriba, úgy, ahogy a nászutasok szoktak. A második vizit sokkal hosszabbra sikerült, mégis kevésbé dokumentált. Persze ha nyaralni jött, akkor nincs is szükség a részletekre, és ha nem egyedül jött, akkor pláne indokolt a titokzatosság. Ami tudható, nem az, amit tett, hanem az, amit nem. Nem mászott föl újra a Vezúvra (holott a funikolárét időközben helyreállították), nem sakkozott senkivel (holott az Augustus-kertben nagy szabadtéri sakktáblát építettek méteres fafigurákkal), és amennyire tudjuk, nem látogatta meg a nápolyi Eusapia Palladinót sem, mert a hölgy ez idő tájt éppen New Yorkban lépett föl, legalábbis az olasz lapok hírei szerint. Azt most ne firtassuk, hogy egy Eusapia szintű médium számára gond lett volna-e egyszerre két helyen 195

A Materializmus és empíriokriticizmus első kiadásának címlapja (1909)

„Ebédre megjön Lenin; vitázni kezdenek, visszatérek a teához, még mindig zajlik Lenin és A. M. szóváltása, éjjel -kor még mindig tart a disputa” (K. P. Pjatnyickij naplójából). 7 Lenin azon a levélen fakadt ki, amelyet Gorkij  februárjában az Ideiglenes Kormányhoz írt. A paciﬁsta levelet, amelyet Lenin szerint „egészen átitattak a közkeletű nyárspolgári előítéletek”, Európa-szerte nyilvánosságra hozták, Lenin a Neue Zürcher Zeitungban olvasta és azonnal válaszolt: „Miért üti bele az orrát Gorkij a politikusok dolgába?” 8 Nyikolaj Alekszandrovics Alekszejev Visszaemlékezések Leninre című könyvében azt írja, hogy az Öreg Londonba érkezvén tudtára adta, hogy a többi orosztól elkülönülten kíván lakni, mivel gyűlöl minden kommunát, sőt vendéglátóját is arra kérte, hogy kímélje meg a túlságosan gyakori látogatásoktól.

megjelenni, érjük be annyival, hogy Lenin nem találkozott az „antimaterialista boszorkával”. Hogy szándékában állt, azt abból sejtjük, hogy átrágta magát honﬁtársa, Alekszandr Akszakov államtanácsos és paraprofesszor Eusapiáról írt dolgozatain,1 és megrögzött materialistaként le akarta leplezni, miféle csalás, spirituális bűvészmutatvány révén lesznek lefényképezhetők, sőt viaszöntvényekben is materializálhatók az asszony körül lebegő szellemalakzatok. A tudós kötelessége az áltudományok elleni határozott fellépés, valamint a hígvelejű emigránsok viszszaállítása az egyetlen helyes, a marxi útra – mondta volna, ha szándéka felől faggattuk volna, de alighanem hallgatott volna arról, hogy a jövőbe látás képessége mennyire praktikus lehetne Akszakov professzor, egy forradalom tervezésekor. A médiumok zöme szellemi és amint Eusapia Palladinót morális értelemben köznapi halandó, s tevékenységük érmonitorozza téktelen mutatványokban merül ki, ha azonban egy felsőbbrendű ember, egy igazi lángelme válhatna médiummá, az már csodákra lenne képes. Leninnek nem csak a Gorkijjal való kapcsolata lazult meg a capri látogatások során, a sakkal is leszámolni látszott.  februárjában így írt öccsének: Legalább egy éve egyáltalán nem sakkoztam, és ha az utóbbi pár évben volt is néhány partim, azok mind jelentéktelen és gyors játszmák voltak.2 56

Úgy tűnik tehát, hogy Lenin sikerrel fogja törölni emlékezete merevlemezéről a Capri-fájlt, egyelőre azonban itt ül a tábla mellett és igencsak rövid távú a feladat, amelyet meg kell oldania. Filozoﬁkusan és politikai síkon is föltehető a kérdés: Föl szabad-e adni a partit, amely biztos vesztésre áll? A feladás a gyengeség jele. Nyilvánvalóan alkalmatlan vezető szerepre az, aki feladja a játszmát, aki elhagyja a süllyedő hajót, aki képtelen kitartani a végsőkig. De persze ott a másik nézőpont is. Mindenki számára világos, hogy elveszett a parti. Látható, hogy nincs olyan húzás, amellyel menthető lenne a helyzet, vagy akár csak elodázható a vég. Ha ezt nem látja meg, ha képtelen észrevenni a nyilvánvalót, ha még bizakodna ebben a helyzetben, azzal csak a saját korlátait bizonyítaná. Innen már csak egy ostoba játssza tovább a partit, egy született „igyiot”. A tábla lesöprése a tanúk miatt nem valósítható meg, a véletlen feldöntés sem jó ötlet, ráadásul Al-Al talán még arra is képes, hogy visszaállítsa a bábukat, 196

ettől még az is kitelik, hogy minden vacak paraszt pontos helyére emlékezzék. Sto gyélaty? Vajon eszébe jut-e az a híres szibériai játszma? Az, amelyről Lepesinszkij is annyit áradozott? 3 Vagy eszébe jut-e valami más? Mit hihet ebben a helyzetben? Mire számíthat még? Hogy Bogdanov mellényúl egy bábunak, hogy rosszul lesz, váratlanul meghal, kitör a Vezúv, esetleg leszakad az ég. A Vezúv kitörését nehéz befolyásolni, de Al-Al még alakítható. – Mi az apja faszát gondolkozik annyit? – A mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a közelben tébláboló kibiceknek, vagy azoknak, akik már a szomszéd asztalnál durákoznak, hogy ha ő, Vlagyimir Iljics Uljanov is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor korántsem így állna a játszma. Lenin tehát nem üvölt, legfőképpen azért nem, mert tudja, hogy Bogdanov éppen erre vár. Fegyelmezettnek kell maradnia, még ha ez az adott helyzetben roppant nehéz is. A sakkpartit ugyan már aligha nyerheti meg, a köztük zajló játszma viszont még nem dőlt el. Abból akár 1 Alekszandr Nyikolajevics az első oroszországi győztesen is kijöhet. Ekkor jut eszébe az ásítás. Ezzel, egy Akszakov spiritiszta szeánszok szervezőmindenki által észrevett hatalmas ásítással jelezhető, meny- jeként, illetve jeles európai (Mme. d’Esperance nyire nem fontos számára ez az egész, hogy mily mellékes, médiumok és Eusapia Palladino) „tudomámennyire jelentéktelen, és hogy már módfelett unja. Bogda- nyos monitorozása” révén vált Akszakov lett a telenov bizonyára mindent megtenne, hogy érdemi partiként vo- ismertté. plasztika atyja, vagyis az első, nuljon be a játszma a bolsevik párt történetébe, nem kétséges, akinek sikerült a megidézett egyes testrészeiről, sőt az ő esetében ez komoly presztízsnyereség lenne. De csak akkor, szellemek arcáról öntőformát készíteni. ha ez tényleg egy komoly játék. Ha sikerülne nyilvánvalóvá Lipcsében kiadott Psychische Studien című havilapját, illetve Animizm i Szpiritizm című oroszországi esszékötetét is ismerhette Lenin. 2 Lenin levele Dmitrij Iljics Uljanovhoz (Párizs, . február .). 3 Két ellenfél dugta össze a fejét minden lépés előtt, és persze az egész emigráns tábor nekik drukkolt a verhetetlen Lenin ellenében. Egyre kilátástalanabb volt a helyzet, egyre reménytelenebb az állás. És akkor, legalábbis Lepesinszkij így emlékszik (Sakmaty folyóirat, . április), Lenin a homlokát a tenyerébe fogva, kőszoborrá merevedve, kizárva minden külső ingert, végtelen hosszúságú koncentrációba kezdett. Úgy ült ott, akár a szirakuzai Arkhimédész, és végül kitalálta az egyetlen célravezető lépést, amellyel meg is nyerte a partit.

A Villa Blaesus terasza. A sakkparti közönsége szétszéledőben

197

tennie az ellenkezőjét, ha bizonyítottá válhatna, hogy csak álmos unaloműzésről volt szó, enervált, szóra sem érdemes bábutologatásról, kelletlen, apatikus időmúlatásról, talán még nevetségessé is tehető a túlbuzgó Bogdanov, aki egy ilyen semmiséget szeretne meglovagolni. Az persze kevés, ha csak a teraszon tébláboló néhány emigráns látja; a dolgot dokumentálni is kell. Szeme sarkából figyeli a színésznő fiát. Hát nem szerelemgyerek, annyi biztos. Hogy lehet ilyen szép asszonynak ennyire ronda gyereke? Sántít, nyúlszája van, az orra olyan lapos, mint egy kavics és még a füle is pattanásos. Idegesítő a pedantériája, a körülményeskedése, az, ahogyan mindent kétszer is ellenőriz. Most éppen fényt mér, ki tudja hányadszor. Becsukja a szemét, majd hirtelen kinyitva a kihuzatos tubuson át mered a sakkozókra. A cső belsejében leolvasható számokat veti össze a készülék oldalára szerelt expozíciós táblázattal. A délelőtti felvételek óta jócskán megváltozhattak az értékek, pontosítja őket. A lencse körüli tárcsa elforgatásával csökkenti a megvilágítás idejét. A blendét is szűkíteni kell, de azzal jobb megvárni az élesre állítást. A kis bőrdobozból előhúzott utolsó filmtartó kazettát úgy helyezi le maga mellé, hogy könnyen kitapinthassa akkor is, ha már nem nézhet oda, aztán, mintha az Öreg gondolataiban olvasva maga is most ébredt volna csúfságának tudatára, újra a fejére borítja a fekete bársonyleplet. A mattüvegen megfordul minden, az asztal, a tábla, a sakkozók és nézők. Apró hajszálkeresztek jelzik, a látvány mekkora kivágata kerül majd át a negatívra. A kijelölt mezőben egy határozott vonalat kell találnia, amelyhez az élességet beállítja. Lenin arcéle, a sima koponya körvonala éppen megfelel. Finom csavarmozdulatokkal pontosítja az élességet, majd rögzíti a beállítást. Becsukja az aknát, kihúzza a gépből a mattüveggel együtt, majd kinyúl a kendő alól a filmtartó kazettáért. Odakint egyre erősebben süt a nap, óvatosan kell dolgoznia, nehogy beszűrődjön valahol a fény. Beilleszti a kazettát a fényképezőgép hátlapja helyére, és kihúzza a fedőlemezt. A mutató- és a középső ujja közé fogja a kioldózsinórt, a hüvelykujját a gombra illeszti és visszatartja a lélegzetét.

Leninnek egyáltalán nem esne nehezére az álmos pártvezér szerepének eljátszása, bármilyen jó hatással volt is rá az éjjeli ugatás, mégiscsak hiányzik a megszokott öt-hatórányi alvás. Most azonban ébernek kell lennie, egy álmos ember ásítását nem lehet pontosan időzíteni, csak higgadt, friss alakítás vezethet eredményre. Próba nincs, ismétlésre nem lesz lehetőség. Szerencsére az erős reggeli teák megtették hatásukat. Szibériai módon itta, forrón, a foga közé szorított cukron át szürcsölve. Most kifújja a levegőt és koncentrál. Hárásó! – csattan fel a megszokott kiáltás. És ebben a pillanatban fémes surrogással kinyílnak, majd összecsapódnak a fényképezőgép zárlemezkéi. Lenin hosszút és hatalmasat ásít. Arra is van gondja, hogy mozdulatlan maradjon, amíg a masina dolgozik. Az expozíció az erős fény miatt gyors, egyetlen megnyúló és elpattanó pillanat csupán. Vlagyimir Iljics szája kitátva. A látószög 198

kifogástalan, a nézőpont tökéletes: egy ásítás proﬁlból mutat Most ásít, vagy üvölt? a legjobban. Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat dacos pózában, Gorkijon pedig, aki a fényképezőgéppel szemben ül, látszik, hogy érzékeli a helyzet visszásságát, sőt, hiszen íróként ez a dolga, pontosan érti Lenin szándékát az ásítással. Abban a tizenöt évvel későbbi memoárban viszont, bár elegendő idő múlt el ahhoz, hogy az emlékezet a valósághoz igazítsa a képet, mégis a dühöngő Lenin jelenik meg. Talán elővette Jurij Zseljabuzsszkij nagyításait is, és a nagy nyitott szájhoz az üvöltést társította. Színes kép esetén persze egyszerűbb lenne a dolgunk: ha kék a nyelve, akkor üvölt. Krupszkaja visszaemlékezése szerint Bogdanovékkal veszekedve „még a nyelve is megkékült”. A színes fotó azonban későbbi találmány.1 Kétségtelenül ásításnak és üvöltésnek egyaránt lehet látni a fekete-fehér fényképet, de Gorkijnak igazán tudnia kellett, hogy mi történt. Vajon a tétet, a teraszán zajlott parti fontosságát akarta fokozni azzal, hogy a veszteshez oly nagy érzelmi kitörést társított? Való igaz, sokkal érdekesebb egy üvöltő pártvezért mutató kép, mint egy ásítozót. Vagy csak kicsinyes boszszúról lenne szó? Vajon a kollektív capri vakáció elrontását torolta volna meg Gorkij? Nehéz eldönteni. Adjunk inkább neki egy esélyt, hogy elégtételt vegyen az irodalom nevében a fényképészeten. A fotózás legmegátalkodottabb esztétái, miután a festészet fölötti győzelmet már evidenciának 1 Ha nem is olyan sokkal kétekintették, ferde szemmel kezdték méregetni az irodalmi áb- sőbbi. Mintha egy lábjegyzetben emlegettük volna a cári rázolatokat is. A fotográﬁa mindig hitelesebb az irodalmi le- már tájfotóst, Prokugyin-Gorszkijt, írásnál – szólt az egyre gyakrabban hangoztatott tétel. A aki ekkoriban éppen a színes kidolgozásán törte fénykép a valóság egy kiragadott darabja, nyers dokumen- fényképezés a fejét, és mellesleg Capri tum, objektív tényálladék, nincs is módja köntörfalazni, ala- szigetén is fotózgatott. 199

kítgatni az igazságot, mint a terjengős irodalmi szövegeknek, a részletező prózai leírásoknak. Na, most ásít vagy üvölt, ugyan melyiket „bizonyítja” megfellebbezhetetlen hitelességgel a híres fotográfia? Azt, amelyiket én akarom – dörmögte hatalmas bajsza alá az író. És kereszt nem volt, annyi szent! Való igaz, az ásításhoz hozzá kellett, hogy tartozzék az is, hogy az ásító keresztet vet a szája előtt. Faluhelyen ma sem ritka a szokás, akkoriban meg szinte automatizmus volt. Arra való, hogy az ördög – a nécsiszty – be ne röppenjen az ásítóba a tátott szájon át. Lenint, úgy látszik, csak a fényképet nézegető utókor érdekelte, pedig a dolog konfirmálására, hogy tudniillik itt egy valódi ásítás történt, nagyon is kézenfekvő lett volna a tátott száj elé hányt pravoszláv keresztecske. Talán röstellte az ilyen babonaságot, de valószínűbb, hogy az ösztönös mozdulat csak valódi ásításhoz társulhat, az eljátszott szájtátás mögül pedig lefelejtődik, vagyis akár bizonyítékként is értékelhetjük az elmaradt keresztvetést arra vonatkozólag, hogy Lenin ásítása hamis ásítás volt. A krónikás, bár szeretné hinni, hogy fontos események tanúja, mégsem meri állítani, hogy éppen annál az eljátszott ásításnál, abban a szent minutában költözött volna bele Belzebub az Öregbe, és bizonyára Gorkij sem vetemedne ilyesmire, bár azt, hogy valamikor és valahogy mégiscsak bejutott, azt többé-kevésbé biztosra vette. – Rohadt unalmassá – tán durvábban is mondhatnám – vált már ez a parti! Alighanem az ásítás nyomatékosítását célozná a mondat, az éles fülű író azonban, akinek nem először tűnik úgy, mintha Lenin szájában összekeverednének a szavak, és másképp buknának elő, mint ahogy az a szándékában állt, szóval Gorkij a bajsza alatt elismétli: …unalmassá – tán …sá-tán. Ezt nem lehet durvábban mondani. Akkoriban, amikor abban a bizonyos emlékiratban az üvöltözést megírta, vagyis a Lenin halálát követő nyáron, jár Gorkijnál Kosztolányi. Akkor éppen Sorrentóban lakik. Nem nehéz rátalálni az utcasarki graffiti nyomán: „Evviva Lenin!” 1 Az ebédlőasztalnál a magyar író rákérdez: Milyen volt? „…összeráncolja homlokát, szemembe néz erősen, s szája szögletét gúnyos mosoly fodrozza, mely kimondandó gondolatát előre színezi.” Olaszul beszélgetnek, vagyis nem számíthat hosszadalmas válaszra a magyar író, de ennél azért többet remélt: „Nagy bolsevik volt.” 2 58

1 „-ben az utcasarkon ezt

a felirást láttam: Evviva Lenin! A rendőrség sárga festékkel mázolta be. Erre felírták vörössel: Evviva Lenin! A rendőrség átfestette barnával. Erre felírták fehérrel: Evviva Lenin! És ez még ma is ott van.” Gorkij: Viszszaemlékezések Leninre (). 2 Kosztolányi Dezső: Gorkij Maximnál. Pesti Hírlap, . augusztus .

Bogdanov memoárjaiban nincsen szó a Caprin játszott partit követő eseményekről, ha mégis írt volna róluk, azt hisszük, hogy üvöltésről talán szívesebben írt volna, mint a gúnyos, megalázónak szánt ásítozásról. Orvosként persze más a helyzet, úgy azt is el tudta volna képzelni, hogyan sutytyan be az a bizonyos ördög az Öreg tüdejébe, hogy rugózik végig a spirálisan tekergő artériák szövevényén, hogy tolja be hosszú cinóber nyelvét a kapillárisok labirintusába, eljutván a sejtek leghátsó odvaiban megbúvó másik gonoszsághoz, a 200

titkos betegséghez, amellyel valami sistergő fiziokémiai interakcióba lép, heveny fúzióba, hogy kioltsák egymást, ahogy az egymással összeszorzott negatív számok is pozitívumot eredményeznek. Mert Bogdanov, ha nem is nagyon hozza szóba, azért sosem tett le arról, hogy meggyógyítsa Lenint. A fotográfus lehetne még mérvadó: vajon ő üvöltésként vagy ásításként emlékszik a jelenetre? Nos, az ifjú Zseljabuzsszkijt hiába faggatnánk, egyszerűen nem emlékszik. Képzeljük csak el, ahogy a fejére borított fekete kendő alatt próbálja megtalálni a keresőben a legjobb kivágást, hogy mindhárom szereplő benne maradjon a képben, és lehetőleg mindhárman statikus hely- Gorkĳ, Jelizaveta Kruglikova zetben legyenek, mert egy hirtelen mozdulat homályos, be- Szergejevna árnyékrajza 1916-ból mozdulós részletet eredményezhetne. Az egyensúly pillanatát várja, vagy épp azt a minutumot, amikor az egyensúly felbillen? Azt, amikor a valóság kiszolgáltatottá válik, amikor nem rejtőzhet tovább a tények paravánja, az objektivitás látszata mögött. Mintha csak sakkozna, a meglévő lehetőségek közt válogat. A kínálkozó legjobbat kell megtalálnia, vagy legalábbis azt, amit az exponálás pillanatában annak gondol. A látvány lényegére összpontosít és nem a felszínen zajló eseményekre. El kell felejtenie mindent, amit tanult, hogy a felvétel őszinte maradjon, hogy a fénykép természetes enigmája ne csorbuljon, és ki kell zárnia azokat a körülményeket, amelyek a fotó szempontjából indifferensek, leginkább tehát a hangokat, amelyeket úgysem örökít meg a kép. Indokolhatja persze a hangok törlődését, hogy abban a percben, épp az exponálás pillanatában, váratlanul föltámadt a szél. Gorkij haját felborzolta, a fotel szélén egyensúlyozó Bogdanovnak meg kellett támaszkodnia, Lenin pedig még a szokásosnál is jobban behúzta a nyakát. Lent az Augustus-kert lombjai felmorajlottak. Némi megilletődöttség is munkál a fiatalemberben, elvégre pont az a három férfiú látszik a képen, akikről a legtöbbet hallott édesanyjától. Figyelme szimmetrikusan oszlik meg köztük, egyikre sem koncentrálhat jobban a másiknál, és persze azt sem tudhatja még, hogy melyikük válik majd jövőformáló hőssé, és melyikük tűnik majd el a történelem süllyesztőjében. Hogy az egyikük ásít? Vagy hogy üvölt? Hogy piros vagy kék a nyelve? Tényleg nem emlékszik, bár ez az emlékezetkiesés is bizonyít valamit; egy ásítást ugyanis 1 Az -ben meghalt Zseljasokkal könnyebb elfelejteni, mint egy üvöltést. Az üvöltéssel buzsszkij hátrahagyott memo(Памятные встречи járó erős hangtöbblet mégiscsak feltűnőbb, mint az ásítással árját – Emlékezetes találkozások) járó hirtelen hanghiány. Ilyesmire tehát nem emlékszik Jurocs- sosem adták ki. ha végre megjelenhetne, ka, a raccsoló, éktelen rikoltás viszont még mindig ott cseng a Talán, többet tudhatnánk a capri napokról is. fülében: há-rá-só! 1 201

Nincs is más szemtanú, aki Lenin ásítását, vagy fültanú, aki Lenin üvöltését megerősíthetné. Valóban nincsen? Vessünk még egy pillantást a fotóra. Nem hiányzik róla valami? A harmadik szék, az asztal túloldalán álló nádfonatos fotel üres. Hogy ne mondjuk: üresen ásít. Gorkij a fotel mellett guggol. Miért nem ült le? Az aranyérrel persze indokolhatná, de valószínűbb, hogy azért nem foglal helyet a fotelban, mert valaki már ül ott. Vagy ült, csak épp az imént fölállt, vagy ha nem állt föl, kitörölték onnan, de ha kiretusálták, mintha az árnyékáról megfeledkeztek volna. Talányos helyzet, annyi szent. A napfény irányából jól látszik, később készült a fotó, mint a csoportkép, és későbbi a teraszon készült többi felvételnél is. Dél körül, vagy kevéssel a déli napállás után születhetett. A kora délutánhoz tartozó megenyhült időre utal az is, hogy Lenin és Gorkij fején nincs már kalap. A fotós az ellenkező oldalon állt, így a képen a játékosok felcserélődtek, Bogdanov a bal oldalra került, Lenin jobbra, mögöttük a korlát, azon túl pedig a tenger látszik. Az üres fotelben Marija Fjodorovna Andrejevának kellett ülnie, legalábbis a nagy csoportképből, illetve a csoportkép sarkának szoknyarészletéből ez következne. Ha valóban ott ült volna a színésznő a fonott fotelben, akkor a mellette guggoló író pozíciója egy csapásra érthetővé válna. Marija Fjodorovna kiretusálását már a csoportkép esetében sem nagyon értettük, most sem találjuk rá a magyarázatot. De kell-e mindenáron titkokat kutatni? Lehet, hogy szó sincs eltüntetésről, egyszerűen fölállt, dolga volt, behajtotta a spalettákat, átszámoltatta Concettával az ezüstkanalakat, öszesöpörte a szomszéd asztalon hagyott hurkapálcákat (Lunacsarszkijék marokkóztak ott) vagy újrapúderezte az orrát. A zakuszkás asztalon is volt tennivaló. A kompozíció ugyan kissé ügyetlenre sikeredett, középen a nagy üres fotellel, de sebaj, Jurocska még nagyon sokszor lefényképezheti a mamát. Valljuk be, azért egy kicsit fáj a szívünk, hogy nem láthattuk a híres szerepekben: Hedda Gablerként és Oliviaként a Vízkeresztben, 1 A rivalizálás Olga Knyipperrel Lelként a Hópelyhecskében és Nyinaként a Sirályban, (aki Csehov szeretője, majd felesége lett) odáig vezetett, hogy Irinaként a Három nővérben és Varjaként a Cseresznyés-ben Marija Andrejeva ott- kertben (füleskosárban kellett hazacipeltetnie a rajongói hagyta a Művész Színházat. üdvözleteket), Biankaként a Firenzei tragédiában és Nata2 Tatjána levele Puskin Anyeginjéből: „Én írok önnek…” saként az Éjjeli menedékhelyben, és persze Lady Macbeth3 Pjotr Petrovics Krjucskovnak hívták a titkárként alkalmazott ként sem láthattuk, így aztán nem is tudjuk cáfolni Anna selyemfiút (a kezdőbetűkből készült Lunacsarszkaja pikírt szavait (ugye emlékszünk, ő Bogdaa becenév), tizenhat évvel volt fiatalabb Marijánál, igaz, nov kishúga), aki szerint könnyű volt eljátszania, mert Marija is jóval kevesebbnek látszott csak saját magát kellett adnia. Nem láthattuk továbbá aka koránál. Amikor utolsó nagy szerepét, Desdemonát kor sem, amikor a színfalak mögött egymásnak estek Olga alakította az általa alapított Knyipperrel, hogy ki legyen a Művész Színház imaginárius petrográdi Bolsojban sakktáblájának valóságos királynője,1 és nem láthattuk a sza(a később Gorkij nevét fölvevő Drámai Nagyszínházban), már kítás tragikus-diadalmas pillanatában sem, kezében a leötvenkét éves volt, de Nyina nyisszantott copffal, amelyet Sztanyiszlavszkij elé vetett Berberova szerint nem látszott többnek harmincötnél. (a másik copf állítólag Leninnek ment egy illatos levélke 202

kíséretében: a pártért többre is hajlandó). Amit hallhatunk A Három nővér első címlapja, tőle, az legföljebb a ja kvam pisú 2 egy holdas szamováresten. kiadásának a Művész Színház színészOrron át rezegtetett bársonyos hang: az elvtársak egyszerre nőinek arcképével. Margarita Szaviclúdbőrzenek. Ó, Marija! Mása, Másenyka, Maruszja! Tényleg Olga: kaja, Masa: Olga Knyipper, te volnál Margarita is? Terólad mintázta Bulgakov Margarita Irina: Marĳa Andrejeva Nyikolajevnát, az önfeledt hitvest, a tökéletes szeretőt, a bosz- (1901) szúálló hisztérikát? Femme fatale és bájara. Wolandról, a moszk- Marĳa Andrejeva mint és Olga Knyipper vai zűrzavarért felelős fekete mágusról többé-kevésbé köztu- Olivia mint Viola a Vízkeresztdott, hogy a bulgakovi parabola értelmében Leninnel azonos ben (Sztanyiszlavszkĳ (két szeme különböző színű, és képtelen kiejteni a V betűt), és rendezése, 1899) az is, hogy a Mester, sapkáján a nagy M-mel, nem más, mint Makszim, vagyis Gorkij. Volt, aki úgy tudta, talán a teraszon is rebesgették, hogy Marija Fjodorovnát nem csak a lángoló szerelem űzte Gorkijhoz. Pártfeladat volt a nagy írót rávezetni a helyes útra, a bolsevik igazságra, s a színésznő egy agyafúrt lenini koncepció jegyében csavarta el az író fejét. A rávezetés és az elcsavarás mellett pajzánabb szavak is előkerülhetnének, legalábbis ha szóhoz hagynánk jutni a párkapcsolataiban domina hajlamait oly szívesen szabadjára engedő színésznő egyéb partnereit. A korábbiakat és későbbieket. Például azt a kölyköt, akit Gorkij csak Pe-pe-krü néven emlegetett.3 És a szavak mellett persze pajzánabb képek is, legalábbis ha Anna Lunacsarszkajának bátyja meg férje fülébe sziszegett megjegyzése nyomán – a Makszim Phüllisze – képesek volnánk felidézni az agg 203

Natasaként Gorkĳ drámájában, az Éjjeli menedékhelyben (Sztanyiszlavszkĳ és Nyemirovics-Dancsenko rendezése, 1902) Lél szerepét játssza Osztrovszkĳ Hópelyhecske című darabjában (Sztanyiszlavszkĳ és Szanyin rendezése, 1900)

1 Húsz év múlva már nem csak

szűk körben suttogják a Phüllisz-hasonlatot. Karikatúrákon ábrázoltatik a meztelen Gorkij-Arisztotelész, igaz hogy lovasa akkor már más, Mura Budbergnek (vagy Marija Zakrevszkajának) hívják, baroneszből lett titkárnő és kalandoraszszony, szerető és kettős kém, a szovjet és a brit titkosszolgálat ﬁzetett ügynöke. Egyébként nem csak Gorkij fejét csavarta el, H. G. Wellsét is, így aztán igazán nem meglepő, hogy Korda Sándor „szakértőnek” kérte föl az Anna Karenina forgatásához. (A hölgyről, akit Gorkij „vasasszonynak”, az utókor pedig orosz Mata Harinak nevezett, Zseleznaja zsenscsina címmel Nyina Berberova írt könyvet, amely magyarul Budberg báróné címmel jelent meg -ben.)

ﬁlozófuson lovagló szép hetéra látványát.1 Na persze, ha a cári titkosszolgálatnak lehetett embere a villában, miért ne lett volna Leninnek is egy? Talán nem is az Ohrana kémjéről szólt az a bizonyos post scriptum, hanem a bolsevikokéról, személyesen Leninéről? Minő lelemény, micsoda cinikus fricska lett volna, ha Marijára utalt volna Lenin. Ármány és humor ravaszul kidekázott elegye; tételezzünk-e föl ekkora raﬁnériát az Öregről? Aztán annak a bizonyos, spionos záradékot tartalmazó levélnek a végére még odaveti: Kérem, adja át üdvözletemet M. F.-nek. Természetesen M. F. alatt Marija Fjodorovnát kell érteni. Lenin számára a nők a magától értetődő segítséget jelentették. Gyerekkorától kezdve természetes volt, hogy anyja és „a három nővér” lesik a gondolatait és teljesítik a kívánságait. Uljanovék számára a forradalom családi vállalkozás volt, a fölakasztott Szása megbosszulása és a bosszúállásra kiválasztott Vologya támogatása kötötte le energiáik legjavát.2 Csak olyan nők társulhattak a vállalkozáshoz, akik elfogadták a feladatot: Nagyezsda Krupszkaja és Inessa Armand beleillett a sorba. Abban, hogy Lenin vezetővé válhatott, döntő szerepe volt az otthoni nők kényeztetésének, annak, hogy a felsőbbrendűségi érzést hazulról hozta, a parancsolási hajlamot szinte a génjeiben hordozta. Talán meg sem fordult a fejében, hogy egy nő ne vegye megtiszteltetésnek, ha teljesítheti az utasításait. Marija persze más, ő a királynő a táblán. Nehéz elhinni, hogy öregebb Leninnél, sőt öregebb Krupszkajánál is. Tekintélyt 204

Akik Thalia szekerét húzzák: Sztanyiszlavszkĳ Nyemirovics-Dancsenko és Szavva Morozov. Thália szerepét természetesen Marĳa Andrejeva alakítja

parancsoló szépség, sugárzó nőiség. Aki sakkozik, tudja, hogy a teszetosza király oldalán megjelenő királynő erős és hatalmas. A királynő jelenti a biztonságot. Aki kapcsolatba kerül a sakkal, annak az Ödipusz-komplexust nem kell magyarázni.3 Lehet, hogy az elrontott fénykép nem létező másik fele M. F.-ről szólt? 4 Marija Fjodorovnáról? Az „elnökről”? „Emlékszik, Bogdanovval, Bazarovval és Lunacsarszkijjal való utolsó találkozásunkra  tavaszán Capriban? Emlékezzen csak vissza: megmondtam, hogy - évre el kell válnunk, és M. F., aki elnökölt, akkor még dühösen tiltakozott, rendreutasított, stb.” 5 Lenin -as újévi leveléből valók a mondatok, Bogdanovék már legyőzve, 2 Az Uljanov lányok számára az Öreg kedvére nosztalgiázhat. Nekünk meg főhet a fejünk: oly természetes volt Vlagyimir vajon annyi pártvezér közt hogyan lett „elnök” Marija, de szolgálata, hogy Marija és Olga hajadon maradt. Anna ugyan legfőképp azon törhetjük a fejünket, hogy az a mondatvégi Lenin engedélyével hozzáment „stb.” mit takar. Ne adj’ isten, hogy egy író megkaparintson egy olyan pártkatonához, aki öccse közvetlen munkatársa volt, egy ilyen „s a többit”! Már most is úgy érezzük, hogy túllőt- de gyerekük nekik sem született. tünk a célon, ennél novellisztikusabb fordulat csak akkor áll- 3 Ekkoriban dolgozta ki Sigmund Freud nevezetes elméletét az hatna elő, ha… anyjukba szerelmes ﬁúkról. Ha 60

Hej, de jó lenne, ha végre történne valami a sakktáblán is, ha inkább annak a leírásával bíbelődhetne az elbeszélő. Sajnos semmi, de semmi, kénytelen-kelletlen folytatnunk kell a megkezdett mondatot, s minél tovább folytatjuk, annál kényelmetlenebbül érezzük magunkat. A Malinovszkijügy kapcsán már szóba került, hogy az a nevezetes kém tudott valamit Leninről, valami olyat, amit mi nem ismerhettünk meg, mert még mielőtt elkottyinthatta volna, kivégezték. Vajon mi 205

ismerte volna a háromszor is újranősülő és mindig sokkal öregebb asszonyt választó Aljechint, alighanem a teóriát összekapcsolta volna a sakkozással is. 4 Egyetlen felvételen sem látszik együtt Lenin és Marija Fjodorovna, pontosabban azon az egy fotón, amelyen a színésznő jól felismerhető, Lenin éppen háttal ül és teljesen felismerhetetlen. 5 Lenin Gorkijnak Krakkóból Capri szigetére . január elején.

indokolta a nagy sietséget, mit tudhatott a sárga szemű, tűzvörös hajú, de amúgy egyre sápadékonyabb Malinovszkij? Azt, hogy Lenin a háború vége felé már a németeknek dolgozott, hogy rajta keresztül pénzelte az ellenség a hátország fellazítására kiszemelt bolsevikokat, azt -re már minden orosz újságolvasó tudhatta, ahhoz nem kellett a „Szabó” feltáró vallomása, és széles körben terjedtek a pletykák egy leplombált német katonai vagonról is, amely titokban zötyögött át a frontvonalon, és amelyben Lenin lapult.1 Lenin maga is tisztában volt vele, hogy hiába gyerekkori pajtása az Ideiglenes Kormányt vezető Kerenszkij, mégis kénytelen lenne fellógatni őt mint német kémet, ha történetesen előmerészkedne az illegalitásból. Háború esetén könnyebben mondatik ki: „izmena rogyinye”, és a hazaárulásért járó büntetés a beszappanozott kötél; mérlegelni nem szokás. A kérdés inkább az, hogyan kezdődött és vajon mikor az a bizonyos német kapcsolat. Esett már szó Parvus ajánlatáról, ami lehet, hogy inkább csak célzás volt akkoriban, hiszen az események alakulását rajta kívül senki nem látta előre. Az általa megjósolt világháború kitört, az orosz és a német hadsereg egymásnak feszült és a titkosszolgálatok hatalmas összegeket kaptak a fellazításra, vagyis arra, hogy a belső ellenségeket erősítsék. Parvus annyira felkészült, hogy Koppenhágában egy intézetet is alapított a pénzek innovatív mozgatására (mindig adott az elegáns fogalmazásra), és természetesen azonnal felvette a kapcsolatot Leninnel. A történelem, mint tudjuk, szívesen ismétli önmagát. Tíz évvel korábban, a japán háború idején, igaz, szerényebb tranzakciók során már kipróbáltatott a dolog. A japán kormány fellazításra szánt pénzeiből jutott Lenin köreinek is. A pézváltást természetesen Parvus intézte, és természetesen egy csak általa ismert Grigorĳ Alekszinszkĳ, a pimasz jen-frank árfolyamon dolgozott. Vajon most eljutott-e minden német pénz Leninhez? Parvus hirtelen meggazdagodása (három koppenhágai ház, egy svájci és egy berlini kastély, az isztambuli hárem, a svájci bankok aranyrúdjai stb.) meg persze a Gorkij által megírt jellemhibák alapján azt gyanítjuk, hogy nem, persze ha csak a márka milliók fele ment tovább, azzal is meg lehetett változtatni a . századot. A német kapcsolatra utaló jelek másoknak is szemet szúrtak. Maurice Paléologue, a szentpétervári francia nagykövet, a háború kitörése táján írta naplójába: Egyik informátorom, B., aki bejáratos a haladó körökbe, arról tájékoztat, hogy egy Lenin nevű Svájcba emigrált anarchista 206

szerint Oroszország katonai veresége az orosz forradalom szükségszerű előzménye, sőt sikerének záloga… Elmélete szerint a forradalmárok feladata most az, hogy a haza eszméjét kiirtsák az orosz népből. Vajon ez a Lenin nem a németek ügynöke? 2 A rejtélyes B. nevű informátor – legalábbis Paléologue könyvében – nemmel válaszol. Vajon ki lehetett B.? Vajon miért volt kész ennyire gyorsan a válasszal? És vajon mit értett a követ a „haladó körök” alatt? Talán mellékesnek tűnik, de közelebb visz a megfejtéshez, ha megjegyezzük, hogy Lenin német ügynök voltát a pártban egy Grigorij Alekszinszkij nevű bolsevik vetette föl. Történetünk idején, -ban ez a bizonyos Alekszinszkij (hegyes orrú, vigyori kis ember) Bogdanovék szűk baráti köréhez tartozott és aktív részt vállalt a vperjodisták mozgalmában. Tőle származik az „ultraultimatista” ötlet, hogy a szocialista képviselők ne csak úgy egyszerűen hagyják ott a dumát, hanem visel- Lenin titkos szerelme de K. memoárja kedjenek úgy, hogy más választás ne is maradjon, kénytelenek Lise nyomán. André Beucler legyenek kiakolbolítani őket. Miután a mérhetetlenül arro- és Grigorĳ Alekszinszkĳ gáns törpe néhány bolsevik gyűlést is szétfüttyögött, ne cso- könyve (1937) dáljuk, hogy Krupszkaja Visszaemlékezéseiben a nevéhez tartozó epitheton ornans: a pimasz. Igazán érdekessé akkor válik Alekszinszkij szerepe, ha visszakanyarodunk Jelizaveta K.-hoz, Lenin akkori szeretőjéhez. Könyvünknek alighanem ő, a Jelizaveta de K., Elisabeth de K., Lise K., illetve Madame K. néven emlegetett hölgy a legtitokzatosabb szereplője. Érthető, ha keveset tudunk róla, hisz szerepköre a „titkos szerető” volt. Ő az, ugye emlékszünk, akiről azt hittük, hogy egy Lou Salomé nevű írónővel, máskor meg azt, hogy egy Ohrana-titkos ügynökkel azonos. Tudomásunk szerint egészen addig nem is derült ki, hogy létezik egyáltalán, vagy legalábbis nem nagyon, amíg -ben, huszonhárom évvel a kapcsolat vége és tizenhárommal Lenin halála után föl nem bukkantak a hölgy emlékiratai. Fölbukkantak, majd kisvártatva eltűntek a Lenin és K. közti levelezéssel egyetemben. Ami 1 Leninnel nagyjából egyszerre megmaradt, az a memoár alapján szerkesztett és Franciaor- fut be Trockij is, ő amerikai jön és az amerikai szágban kiadott kétszerzős sikerkönyv: Les amours secrètes útlevéllel bankok pénzét hozza. de Lénine: d’après les mémoires de Lise de K. (Lenin titkos 2 Maurice Paléologue napló. október . szerelme Lise de K. visszaemlékezései alapján). Az egyik szerző jegyzete, (A cárok Oroszországa az első francia: André Beucler, a másik viszont orosz, és nem más, világháború alatt). 207

mint a mi „pimasz” Grigorij Alekszinszkijünk.1 Föltételezhetjük persze, ahogyan sok történész teszi, hogy az eltűnt memoár nem létezett, Alekszinszkijék csak azért találták ki, hogy hivatkozhassanak rá, hogy könyvük hitelesebbnek hasson. Ebből azonban nem föltétlenül következik az, hogy Lise de K. sem létezett, s ha voltak, akik tudhattak róla, azok közt ott volt Alekszinszkij is, ráadásul a kíváncsi kis ember valahogy elérte, hogy mindenki megnyíljon előtte. Azok is, akiknek eszük ágában sem lett volna. Olvasóink bizonnyal emlékez1 Mivel a szöveg alapján nem volt kideríthető, hogy kit takar nek, hogy a nagyon zárkózott Lenin meglepő panaszáradatát, a K. betű (persze az sem kizárt, az emigrációs lét fölötti jóbi sirámot, éppen egy Alekszinszhogy félrevezetésként nevezte így magát), és a leírt tények sem kijnek írt levélből idéztük valahol e könyv legelején. vittek közelebb a megoldáshoz, Ne vessük el azt a lehetőséget sem, hogy Madame K. léte több kutató is hajlik rá, hogy kitalációnak minősítse merő kitaláció, hogy a különös aﬀér csupán Alekszinszkij és a románcot. A könyv különös írótársa elmeszüleménye, ekkor azonban föl kell, hogy meidőzítése, az tudniillik, hogy az oroszországi „nagy csisztkával” rüljön a kérdés, vajon a politikai utak szétválása elegendő ok (), vagyis a számításba volt-e ahhoz, hogy Lenint utólag belekeverjék egy nehezen jöhető tanúk likvidálásával esik egybe, gyakorlatilag ellenőriz- bizonyítható lavsztoriba, amelynek kölönösebb politikai hozahetetlenné tette a benne foglaldékára már egyáltalán nem lehetett számítani. Aligha. Létezett takat. A könyvben sok az általánosság és kevés olyan tény van, egy személyes ok is: Alekszinszkij felesége, Alja. Az asszonynak amelyet csak Lise ismerhetett, állítólag viszonya volt Leninnel a párizsi emigráció idején.2 ráadásul a párbeszédek meglehetősen papírízűek, a leírások Hiteles dokumentum persze erről sincs, hacsak nem fogadjuk közhelyesek. Mindez nem el bizonyíték gyanánt Krupszkaja gonoszkodó megjegyzéseit, akadályozta meg Lenin későbbi monográfusait abban, hogy egyebek közt azt, hogy az Ohranát a capri, illetve a párizsi néhány szellemesnek tűnő, iskola ügyeiről tájékoztató Andrej Romanov nevű (és Alja aforizmaként jól használható mondatot átvegyenek, furcsa- Alekszinszkij álnevű) spicli és a hölgy közt azonosságot sejtet. mód azokat sem, akik egyébként kétségbe vonták a szerető létezését. Természetesen fel lehet sorakoztatni érveket az írás hitelességének védelmében is. Lenin személye a Szovjetunióban sérthetetlen volt, a szerelmi kalandozás pedig olyannyira nem illett a Világforradalom Vezéréről kialakítani kívánt képbe, hogy Összes Műveiből kihagyták, vagy átfogalmazták a „másik” szeretőnek, Inessza Armandnak írt levelek közül is azokat, amelyekből intimebb kapcsolatra lehetett következtetni. Madame K. állítólag a Párttörténeti Intézet számára megvételre ajánlotta a memoárt, illetve a birtokában lévő emlékeket, a hozzá írt leveleket, sőt hajlandó lett volna megválni a neki szóló szerelmes verstől is. Ha tényleg volt ilyen ajánlat, Moszkvában nyilván azonnal lecsaptak rá, hogy örökre eltüntethessék az anyagot.

De csak német ügynök lett volna Lenin? És csupán japán ügynök volt? Az igazi kérdés az, dolgozott-e vajon az Ohrankának is. Ami többé-kevésbé tudható, az csak annyi, hogy a cári titkosszolgálatnál kifejezetten kedvelték Lenint, elvégre, ha valaki alkalmas lehetett a Szociáldemokrata Párt szétforgácsolására, az éppen ő volt. Keresve sem találhattak volna nála jobbat. Frakciózni, vitákat provokálni, ellentéteket szítani, elvtársakat összeugrasztani, egymás ellenében kijátszani, ez volt a dolga, amit el is látott becsülettel. Úgy tudjuk, hogy meggyőződésből tette, azért, mert taktikailag szükségesnek látta, stratégiailag helyesnek, továbbá így diktálta a kommunizmusba vetett őszinte hite, de azt sem zárhatjuk ki, persze ehhez egy pici malícia is kell, hogy a titkos ügynöki ﬁzetés sem jött neki rosszul. Malinovszkij mindenesetre minden fórumon támogatta Lenint, hisz őt meg éppen azzal bízta meg az Ohrana, hogy egyengesse a főnök útját, nehogy már valaki más kaparintsa meg a bolsevikok közt a hatalmat. Mondjuk 208

a szervezeten belüli kohézió megteremtésére oly alkalmasnak látszó Bogdanov. Alaptétel a titkosszolgálatok szabályai közt, hogy az ügynökök nem tudhatnak egymásról, persze előbb- utóbb mégis felsejlenek az összefüggések. Leninnek, legalábbis néhány bolsevik esetében, tudnia kellett, hogy az Ohrana is foglalkoztatja őket, és ha tudta, ki is használta ezt a tudását. Szép szóval, fenyegetéssel vagy ki tudja, mivel, rávette őket a kettős szerepre. Rávette Malinovszkijt, Sztálint és bizonyára a capri levélben emlegetett Névtelent arra, hogy neki is jelentsenek. Vajon mikor kezdte? Hol? Hogyan? És vajon mivégre? Hohó, ha így folytatjuk, mindjárt áttévedünk az irodalom tájaira, a költészet zavaros útvesztői közé. Egy vers dereng föl Leninben, egy vers első sora: „Susában, a Szaján tövében…” Susenszkoje települést és környékét a barátságos klíma és megkapóan szép táj miatt Szibéria Itáliájának hívják. Susenszkojét, a Jenyiszej forrásvidékén húzódó, havas csúcsokkal koronázott Szaján-hegység lábánál elterülő Sus parti települést nevezte át Susának Lenin. Csoda-e, ha most, az igazi Itáliában is Susára gondol? Ott töltötte a nagy száműzetést, bár a helyszín és a körülmé- 2 Lidia Dan, a Leninhez egy nyek ismeretében a jutalomüdülés szó pontosabb kifejezés időben nagyon közel álló Juliusz testvérhúga hozta nyillenne. Vadászgatott és cselédet tartott, nagyokat úszott, meg- Martov vánosságra az ügyet egy  3 hízott és lebarnult, lovagolt és sakkozott, aztán, hogy a susai körül készült interjúban. 3 Maga után küldette kedvenc büntetés éveit tovább édesítse, meg is házasodott. A száműze- sakk-készletét, amelyet még apja tés mézeshetekbe torkollt. Maga a földi paradicsom, ha a szúnyo- faragott, amely az európai emigsorán is vele lesz majd, és gokat leszámítjuk. A lószúnyogokat. Ha felemlegetjük a Leninnel ráció amelyet Lengyelországban együtt száműzött forradalmárok sorsát, például Martovét, akit fognak ellopni tőle a világháború egy sarkkör közeli büntetőtelepre vezényeltek, akaratlanul is kitörésekor. 4 A Harci Szövetség a Munkásfölmerülhet a kérdés: vajon minek köszönhette a kivételezett osztály Felszabadításáért nevű szervezet tagjait státust Lenin? 4 „Susában, a Szaján tövében…” Folytatta-e illegális ben tartóztatták le, majd a vizs5 a verset a szerelmes poéta, vagy megakadt a legelső sornál? gálati fogságot követően került szibériai száműzetésükre. És vajon, ha most eszébe jut, továbbkölti-e? Képes-e bele- sor Feltételezhető, hogy a hatóság ringatni magát abba a tíz évvel korábbi ihletett állapotba? a kihallgatások során tanúsított együttműködési készség alapján Megjelenhet-e neki a múzsa, rátalál-e úgy, mint akkor: jelölte ki az elítéltek kényszerlakSusában, a Szaján tövében már rám leltél, most itt vagyok megint, és éppen úgy, mint régen hullámokat vet földön-égen a ki nem mondható titok. Na, ez a versike és a hozzá tartozó passzus már tényleg csak azért került ide, hogy valami kitöltse a gondolkodási időt. Ugye nem fordult meg a fejünkben az az olcsó írói fogás, az a gyermeteg dramaturgiai csavarintás, hogy Lenin saját magára gondolt volna, amikor a Caprira „kihelyezett” spiont fölemlegette? Nos, ha nekünk nem is fordult meg a fejünkben 209

helyét. Lenin  és  közt lakott Susenszkojéban. 5 „В Шуше, у подножья Саяна...” Susában, a Szaján tövében… A költő Lenin „életművéből” ez az egyetlen sor maradt fenn. Egy anyjának küldött, . május -án keltezett levélben azt írja, hogy továbbra is készül a versírásra, de ezen az első soron egyelőre nem jutott túl. Valószínűleg több verset is írt (legalábbis ha hiszünk Jelizaveta K.-nak, aki elveszett memoárjában utal a neki költött szerelmes versekre), de később a birodalom irányítójához méltatlannak tartotta, hogy versekkel szerepeljen a nyilvánosság előtt és megsemmisítette azokat.

ilyesmi, arról azért nem kezeskedhetünk, hogy Gorkijéban sem (bocsánat Makszim, az „olcsó” és a „gyermeteg” jelzők máris visszavonva!), és ha szóba hozta, vagy legalább ha célzott rá valaki előtt, az a valaki ugyebár csak a kedvese, Marija Andrejeva lehetett: – Feltéve, de meg nem engedve (újra bocs: biztos nem így mondta, vagy ha mégis, akkor már tényleg nagyon elege lehetett), szóval feltételezve, hogy Lenin titkos ügynök, úgy terelhetné el legkönnyebben a figyelmet magáról, ha elhiteti, hogy őt is figyelik. Az egyszerűbb eset az volna, ha az őt megfigyelő spicli merő fikció lenne, vagyis csak ő találta volna ki, ekkor nincs is más dolga, mint ügyelni rá, hogy mielőbb elterjedjen a híre. Maga persze közvetlenül nem vehet részt a terjesztésben, kilógna a lóláb, de megteremtheti azt a szituációt, amelyben a fikció logikussá válik és a hír terjedni kezd magától. Ha közismertté válhatott volna, hogy az Ohrana kémet telepített Caprira (ezt célozta az a bizonyos szalonnás post scriptum) épp egy olyan konferencia szervezésének idején, amelyre Lenint is várják, akkor világos, és remélhetőleg a szigetlakók számára is nyilvánvalóvá válik, hogy a telepítés csak Lenin miatt történhetett, elvégre mégiscsak ő a legfontosabb (a figyelők szempontjából a legveszélyesebb) szereplő a szigeten. Lenin szerint ez magától értetődik, mármint hogy leginkább őt érdemes figyelni, nekünk, egy évszázaddal tapasztaltabbak lévén, igazat kell adnunk neki, az esetleges kétkedőket pedig le kellett, hogy fegyverezze az év eleji levéláradat az utazás hosszadalmas lebegtetésével, hiszen csak egy rendkívüli fontosságú (vagyis megfigyelni érdemes) férfiúnak lehet ily nehéz néhány napra szabaddá tennie magát. A bonyolultabb eset az volna, ha a kém létezése nem fikció, ha tényleg állomásozna egy kihelyezett Ohrana-ügynök a szigeten, ráadásul, ahogy azt Lenin képzeli, elsősorban őmiatta lenne ott. Ekkor ugyebár, föltéve, hogy kiderül, kicsoda az illető, szóba jöhet a „használata”, álinformációkkal történő ellátása, de felmerülhet a lebuktatása is. Ha Lenin ártatlan, akkor az álinformációs használat a praktikus megoldás, ha viszont maga is beépített ügynök lenne, akkor bizony jól jönne számára a másik lebuktatása, hiszen örökre megtisztulna, áldozattá válna, szinte szentté, akiről már nem feltételezhető, hogy maga is megbízásra dolgozik. Sokkal szabadabban és kényelmesebben spionkodhatna a jövőben. Oly szép történetet lehetne kikerekíteni a dologból, hogy az Ohrana központjában ülő és a szálakat kézben tartó dramaturg kollégáknak is megérné odaküldeni, majd beáldozni miatta ezt a bizonyos másodszalonnát. Már a szakkifejezést is kitalálták rá: félrevezető ügynök. Agent dezinformator. Meg a kifejezés vulgárváltozatát: csalikém. Podsztava. Tegyük fel, gondoljuk most már újra mi, hogy tényleg létezett ilyen forgatókönyv, csak a lebuktatásra kiszemelt ügynök túl okos volt, észrevette a dolgot, előre kiszámította a következő lépéseket és kiszállt, mielőtt lebuktathatták volna. Egy még agyafúrtabb változat szerint ez az okos szalonna valahogy rájött, hogy Lenin is ügynök, ráadásul úgy intézte, hogy kiderüljön, hogy rájött: hogy tudja, hogy tudják, hogy tudja. Ez a tudás eleve lehetetlenné tette a lebuktatását, hisz azonnal magával rántotta volna a védeni kívánt „célszemélyt”. Ismerjük el, nem 210

rizikó nélküli a parti, elég erős idegek kellenek a végigjátszásához. Ha valóban így történt volna a dolog, akkor az olvasónak elég lenne arra figyelnie, hol egy elvarratlan szál, vagy hol tűnik el hirtelen az egyik szereplő a történetből (vagy a történelemből), mert az ugyebár mégsem megengedhető, hogy sokáig flangáljon egy olyasvalaki a teraszon, pontosabban a regény lapjain, aki ennyire „jól értesült”. Az elbeszélő már érzi, hogy túllőtt a célon, de szerencsére egyelőre csak író kollégáján csattan az ostor: Még hogy Lenin? Hogy Iljics? Hogy Vologya? Ugyan kérem! A szép színésznőt most látjuk először elpirulni. Hm. Nem is áll rosszul neki. Sőt! Sőt!! Sok bonyodalom elkerülhető lett volna (bár az sem kizárt, hogy még több bonyodalmat okozott volna), ha az iménti passzusban valahol Lenin neve mellé egy lábjegyzetet illesztünk a következő szöveggel: „nem azonos Leninnel”. Az Ohrana párizsi irodájának -as jegyzőkönyvében a -es számú tétel ugyanis egy Lenin nevű külföldön dolgozó ügynök megbízását rögzíti. Természetesen sem Marijának, sem Makszimnak nincs rá lehetősége, hogy belelapozzon az Ohrana titkos jegyzőkönyveibe, a krónikás viszont már megteheti, sőt szerencsére már magyarázatokkal, lábjegyzetekkel, bizonylatokkal és kísérő információkkal együtt olvashatja, hogy valóban dolgozott az Ohranának egy Vencsion (vagy Benstion?) Mojszejev-Moskov Dolin nevű besúgó, akinek történetesen Lenin volt a fedőneve.1 Lenin tehát nem azonos Leninnel – írhatnánk, ez a Lenin egy másik Lenin, az olvasóra bízván annak eldöntését, hogy melyik Lenin képe jelenjék meg lelki szemei előtt. Ha a politika felől közelítve olvas, akkor Uljanov-Lenin képe, ha pedig a kémhistóriák irányából, akkor Dolin-Lenin képe, bár ez utóbbi alighanem eléggé ködösen derenghetne csak, lévén az elbeszélő maga sem tudja, hogyan nézhetett ki a kém Lenin, s azt gyanítja, hogy olvasója sem sokkal tájékozottabb nála, ami voltaképp rendjén is van, hiszen egy kém foglalkozásából adódó legtermészetesebb tulajdonsága, hogy nem tudni, hogy’ fest. A fenti megállapításból egyenesen következhetne, hogy akiről tudható, hogy’ néz ki, az nem lehet kém, de hát vannak kivételek, léteznek például rossz kémek, hamis kémek, ellenkémek, antikémek, sőt álkémek is. Egyébként minél kevesebb dolog tudható egy kémről, annál profibb az illető, a semmit nem tudásnál csak az a jobb, ha semmi sem igaz abból, amit tudunk róla. A titkos ügynökök, illetve megbízóik legelső feladata ugyanis a „legen- 1 Hogy egy kicsit megnehegyirovanyije” volt. Vagyis a legendagyártás. Hamis életrajz zítsük azoknak a dolgát, akik a néven ügynökösködő elkészítése fiktív adatokkal, kitalált tényekkel, megváltoztatott „Lenin” Dolin nyomára akarnak jutni, eseményekkel annak érdekében, hogy az illető felbukkanása soroltassék fel az illető többi is az Ohrana párizsi új környezetében, ahol majd dolgoznia kell, elfogadható legyen. fedőneve irodájának IIIf jelű indexében Természetesen minél több nehezen ellenőrizhető, illetve található -as számú mapalapján: Alekszandrov, Sarl könnyen elhihető elemet tartalmaz, annál jobb a „legenda”, pa (Charles), Polonszkij. A zsebár volt olyan irányzat is az Ohrana legendaszerkesztő osz- bében lapuló útlevelek szerint, Heichsberg, máskor meg tályán, amelyik azt hirdette, sőt már-már bizonyítva látta, hogy olykor Eisenberg néven lépte át az eua lehetetlennek tűnő dolgokat sokkal könnyebben elhiszik az rópai országhatárokat. 211

emberek, mint azokat, amelyek túlságosan életszerűek. A legendák alapján állították ki a spionok személyazonosító papírjait, a legendájukhoz illő eszközökkel szerelték fel őket és idejekorán elkezdték csepegtetni azokat a dezinformáló mellékhíreket, amelyek logikussá tették az érkező ügynök történetét. A szakma klasszikusai több életet is éltek, több álnéven is felbukkantak, életrajzaikhoz kísérőbiográfiák és melléklegendák társultak, amelyek csak kompromittálódásuk esetén léptek életbe. Az Ohrana legendás ügybuzgalmát jellemzi, hogy ahhoz a bizonyos -es aktához egy személyi dossziét (licsnoje gyelót) is csatoltak, amelyben az illető ügynökről két (!) személyleírást is (priznaki vnyesnosztyi) mellékeltek. Az Ohrana legendás ügyetlenségét viszont az jelzi, hogy a két személyleírás igencsak ellentmond egymásnak, s alighanem mindkettő nevetséges melléfogás: . Lenin: férfi, százhatvanhat centiméter, zömök alak, rövid nyak, kopaszodó fej, széles homlok, apró szem, rövid orr, hegyes szemöldök. . Lenin: nő, százhetvenöt centi, szőke, szemüveges, fehér bőr, ovális arc, kis orr, magas homlok. Lehetséges volna, hogy emberünk oly kiváló ügynök volt, hogy az Ohranánál sem tudták, hogyan néz ki valójában? „Lenint”, azaz Vencsion Mojszejev-Moskov Dolint (higgyük el, hogy ez az eredeti neve) tényleg hivatása legjobbjai közt tartották számon (az Ohrana-pénztárkönyvek szerint az egyik legjobban fizetett ügynök, a szerencsejáték-barlangok kimutatása szerint pedig az egyik legtöbb pénzt otthagyó vendég),  és  közt volt aktív, kezdetben a szociáldemokrata pártban is szereplő zsidó „Bund”, majd a külföldön szervezkedő anarchista forradalmárok megfigyelése, illetve mindkét szervezet lejáratása volt a dolga. A Lenin nevet -tól használta, először akkor, amikor a „terrorbábuska”, Olga Taratuta lebuktatásáért járó ötszáz rubeles csekk átvételét aláírta.1 A másik Leninnel akkor került legközelebbi kapcsolatba, amikor egy jekatyerinoszlavi „kisajátítás” során elrabolt rubeleket követve Genfbe érkezett, ahol – kicsi a világ – az „igazi Lenin” stábja döntött a pénz sorsáról. Dolint, vagyis az „ál-Lenint” később a török, majd a háború idején a német titkosszolgálat is alkalmazta, pontosabban az Ohrana megbízásából beépült ezekbe, vagyis klasszikus kettős kém, azaz dvojnyik lett az illetőből. A kémkedés mellett forradalmi sejtek létrehozását (a meglévők szétzüllesztését), pártszervezetek irányítását (a tagság összeveszejtését) és anarchista terrorcselekmények megszervezését is vállalta, tehát csupa olyasmivel kezdett foglalkozni, mint a névrokon, azzal a különbséggel, hogy az ő terrorakciói, legalábbis amennyire tudjuk, jól dokumentált álakciók voltak. Látványosan megrendezett dezinformációk. Tovább bonyolítja a dolgot, illetve nehezíti Leninjeink szétválasztását, hogy az ál-Lenin és az igazi többé-kevésbé ugyanazokon a helyszíneken bukkant fel (Genfen kívül Párizsban, Londonban, Berlinben), ráadásul többé-kevésbé ugyanakkor.2 -ben, amikor Dolin-Lenin végre lebukhatott volna és elárulhatta volna Uljanov-Leninnek (mert ne felejtsük, neki is csak az álneve volt a Lenin), illetve a forradalmat győzelemre vezető bolsevik pártvezér német kapcsolatait épp firtatni kezdő közvéleménynek, miért 212

választott ilyen furcsa spionnevet magának, egyszerűen eltűnt. Vajon még az Ohrana vagy már a Cseka legengyirovanyije szekciójában döntötték el, melyik verzió lépjen életbe: öngyilkos lett, kivándorolt Ausztráliába, nővé operáltatta magát (ha nő volt, akkor férfivá), beállt az idegenlégióba, fölfalta egy medve, buddhista lett, átszabatta a fizimiskáját és kámforkereskedést nyitott Bakuban – szabadon választható. Talán még azt is fölvetette egy nagyokos, mi lenne, ha elterjedne, úgy értve, hogy elterjesztenék az egyik Leninről, hogy nem is létezett, hogy a másik volt ez az egyik is, csak kettős szerepet játszott. Na, ez az a pillanat, amikor az elbeszélő arra gondol, talán mégis más szakmát kellett volna választania. Megfigyeltnek lenni cudar érzés, csak az rosszabb, ha nem figyelik meg az embert. Ha figyelemre sem méltónak ítéltetett valahol. Ha érdektelennek, ha jelentéktelennek tartják. Ha nem kíváncsiak rá. Az a hűvös üresség, ami körülveszi, az a kozmikus csönd, ami magába fogadja, velőtrázó tud lenni. Az emberiség csak úgy tudja elfogadni a földi életet, ha kitalálhat magának valakit, egy urat, egy főspiont, aki nézi, aki látja, aki megfigyeli, valakit, aki számon tartja a titkait, és aki majd elszámoltatja. Az elszámoltatás, mint tudjuk, borzasztó lesz, de az lesz csak végképp iszonytató, ha elmarad, ha kiderül, hogy nem figyelt senki odafentről, ha nincsen, ahogy megígértetett, minden hajszálra kiterjedő dokumentáció, ha nem létezik a mindenható. Megfigyelők megfigyelnek megfigyelteket, s a megfigyeltekből is olykor megfigyelők válnak. Hogy figyelőjét megfigyeltje kezdje el figyelni (ami a mi figyelmünkre is méltó bír lenni), ilyenformán bizony-bizony könnyen előállhat. A versikét valami papírfecniről másoltuk ide. Minthogy az „irodalminak” nevezett konferencia résztvevői tényleg zömmel poéták, vagy egyéb, fontosabb foglalkozásuk mellett azok is, ezért ne furcsálljuk, ha összegyűrt szalvétákon vagy elszórt fizetőcédulák hátán olykor néhány soros klapanciák is találtatnak. Vagy elveszejtetnek. 62

Figyelem, ha az elbeszélő kiesne a szerepéből, az olvasó azért ne tartson vele. Úgy vagyunk teremtve, hogy valahányadik belső törvényünk, az, amelyik mindegyiket képes fölülírni, azt diktálja, hogy esztétikum és etikum összekapcsolt dolgok. A ﬁzikai szépség és a lelki tisztaság kézen fogva járnak. Minél többször tapasztaljuk meg az ellenkezőjét, annál kevésbé tudjuk elképzelni azt, hogy ne így legyen. Mentül többször hallunk Marija démonikus karizmájáról, 213

1 Nincs köze a Smidt lányt elcsábító Viktorhoz, mert természetesen a Taratuta is álnév, valójában Elka Ruvinszkajának hívták, az igazi Leninhez viszont annál több köze volt, svájci emigrációja során ugyanis együtt dolgoztak az Iszkra szerkesztésén. 2 A Lenin lebuktatását elsőként megkísérlő Alekszinszkij hiteles Ohrana-dokumentummal tudta bizonyítani, hogy  decemberében, a -áról -ére virradó éjszakán a berni német nagykövetségen titkos tárgyalásokat folytatott Lenin. De vajon melyik? Lehet, hogy Uljanovnak kapóra jött, hogy volt egy Dolin? De ha ennyire kapóra jött, akkor akár az ő kreálmánya is lehetett.

annál szentebbnek látjuk őt. Annál tökéletesebbnek, annál angyalibbnak. Képtelenek vagyunk kivonni magunkat a varázsa alól, és belátjuk, hogy szereplőinket sem utasíthatjuk ilyesmire. Egyébként egyre nyilvánvalóbb, hogy amit elbeszélőként csak sejtünk és óvatoskodunk leírni, azt az olvasó már réges-régen tudja, és nincs is szüksége a körmönfont magyarázatokra. Tudja, példának okáért, hogy sakkozóink, még ha ezt maguknak sem vallották be eddig, Marija miatt vannak a szigeten. Nem csak Lenin, Bogdanov is. Persze az is lehet, hogy mindez csak itt tudatosult bennük, sőt az is, hogy csak akkor, amikor már hazatérnek, akkor fog tudatosulni. A hölgy drága parfümökkel elbolondított illatával együtt valami enigmát lélegeztek be, valami olyan titkot, amit a két férfi nem is titoknak, hanem már-már költészetnek érzett, és fölfedezvén magukban a poétát, azonnal elérzékenyültek, és azon nyomban elkezdték leplezni azt, legalábbis egymás előtt, mint valami forradalmiatlan dolgot. Vajon nem ennek tudhatók-e be Lenin faragatlan mondatai és Bogdanov makacs hallgatása? Elég az hozzá, hogy a Capri-intermezzo után azon nyomban nekilátnak felkutatni a saját Marijájukat. És néhány hónap kell csak nekik, hogy megtalálják. Lenin Marijáját Inessának fogják hívni, Bogdanovét meg Anfuszának. De hát róluk már más történeteknek kell szólniuk.1 Gorkijt megvezetni, elcsábítani, aztán elhagyni, ez lett volna hát a mi Margarita-Marijánk legnagyobb alakítása? A színészi pályát betetőző jutalomjáték? Némi gyakorlata akkor már volt az ilyesmiben: Szávva Morozov, a leggazdagabb orosz nem véletlenül ölte pénzét a moszkvai Művész Színházba, aztán meg Lenin Iszkrájába, hogy a Marija nevére íratott biztosítási kötvényeit már ne is emlegessük. Meg az aláírást követően szívébe lőtt ólomgolyót. Akár igaz, akár nem, hogy a hölgy szerelmi kalandozásait a heves érzelmek és a különös szenvedélyek mellett anyagi érdekek is motiválták, momen1 Lenin, akinek ugyan korábtán hiányzik a fotográfiáról. És persze minél inkább hiszünk ban is voltak titkos kapcsolatai (a Jelizaveta de K. néven emle- a pletykáknak, annál jobban sajnáljuk, hogy nincs ott. Egygetett hölgyről már esett szó), szeriben érdekessé vált. Átlapozzuk a teraszon készült fotókat,  végén, Párizsban jön össze igazi nagy szerelmével, a négy- lupét ragadva vizsgálódunk, sorra veszünk minden képet, és gyerekes feminista aktivistával, meglepve tapasztaljuk, hogy egyiken sincs ott. Pontosabban Inessa Armanddal. Bogdanov is ekkortájt találkozhatott ott van szinte mindegyiken, de legtöbbször hátulról látszik, a pártmunkás Anfusza Ivanovna takarásban van, árnyék vetül az arcára, vagy, ahogy a nagy Szmirnovnával, az ő kapcsolatukból . június -én csoportképen láttuk, csupán egy apró részlet alapján azonoszületett is egy kisfiú: Aleksítható. Mintha szándékosan kerülte volna a szereplést, ami szandr Malinovszkij. Különös hasonlóság, hogy mindkét ugyebár elég különös egy színésznőtől. Vagy Jurocska dolga szerető fiatalon meghalt, Anfulett volna úgy komponálni a képeket, hogy a mama mindig sza -ben tuberkulózisban, Inessa -ban kolerában. rejtve maradjon? És ha igen, vajon rákérdezett-e a fiú, miért 2 Az Andrejeva-kaland elmúle különös kérés, miért oly szokatlanul fontos édesanyjának tával, -ben tér vissza hoszszabb időre Gorkijhoz Zinovij, az inkognitó? Talán tartott egy árulkodó pillantástól, egy lelepegy hónapot tölt a sorrentói lező tekintettől, egy kontrollálatlan gesztustól? Olyasmitől, villában, ahol újra családtagként fogadja az író. mint a Peskov fiú irányába lövellt szikrázó szemvillanás volt? 214

Nem sokkal történetünk, illetve Lenin elutazása után lába kel majd egy nagyobb summának Gorkij bankszámlájáról. Ötvenezer rubelről szólnak a mendemondák. Nyomják a könyveit, játsszák a darabjait Európa-szerte, dől a jogdíj számolatlanul, de ez azért neki is feltűnik. Úgy hisszük, Marija utalta át a pénzt a bolsevik pártkasszába. Gorkij is ezt gondolja, és patáliát csap. A színésznő kifakad, mért nem lát az író tovább az orránál, észre kellett volna vennie már régen, hogy a zsidó gyerek nápolyi nőcskékkel ﬂangál, vajon miből telik rá neki, na, miből? Zina kikéri magának a gyanúsítást, Gorkijban fölmegy a pumpa és Marija elvitathatatlan színészi tehetséggel alakítja a hisztérikát. Perszephonéi sikolyától egymás után pattannak el a nagy kre- Természetesen Inessa Lenin denc karcsú poharai és peregnek le a cserepes ciklámen szirmai. Armandról, legsikertelenebbül titkolt Szó szót követ (hárpia kontra despota), míg végül Zinovij rá- „illegalitásáról” is dossziét csapja az ajtót az egyre olaszosabban burjánzó perpatvarra. készített az Ohrana Meg sem áll a francia idegenlégióig. Pontosabban néhány hosszabb-rövidebb pillanatra még megáll, és csupa olyat tesz, amivel tényleg kiérdemelheti a szigeten maradtak felháborodását és persze a fotóretusőrök büntetését. Beáll titkárnak egy másik, Itáliában időző orosz íróhoz, Gorkij riválisához, Amﬁteatrovhoz, és feleségül veszi Lidocska Buragót, egy gazdag orosz iparmágnás arrafelé utazgató lányát. Hogy még egy kicsit bosszantóbb legyen a dolog, az esküvőt hol másutt, természetesen Caprin rendezik.2 63

De térjünk vissza Jurocska fényképeihez, amelyeken annyira szerettük volna fellelni Marija Fjodorovnát. Vajon miért hiányzik oly elviselhetetlenül? A fotók nem bizonyítanak semmit, és hiába nyálazzuk át a szöveget, hiába fényérzékenyítjük újra meg újra a Marijával kapcsolatos mondatokat, nem találunk semmi szokatlant. Hacsak nem az a szokatlan, hogy semmit sem találunk. Magyarázatnak ugyan nem lesz jó, s kárpótlásként is aligha felel meg, de ha már a mi valóságos szereplőink és a bulgakovi ﬁkció közötti párhuzamokkal előhozakodtunk, tapogatózzunk még egy kicsit a környéken. Az emberek után találjunk rá a partira is. Merthogy megvan: a könyv dramaturgiai fókuszában, a nagy történéseket kicsiben képezve le, zajlik egy sakkparti. A megboldogult lapszerkesztő, Berlioz lakásában Messire Woland, a Sátán (akiről már sejtjük, hogy voltaképp Lenin) Behemóttal, a fekete kandúrral sakkozik, miközben Hella, a szobalány valami bűzös kotyvalékkal kenegeti a lábát egy 215

olyan betegség ellen, amelyet valami „elbűvölő boszorkány hagyott rá emlékül”. A sakkﬁgurák közben megmozdulnak, önálló életre kelnek, szerepeket cserélnek, ruhákat váltanak, s hogy a körítés látványosabb legyen, papagájok röpködnek fölöttük. A sakkjáték közben veszik rá Margaritát, hogy vállalja el a palotává táguló lakásban a boszorkányi és bálanyai szerepet, amiért cserébe visszakaphatja szerelmét, a Mestert. Hogy a mi Marija Fjodorovnánk a sakkban is jártas volt-e, arra ugyan nincs közvetlen adatunk, de szemernyi kétségünk se legyen felőle, hogy az volt. Ennyi igazán elvárható tőle, hiszen a sztálini időkben ő lesz majd a moszkvai Tudósok Házának igazgatónője, a Külkereskedelmi Minisztérium Filmforgalmazási Osztályának vezetője, a Kézműipari Termékek Export Vállalatának irányítója (a kiürített orosz templomok és a lefoglalt polgári lakások kincseinek németországi árverezése tartozik hozzá), az ő feladata lesz a külföldön élő vezető állású elvtársak ellenőrzése, illetve a köztük végzendő „tisztogatásra” vonatkozó javaslattétel. Hosszú ideig őrzi kifogástalan alakját, igaz, a tükör előtti keringőknél már jó ideje a mindennél súlyosabb Materializmus és empíriokriticizmust teszi a fejére. Természetesen minden november hetedikén kitüntetik, sőt a mellére tűzik a Lenin-rendet, valamint a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét is. Egyszóval kifogástalan káder, táváris fenomén (Lenin elnevezése), olyan, akit nem elhagyni kell, inkább, ha véletlenül lemaradna egy fotóról, hát oda kellene montírozni. Jegyezzük meg, egy rövid kitérőt talán megér, hogy azért történt ilyen is, tudniillik, hogy rákerült egy fotográﬁára. Idézzük fel azt a híres képet, a századforduló táján készült, amelyen a Művész Színház társulata körMarĳa Andrejeva az igazgatónő beüli Csehovot. Az író a Sirályt olvassa, a nagy premier nagy darabját (orosz színház még nem indult ilyen zajos sikerrel), és ott van mindenki, aki számít: Sztanyiszlavszkij, Mejerhold, Nyemirovics-Dancsenko, és ott vannak a szép színésznők, Olga Knyipper (aki Csehov felesége lett), Marija Lilina (aki Sztanyiszlavszkijé), de nincs ott a legszebb, nincs ott a mi Marijánk. A gaz cári cenzorok tüntették el onnan, vélte a gyanútlan krónikás, amikor egyszer kezébe került a fénykép egy másik változata, egy olyan, amelyen mégis ott volt Marija. Kivakarták, kiradírozták, leretusálták, már-már arra készült, hogy olvasóit is meggyőzze erről, elvégre a retusművészet sztálini fénykora sem lehetett előzmények nélkül való. Nekik is meg kellett valakitől tanulni a szakmát. 216

Érdemes erős nagyításban böngészni a képeket, a Marijátlant és a Marijást, hogy a korai praktikák továbbadását, hogy úgy mondjuk, a mesterfogások kontinuitását észrevegyük. Ha ilyesmit egyelőre nem is látunk, arra azért felﬁgyelhetünk, mennyire jó helyen áll Marija Andrejeva, éppen a kép közepén, ráadásul ő az egyetlen, aki „kinéz” a képből, akivel szemkontaktusba léphetünk. Mintha külön életet élne, mintha egy másik időből érkezne, mintha nem is hallaná Csehov szavait. Mintha… Eszünk ágában sem lenne azt állítani, hogy fordítva történt a dolog, hogy nem kitörölték, hanem rátették Mariját a képre, ha nem bukkannánk rá egy másik fotóra, amely ugyanazon

Állami kitüntetéssel ér fel, hogy a Lenin-képek nagymestere, a szocreál első számú művésze Iszak Izrailevics Brodszkĳ Marĳa Andrejeváról is olajképet fest A Munka Vörös Zászló Érdemrend és a Lenin-rend szovjet bélyegen

Csehov felolvassa a Sirályt a Művész Színház társulatának. Marĳa Andrejeva hiányzik a fotóról

217

Az előző fénykép azzal a különbséggel, hogy ezen már ott áll Marĳa Andrejeva a középpontban

a helyszínen készült, ugyanazok a hölgyek és urak szerepelnek rajta, csak a két felvétel közti percekben összekeveredtek némileg. Tizennégyen vannak, vagyis Marija nincs ott köztük azon a képen sem. Bonyolítja a helyzetet, hogy van egy negyedik variánsa is a fényképnek, egy olyan, amelyen már csak tizenhárman vannak, Marija Andrejeva mellett hiányzik róla Mejerhold is. Na, ezt már végre értjük, Vszevolod Emiljevics Mejerholdot tényleg el lehetett tüntetni, hiszen maga vallotta be, igaz, borzalmas kínzások közepette, hogy japán kém meg angol, meg minden, amit akarnak, főbe is lőtték, hiába vonta vissza aztán. Bizonyos szempontból az lehetne a kép „legigazibb” változata, amelyen ott van Marija Andrejeva és hiányzik Mejerhold, sajna ilyet azonban nem sikerült felkutatnunk. Mivel az igazság és a valóság között legföljebb a logika dönthet, a következő valószínűsíthető: Az eredeti kép az volt, amelyen nem volt ott Marija, de Egy másik fotó, amely az előző képek helyszínén, de már a Sirály felolvasása után készült, Marĳa Andrejeva erről is hiányzik

218

Egy újabb variáció: a csoportképről Mejerhold és Andrejeva is hiányzik. Mejerholdot már kitörölték, Marĳát viszont még nem illesztették be

ott ült Mejerhold.  végén készülhetett, ekkor mutatták be a Sirályt. A következő az lehetett, amelyre rámontírozták Mariját, de még nem tüntették el Mejerholdot. Ez a művelet bizonyára  után történt, amikor Marija Anrejeva már elég magas pozícióba került, vagyis gondja lehetett a saját glória ápolására, de  előtt, Mejerholdot ugyanis ekkor vádolták meg azzal, hogy spion. A harmadik változat értelemszerűen az, amelyen már nincs ott Mejerhold, ezt a változtatást azonban kissé elhamarkodottan a legelső kép egyik nagyításán eszközölték, ezért hiányzik róla Marija is. Csodáljuk-e, hogy hiányzott, amikor az eredeti felvétel készült? Akkoriban nemcsak kettős, nem is hármas, hanem legalább négyes életet élt: amellett, hogy színháza vezető színésze volt (prózai és zenés darabokban egyaránt), illegális pártmunkát végzett, Szávva Morozov titkos szeretője volt, valamint két saját és két mostohagyerek nevelését irányító családanya és férje mellett jelentős társasági életet élő feleség. Ha ennyi nem lenne elég, érzelmi okokat is találhatunk, miért nem volt ott, amikor a csoportkép készült. Sztanyiszlavszkijjal egyáltalán nem volt felhőtlen a kapcsolata, lázadt ellene, amikor az kontrollálni akarta színészeinek színházon kívüli tevékenységét, bírálta vezetői módszereit, sőt színészszakszervezet létrehozását szorgalmazta (igaz, Mejerholdon kívül nemigen álltak mellé a mindig féltékeny színésztársak). A Knyipper-konﬂiktusról ugyebár már írtunk, de írhattunk volna a gyűlölt színikritikusokról is, akik három felvonásnyi idő alatt észrevették, amit a krónikásnak egy élet vonatkozásában már rég észre kellett volna vennie: Marija Andrejeva nem változik. A Művész Színház előadásainak leglényegét, a szereplők folyamatos átalakulását, árnyalt jellemfejlődését a szép Mariján nem lehetett tetten érni. A tízes évek végén, illetve a húszas évek elején, amikor már kikerült a színházi rivaldafényből, de még nem adta föl színészi ambícióit, egyszerre fontos lett neki, hogy egy képen lássák az egykori nagy társulattal, a harmincas évek végén viszont már „csak” politikus volt, és nem 219

különösebben érdekelte, hogy visszakerül-e a kijavított képre, talán nem is volt már ideje ilyen csip-csup dolgokkal törődni.1 De térjünk vissza a teraszra, ahol a sakkozókat hagytuk. Most sincs ott a képen Marija. Gyártsuk-e tovább az elméleteket, vagy elégedjünk meg a legkézenfekvőbb okkal: felmérte az állást, rájött, de az is lehet, hogy ösztönösen megérezte, mikor kell felállnia. Asszonyi tapintat és bölcs előrelátás. Némi jártasság a sakkban és sok empátia. Itt nem volt szükség retusmunkára. Marija Fjodorovna talán még ott ült a fotelben, amikor Jurocska eltűnt a nagykendő alatt, de nem volt már ott, amikor megnyomta az exponáló zsinór gombját. A gyönyörű színésznőből köszvényes zsenysina lett, citromarcú bábuska, megérte az ötvenes éveket, túlélte Sztálint, gyakran panaszolta, mennyire magányos, milyen sok jó Marĳa Andrejeva, elvtárs távozott mellőle. Jurocska, azaz a neves ﬁlmrendező, az egykori primadonna Jurij Andrejevics Zseljabuzsszkij szerint (két évvel élte túl 1950 körül édesanyját), úgy tudott csak elaludni, ha egy füléhez szorított skatulyában két temetőbogár kaparászását hallgatta. Amikor meghalt, már senki sem élt Moszkvában, aki színpadon is látta. Akik elvonultak a Tudósok Házában fölállított krizantémos ravatal előtt (decemberi halott volt), csak a halál szerepében ismerhették. Nagy átéléssel alakította, szellemeskedett a Lityeraturnaja Gazeta tudósítója. Fölösleges lenne faggatnunk, azért oldott-e kereket, hogy ne is tudjon róla, hogyan ért véget a sakkjátszma, hogy üvöltött-e szeretett vezére; és azért színésznő, hogy ha mégis tudná, akkor is eljátszhassa a naivát. Ha emlékszik is valamire, legföljebb arra a bizonyos hárásóra. 64

Történetünk ugyan lényegében véget ér Loretta kiáltásával (és Lenin ásításával), de Bogdanov még mindig csak fontolgatja a következő lépést. Ideje beismernünk, hogy ennél azért többre számítottunk. Persze tudjuk, előbb-utóbb lépni fog, sőt már ismerjük a további lépéseket is. Az utolsó is Bogdanové lesz, bástyájával leüti a h-as parasztot. Akkor válik teljessé a harapófogó, bármit is lép „pártunk kőszáli sasmadara”, nem tudja elkerülni a kétlépéses mattot. Leüthetné ugyan mindkét sötét bástyát, hogy elmondhassa, úgy kap ki, hogy tetemes anyagi előnye van, de ettől alighanem csak nevetségesebbé válna. Hát inkább nem lép. Beakasztja hüvelykujját mellénye hónaljvágatába, jelezvén, mindkét keze foglalt, nem tudja megfogni egyik bábut sem, de legfőképp nem tud kezet nyújtani Bogdanovnak, ami a parti föladásának egyezményes jele lenne. Ha föladná, akkor megkezdődhetne az ilyenkor szokásos rituálé: 220

a figurák visszatologatása egy korábbi állásba, rövid elemzés, „post mortem analízis”, hol lehetett volna más irányt adni a játéknak, mi lehetett volna eredményesebb húzás, és akkor természetesen Bogdanovnak illene fölajánlania a visszavágót, de mivel hivatalosan nincs még vége a partinak, az ajánlat is elmarad. A Gorkijnál említett gyerekes hisztéria helyett meg kell elégednünk egy feldőlt fotel képével. Akkor borult fel, amikor Lenin ingerülten fölpattant, igaz, akkorra már elfogytak Jurij Andrejevics Zseljabuzsszkij fényérzékenyített lemezkéi, tehát azt a fotelt most csak elképzelni tudjuk. És ahányan vagyunk, annyiféleképpen képzeljük el. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a papagáj oroszul beszél, Makszim és Marija Amerikából hozták magukkal Lorettát és nagy igyekezettel próbálták rávenni a beszédre. New York-i származású papagáj lévén a nevermore-t akarták megtanítani neki, amit ugyan inkább hollók szoktak mondani, de Gorkij azt hallotta valahol, talán éppen azon a fogadáson, amelyet ottlétükkor Mark Twain rendezett,2 hogy Poe híres versének első változatában holló helyett még egy beszélő papagájt szerepeltetett, így aztán irodalomelméleti problémaként is felfogható volt Loretta betanításának kísérlete. Bár a papagá1 A moszkvai Művész Színáz jok legalább olyan jól utánozzák az emberi hangot, mint a társulatát ábrázoló fényképen hollófélék (Twain szerint talán még jobban is), állítólag azért állnak: (balról jobbra) NyemiLuzsszkij, lett mégis holló a vers hőse, mert komor feketesége jobban rovics-Dancsenko, (Marija Andrejeva), Andrejev, illett a költemény gipszfehér Pallasz-szobrához, mint egy csiri- Nyikolajeva; ülnek: RajevszkaVisnyevszkij, Artem, Olga csáré papagáj. A színes olasz környezetbe viszont csakis egy ja, Knyipper, Sztanyiszlavszkij, papagáj való. (Gorkij elkérte és egy darabig őrizgette is a bo- Csehov, Lilina, Tyihomirov, (Mejerhold). A lond magyar festő rajzát, majd amikor eljött az ideje, a papa- Rokszanova, Sirály premier-szereposztáságájok sem élnek örökké, a hetvenkedő Cesarénak megenged- ban még nem játszott Marija de később ő kapta te, hogy kitömje a madarat.) Az ma már nem tudható, hogy Andrejeva, meg Nyina Zarecsnaja szerepét, a sohamárt oroszul akarták-e Loretta fejébe verni, így: nyi- amelyet eredetileg Rokszanova kágdá, vagy angolul, hogy nevermore, mindenesetre a madár alakított. 2 . április -én a Club minden valamirevaló próbálkozását hangos ujjongással ün- A House-ban ( Fifth Avenue) a nevezetes parti, amelyen nepelték a szerelmesek: Jól van! Jól van! – kiáltották, ami oro- volt a másnapi New York Times szul így hangzik: Hárásó! Hárásó! Loretta így inkább ezt a szót szerint tényleg szóba került költészete (amelyet Gorkij tanulta meg, és többé-kevésbé minden szituációra megfele- Poe szerint az oroszok jobban islően tudta alkalmazni a hárásót. Jól van, Ivan Gyemjanics – mernek, mint az amerikaiak), valószínűleg Nápolyra, a nyugtázta Gorkij a madár igyekezetét (mert néha valamiért, és Vezúvra, sőt Capri szigetére is amit csak ő tudott, Ivan Gyemjanicsnak szólította Lorettát), akkor hívta föl Gorkij és MaAndrejeva figyelmét Mark és ebben az esetben a „jól van” inkább azt jelentette, hogy rija Twain, aki fiatal korában már „nincs jól”, és különben is, ideje lenne már végre elhallgatni. bebarangolta a környéket.

221

E P I LÓ G U S

Sokszor lejátszottam már a Lenin és Bogdanov közötti sakkpartit. A nevezetes fotók alapján hírhedtnek mondható játszma lépéseit már kívülről fújtam, és többé-kevésbé ismertem azokat a politikai játszmákat is, amelyek kettejük közt zajlottak. Kész voltam egy meghatározhatatlan műfajú írással is, legalábbis nagyjából készen, amelyben hol a szabadon csapongó novellista, hol meg a történelmet búvárló könyvmoly módszerével próbáltam meg felidézni a capri terasznak és annak a bizonyos sakkozós napnak az eseményeit és zavaros hullámvetéseit az időben. Szóval, azt hittem, túl leszek már az egészen, akár el is felejthetném a bolsevikokat, a játszmát, a szigetet, amikor a kezembe akadt egy költemény. A Földre vetett marslakó. Grandiózus rímes, időmértékes poéma. Alekszandr Bogdanov írta. Bár tudtam Bogdanovról, hogy a nagy forradalom tervezgetői között ő volt a legsokoldalúbb személyiség, a lexikonok természettudósként, orvosként, közgazdászként és tudományos-fantasztikus regények szerzőjeként is számon tartják, a költő Bogdanovról ritkábban szoktak megemlékezni. Sok versét bizonyára nem is versként tartották számon, s akik olvashatták, aligha az irodalmi értékeire figyeltek. Az illegalitásban szokásos rejtjelezés dokumentumai, a pártmunka melléktermékei voltak a korai Bogdanov-költemények. A titkos pártüzenetek általában rafinált számtani rendszer szerint íródtak, és a szövegek meghatározott (olykor épp sakklépések szerint kiválasztott) betűinek megadott szisztéma szerinti újrarendezése vagy agyafúrt összecserélése adta ki a titkos olvasatot. Prózában sem egyszerű elkészíteni olyan alaptextust, amelybe ily módon belerejthető a második jelentés, Bogdanov azonban szabályos verseket szerkesztett belőlük. Jó volna tudni, értékelték-e a bolsevik címzettek (Buharin a sírbeszédben felsorolja, mi minden volt Bogdanov, még matematikusnak is nevezi, de költőt nem mond), vagy szerzett-e velük örömöt legalább a rendőrség kriptogramokra szakosodott specialistáinak. Fogalmam sincs, hogy az új versnek, A Földre vetett marslakónak van-e hasonló titkos kódja, olyan, amely szerint kibogarászható lenne belőle valami új olvasat, de azt hiszem, hogy rejtjelfejtő matematikai programok végigfuttatása nélkül is kiolvasható, mi az, amit a szerző nem írhat le, amit csupán a szavak, a verssorok között üzen. A téma Bogdanov két sci-fijét, a Vörös csillagot és a Mennyi mérnököt idézi, legalábbis abban, hogy 222

ez is az űrutazással kapcsolatos, de míg amazok prózai munkák voltak, szabályos regények, A Földre vetett marslakó ﬁlozoﬁkus elemekkel átszőtt valódi líra. Lehet, hogy verses előkészítése volna a tervezett trilógia harmadik darabjának? Egy Mars-beli űrhajó a leszállás során megsemmisül, a legénység elpusztul, egyetlen túlélő marad csupán, ő, aki megszólal a versben. A kérdés magától adódik: vajon azonosítható-e Bogdanov a szerencsétlenül járt Mars-lakóval, az idegennel, vagyis személyes mondandót bíz-e az űrhajósra az egyes szám első személyben megszólaló költő? Hogy közelebb jussunk a megfejtéshez, fontos ismerni a vers írásának idejét:  októbere (csak később, -ben, a Vörös csillag új kiadásának mellékleteként jelent meg). Szovjet-Oroszországban győzött a nagy októberinek nevezett forradalom, a hatalmat a bolsevikok gyakorolják, polgárháború van, éhínség, zűrzavar, tomboló véres terror. Bogdanov, az egykori bolsevik, egyre távolabb kerül a forradalomban testet öltő lenini eszméktől, és a kultúrába, illetve a tudományba kapaszkodva próbálja távol tartani magát a napi eseményektől. Aligha sikerülhet neki. Amit tapasztal, az éppen az, amit verse narrátorával elmondat: „Gyermekgügyögés keveredve az állat / Vad indulatával, ahogy / Prédát keres, s ritka a szikra, mi láttat / Kultúraszerű alakot.” Az idegen, a hajótörött űrhajós úgy határoz, nem lesz öngyilkos, abban bízik, hogy megváltozhat az élet a Földön, hiszen valaha a Marson is vérrel és mocsokkal kezdődött el a civilizáció. Megpróbálja segíteni a földi élet kibontakozását, bár tisztán látja, hogy áldozata legföljebb a távoli jövőben, csak jóval halálát Bogdanov, vajon ő-e követően hozhat eredményt. A komor költemény megírása a hajótörött idegen? után még nyolc évig élt Bogdanov, a változások nem sok okot adtak a reménykedésre, Lenin helyett Sztálin diktált, az elnyomás nem enyhült, a forradalom egykori céljai feledésbe merültek. Ha valóban léteztek azok a bizonyos lenini kötetekbe írt vegytintás naplók, alighanem ilyesmiről lehetett olvasni bennük. Egyre több egykori elvtárs került veszélybe. Bogdanov is az eretnekek közé számított (perdöntő bizonyíték: Buharin a gyászbeszédben rögzíti, hogy nem volt az), megjárta a politikai foglyok börtönét, a Ljubjankát, és bár élve került ki, de azért bizonyára fölhorgadt benne a dilemma újra meg újra: „…vajh’ éljek-e itten, / Vagy dobjam az életet el? / A szép haza ábránd, már nincs mibe hinnem: / A végzet e földre teper.” A tragikus halál, a magába folyatott fertőzött vér vajon az öngyilkosság egy különleges válfaja lenne? Láthatta, hogyan szorul a hurok azok körül az egykori kommunisták körül, akiket különutasnak tartott a sztálini politika, és legalábbis sejtenie kellett, hogy rá is sor kerül, s akkor a menekülésnek nincsen esélye. Az öngyilkosságot tehát nem lehet kizárni. Csak a módszer tűnik túlságosan kegyetlennek. Miért a hosszú szenvedés, ha tapasztalt orvosként végezhetne magával egyetlen perc alatt is? Csakhogy Bogdanov tudós is, sőt a húszas években már elsősorban az. Hisz abban, hogy az emberiség „tétova útkeresései végén… 223

Alekszandr Bogdanov halotti maszkja

majd rálel az üdvözülés szabad és szép útjára”, és azt a jobb kort, ha nem is érheti meg, tudósként szolgálni akarja. A hosszú agóniát, annak orvosi szempontból fontos körülményeit, oly részletező pontossággal jegyzi le, mintha már hosszú ideje készült volna rá. A megdöbbentő haláleset lehetséges magyarázatai közt sokáig tartotta magát egy különös elmélet, amely szerint a vércsere tulajdonképpen egyfajta titkos emigráció. Disszidálás egy másik bolygóra. Az is rejtélyessé tette az ügyet, hogy csak Bogdanov „halt meg”, a „beteg diák”, az akcentussal beszélő „fura idegen”, noha rosszul lett maga is, gyorsan felépült és eltűnt. Az akkori szovjet titkosrendőrség, az OGPU nyomozott is az ügyben, a dossziét zakritaja dokumentacija (zárolt dokumentum) felirattal látták el és egy másolata meglepő módon a Kontrrazvedivatyelnij Otgyel, vagyis a Kémelhárítási Osztály irodájában kötött ki, ahol VK pecsét került rá, vnyesnyaja kontrrazvedka, ami azt jelenti, külső kémelhárítás. Lehet, hogy a Földön kívüli ügyeknek még nem volt külön bélyegzője? A vércsereprogramot természetesen azonnal leállították. Vajon megölte magát Bogdanov, véletlen szerencsétlenség volt a halála, balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett, vagy átköltözött a Marsra? A nyolc évvel korábban íródott költeményből, A Földre vetett marslakóból aligha olvasható ki olyan válasz, ami minden kétséget kizárna, legföljebb egy testamentumként is olvasható üzenet „a győztes / Kornak, a majdani bölcs / Gyermeknek: az egykori hőst ne felejtse”. A majd’ százéves vers ma bizony már naivnak hat, nemcsak azért, mert a tudomány jelen állása szerint éppen úgy hisszük, hogy nincs élet a Marson, és úgy sejtjük, hogy nem is volt, hanem azért is, mert pontosan ismerjük a Szovjetunió  utáni történelmét. Bogdanov versével éppen egy időben íródott Jevgenyij Zamjatyin Mi című híres könyve, antiutópiája, amely látnoki módon, illúziók nélkül mutatta be, hogyan döntik az ideológiai kísérletek végveszélybe a társadalmat, 224

és hogy válik az intézményesített forradalomból totalitárius ál- Bogdanov oroszos, koporsós temelamgépezet. Az idő őt igazolta és az irodalom is mellé állt, nyitott tése. A feltűnően nagy hiszen a Zamjatyin-mű lett Huxley és Orwell antiutópiájának tömegben sok volt mintája, Bogdanovot pedig elfelejtették. A keretes szerkesz- a titkosrendőr tésű poéma ma már archaikusnak érzett versformája a roman- A Bogdanov házaspár a novogyevicsi tikus orosz líra gyakori metrumát, az anapesztust használja. sírköve temetőben A sorkezdő spondeusokat magába foglaló tizenkettesek nyolcasokkal váltogatva adják a keresztrímes sorokat. Összesen hatvannyolcat, tizenhét versszakba rendezve. Nehéz megállni, hogy ne keressünk értelmet a számok mögött: A költő neve oroszul (Александр Богданов) éppen  betűből áll. Lássuk-e bizonyítva, hogy ő maga a Földre vetett Mars-lakó? És a ? Épp hatvannyolc év telt el azóta, hogy Gogol tűzre hányta a trilógiának tervezett és prózában írt poémának elkeresztelt Holt lelkek második részét, hogy aztán rögtön belehaljon a veszteségbe. Az orosz irodalom nagy rejtélye, hová száguldott volna a fölemelkedő, a szputnyikká változó és országnyivá terebélyesedő trojka és hogyan folytatódott volna az első részt lezáró három pont: „Oroszhon! Oroszhon! / hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel. …” Persze azt sem lehet kizárni, hogy a vers, Bogdanov rejtjeles, titkos matematikai szisztéma szerint íródott verseihez hasonlóan, további enigmákat, álcázott üzeneteket tartalmaz. Ha valaki szívesen bíbelődne még vele, annak a számára itt következik az eredeti orosz költemény, a többiek pedig érjék be a tartalomra koncentráló magyar fordítással.

225

Марсианин, заброшенный на Землю Разбился корабль о земные громады, Все спутники в вечность ушли; Мне нет возвращенья из этого ада, С жестокой планеты – Земли. А Марса родного багряная сфера Сияет в бездонной дали... Мне сердце сдавила Земли атмосфера, Гнетет тяготенье Земли. И выбор тяжелый - уйти ли из жизни, Где все оскорбляет мой взгляд, С мечтою о дальней прекрасной Отчизне, Где братство и разум царят? Иль жертву тоски и мучительной боли Для жизни чужой принести, Той жалкой, что ощупью к счастью и воле Стремясь, не находит пути? Да... Люди... Их формы так странно похожи На расу планеты родной... Но сердце... Но все существо их – не то же, И нет в них созвучья со мной. Невнятно им высшей гармонии слово. Зародыши смутных идей Роятся в душе их. Наследье былого Царит полновластно над ней. Сквозь детский их лепет, средь хищных желаний Лишь искры мелькают порой Иных устремлений, порывов, мечтаний, Предчувствий культуры иной... И тотчас опять выступает стеною Невидимой, прочной как сталь, Различье природы меж ними и мною. И вновь безысходна печаль – 226

Тоска по живой красоте единенья, Гармонии братства святой... И мир облекает холодною тенью Трагизм безысходности той. Но голос безмолвный науки бесстрастной Мне слышен с планеты родной: “То младшие дети природы всевластной, С тобой они крови одной. Вы - старше. Но шли вы такой же дорогой. Сознанья заря и у вас Такою же грубой была и убогой, И тоже темнела не раз – Насильем глушилась, в крови утопала, Корыстью сквернилась она. Сурова стезя к высоте идеала, И боли, и грязи полна”. Усталое сердце внимает покорно. Да, вот приговор для меня На поле тернистом работать упорно Во имя далекого дня, Когда человечество, кончив блужданья, Задачи решенье поймет, И к высшей гармонии - жизней слиянью Дорогой прямою пойдет. Тогда, победивши пространство и время, Стихии и смерть поборов, Две расы сольются в единое племя Строителей новых миров. Да, этой задаче отдать свои силы, Сказавши отчаянью - “нет!” Спокойно и твердо пройти до могилы, Оставив потомкам завет.

227

Чтоб в эру победную слово привета Прощальное к милым снесли От брата забытого с юной планеты, С прекрасной планеты - Земли.

A Földre vetett marslakó Széttörte hajónkat e szörnyü planéta, És minden utast vele ölt, Tudom, sose lesz haza út, s kitaszítva gyűlölni tanít meg e Föld. Hazámat, a Marsot, rőt köd nyeli már el, És távoli fénye alig Tör által az űrön, a szívem a légkör Vad prése szorítja, s az is, Hogy súlyos a döntés, vajh’ éljek-e itten, Vagy dobjam az életet el? A szép haza ábránd, már nincs mibe’ hinnem: A végzet e földre teper. Vagy döntsek-e mégis, hogy élni, amellett, És számkivetetten e zord Bolygó önemészteni kész faja helyett Vállaljak-e áldozatot? Emberszerü lények a Földön is élnek, Külsőleg, akár mi vagyunk, De más a szivünk és más bennük a lélek, És más fele jár az agyunk. Harmónia nélküli életet élnek Nem jut be szivükbe a jobb Szó, csak fura eszmecsirákra ﬁgyelnek, Mert lelkük uralja, mi volt.

228

Gyermekgügyögés keveredve az állat Vad indulatával, ahogy Prédát keres, s ritka a szikra, mi láttat Kultúraszerű alakot. És nő közibénk magasulva acélfal, Nem látni, de épül azért; A temperamentum, a hit meg az alkat E fal, ami elkülönít. De mégis, akárha kifogyva reményből, Fellobban a szívben a vágy Teremteni harmoniákat azért is, S álmodni jövőt: ideált. Már hallom a hangját a bölcs tudománynak, A Mars odaátrol üzen: Nővére, ﬁvére vagyunk valahányan Egymásnak, öröktöl, igen. Az élet, amelyet a Föld meg a Mars él Egykor azonos lehetett, Egyforma matéria volt, amiből én Lettem, s ez a nép született. A vér, csak a vér, ami bennük olyan, mint énbennem; a vér szava dönt. Hiába, hogy ezredek óta növekszik Az űr fajaink szive közt, Hisz’ épp ugyanannyira zord lehetett az Az ébredezés odaát: Sár, szenny, mocsok és könyű közt született az, Úgy nyerte el öntudatát. És tétova útkeresései végén Az emberiség, amikor Majd rálel az üdvözülés szabad és szép Útjára, az lészen a kor,

229

Melybe’ legyőzve a tért, az időt is, Egymásra talál, ki rokon, Testvér fajaink egyesítik erőik, S új épül a régi romon. Mert az lesz a nagy feladat, amihez még Az összes erőnkkel oda Kell állni kiáltva nemet, ha a kétség Támadna, s haladni tova A sír fele már, de üzenni az eszme Új népeinek, hogy a múlt Bús áldozatát egyikük se feledje, S szeretni tanít meg e Föld!

Köszönet a Nemzeti Kulturális Alapnak a könyv írása során nyújtott támogatásért, Baka Tündének A Földre vetett marslakó című Bogdanov-vers nyersfordításáért, Bottlik Ivánnak a sakkpartival és Haris Lászlónak a fotográﬁával kapcsolatos tanácsokért, Keresztes Dórának Capri közös bebarangolásáért, Nagy Évának a Villa Blaesus teraszán készült csoportkép újraretusálásáért, Osvát Andrásnak egy zaftos orosz káromkodásért, valamint Pordány Katalinnak e könyv lektorálásáért.

Borda Antikvárium

A borítót és a kötet tipográﬁáját Kiss István tervezte Westeinde és Warnock betűtípusok felhasználásával

Munken Pure 130 grammos papírra nyomtatta a Nalors Graﬁkai Műhely Vácott, 2015 tavaszán, 300 példányban ISBN 978-963-8006-54-7

Borda Antikvárium 2627 Zebegény, Bartóky József utca 1. www.borda.hu / info@borda.hu +36 20 326 4930