A legmélyebb bíbor a világon (3. rész)

Patrick Wilding kalandjai Zagor, avagy Darkwood szekercés szelleme – Az ifjabb Bonelli útja a családi kötelékek rengetegében Azt mondják, hogy úriember biztosra nem fogad. Márpedig én igen nagy tétekben meg merném játszani, hogy manapság már szinte senkinek sem mond semmit, vagy legalábbis nem túl sokat Patrick Wilding neve. A képregénykedvelők is inkább egyszerűen „csak” Zagorként ismerik, de arra már viszonylag kevesen emlékeznek, hogy a sorozat cselekménye szerint ez a főhős eredeti, polgári neve. Az olasz Bonelli kiadó 1961-ben indította útjára a kalandjait feldolgozó sorozatát, amely aztán hamarosan nem várt népszerűségre tett szert, és máig is folyamatosan megjelenik. Sok-sok nyelvre lefordították, de sajnos, éppen „csak” magyarra nem…

Amikor mi a rajzos történetekben megismertük őt, eredeti neve, Patrick Wilding már csak emlék volt számára is, új életet kezdett, a világtól elvonultan, a kitalált Darkwood nevű erdőségben, amelyet hiába is keresnénk a térképeken. Annyit tudunk meg róla, hogy ott van valahol Észak-Amerikában, a Nagy-tavak környékén, a mai Kanada és az Amerikai Egyesült Államok határvidékén, mocsaras környezetben, ahová idegennek életveszélyes betennie a lábát, ha nem ismeri a járást. Pennsylvania, Ohio, Nyugat-Virginia… Ilyesmi!

Ezt a világtól való elvonultságot azonban csak képletesen kell értelmeznünk, hiszen egyrészt a világ, minden veszélye/veszélyessége és titokzatossága ellenére is, be-bekukucskál Darkwoodba (mintha ismerné a járást…) – mert, mint azt a nagyszerű vajdasági magyar írótól, a Magyarittabén született Deák Ferenctől (1938–2011), no és persze méltatójától, Fekete J. Józseftől is – mint egyfajta kéretlen vallomás részeként továbbgondolva – alaposan megtanulhattuk már: a pokol bizony, ha kell, ha nem, házhoz jön –, másrészt pedig kalandozásai során Zagor is eljut Földünk legkülönfélébb vidékeire. A történetek között néha kicsit talán nehéz is különbséget tenni, mert hát 1961 óta, vagyis az első rész megjelenésétől számítva eltelt időközben ötvennégy esztendő, tehát a forgatókönyvírók fantáziája is számtalan irányban elkalandozhatott már időközben. Így hát vannak történetek, amelyek az összes fikciós elemük mellett is a reális, a valós világban játszódnak, mások pedig teret engednek a kitalált, elképzelt lényeknek, úgy is, mint a vámpíroknak, élőholtaknak, zombiknak, de olykor még a sci-finek is, a messzi bolygókról érkezett űrlényeknek, földönkívülieknek, fantáziaszüleményeknek, mitológiai lényeknek. Ezeket a történeteket – elsősorban a sokszínűségük miatt – egymástól elkülönítve kellene talán elemezni, ismertetni, értelmezni, már csak azért is, mert habár rendre ugyanabban az azonos környezetben játszódnak, alapvetően mégis eltérő szemléletet tükröznek. Ami megnyilvánulhat éppenséggel abban is, hogy a sokadik rész után már megismert jellemvonásokkal, tulajdonságokkal, szokásrendszerekkel felruházott szereplők az adott szituációkban – a történet jellegétől függően – bizonyos helyzetekben másként és másként reagálnak, viselkednek.

Persze így van ez olyankor, ha az évtizedek múlásával egyre több szerző (ilyen megközelítésben elsősorban forgatókönyvíró…) kezén megy át a téma. Az alapanyag.

Mindenki hozzátesz valamit a saját elképzeléseiből, mindenki igyekszik kicsit a saját képére alakítani, formálni; s mindenki belead apait-anyait… Amit aztán végül már nehéz lesz ugyan szétszálazni, de legalább annál izgalmasabb a feladat. Ha egyáltalán van bárminemű értelme is belevágni.

ELLENTÉTES TULAJDONSÁGOK ZÁRJÁK KI EGYMÁST

Most, amikor elindítjuk a Képes Ifjúság háromrészes posztersorozatát a belső színes borítókon Zagorról és társairól (ellenségeiről és barátairól…), nem is ábrándozunk arról, hogy esetleg érdemes volna belevágnunk egyfajta szétszálazásba, vagy bármi hasonlóba. Ellenben szeretnénk „felrakni” – mint színházban a rendező egy-egy rendelkezőpróbán – a történet vázát, alapjait, kereteit; az alkotókkal, a Zagor körül mozgó, a történeteiben részt vállaló és szerepet kapó fontosabb egyéniségekkel együtt. Persze, rögtön a sorozat elején tisztában vagyunk azzal is, hogy három rész ehhez édeskevés, de ez van, egyelőre ennyi… Aztán menet közben pedig majd alakulnak még szépen a dolgaink: „…a képződmények egy adott rendszerében megtizedeltetik minden lehetséges ellentétes tulajdonságok zárják ki egymást s mintha akarná és épp ezt akarná tart a mozgás bizonyos irányba talán előre” – ahogyan Podolszki József (1946–1986) fogalmazott egykor a Képzeljük el című versében. Így bandukolunk majd mi is tovább valamilyen irányban, talán előre… Hiszen mi tagadás, amikor tavaly január végén – és szinte véletlennek is mondható, hogy gyakorlatilag éppen egy évvel ezelőtt – a legutóbb Zagorról meséltünk Sztripperünkben, akkor is egy egészen más tárgykör „farvizén” csöppentünk bele ebbe a témakörbe. Akkor, ugye, Billy the Pljuccal, a vadnyugati antihőssel, az újvidéki Branislav „Bane” Kerac képregénysorozatának főszereplőjével foglalkoztunk, ugyanis az ő történeteiben ábrázolta a szerző egyik kulcsfontosságú mellékszereplőjeként a gyermek Zagort. No igen, ő akkoriban, abban az életkorban, amelyikben ott és akkor, az említett epizódban megjelent, valóban még Patrick Wilding lehetett. A kis Patrick…

Billy the Pljuc történeteihez pedig a zenés képregények világában tett bolyongásunk vezetett el bennünket, hiszen ugyancsak Kerac rajzolta meg ugyanennek a sorozatnak az egyik epizódjában a Deep Purple zenekart. És aztán… Ennek az együttesnek volt az énekese 1973 és 1976 között David Coverdale, akinek a pályafutását egy másik sorozatunk elevenítette fel, amelyhez pedig a Sztripperünkben immár többszörösen is körbeudvarolt, körberajongott mexikói Pablo Stanley zenés képregényei vezettek el bennünket (Imagine, Don’t Stop Me Now; nem, nem, és nem, az Anna és Toby című történet nem zenés képregény!). Szóval, ha semmi más, a kuszaság garantált, de így haladunk szépen tovább, fokról fokra döccenve, valamilyen irányban… Talán előre.

Tény, hogy Zagor alakja minden, a képregénysorozat indulásának korára jellemző sztereotípiát magán visel: piros izompóló a jellegzetes öltözéke, amit soha le nem vetne magáról (nem tudom, kimossa-e ezt egyáltalán néha?!… olyan epizóddal még nem találkoztam, amelyben meg is győződhettünk volna erről…); ennek mintáját egy sárga kör adja, amelynek közepén egy stilizált sas alakja látható. Zagor emellett – gyermekkori traumájából adódóan – az indiánok elszánt védelmezője. Tulajdonképpen egyfajta önjelölt igazságosztó szerepkörében tűnik fel. S tetszeleg is benne. Bőséggel.  A béke őrzője, aki mindig győzedelmeskedik az igazságtalanság, a gonosz felett. Gáz? Igen, tagadhatatlanul az… Gyermeteg? Persze, mi volna más… De mindez egy pillanatig sem volt kérdéses. Nem ezért szeretjük, vagy nem szeretjük ezeket a történeteket.

Ha mindent a helyi értékén kezelünk, azért is lehet hasznos a számunkra, mert a nyilvánvaló hibái, hátrányai, hiányosságai mellett az értékeit is képesek leszünk felismerni. Márpedig a Zagor-történetek egy valóságos képregényes legendát testesítenek meg. S teljesítenek ki…

A TITOKZATOS GUIDO NOLITTA Senkit ne tévesszen meg, hogy milyen neveket talál feltüntetve szerzőként, ha régi Zagorkiadványok kerülnek a kezébe. Antikváriumokban érdemes ilyesmiket keresgélni, illetve az eBay ennek is kiváló terepe. Sergio Bonelli (1932–2011), a történetek ötletgazdája és

forgatókönyvírója, Zagor tulajdonképpeni eszmei atyja, csak huszonnyolc év elteltével fedte fel kilétét, valódi nevét, addig ugyanis a Giudo Nolitta álnevet használta. Így akarta megkülönböztetni magát édesapjától, Giovanni Luigi Bonellitől (1908–2001), az ugyancsak ismert – és elismert! – képregényes alkotótól és forgatókönyvírótól, a nem kevésbé népszerű Tex Willer alakjának megteremtőjétől. Sergio a Tutto Zagor című sorozat első számához írt bevezetőjében „leplezte le magát” 1986-ban.

Egy jó matekos persze most kapásból rávágja minderre, hogy az nem is huszonnyolc esztendő… Dehogynem! Az ifjabb Bonelli ugyanis 1958-ban használta először ezt az álnevet, akkor indította el a családi kiadónál az első saját, önálló sorozatát Un ragazzo nel Far West címmel, amit mi a délszláv kiadásokban Momak sa Divljeg zapada címen olvashattunk.

Vadnyugati kölyök lehetne magyarul. Egy kölyök a vadnyugatról. Vagy valami ilyesmi…

A sorozat egy időben Tim i Dasti címen is megjelent a Strip Zlatna serija és a Lunov Magnus strip című – mai szemmel nézve már ugyancsak legendás – kiadványokban. Vagyis: Tim & Dusty. Mert a tipikus vadnyugati történetek egyik főhőse Tim Carter katonai felderítő, a másik pedig a hű barátja, Dusty, az „egyszerű” sorkatona volt. Az ifjabb Bonelli forgatókönyvíróként ekkor még Nolittának álcázva magát, már ezekben a történetekben is kísérletezett a saját elbeszélő stílusának, módszerének a megteremtésével, a saját hangjának a finomításával, kidolgozásával, és tette ezt lényegében nem is kevés sikerrel. Ha elsőre persze nem is tűnt volna fel, így utólag visszatekintve láthatóak, és élesen elkülöníthetőek egymástól a különbségek, a megkülönböztető jelek édesapja munkásságától. Ezek a történetek közül is megtalálhattok néhányat a Sztripper-bolgunkban, a http://sztripper.blogspot.hu/search/label/Tim%20%26%20Dusty%20%28Tim%20i%20Dasti %29 internetes címen.

CSALÁDI KÖTELÉKEK Az ifjabb Bonelli – Franco Bignotti (1930–1991) rajzolóval együttműködésben – harminc részt készített el Tim és Dusty történeteiből, majd mintha beleunt volna, átengedte főhőseit és ezt a munkát édesapjának. Szó se róla, az idősebb Bonelli sikerrel vitte tovább… Fia pedig 1959-ben elindított egy ötrészes minisorozatot Il Giudice Bean címmel. Vagyis (ahogy mi olvastuk…): Sudac Bean. Bean bíró lehetne magyarul, ha valaha is megjelent volna… Mai szemmel nézve nyilvánvalónak tűnik, hogy az ifjabb Bonelli ezekben az években a saját útját kereste, szeretett volna szabadulni is a családi köteléktől, a készen kapott dolgoktól, lázadt is valamelyest, ellenben túlzottan is kötődött a rajzos történetek világához, ezért rendszeresen visszatért hozzájuk, visszatért a családjához, a családi vállalkozáshoz, s igazából képtelen volt elszakadni ettől. Az 1925-ben született Sergio Tarquinio rajzolóval négy részt készített el ebből a sorozatból, majd az ötödik epizód forgatókönyvének megírását már ismét az édesapjára hagyta. Van ez így, kérem tisztelettel, jobb helyeken is…

Aki olvasott életében Talpraesett Tomot, Phantly Roy Bean (1825–1903) békebíró neve ismerős lehet a számára – bár az újvidéki kiadásban a nevét Roy Beennek írták (biztos féltek lebabozni őt…) –, tehát az ifjabb Bonelli egy valós történelmi személyiséget idézett meg ebben a négy történetben. Sergio Tarquinióval azonban, legalábbis úgy tűnik, egész jól összebarátkozhatott közben, mert néhány esztendei kihagyás után később ismét vele kezdett együtt dolgozni.

(Képes Ifjúság, 2015. január 21.)

KÉPEK:

a01 – Roy Bean békebíró egy korabeli felvételen a02 – Roy Beenként a Talpraesett Tom-kiadvány címlapján a03 – Az Igazi Roy Bean idős korában a04 – Sergio Tarquinio képregényrajzoló a05 – Zagor egy újabb kiadásban a06 – Zagor a kilencvenes években a07 – Az Abaton-féle Zagor-kiadások, sajnos, csak néhány epizódot éltek meg a08 – A macedón kiadású Zagor mindenben az egykori Strip Zlatna seriját utánozza a09 – Az újabb kiadások gyakran már mindenféle mellékleteket is tartalmaznak a10 – Tutto Zagor (1. szám)

Patrick Wilding kalandjai 2. rész – Zagor, avagy Darkwood szekercés szelleme – Homérosztól sok-sok képregényen át a Deep Purple-ig, avagy Aiasz kalandjai és alakváltozásai a mitológia világában Mint korábban már mondtuk is, Sergio Bonelli (1932–2011), Za-gor Te-nay alakjának eszmei atyja először úgy tervezte, hogy Ajaxnak nevezi főhősét. Ez a görög mitológiai név magyarosan Aiasz lenne… A görögök meg így írják: Αἴας. Csak hát az ifjabb Bonellit gyorsan eltántorította névadási szándékától, hogy már akkor is létezett egy ugyanilyen nevű mosószer. Nehogy már egy mosóporról nevezzenek el egy képregényes szuperhőst! Ki olvasna olyat!? Ezért aztán tovább töprenkedett, és így lett végül a főszereplőjéből Zagor. Vagyis polgári nevén Patrick Wilding.

Erre az elsődleges, Ajax/Aiasz/Αἴας-féle névadási szándékra utal a Zagor piros izompólóján azóta is látható stilizált sas alakja, hiszen görögül aietosz pontosan annyit tesz: sas. Az ógörög mitológiában két Aiaszt is találunk, Homérosz Iliászában mindketten szerepelnek, sőt, többnyire egymás oldalán küzdenek Trója bástyafalainak ostrománál, a hajók védelmében, a Patroklosz holttestéért vívott ütközetben; gyakran hasonlítják őket két hatalmas bikához vagy oroszlánhoz. Megkülönböztetésükre használjuk a „kis” és „nagy” előtagot, a termetük alapján: „Szólt; rivalogtak az argosziak, mint harsog a hullám nagy meredek parton, ha Notosz jő, és a kiugró szirthez hajtja, amit sürü hullám ver szakadatlan, mert innen vagy amonnan örökké szélvihar űzi.

Fölkeltek, s gomolyogva a gályáikhoz oszoltak.

Füstöt csaptak a sátraknál, s lakomájukat ették.

Mindegyikük más-más istent kért áldozatával, hogy kikerülje a szörnyü halált s a csaták veszedelmét.

Büszke bikát szentelt a seregvezető Agamemnón, hájas ötesztendőset a szörnyüerős Kronidésznak.

Majd az akháj vének legjobbjait egybehivatta: mindjük előtt Nesztórt és Ídomeneusz fejedelmet, majd meg a két Aiászt s vélük Tűdeusz fiusarját, és hatodiknak a Zeuszra ütő elméjü Odüsszeuszt.

Hívás nélkül jött riadóhangú Meneláosz, mert testvérének gondját ismerte a lelke.

Hát a bikát körülállva, emeltek az árpadarából.

Majd köztük könyörögve beszélt a király, Agamemnón: »Zeusz, te dicsőnevü, fönt a sötét felhők magasában, tedd, hogy a nap ne merüljön előbb le, s az éj le ne szálljon, míg Priamosz lobogó fedelét nem döntöm a földre, s el nem hamvasztom kapuját vad lánggal egészen, és Hektór kebelén nem tépem még cafatokra érckardommal az inget, míg körülötte a síkon porba zuhant sok harcostársa harapja a földet.«” (Homérosz: Iliász – Devecseri Gábor fordítása) Nos, mily kedvesen is szólt itt ez az Agamemnón…

Hát mitológiai alakhoz illőek az ilyen szavak?!

Valójában igen, elég csak végiggondolnunk, mi mindent követtek el egymás ellen a trójai háborúban. És bizony a két Aiasz sem szent életű ember ebben a történetben. A „kis” Aiasz hiába harcolt hősként, végül egy nyomorult, megvetett erőszaktevőként végezte, amikor Poszeidón keze által elérte a méltó büntetése.

A MEGERŐSZAKOLT JÓSNŐ Oiliadész, vagy más, ugyancsak elterjedt – számomra egy kicsit szimpatikusabb – írásmódjában, Oileusz király, a Korinthoszi-öböltől északra elterülő vidék, Lokrisz uralkodójának fia, a „kis” Aiasz negyven hajót töltött meg önkénteseivel, amikor csatlakozott a Trója bevételére induló hellén hadakhoz. A csatában kiváló kelevézhajítóként tűnt ki, de gyorsaságát is csodálták, hiszen futóként csak Akhilleusz volt gyorsabb nála. A lokriszi harcosok pedig elsősorban a parittyahajításban és a nyilazásban jeleskedtek. Az egészre azonban rossz fényt vetett a „kis” Aiasz féktelennek és vakmerőnek mondott természete.

De talán épp ez a természete, s elsősorban a vakmerősége vezérelte, ösztönözte arra is, hogy tagja legyen a falóban megbúvó „különítménynek”. Így pedig jelen volt akkor is, amikor Trója elesett: Kasszandra, a trójai királyi pár leányának nyomában Athéné oltárához rontott, és ott helyben megerőszakolta a jósnőt. A szent helyen – ami, csak hogy tovább fokozza az erőszak alávalóságát, bizony már a görög hitvilágban is szentségtörésnek számított. Az akhájok Odüsszeusz utasítására azonnal meg akarták kövezni ezért Aiaszt, akármennyire is közülük való volt, akármilyen érdemeket szerzett is addig a harcban, s épp csak az mentette meg az életét, hogy ő is ugyanarra a szent helyre menekült, Athéné oltárához, amit nem mocskolhattak be a vérével, ezért végül mégsem bántották, „megúszta a dolgot”. Hihette akkor még ő…

A szentségtörést azonban az istenek is látták, és feldühödtek emiatt, jól sejtette ezt már előre Odüsszeusz. A hazafelé hajózó, győztesen ünneplő görög hadakra Athéné istennő szörnyű vihart zúdított, sok-sok hajójuk elsüllyedt, darabokra tört, a „kis” Aiaszét pedig még villámcsapás is sújtotta. Nem véletlenül…

Az erőszaktevőnek azonban sikerült kiúsznia egy sziklára, és öntelten azzal kérkedett, dölyfösködött, hogy az isteni akarat ellenére is életben maradt. De ilyesmi persze nemcsak a mitológiában, hanem a való életben, a hétköznapi, profán világunkban sem lehetséges…

Poszeidón emelkedett ki a vízből, és háromágú szigonyát az Aiasz életét megmentő sziklába döfte, amelyeik ettől megrepedt, eltörött, széthasadt, s az erőszaktevőt elnyelte a tenger.

Gondolom, az ifjabb Bonellinek – ahogy igazából a mosópor keresztmarketingesének sem – nem ezek a részletek ragadták meg a fantáziáját, amikor róla akarta elnevezni főhősét. Az pedig már egy egészen másik mitológiai szál ugyanebben a történetben, hogy Aiasz holttestét később Thetisz, a tengeri nimfa, Akhilleusz anyja temette el Mükónosz szigetén. De ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy a lokrisziaknak milyen árat kellett fizetniük a későbbiekben még ezer esztendőn át a „kis” Aiasz szentségtörése miatt: annak érdekében, hogy kiengeszteljék Athénét – egy jóslat szerint, amelyet már nem Kasszandra fogalmazott meg, tehát hittek is benne az emberek –, minden évben két-két szüzet küldtek Trójába, hogy szolgálják az istennőt a templomában, amelyet sohasem hagyhattak el. A történetírók többsége egyetért abban, hogy ez a szokás a későbbiekben csak az időszámításunk előtti 4. században, a phókiszi háború után szűnt meg.

A „nagy” Aiasz ezzel szemben Akhilleusz unokatestvére, és Telamón szalamiszi király fia volt, ezért nevét használjuk még Aiasz Telamóniosz formában is. Úgy tartják a mítoszok, hogy Heraklész egy alkalommal, amikor Szalamisz szigetén vendégeskedett barátjánál, Telamónnál, azért fohászkodott Zeuszhoz, hogy adjon vendéglátójának bátor fiúgyermeket. A görög főisten pedig egy sast röptetett oda, hogy ezzel jelezze: óhaját meghallgatta, kérését

teljesíti. Heraklész ezért azt javasolta Telamónnak, hogy születendő fiát a sasmadárról nevezze el Aiasznak. A trójai hadjárat hozta el az ő vesztét is őrületében (miután egy egész marhacsordát lemészárolt…), mégis méltósággal követett el öngyilkosságot, emlékét – atyjáéval együtt – még sokáig tisztelték Szalamiszon, ahol a piactéren temploma is állt.

KIT TELLER NYOMÁBAN Többször elkövettük már azt a galádságot, hogy egy-egy képregény mellé zenehallgatásra javasolt műveket is ajánlottunk. Most, Zagorhoz – akiből mégsem lett Ajax – egy merész vonással visszakanyarodva, a Deep Purple zenekar 1996-os Purpendicular című albumát ajánljuk a figyelmetekbe. Igaz, no jó, az együttes itt játszó tagjai – Ian Gillan (ének), Steve Morse (gitár), Jon Lord (billentyűk), Roger Glover (basszusgitár) és Ian Paice (dob) – jószerivel még nem is ismerhették egymást, amikor Sergio Bonelli forgatókönyvíró és Sergio Tarquinio képregényrajzoló elkészítette az Il ribelle című rövid történetet. Vagyis, ahogy mi olvastuk annak idején: Odmetnik. Ez azonban, mielőtt a kezünkbe kerülhetett volna szerbhorvát fordításban, hét évig állt a két szerző fiókjában. Ez tulajdonképpen két kis sztori, amelynek főhőse egy bizonyos Alan Lebaux, s különösebben nem is vált ismertté.

Aztán 1960-ban és 1961-ben Sergio Bonelli, hogy besegítsen a családi bizniszbe, megírta az Il Piccolo Ranger című sorozat néhány epizódját. No ez már egy komolyabb vállalkozás volt, mi Mali rendžer címmel olvastuk. Vagyis ő volt Kit Teller. Az ő története két évvel korábban kezdődött, mint, hogy az ifjabb Bonelli bekapcsolódott volna a munkába.

A Sergio Bonelli Editore 1958. június 15-én indította el a Kit Teller kalandjait feldolgozó sorozatát. A régi Jugoszláviában először a Strip Zlatna serija ötvennegyedik számban jelent meg az 1870-es évek első felét felidéző történet. Kit Teller ekkoriban még egy tizennégy éves, ír származású, félárva kiskölyök volt; az édesanyja meghalt – már soha nem tudjuk meg, hogyan és miért, de még csak azt sem, hogy mi volt a neve –, az édesapja, Ted pedig ranger, akit árulással gyanúsítanak. Ez már így önmagában is emlékeztet mindarra, amit Zagor gyermekkoráról korábban elmondtunk…

Nemde?

COLLANA LAMPO Sergio Bonelli később 1985-ben tért vissza még egy alkalommal Kit Tellerhez, amikor megírta kalandjainak befejező részét, s ebben is tökéletesen felismerhetőek az egyéni stílusjegyei, amelyekre a kalandosság és a drámaiság mellett a nagyszerű humor és az önirónia is jellemző. Közben 1961-ben elkészítette az I tre Marines című sorozat első részét, amelyik ugyancsak hősies-komikus módon ábrázolta a három szimpatikus főhősének mexikói kalandjait. Mi természetesen Tri marinca címen olvashattuk ezeket a történeteket, amelyeket Vladimiro Missaglia (1933–2008) rajzolt meg. Alig néhány oldalas kis képregények ezek, amelyek Tex Willer kalandjainak appendixeként jelentek meg, a kiadványok végében, ahogy az például a Lunov Magnus strip esetében is szokás volt, Sergio Bonelli pedig hamarosan átengedte a forgatókönyvírói feladatokat Ennio Missagliának (1930–1993).

S június volt, 1961-et írtak, amikor először megjelent a trafikokban a Collana Lampo című kiadvány, amelyik az akkoriban jellegzetes, úgynevezett striscia formátumban Zagor történeteit közölte. A főhőst és környezetét vizuálisan Gallieno Ferri formálta meg, s ez lett az ifjabb Bonelli legsikeresebb, legnépszerűbb sorozata. S így vált Zagor a leghosszabb életű olasz képregényhősök egyikévé. A Guido Nolitta álnév mögött megbújó szerző egy olyan szereplőt keresett, aki megfelelhet a legkülönbözőbb, legkülönfélébb ízléseknek/ízlésvilágoknak is, s aki nem is lesz olyan komoly, mint mondjuk az édesapja által

megalkotott Tex Willer, de nem tűnik majd gyerekesnek, gyermetegnek sem az olvasók szemében.

(Képes Ifjúság, 2015. február 4.)

KÉPEK: a01 – Szinte a kezdetektől velünk volt: Zagor a Lunov Magnus strip negyedik számának címlapján a02 – És száz meg száz héten át kitartott mellettünk: Zagor a Strip Zlatna serija négyszázhatvanegyedik számának címlapján a03 – Zagor a Strip Zlatna serija ötszáznegyvenkettedik számának címlapján a04 – Zagor a Lunov Magnus strip kilencvenkilencedik számának címlapján a05 – Zagor a Strip Zlatna serija ötszázhatodik számának címlapján a06 – Zagor a Strip Zlatna serija háromszázhuszonötödik számának címlapján a07 – Zagor a Lunov Magnus strip százhuszonharmadik számának címlapján a08 – Zagor a Lunov Magnus strip huszonkilencedik számának címlapján a09 – Tim és Dusty a Lunov Magnus strip tizenegyedik számának címlapján a10 – Tim és Dusty a Lunov Magnus strip tizenkettedik számának címlapján a11 – Ajax, a mosószer, amelyik miatt aztán mégsem Aiaszról nevezték el a történetek főhősét a12 – Gallieno Ferri, Zagor rajzolója 2013-ban a13 – Aiasz és Kasszandra – Solomon Joseph Solomon festménye 1886-ból a14 – Deep Purple: Purpendicular (1996) – A zene, amely nagyszerűen kiegészítheti ezeknek a történeteknek az olvasását a15 – A retusálás jótékony hatása: Wolf Robe (Honehevotomah) indián törzsfőnök egy kiszínezett korabeli felvételen