Képhistóriák (2017) by yuhar

KÉPHISTóriák

A színésznő meztelen

„Tudod, mi színésznők alig várjuk, hogy meztelenül fényképezkedhessünk, hogy aztán nyilvánosságra hozhassa valaki valamelyik lapban a felvételeket… Hát én most saját magam tettem közzé” – mondta nevetve, viccelődve Ana Kosztovszka, az ismert macedón színésznő – aki az elmúlt évtizedekben igen sokat játszott Szabadkán is –, amikor rákérdeztünk, hogy miért tette közzé a Facebook internetes közösségi portálon ezt a régi, 1985-ben készült felvételt. „Nevetek, hogy ne kelljen sírnom” – tette hozzá, ugyanis a fotó a

Választottunk most erre az alkalomra még egy felvételt Ana Kosztovszkáról, amely talán valamivel mégiscsak jellemzőbb rá és a művészetére:

horvátországi Makarskán készült, itt tartották meg abban az évben, Podbiokovske večeri címmel, hagyományteremtő szándékkal az egykori Jugoszlávia végzős színművészeti hallgatóinak találkozóját. A hagyomány azonban igencsak rövid életűnek bizonyult, alig tartott 1990-ig, s aztán az egykori ország szétesése és a kilencvenes évek délszláv polgárháborúi miatt többé már nem tartották meg. A felvétel egy nudistastrandon készült, marhulásból – mesélte a Szabad Magyar Szónak Ana Kosztovszka, aki ma is büszke erre a képre, s mint mondja, akár ma is, harminckét évvel később, szívesen állna ugyanígy a kamerák elé.

Elismerés a tizennyolc éves Novák Mihálynak Negyvenegy évvel ezelőtt, 1976 júliusában, élete első művésztelepén a szervezőbizottság díját kapta meg Novák Mihály fotóművész, operatőr, lomográfus, aki akkor be sem töltötte még a tizennyolcadik életévét. A bácskossuthfalvi születésű fiatalember egy évvel korábban végzett a topolyai gimnáziumban, majd az 1978-ban a szülőfalujában létrejött 9+1 képzőművészeti csoport (9 festő + 1 fotós) egyik alapítója lett. Novák Mihály néhány nappal ezelőtt, a negyvenéves jubileumra tette közzé a Facebook internetes közösségi portálon az 1976-os díjátadóról készült fényképet és a művésztelepi elismerést igazoló dokumentumot Csernik Attila, Fenyvesi Ottó és Tari István saját kezű aláírásával. Így, négy évtized távlatából is gratulálunk az elismeréshez! SZABÓ PALÓCZ Attila 30

2017. július 27.

KÉPHISTóriák

Az évszázad látványának nyomában Akárhogy számoljam is, én nem találok semmi meglepőt abban, hogy szerb honlapokon is rendszeresen találhatunk magyar forrásokat, magyar vonatkozásokat, így tehát régi archivált cikkeket, különféle írásokat, tematikus összeállításokat is, különösen, ha vajdasági témákról, esetleg a szabadkai Népszínházról van szó. Így bukkantam rá néhány napja egy Belgrádban szerkesztett internetes felületen egy régi, harminckét évvel ezelőtt megjelent szövegre Az évszázad látványa címmel. Az érdeklődésemet először az keltette fel, hogy elbizonytalanított a forrásmegjelölése (ami persze nyelvi akadályokból is adódhat, hiszen elképzelhető, hogy a belgrádi szerb szerkesztő nem igazán érti az anyanyelvünket, ezért helyenként a fantáziájára, a feltételezéseire kell hagyatkoznia…): azt írták ugyanis, hogy a cikk

S innentől számítva pillanatok alatt meg is lettek a pontos adatok. Domonkos László írása Az évszázad látványa címmel a Madách-kommentárok című szabadkai előadásról a Délmagyarország című napilap 1985. november 2-i lapszámában jelent meg – derült ki gyorsan. Mi okozhatta hát a belgrádi honlapszerkesztő tévedését? Szombat volt, a Délmagyarország hétvégi mellékletének címe pedig abban az időszakban egyszerűen csak ennyi: Magazin. Így tehát a hetedik oldalon, amelyen Domonkos László cikkét kinyomtatták, ez állt az élőfejben is, vagyis ez volt olvasható a lap tetején a dátum és az egyéb szokásos tartalmak, adatok mellett. A keskeny csíkban pedig a DM megjelölés a Délmagyarország című újság nevének rövidítése volt. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a belgrádi szerb webszerkesztő, akinek persze fogalma sem lehetett mindezekről a háttér-információkról, a fejlécben olvasható adatok alapján úgy kombinálta ki, hogy ez a cikk egy DM Magazin nevű kiadványból származhat. „Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok

AZ ELŐADÁS FŐTÉRI JELENTE A DÉLMAGYARORSZÁG 1985-ÖS SZÁMÁBAN

1985-ben jelent meg (pontos dátum megjelölése nélkül) a DM Magazin című lapban. No mármost, sem délszláv, sem magyar nyelvterületen nem ismerünk DM Magazin nevű kiadványt, hacsak nem a Drogerie Markt üzletlánc akciós termékeit bemutató, ismertető reklámkiadványra gondolunk. Ilyen azonban messze nem létezett még Magyarországon 1985-ben, a rendszerváltás előtt. Beleolvastam a cikkbe: „Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a Népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubiša Ristić rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót. Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer.” Ennyi egyelőre legyen elég a cikkből ízelítőként… Felkeltette az érdeklődésemet továbbá, hogy a cikk alatt szerzőként egy ismerős nevet láttam: az anyaországi Domonkos László író neve Vajdaságban is ismert, ő ma a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, vagyis a RETÖRKI munkatársa, de rendszeresen publikál különféle lapokban, folyóiratokban is, így a budapesti Magyar Hírlap szerkesztőségében eltöltött tíz évem alatt folyamatosan volt alkalmam szerkeszteni is publicisztikai írásait, tárcáit, jegyzeteit. Tehát talán nyugodtan, nagyzolás nélkül mondhatom, hogy viszonylag régről ismerem. Márpedig Domonkos László 1976-tól tizenkét éven át volt a szülővárosában, Szegeden megjelenő Délmagyarország című regionális, Csongrád megyei napilap munkatársa. Ebbe az időszakba pedig 1985 még bőven beleesik. Ha tehát azonosítani akarom a cikk eredeti forrását, akkor ezen a nyomon kell elindulnom. 30

2017. augusztus 3.

SZAKOLCZAY LAJOS IRODALOMTÖRTÉNÉSZ, HORNYIK MIKLÓS ÉS DOMONKOS LÁSZLÓ A VILÁGSZÖVETSÉG CÍMŰ LAP 1992-ES ÉLŐÚJSÁGJÁN

vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha... ha nem találhatnánk Ristić gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített »bravúroskodás« és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi” – írta Domonkos László 1985ben a Délmagyarország hétvégi mellékletében. A cikk mellett megjelent felvételen pedig a produkció egyik, a főtéren játszódó jelenete látható. Végül mondjuk még el, hogy a szerző hét évvel később, 1992 elején Csoóri Sándor költő hívására került Budapestre, a Magyarok Világszövetségének lapjához, a Világszövetséghez, amelynek főszerkesztője ebben az időszakban az újvidéki születésű vajdasági magyar író, újságíró, kritikus és szerkesztő, Hornyik Miklós (1944– 2012) volt. Kettejük barátsága pedig már egy másik történet, ami újabb képek után kiált… SZABÓ PALÓCZ Attila

KÉPHISTÓRIÁK

Novák Mihály, a Bácskából jött ember Hétfőn nyílt meg a magyarországi Szentesen, a Galéria Kávéházban Novák Mihály szabadkai fotóművész Bácskából jöttem című kiállítása, amely október 2-ig tekinthető meg. A tárlatot az alkotó pályatársa, Nagy István fotográfus nyitotta meg. Novák Mihály, a bácskossuthfalvi születésű operatőr, fotóművész és lomográfus jelenleg szabadúszóként dolgozik, és munkájában szívesen alkalmazza a sokszor talán már letűntnek is vélt történeti fotóeljárások néhány, mára szinte alig ismert technikáját. Mellékelt képünkön is egy ilyen palicsi felvétel, úgynevezett cianotípia látható a szentesi kiállítás anyagából. Novák Mihály 1958-ban született Bácskossuthfalván, később az Újvidéki Televízióhoz került segédoperatőrnek, majd operatőri munkát végzett a Duna Televíziónál és a magyarországi közszolgálati csatornánál, az M1-nél is. Ezt követően a Subotičke novine, majd a Subotičke című hetilap fotóriportere volt 2009-ig. Egyik alapítója volt az 1978-ban létrejött bácskossutfalvai 9+1 képzőművészeti csoportnak (9 festő +1 fotós), amely ma is működik. A művész 2008-ban ismerkedett meg a lomográfiával, amelynek alkalmazásával a filmet különféle fizikai és kémiai hatásoknak kitéve, különleges hatású fotókat készítenek.

A lomográfiában a fotográfia szabályait elhagyva, filmre fényképezett, digitálisan nem manipulált képeket kapunk.

Cianotípia

A cianotípiát jellegzetes ciános kék színe miatt magyarul nevezik még kéknyomatnak is. Ez a legrégebbi fotográfiai eljárások egyike, Sir John Frederick William Herschel (1792–1871) angol csillagász és matematikus találta fel 1842-ben. Az egyéb régi fényképészeti eljárásokkal ellentétben a cianotípia nem ezüst-, hanem vasalapú. A fotográfusok vas-ammónium-citrát és vörösvérlúgsó (kálium-ferricianid) keverékét ecsetelik vagy hengerelik a papírra, majd miután megszáradt – a negatívot közvetlenül az így érzékenyített papírra helyezve –, napfényben (vagy UV-fényben) exponálnak, végül pedig vízzel mossák le. Jellegzetes kék színét a vörösvérlúgsóban található cián adja.

A fiktív hősök születésnapját is illik megünnepelni… Az Egyesül Államokban, Iowában, Riverside városában várhatóan kétszáztizenhat év múlva, 2233. március 22-én megszületik James Tiberius Kirk, az Enterprise csillaghajó későbbi (leendő…) kapitánya – tudja ezt jól minden fanatikus, vagy kevésbé elszánt, de mindenképp odaadó Star Trek-rajongó. Kirk kapitány szerepét a ma már klasszikus és legendás tévésorozatban és a korábbi mozifilmekben William Shatner alakította, az utóbbi néhány évben készült filmváltozatokban pedig Chris Pine éltette tovább alakját. Riverside önkormányzata 1985-ben azzal kereste meg a Star Trek alkotóját, kitalálóját, szellemi atyját, Gene Roddenberryt (1921–1991) és a sorozat gyártóját, a Paramount Picturest, hogy szeretné „örökbe fogadni” Kirköt mint a város leendő híres szülöttét. (Ugyanígy járt el egyébként az Illinois állambeli Metropolis városa is Supermannel…) A Paramount ugyan hivatalosan nem válaszolt a város kérésére – mondhatni: a stúdió a füle botját sem mozdította –, de Gene Roddenberry igen, és támogatásáról biztosította az elképzelést. A település ennek nyomán megépítette az Enterprise űrhajó másolatát USS Riverside néven, valamint felállította a mellékelt képünkön látható emléktáblát is, ezzel jelölve meg James Tiberius Kirk kapitány jövendőbeli szülőhelyét. Persze kiváló reklám is ez a településnek, amellyel évről évre felhívhatja magára a figyelmet… A Riverside Area Community Club évente Star Trek-napot, Trek-ünnepségét rendez, amelyen előre megünneplik Kirk jövőbeli születésnapját. Isten éltesse hát! 2017. augusztus 10.

KÉPHISTÓRIÁK

A színházi világfotó mibenlétéről Znamenák István fényképei, avagy vajdasági vonatkozások egy budapesti művészeti kiadványban

Fontos hangsúlyozni, hogy a budapesti Jump magazinról beszélünk. Fontos, mert ma is több ilyen nevű kiadvány működik különböző kontinenseken, egyáltalán nem elsősorban Európában. A budapesti, így hát magyar nyelvű Jump magazin egy rövid életű történet volt, az interneten ma már csak néhány írást találunk meg belőle, teljes lapszámokat nem. A kiadvány elődje 1991-ben alakult meg Hargitai Ákos táncművész kezdeményezésére, majd egy 1994-től számított csaknem egyéves kihagyás után 1995 őszén kezdte el megújítani és továbbfejleszteni az újjászervezett szerkesztőség. Később aztán a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap Színházi, Táncművészeti, Mozgókép és Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma járult hozzá a lap kiadásához, de természetesen a Jump magazin barátai is támogatták alkalmanként a kiadvány megjelenését. A Jump negyedévenként jelent meg, így hát valamikor ősszel kerülhetett az olvasók kezébe 1998-ban a hármas számozású lapszám. Valamikor szeptember-október táján… Sok-sok vajdasági vonatkozása volt ennek a folyóiratszámnak, nem is csak azért, mert több elszármazott délvidék i művészember került be az újjászer vezett szerkesztőségbe meghatározó egyéniségként, s nem is csak azért, mert Király Ernő, az ismert újvidéki zeneszerző portréja látható a címlapján erősen (cián)kékes árnyalatban. A Jump – kimondva vagy kimondatlanul, szándékosan vagy csak a sors furcsa fintorából adódóan, DE! mindenképp – továbbvitt egy nagyon is előremutató szellemiséget, egy haladó művészeti szemléletmódot, 30

2017. augusztus 17.

amely javarészt itt gyökerezett, ebben a vajdasági tájban. Vagy legalábbis gyökerezhetett (volna…) akár itt is… Az 1998/3-as lapszám huszonnegyedik oldalán kezdődött egy nagyon furcsa, mindenképp említést érdemlő fotósorozat (ebből választottuk mai képünket is), összesen hét felvétellel. A folyóiratban szűkszavúan csak ennyit írtak róla: „»Színház az egész világ« – hangzik a jól ismert shakespeare-i mondás. Rovatunk ezúttal a színházi fotográfia egy szokatlan típusával foglalkozik. Znamenák István és Dusa Gábor képeit nevezhetnénk »színházi világfotónak« is, melyek nem az adott színházi előadást örökítették meg – a színházi fotográfia jellemző érzékeny, dokumentatív stílusában –, hanem a valóságot emelték át a színpad közegébe; a darab ismeretében a való világ egy-egy jellemző helyszínébe állították be a színészeket. Akik – szerepük szerint – azonosultak, beleivódtak e »valós színházi« térbe. Ezek a képek nem a színházról, hanem a színházhoz készültek. A kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője, Znamenák István, Nyikolaj Koljada darabjához, a Murlin Murlóhoz készítette el »valóság-színházhű« képeit.

A fotókon: Anger Zsolt (Alekszej), Szula László (Mihail), Ébl Helga (Irka, Mihail felesége), Csapó Virág (Inna, »Murlin Murlo« nővére), Varga Zsuzsa (Olga, »Murlin Murlo«). Az előadás rendezője: Radoslav Milenković, díszlet: Boris Maksimović, jelmez: Cselényi Nóra, segédrendező: Váradi Szabolcs. Bemutató: 1997. december 12., Csiky Gergely Színház, Kaposvár.” Znamenák fotói tehát valós térbe helyezik a színházi előadást, kihozzák a kulis�szák közül. Mindegy kézzel fogható, reális térbe helyezve a játékot, a cselekményt, a varázslatot, amelyet a színház jelent. Znamenák ugyanebben az időszakban rendszeres vendég volt Vajdaságban, többször rendezett Szabadkán is. Az egyik legemlékezetesebb munkája az Örkény István Tóték című műve nyomán készült előadás volt. Ennek bemutatóját 2001. szeptember 24-én tartotta meg a szabadkai Népszínház magyar társulata. Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, ifj. Szloboda Tibor, Mess Attila, Pesitz Mónika, Szilágyi Nándor, Katkó Ferenc, Ralbovszki Csaba, Gábrity Nikola, Pálfi Ervin. A szabadkai előadás rendezőasszisztense Katkó Ferenc volt. A jelmezeket itt is Cselényi Nóra tervezte. SZABÓ PALÓCZ Attila

KÉPHISTÓRIÁK

Mi viszont tartozunk ennyivel Arany Jánosnak

Az idén júniusban kiadott ünnepi bélyegkisívvel tiszteleg Arany János születésének kétszázadik évfordulója előtt a Magyar Posta. A költő tizenkét évig dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, s közben az akadémia levelezését is ő bonyolította. Ezekre a levelekre már Magyarországon gyártott bélyegek kerültek – emlékeztetett a bélyegkisív ünnepélyes kibocsátása alkalmából szervezett budapesti rendezvényen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. Mint mondta, Arany János valószínűleg tiltakozna, hogy bélyegen lássa viszont magát, hiszen az ő habitusától távol állt az ilyesmi, „mi viszont tartozunk neki ennyivel” – idézte az államfő szavait a Magyar Távirati Iroda. Az Arany János Emlékbizottság elnöki posztját is betöltő Áder János az ünnepségen úgy fogalmazott: a Magyar Posta kiváló bélyegkisívvel ajándékozza meg nem csupán a filatelistákat, de minden, az irodalmat, a művészetet kedvelő embert. Illés Zoltán, a Magyar Posta Zrt. elnök-vezérigazgatója elmondta, hogy a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerőjének tartott költő képmása már többször is bélyegre került. A kisív négy bélyege Arany János négy balladáját – A walesi bárdok, Ágnes asszony, Mátyás anyja, Bor vitéz – illusztrálja egy-egy grafikával, idézettel és az emlékév arculati elemeivel. (szpa)

Mit nem mond, szomszéd?!

Répaszeretet

A meglepett elefántfóka, avagy egy fotópályázat, amelyre még mindig érdemes jelentkezni

Az interneten terjedő vicces fotók tulajdonképpen kimeríthetetlen tárházából választottuk az itt látható képünket, amelyhez nem kell különösebb magyarázat, egyszerűen úgy kedves, ahogy van, minden szó fölösleges volna. A kép eredeti feltöltője csak ennyit írt hozzá kommentárként: „Imádlak, mami!” (-aat-)

Az idén is nagy lesz a tolongás az év legviccesebb természetfotója címért. A minden évben megrendezett Comedy Wildlife Photography Awardsot két természetfotós alapította, de „természetesen nem egyszerűen csak a legviccesebb fotó kiválasztására jött létre, hiszen szervezői a Born Free Foundationnel együttműködésben az állatok élőhelyének, illetve állományának megőrzésére, valamint az ezért küzdőknek való adománygyűjtésre próbálják felhívni a figyelmet”

2017. augusztus 24.

– írta nemrég Vincze Miklós, a 24.hu szerzője. A szervezők az idén is késő őszig várják a fotókat, így tehát még egyáltalán nem késő, bárki jelentkezhet akár Vajdaságból is, ha felvételét elég viccesnek találja. Mi szurkolunk, hogy legyen díjazott résztvevő régiónkból is! (A pályázattal kapcsolatos részletek, no és persze a további fotók is elérhetők a Comedywildlifephoto.com internetes címen.) Az idei kiírásra beérkezett versenydarabokból a szervezők nemrég tették közzé az első csomagot. Ezek közül választottuk most ki a barátja mondandóján meglepődött elefántfókát ábrázoló fotográfiát. Vajon mit mondhatott neki a társa? George Cathcart felvétele a Kalifornia állambeli San Simeon egyik partszakaszán készült. (szpray)

KÉPHISTÓRIÁK

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

Madách Imre és Az ember tragédiájának a műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemessége „Sosem voltam Star Wars-rajongó. Sci-fiben inkább a realista vonalat szerettem, amikor az űrhajósoknak meg kell küzdeniük a súlytalansággal, a távolsággal meg az egyéb kozmikus nyavalyákkal. Ezért, amikor a ’90-es években lehetőséget kaptam, hogy az Űrgammák című tévésorozatba epizódokat írhassak, ezt a vonalat próbáltam képviselni. Volt például egy rész, amikor az űrhajónak irányt kellett változtatnia, mert módosult az úti célja. Ezt egy csillag gravitációs mezejével valósítottam meg, mondván: az űrben nem lehet csak úgy lefékezni és másfelé fordulni, mint a Földön. A sorozat készítői ezt nem fogadták kitörő örömmel, mert arra ment el minden energiájuk, hogy a szponzorok termékeit valahogy beépítsék a cselekménybe. Ki is penderítettek hamarosan, pedig tűnjék bár nagyképűségnek, ha rám hallgattak volna, nézhető sorozatot lehetett volna gyártani ebből az egyébként sületlen baromságból.” (Majoros Sándor) A női arcok mintha örökkön megfejthetetlenek lennének a férfiszemek, férfitekintetek, férfigondolatok számára… Nehéz szabadulni ettől az érzéstől, hiszen sok mindent gyakran csak mi képzelünk bele akár édesanyánk, akár kedvesünk, akár leánygyermekünk arcvonásaiba. Tág teret nyitva ezzel a félreértelmezési lehetőségeknek… Nézem ezt a női arcot itt a mellékelt felvételen, nemcsak a szeme, nemcsak a vonásai kifejezőek, de tulajdonképpen a teljes lényét meghatározza a háttér, vagyis a környezete. Mitől sivár a lélek? – hangozhat a kérdés, amelyet az esetek többségében azonban fel sem tesznek ugyan. Honnan tudhatnánk hát egyáltalán, hogy választ kell találnunk rá… Vagy legalábbis illene mondanunk valamit. Illene megszólalnunk. Megszólítanunk ezt a nőt. Aki mintha egy lenne ezzel a lakótelepi lepusztultsággal. Mitől válik sivárrá a környezet, amelyből, úgy tűnhet, hogy nincs szabadulás, nincs kilépés, nincsenek kifelé vezető ajtók az aszfaltdzsungelekben? Csak a bezártság van. A lelket a testbe. Életfogytig. Innen, ebből a lakótelepi lepusztultságból aztán végképp nem nyílnak tág terek… Nézem ezt a női arcot, és igyekszem megfejteni az életét… Igyekszem megfejteni a lényét. Ezek a beikszezett ablakok között szocializálódhatott vajon? Ezekbe a falakba üvölthette bele bánatát? Ez a mögötte tátongó űr nyelte el sikolyát, örömét és bánatát, zihálását és nyögdécselését, könnyeinek csendes hangát? A lakótelepek sivár lelki űrjében ugyanúgy megváltoznak a fizika szabályai, ahogyan a világűr ennél sokkal tágasabb terében is, pontosan úgy, ahogy Majoros Sándor, az 1991 óta Budapesten élő, egyebekben mégiscsak bácskossuthfalvai születésű József Attila-díjas vajdasági magyar író

– az 1956-os nemzedékből – megfogalmazta itt nekünk, a mai mottónkul választott minapi kis Facebook-posztjában, kis krokijában, aprócska remeklésében. Gyémántokat, kincseket, gyöngyszemeket szórt elénk, mi meg mint a jámbor jószág… Znamenák István, a kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője – aki többször dolgozott abban az időszakban Szabadkán, tehát neve ismert lehet a vajdasági közönség előtt is – „vitte ki” az 1997-ben bemutatott Murlin Murlo című előadás

Domonkos László írta ugyanis a szegedi Délmagyarország című regionális napilap hétvégi mellékletének 1985. december 2-ai számában a szabadkai Madách-kommentárok című előadásról: „Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristić azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk – a huszadik század látványát. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhítása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival.”

szereplőit a nagyon is valós, a bárki által megélhető térbe. A szerep tehát maradt, csak a környezet változott, a színésznő pedig beleivódott a sivárságba, eggyé vált a lakódzsungellel. Mintha épp itt, épp ezek a beikszezett ablakok között szocializálódott volna. Itt élte a színpadtól ekkor már meglehetőst távol eső életét… Én most nevet adok ennek a nőnek. Ő lesz most az én Évám. Éva – a madáchi Tragédiából. A Tragédia Évája.

Nézem ezt a női arcot, Éva pillantását fürkészem, aki épp most lépett ki a Tragédiából ide a lepusztult lakótelepi falak közé, és azt kémlelem a vonásaiban, hogy vajon egy távoli csillag gravitációs mezeje kimozdíthatná-e a veleszületett sivárság adott közegéből. S alighogy a világtörténelmet sebtében még számba veszem, az erre vonatkozó kérdést már nem teszem fel, így azt sem tudhatja senki sem, hogy válaszolnia illene rá. SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. augusztus 24.

KÉPHISTÓRIÁK

Tisztelgés a művésznő emléke előtt Maria Helena Vieira da Silva emlékezete

z itt látható, Hommage à Vieira da Silva című mail-art alkotásával emlékezett 1994-ben az akkor már két éve elhunyt portugál festőnőre Kádár József – vagyis a nagyvilágban ismertebb nevén: Joseph Kadar – magyar festő, grafikus, szobrász és fotóművész. Kádár József 1936-ban született Debrecenben, s harminchárom évesen, 1969-ben költözött Párizsba. Magyarországon akkor már erősen expresszív, figurális festőként ismerték. Korai párizsi korszakában inkább a szürrealizmus felé fordult, de hatással volt rá a konstruktivizmus és a különféle absztrakt irányzatok is. Az első mail-art borítékait és könyvtárgyait (livres objets) 1969-ben alkotta meg, majd 1979-től készített művészi fotókat és fotogramokat, amelyeken izraeli, indiai, itáliai, görögországi és spanyolországi élményeit dolgozta fel. Ezeket a műveit

igen nagyra értékelve Lucien Hervé méltatta munkásságát. Később, a nyolcvanas évek elején, tovább kísérletezve az ekkor már

rendelkezésre álló modern technikákkal, a fénymásoló gépet is elkezdte művészeti célra használni: fotóit, kollázsait ezzel az eljárással másolta és sokszorosította, időközben pedig a gép megfelelő beállításainak alkalmazásával hol megnyújtotta, hol pedig zsugorította a képeket. Ezzel a beavat-

kozással ért el olyan művészi hatást, amely lenyűgözte fantáziáját. Talán éppen ezzel indokolható az is, hogy röviddel ezután, 1985-ben felhagyott a hagyományos értelemben vett festészettel, s ezentúl már csak fénymásolóval, számítógéppel hozta létre fekete-fehér vagy színes elektrografikáit. Olyan műveket is alkotott, amelyeket a hagyományos sokszorosító technikákkal nem lehet előállítani, köztük például háromdimenziós relief-elektrografikákat is. Érdemes kiemelnünk, hogy Kádár Józsefnek az ebben az időszakában alkotott műveiben jelentős szerep jutott a fénymásoló hibás működésének is, amellyel újabb vizuális hatásokat sikerült elérnie. Egy-egy kisebb-nagyobb technikai hibát igyekezett tehát a művészi kifejezésmód szolgálatába állítani, mintegy a masina meghibásodását alkotói eszközzé, kellékké változtatva át. (szpray)

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

Nyomozzuk ki együtt, hol és mikor készült ez a fotográfia!

dőről időre, de több-kevesebb rendszerességgel feltűnnek az internet modern világában régi, letűnt korokat időző izgalmas felvételek, amelyek ilyen alkalmakkor megosztásról megosztásra vándorolva, apránként haladva ugyan, de ezrek és százezrek érdeklődését felkeltve végigjárják, bebolyongják, bebarangolják a világháló legrejtettebb zugait is. Így bukkant fel nemrég a legnépszerűbb közösségi portálon ez a felvétel is, amely valamikor a múlt század tízes éveiben készülhetett, 1910 táján, vagy röviddel utána, Palicson, ahová Kosztolányi Dezső hozta el kirándulásra pályatársát, Karinthy Frigyest. A kép készítésének körülményeiről nem sokat tudunk. Vagy még annál is kevesebbet… A képről, amely már az első felületes ránézésre, rápillantásra is olyan életérzéseket sugall (dokumentál…), amelyek miatt minden okunk megvan arra, hogy irigykedjünk a két irodalmi nagyság kortársaira, sok-sok érdekes, talányos kérdés felmerülhet, amelyre egyelőre, a legjobb esetben is csak találgatásokkal válaszolhatunk. Így például, mi tagadás, izgalmas lenne kinyomozni, hogy egyáltalán miért jártak ők ott akkor ketten 20

2017. szeptember 7.

együtt (talán fellépésre hívták őket, irodalmi estet tartottak, vagy Szabadka szülötte csak úgy, „ingyé”, spontán elhozta barátját a szülőföldjére…, vagy mi cél vezérelte őket a Délvidékre…), s Karinthy vajon Kosztolányinál vendégeskedett Szabadkán, vagy kint lakhatott valahol Palicson – Palicsfürdőn, ugye. „Egészen pontosan hol készülhetett a kép? A háttérben üvegházak vannak, és a távolban fölsejlik egy nagyobb villa, talán tornyos, mint a palicsi villák általában” – elmélkedett egy bejegyzésében Dormán László a felvétel ürügyén, mondván, hogy „nagyon szeretem a régi képeket, de ennek különösképpen nagyon, de nagyon megörültem”. Ehhez bizony csatlakozom: én is! S ezért is van most itt… „Az pedig, amihez Karinthy támaszkodik, valami ácsolt oszlop vagy kapu lehetett? Annak a része az a csonk, amire Kosztolányi rátenyerel? A háború előtt készülhetett a kép vagy már a háborús időkben? Csupa kérdés. Megszállott irodalomtörténész lehet, hogy tudja a válaszokat” – írta Dormán László a Facebookon. Nos, ha bárki is ismeri a választ a felmerült kérdések bármelyikére, kérjük, ne habozzon, írja azt meg nekünk

e-mailben a szpray@gmail.com címre. A helyes megfejtéseket nemcsak könyvjutalommal díjazzuk, de rovatunkban közre is adjuk. Nyomozzuk hát ki együtt, hogy hol és mikor, milyen körülmények között készülhetett ez a fotográfia! (szpa)

képhistóriák

Mardosó fullánkok

„Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés lenne. Az olvasás az életem.” (Esterházy Péter) Szeptember 8-án volt az olvasás világnapja. Talán az egyik legfontosabb ünnepünk… Ebből az alkalomból rengeteg remek fotó és festmény, mindenféle képek árasztották el az internet világát,

jobbnál jobbak… És persze az olvasással kapcsolatos idézetek sem maradhattak el, mint például ez is itt Franz Kafkától: „Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furkálnak. Ha a könyv nem sóz jó nagyot a fejünkre, hogy felébredjünk, minek azt akkor kézbe venni?” A fent látható képeink közül az első (balra) Londonban ké-

szült, a brit főváros 1940-es német bombázása idején, a második (jobbra) pedig öt évvel később Budapesten, röviddel a magyar főváros hosszú ostroma után. Közös bennük az olvasás élménye, akármilyen zordak és gonoszak legyenek is az adott történelmi, politikai és társadalmi körülmények. (szpa)

A kulcs helye Az internetes humor útvesztői kifürkészhetetlenek. Az itt látható képünk egy különleges, tipikusan vajdasági gyöngyszem, amely ugyan nem új (tehát könnyen elképzelhető, hogy olvasóink közül néhányan látták is már…), viszont rendszeresen feltűnik a világhálón, az idén nyáron például a Szabad Magyar Szó oldalain jelent meg igen nagy sikerrel, megosztásról megosztásra járva a világháló jellegzetes, kimeríthetetlen közösségi portáljait, amelyeknek manapság már szinte mindenki a regisztrált tagja, felhasználója. Együtt van ebben a viccben gyakorlatilag mindaz, ami tartományunkat jellemzi, jó és rossz értelemben egyaránt. A kicsit talán furcsán, sajátosan lejegyzett üzenetet azonban csak az fogja megérteni, aki magyarul is, szerbül is tud… Tekinthetjük ezt akár egyfajta titkosításnak, titkosírásnak is! 20

2017. szeptember 14.

Aki pedig a mellékelt kis leírás alapján valóban megtalálja az „ajtónyitó eszközt”, vagyis a kulcsot, az előtt nemcsak kalpagot emelünk,

de könyvjutalomban is részesítjük… A megfejtéseket a szpray@gmail.com címre várjuk. (szpray)

képhistóriák

Csitító morfium a fájdalomra Molnár Ferenc a császári és királyi sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című mirákulumát

Molnár Ferencről, A Pál utcai fiúk szerzőjéről úgy tudjuk , nem volt egy kimondottan bátor ember, haditudósítóként sem merészkedett a harcok közelébe, legink ább csak a császári és királyi tisztekkel ferblizett a frontvonalaktól t i s z te s t ávo l s á g ban. Igaziakat tehát nem, csak kártyacsatákat vívott és látott… A tisztektől gyűjtötte be azokat az információkat, amelyek alapján emlékezetes tudósításait megírta, s amelyek közül – ezt is feljegyezték róla – néhányat még az ellenséges lapok is átvettek. Tavaly volt száz éve, hogy kötetben Egy haditudósító emlékei címmel 1916-ban kiadta harctéri írásait, haditudósítói munkájáért pedig Ferenc József-renddel tüntették ki. Időközben az akkor már ismert drámaíró a sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumát. A budapesti Nemzeti Színház 1916 elején mutatta be a darabot Hevesi Sándor rendezésében, a Színházi Élet című lap fotósa, ifj. Alexy pedig az egyik próba után készített a stábról csoportképet, a fotó aztán az újság 1916. február 20-ai számában jelent meg. Balról jobbra: Bartos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Pataki József színművészek, Molnár Ferenc író, Kacsóh Pongrác zeneszerző, Rajnay Gábor, Kürthy József, Tóth Imre, Bajor (akkor még Bayer) Gizi, Szőke Sándor színművészek. „Csitító morfium a fájdalomra” – írta akkor Kosztolányi Dezső a bemutatóról. Molnár Ferenc A fehér felhőért megkapta a Tudományos Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Voinits-díjat. A darabot 2004. szeptember 27-én mutatta be ismét a Nemzeti Színház Béres Ilona főszereplésével, Vidnyánszky Attila rendezésében. (szpray) 20

2017. szeptember 21.

A trójai faszarvas Az idén nyáron az éj leple alatt csempézték be az újvidéki Duna-strandra a jól ismert történelmi titkos fegyvert – a trójai falovat –, csak ez már nem ló volt, hanem sokkal inkább szarvas. Pontosabban faszarvas (lehet szótagolni!), hivatalos nevén Jelen pivo. Reggel felnyitották az oldalsó ablakait és ajtóit, majd friss sörrel támadtak a gyanútlan strandolókra, azok pedig hősiesen felvették a harcot, de a nap végén mégis ők lettek a vesztesek (a pénztárcájuk szempontjából), ennek ellenére elégedettek voltak. Nagy N.

képhistóriák

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!… Vajon ki nyomja rá pecsétjét az Arany-bélyegekre? – A kétszáz éve született magyar költőt az idén márciusban posztumusz díszpolgárrá avatták a walesi Montgomeryben

walesi bárdok kétszáz éve született költőjének, a mellékelt felvételünkön a bélyegek egyikén látható Arany Jánosnak Eric Fairbrother, a balladában megörökített település polgármestere adományozott posztumusz díszpolgári címet a Budapesten márciusban megtartott ünnepi rendezvényen. A költőt és a javarészt máig is szinte csak magyar nyelvterületen ismert munkásságát az évforduló alkalmából a BBC brit közszolgálati adó is méltatta. Alkalmi összeál-

csőíteni Ferenc József császárt, ahogyan A walesi bárdok főhősei sem zengtek dicső éneket a hazájukat 1277-ben leigázó I. Edward angol királyról. A Montgomery várában történt esetről Eric Fairbrother, a város polgármestere a márciusi rendezvényen elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Szerinte Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között. Ezt is figyelembe vették, amikor meghozták a döntésüket.

lításukban hangsúlyozták, hogy A walesi bárdokban megénekelt történetet az ötszáz bárd lemészárlásáról Arany János révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.

Annak érdekében pedig, hogy a walesi és a brit fiatalok – no és persze az idősebbek is – mihamarabb megismerjék nemcsak a Montgomery várban történteket, hanem Arany János remekbe szabott költeményét is, a költő díszpolgárrá avatásának tiszteletére angol nyelvi változatban, Peter Zollman fordításában adtuk közre akkor az eseményre reflektálva a Szabad Magyar Szó internetes felületén a magyarul egyébként közismert balladát:

„Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd.” Ezt figyelembe véve döntött úgy Montgomery tanácsa, hogy Arany Jánost posztumusz Montgomery Szabad Polgára címében részesíti – jelentette a Magyar Távirati Iroda. A BBC felelevenítette, hogy a rendszerellenes költemény az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után a zsarnok, elnyomó rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben di20

2017. szeptember 28.

„Five hundred went singing to die, Five hundred in the blaze, But none would sing to cheer the king The loyal toast to raise.” Az emlékév alkalmából a Magyar Posta által kiadott bélyegeket egyszer már bemutattuk olvasóinknak rovatunkban, s talán

nem is térnénk vissza most ehhez a témához (Bruzák Noémi, a Magyar Távirati Iroda munkatársának felvételét visszakeresve…), ha a Tempevölgy című folyóirat az Arany János-emlékév alkalmából nem készített volna egy Arany 200 című kvízt a honlapján (www.tempevolgy.hu). A kérdéssorokat helyesen kitöltők között ugyanis havonta tíz könyvjutalmat sorsolnak ki. Érdemes hát próbálkozni! Ezt szeretnénk most olvasóink figyelmébe ajánlani… A játék havonta frissül, és 2018 márciusának végéig tart. Ugyancsak a Tempevölgy című folyóirat hirdetett a napokban irodalmi pályázatot tizenhét és huszonöt év közötti fiatalok részére a magyar nyelv napja és az Arany János-emlékév alkalmából. S hogy egy kis vajdasági vonatkozása is legyen történetünknek, itt mondjuk el, hogy a Tempevölgynek vajdasági magyar főszerkesztője van a csókai Tóbiás Krisztián személyében… A szerkesztőség Arany János szabadon választott versének, prózai munkájának átiratát, illetve paródiáját várja. Arany János is nemegyszer élt ezzel az irodalmi játékkal, legismertebb a Szózat átirata („Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar!”…), akárcsak későbbi íróink, költőink is, mint például Karinthy Frigyes. A beérkező pályaművekből a zsűri által kiválasztott alkotásokat a folyóirat közöli a magyar nyelv napjára megjelenő különszámában, illetve a szerzők meghívást kapnak a magyar nyelv napja balatonfüredi rendezvényére (2017. november 10–12.). A meghívottak részére szállást és ellátást a szervezők biztosítanak! A pályaművek beérkezési határideje: 2017. október 15. A pályaműveket levélben vagy e-mailben az alábbi elérhetőségek egyikére várják: – e-mailben: szerkesztoseg@tempevolgy.hu – hagyományos postai úton: Tempevölgy szerkesztősége, 8230 Balatonfüred, Szent István tér 1. A levélre mindenképp írják rá: Magyarország/Hungary/Mađarska. Minden vajdasági pályázónak sok sikert kívánunk! (szpray)

képhistóriák

Purgatóriumi időben

Márai Sándor San Diegó-i otthona a magyar irodalom egyik kiemelkedően fontos helyszíne volt Van egy ház a tengerentúlon, Kaliforniában, az amerikai San Diegóban, amely a magyar irodalomnak különösen kedves. S azt hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy irodalmunk egyik központi helyszíne volt a múlt század nyolcvanas éveinek végéig. „A szomszédos templom udvarának kerítésén tábla, amely figyelmezteti a híveket, hogy a parkolóhelyre tilos kocsival behajtani, csak »a püspök és a segédpap parkolhatnak a kertben«. Jézus Krisztus ezt nem így gondolta” – jegyezte fel egyszer Márai Sándor, aki a huszonnyolc évvel ezelőtt, 1989. február 21-én elkövetett öngyilkosságáig itt élt, ebben a házban, amelyet Furkó Zoltán fényképezett le, és felvételét később a Márai Sándor üzenete című, a Püski Kiadó gondozásában megjelent kötetében adta közre. A szerző felidézte könyvében az íróval folytatott beszélgetésének egyik részletét: „Azt hiszem, le kell telni a purgatóriumi időnek minden író halálát követően, míg meg lehet mondani, mi az, ami megmarad belőle – fogalmazott az agg Márai. – Halála után derül ki az emberről, mit akar mondani.”

San Diego a magyar irodalmi áraml atoktól és irányzatoktól kifejezetten távol esik, mondhatni, a perifériájukról is szinte alig látszik, mégis úgy lehetett hosszú időn át az irodalmi folyamatok egyik „kihelyezett” központja, hogy máig is azt mérlegeljük, ebben a purgatóriumi időben, hogy mennyit tudunk felfogni és a magunk hasznára hajtani abból a nagyszerű életműből, amelyet írónk hátrahagyott, mielőtt a zárt ajtók mögött meghúzta volna a ravaszt. S Márai szavai jutnak majd eszünkbe akkor is, ha egyszer egy szép napon, jártunkban s keltünkben eljutunk San Diegóba

ezt a házat turistaként bolyongva felkeresni. És egy koszorút hagyunk majd az ajtajánál. Akárki lakja is manapság ezeket a falakat, csak remélhetjük, hogy a gesztust ő is megérti és értékeli majd. (szpa)

Megtaláltuk a kulcs helyét! A különös üzenet két éve, 2015 nyarán keletkezett Nem várt sikerrel szerepelt az idén nyáron a Szabad Magyar Szó internetes felületén, A nap fotója című rovatunkban közreadott felvétel, amelyet a múlt hónapban lapunkban is bemutattunk (A kulcs helye, Családi Kör, 2017. szeptember 14.), s mint akkor már mondtuk is, az internetes humor útvesztői kifürkészhetetlenek… Bizony, hogy azok! S az internetes humor útvesztőit járjuk most tovább, már csak azért is, mert még augusztusban jelentkezett szerkesztőségünknél a fénykép eredeti feltöltője is, aki a világhálón közkinccsé tette ezt a furcsa kis remeket, s ezért már akkor úgy döntöttünk, hogy még egy bőrt lehúzunk/lenyúzunk a témáról. Mint kiderült, a felvétel és a rajta látható különös üzenet két éve, 2015 nyarán keletkezett. Az olvasónktól megkapott újabb fényképen

2017. október 5.

pedig immár a híressé vált rózsafát is meg tudtuk mutatni, amelynek tövénél kezdődik a sóder, amely alatt pedig van egy nejlon… Az „ajtónyitó eszköz” rejtekhelyét így már sokkal egyszerűbb megtalálni… Немде? A sajátságosan vajdaságias tikosítással megfogalmazott üzenet szerepelt nyereményfeladványunkban is, amelyet oromi olvasónk, Sándor Ibolya így oldott meg: „Figyelem! Arra (ara) az esetre, ha ti(k) előbb jönnétek (gyünnétek), az ajtónyitó eszköz el van rejtve a rejtekhelyre. A rejtekhely a következő: a rózsafa mellett, ahol kezdődik a sóder, van alatta nejlon, oszt a nejlon alatt lesz az ajtónyitó eszköz. Remélem, tudtok cirillül (tyirilül) mert (mer’) ha nem, nem mész be. Mi(nk) majd jövünk (gyüvünk) olyan nyolc-kilenc táján. Szevasz!” A helyes megfejtésért könyvjutalmat kap: • Kanyó Hajnalka, Kúla; • Kovács Tibor, Királyhalom; • Sándor Ibolya, Orom. Gratulálunk! Kérjük nyerteseinket, akik még nem tették meg, hogy postacímüket a könyvek kézbesítéséhez küldjék el a szpray@gmail.com címre. Bízunk benne, hogy olvasóink is legalább olyan frenetikusan szórakoztak, mint a felvételünkön látható társaság ezen a kiránduláson, amelyet – reményeink szerint – örök emlékként őriz meg emlékezetében, az akkor gyűjtött emlékekkel együtt! És a rózsafának is hosszú, boldog életet kívánunk! (szpray)

képhistóriák

Balatoni románc

Móra Ferencet irodalmunkban egyedülálló módon – botlásai ellenére is – famíliacentrikus költőnek ismerjük, és akként is fogadjuk el „Kis szivem, még az erdőnek se mondd: / Felgyújtogatná titkunk a vadont!” – ilyen pajzán, erotikus versekben szólította meg az idős Móra Ferenc balatoni szerelmét, Kalmár Ilonát. „Az 1879-es születésű, 1902 óta nős férfi ugyanis 1932 nyarán, balatonföldvári nyaralása során megismerkedett és rögvest intim kapcsolatot is létesített egy feltűnően vonzó és intelligens nővel, a nála huszonhárom, feleségénél, Walleshausen Ilonánál huszonkét évvel fiatalabb, leányuknál, Pankánál mindössze egy évvel idősebb Kalmár Ilonával” – írta nemrég kettejük liaisonjáról (Lengyel András kutatásaira hivatkozva…) Mórocz Gábor. A Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő, Kalmár Ilonát és az írót együtt ábrázoló felvételt az Irodalmi Magazin tette közzé tavalyelőtti első, a Balaton és az irodalom kapcsolatait fürkésző/feldolgozó számában. Móra Ferenc néhány hónappal később már halálos kórral küszködött, így mindenki megítélheti magának, hogy utolérte-e méltó büntetése, vagy csak egy izgalmas irodalmi intermezzo volt ez a balatoni románc az író élete végén. Nagy valószínűséggel Sík Sándornak, az író halála után egy évvel, 1935-ben, a Katolikus Szemlében megjelent méltatása határozza meg a legpontosabban a költő karakterét: „Ha Móra költészetének központi ihletét keressük, azt kell mondani, hogy ő elsősorban és lelke szerint a család költője. Ha vannak egocentrikus költők, Mórát bízvást lehetne famíliacentrikus költőnek nevezni.

A legjellemzőbb, amit egész lírájáról […] mondani lehet: hogy a család ablakából nézi a világot.” S ezzel együtt neki is lehettek botlásai vagy emberi gyengeségei, amelyek életművének nagyságát ennyi év után sem homályosítják el. (szpray)

Macska a forró (motorház)tetőn Adj esélyt az efemerségnek a snassz bunkósággal szemben! Tennessee Williams (1911–1983) Amerika fenegyereke volt, s ha túlzás is lenne azt állítanunk, hogy műveivel meghatározó módon átformálta a 20. század jelentős részét, mindenképp nagy hatást gyakorolt az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekre, s azok irodalmi-művészeti irányzataira. A keze nyomát, úgy bizony, kitörölhetetlenül rajtuk hagyta. Nem kell ahhoz helyszínelőnek, hidegsebésznek lennünk egyik amerikai, hollywoodi tévésorozatban sem, hogy ezt ellentmondást nem tűrően megállapítsuk. Hatása persze elsősorban odaát, az Óperenciás-tengeren túl volt mérhető… Mérföldekben is akár! De ez már egy gyors számítás szerint is (a fenébe is, hol a digitronom?...) minimum három évtized. S lesz ez még bőven több is… Hiszen azóta is folyamatosan, holtában ezt teszi, nyomást és hatást gyakorol, megkérdőjelezhetetlenül, ugyanis alkotásai rendszeresen szerepelnek különböző színházak repertoárján világszerte. Ad notam – írta a minap latinos műveltségével Várkonyi Balázs barátom, egykori kollégám, akivel a Magyar Hírlap publicisztikai rovatán dolgoztunk együtt néhány éve még. Nagyon furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan – de a köztünk lévő, akár 20

2017. október 12.

jelentősnek is mondható korkülönbség ellenére is szép emlékű – kollegiális kapcsolat volt a miénk, amely képes volt a legváratlanabb pillanatokban is a legelképesztőbb fordulatokat produkálni. Ad notam – írta tehát Várkonyi Balázs a Facebookon, amikor megosztotta az itt látható felvételt (ezúton is jelzem, hogy köszönettel elvettem!...), hiszen Tennessee Williams egyik legismertebb műve a Macska a forró bádogtetőn című színmű – váljék örök dicsőségére! –, 1955-ben Pulitzer-díjjal is jutalmazták érte a szerzőt. Vagyis eredeti címén: Cat on a Hot Tin Roof. De a magyar irodalommal ellentétben az újvilágban elképzelhető az is, hogy egy színmű annyira közéleti és aktuális legyen,

hogy újságírói díjat ítéljenek meg neki. Ők bizony (a tengerentúli szerzők…) nem rettegnek betegesen attól, hogy beleszóljanak a közéletbe, illetve hogy állást foglaljanak bármi mellett vagy ellen, akármi legyen is a véleményük az adott politikai kérdésekben; s nem riasztja őket az efemerség nálunk immár csak pejoratív felhanggal emlegetett fogalma sem annyira, hogy sikítva riadjanak fel (fél)álmukból az éjszaka kellős közepén, ha ilyesmi jelenne meg képzetükben… Számukra természetes dolog, hogy az alkotók naprakészen reagálnak műveikben az aktuális társadalmi jelenségekre és különféle folyamatokra, politikai eseményekre, forradalmi jégzajlásokra, forgószelekre és földindulásokra… Ez a cica pedig itt a képen ugyancsak talált magának egy tetőt, amely – jobb esetben – talán nem bádogból készült ugyan, de nem is a ház, nem is egy otthon meghittségét védi a reája leselkedő természeti hatásoktól, esőtől, hótól, széltől, miegymástól. Az analógia pedig már első ránézésre is „adja magát”, ledéren felkínálkozik, hogy szinte zavarba jövünk tőle… Jaj, csak nehogy efemer legyen! (szpa)

képhistóriák

Egy különleges életmű feltárulása

Görgényi István évtizedeken át titokban festette, portréi és tájképei alatt rejtette el ötvenhatos képeit

mikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon olyan fogalmak kerülnek majd be a köztudatba, mint a peresztrojka, a glasznoszty, no és persze az ezekhez kapcsolódó rendszerváltoztatás. Amikor Görgényi István festőművész 1973ban elhunyt, nem is sejthette még sem ő, sem bárki más a környezetében, az öröknek és megváltoztathatatlannak, megmásíthatatlannak vélt létező szocializmus világában, a kádárizmusban, hogy egyszer még majd nyíltan lehet beszélni Magyarországon is az ötvenhatos eseményekről, s lehet esetleg majd másképp is megnyilvánulni róla, mint ellenforradalomról; esetleg forradalomnak és szabadságharcnak is nevezni, a résztvevőit pedig hősöknek nevezni, hősökként ünnepelni. Szobrokat állítani, utcákat és tereket elnevezni, emlékműveket avatni… Nem, nem, mindez akkoriban még teljességgel lehetetlenségnek tűnt, légből kapott marhaságként hatott volna, ha bárki is ilyen dumával áll elő. S aztán mégis… Egyáltalán nem csoda, nem meglepő hát, hogy Görgényi István festőművész életében jól megbújt a középszerű vidéki tájképfestő álcája mögött. Ha vágyott volna is ennél komolyabb művészi és szakmai elismertségre, mégis nagyon jól tudhatta, hogy az nemcsak végzetes, de halálos is lenne a számára. Görgényinek ugyanis megszállottságává vált ötvenhat, az akkor látottak, az akkor átélt események. S talán a kádári

megtorlás időszaka, a szovjet tankok bevonulása, lánctalpaik csattogása is, hiszen ha az őstörténettel összefüggésben beszélhetünk a kettős honfoglalás elméletéről (amelyet tudományos körökben oly sokan vitatnak, joggal vagy ok nélkül, nem tisztünk itt eldönteni…), akkor 1956 novemberé-

ben már a második ütemébe lépett a kettős megszállás. „Görgényi művészetét áthatotta mindaz, amit mesterétől, Rudnay Gyulától tanult. Mély tónusú, szenvedélyes meg-

Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon talán majd ki is állíthatná még ezeket az alkotásait.

fogalmazású festményeit felfoghatjuk akár a romantika, a nemzeti realizmus folytatásaként is. Ha előképeket kívánunk még kiemelni, elsősorban Munkácsy, Goya, némely portréját tekintve Rembrandt neve említendő” – jegyzi a festőművész munkásságáról P. Tóth Enikő művészettörténész, de több forrásmunkában is ott olvashatjuk a neve mellett azt a meghatározást is, hogy „a magyar Goya”. Habár nem kedvelem túlságosan az ilyen viszonyításokat, az ilyen összehasonlítgatásokat, hát erre most mégis azt mondom, hogy sebaj, hadd legyen… Görgényi István (1915–1973) ugyanis tatabányai vidékies elvonultságában válhatott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc nagyszerű festőjévé, talán azáltal is, hogy nem volt Budapesten, a fővárosban, a centrumban, így tehát annyira a figyelem középpontjában sem. Hiszen az talán már életveszélyt is jelentett volna a számára. Így azonban a maga kis színlelt vidékiségében, a világ szeme elől elzárt vis�szavonultságában, titokban megfesthette az ötvenhatos forradalmi eseményeket és a megtorlást megörökítő műveit. Amikor

Ötvenhatos témájú festményei a halála után évtizedekig egy pincében porosodtak. És senki sem sejthette akkor még, hogy lazán felkent portréi és tájképei alatt több mint félszáz, a forradalmi eseményeket és a megtorlást ábrázoló, allegorikus, drámai hatású művét rejtette el a művész. S ma már – alkotásai nagy részének restaurálása után – a központból a csodájára „vidékre” járó művészettörténészek is egyetértenek abban, hogy az 1956-os forradalom képhagyatékának legnagyobb kollekcióját alkotta meg Görgényi István. A rejtőzködő életmű feltárásában pedig igen nagy szerepe volt Rigó Erik tatabányai vállalkozónak és mecénásnak, aki a festőművész hagyatékát megvásárolta. De Görgényi ötvenhatos képei csak lassan, fokozatosan tárulnak fel a restaurátok aprólékos munkája nyomán, ahogy a portrék és tájképek alól előtűnnek az ötvenhatos jelentek, folyamatosan újabb és újabb alkotásokat téve elérhetővé és megélhetővé számunkra. Hiszen, s ezt ne tévesszük szem elől, a művész – aki sem a saját korában, sem a saját hazájában nem lehetett próféta – a saját szemével látta a forradalmi eseményeket, krónikásként örökítette hát meg az eltitkolt alkotásain mindazt, amit átélt. SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. október 19.

képhistóriák

A tiltakozás alakváltozásai

légedetten nyilatkozott a G20-csoport júliusi, hamburgi találkozóján elért eredményekről Angela Merkel német kancellár, de ezzel együtt is vállalta a felelősség rá eső részét a tanácskozás idején történt utcai zavargásokért. A politikus az idén nyáron egy tévéinterjúban elmondta, hogy nem egyedül határozott arról, hogy Hamburgban tartsák meg a csúcstalálkozót, de részt vett a döntés meghozatalában, a tanácskozást pedig az általa vezetett szövetségi kabinet a hamburgi kormánnyal – vagyis a tartományi rangú város vezetőségével – közösen szervezte. A balhét valakinek mindig „el kell vinnie” – jut eszembe minderről. Már persze, ha balhé van… Márpedig, szó se róla, mindig akad egynéhány bajkeverő, aki csináljon. Aki csak arra vár, hogy csinálhasson… Akármennyire is vállalta tehát Angela Merkel a felelősséget a történtekért, tény, hogy civilizált módon is lehet tiltakozni, protestálni. Akármiről legyen is szó… Vagyis nemcsak randalírozva, autókat gyújtogatva, egy egész várost és annak életét felforgatva, polgárháborús helyzetet teremtve fejezheti ki a(z ellen)véleményét az, aki valóban másként gondolja… A hamburgi randalírozók persze nem gondoltak semmit sem másképp, s kifejezni is leginkább csak a tehetetlen dühüket akarták, amelyet képtelenek kanalizálni… Rovatunkhoz éppen ezért most egy olyan fotósorozatból választottuk ki az itt látható két felvételt, amely a méltóságteljes, civilizált, művészi értékű tiltakozás pillanatait, immár megrendezett jeleneteit örökítette meg. Ha valamit, hát ez az, amit igazán meg tudunk becsülni! Azt pedig, aki csak macskaköveket hajigálni, autókat gyújtogatni, a rendőrséggel háborúzni – magyarán: balhézni – utazott az idén nyáron a német városba, egyáltalán nem.

Art of Protest – olvashattuk júliusban a képek alatt. Vagyis magyarul: A tiltakozás művészete. S mennyivel szebb ez így, nemde? Érezhetően megvan benne az emberi méltóság, amelyet oly gyakran szeretünk feltételezni magunkról, még ha a legtöbbször a nyomába sem érhetünk; sőt, nemcsak az ellenfél, de önmagunk megbecsülése is. Ami a macskakő-hajigálásban és miegyebekben bizonyossággal fel nem lelhető… A július elején történt zavargásokért, ezekért az „elfogadhatatlan dolgokért én is éppen úgy felelős vagyok, mint Olaf Scholz (Hamburg első polgármestere), és nem is bújok ki a felelősség alól” – jelentette ki az említett tévéinterjúban Angela Merkel. Arra az újságírói felvetésre reagálva pedig, hogy Scholz bocsánatot kért a

hamburgiaktól a zavargásokért, azt mondta, hogy határozottan elítéli a történteket, és köszönettel tartozik a rendőröknek a munkájukért. Történt mindez ugyanakkor, amikor Merkel pártja, a jobbközép CDU hamburgi szervezete épp Olaf Scholz távozását követelte. A kancellár ezért úgy fogalmazott, hogy az elnökség és a választmány – a hamburgi tagok kivételével – kiáll Scholz mellett. Hozzátette: pártelnökként személyesen is elmondta a hamburgi szer-

vezet képviselőinek, hogy nem helyesli a követelésüket. A CDU azonban „sokszínű párt”, amelyben mindenki önállóan alakíthatja ki álláspontját – jegyezte meg. A tizenkilenc legnagyobb fejlett és felzárkózó gazdaságot, valamint az Európai Uniót összefogó G20-csoport vezetőinek találkozója „tartalmilag nagyon fontos volt”, mert a nemzetközi közösséget a párbeszéd-képtelenség fenyegeti, de Hamburgban mégis sikerült letisztázni sok fontos ügyet. Azokban a kérdésekben pedig, amelyekben mégsem tudtak konszenzust kialakítani, legalább nyíltan kimondták, hogy nincs egyetértés; politikai/politikusi körökben ez is ritkaságszámba megy. „Ennyiben nagyon elégedett vagyok a csúcstalálkozóval” – mondta Angela Merkel. Az immár tizenkét esztendeje hivatalban lévő kancellárt az ARD országos német köztelevízióban júliusban sugárzott interjúban megkérdezték arról is, hogy kitölti-e a következő négyéves ciklust, ha a szeptemberi szövetségi parlamenti választások után is megőrzi a kormányfői tisztséget. Hát igen, ezen már túl vagyunk, a választási eredményeket is ismerjük, Merkel marad… A kancellár azonban már a nyáron megerősítette, hogy az újabb törvényhozási ciklus végéig, vagyis 2021-ig folytatni akarja a munkát. Mint mondta, senki sem ura teljes egészében az élete alakulásának, és senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen további négy évre vállalja a megbízatást, ha tisztségében maradhat. Ehhez kívánunk most neki ezúton is jó egészséget! A július 7-én és 8-án megtartott G20-csúcs idején zajlott zavargásokban csaknem ötszáz rendőr megsebesült, és a hatóságok őrizetbe vettek több mint kétszáz tüntetőt. Akárhogy összegezzük is a történteket, annyi mindenképp egyértelmű, hogy nem érte meg… A tiltakozás méltóságteljes formáival és módszereivel sokkal többet értek el azok, akik az itt látható képeken szerepelnek, illetve akik – rendezőként-e vagy szervezőként, egyre megy – megkomponálták ezeket a jeleneteket… Mert ezek teljes értékű jelenetek, még ha valóságból, a realitásból vettük is. Ugyanígy lehetnének akár egy filmből vagy színházi előadásból is. A művészet teret nyert az utcákon, és nemcsak azokkal szemben diadalmaskodott, akik ellen a valós tiltakozása szólt, hanem azok felett is, akik ugyanilyen célzattal, de elhibázott módszerekkel randalíroztak a külvilág, a kívülállók, a semlegesek elborzasztására. SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. október 26.

képhistóriák

„Feleljen róla Szent Péternek”

Egy magyar lapkiadó görbe tükörben, avagy Emich Gusztáv kigúnyolása

ovember 3-án, vagyis holnap ünnepelhetné kétszázharmadik születésnapját Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkereskedő, kiadó és nyomdász, persze ha ennyire ritkamód hosszú életű ember lenne, illetve lett volna. Mint ahogyan nem volt… Isten nyugosztalja! Őt ábrázolta az 1868. június 28-i szám címlapján publikált karikatúráján a Borsszem Jankó című szatirikus lap. S habár ez még csak az újság első évfolyama volt, bizony nemcsak a korabeli magyar lappiacon, de a közéletben is új, addig szokatlan jelenség volt ez a kiadvány, nem is mindig tudták hova rakni, hova tenni, hogyan értékelni már az indulása idején sem. Már a megjelenése, feltűnése pillanatában sem… Így hát önmaga szokásait, önmaga hagyományait (magyarán: az arculatát…) is magának – illetve a lap szerkesztői gárdájának – kellett kialakítania. A politikai megítélése pedig ezerféleképp változott fennállásának későbbi évtizedei alatt is, leginkább annak függvényében, hogy épp ki érezte találva, illetve sértve magát a karikatúrák, az élcelődés céltáblájává, vagy éppen gúny tárgyává válva. Ahogy mondani szokták, az 1868-ban indult „legnépszerűbb dualizmuskori élclap”, a Borsszem Jankó – amely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasók asztalára – elsősorban művészi igényű karikatúráival és szatirikus írásaival hívta fel magára a figyelmet. Itt szólok: jelentős jubileumot ünnepelhet hát jövőre a magyar sajtótörténet, ugyanis 2018-ban lesz a Borsszem Jankó indulásának százötvenedik évfordulója. Kár, hogy akárcsak Emich Gusztáv kiadó sem élte meg a kétszázharmadik születésnapját, úgy az élclap sem tartott ki ilyen sokáig… A Borsszem Jankó ötven év alatt több mint kétezer fős viszonylag állandó olvasótábort szervezett maga köré – szép, tiszteletet parancsoló példányszámmutató volt ez az adott kor viszonyai közepette –, később pedig a csökkenő népszerűség mellett is egészen 1938-ig rendszeresen megjelent. Ágai Adolf, az újság első főszerkesztője beszélt egy alkalommal arról, hogy a Borsszem Jankó születése az akkoriban kormányzó Deák-párthoz, egészen konkrétan Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki látva az Üstökös és a Bolond Miksa című lapok baloldali – tehát ebben az időszakban ellenzéki – fordulatát, egy olyan élclapot szeretett volna létrehozni, amely válaszol a negyvennyolcas alapokon politizáló, és a kormány munkáját bíráló körök tá-

madásaira. Nos, másfél évszázad távlatából talán rámondhatjuk ma már erre, hogy tette ezt nem kis sikerrel… Ennek szellemében minden szám címlapján egy-egy nagy méretű színes karikatúra jelent meg, amelyhez a kísérőszöveget a második oldalon találhatták az olvasók. Emich Gusztávról például ezt írták 1868. június 28-án: „Ezen eős nemes család létezése constatálva van mind Emewke (olv. Emőke) vára romjainak létezése, mind a »Budapesti Közlöny« junius 23-ki száma által – melynél fogva ezen várnak Emich Gusztáv senior által a majoresco többi ősi birtokaihoz való annectálása törvényesittetik. Ezen aristocraticus múlt, jelen és jövő mellett is: Emewkey Gusztáv kiválóán sza-

badelvű gondolkozással bir, legalább a szabad sajtónak hű barátja, a mennyiben évtizedek óta szabadon sajtolja – az Írókat. Vas Gereben – feleljen róla Szent Péternek – crudelis viczczet mondott egyszer Emichre. Azon aggasztó hir járt, hogy a magyar nyomdászok legkiválóbbja, vérhányásba esett. Nekünk, kik őszinte részvéttel említettük előtte a balesetet, igy felelt nedélyesen: – Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja.” Ezekért a sorokért, valljuk be, Emich Gusztáv vélhetően nem zárta a lelkébe szeretettel a Borsszem Jankó szerkesztőgárdáját… SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 2.

képhistóriák

Ének a sírkertben La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Moliére szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legna-

gyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások… A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, amely a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors. Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen. (szpa)

A szörnyeteg születésnapja A rasztahajú űrlény eljövetele, avagy a nap, amikor a hollywoodi tréfa forgatókönyvvé nőtte ki magát Jelentős filmtörténeti évfordulót ünnepelt az idén nyáron a szakma és a közönség: harminc évvel ezelőtt, vagyis 1987. június 12-én mutatták be az amerikai mozikban a Predator című alkotást. Érdekességként jegyezzük itt meg, hogy évfordulós alkalmi cikkében a Port.hu internetes filmportál szerzője rasztahajú űrszörnyetegként határozta meg a címszereplőt, aki az időközben eltelt három évtizedben az egyik legnépszerűbb sci-fi-ikonná nőtte ki magát az Alien és a Terminator mellett. Pedig a forgatókönyvíró testvérpár, Jim Thomas és John Thomas tulajdonképpen nem is csinált mást, csak összegyúrta a kor két kultikus háborús eposzát, a komolyabb mélységeket távolról sem érintő Rambót és a Kommandót, s ezekhez adta hozzá izgalmas, különleges fűszerként A nyolcadik utas: a Halál, vagyis az Alien-mítosz tudományos fantasztikumát. Szűcs Gyula úgy fogalmazott: „A Predátor ötlete egy hollywoodi poénból nőtte ki magát filmtervvé.” A Rocky negyedik részének 1985-ös bemutatója után ugyanis „mindenki arról beszélt Hollywoodban, hogy Stallone már mindenkivel összecsapott a ringben, akivel lehetett, így lassan

már nem marad más ellenfele a folytatásokra, csak E.T.” Jim és John Thomas tehát komolyan vette a tréfát, és egy forgatókönyvben feldolgozta azt. Az ötletre pedig a Kommandó producere, Joel Silver mozdult rá elsőként. Ebben a változatban azonban – az eredeti elképzelés szerint – Arnold Schwarzenegger egyedül szállt volna szembe az ek-

kor még Vadásznak (Hunter) nevezett Predátorral. De a főszereplőnek ez nem tetszett, meggyőződése volt ugyanis, hogy a filmben egy egész zsoldoscsapatnak kell kísérnie őt a dzsungelben. Mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az idegen lény akkor lesz igazán félelmetes, ha látványosan betojik tőle egy csomó izomhegy. Hát így történt… (szpray) 2017. november 9.

képhistóriák

Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

Az űrhajó, amely elvitte a világűr távoli mélységeibe a kis magyar kádári valóságot, avagy tisztelgés Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora, no és persze a csehszlovák és keletnémet logarlécipar sikerei előtt

Kossuth Lajos űrhajó – amelynek oldalára a leghíresebb matyóföldi pingáló asszony festett magyaros motívumokat – „a legnagyobb titoktartás közepette startolt a hortobágyi űrközpont víztoronynak álcázott kilövőállványáról”. Az elbeszélés szerint 2000. augusztus 20-át írtak épp, s hajnali négy órakor indították útjára az első magyar űrhajót. „A rakéta hatalmas Ikarusz farmotorjai előírásosan feldübörögtek, s az óriási test némi tétovázás után csakugyan felemelkedett, s lassan eltűnt a kis Űrhajózási Albizottság izgatott és elégedett szemei elől.” Egy ilyen esemény persze sokkal több alapot teremt a dicsekvésnek és az ünneplésnek, mint a titkolózásnak, így a „titokzatosságra csupán az adott okot, hogy Magyarország feltétlenül sikeres startolás után kívánt bevallottan is csatlakozni az űrnagyhatalmak sorához, s presztízsveszteség nélkül akarta méltóképp ünnepelni az alkotmány ünnepét.” Mint kiderült, csakis és kizárólag magyar alapanyagokból a hajdúházi Aranyszabadság Termelőszövetkezet melléküzemeként működő Kosárfonó- és Kibernetikai Üzemrészleg dolgozói a Magyar Televízió valamely jeles és neves berendezőjének tervei alapján építették meg a Kossuth Lajost. Torbay Tibor, a legénység matematikai és csillagászati felelőse pedig a kilövés után máris a „japán zsebszámológépével játszadozott, amely az űrhajó mesterkomputerének szerepét volt hivatva betölteni. A számítógépet csupán a legnagyobb nehézségek árán sikerült Hegyeshalomnál átcsempészni, kizárólag erre a célra, mert a magyar vámhatóságok az Oktatási Minisztérium megbízásából továbbra is élénken kobozták el az ügyes kis gyártmányokat, ily módon is óva a magyar állampolgárok szorgalmát és Csehszlovákia és az NKD logarléciparát” – jegyezte fel Magyarok az űrben címmel az 1976-ban keltezett, majd később az 1983ban kiadott A tökéletes változat című kötetébe is besorolt elbeszélésében Szentmihályi Szabó Péter (1945–2014), aki nemcsak prózaíróként, de költőként is ismert volt.

Ennyi bevezetés után pedig talán már senkinek nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy mennyi irónia s humor van soraiban. Jómagam alig ötéves kiskölyök voltam a novella keletkezésekor. A szerzővel jóval

később, immár idős korában ismerkedtem meg, rendszeres szerzőnk volt ugyanis a budapesti Magyar Hírlap című országos napilapnál, ahol abban az időszakban a publicisztikai rovat szerkesztőjeként dolgoztam. Szentmihályi Szabó Péternek állandó, naponta megjelenő sorozata volt az oldalainkon Sarkosan fogalmazva címmel, s az egyik legmegbízhatóbb munkatársunkként ismertem. Minden reggel, mire én beérkeztem a szerkesztőségbe, már ott várt tőle a megszokott e-mail a céges postafiókom-

ban. A végsőkig. Sőt, a legvégsőkig… Hiszen így történt ez a halála napján, 2014. október 20-án is. Reggel még megírta és elküldte szövegét, s talán már a másnapit is tervezgette, talán össze is állt a fejében, kitalálta, és gondolatban még csiszolgatta, amikor elhunyt… Verseit és komoly történelmi műveit, drámáit és publicisztikai köteteit ismertem már korábbról is (sőt ezek némelyikéről írtam is; ismertetőket, kritikákat, amit épp sikerült kihoznom magamból…), arról azonban – s ezt itt és most töredelmesen bevallom! – eddig csak az életrajzában olvastam, hogy tudományos-fantasztikus regényeket, elbeszéléseket is írt. Ezért is fogadtam kitörő örömmel, amikor a minap, immár a lezárt hármas metró egyik nem működő állomásának környékén bóklászva, egy utcai könyvárusnál megtaláltam A tökéletes változat című kötetét. Háromszáz forintot adtam érte. Kapásból. És gondolkodás nélkül. Mondhatni: azonnal lecsaptam rá! Sajnos, azonban ma már ezt a példányt nem tudom dedikáltatni a szerzővel… Nyugodjék békében! Hosszan méregettem a könyv címlapján Herpai Zoltán alkotását, Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora pedig már alig néhány sor után megragadott… Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a novellában megidézett űrhajó legénységének egyik legfontosabb tagját! Rögtön a kilövés után ugyanis „a földszinten, a portásfülkéből kellemes kávéillat áradt: Schmalz Ödönné már főzte is a kávét az űrhajósoknak, de ő fogja ellátni az űrhajó takarításának feladatát is, egyúttal érdekes tudományos kísérletnek vetve alá a porszívót, vajon működik-e légüres térben.” A Kossuth Lajos űrhajó pedig elvitte fedélzetén a végtelen univerzumba, a világűr távoli, és innen, a Föld nevű bolygóról nézve kiismerhetetlennek tűnő, talán mindörökre felderítetlenségre kárhoztatott mélységeibe a hetvenes-nyolcvanas évek kis magyar kádári valóságát… SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 16.

képhistóriák

Amikor a kedves arcú kislány farkasszemet néz a világgal

Az emberi lét és a közösség jellemzői, mint az elesettség vagy az épített környezet, Erfán Ferenc festészetében ugyanúgy részei a tájnak, akár a patak vizének felszínén tükröződő cserjék „A kárpátaljai festőművészet tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a lélek a tájra eszmél” – írta egykor Aba József művészettörténész, az Északkeleti Felvidék alkotótevékenységének kiváló ismerője. Nézegetem most Erfán Ferenc kárpátaljai magyar festő- és iparművész alkotásait, s azon mélázom, hogy mennyire illeszthető bele az ő alkotótevékenysége az abai meghatározásba. Mintha holmi képlet lenne… Hiszen ha valaki, hát Erfán egyértelműen a tájra eszmélt alkotásaiban – a Tiszapéterfalvi Galéria falai közt bolyongva (ahová vendéglátónk, Dupka György, az ismert kárpátaljai magyar költő, történész vitt el bennünket…) nemrég örömmel méregettem tájképeinek kompozícióját, a nagyobb és szélesebb perspektíváktól a közeli, szinte már intimnek is mondható részletekig, ahogy a parti fák képe tükröződik a patak kanyarulatában, vagy éppenséggel a lombok között (mögött…) megbúvó templomtoronyig, a csendéletek világáig –, akár elkötelezett tájképfestőnek is mondhatnánk. „Festészettel és iparművészettel foglalkozom, festett üvegablakokat készítek templomokba, középületekbe, magánmegrendelőknek. Korábban viszonylag kevés volt a megrendelésem, mivel hiányzott ehhez az anyagi hátterem, s igény sem igen volt a művészetre. Manapság már jobban odafigyelnek a szépre, így nekem is több munkám van. Munkáim eljutottak Olaszországba, Magyarországra, Szlovákiába, itthon [vagyis Ukrajnában] Kijevbe, Kárpátalja több településére” – mondta el a művész egy 2004-ben készült interjúban. Az 1959. január 28-án, Ungváron született alkotó a következő évben lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a kérdésre pedig, hogy mit szeret a leginkább festeni, mi a kedvenc témája, így válaszolt: „Mindent – tájképet, arcképet, kompozíciót. A festészet egy állapot, nem arról szól, hogy ezt vagy azt szeretem festeni. Erős iskolát végeztem, jó alappal indulhattam, így tudásomat szabadon felhasználhatom.”

A léleknek a tájra eszmélése ugyanis még véletlenül sem jelenti azt, hogy az alkotó bezárná, mintegy foglyul ejtené magát egy adott témában, akármennyire is az elkötelezettje legyen annak. Sőt, a művész és művészete éppen akkor nyílik meg igazán, amikor a tájban megjelenik a tébláboló, bolyongó, sokszor tanácstalan és még többször elesett

ember, olykor magányosan, másszor meg csoportosan, falkába verődve, akárcsak a nyáj, amelyet épp terelget a hegyoldalban, a legelőn, a lankákon vagy talán faluhelyen, át a macskaköves vagy az aszfaltozott úton. A tájban tehát feltűnik az emberi közösség… Amelynek jellemzői, mint az egymásrautaltság, az elesettség, a munka és az akarat, vagyis az épített környezet, mind-mind formálják nemcsak a műalkotást és annak kompozícióját, de magát a tájat is. A tájban tehát nemcsak megjelenik, de nyomot is hagy az ember, amikor utat épít, amikor kivágja a fát, vagy amikor formára nyírja a füvet, bokrot, a lombokat, gádort váj, s elhelyezi, felhúzza bennük/közéjük a temp-

lomtornyokat, a várakat, a putrikat, a viskókat és a palotákat. Mindez a lélek eszmélése is egyben, ráeszmél a tájra, de ugyanakkor észreveszi azt is, ami benne mozog, ami formálja, s ami azáltal válik a részéve, hogy tevékenységével vagy már a puszta létezésével – a benne elfoglalt helyével – is alakítja, ott hagyja rajta a lenyomatát, vagy, ahogy egy manapság divatos meghatározással mondani szokták, az ökológiai lábnyomát. „Kezünkben a kiállítás meghívója, rajta a Rákóczik munkácsi sasfészke. Láttam már idealizáltabb ábrázolását is a várnak. Ott jobban kirajzolódtak a bástyák, tornyok, kivehetőbb volt a vár teraszos szerkezete, érzékelhetőbbek voltak a roppant méretek, és valahogy optimálisabb megvilágításban emelkedett felhők alá a rebellis erőd. Itt – ezzel szemben – töredezett, kátyúkkal sáros úton halad a szemlélő. Földhöz ragadt szegény emberek – svábok, magyarok, ruszinok – dülöngélő házikóit szórta el a várhegy alatt az Isten, azokat kerülgeti, kárhoztatja az utazó, mert nyomorúságuk ellenére elzárja előlük a kilátást” – így írt Erfán Ferenc munkásságáról Vári Fábián László kárpátaljai magyar költő a 2014. február 21-re datált soraiban. Az Együtt, vagyis a Magyar Írószövetség kárpátaljai írócsoportjának folyóirata nemes hagyományt követ azzal, hogy minden számát teljes egészében egy képzőművész alkotásaival illusztrálja. Így került sorra a 2014/2-es lapszámban Erfán Ferenc művészete is, a folyóirat címlapjára pedig épp az az alkotása, amelyen egy kedves arcú kislány néz szembe a világgal, egy kedves arcú kislány néz farkasszemet a (kül)világgal, amelynek képviselői – megtestesítői az ő szemében –, akárhányszor ves�szük is kezünkbe a folyóiratszámot, mindig éppen mi vagyunk. Ő pedig elgondolkodva tűri tekintetünk, szája sarkában nem lapul mosoly, s elkerekedő szemével az adott pillanatban talán épp a tájra eszmél ő maga is. SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 23.

képhistóriák

Savoyai és a cikória

A történészek gyakorta igyekeznek cáfolni a szóbeszédet, nem kell hát mindenben a szájhagyományra hagyatkoznunk a régmúlt kérdéseivel kapcsolatban „A végső diadalt 1697. szeptember 11én, a zentai csatában Savoyai Jenő herceg aratta a törökön. Ebben a csatában teljesen megsemmisült a török sereg. Kémektől tudta meg Jenő herceg, hogy a török utolsó erőfeszítésként Szeged ellen indul. A herceg nyomon követte a török sereget és Zentánál, a Tisza mellett megtámadta. Alkony előtt három és fél órával kezdődött a harc, mely napnyugtával teljes diadallal végződött” – így mutatta be a többségükben kisgyermek olvasóinak a zentai csatát (amelynek az idén ünnepeltük háromszázhuszadik évfordulóját…) a múlt század harmincas éveiben megjelent Magyar történelmi pillanatok című képgyűjtő album. A hazafias érzelmű kiadvány, amelynek szövegét Kenyeres Imre egyetemi tanársegéd gondozta, felelős kiadója pedig Földes Oszkár, Löbl Dávid és fia volt, összesen százhuszonnyolc színes, gondosan megrajzolt, igényes kivitelű illusztráción ábrázolta a magyar történelem legfontosabb eseményeit a vérszerződéstől a békediktátumig. A gyűjtemény érdekessége, hogy kiadója a budapesti Szent István Cikóriagyár volt, amely ekkoriban egy szokatlan módszert választott termékei népszerűsítésére: a vásárlók a különböző készítmények csomagolásában találhatták meg az albumhoz szükséges képecskéket, amelyeket be kellett ragasztani az üresen hagyott képhelyekre. Így

ria jelent meg…) irodalomunk nagyságait, Erdély csodáit, hazánk várait, az úri és a népviseleteket, a legjelentősebb technikai találmányokat, hiszen a képek alatt rövid, általában tizenkét soros ismeretterjesztő szövegeket olvashattak. „Ha édesanyátok háztartásában nem fogy annyi Szent István cikória, hogy ebből hamarosan be lehetne gyűjteni az albumot, forduljatok a rokonsághoz és kérjétek meg őket, hogy vásároljanak a boltban Szent István cikóriát és adják a képeket nektek” – így

például az egykilós Szent István cikóriában egy tucat ilyet találhattak a gyerekek, akik – mire kigyűjtötték a különböző sorozatokat – alaposan megismerhették nemcsak a magyar történelmet, de a további albumok révén (amelyekből végül már egész szé-

népszerűsítette termékeit a gyár. Tehát már akkoriban sem volt igazi gyermekkora annak, aki nem gyűjtött képgyűjtő albumokat. S nem telt bele egy évtized, a Rákosi-, majd a Kádár-korszakban szinte teljesen eltűntek Magyarországról az ilyen kiadványok, de a

gyűjtőszenvedély megmaradt, csak más területekre, a képeslapokra, bélyegekre, jelvényekre, szalvétákra, gyufásdobozcímkékre és egyebekre terelődött át. A zentai csatáról pedig úgy tudjuk – a korabeli beszámolók és a szemtanúk elmondása szerint –, hogy miután Jenő herceg ágyúsai szétzúzták a Tiszán épp átkelni igyekvő török sereget, a kiontott, iszonyatos mennyiségű vér még a Tisza vizét is vörösre festette. Persze a történészek meg gyakorta igyekeznek cáfolni a szóbeszédet, nem mindenben kell hát a szájhagyományra hagyatkoznunk az ilyen kérdésekben… Még ha olykor sokkal szebb és tetszetősebb is lenne megmaradnunk a csodálatos álomvilágban! „A huszárok és a könnyű lovasság egészen Temesvárig üldözték a futó szultánt. Maga a török nagyvezér is elesett. Huszonkétezer ember került fogságba, vagy fult a Tiszába. A hadizsákmány is óriási volt, sok-sokezer szekér, ökör, teve, ló, száz nagy és hatvan kisebb ágyú, ötszáz zászló, és az egész tábor a győzteseké lett. A zentai csata utolsó reményétől fosztotta meg a törököt s kierőszakolta, hogy belenyugodjék Magyarország elvesztésébe” – a csaknem kilenc évtizeddel ezelőtti kiadvány gondosan összeállított és megfogalmazott szövegével, valamint képecskéjének mívesen megrajzolt ábrájával tisztelgünk hát most Savoyai Jenő herceg és a zentai csata dicsőséges hőseinek emléke előtt. Mai másik illusztrációnkon pedig a játékszabályokat is megismerhetjük a képecske hátoldaláról… SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 30.

képhistóriák

A fülesmedúza és a díszdoktor találkozása Conrad Keller nemcsak zoológusként volt nagyszerű, de kiváló festőművész is válhatott volna belőle „A medúzákkal egészen új és alakokban gazdag állatkörbe léptünk, melynek mai ágai is vannak úszó alakokkal, de egyúttal nagyszámú ülő fajt is magában foglal” – írta A tenger élete című nagyszabású munkájában Keller Konrád, vagyis eredeti nevén Conrad Keller zoológus, a zürichi egyetem tanára. Kötetét Csopey László fordításában 1897-ben adta ki Budapesten magyar nyelven az 1872-ben indult Természettudományi Könyvkiadó-vállalat, amelynek sorrendben ez volt a hatvanadik kiadványa. Az eredetivel egybevetette: Paszlavszky József. Keller kötetének magyar változata kétszázhetvenegy ábrát és tíz színes táblát is tartalmazott, utóbbiak egyike mai Képhistóriánk tárgya. A nyolcas tábla címe: Medúzák a Földközi-tengerből. Balra fent: Himanthostoma loriferum; jobbra fent: Aurelia aurita (vagyis a ma használt egyszerűbb nevén: fülesmedúza); alul: Cassiopea polypoides.

Conrad Keller nemcsak nagyszerű zoológus, korának kiemelkedő természettudósa volt, de sokoldalú személyiség, akinek képzőművészeti tehetsége is megmutatkozott kötetében: a táblákon látható ábrázolásokat ő maga készítette a bemutatott élőlények élő példányai alapján. Mint írta: „Testök rendesen szigorúan sugaras alkotású és a sugaras jellemtől való eltérés ritka; az általános alakjok harang, ernyő vagy erősen lapított korong, melyen a középen levő száj, ellentétben az ülő polipokéval, kevés kivétellel lefelé van fordítva.” Kellert a zürichi egyetem 1920ban díszdoktorává avatta. A nagyszerű tudós két hónappal a nyolcvankettedik születésnapja után hunyt el 1930-ban. Érdekességként említhetjük itt, hogy A tenger élete című munkájának előszavát 1895 húsvétján keltezte, tehát az eredeti német nyelvű és a magyar változat megjelenése között akkoriban alig telt el szűk két év. SZABÓ PALÓCZ Attila

Szőrös tükörtojás Ez persze csak „egy jól irányzott” optikai csalódás, hiszen a képen valójában egy összetekeredve pihengető, henyélő, lustálkodó, heverésző macska látható, a jószág testén pedig, amit a tojássárgájának nézhetnénk, kérem tisztelettel, az ott nem más, mint egy narancs. Ezernyi ehhez hasonló vicces fotó kering az interneten, elsősorban a Facebook közösségi portálon. S általában jellemző az ilyen felvételekre, hogy ha egyszer elszabadulnak, akkor később már szinte mindig teljességgel megállíthatatlannak bizonyulnak, megosztások százai jelzik útjukat, meg persze azt is, hogy az embereknek, a felhasználóknak tetszik az ilyesmi. Bízunk hát benne, hogy olvasóink is örömmel fogadják most tőlünk… Mire pedig felocsúdnánk ámulatunkból, a számlálhatatlan és követhetetlen mennyiségű megosztásnak hála, máris szinte mindenki látta, nem lehet ezt megúszni. Nem lehet a fényképek nagy globális körforgásából kimaradni. Így jutott el hozzánk is az itt látható kép, s ekként is adjuk most tovább közszemlére téve… (szpray) 2017. december 7.

képhistóriák

Mert emlékezni jó…

Feszty Árpád, akárcsak a korabeli osztrák–magyar elit nagy része, szívesen töltötte idejét a tengerparti Lovran városában

horvát az egy büszke nép. És büszke a magyarokkal közös történelmére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban és szemléletesebben, mint hogy a horvát tengerpart településeit járva rendre különféle emléktáblákba botlunk, amelyek jelentős magyar személyiségek helyi kötődéseinek, látogatásainak állítnak emléket. Az Abbázia melletti üdülővárosban, Lovranban – olaszos nevén: Lauranában – hunyt el 1914-ben a neves magyar festőművész, Rehrenbeck Árpád Szilveszter, vagy ahogyan manapság mi már sokkal jobban ismerjük, Feszty Árpád, a jelenleg Ópusztaszeren látható, A magyarok bejövetele című nagyszabású alkotás, vagyis a Feszty-körkép megálmodója és kivitelezője. Emlékét 2003 óta őrzi emléktábla a tengerparti városban. Habár manapság Abbázia jóval ismertebb és idegenforgalmilag frekventáltabb helyszín, mégis Lovran volt ez első települések egyike az Isztriai-félszigeten. A libur

nép élt itt, amikor a régi rómaiak elfoglalták, de uralták egy-egy időszakban a keleti gótok és a bizánciak is. Több, a római kortól évszázadokon át hozzánk egyre közelebb

datálódó említése után 1153-ban, a szicíliai normann király szolgálatában álló arab történetíró, Abu Abdalláh al-Idríszi A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése című, az akkor ismert világot leíró művében Al-Wranah néven említette a tele-

pülést, amelyet gazdaságilag fejlett, kereskedelemmel rendelkező városként írt le. A Monarchia idején Lovran az osztrák– magyar elit egyik kedvelt nyaralóhelye volt, így egyáltalán nem csoda, nem kirívó eset – vagyis nincs abban semmi különcség –, hogy Feszty Árpád is szívesen töltötte itt az idejét. S akkoriban még a tengerparton haladó villamoshálózat kötötte össze a várost Abbáziával és a környező településekkel. Ennek sajnos ma már egyáltalán nem lelhetők fel a nyomai, a síneket leaszfaltozták, ezek helyén – ezek felett – halad az országút, amelyen nyaranta a magyar turisták is az autópálya felé igyekeznek. A városban azonban a történelmi kötődéseknek megfelelően nemcsak magyar, de olasz, osztrák, lengyel és egyéb emléktáblákat is szép számmal találunk. Mert a horvát büszke nép. Így hát büszke a történelmére is. Mi sem természetesebb hát a számukra annál, mint hogy megbecsülik annak emlékeit. SZABÓ PALÓCZ Attila

A szakállas eljövetele Az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb Hosszabb sorozatban dolgoztuk fel az idén júliustól szeptember végéig összesen tíz részben a hatvan évvel ezelőtt, 1957ben indult vajdasági magyar gyermeklap, a Buksi történetét. A ma már rendszerint legendásként felemlegetett újság első száma december 26-án jelent meg, tehát az igazi születésnapot azonban majd csak most, néhány hét múlva ünnepeljük. Mint a nyáron már jeleztük is, sajtótörténeti sorozatunkban a jelentős jubileum valódi dátumán egy rész, egy epizód erejéig még visszatérünk a témához, ez pedig a Családi Kör december 28-i számában esedékes. A széria eddig megjelent utolsó részében úgy fogalmaztunk, hogy „…időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb […] képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.” Márpedig, ahogy mondani szokás, az ígéret szép szó…

S mi tartjuk is magunkat hozzá! Mert az adott szó kötelez… Nyári sorozatunkban már írtunk arról is, hogy A szakállas című képregénysorozat főhőse a Buksi 1958. január 2-án megjelent második számában tűnt fel először a lap oldalain. Most az ő megjelenését, debütálását

idézzük fel Képhistóriáinkban, azzal a nem titkolt üzenettel, hogy már csak két hét, és a Buksival foglalkozó sorozatunk is újra jelentkezik… Olvassák, keressék az év végén is a Családi Kört! (szpray)

2017. december 14.

képhistóriák

Babitsék karácsonyai

Török Sophie szinte az őrületbe hajszolta magát a gyermek utáni vágyakozásban, a család szenvedéstörténete azonban egy váratlan fordulattal rendhagyó módon ért véget „Mit akarsz? Hová sietsz? Talán / azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz / mint gyermekjátékot rugója, visszadob / utadnak elejére ahelyett / hogy az Idő fenéktelen / gödrébe suhintana?” – tette fel a kérdést Babits Mihály A felnőtt karácsony című versében. S talán érdemes elgondolkodnunk ilyenkor, ünnepek táján azon is, hogy mit várunk mi, felnőttek a karácsonytól. Illetve miben jelent számunkra mást, mint egykor, hajdan – ahogy mondani szoktuk: „megboldogult” – gyermekkorunkban. Babitsék magánélete szinte teljesen ismert, hiszen már évtizedekkel ezelőtt megjelentek a naplók, így még a hálószobatitkaik

is kínos részletességgel nyilvánosságra kerültek. Az utókor szemérmetlenül ott koslat hálószobájuk kulcslyukánál. Csak hát ugyanez az utókor szem elől téveszti, hogy Babits felesége, Tanner Ilona éppen azért foglalkozott olyan részletesen a naplójában a szexuális életükkel, azért számolgatott oly aprólékosan, mert gyermekre vágyott, a terhesség és az anyai örömök azonban nem adattak meg neki. Babits Mihály és Tanner Ilona – akit Török Sophie néven jegyez az irodalomtörténet (s mint olyan, nem tévesztendő össze Kazinczy Ferenc feleségével) – 1921. január 15-én házasodott össze alig háromhavi ismeretség után. Feljegyezték róluk azt is, hogy addig mindössze hét alkalommal találkoztak. A nő nemcsak felesége, hanem később ápolója, sőt, múzsája is volt a mindig befelé forduló Babitsnak. Gyermekre vágytak, különösképp Ilona, de talán épp egy korai abortusza miatt (amihez külügyminisztériumi főnökének zaklatásai vezettek…) nem tudott teherbe esni. Különös aktualitást ad hát mostanság ennek a történetnek a még mindig igen heves érzelmeket felkavaró, épp napjainkban zajló, és egyre inkább kibontakozó, egyre több régi esetet a felszínre hozó és az érdeklődés középpontjába állító, több közismert és népszerű művészember erkölcsi és szakmai bukásához vezető szexuális zaklatási botránysorozat… Az Asszony a karosszékben című versében 1926-ban Török Sophie így sírta el bánatát: „…És én még / anya sem voltam!… / mit vétettem én? hogy minden / nyüzsgő életek között e néma / bölcs mennybolt alatt a borzas / kotlót irigylem! Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejtegeti tengernyi csibéjét.” S mint ebből is láthatjuk, minden vers egy kis élettöredék is egyben, s így, ha valami kimaradt volna a naplókból, a költeményekből nyugodtan kiegészíthető. Hiszen itt tetten érhető minden, a vívódás, az asszonyi tépelődés, a kétségbeesés és az elkeseredés. Történt pedig, hogy cselédjüket Sophie öccse, Tanner Béla teherbe ejtette. A kicsi 1928. március 12-én jött világra, a gyermektelen házaspár pedig örökbe fogadta, Babits Ildikó néven anyakönyvezték, és saját gyermekükként nevelték. Vele teljesült be Török Sophie álma. Babitsék útja a gyermektelenségtől eddig a fordulatig egy valóságos passió. Török Sophie kis híján az őrületbe hajszolta magát… Szenvedéstörténet, amelynek végkifejletében egy drámai csavarral oldódott meg a helyzet. Mai képünk a családi fotóalbumból való, itt pózolnak rajta immár mindhárman, Babits Mihály a már nagyobbacska Ildikóval és Tanner Ilona, alias Török Sophie, arca a fenyőágak között. Márpedig, ha egy kérdéssel kezdtük mai elmélkedésünket, akkor figyeljük meg most, oly sok év távlatából az arcukat: onnan aztán leolvashatjuk a mély és őszinte válaszokat… A hangulat és a kép kompozíciója mindent kifejez. Ahogyan az idézett vers későbbi strófája is megfogalmazta: „A gyermek megnőtt s szép játékjait / elrugta. (…) A szív hideg és kemény mint a föld. / Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.” SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. december 28.