Laták István: Szürke napok (1939)

SZÜRK E — N OVELLÁK —

S U H B O T T IC iV

Öregapám sokszor mondta, Mikor a bocskorát fonta : Hej fiam, nem érünk jót, Derágán mérik a sót.

(Népdal)

A borítólap rajzát HANGYA ANDRÁS festőművész készítette.

A

S Z E R Z Ő

KIADÁSA

— MINDEN

JOG

FENNTARTVA

GRADSKA STAMPARIJA 1 KNJIGOVEZN1CA, SUBOTICA

-

38 753

Az asszony puhán ringatódzott a hintaszékben.

Gyulával imbolygott a világ és letérdelt, hogy a fejük ^gyvonalba került. Finom szőnyeg volt a padlón.

Nem törte a fiú térdét. Közelről beszélt Borbálának.

Lehellete égetett, mint szülőföldjük búzaszerelmes egének napja.

— Egyedül vagyok, — nyögte Gyula, — csak a földdel és az erdővel pajtáskodom. És Maga körül settenkedek. Valakit szeretni kell. Én Magát szeretem.

Borbála önkéntelenül összehasonlította a fiú hamvas arcát, férje, az öreges, szakállas Drabek arcá­ val. Visszatarthatatlan melegség áradt a szíve felől. És erei kalimpálni kezdtek. Nem gondolt semmire.

Jól esett a fiú közelsége. Nem tudta volna most eltávolítani. Szólni se tudott. A gondolatnélküli izga­ lom megbénította nyelvét. Nem mert a fiú szemébe nézni. Érezte annak ijyers és mohó vágyait. S ez megdöbbentette.

Gyula is elhallgatott és zúgó aggyal megkísérelte •egyensúlyba hozni gondolatait. Milyen szépen elter­ vezte kint a folyóparton. Nyugodt lesz és bátor. Nem titkolja tovább szerelmét (becsületes volt: szerelem­ nek érezte). Nem lesz piruló apródja az áhított aszszonynak, mert most már férfi (pedig még nem volt az). Férjes asszony! — világított fejében az ellenséges gondolat. Ah! az öreg Drabek. Csak hadd őrizze to­ vábbra is a méheit és a család fonnyadó, gyermek­ telen és szere]emtelen becsületét. Erős karjaival sze­ retett volna az asszony vastag húsába kapaszkodni és csókolni a tiszta szemét és egyszerű arcát. De félt, hogy ilyen erős támadásra meghátrál. Mint a táma­ dásra készülő tigris, meglapult. Nyakán, homlokán kidagadtak az erek.

Borbála megszólalt.

— Gyuluska, Gyuluska, maga még félig kisfiú.

Igen sokszor csak játsza a felnőttet. Nem egyik sze­ repéről van most is szó ?

3

r

Gyula tiltakozó, türelmetlen mozdulatot tett.

— Az ilyen fiatalemberek az első megkívánásrar a legközönségesebb íelgerjedéssel közelednek a magunkfajta, idősebb nőkhöz. Tudják, vagy ösztönösen érzik, hogy nehezen állunk ki erős ostromokat és ha megadjuk magunkat, kialudni készülő asszonyiságunk minden lángjával szeretünk. És ez a tragédiánk. Min­ dent kockára teszünk ilyenkor. Maguk pedig egyket­ tőre emlékül könyvelnek el bennünket. Igaz?

Gyula elszontyolodott. Bosszús lett. Miért bölcselkedik ez az asszony? Mennyi időt elpocsékolt!5 Mindjárt támadnia kellett volna.

— Nem igaz, kiáltotta, — semmisem igaz! Csak a szerelem igaz! — Megállította a himbálódzó hinta­ széket, az asszony fölé kapaszkodott és habzsoló csókkal végleg el akarta hallgattatni.

Borbála határozott kézmozdulattal taszította el a fiút. Erős húsának reszketése megszűnt. Vége volt az észveszejtő, zsibongó mámornak. Erős szívdobba­ násai is megszűntek. Mintha óránk rúgója lejár és megáll az időt vonszoló ketyegés. Borbála visszavonta a fiútól idegenné hülő kezét, melyet az esdekelve megragadott.

— Gyula, édes fiam, legyen nyugodtabb. Mesélek magának valamit. Ne sértődjék meg, hogy én, magá­ nál tudatlanabb, oktatni akarom. De életről, megtörtf tanító életről lesz szó, az életemről. Üljön oda, hadd essen az alkonyi napsugár mindkettőnk arcára. — A Tiszántúl születtem. Anyám korán elhúnyt és apám* ki állatorvos volt, igen szerény körülmények között nevelhetett. Sokat olvastam. S igen korán kezdtem az olvasást. Nagynénim, aki háztartásunkat vezette,, rövidlátó, nagyothalló vénlány volt és tőle kilophat­ tam tilos könyveket is az apám könyvszekrényéből.

Nem volt valami rendezett könyvtár. Igen sok könyv az úgynevezett „felület-irodalom" terméke volt. Igen sok zavart okoztak bennem a válogatatlan könyvek.

Nénim szidott: „Micsoda magyar lány az, aki csak olvas és nem tud egy libát felpucolni ?“ Én pirultam, elrejtettem a könyvet és libát bontottam, nem nagyon szívesen, tizenhárom éves koromban. Apám születés­ napja következett, virágos májusban. Elfelejtkeztem

4

róla, az olvasásban elmerülve. „Micsoda magyar lány, aki nem kedveskedik egy bokréta virággal édes szü­ lője születésnapjára?" Szaladtam a könyvvel az ura­ sági erdőbe, a falu alá, ott sokféle szép vadvirág volt. Téptem egy nyalábbal és leheveredtem a fűbe, olvasni. „Kisasszony, elhervad a virágja!“ — riasztott fel valaki, kedves, férfias hangon. Bajúszos, komoly férfi volt. Ijedten néztem a virágra és a férfire. „Ju j! nemsokára beesteledik és az én virágaim elhervadtak a napon. Másokat kell szednem.“ „Majd én segítek, kisasszony, másikat szedni. Máskép nem lesz kész alkonyat előtt.41 Elfogadtam félénken a segítséget.

Hamarosan készek lettünk. Elindultam a falu felé. „Elkísérhetem jutalomképen ?“ Haboztam. „Talán el...“ — válaszoltam. Nevetett. „Csak talán ?“ Mire haza­ tértünk, sötétes lett. Búcsúzókor mormolt valami be­ mutatkozásfélét. Nem értettem meg a nevét. S meg­ csókolta mindkét kezemet. Én egy hónappal vol­ tam csak idősebb tizennégy évesnél. Reggel szokatlanul szeretetreméltó igyekeztem lenni az én mórózus apu­ kámmal, nehogy észrevegye, hogy^ az ő kislányának a kezét egy férfi csókja égette. Éjjelenként a tüzes­ szemű férfivel álmodtam és láttam csillogni a halán­ téka mögötti néhány ezüstös hajszálat. Olyan nagy időkülönbség lehetett közöttünk, mint amennyi mi közöttünk van, Gyula. Amint , mondtam, nagynénim rövidlátó volt és nagyotthalló. És én sokszor, mindtöbbször, könnyen kiszöktem az urasági erdőbe, hogy találkozhassunk. Találkoztunk. Imádtam őt kislányos rajongással. S nem tudott ellenállni: megcsókolta a remegő számat. Aztán zavart lett az én nagy szédületemtől. Elbúcsúzott. És sokáig nem mutatkozott.

Később megtudtam, kicsoda. Tamarics jószágigazgató volt. Feleséges,, családos ember. Nem jól élt az asszonyával. És én útjába akadtam. De megzava­ rodhatott az ő pillanatnyi vágyában és nem vitt egé­ szen a tragédiáig. Csak szomorúságot okozott. Felej­ tenem kellett az észveszejtő álmokat és gyönyörű játékokat, melyekről ébren is és álomban is fantáziáltam. Aztán korán férjhez mentem a beteges Drabekhez, aki gyengesége tudatában mindig zavarral közeledett felém. Én soha igazán felmelegedni 5

nem tudtam iránta. S nem találtam a szerelemben igazi gyönyörűséget. Fantáziámban éltem ki magam.

A zajos élettől visszahúzódó csigaéletet éltem. Pedig nem zsarnokoskodott felettem a férjem, gyenge volt ő arra. Ha valaki rövid életű vággyal közeledett is felém, zavarral érkezett és én idegesen és idegenül senkié sem lettem. Közös zavarunk lefékezte a vá­ gyakat. A zavartság és idegesség miatt képtelen vol­ tam megcsalni a férjemet. Pedig tagadhatatlanul édes izgalmat váltott ki belőlem a mások vágyakozása és jól esett a testnélküli szerelem.

Gyula lekókadt fejjel ült a puha karosszékbe süppedve. Nem nézett az asszonyra.

— Most ugyanolyan zavait érzek, elfogadni a maga szerelmét, mint érezhetett velem szemben gyer­ mekkori szerelmem. Félek a vágyaitól, mint az is félt az enyémektől. Ügy se sokáig tartana. Csak az első kimerülésig. Mert a lélek nem bírja a kétszer szá­ mító évek terhét. Azt hiszem, a szerelem csak ígéret.

A kötelességek vihara utáni szivárvány. Többet nyúj­ tanak magának, a szép, kis kezdő patikusnak azok a friss, csöppszájú lányok, akik ott libegnek el modern kreációjú ruháikban a patika körül és a Tíszaparton* azok még nem gondolnak olyan komisz dolgokra, mint mi, akik fogvacogva megyünk az öregség fél­ homályába. Nézze, én kövér vagyok és van ősz hajam is már. A férjem beteges, öreg ember, volna kedve utána csókolni? Ügy-e, nem? Ügy-e, nem? Azért ne búsuljon! Ügyse a sikertelenség okozza rossz kedvét! Ugyanilyen rossz kedve volna, ha kielégítené komolytalan vágyait.

Gyula felállt. Valamit mondani akart. Nem ké­ szült a dolog ilyen végezetére és az asszony szavait igazolta: nála minden szerep volt és hosszú készülő­ déssel tudott csak valamilyen helyzetbe illeszkedni* Pózokból, szerepekből megmaradó árnyalatok illesz­ kednek össze egyéniséggé.

Végre beletalálta magát megfelelő szerepébe Gyula: — Eddig is ritka napom volt a nőké, de ezentúl nőgyűlölő leszek, úgy érzem, — mondta színtelenül és megcsókolta az asszony párnás kezét.

6

Borbála kesernyéset, de diadalmasat kacagott és egész az utca túloldaláig kísérte Gyulát ez a józanító kacagás. Még egyszer visszanézett a fiú. Borbála nyitott ablaknál állt és homlokára telepedett áz alko­ nyati fény. Borbála kimerült és öregasszony lett.

Megtört homlokán az utolsó sugár. **

Gyulának nem volt kedve vacsorára hazamenni.

A gátmenti erdőnek vette útját. Belelépett a kocsiút porába és nagyot rúgott egy főtt kukorica csutkáján.

Az erdő már sötétes volt. Csak a gát túlsó végén vöröslött a cigányok tábortüze. Bagoly huhogott és denevérek zörögtek a fák szárazas ágacskái közt.

A fűbe vetette magát a fiú. És bosszúsan elkiáltotta magát. Az asszony erős combjait látta még most is. ruhája körvonalaiban. A község apró házaiból láncos, veszett komondorok üvöltöttek. Biztosan prüsszög már valahol a közeledő vonat. Hol a dzsessz nagy­ fülű szerzője, hogy lekottázza a házőrző ebek vinynyogásait és más brutális szabadságvágyat és szerelmi üvöltéseket a tiszaparti községben ?

Füttyög a vonat. Gyula felugrik. A folyó felé tart. Lenn, a pontonhídon túl hosszú lapos uszályok feketednek a vízen. Az alföldi búza koporsói. Itt-ott piros, zöld lámpát ringatnak terebélyes oldalukon. „Mi lenne most, ha fejest ugranék az uszályokon túl a fekete vízbe? Ostobaság! Háromszor úsztam a nyá­ ron oda-vissza át a Tiszát. “ A túlparton kolomp szól. Bizonyára birkákat terelnek a szárnyékba. Békés csacsi vezeti őket.

Ha-ha! Szabályszerűen vonulhatnak, mint a nagy­ képű emberek. A puli is vakkantgatott, jellegzetes füttyszóra.

Gyerünk! Hazaindult a fiú.

A szélső utca végén valaki kegyetlen búsan harmonikázott.

Gyula édesanyja már aludt, nyugtalan álommal.

A fia, öreg életének magányos virága, nem jött va­ csorára. Az utcákat világító villanylámpák egyike bevilágított az asszony arcára. Gyula elnézte az is­ merős, sokráncú arcot. Anyja arcának nyugtalansága 7

enyhült Gyula nézése alatt. Álmában is megérezte szeretett gyermekének közellétét.

Gyula egy székre hányta ruháit. Világot se ( gyújtott. Éhesen vetette magátágyba és mint a le- / bunkózott, álombazuhant.

I ** Másnap későn ébredt Gyula. Anyja babusgatásaira férfiasabban reagált. Anyjának is feltűnt a rajta végbement változás. Körültipegte a fiát és fáradt szemeivel olyan áhitattal nézett rá, mint valamikor a korán elhunyt férjére.

— Gyuluskám, hogy hasonlítasz apádra.

A fiú örült anyja észrevételének,de kemény tekintete alig lágyult.

Végiggondolta nyári élményeit és érezte vágyai tévelygését s helytelennek találta eddigi magatartását.

S valahogyan, minden átmenet nélkül, szolidaritást érzett a másik férfivel, Drabek bácsival, akivel szem­ ben még tegnap is gyermekes támadó ösztönnel visel­ tetett. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle ezért.

Gondolatban keményen kezet fogott vele. Csapkodta a hideg vizet és a bácskai kenderből készített töröl­ közővel parázslóra dörzsölte barnás bőrét. Majd vizes-kócos hajjal a kézitükörbe nézett. Homlokáról félrehúzta haját. Mintha az a ránc a látódombocskái felett még tegnap nem lett volna olyan mély.

Megtört egy sugár a homlokán. Az első. Férfivé érett. Ez volt első csalódása.

Mintha a felírás betűi komolyabban szembe­ ugrottak volna, munkábamenve: Apoteka kod Ztnije.

Ezen a napon ígérkezett először az ősz. A Tiszán különös párák úszkáltak.

8

<3r

Jfc5.Jt£I

JI?S.

A kisgyerek egyedül kuksolt ágyán a félhomályos szobában. Künn november barátságtalankodctt. A fel­ nőttek mind az udvaron ácsorogtak az ól körül.

A gyerek még nagyon kicsiny volt. Nem is látta, csak sejtette, hogy az ól körül történik valami, mert vérfagyasztó visítás vérzett át a falakon. Túrnak a malacok az ólban, hát meg kell drótozni az orrukat.

A kisgyerek még nem neveledett bele a világ egész­ séges barbarizmusába, csak félni tudott, mert a visítás a tavalyi ölésre, disznóölésre emlékeztette. Valami veszély kujtorgott a barátságtalan kis ablak és a ron­ gyos ajtófüggöny mögött és egyedüllét penészlett a földes szoba lusta langyosságában. A kisgyerek meg­ szeppent, takaróját magafölé dunyházta és anyja után kiáltott. Anyja nem is hallotta, de ha hallotta is volna, bizonyára nem jön be, mert dolga van. Ezt se tudta a kisgyerek, csak nyomorék tehetetlensége bántotta.

Még elfutni se bir, béna és zsugorodott a lábacskája, pedig nehéz és őrjitő a félelem a mozdulatlanság lúdbőrözésében. Mozdulatlansága szepegésbe, majd csen­ des sírásba, végül artikulátlan ordításba csapott át, mert szörnyű egy elhagyatott, végveszélytől riadt disznó sivítása. A kisgyerek a nyomorékok túlfejlett, állati ösztönével félt, üvöltött, gyengébben és erősebben, aszerint, ahogy a disznósivítás kormányozta embertelenitett gyereköntudatát. Elhallgattak kinn a süldők.

Csak egymáshoz félénkülő röfögésük ügyetlenkedett össze még. Aztán csend lett, majd elégedett bizta­ tások: „Most túrjatok malackáim!" A kisgyerek is elhallgatott. Az ébrenlét és álomközti átmeneti mere­ vedés lapította az ágysarokba. Belépett az anyja.

Megsímogatta a nyitott szemű gyerek fejét. Sietős anyáskodással. De már nem tudta a gyerek megboly­ gatott tudatalattiját elsimítani. Űj félelem: a gyerek­ magányosság és nyomorékság fokozása. S a gyerek szenvedések sorozatától finom arca nem mosolygott a máskor mosolygató, jólismert símogatás alatt.

9

Mankóját ölébe vette a kisgyerek és nézte nagy­ néniét, aki az eperfák alkonyati feketeségébe bámulva harmonikázott. Nagyon szépen tudott harmonikázni.

Legalább is a kisgyerek azt hitte. Szép volt a nagynéni gesztenyés nagy konytyával és nagy fekete szemeivel.

Egy huszár emlékén merengett éjjel-nappal, ki szép, sárga lovon, daliásan ment a háborúba. A nagynéni most is az ölelését érezte és a kisbajszos csókját és várta haza, ezért volt olyan mély a tekintete.

Pedig már hallotta, megsebesült a huszár, sovány is, ferde is a szája, kardvágástól; haza se jött szabad­ ságra, ment a frontra vissza a kórházból és lövész­ árokban szolgál, sok huszárral együtt, lovaikról le­ szállítva, tetvesen. Ilyesmiket hallott a kisgyerek sokszor, de nem nagyon figyelte a nagyok beszédeit, mert rejtélyesek és gorombák nagyon. Csak a nagy­ néni harmonikája szól szépen és okosan.

Zsuzsa is átjön a szomszéd tanyáról a harmo­ nika kedvéért. Ó nem tud muzsikálni. Csak dolgozni tud a Zsuzsa. Ügy mondják, hogy jobban bírja a ka­ szálást, zsákolást, mint akármelyik férfi. Tán agyon is ütnék Zsuzsát, vagy elkergetnék, ha nem dolgozna; gondolja a kisgyerek, mert nagyon csúnya a Zsuzsa.

Olyan csúnya, hogy fél tőle. Pedig nagyon szereti a gyerekeket, illetve csak a fiúgyerekeket. A lányokat nem állhatja, mindegyikben új vetélytársat lát növe­ kedőben. De a fiúkat babusgatja. A férfiak helyett, így mondják.

A Zsuzsa apja hiába ígér négy lánc földet lá­ nyával hozományul (a többiek csak kettőt kaptak) nem bírják „elkomendálni". Még a kukoricásokban ta­ nyázó zöldkáderesek sem kerülgetik, pedig azok a kukoricaközti minden dinkatökre sziveket rajzolnak és ráfaragják az új nótából .......Érted vagyok ró­ zsám békepárti katona". . . És nagyon kerülgetik mind a tanyai lányokat. Bejárnak a tanyákra ezek a vidám fickók és a mesterségükben dolgozgatnak. Dehogy is jelenti fel őket a gazda. Bárcsak az ő fiuk is így megbújhatna a front elől . . . Pékek vannak köztük és cukrászok. Megcsinálnak mindent. Hogy örül a tanyai népség. Csizmadia is akad és szíjgyártó, meg. lakatos. Ügyeskednek, kedvében járnak a gazdának.

10

hogy a magános menyecskék és lányok közelébe jussanak.

A nagynéni közelébe hiába igyekeznek. A Zsu­ zsát meg elkerülik. És a kisgyerek leikébe belopód­ zik valami megértés, vagy csak sejtés-féle az állha­ tatos szerelemről. A Zsuzsa tragédiája pedig meg­ csillantja előtte az elhagyatottság olyan fokát, melyet egészséges állat nem ismerhet, emberi formája ez a szenvedésnek. ** Hó esik. A kisgyerek mankóin iskolába topog.

Csúszósak a járdák. Nehéz a kis nyomoréknak ilyen­ kor a járás-kelés. A gyalogjárókon még hagyján, de át-át kell jutni valamelyik kocsiúton. A forgalom a síkos útakon se szünetel. Sőt, mintha türelmetlenebb lenne ott. A kisgyereknek zakatol a szíve. Hej, míg átjut a túloldalra! . . . Megindul, megáll, autó vagy társzekér zuhog el előtte. Villamos csilingel. Jaj csak el ne essék! . . . Ha rágondol, már érzi, hogy a vas­ tagfoltos ruháján keresztül üt, zúz a kocsi- vagy villamoskerék.

Nehéz mankón járni és a könyveket is cipelni* Nem mindig kerül jópajtás, aki viszi a kis nyomorék könyveit. Akad köztük komisz, aki elszalad és leteszi a könyveket a villamossínekre. És a kisfiú lélekzetfojtva, sietősebben rakja mankóját, hogy elérje, mielőtt elgázolná a villamos. Nem lehet nagyokat lépni, mint száraz nyáridőben. Aprókat topog mankójával a keményedő havon és boldogan kipirul pergamentszáraz, öreges kis arca, ha megmentette könyveit a gázolás veszélyétől. Mert hogy is vehetnének újra*könyveket, mikor az apja nem dolgozik, illetve nem keres. Mert dolgozni dolgozik odahaza is és mindenütt, bármi foglalatosságot is találjon. Szorgalmas és bátor em­ ber a kisgyerek apja s a kisgyerek reméli, hogy egy­ szer olyan bátor és erős lesz, mint ő. Jobb ételeket ehet, meggyógyul a lába, megnő, erős lesz biztosan és alaposan elverheti a vásott suhancokat. Valami csoda történik és legyőzi a vigyorgó ellenségeket. És bár nagyon szegény a kisgyerek — nem tudja ezt valami szabatosan, de érzi, fájja lépten-nyomon, — mégse szeretne meghalni. Valami nagy, betyár re­

11

ménység űzi, hajtja, hogy a sok bajt, amik minden­ napjait keserűvé teszik, legyőzheti. És ha akkor meg is hal, érdemes volt élni: a győzelem nagy fizetség.

Utána mi lehetne? A kisfiú leikébe beszivárog va­ lami kötelességérzetféle : kitartani az élet nehézségei­ vel szemben és mindjobban tiszteli a mártírokat, Krisztust, Dózsát, Rákóczyt és a többieket, akikről olvas néhanap. Nagyon szereti őket, pedig ők nem is győztek, mégis szereti, talán-talán még jobban sze­ reti őket — mintha győztek volna. ** A nyomorék nagyon örül, hogy iskolába járhat.

Az iskolában fűtenek rendszeresen. Az iskolában olajozott a padló, nincs por. Jobb a levegő, mint a szűk nedves lakásban odahaza. Hogy, hogy nem, a kisfiú valahogyan megértette apja magyarázatai és az iskolai tanulások, megfigyelések útján, hogy a tu­ domány erő. Apja sokkal többet tanult, mint anyja és ezért nagyrabecsülése inkább apja irányába hajlik.

Bár anyját nagyon szereti, aki önfeláldozóan küzd a szűkös viszonyok között a család tisztán és egészsé­ gesen tartásáért; főz, mos, foltoz, még kézimunkázik is, hogy a szegényes családfői keresetet gyarapítsa.

A tudás I . . . A kisfiú keble felduzzad, mankóin felegyenesedik, ha arra gondol, hogy okos emberré lehet, ha kitartóan tanul. Nem a jövendő büszkeség­ től emeli fel a fejét, hanem a célratörő becsvágy feszítő erejétől. Nagyon becsüli azokat, akik sokmin­ dent tudnak, mint apja is, de még jobban sajnálja azokat, akik — mint anyja is — olyan keveset érte­ nek ebből a bonyolult világból. Kemény szándékkal törekszik a tudás megszerzésére a kisfiú, de arra is, hogy taníthassa, felvilágosíthassa a tudatlanokat. Har­ cos akarattal igyekszik előre. Türelmetlen.

De otthon hideg van. Konyhaszag és a gond nyomasztó légköre. Rossz levegőben nyomott hangu­ lat. Nehezen is megy otthon a tanulás. Ám az isko­ lában, a világos nagy ablakok között olyan könnyű a megértés, a tudás újabb részleteinek megszerzése.

Csak ne volna olyan hanyag és ostoba némelyik ta­ nár. Miért nem magyaráz mindegyik okosan* mint az öreg K. tanár úr. Ő az egész életét kiteregeti a gye­

12

rekek előtt. Sok baja lehet és sok baja volt, míg ennyire összetört, követelő, nagyigényű családjával és szabadgondolkozásával. A kisgyerek úgy veszi észre, hogy nem szívesen látják a gondolattalan ci­ vilizált emberek, ha valaki gondolkodik; különösen, ha bírálva, saját gondolkodása természetes folyamányakép, szabadon gondolkodik közöttük.

K. tanár sose goromba. Mégis nagyobb a diákok figyelme iránta, mint bármelyik más tanár iránt. Még H. tanár és B. tanárnéni, akik a gyerekek figyelmét lekötik brutalitás nélkül, pusztán jólelkűséggel és mindig magyarázó, keveset feleltető módszerükkel.

A leghaszontalanabb, csintalan gyerekek is fi­ gyelnek, ha a jó pedagógusok tartózkodnak a te­ remben.

A kisfiú többi tanárja erélyeskedik, buktatással fenyeget, pofoz. Kijelölik a leckéket és feleltetnek állandóan, irgalmatlanul. A kisfiú úgy érzi: az ilyen tanerők vadítják el a tanulástól azokat, akik valami­ lyen módon rászánják magukat a tanulásra és mód­ jukban van iskolázódni. Pedig látja, hogy a tanulásra igyekvők igen kis részét teszik szűkös környezetének.

A nádpálcázás és dagadtrapofozás miatt jó néhány tanuló „lóg*1 az iskolából, sőt a bátrabbak bejelentik otthon, hogy nincs kedvük tanulni és inasnak sze­ gődnek.

Az osztály sisera-hada a legkülönbözőbb me­ rényletet követi el a „tanbanditák** ellen. A kisgye­ rek a merényletekben előljár. Se pofon, se bezárás, se intés, nádpálca meg nem rettentik.

Krétaport hintenek a szórakozott, népszerűtlen tanár karszékébe. Befokhagymázzák a dobogó alját, hogy az a tanár, aki pedánsan kitiltja a hagymás­ kolbász, tökmag szegénykosztját, kényes szaglása miattf hadd prüszköljön; rövidlátó, véres szemével kutassa a „bitangot**, aki bebűzösíti a tantermet. A tettest sose leli meg. Vagy ha meg is lelné, az óra fele el­ ment a nyomozásra, rövidebb az inkvizíció: az agyonrafeleltetés.

Kaucsukot vagy cipőgumit égetnek a kályhán* óraközi téli szünetben, hogy a büdösség miatt a ta­ nítást ne tarthassák meg. Avagy négyen-öten kiisszák

13

az összes tintásüvegből a tintát, hogy dolgozatot ne írhassanak. Citromot esznek utána és a tanári szo­ bában vagy a szertárban a legbrutálisabb verés se deríti k i : kik a tintaivás bajnokai ? A szolidaritás szépen kifejlődik. Csak a gyávább úrigyerekek árul­ kodnak. A „pecsovics" osztálytársakat összeverik az utcán. Ezek aztán a félelemtől hallgatnak. *

*

A kisgyerek egy sovány, fekete lánykába sze­ relmes. Sötétszemű, lázasarcú teremtés a kislány. Nem­ rég kelt fel a betegágyból. Tífuszban feküdt és haját fejbőrig levágták. Óra alatt is mindig sapkában ül és elpirul, ha új tanár jön az osztályba s megkérdi tőle: — Miért nem veszed le a sapkádat?

Bulldogképű, kuvasz ösztönű fiú, — jómódú kereskedő gyereke — lebzsel folyton a lányka körül.

Nagy ajándékokkal traktálja.

A kisfiú semmit se adhat. Szegény és — bár nem rongyos, de — foltozott ruhájú. A tanárbácsik akár mennyit beszélnek is a tisztes kopottságról, a szegények egyéni becsületességének értékéről, csak nyomorultnak érzi magát a kisfiú, mert szegény és nyomorék is. A bulldogképű egész doboz vizifestéket vesz a lánynak ajándékba, virágcsokrokkal hízeleg és félkilós csomagokban: csokoládéval. Honnan vehetné mindezt a kisfiú, mikor apja még a betevő falatot is alig tudja biztosítani s a rossz cipők örökös javítta­ tásának árát. Egy marék csokoládé se volt egyszerre a kisfiú kezében.

A társadalmi elosztás igaztalanságáról is tudo­ mást szerez a boldogtalan gyerek.

— A szegény mindig háttérbe szorul? — Keze ökölbe zárul és elhatározza, hogy az elégedetlen igazságkutatók útjára tér. De mit tegyen? Ki adhat irányítást szomjas lelkének? *

*

A kisfiú nyakkendőt kötött. Apja viseltes háború­ előtti selyemnyakkendőiből egyet, kemény gallérral.

De a kemény gallért nem tudja elviselni. Rosszabb, mint kutyán a kölönc. Mivel már többen viselik puha gallérral ingüket, a kisfiú is követője lesz a kényelmet

14

kívánó újítóknak. A gyakorlati érzéket korán kifejleszti benne meggondolásokra intő, sanyarú sorsa.

Nem szereti a nyakkendőt. De a tanárok nem szívelik a nyakkendőtlen fiúkat. Valamennyiükben — egy-kettőjük kivétel — megvan a hajlandóság: unifor­ mizálni a diákságot. Saját kispolgári mivoltukat viszont­ látni bennük. Még a békeidő tette őket a katedrára.

A konzervatív vidék levegője a háború légnyomására nemhogy elpárolgott volna belőlük, de beléjük sűrűsödött.

Az osztályok nebulói nagyon vegyes összetételűek. Megduzzadtak a háború után középiskolákba özönlő proletár-, meg parasztgyerekekkel. Ezeket ne­ hezebb fegyelmezni, mint a háborúelőtti középosztály simulékonyabb gyerekeit. A középosztály diákjai — kevesen vannak az alsószármazásúakhoz számítva — megpuhultak már a nevelőnő és a házitanító pálcája alatt. Azoknak figyelmeztetés is elég. De a „csőcselékifjak" a békebeli nádipálcától se félnek. Hosszú a hajuk és borzas. Körmeiket rágják. Nevetgélnek, kiabálnak, verekednek. Könyveiket összefirkálják.

Szamárfüles az irkájuk. Fokhagymás kalbászt zabái­ nak és tökmagot. írásuk hevenyészett. Dolgozatuk jó, de durván telejavított. Nem tudnak vérszegényen udvariaskodni. A kisfiú is a „vadócok“ közül való. A vadócok közül kerültek ki az osztály legjobb rajzolói, legjobb tornászai, legjobbfejű tanulói és legjellemesebb cimborái.

A kisfiú szerette a borzas frfcurát. Ritkán és nem szívesen nyíratkozott.

— Meglátod, borbélyt hozatok a te költségedre és itt nyíratlak kopaszra az iskolában — fenyegetőzött az osztályfőnök.

— Nincs pénzem, apámnak sincs. A tanár úr fizet rá, ha ezt megteszi, — válaszolta a kisfiú dacosan.

Maradt a lompos, nagy haj. S jöttek az örökös „feleltetések“, szekundáztatások. A dac nőttön-nőtt.

Nagy „rostálás" harmadévenként: kicsapások.

Nagy buktatások. Lekerül a nagy haj és lángol a ke­ serűség. Mindez a legtanrendszerűbben.

Idegen hatalmasok csinálnak tantervet általuk

15

nem ismert tanárok számára és ezek a katedrán, nem ritkán bottal, mérik ki szeszélyeikkel fűszerezve a tudásadagokat, általuk alig ismert, számuk miatt nem tanulmányozott diákok bőrén.

A kisfiú sehogyse tudott megbarátkozni a szeretettelen tanítási móddal s korán beléje lopta és fejlesztette kritikai érzékét a sok összeütközés. * *

Minden nyűge ellenére otthonának tekinti a kis­ fiú az iskolát. Sok mindent megfigyel iskolábajárás közben is. Látja, hogy akiknek jól megy a soruk, azok klubba járnak, kávéházba, moziba, egyesületek­ be, ahol szórakoznak, pihennek. Haza csak aludni járnak.

Tapasztalatokat gyűjt tanuláson kívüli idejében.

Valamelyik barátjánál egy-egy látogatás alkal­ mával, — a fiú apja házmester volt egy nagy palotá­ ban — tapasztalta, hogy akik jól élnek, külön szobá­ juk van arra, hogy tanuljanak és dolgozzanak, étkez­ zenek és aludjanak. A szegények rosszszagú konyhák­ ban húzódnak meg, vagy piszkos műhelyekben, az utcán ácsorogva beszélgetnek és csak a templom szép hely, ahová eljárhatnak. Az is homályos és öregszagú* Mivel nagyon sok a szegény ember, nem lehet mind­ egyiknek nyolc szobája, de csinálhatnának nagy fehér szobákat, — gondolja a kisfiú és abban összejöhet­ nének a szegények s olvashatnának, tanulhatnának* Mert buták a szegény emberek. Még a kisfiú szűkös ismereteihez képest is buták. A jómódúak mindig; tanulnak, újságot olvasnak, minden iránt érdeklődnek* Ezért is okosabbak. A szegényeknek is tanulniok kellene.

Az iskola nagyon jó. Világító, nagy ablakok, fehér falak. Valami bizsergető jóérzés a tanulásban versenyezni. Futballozni nem bir a kisfiú, se korcso­ lyázni. A parkban is elrohannak tőle, társai és felfellökik. Birkózásban is erősebbek. És csak azért nem bántják, mert közelharcban veszedelmes ellenfél, harap és elkeseredetten verekszik mankójával.

De az iskolában nem hagyják el. A fejével le­ gyűri társait; többet megtanul kisebb idő alatt. És. rengeteget olvas. Ha a tanár egy-egy lecke rövid

16

magyarázata után megkérdi: ki tudná saját szavaival elmondani a magyarázatokat, a kisfiú mindig jelent­ kezik. Sőt olvasmányaira visszaemlékezve, saját sza­ vaival, meglátásaival is bővíti feleletét.

Ez a megértőbb, haladottabb gondolkodású ta­ nároknál jól sül el. De nem úgy a maradiaknál. A hitoktató megrójja, amiért egyháztörténelemből felelve, nem a szokásos képletességgel mondja el Napoleon oroszországi vesztes hadjáratát, miszerint Isten kivette a dölyfös Napoleon kezéből a fegyvert; hanem történelmi olvasmányaira támaszkodva elme­ séli, hogy a sokkal délibb származású francia sereg a rengeteg éhezés, gyalogmasirozás után, nem bírva a fagyot, a végtelen mezőségeken széjjelzüllik Kutuzov óvatos támadásai alatt. Élvezi a többtudás gyönyörét, fölényét társaival szemben. De nem válik képzelgővé, mert beteges szenvedéllyel sóvárog még több tudásért. Minden újabb ismeret megszerzésénél szomorúan tapasztalja, hogy milyen hézagos a tudása és hogy ha 100 évig mindig tanul, éjjel-nappal, akkor is azt, amit össztudásnak gondol és homályos sejtelemmel végtelen­ nek érez, sohase szerezheti meg. A bölcsebb taná­ rokat félístenkép tiszteli.

Az iskolában közelebbi ismeretséget köt fiúk­ kal, kiknek szülei hatalmas könyvtárral bírnak. El­ látogat hozzájuk, könyvszerelmesen, kissé bátortalanul.

A kisfiú mankója foggantyújához szorítva, egy újjal tartja keshedt sapkáját s a gazdagság legírígylendőbb és legfőbb kincsének tekinti a könyvtárszo­ bát, hol a plafonig könyvek sorakoznak, díszes szek­ rényekben és állványokon, finom selymes porral be­ lepve. Reszkető vigyázattal lapozza a könyveket és nem tud választani a sok hatalmas hírű mű között.

Nem azért, mintha hozzáértése nem volna, tudja már e könyvek jelentőségét a kisfiú. Ügy nyúl közéjük, mint fínomkezű, lázas ötvösművész, ritka értékű kincsek közé...

Laták István: Szürke napok

17

2

]ET]E CJCME JLá Miska sietve kapkodta magára ruháit. Felsró­ folta a petróleumlámpát. Nem oltotta el a felesége, mikor elment, csak lecsavarta.

Füttyög a kis inas is. Minden reggel erre a füttyszóra kel Miska. Mint valami veszett kanári, füttyög az újjai közül az a szurtos kis kölyök. Hó­ napok óta, mióta itt laknak, idegesití Miskát ez a füttyögés, szeretné a gyerek száját beverni. Valame­ lyik inastársát vagy kifutó barátját hivogatja füttyével.

Mindjárt hét óra. Nem jött álom Miska szemére reggel öt óra óta, mikor az asszony, egy sietős, erőt­ len ölelés után munkába ment, a tolikereskedés pin­ céjébe. Sietett. Mindig siet az asszony. Messze laknak.

Jaj, csak el ne késsen! Elbocsájthatják, ha pontatla­ nul jár be. S a kis napszám elvész. Miska kereseté­ ből kenyeret sem ehetnének eleget.

Talán hanyag is Miska, a paprikával való háza­ lásban. Az ördögnek van kedve ilyen zugkereskede­ lemhez. Mindig vigyázni, hova nyit be. Nehogy feljelentsék. És átkozottul alkudnak az asszonyok.

A malacokat is etetni kell még. Folyton esznek, mégse nőnek. A nyáron elpusztultak a nagy hízók.

Szappant főztek belőlük. A szappan árán vették ezeket. Most ezek a koszosak talán csak február végén lesznek jók. Ha esznek és jut miből etetni.

Az ablakon bedörömböl valaki.

— Fönt vagy már. Miska?

— Gyere be, Józsi, mindjárt mehetünk, csak a malacoknak melegítem a moslékot.

A szoba-konyhául szolgáló parasztgerendás hely­ ségben gyéren világított a kis petróleumlámpa. Józsi, nyurga, sáppadt fiatalember, leült egy konyhaszékre.

Miska szalmát tömködött be a tűzhely rossz ajtaján és meggyújtotta. A hajlongásban busa fekete feje mérgesen vörösödött. Kis darab ember volt.

Bútorfestő. Két éve munkanélküli. Sose szerette az ilyen házi munkákat. Malacetetés, főzés, mosogatás ...

18

Inaskorában mestere felesége űzte, hajtotta a kony­ hán. Hogy segéd lett, a katonaidő leszolgálása után megnősült. Míg munkája volt, az asszony szorgalma­ san elvégezte a házkörüli teendőket. Hizlalta a ma­ lacokat, mosott, főzött és mindent előkészített az urának, kényelmesen éltek, gyermekük nem volt.

Munkanélkül maradván, felesége bejutott nagy sírá­ sok után egy tolikereskedésbe, tollat pucolni, válo­ gatni. Miskára maradt a házimunka gondja. Keserű szívében inaskori emlékei sajogtak fel. így is nehezen éltek. Szűkösen tellett a kosztra is.

Egyszer anyósa jött, karján tótkosárral. Paprikát hozott benne.

— Fiam, tudod-e mivel segíthetnétek magato­ kon? Novák Jóska mondta, hogy mehetnél vele paprikát árulni. Valamit mindig kereshetnél. Azt mondja, te jobban tudsz beszélni, mint ő.

Nem szívesen állott kötélnek.

— Én mázoló vagyok, mit értek én a papri­ kához? !

— Majd belejössz, — mondta az öregasszony.

Felesége is kérlelte. Melegen hozzábújt, nem ellen­ kezhetett sokáig. így került össze Józsival, aki begyakorlott há­ zalóvá vált. Koppozó legény volt a Galambos-malomban, de elbocsájtották, mert keveselte a fizetést, mikor összeállt egy özvegyasszonnyal.

— Elment már a feleséged?

— El, — szólt elfúló hangon Miska, fújva a vi­ zenyős szalmát, hogy lángrakapjon.

Józsi sápadt ajkával mérgesen harapdálta a cigarettacsutkát.

— Képzeld, az én asszonyom nem birt elmenni.

Rosszul érzi magát. Állapota végefelé jár és nem bírja azt a port, piszkot ott, meg a büdösségeta tolikereskedésben. Hányingere van, ha bemegy. És a pénztári orvos még mindig nem írja ki betegnek.

Miska felállott a tűztől.

— Nálunk is most ütött be a rossznyavalya.

Kilencévi házasság alatt nem volt állapotos Julis. És az idén félév alatt már másodszor. Most, hogy munka­ nélkül vagyok, még ez is . . . És a bábaasszony most

19

2*

nem mer segíteni, valaki feljelentette. Minek nekünk a gyerek, mondd?!

Keserűen köpte el cigarettáját Józsi.

— Hát azt hiszed, nálunk nagy szükség van rá?

De az asszony nem mer kezdeni semmit. Tavaly is majdnem elpatkolt. Én még a malomban dolgoztam, a mentőket hívták a szomszédasszonyok és a nagy­ kórházban hozták helyre szegény Marcsát.

Kint kegyetlenül visítoztak már a malacok* Miska lekapta a kissé meglangyult vizet s egy rossz vödörbe öntötte. Krumplihéj és korpa volt a vödör­ ben. összekeverte és kivitte a malacoknak.

Józsi és Miska külön* külön is megpróbálták már az árúsítást. A külvárosi szegény asszonyok között érdemesebb egyedül járni. Nagyobb területet bejár­ hatnak. Itt ugyan kis adagokat vesznek egyszerre.

Nem kell olyan nagy rábeszélés. Vásárolnának a kül­ városban, de kevés a pénz. Beljebb, a jobb házakhoz ketten mennek. Ott sokat kell beszélni, míg eladhat­ nak. Ketten is alig győzik a szót.

Miska bejött és egy fadézsában leöblítette a kezét. Szakadt vászontörülközőben törölgetve kezefejét, kérdezte: — Na, tegnap hogy sikerült az üzlet?

— Kicsit jobban, szerencsével jártam. És neked?

— Nekem nagyon gyengén . . .

Karjukra vették a tótkosarakat. Benne letakarva a paprika.

— Te, Miska, gyerünk át ide a Dávid bácsihoz^ Megiszunk egy-egy fityókkal. Tegnap két dinárt el­ spóroltam az asszony elől.

— Nem bánom, gyerünk.

Varmuzsa Dávidnak szép háza állt az utca kö­ zepén. Hosszú tégla épület, vaskapuval. Téglából építette az udvara körüli kerítést is. Várszerűen zá­ rultak a kerítés magas falai. így engedély nélkül is bátran mérhette ki az italt. Amerikát járt ember.

Valamikor itt az ó-világban szabómesterséget tanult.

De mióta az új-világban megszedte magát, itthon csak a szőlőjében termett italát árusította. Addig po­ litizált is idehaza, míg az udvara végében húzódá mély árkot be nem födték, a korrupt időkben. Azóta

20

nem is politizál, nehogy valamelyik ivóvendégét meg­ sértse. Mindig arra hivatkozik: — Amerikában az üzletet nézték az emberek, nem politizáltak folyton és jobban is éltek.

Csak aki az ablakon kopogott, kapta ki a kul­ csot és jöhetett be a vaskapun át, iszogatni. Mindig ült néhány ember Dávid bácsi lakásán a poharak, kis üvegek mellett, akik összehordták, megtárgyalták a környék hireit.

Komoly, sovány fekete ember volt a környék Dávid bácsija, lekonyuló sötét bajusszal.

Miskáék is kopogtak az ablakon. Varmuzsa Dávid körülnézett és kiadta a kulcsot.

Bent a cigarettafüstös udvari szobában már ül­ dögéltek néhányan. A tagbaszakadt, kopaszfejű do­ hánycsempész, a kis pirosarcú csordás, egy nyugdijas vasutas és az öreg sánta Smidth, a toll- és bőr­ bevásárló. Éppen Smidth vitte a szót.

— Nem szép dolog ez, kérem. Irigykedni egyik a másikára . . .

Miskáéknak hozott Varmuzsa két kis üveg pá­ linkát és székeket lódított elő a szomszéd szobából.

Magyarázólag mondta az újjonnan jötteknek: — . . . Képzeljék! . . . Ez a Puhalák, a hentes bejelentette a fűszerest, Lőrincnét, hogy disznót vá­ gott és nem fizette meg az illetéket . . . Pedig Lőrincné is jelenthette volna Puhalákot, mikor ők meg a szomszédba, a Barnáékhoz vitték át azt a húst, amit nem a vágóhídról hoztak . . .

— No, Lőrincné megérdemelte, ő se sokkal kü­ lönb, ő is sokszor elbánik azzal, akivel bir, — szólt Miska.

Az öreg nyugdijas csóválta őszbeborult fejét.

— Az én időmben nem acsarkodtak igy egy­ másra az emberek . . .

A rádió szólt, tornavezényszavak harsogtak és valami németes tempójú induló.

Miskáék megitták a pálinkát. Képzelt melegség járta át testüket.

A kopasz dohánycsempész is tudott valamit.

21

— A Kapásék fia, az a szabó, tudják, aki szo­ cialista és be is volt zárva, most mikor hazajött, ka­ pott valahol munkát, egy mesternél, aki nem ismerte.

Ilyenkor ősz végén akad valami munka minden sza­ bónak. Kapásék egy szomszédja elment és szólt a mesternek, hogy miért vesz a házába szocialistát?!

Ki is adta a könyvét rögtön a mester. Ilyen irigy ez a mai világ, nem hagyják az embert élni . . .

Miskáék kiléptek a kapun, bezárták a donga vasalkotmányt és beadták az ablakon a kulcsot.

— Minket is bejelentene Lőrincné, ha rajta­ csípne . . . — mormogta Miska.

— Gyerünk a sánc felé, — szólt Józsi.

Lassan világosodott a ködben. Nehéz külvárost szagok terjengtek. Miskáék megigazították a kosarai­ kat és véznán, fázósan elindultak szegényes útjukra.

22

E S Ő

S Z E M

E L

‘ Anyja vizet melegített a katlanon. A teknőt jnég tegnap beáztatta, hogy ne íollyék, mialatt fürpik. Egyre korholja: — Fürdjél Jani, a nehézség se bírja kidörgölni ja piszkot az ingedből!

Lábát lógatja egy rossz hintaszékből, a lueszes (nagybácsija hagyta itt, mielőtt Pestre ment a pénzé­ ivel, kitanulni a színészetet, de ellóversenyezte a pénzt, meg a fíúszerelmeire költötte, mert nem szereti a 'nőket.

Valami ponyvaregénybe unatkozik bele lusta sihedersége. Sok mindent összeolvas. Nem nagyon érdekli az olvasás. Jobb szeret napkúrázni, de hűvö­ sek már a napok, nem lehet már fürdeni se a sza­ badban. Ez a sok leírt kaland hazugság, de az oko­ sabb könyvektől megfájdul a feje. És azon még a bor se segít. Pedig az mindenre jó. Különösen akkor, ha jó borozókkal isszák.

— öcsém, az árgyélusát, pótolj már a literhez — és az anyjától kikunyerált dinárral kisegíti néha Petyi bácsit és isznak. Jó házi bor, a Pulyka bácsi méri, itt az utca végén. Saját bora. Titokban méri.

Kabát alatt hozzák el, hogy ne lássa a finánc. Mióta nem kocsmáros a Pulyka bácsi, csak tízliterenként mérhetné a borát. Ügy nem kellene fizetnie illetéket, így sem fizeti.

Mit lehet csinálni itt a külvárosban, hűvös idő­ ben? Majdnem mindig szemel az eső. Mind a három pár cipője rossz, beléjük folyik a víz, a suszter már nem javít hitelbe. Apja meg káromkodik, ha ilyesmire kér tőle pénzt.

— Menj az istennyilába, láthatod, hogy az én cipőim is rosszak, újat kéne vennem, de nem jut rá.

Pedig nekem minden nap muszáj mennem. Hej, de büdös is az inkasszánsnak, — és szomorúan iszik egyet.

Jani öregje legszívesebben itthon ülne mindig

23

és bogarászna a kertben. Gyomlálna, vagy a silány fákat tisztogatná. Kicsi a kertjük, de mindig talál benne valami kertészkedő bibelődést. Egy parajért összeturkálja a bokrok alját. Nem szabad letépni nélküle egy szál virágot sem. , — Megcsupáljátok a virágszárat, összevackoljá-/ tok, senki se nyúljon hozzá! . . . !

— Nem is nyúlnak itt a gyerekek semmihez —j füllenti az anyja, ha szemmelláthatóan nagyon meg-, lopták a kert virágait.

Janit nem kínálja meg borral az apja, tacskó­ nak tartja. Mert nem keres, nincs is tekintélye előtte. > Húgait jobban szereti, azok dolgoznak. Szőnyeget! csomóznak mindketten. Nem sokat keresnek, elflancolják. Mindig harisnyáért sírnak.

— Anyám, a Zalács Katinak mindig ad az anyja harisnyára, meg cipőre, mert jobban szereti a lányát, mint maga.

— Dehogy Julis, nekik szőlőjük is van és az anyjuk kofálkodik, meg nyugdíjat is húznak . . .

Jani anyja nem tud kofálkodni. Csak egész nap a kecskét etetgeti, mindig éhes az a sovány jószág és panaszosan bőg. Telhetetlen a szegény ember te­ hene is. Meg takarít'és ebédet főz. Állandóan konyhaszagú. Meszeli a rozzant házfalakat, lemálik a vizes falakról a tapasz és a m£sz. Sohse ér rá. Hogy le­ het valaki örökös rabja a végetlen és haszontalan foglalatoskodásnak ?

— Gyere Jani, itt a meleg víz és a szappan.

Becammog a kamrába. Kiönti a hamus áztató vizet a repedezett — és a repedésben ronggyal tömködött — teknőből és beönti a bográcsból a meleget.

Ledobálja foltos ruháját és fehérneműit. Hosszú, sző­ rös lábát térdben felhúzva, beül borzongósan a vízbe.

Huh, de jó volna elnyúlni síma, finom kádban. Leg­ alább olyan volna, mint a közkórházban. Ereszteni a meleg vizet egész nyakig . . .

Beszappanozza magát. A haját is mossa. Eszi a szemét az erős háziszappan.

A szappant anyja főzte. Ügy főzi, mint a nagy­ anyja, meg a dédanyja. Csak meleg vízben viszi le a piszkot. Lyukas törülközővel ledörzsöli magát.

24

Mintha egy kis élet költözött volna nehéz tagjaiba. Éhes. Még nincs itt a vacsoraidő. Apja zsarnokosko­ dik. Nem szereti, ha külön tálalgatnak.

— Aki nincs itt az evésnél, az fütyülje el. Ha nem tetszik, szedd a sátorfádat és keress kvártélyt magadnak. Ügy lesz itt minden, ahogy mi akarjuk — és magára és feleségére mutat.

Pedig csak úgy van, ahogy ő dühöngi. Mit te­ hetnek? Jani hallgat és gyorsan bepofázza az enni­ valót. Csak a húgai kotyognak. Ok keresnek, hát szabadabb a szájuk.

— Maga, apám, sohse nézi, hogy másnak is jó legyen, csak ahogy maga akarja. Mi nem vagyunk a cselédjei.

— Fogjátok be a pofátokat! . . . — kiabál az apa, vagy ha rosszabb kedvű, nyakon is üti őket.

Ilyenkor húgai nem vacsoráznak és Janiéknak több jut.

Kiáll a kapuba. Szemel az eső. Mély pocsétákban áll a téglajárdákon és a kövezetlen kocsiútakon a víz. Egy kocsis rekedt ordítozása veri fel az eső egyhangú pötyögését. Üti a lovakat, elakadtak a lisz­ teskocsival a sárban.

Rossz kabátokban topognak erre-arra a szom­ szédok. Alig köszöntik egymást. Elázik ilyenkor a beszélgető kedv is. Átmegy Jani a Fésűsékhez.

Ott összejön néhány magafajta dologtalan. Kár­ tyáznak, vagy efféle. Mesélnek erről-arról. Néha ha­ zudnak is. így érdekesebb. Lányokról, verekedések­ ről. Hősebbek így.

Az öreg Fésűs kövér, pipás ember, csuda ka­ cifántosán nevet egy-egy jobbízű eseten. És mindig valami katonahistóriáját ékeli a különféle beszédek közé, a bosnyák okkupációról. Tud lódítani. Gyerek volt az okkupációkor.

— Hej gyerekek, mikor én Zenicán, a fegyháznál voltam poszton! . . .

Sanyi, a legkisebb fia rászól: — Már mesélte apám, nem emlékszik rá?

Kicsi, töpörödött felesége zsarnokoskodik fölötte, mert nem keres az öreg. Gyűlöli, hogy mégis kövér és egészséges.

25

— Hozzál vizet, még erre is lusta vagy, pedig megüt a guta, már annyira hízol! . . . — és az öreg­ ember engedelmesen elcammog.

Most nincsenek itthon. Kimentek kukoricafosztásba, valamelyik rokonukhoz, tanyára.

Kinéz Jani a nagy-útra. Erre nem szokott járni.

Erre lakik a hűtlen szeretője. Nem kell a lánynak most, hogy nincs munkában. A papucsosék fia tetszik most neki. Pedig vigyázzon, mert az már vert szét botot lányok fején.

Megázik a kabátja. Eszi fene. Üresek az utcák. Félig falu ez a város. Olyan kevesen értik és élik itt az életet. Még a jóvilágban, is eltemetődtek a vidékiességben.

Jó volna puha autóban ülni, vagy szivarozni* Pénzt olvasni, vagy valami tengerparton a melegben hasalni.

Tülköl az autóbusz. Csak egy rendőr van benne, az ingyen utazik és a malmos tart hazafelé.

Néz a házfalakra. Mocskosak. Egyformán vidé­ kiesek, kis öreg ablakokkal. Sárrá és penésszé válik itt az ember.

Ráérnek. Jani is, a fűszeresek is, az autóbusz is, a malom se jár. Csak az eső szemetel.

Visszafordul. Micisapkáját szemébe húzza és megszorítja a nadrágszíjját. Alig van gondolata, mintha már nem is volna éhes. Minden későn jön. Álmodna néha szépeket is. El is mesélné valakinek. De mit ér, ha megerőlteti magát, hogy önmagánál külömb legyen?

Vágyai is ügyetlenek. Nem érdemes ingyen még gon­ dolkodni, vagy beszélni sem.

26

Sokat szenvedtünk mi, gyerekek, a háború alatt.

Még azok is, mint én, akiknek az apjuk idehaza ma­ radt felmentve, vasúti vagy egyéb fontos szolgálatban, vagy mint sokan, sikerült hamisságok eredményeképen.

Zabból, árpából, kukoricából vagy vöröslisztből ettünk kenyeret.

— Ügy élünk, mint lovak, vagy disznók, — állapítottam meg akkoriban. Szüleim könnycseppet töröltek ki fáradt szemgödrükből, tehetetlenségük miatt. Azóta se tudom megenni a máiét, a gancát, se az érett, főtt kukoricát.

Pedig de sokat rágogatják beszélgetős télen, külvárosunkban az asszonyok. Csodás ügyességgel fogaikkal lehámozzák a kukoricaszemek emészthetet­ len héját. A nyulak esznek ilyen szájmozdulatokkal. És megindul a mese, hogy ismét meghalt ez és meg­ szökött valamelyik lány, aki nem birta el a leányság terhét és az első égőszemű legény hálójába esett.

S a nagy nyomorról, mely átfogja a vidéket és hal­ kabbá teszi az emberek beszédét. És közben elfogy a főtt kukorica.

Mondom, sokat szenvedtünk a háború alatt.

Nehezen akadt ruha vagy harisnya. A külföldi gyárak ellenségesek voltak és nem szállítottak. S a hazai ipar csak a háború esztelen pazarlásainak dolgozott.

Cipő még csak jutott, ha rossz bőrből is és telistele szegezve disznósajt alakú, apró bőrvédőkkel a talpa, póttalppal, hogy tovább tartson.

De járhattunk iskolába. Tanulhattuk anyanyel­ vűnk szépségeit az elhanyagolt, férfitanitóknélküli iskolákban. Ám unokatestvéreim a tiszaparti nagyközségben nagyon szerencsétlen módon maradtak analfabéták. És rajtuk kívül is sokan, szegényebb vagy teljesen nincstelen gyerekek neveledtek fegyelem és betűvetés

a

27

nélkül. Kellettek a gyerekek a kis gazdaságban, mert az anyjuk hiába öltötte fel ura bekecsét, csak asszony maradt. Meg aztán a férfimunkát és az asszonyit is elvégezni, csak két személyre van szükség. Nem volt ember a háznál, a gyerekeket is segítségül fogták.

Messze is volt az iskola, bocskorra se tellett; nyáron a dolog, télen a ruhahiány miatt maradtak távol a gyerekek az iskolától. *

*

Pedig családfánk törzsén élő özvegy nagyanyánk segíthetett volna a gyatra sorsú unokákon. Nem sokat törődött velük. Önmagával volt elfoglalva: kérője volt.

S földje minden jövedelmét kelengyére költötte. Férj­ hez ment a község leggazdagabb magyar parasztjához, ki évtizedek óta sorvadozott és hű feleség-ápolóra volt szüksége. Valószínűleg ifjúkori duhajkodásaiból szerzett betegsége emésztette. Nekünk, gyerekeknek nem nyilatkoztak róla. Apámékat bántotta az öreg­ asszony férjhezmenetele. Felkeresték anyjukat.

— Apánk meghalt, most már anyánk se lesz, ha maga férjhez megy. . .

— Jaj, fiam, nem tudok én így egyedül, támasz nélkül élni.

Férjhezmenetele után szégyelte szűkölködő gye­ rekeit és rongyos unokáit. Bár pénzt rakott bankba, tűrte, hogy vérszerinti leszármazottjai elmerüljenek a háborús nyomor posványába. Azelőtt is imádta a földet, de most, szinte állandó áhítattal gondolt a va­ gyonos életre. És soha ki nem látogatott községi fő­ utcai házukból a Szélső-utcába, hogy megismerje gyerekei, unokái életét.

Csak templomba menet találkoztak.

— Mért nem látogat ki édesanyám, felénk is már egyszer ? . . .

— Nem mehetek fiam, a lábam is fáj, meg apá­ tokat se hagyhatom. Csak úgy tud pihenni, ha lábait a mejjemre veszem.

Sorvadt az öreg paraszt. Nagyanyánk pedig fölfúvódottan kövér lett. Ügy rengett a hájtól és a sok szoknyától.

28

Nagynéninket az undor fojtogatta. És a keserű szegénygőg.

— Apánk, az a gazdag gazember ? Apánk ?

Nekünk ? ** Ritkult, sorokkal hazajöttek a katonaparasztok a háborúból. És a fogságból is szállingóztak. Sógoraink, nagybátyáink is hazajöttek. Kemény kézzel, erős hit­ tel fogták meg az ekeszarvát. Dolgoztak lankadatlan.

Az ifjabb gyerekeket iskolába adták. Petróleumot* cukrot szereztek és új csizmát. Ami nem volt falun a világveszedelemben. Addig zsírmécsekkel világí­ tottak az asszonyok. Istállólámpákkal.

Most egy kicsit jobbra fordult a parasztok sorsa* Némelyik gazda egy-kettőre földet is vett, a meglévő* mellé. S az analfabéták felkamaszkodtak.

— Én is tudok olvasni, ha valaki előttem elol­ vassa, — dicsekedett egyik unokatestvérünk.

— Szegény, szegény lányaim, fiaim, — sóhajtott Matyi bátyánk, aki bár nehézkesen, de tudott írni. ** Meghalt az összeaszott kisöreg: a község leg­ zsírosabb magyar parasztja. Nagyanyánkat kidobták, az örökösök a nagybirtokból De pénzei voltak bank­ ban és a régi földje termett.

— Anyám, majd én gondozom, ne éljen egyedül öreg korára — dörgölődzött egyik nagynénink s a leghízelgőbb gyerekével nagyanyánk összeköltözött újonnan vett házába. Itt imádkozgatott az öregasszony és simogatta takarékkönyveit.

— Ptica i macska szu bili prijatelji... — tanulta az óvódás szerb verset a kis unoka. Ezt megütődve hallgatta nagyanya. Egy árva szerb szót sem értett.

Pedig a község egyrésze szerb. De a vallási és nem­ zeti különbség miatt elkülönülnek és a két népség nem érti egymást.

— Magyar verset nem tudsz fiacskám ? — Simo­ gatta meg a gyerek buksi fejét.

— De tudok, nagymama! . . .

29

— Nekik már jó lesz, anyám ! Nem fognak értet­ lenkedni, mint mi, összehozza őket az óvoda, az iskola, — szólt a gyerek apja. ** Egy nagybátyánkat a galandféreg megölte. Na­ gyon kedvelte a kutyákat, összefogdosta a kóbor ebeket és simogatta, ölelte, hizlalta őket. Tőlük sze­ rezhette a galandférget, ifjabb korában.

Tizenegy gyerek maradt apátlan. Négy-öt anal­ fabéta köztük. Abbamaradt a répaegyelés és a baraparti és réti szőlőtelepítés.

Eddig is kegyetlen nyomorban élt a család. A Szélső-utca cigányai voltak, a gyerekekre még ing is alig jutott. Most az apa halálával fokozódott az Ín­ ségük. A kórház, az operáció, a temetés sok pénzt felemésztettek.

De a többi unokák is, a pestreszakadtak és egyebütt nagy nyomorral küzködtek. Főleg a kisebb­ ségi viszonylatokban.

Nagyanyánk csak hízott. Ragaszkodva földjeihez és a takarékkönyvekhez.

— Ugyan, ugyan Verka néni, hogy nézheti az unokái nyomorát, mért nem ad nekik valamicskét a pénzből, — szólt a szomszédasszony, kinek férje járt a munkás-otthonba, de nem kerülték el azért a tem­ plomot. A keresztényi megértés szólt most is az aszszonyból. A nagyanya szinte görcsösen megrándult és a szoknyája aljához kapott. A szoknyazsebben őrizte a betétkönyveket és a költőpénzét.

— Én is alig élhetek, fiam. Ilyen szegény még sose voltam .. . Veszem a kenyeret. ..

— Könnyű annak, aki veszi, mert veheti, az árendák summájából, — mérgelődött a szomszédaszszony, a felebaráti tanács sikertelenségén.

Megbukott két bank a községben. Nagyanyánk pénzét elvesztette. Egy hidegszemű sváb ügyvéd és egy jött-ment púpos-csípás bankár ügyes kezelése eltüntette a község pénzeseinek minden dinárját. Az unokák felsírtak! A betétkönyvek értéktelenek.

Az a negyvenezer dinár is elúszott, többek kö­ zött, amit a vén gazdag hagyományozott nagyanyánk

30

temetésére. Ellopta a bankár, elszámolta az ügyvéd.

Nagyanyánk belesoványodott.

— No, Verka néni, jobb lett volna kiosztani az éhes, rongyos unokáinak! — nevetett a szomszédasszony.

Nagyanyánk összeszedte magát. Jellemesnek mutatkozott.

— Ha kiosztom, akkor is eltűnik! , . . — csat­ tant fel bosszúsan a hangja. ** A háborús analfabéták katonáknak mentek. Délre.

Keserves volt nekik, egyhelytélö községieknek, idegen környezetben a kilenc, meg a tizennyolc hónap.

Pali unokaöcsénk helyett Debárból egy községünkbeli szerb fiú írt, aki véletlenül tudott magyarul is írni, mert magyar mesternél volt szűcsinas. Tele volt a levél helyesírási hibákkal, mert a fiú sokhelyt összekeverte a latin mássalhangzókat a szláv betűk­ kel. De jó volt így is. A szülők elsírták magukat.

Ilyesfélét diktált levélbe a Pali: „Jaj, édes szüleim, de jó is annak, aki írni tud, ha messze van. Ezek a rosszagú arnautákból is tud némelyik és a századba mindenféle népségből. És a magyarok mind gazdagyerekek itt velem és nem írnak, hanem egy szerb legény ír, akivel odahaza is jóba lehettem volna, de maguk otthon sose mentek a szerbek közé és külön vannak a szerb utcák meg a magyar utcák otthon, az nem jól van. Itt mindenki egyformán közlegény, akárki fia is és akár magyar vagy sváb vagy szerb vagy zsidó. De akik írni-olvasni tudnak magyarok, azok mind könnyebben tanulnak szerbül, mint é n . . . Itt hó van és nagy szél, már pe­ dig otthon csak most lehet az őszi szántás. Nagy a hideg és nincsen erre szántóföld. Nagyon idegen itt minden. Ha nem volna itt ez a szerb legény, nagyon rossz volna. Lehet, hogy tanulok tőle írni magyarul és ha már tudok, megtanít szerbül is írni. Azt mondja, az könnyebb, mert úgy írnak, ahogy beszélnek . . .

Sok jó egészséget kívánok még egyszer szüleimnek.

Tiszteljék meg odahaza a Mrgyanovékat, amért he­ lyettem írt a Rádó . . .“ **

31

És megtanult a Pali írni! Magyarul is, meg szerbül is ! A többi unokatestvér most is analfabéta.

De fogadkoznak, hogy a gyerekeik már nem lesznek azok. A gyerekek művelésére és anyanyelvűk ápo­ lására és a népek közti barátság megteremtésére ál­ dozzák szent paraszti verejtékkel szerzett garasaikat nem a betétkönyv imádására.

— Akármibe kerül, a mi családunkban ilyen szégyen nem esik meg többet. Már a dédapa is tudott írni, pedig iskola se volt még a környéken. .. Ügy tanultak a tanyán, vándortanítóktól. . .

32

Töprengő, mélyszemű barátommal beszélgettünk a minap. Csendesen füstölgetve, sok szó esett köztünk az emberek életszínvonalának süllyedéséről. így szólt: — Sokszor akaratlanul is kárt okozunk egy-egy társadalmi rétegnek, bár minden jószándékunk az, hogy egyeseken segítsünk. Ha nem untat téged, el­ mondok egy különös esetet. Érdeklődéssel figyeltem.

— Azzal kezdődött: Sihederkorú lehettem, mikor pesti ángyom meglátogatott bennünket. Anyám épen mosásra készülődött, nagy sóhajtások között. Sok volt a szennyes és anyám gyengélkedő. Néhány nehéz szülés és a sok kényszerű abortusz tönkretették. Egy­ általán, főzni percre pontosan, a legkisebb húgommal a karján, aki akkor még pólyás volt, ma már csak emlék; — mosni a régi bácskai parasztmosással, négy léből, körmön kidörgölni, fehérítő nélkül hófehérre mosni, nehéz munka tagadhatatlanul. És talán útálatos is. De a bácskai tanyán, ahol verejtékes munká­ ban született és nőtt nagyra anyám, nem hajtott virágot az esztétika, amikor a nagymosást kitanulta.

— Na, ne sóhajtozz, Veca, — szólt a pesti ángyika, — majd én segítek. De várjál csak, hogy is mosol te ?

Anyám egy kicsit értelmetlenül nézhetett rá, hogy lehet ilyent kérdezni, mert ángyom elnevette magát. Hogy mos ? Ügy, mint a többi százezrek.

— Hát leszappanozok, kimosom három léből, aztán kifőzöm és a főzővízben még egyszer kidörgö­ löm, hogy az ingnyakon, mandzsettákon és a fehér alsónadrágokon a sárgás csíkok, meg más makacs piszkok kijöjjenek, kiöblítem és keményítek.

— Nem jól van ez, hallod-e ? Én könnyebbet mutatok neked, — mondta ángyom. Tudod, hivatalba jártam negyvenéves koromig, míg a bátyátok nem vett feleségül, pontosabban szólva, míg hét testvére­ Laták István: Szürke napok

33

3

met, kik giind neveletlenek voltak, amikor a szüleim elhaltak, — fel nem neveltem, ki nem házasítottam.

Csak aztán kerülhetett sor rám. De nem is bánom.

Az én édes kisfiam, de a mostoha gyerekek és a bátyátok szeretete mindenért kárpótol és a testvé­ reim, sógornőim és a gyerekek istenítenek. — No, de még semmit sem mondtam, Veca, — simogatta meg egyszerű anyámat, — én újfajta mosást mutatok neked. Mit gondolsz, én a puha hivatalnoki kacsóim­ mal győztem volna az agyonkínzó, többnapos mosá­ sokkal leánykoromban nyolcadmagamat ? Időm se lett volna rá. De tán most se bírnám. Node gyerünk tovább. Javíthatatlan asszony vagyok, mindig magam­ ról fecsegek. Ez a mosás azon a meggondoláson alapszik, hogy már a régi kultúrájú kínaiak is főzés­ sel tisztították a ruhát és az új technikával legjobban megátkozott Amerika is gépi gőzmosódák útján tisztíttatja sietős népének fehérneműjét. Az olcsóbb is, gyorsabb is, legfeljebb azokat gyötri, akik napi tíz­ ezerszám mossák, vasalják, öblögetik a forró ruhát a mosoda negyven-ötven fokos hőségében. No, kérlek, hát mi is ilyenformán tisztítjuk a ruháinkat, de gépek nélkül. Különben, te is szoktad a ruhát főzni, csak a végén, nem az elején, amint te mondtad, hogy a leg­ makacsabb piszkok kijöjjenek. Már pedig, ha a leg­ makacsabb piszok kijön a főzés által, akkor kijön a kevésbé makacs is. Elmondom, hogy hogyan mosok én. Leszappanozok, néhány óráig ázni hagyom a le­ szappanozott ruhát, vizett forralok, ha nincs jó ártézi vagy esővíz, akkor kis szódát is teszek a vízbe és akármilyen a víz, szappant aprítok bele. A szappa­ nos vízben főzzük az olyan ruhát, amit te is kifőzöl, amelyik a színét nem ereszti. A ruhát forraljuk tíz­ tizenöt percig, leöntjük a teknőbe és a saját vizében erősen, rendesen ledörgöljük, ahogy a közönséges mosásnál is szokták. Meglátod, mikor hozzányúlsz a kifőzött ruhához, már a főzéstől magától omlik ki belőle a piszok. Ha megrázod csak, máris fehéredik.

Melegítesz vizet a második lének. Ebben könnyedén, egészen könnyedén mégegyszer kidörgölöd a ruhát és öblítesz hidegvízben és keményítesz. Fele idő alatt kész leszel és ami a fő, könnyebb is, mert csak az

34

-első lé dörgölése nehéz és a csavarás, a többi már semmi, fele munkád se lesz ilyen módon.

Anyám inkább hitetlenül, mint reménykedve nézett ángyomra.

— És, ha nem tisztul ki a ruha rendesen, vagy ha megvörösödik ?

— Ne félj Veca, akkor én kikörmölöm az egészet.

De, mondom, ettől ne tarts. Nem csak én próbáltam ki évtizedeken át, hanem sokan mások, akiktől én tanultam.

Nekifogtak a nagymosásnak. Reggel kezdték és délután négykor már kiterítették a máskor legalább két napig mosott ruhát. Be is száradt estére a sok ruha. Ragyogó fehéren. Anyám nem győzött hálál­ kodni és csodálkozni. Az ebéd is kész volt idejében.

— Node ilyet! . . . Ki hitte volna ? — S a kör­ meit és cserepes kezét nézte, amit nem sebzett ki a lúg és nem volt a legbelsőbb bőrrétegig ledörgölve. . . . Akkoriban nagy hatást tett a dolog rám is.

Az egész receptet megtanultam. Azután ezerfelé sza­ ladtak a gondolataim. Munkanélkül, tétlenül kószál­ tam a lomha kisvárosi éveket. Csavarogtam és üget­ tem imádott nőszemélyek után. Talán mindörökre elfeledem a mosási receptet, ha nem szerelmesedek egy szőke asszonyba. Áhítatos, egyszerű szerelem volt. Lovagiaskodással, legényes hetvenkedéssel ken­ dőzve. Csordultig vers-szagú hangulatokkal. Szép, puha, hervadó germán asszony volt. Izgatta a mokány bács­ kai fajtaságomat. Két,kamaszka fia volt és csurranó pirosszájú lánykája. És komoly fekete, régi ember, háborúelőtti fajta, hallgatag ura, ki biztosította szigo­ rúságával az én örökös hallgatásom és virágtalan szerelmem. De jól esett ez a magánvaló töprengés és belopakodás az imádott asszony, lassan-lassan min­ dig egyszerűbb otthonába, mint egy színtelen ismerős a sok közül. A gazdasági válságot erősen érezték ők is.

Nagykereskedésük volt. Elvitte a háború utáni, szabálytalan gazdasági áradás. A férfi komoly állást vállalt, mégis szűkebb volt a jövedelem. Szakácsnőre nem telett. A fehér, kiskezű asszonyka főzött egy cseléddel. A , gyermekek nőttek, iskola és gond min­ dig nagyobb. És az ura nem tudott lemondani a finom

35

3#

szivarokról és a kávéházi, pénzes kártyacsatákról Talán nem is volt olyan nagy az az összeg, amit esetről-esetre elkártyázott, de jelentősen csökkentette a konyhaszámla teherbíró képességét. Majd rosszabb állásba került a férfi. Itt már nem pótolhatta kártya­ veszteségeit és apró luxuskiadásait rendes kereseté­ ből Állítólag sikkasztott. Állástalanná vált. Közben egyre kívülebb kerültek a belvárosi utcák köréből Cselédre se telett. A férfi ügynökösködött és efféle alkalmi keresetekből tengette családját. Ebből a kere­ setből csak a legszűkösebb konyhaszükségletét fedez­ hették. Az asszony sokat sírt. Én a sajnálattól majd meg bolondultam. A mosóasszonyt se fizethették, nem hitelezett tovább. Minden héten mosott a szeretett asszony, hogy ne legyen olyan sok egyszerre a mosnivaló, mégis fájt a keze. így is nehezére esett ez a mindenkinek nehéz asszonyi munka. Fehér kis kezei vérvörös, lúgmarta virágokkal és cserepes, pikkelyes,, durva bőrrel borítódtak. Szerettem volna lázas ajak­ kal lecsókolni az égető gyulladásokat és a megdur­ vult bőr érdességét. És ekkor ángyom mosási receptje jutott az eszembe. Lelkendezve ajánlottam. Hölgyem kipróbálta!

S hálásan simogatta meg többízben a kezemet. Könynyebben ment a mosás, nem "fájt annyira a keze tőle.

Boldog voltam.

— Köszönöm kisbarátom, maga az egyedüli, aki önzetlenül gondol rám, legnehezebb óráimban is.

— Kötelességem ez, sokat tapasztalt és csaló­ dott embernek, — válaszoltam kissé hazugul és hetvenkedve.

Imádottamék fürdőhelyre költözködtek, városunk közelébe, az én szülőhelyemre. Űtjaink szétváltak.

Nyomorult robothoz jutottam. Ez a városhozr kötött. Talán gyanússá is válhatott volna az új kör­ nyezetben, ha továbbra is ott lődörgök a hölgy körül.

Kinn, a fürdőhelyen is lecsúszó középosztály­ beliek télen-nyáron- „üdülő“ csoportja lakott. Ezeknél is megcsappantak nagyon a bevételek. A kiadásokat, a modern parlamentek példájára, állandóan lefarag­ ták. Előbb a szakácsnőt nélkülözték, azután a pesztonkát. Lemondtak kedvenc vidéki ujságjuk előfize-

36

léséről. Toalettjeiket mindsűrűbben maguk alakították.

A rádió lett egyetlen szórakozásuk és a rádió taka­ rékosságra intette a kispolgáriasodó világot. Férjuramék lemondtak a finomabb szivarokról, keveseb­ bet költöttek szaladó szerelmeikre. A hölgyek keve­ sebbet flörtölnek, inkább pletykáznak, ők ugyan „csevegésnek** nevezik, összeülnek egyiküknél, má­ sikuknál és sapkát kötnek, neccelnek és egyéb könynyebb pénzkereső munkával verik le, súlyos konkurrenciát támasztva, a mindig kézimunkából élő nők munkabérét. Az étlapjukkal sem dicsekszenek már. És nagy fejtörés számukra egy-egy még „jobbanálló** vendég érkezése. Elküldték volna a mosó-nagytakarító asszonyt is, de a mosás állandó inkvizícióvá válna, amiről még panaszkodni se mernének senkinek. A férjeknek azért nem, mert az asszonynak — az elmúlt aranykorszak szerint — élethivatása felvidítani a ne­ héz küzdelmekből hazatérő, gondterhelt férfit. A ba­ rátnőknek azért nem, nehogy végleg kiszolgáltassák magukat az általános úri „csevegésinek. Inkább a konyhán húzták meg a takarékoskodás szűkrefeszített zsinórját, ha férjuram valahol vidéken vadászott a mostoha üzleti lehetőségek becsületmezején.

A hölgyek mosás közben többször meglepték a szeretett asszonyt és elcsodálkoztak azon, hogy ke­ zének nem árt a mosás, ez a legsúlyosabbnak tartott asszonyi munka. Pedig a kezei az övékével egyforma puha, fehér, érzékeny. Szóbakerült az újfajta mosási recept. A barátnők felújjongtak.

— Óh, ha ez igaz, én is mosok majd. Még hol­ nap megpróbálom és ha megy, a kezem se megy tönkre nagyon és a ruha se marad barnás, felmon­ dok jövő héten a mosóasszonynak, — mondta az egyik. Egy másik asszony is, az új öröm hatása alatt szokatlanul őszintévé vált.

— Én is csináltam már kismosást, de nagyon fájtak a kezeim. Nem bírtam négy vízből kidörgölni...

Lázasan készülődtek a mosásra. Háromszornégyszer átjöttek kikérdezni H.-nét, szerettemet, hogy teljesen megjegyezzék a tudnivalókat. Némelyikük pontosan lediktáltatta magának. Általános sikert ara­ tott a könnyű mosási mód. Maradiságukat le­

37

győzte a takarékoskodó buzgalom. Propagandát csi­ náltak széles ismeretségi körükben az újfajta mosás­ nak. A tavasszal kiszállingozó városi nyaralók közül többen, akik már csak néhány heti, városunk melletti „üdülést" erőszakolhattak ki maguknak, szintén meg­ fogadták a jó tanácsot és felmondtak a mosóasszo­ nyaiknak, vagy feleidő alatt végeztették el a mosást az új módszerrel, hogy a fele napszámot megtaka­ rítsák. Akinek még cselédre telett, az azt fogta rá a könnyű mosásra. A cselédnélküliek maguk virtuskodtak. Gyorsan terjedt az eszme és egyidőre csak­ nem teljesen kiszorította az egyéb „erkölcsös" cse­ vegéseket. A takarékossági buzgalom divattá lett. A sokgyerekes mosóasszonyok bőrére. A hazatérő nya­ ralók a városi cselédes, vagy már cselédtelen, lecsú­ szó középosztály körében, széltében-hosszában meg­ ismertették az újfajta mosást. S így kispolgári környé­ künkön a legkevésbé szándékosan én is elősegítettem, hogy a mosóasszonyok százai munkanélkülivé vál­ janak .. .

38

HAMVAZÓSZERDA

A szobában télen át sohasem fűtünk. Nem telik.

Szobánkat a házigazdáéval ajtó köti össze. Nekik még jól megy. Egész nap fűthetnek. Egyetlen gyer­ mekük beteges, ágyhoz kötött, kell neki a melegség.

Az ajtón azonban átszivárog hozzánk is némi lan­ gyos levegő. Meg az alacsony konyhából is beenge­ dünk főzés után kevés meleget és így szobánk nem oly hideg, mint a jégverem. Lehet benne aludni. De a hideg ágynemű átmelegítése nehezen megy. Hogy ezen is segítsünk, a konyha tűzhelyén téglát melegí­ tünk $ azt rossz ruhába csavargatva, lefekvés előtt félórával ágyunkba tesszük, derekunk tájára. Ott a fekhely jól átmelegszik és mikor lenyugszunk, a tég­ lát lerugjuk a lábunkhoz, hogy ott is melegítsen. De felkelni inkvizíció. Különösen míg sötét van. Büdösít a petróleumlámpa s a meggyújtott gyufa füstje is nehéz a kis helyiségben. Még nagyon fázunk, még nem lehet kinyílni az ajtót. Sietek öltözködni. Két rossz női harisnyaszár helyettesíti a téli alsónadrágot.

Ezt a zokniba húzom. A legfoltosabb cipőmet veszem elő. Száraz fagyban jó, mert ez a legmelegebb. Két rövid alsónadrág — javítgatott, kamaszkorból itt ma­ radt — már kinőtt pullóver. A kiskabát zsebébe be­ rakom a szerszámokat. Kopott nagykabát, fülrehúzott, zsírosodó micisapka s munkaképes vagyok A fene hidegben komisz volt felkelni. Rossz a hideg, kopott, számtalanszor felhúzott ruhát magunkra venni. A kopott ruha hidegebb. De így duplán öltözve nem fogok megfázni.

Munkába indulás : hajnalban. Nehéz érzés ilyen korán elindulni s öt órakor az erős szélben egyedül baktatni. A harangszót nappal nem szeretem, de most a szorongó, fázós külvárosban barátságos melegen cseng, megejt és hajszol új erővel előre, mint fáradt katonát a csinadratta.

Még alig mozdul valaki. Sötét van. Fagyos sze­

39

lek söpörnek. Ahogy beljebb haladok a város közepe felé, árnyak bontakoznak ki. Félek, hogy veszett kóborkutya támad meg. A zsebemhez kapok. Otthon felejtettem igazolványomat! Félek, hogy rendőr áll elém és igazoltat.

Beljebb a városban már gyulladozik az ablakok mögött világosság. Házmesterek, vagy szintén csak alkalmilag dolgozó sorstársak illesztgetik össze el­ nyűtt öltözetüket Itt-ott már indulnak is munkába vánszorgók. Ép úgy gondolat nélkül, mint én. Még három óra alvás vágyával a zuhogva lépegető testükben.

Néhány év előtt még sokan indultak ilyenkor munkába, sokan és csoportosan. Akkor még olyan bizalommal, hogy talán egész életüket, ha döcögve is, de munkában morzsolhatják le.

Most már csak néhányan menetelünk, sívár kedvvel és egyenként. Annak is elsorvad a munka­ kedve, akinek még akad némi munkája; ráragad a tétlenek, nehéz, üres érzése.

Külön-külön baktatunk.

Megyek szükségmunkára. Napi néhány órán át kontárkodom, hogy legalább valami ennivalót szerez­ hessek és meleget. Okoskodó kispolgárral ügyeskedem és jókedvet mutatok, mert máskép nem kell neki a munkám. Túlsokan vagyunk. Óvatosnak kell lennem.

Egyik péküzletből erős világítás csap ki. Mun­ kába menők számára nyitották ki ilyen korán, ne­ hogy másnál vásároljanak kenyeret.

Részeg cigányok diskurálnak az utca közepén.

Hanglejtésükről ismerem fel őket és a hónuk alatt szorongatott hegedűk árnyairól. A belvárosban már többen mozognak. Egy-egy parasztkocsi zörög a piac­ terek felé. Pöcegödörtisztító szerelvény dübörög nagy zajjal, mintha a fázósan közeledő nappal elől mene­ külne. Gyűrött arccal gázlámpafény alá verődnek a farsangvégi mulatozók és egy-két szomorúarcú, utcai prostituált.

Parazsat hullatnak előttem kanyargó alakok az útra. Parázs, parázs után sziporkázik, mintha a hideg csillagok a földre hullottak volna. Rest vagyok utá­ nuk sietni, hogy megtudjam, miért szórják a parazsat.

Szállingózni kezdenek ide-oda nyűtt testű emberek.

40

Házmesterek söprögetik a majdnem teljesen tiszta, fagyos aszfaltot a belvárosi úriházak és paloták előtt.

Az úr még alszik, most végezte első álmát.

Ahogy átérek a város külső, sivár felébe, ismét csendesebb, sötétebb utcákban botorkálok. Asszonyok csoszognak papucsban, nagykendő alatt. Ez a város parasztibb, igénytelensége miatt jobbmódúbb és télen ráérőbb része. Erre többen igyekeznek a templomba.

Egy-két öregember is, kopogó csizmában, subásan.

Postások kis csomag étellel a hónuk alatt, siet­ nek helyükre, szortírozni a leveleket, hogy kilenc órára, mire a sok úr felkel, ott legyen asztalukon.

Célhoz értem. — Meghúzom néhányszor a fa­ gyos csengőt. Várok. Végre beengednek.

Lélektelenül elvégzem munkámat és majdnem sétálva elindulok. Nem birok sietni; a túlkorai felke­ lés, a hideg, a több mint három kilóméternyi út ki­ szívta életerőmet. S nincs is délutánig munkám.

Most hazamegyek. Meleg löttyöt hörpintek fel, valamivel agyonütöm a délelőttöt, hogy a sovány ebéd után ismét valami nyomorult alkalmi munkára induljak.

Az utcán most már többen járnak.

Borzongósan összehúzódva sietnek munkahe­ lyükre a kiszolgálólányok, masamódok, csipke- és harisnyagyári munkáslányok, vasúti műhelymunkások.

Valamennyi ernyedten igyekszik. Fináncok zöldelnek >a reggeli szürkületben. A korai termelőpiacra igyekvő kereskedők, kofák: üres karkosarakkal, szekérrel s tragaccsal álmoskodnak a parasztárúsok között. Pa­ rasztok hordják szakadatlanul terményeiket. Egész áradat. Sok az eladni való.

A nagymalom már zakatol, emelgetik a nagy töltött zsákokat a napszámosok. Mészárosok ásítanak vevőkre várva. Adóhivatalnokok emelgetik sétabotjai­ kat méltóságteljesen. Cselédek mennek vízért, itt-ott rongyos munkanélküliek ácsorognak és évődnek a cselédekkel. Öreg nénik és kamasz legények, bambaszemű lányok, suta, törtderekú bajszos vének igyekeznek a templom felé, hamvazószerda van.

41

Ilyenkor rengeteg kifliárús tolong a templom körül. Jó vásárt remélnek. Hideg van. Karjaikon telistele rakott kifliskosarakat cipelnek. Kezükben, a nehéz kosarak miatt, ferdén tartott rossz fazék, telve parázzsal. Ezt maguk alá teszik, mikor leülnek. A fazékból ki-kibillen egy-egy parázsdarab. Előbb nem ismertem a parázshullajtás okát. Most látom. Nem a csillagok hullottak le . . .

Fák és emberek árnyékai szaladnak az ablak­ üvegeken, ahogy köztük vonszolom merev testemet.

Munkanélküli, alkalmi munkáért talpaló proletár va­ gyok és elmerülök a zsivajgó város hideg, kivilágo­ sodó, télvégi reggelébe.

42

A TUMBÁSZ-HÁZ Félig bedőlt, korhadt ákácoszlopokkal támogatott nagykapu, alacsony, vállig érő, düledező deszkakerítés, gyermekek számára való résekkel, kukucskálókkal.

A kerítésen át belátni a sovány, gyomverte, csenevész kertre, melyben hitvány paradicsombokrok tengődnek, gyönge árnyékot vetvén a tövükben kapirgáló. se-színű paraszttyúkoknak.

A ház alacsony, kissé félvállas — a kiskapu vastag festése agyonrepedezett. A házat vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt verték nyers, párolgó földből s réti náddal tetőzték. Náddal, ami ritkán szárad ki, de magába szív minden harmatnyi nedvességet s év­ ről-évre lassú, dudvás korhadással pusztul. Tíz esz­ tendőként újra kell foltozni, de ma már nádazó is egyre ritkábban akad: az öregje kihal, a fiatalja meg más mesterséget tanul, ha a száraz kenyéren való tengődésnél jobb sorsot akar.

S ahogy nem szárad ki soha egészen a nádtető, nem száradnak ki az anyaföldbe vert falak sem. Haj­ szálcsatornáikon hol süllyed, hol meg emelkedik a víz, aszerint, hogy milyen nedves az esztendő. S ha befűtik a szobákat, nehéz talajszag párolog a falakból.

Még jó, hogy a szobalakó páriák homályos tisztálko­ dási vágyból, gyakrabban meszelik be a falakat, mint fürödnek, különben még hamarább cserélnék ki szállásukai a temetőivel.

De nemcsak nedves, hanem alacsony is a ház — homlokát a gond a földre húzza — de ez itt nem feltűnő, a szomszédos házak is ilyenek. A külvárosi nép, ha épít, a „régi öregekéhez tartja magát, akik szerint a földbelépő ház melegebb, barátságosabb.

S szél jár a tájon, a tetőn zizeg-zörög a nád s bomlott éjszakákon szerelmes macskák lakodalmakat ülvén, dermesztő gyermeksivalkodással keverik a szegény­ emberek álmát.

Ilyen a Tumbász-ház és környéke. S Tumbász hasonló hozzá: zömök, rögből hajtott. Egyébként bu-

43

nyevác származású. Nem a magyar körzetben szüle­ tett — néhány utcával arrébb, a temető mellől köl­ tözött át, mikor ottani házát elárverezték. Mert azelőtt nagy háza volt, meg földje is, de akár disznó­ kereskedő apja az ötven láncot, meg a temérdek pénzt, ő is elmulatta, eltamburáztatta kis vagyonát.

Mulatós, büszke, rátarti legény volt. Hibás volt egyik válla, mégis ő „uszkocsiztatta el“ a szomszéd gazda lányát, feleségét; aki, hogy idekerültek a vityillóba, bánatában és hektikájában utána sorvadt az eliszkolt vagyonnak. Még a halál pillanatában is azon keser­ gett, hogy hozománytalan leányai otthon fonnyadnak el. — Ura kezét szorongatván, könnyes szemmel halt meg.

— Istenem — sóhajtotta — a föld... a lányok...

Ezek voltak utolsó szavai. S Tumbász felesége sírjánál megesküdött, hogy többé nem iszik. Nem is iszik azóta többet egy-két pohárnál. Csak egyre ott ül­ dögél délutánonként a szennyes udvarban és csendesen pipázva, a piszkos, szappanos víz lassan húzódó kacskaringóját bámulja vagy az asszonynépség kárálását hallgatja. Egész délután ül és pipál, délelőtt pedig alszik, mert éjjelente bakter Lovas és társa fakereskedésében. Néhányszor meglopták a fakeres­ kedést a kódorgó munkanélküliek és most nem mer nyugodtan aludni az öreg Lovas. Fél, hogy Ameriká­ ból hazakoplalt dollárjait szétlopkodják.

Az öreg Tumbász ezért ott pipázgat éjjelente, hogyha valaki betörne, fellármázza Lovast, aki mélyen alszik, de veszedelmesnek hiszi magát, mert revol­ vere van.

Reggelenként törődve ballag haza, hogy rázu­ hanjon a szegényes vacokra s ólomnehéz álomba süppedjen, délig, mikorra ifjabbik lánya, Maca, meg­ főzi az ebédet, ha munkanélkül van — s odamegy, hogy felkeltse: — Apám, kész az ebéd!

Bizony, kétszer is oda kell szólni az öregnek, hogy felébredjék s kirázza nehéz tagjaiból az álmot.

Maca magyarul szólítja, mert, hogy magyar kör­ nyezetben élnek, észrevétlen rájuk ragadt a magyar szó s inkább azt használják; meg azután Maca ma­

44

gyár lányokkal dolgozott a gyárban. S a bátyja is, a szabó: magyar „kuncsaftokat** szerzett.

Tumbász főnökének zsidó társa is, — mosolygó, fiatal kereskedő — ki a fatelep ügyeit intézi, legtöbb­ ször magyarul beszél. S a fakereskedés mellett kis­ gazdák laknak, akik kiöregedve a földtúrásból, kinn üldögélnek a járdaelőtti füvön. Köztük várja be a sötétet Tumbász bácsi. Ott is magyar szó járja. *

*

Szabó fia, a sovány *és kopaszodó István, az egyik udvari szobában lakik. Ott a műhelye is. Erős, önző kinézésű, kövér nő a felesége. Zsémbes, pattogó asszony — igazi zsandártermészet. Folyton sarkában áll az urának s attól tartván, hogy kiüt rajta az apja mulatós, iszákos vére, nem hagy neki pillanatnyi pi­ henőt sem. A gyámoltalan Tumbász nem mer ellene szólni, varr és szab éjjel és nappal — kézzel és géppel. Foltoz, javít, fordít, új ruhát csinál — mindent elvállal. Felesége folyton sarkallja: — Ha te el nem vállalod, elvállalja más.

A szegény ember néha megpróbálkozik egy-egy gyenge ellenvetéssel: — De Gizus, ez nincsen megfizetve. Szégyenleném megmondani valamelyik szaktársamnak, hogy mennyiért készítek egy fazont.

De az asszony letorkolja: — A szaktársad se ereszti el a kuncsaftot, csak azért beszél, hogy te engedd el és akkor majd ő el­ fogja. Ismerem én az ilyen nagyhangú iparosokat.

István pedig elhallgat és tovább csinálja a mun­ káját. Este tízig is eldolgozik. Az jfjú Tumbászné nagyon szereti, ha a férje iparkodik. O azonban annál kevésbé veszi ki részét a munkából. A szoba-műhelyt is ritkán takarítja, pedig, ha Maca dolgozik, az egész Tumbász-házra itt főznek. Van is elég piszok.

A szabóság egész nap szemetel, a tyúkok az ágy alatt tojnak, itt ültetik a kotlósokat — Tumbász na­ gyon szereti a tyúkokat — s ő és felesége itt is alusznak. Munkanélküli barátai is eljönnek, beülnek a kis, levegőtlen helyiségbe s eltöltik a mester mel­ lett az időt — legalább távol lehetnek asszonyaik és szüleik örök szekatúrájától. S miközben „szűz** do­

45

hányból sodort, rossz cigarettáikból száll, bodorodik a füst, végeszakadatlan beszélgetésekben vágyakozzák ki tehetetlen-magúkat.

Copkó, az asztalos a galambokért rajong, de ha idegen galambot sikerül fognia, felesége mindig el­ adatja. Igaz, hogy ez hoz valamit a konyhára, de ez galambpicér önérzetében bántja Copkót.

— Te, Pista, tegnap is fogtam egy szívest, hát nem addig zörgött az, asszony, még el kellett adnom a Kollár Mengyinek. így sohase lesznek rendes ga­ lambjaim, ha a legjobbakat eladom. Már sokszor za­ varni sincs kedvem.

S maga elé néz, elbúsult tekintettel.

Tumbász csak hümmög: — Az asszony, az asszony ... — De nem mer szólni semmit.

Hegedűs, az elzüllött rádiószerelő legszívesebben innék az idők végezetéig.

— János — mondja Copkónak — gyűjtsünk egy literre — s előkotorja — ki tudja: honnan szerzett dinárját. Szeme sóvárán ragyog: — Még máma nem ittam, pedig de jó az idei rámpás, a fene egye meg.

Almási, a facér kőműves fonnyadt arccal teszi ki a második dinárt.

— Benne vagyok — recsegi alkoholtól és ni­ kotintól reszelős hangján. Biztosan kofálkodó felesé­ gétől csente a dinárt, mert az asszony nem ad pénzt a kezébe. — Almási különben valamikor rendes em­ ber volt, de a munkanélküliség elzüllesztette. Még újdonsült munkanélküli volt, mikor a szakszervezet­ ben kirabolta a munkáskultúrkör pénztárát. Leleplez­ ték és kitiltották a munkásotthonból s azóta gyűlöli a munkásmozgalmat is. Annyira elzüllött, hogyha munkát is találna, azt is elkerüli.

A fiatal Tumbász gyáva szemmel pislog felesége felé a sarokba, annak beleegyezése nélkül nem mer beszállni a gyűjtésbe. Pedig egy keveset ő is szeretne inni. Copkó is hozzátesz féldinárt, így hozathatnak fél liter rámpást. S isznak. Tumbász nem mer inni, bár sovány nyakában szaladozik az ádámcsutka* Te­ hetetlenségében hát mesterségére hárítja keserűségét:

46

— Hej, gyerekek, csak abbahagyhatnám ezt a vacakolást . . .! Majdnem ingyen dolgozik az ember, de az asszony nem hagy békében — még kenyérre sem jutna — hajtja örökké. Egy csöpp kedvem sincs már dolgozni a szabóságban — mondja erőtlenül.

Az ágy alatt kotkodácsolni kezd az egyik tyúk.

Tumbász felveszi és arcához szorítja.

— Pipikém . . . pipikém . . . Tudjátok: úgy sze­ retem ezeket a jószágokat. Ha pénzem volna, csak csirkéket és kacsákat tenyésztenék . . .

Copkó Tumbászra kacsint s az ajtón kilépő fe­ lesége felé int.

— . . . és innál — teszi hozzá csendesen.

Kész a vacsora. Giza gorombán szól urához: — Pista, gyere enni! Ha elmosogatok, én is segí­ tek stafirozni.

Vacsorát főzött, mert délben eltrécselte az időt s így ebédre csak szalonna jutott.

Az üldögélő komák hazaindulnak. Az asszony nem kínálja őket. — Ebben a szegénységben? — Mindig itt ülnek és különben sincs lakodalom, sem halotti tor. * *

Tilka az öreg Tumbász legidősebb gyereke.

Harmincötéves vénlány. Erős, vagy mázsás nőszemély — hatalmas vállakkal. Fekete bajuszkája is van s az álián : erős, gyéren nőtt szakállszálak. Mélyen gyűlöl­ ködő szemeiben az örök hiába-vágyás sötétsége.

Sokat eszik. Nemi kielégítetlenségében szakadatlanul éhséget érez. Mint apjának, néki is az evés a leg­ fontosabb. Utána a pletykát szereti a legjobban, s ha kellemetlen dolgokat mondhat valaki szemébe. Életé­ nek semmi célja, semmi értelme. Ezt érzi s ezért harapós kutyaként mar mások jókedvébe. Egyébként sokat dolgozik. Már évek óta mos a járványkórház mosodájában. Minden hajnalban kigyalogol, hóna alá szorított, kendőbe csavart, száraz ebéddel és estig dörgöli és csavarja a ruhát. Csak vasárnap jár a vá­ rosban, mikor templomba megy. Ilyenkor az imádsá­ gok megszokott szavai közt ilyenféléket is mormol: — Istenkém, mi értelme van az életnek?

Mindenkit gyűlöl. Ezért is imádkozik oly buzgó-

47

sággal, mert érzi gyűlöletének mértéktelen terheit.

Gyűlöli öccsét, mert megházasodhatott, — sógornő­ jét, mert papucsba verte gyámoltalan öccsét, gyűlöli legfiatalabb testvérét, Macát, mert fiatal és van még némi reménye a férjhezmenetelre. Bár egy összeszólalkozás alkalmával odamondta néki: — Te is kezdesz már elhízni. Ne gondold ám, hogy szép vagy. Te is huszonötéves vagy már, te is megvénülsz velem együtt.

Maca összeverekedett vele.

— Te tehén! Írígy vagy rám. Azért is férjhez fogok menni.

Akkor Maca el is költözött hazulról. Minden­ képpen férjet szeretett volna fogni. De nem sikerült.

Sőt a munkából is kiesett. így újra haza kényszerült.

S hogy kenyerét ne egye ingyen, a mosásban segített Tilkának. *

*

Tilka és apja jól megértették egymást. Mind­ ketten enni szerettek a legjobban. Csak ezért dol­ goztak.

Minthogy Maca Tilkával dolgozott, a sógornő főzött rájuk. Tilka azzal gyanúsította sógornőjét, hogy meglopja őket, illetve hogy többet számít fel. Gyanú­ jának volt is némi alapja. Ezért, ha tehette, mint va­ sárnaponként, úgy maga főzött. Ilyenkor apjával együtt ettek. S Tilka az egyhetes mogorvaság után mosoly­ gott is. *

*

Macának kis, púpos borbély udvarolt. Mindenki nevette őket. Az a szálas, erős ülepű leány s a hónaljáig alig érő gnóm . . . S tetejébe iszákos is. — „A kis pasi . . .“ De üzlete van a külvárosban. „Jó parti. “ — A borbély sokszor berúgott és nyakig sá­ rosán mászott haza. Maca kissé útálta, meg idegen­ kedett is tőle. Egészsége tiltakozott az emberva­ karcs ellen.

Még sose csókolództak. Nem is tudta elképzelni, hogyan melegedhetnének ennyire össze. Állva nem, mert. a kis borbély pomádés fejével csak a melléig ért. Ülve — az is furcsa lett volna. Meg azután hogy is ölelhetné át őt a fiú? De nem is merné. Csak a

48

kezét szorongatta, nyirkos tapintású borbély-kezével.

Még ez se volt kellemes.

De elvitte csónakázni. Moziba is eljártak. Nyak­ láncot is vett születésnapjára, meg virágot. Tilka so­ kat csúfolta húgát: — Mit akarsz a kis koszvakaróval ? Ha lábad közé veszed, eltörik a rothadt dereka.

De azért féltékeny volt Maca szerencséjére.

Hátha sikerül mégis elvéttetnie magát. Akkor bele­ kerül a tisztes polgári világba, melyből őt kizárta a sorsa.

Gyűlölködő zsörtölödése új tápot kapott. Macá­ nak sikerült néhány félnapos bejáróhelyet szereznie, amivel nagyrészt függetlenítette magát Tilka befolyása alól. Maca most már csak a legritkább esetben segí­ tett a mosásban. Ezenfelül kilátásba helyezték szá­ mára azt is, hogy munkát kap a zsidótemető rende­ zésében. Űtat kell csinálnia, ásnia, kapálnia, gereb­ lyéznie, ágyásokat feltöltenie. Tudta, hogy nehéz munkára vállalkozik, de még mindig jobb volt, mint egész nap a mosóteknő mellett, lúgos vízben maratnia a kezét.

Maca új harisnyát is vásárolt magának. Még arra is felbátorodott, hogy kis púpos udvarlójával le­ vágassa haját. Az kéjelegve ugrálta körül a széket és nyissz-nyassz: rövid lett a súlyos és dús haj. Maca az első ollócsattintásra felnyögött, de aztán már nyu­ godtan tűrte. — Eh, mit! Sógornője is levágatta a múlt héten. Munkatársnői, akikkel azelőtt együtt dol­ gozott a gyárban, már tíz év óta rövid hajat viseltek.

Igaz ugyan, hogy sógornőjének apja nyugdíjas vasutas, az övé meg csak paraszt, éjjeli őr. Node mindegy.

Tilka a bubifrizura láttára felfortyant s leringyózta Macát: — Most bolondulsz meg — tette hozzá. — Idáig jó volt a hosszú haj? Tán azt hiszed, hogy már ipa­ ros* nagysága vagy? Nem is biztos, hogy a púpos elvesz, mert az anyjának te nagyon szegény vagy. És az se tetszik neki, hogy te, akár a jólányok, külön mentél lakni.

Igaz, Maca hallotta : leendő anyósa egyre üzenget, hogy fiától elriassza.

Laták István: Szürke napok

49

4

— Fütyülök a púposra, meg az anyjára, ha ép­ pen tudni akarod. Az is csak a fia keresetét sajnálja, nem én vagyok az útjában. Levágattam a hajamat, mert nekem úgy tetszett! Már erre is irigy vagy? Te is levágathatod, te vénség!

Az öreg Tumbász is dohogott egy sort, de nem nagyon hangoskodott, mert Maca újból keresett s ez­ zel némi tekintélyt szerzett.

Másnap este Maca elment hazulról, mikor a púpos jött. Azt is megüzente néki, hogy többé ne jöjjön. *

*

A következő vasárnap ebéd után az öreg künn pipált az udvaron, mikor Macához eljött a fodrásznő.

Ezt látván, megint dohogott: — Már erre is telik neki. . .

Az ondoláló vas csattogott. A göndörhajú, vir­ gonc fodrásznő és Maca nevetve beszélgettek.

— Több helyről is hallottam, hogy az anyja egyre üzenget nekem, hogy így, meg úgy, ne bolondítsam a fiát, a púpost. Bolondította a ménkű. Ügy jött, mint a puli.

— A fia keresete kellene tovább is — mondta a fodrásznő.

Tilka mérgében, hogy húga még ondoláltat is, egy darabig szótlanul pukkadozott, azután minden bevezetés nélkül belecsipett a fodrásznőbe: — De csúnya a maga férje, Juliska?

— Csúnya? Hallja, ezt még senkitől sem hal­ lottam. Csinos fiúnak találták mindenütt — borzolta fel magát a fodrásznő s megrándult kezében az ondolálóvas, úgy, hogy Maca beleszisszent.

— Bizony csinos is — mondta Maca. — Neked Tilka, már senki se tetszik. Te nagyon haragszol a férfiakra.

A vastag Tilka, puffadt arcát elrántva, szótlanul ment ki a szobából.

— Juliska, én is ilyen utálatos leszek, ha ide­ haza vénülök meg?

— Tudom is én, Maca. Nem mindenkinek ilyen borzasztó a természete. * *

Tumbászék udvarában, a parasztház végében

50

van egy szoba-konyhás lakás. Valamikor istálló lehe­ tett. Most Csikós András lakik benne a feleségével, meg négy gyermekével. Iszonyatos nyomorban élnek.

A festetlen asztal takaratlan, az ágyakban, a deszká­ kon szalma, az is egy szál foszladozó lepedővel le­ terítve. Rossz kabátjaikkal takaróznak. Reggelenként, mikor felkelnek, szakadt ingük és hajuk tele van szalmatörekkel. Szekrényük sincs, de nem is lenne mit berakniok.

Csikós favágásból tengeti életüket. De ilyen el­ foglaltsága csak ősszel vagy tél elején akad. Fát aprít a favágó gép mellett. Sok a gép és hamar összevág­ ják azok fáját, akik a cudar világban fát készíthetnek télire. Azután nincs újból semmi munka. Építkezés se akad. Olykor sikerül azonban valaki elől elhalászni valami paraszti napszámot. De a napszám kicsi s csak nagyobb földmunkák idején akad. így az év jó kétharmadát át kell csikorogni. Rongyban, piszokban, hidegben, betegségben, mint ahogy a környék legtöbb családja teszi.

Csikós szervezett munkás és keresetét nem iszsza el. Csak akkor nyúl italhoz, ha valaki fizeti. Vagy ha egyik-másik munkaadója munkaközben megkínálja, így akarván őt kárpótolni a lealkudott napszámért.

Felesége csontvázvékony teremtés. Nyolc gye­ reket hozott világra, négy él, de a legkisebb: vézna csecs-szopó, már hetek óta haldoklik. Ha pénzük volna, megmenthetnék.

Az asszony, mint minden nyomorban tengődő, hanyag, lusta és piszkos. De ha még igyekvő volna, akkor sem tudná magát és házát rendben tartani.

Cérna, szappan, kefe s egyéb apróságok, amikkel az ember rendbe hozhatná magát, nagyon ritka ven­ dég az ilyen nyomortanyán. S a soha-vissza-nem-adott apró kölcsönökbe Csikósné már belefáradt.

Csikós, ha munkanélkül van, szintén betelepszik a szabóműhelybe, a többi közé. Nem igen szokott beszélni, mert nem nagyon hiszik el, amit mond.

Pedig nem hazudik. De szinte eszelősen folyton azt meséli, hogy fényképészinas volt s még három hónapja volt a felszabadulásig, de a főnöke észrevette, hogy lopnak. O is belekerült a társaságba. Főnöke kivágta

51

4*

őket s még arról is gondoskodott, hogy többé más­ helyen se szerződjenek velük. — Megjárta, amiért a lemezlopásban másik inastársával a segéd kezére járt.

S minthogy valahol kenyeret kellett keresnie, bátyjá­ val eljárt fát vágni. Ebbe a sorsba aztán bele is ragadt.

Eközben ismerkedett meg mostani feleségével, aki szappangyári munkáslány volt s mivel teherbe ejtette és megsajnálta, hát elvette feleségül. De felvirrad még egyszer az ő napja is — hajtogatta — lesz még belőle fényképész.

— A te kérges kezeddel már nem sokra vin­ néd, ha gépet is tennének eléd — ellenkezik vele Hegedűs, a facér rádiószerelő, aki szeretett vele el­ dicsekedni, hogy az ő keze finom.

— De ha én mondom, elhiheted, hogy félév alatt belejönnék és a kezem is kifinomodnék. Hej, csak az asszony ne volna a nyakamon! Vagy a világ sora fordulna meg.

— Hát miért nem hagyod ott az asszonyt? — vágta oda Almási, aki szintén szeretett volna kofa­ feleségétől megszabadulni, de mivel nem szeretett dolgozni, hát csak visszamaradt s eltartatta magát.

— Sajnálom a gyerekeket — mondta sóhajba csüggedten Csikós.

Azelőtt Csikós bennmaradt evés alatt is Tumbászéknál, de mivel észrevette, hogy evés közben el­ kerülik éhes tekintetét, szemlesütve ő is kibotorkált a napi tereferélőkkel, ha Tumbászné teríteni kezdett. *

*

Csermák, az ifjú Tumbász apósa is elszuszog néha-néha lányát és vejét meglátogatni. Nehezére esik, mert asztmája fojtogatja. Sokat ivott világéleté­ ben az öreg. Aktiv vasutas korában az útazószemélyzethez tartozott, így kilóméterpénzt is kapott s az asszony nem ellenőrizhette, hogy mennyit költ italra. Ivott is gondtalanul és mérték nélkül. De kar­ dos és takarékos, második felesége mellett már nem teheti. A csekély nyugdíj postán érkezik s az asszony gazdálkodik vele. — Ha ételre rendesen is telik, italra s egyéb haszontalanságokra már nem futja. Az öreg Csermák így keveset járkál, csak eszik, alszik, otthon ül és hízik. S asztmája mindjobban fojtogatja* 52

Nászát nem nagyon szereti. Parasztnak tartja.

Nem szívesen parolázik az öreg Tumbásszal. Az ő apja bizony mesterember volt, ő pedig nyugdíjazott vasutas létére tisztes polgár. — S ha rászánja is magát, hogy ellátogasson a Tumbász-házba, csak azért teszi, hogy kifüstölje a fejéből felesége állandó zsörtölődéseit.

Az idősebb Tumbász az udvarban pipázik s ter­ mészetes szívélyességgel fogadja Csermákot.

— Hogy-mint vagyunk kedves nász ?

— Hát csak meglennénk valahogy — lihegi Cser­ mák — de az asztma, az asztma — és bebotorkál a kis műhelylakásba.

A fiatal Tumbász, miként a „kuncsaftokat**, úgy apósát is, nagy alázattal és tisztelettel fogadja.

— Isten hozta tata. Foglaljon helyet. Hogy van­ nak odahaza? Hát a mama? Miért nem jött ő is?

Csermák szereti, ha a mostohát is édesanya­ ként kezelik és emlegetik.

— Hát csak megvolnánk. Tudod: anyátok min­ dig talál valami szuszogni valót — nyögi Csermák, az egyik székbe ereszkedve. — Megvolnánk . . . De hol van Giza?

— Ejnye, azt mondom én is, hogy éppen most kellett elmenni arra a temetésre.

— Temetésre ment?

— Igen. Egy Fekete nevű bérkocsisnak a fia vízbe fűlt, azt temetik. Gizus is elment.

— Hát fiam, hogy-mint vagytok? Van-e munka?

— Hála Istennek, akad mindig egy-egy kevés — és felsóhajt. (Ügy gondolja: több is, mint amit el­ vállalni kedve volna, de ha az asszony . . .)

Most is gyorsan leül s öltögetni kezd Hátha megérkezik Giza, nehogy karbatett kézzel találja, mikor belép . . . ** Maca munkát kapott az új kötődében. Két hét előtt, egy esős délben lelkendezve futott be sógor­ nőjéhez.

— Te Giza, képzeld csak: munkát kaptam . . .!

Egy kötődében! Megint a régi szakmában dolgozha­ tom ! Ügy örülök — és táncolt hozzá jókedvében.

53

Két hét alatt rábírták a lányok, hogy bemen­ jen a szakszervezetbe, ahol a munkáskamarai titkár s a textil-csoport egy-két vezetőségi tagja megnyer­ ték az egész üzemet a beszervezésre. Maca tehát szervezett munkásnő lett. Most már társasághoz is> szeretett volna jutni s esetleg férjhez, — Tudod Giza, olyan rendes fiúk vannak bent a tagértekezleten és a kultúrkörben. — Ha nem hi­ szed, gyere be velem holnap.

— Nézd: a bátyád önálló iparos. Mit szólnának, ha én bemegyek. Meg nekem az olyan furcsa, én csak tánciskolába jártam lánykoromban.

— Némelyik iparos is, aki inkább, munkásnak érzi magát, be-bejár a szakszervezetbe. Es ott is nők és férfiak vannak együtt, akárcsak a tánciskolában.

— Apám se szerette soha ezeket a munkás­ szervezkedéseket — húzódott Giza és nem is ment be a munkásotthonba.

• *

Vasárnap reggel többen is eljárnak Tumbászhoz, hogy szívességből megborotválja őket, mert nincs pénzük és maguk nem tudnak borotválkozni. Eljön Racsa, a cipész-futballista, Kubik, a volt szállító-ko­ csis és Almási, a kőműves. De megszokta Tumbász borotválni a házban nyomorgó Csikós favágót is.

— Pista, még az Isten is borbélynak teremtett — mondja Kubik. — Mint a pöhöly, olyan könnyű a kezed. (Pedig több helyütt vérzik az álla.)

Tumbász szerényen mosolyog.

— Tyukfarmot vezetni teremtett engem — azt hiszem . . .

— Hogy viszonozhatom ezt neked, István — kérdezi Csikós — legalább, ha pár öl fát vehetnél, hogy összevágjam neked a borotválásért.

— Ha mindnyájatoknak egyszer majd jól megy, akkor összeadtok pénzt és megalapítom a tyúkfarmot.

Tumbász hátraszegi kopaszodó, lapos fejét és nevet, hogy a fogai kisárgállanak. Aztán szőrös, vé­ kony kezével gyorsan tovább húzza a sercegő szakállon a borotvát.

54

Napihír: Berkó Imre, harmincéves borbélymestert a robogó vonat a szőlők között, nyilt pályán elütötte.

A nyomozás és a boncolás kiderítették, hogy Berkó ittasan került a sínek közé. Azt azonban, hogy öngyilkosság, vagy véletlen szerencsétlenség esete forog-e fenn, teljes homály fedi.

(Háziasszonyom, a tragikusan elhunyt Berkó holmi­ jában — Berkó velünk egy házban lakott és a házbérrel állandóan hátralékban volt — egy vaskos füzetet talált, melyben önéletírásra és naplószerű önvallomásra emlékez­ tető, kúsza leírások vannak. Az itt-ott erőteljes hevületük igen reális, bár szakadozott megnyilatkozásokból állítottam össze az alanti közleményt. Berkó az utolsó éjjelen, amit itthon töltött, valami Hamletet emlegetett, — meséli a háziasszony.)

Egy darab pusztuló fiatalság tűnt el vele sívár utcáink­ ról. Kopott szerszámtáskáját lóbálvat hajlott alakjával a lötyögő ruhákban, nem lohol többé a rossz járdákon.)

Hazugságok között élünk. Áltatjuk magunkat és másokat is becsapunk.

A polgári iskola második osztályában tanárunk nyakkendőt köttetett a diákokkal.

— Tisztes iparosok lesztek, — mondotta nagy­ képűen — és egy iparos mindig ügyel a jó meg­ jelenésére.

Anyám a konyhapénzből takarította meg az árát és megvette a nyakkendőt. Apám kinevetett.

— Én kinevezett fékező lettem, állami ember vagyok, pedig sose volt ilyen kölönc a nyakamban.

Rosszul esett, mikor a polgárosodás első jelét leszólta, de nem mertem vele feleselni. Egyenruhában járt, minden héten berúgott néhányszor és anyámat ilyenkor elagyabugyálta. Űri embernek tartotta magát.

Anyám, az egyszerű parasztasszony, nem illet most már hozzá, ő vasúti volt. Űr. Pedig valaha napszámba jártak együtt.

55

Anyám analfabéta volt. Talán azért sürgette annyira, hogy tanuljak, ha már nénéimet nem sikerült taníttatnia. Nénéim szöktek az iskolábajárástól és tollaslányok lettek. Csak az első elemit végezték el rendesen.

Anyám szívósan kitartott taníttatásom kérdésé­ ben. Ez volt életében talán az első eset, hogy önfejű apámmal szembeszállt.

— Okos gyerek, taníttatni fogjuk, — makacskodott sovány, kicsi anyám és száraz, égő szemében annyi elszántság égett, hogy apám egyelőre engedni kényszerült. Meg is rakta érte jónéhányszor.

— Ha kitanulsz, — kiabálta apám, — talán le is nézed apádat. Pedig én is vagyok ám valaki. Nyug­ díjas állásom van.

Apám mindig hencegett, ha részegen jött haza.

A végén mégse engedett tanulni. Kivett a negyedik polgáriból és három évre inasnak szerződtetett egy vastagnyakú, békebeli borbélymester műhelyébe. A mester mindig friss kemény gallérban és fekete ke­ mény kalapban járt.

— Tisztes iparosnak dukál ez, — mondogatta öntelten és megfricskázta a kemény gallért, hogy pat­ togott. Mindig ivott és sírva panaszkodott a sarki fű­ szeresnek, hogy nem szereti a feleségét. Sírt és meg­ pofozta az inasokat. **

(Hej, buta kisvárosi élet!

Iszunk, mert az unalom és veszekedés óráit vala­ hogy csak össze kell kötni. Átkozott az első csepp alkohol, melyet mámoros apánk nyújt nekünk, karonülő gyerekeknek. O, hencegő kamaszkor, mikor könnyező szemmel hajtjuk fel a pohárba töltött mérget. Előbb ismertem meg az alkoholt, mint a betűket. . .) *

*

Nehéz volt az inasélet. Fájtak a megaláztatások.

— Hagyd ott a mestert, ha nem szeretsz nála!

— bíztatott az unokabátyám, Miklós. — Látod, én nem hagyok packázni magammal. Órásinasnak ment először Miklós. Aztán három­ szor cserélt gazdát, mire felszabadult. Soffőr lett, virgonc, száguldó hajlandúságú fiatalember.

56

— Én nem tudom, mit csináljak. Hátha a másik mester is ilyen lesz? — mondtam neki szomorúan.

— így, testvér, semmire se mégysz!. . .

Töprengtem és mindig több pofon emlékét őriz­ tem. Nem mertem nekivágni a bizonytalanságnak. Ki­ húztam egy helyen. ** (Nem szeretem a munkámat. Tudom, dolgoznom kell, hogy élhessek, de nem szeretem ezt a robotot.

Szakmámban nem is lettem valami kitűnő munkás.

Nem tud lelkileg kielégíteni ez a foglalatosság. Se emberi megbecsülés, se rendes darab kenyér nem jár vele.) **

Már mint inasgyerek, sokat olvasgattam. Ha vendéghez küldtek, házban borotválni, útközben ol­ vastam s az üzletben is könyvet vettem elő, ha a mester inni ment s a segéd úr pedig valamelyik kör­ nyékbeli félvilági nőcskével társalkodott az üzlet előtt.

A borravalóból gyertyát vettem és esténként a kony­ hában, ahol egyedül aludtam, faltam a betűket. Reg­ gel aztán álmosan s késve támolyogtam be a munka­ helyemre és pofonnal köszöntött a mester.

— Átkozott kölyke, hát sose tanulod meg a rendet!... Reggel idejében bejönni, kisöpreni, az üz­ letet fellocsolni s a szalvétákat lepréselni, mire be­ jövök én, vagy a segéd úr!

A segéd kontrázott: — Igazán nem tudom, főnök úr, mi lesz ebből a gyerekből ?!

Arcmosó szivaccsal törülgetlem a légypiszkos ablaktáblákat és hallgattam. **

Könyvet inaskoromban házigazdánk lánya, Csajkás Ilonka hozott. Az apáca-zárdába járt, ahol a pol­ gári négy osztályát végezte. A zárda könyvtárából hordott könyvet egész nyalábbal. Jól tanult és akár­ mikor kaphatott könyveket. „Grant kapitány, gyerme­ keiét és a „Kétéves vakáció“-t faltam. És nagy, hétkötetes munkát a hét főbűnről. Az irigység, a ha­ rag, a hiúság bűnének szörnyű regényei voltak ezek és lidérces álomként nehezedtek rám a fékezhetetlen 57

jellemek történetei. — „Meghalsz, Homonnay Drugeth fia !** — kirántotta a kardját és ledöfte. — Ma sem tudom, ki volt a „Hét főbűn'* szerzője. *

*

Színdarabot csináltam és egyik pajtásom szülei­ nek udvarán adtuk elő. Kocsiszínben volt a színpad* az udvaron, szedett-vedett padokon ült a közönség.

Környékbeli, tompa, érzéketlen emberek, akik kine­ vették a „Könyvkötő inas“ keserveit. *

*

Még mindig Csajkás, a bútorfestőmester házá­ ban laktunk, mikor mint kezdő segéd munka nélkül maradtam.

Apám szívét tönkretette az ital. Időnap előtt sírba vitte. Csekély nyugdíjat húzott anyám és kofálkodott csirkével, gyümölccsel. Nem sokra ment vele.

Nem volt elég ügyes és lelkiismeretlen.

Egyet-mást ellestem Csajkás szakmájából és a bútorfestő mesterségben segítettem. Pár dinárt is kap­ tam a házigazdától. De nem a csekély kereset húzott az öreg közelébe, hanem az ipartestületi könyvtár.

Csajkás volt a könyvtáros és így számomra bármi­ kor hozhatott ki könyveket. Állandóan könyvért nyösztettem.

— Fercsi bácsi, hozzon könyvet! — kérleltem minden másod-harmadnap.

— Ejnye, öcsém, már egész tudósra olvasod magad. Elrontod a szemedet és megkopaszodsz, aztán nem kellesz a lányoknak.

Pedig nekem, vézna sihedernek akkor többet mondott a könyv szava, mint a hozzámillő lányok csacsogása. Az ipartestületi könyvtár a klasszikusokat juttatta el hozzám. Szép, lilavirágos kötetekben a vi­ lágirodalom nagyjai mondtak hűvös és bűvösen ható sorokat. Mély szenvedélyek és tündöklő igazságok kapcsolódtak siheder fantáziámba. Shakespeare is mészáros volt. . . Ki tudja, még mi lehetek én ? ! . . . ** (Égető gondolatok lüktetnek bennem és nem tudom megformálni és kifejezni!

Orgonaerdők lihegnek a puder-dombok mögött

58

és itt a hétköznapok szürke szamarán kocog egy nagybajúszú juhász . . .

Durvák és nyersek a szavak, hogy a bennem rejtőzködő finomságokat leheljék.) * *

Unokabátyám hazajött és kinevet engem. Kül­ földet járt Miklós, sztrájkokban vett részt, szerelmes is volt és vígan fújja a füstöt.

— Barátom, ha te így kicsinyeskedsz, semmire se mégysz. Mit akarsz tulajdonképen ?

— Erre nem tudok felelni. Ugy-e nevetsz? Pe­ dig nem nevetség. Megfogott valami és [nem engedi, hogy egykorú cimboráimmal ügyetlenkedjek és velük vacakoljam el a szabad időmet. Unom a szürke mindennapokat.

— Beteges széplélek vagy, öcsém. Mért akarsz kibújni az osztályodból ? Az emberi öntudat engem a társaimhoz közelebb vitt. És egy-egy könyv, ami a kezembe került csak felnyitotta a szememet, de nem kábított el.

— Nem tudom, mihez kezdjek. Lehúz a családi környezet, itt marasztal a megszokás. A megszokás, vagy a gyávaság . . . — vonogattam a vállamat.

Miklós erős kezeivel vállonragadott és isten­ igazából megrázott.

— Igyál egy pohár bort, öcsikém! És keress valami lányt, hogy a bolondságokat kikacarázza a fejedből! . . . * *

Nem szeretem az ismeretlen körülményeket.

Buta ragaszkodás ez az itteni röghöz. Vidékieskedés.

Lomhán mozgó alföldi fajtám itt nemzett. Ideragadtam* ** Volt egy nagy szerelmem. Mocskos műhelybe álltam be segédnek. Főnököm süket, munkából kivé­ nült ember volt. Felesége dús-testű, buja, fekete aszszony. Sok rosszat hallottam felőle, mégis belesze­ rettem. Őrjöngő órákat töltöttünk a kis műhelyben, míg főnököm a szőlőjét bújta. A kutya se járt hétköz­ napokon a kis külvárosi borbélyműhelybe.

59

Minden segéd az asszony szeretője volt. De ha­ mar túladott rajtuk. Első szerelmem volt ez az aszszony. Mikor már rámunt, elbocsájtatott.

— Asszonyság, ne küldessen el! Szeretem, ha­ lálosan szeretem!

— Fiacskám, maga még nagyon tapasztalatlan.

A szerelem nem tarthat örökké. Jobb lesz, ha elmegy, majd meggyógyul. Unalmas az ilyen ábrándozás. Maga sok könyvet olvasott és kótyagos lett tőlük . . .

— De ha szeretem . . . — sóhajtotam. Azt hit­ tem, hogy ezzel sokat mondok.

— Felejtse el. Szeszély volt az egész. Öreg már az uram.

Igaza volt az asszonynak. Mióta szép testét láttam, sehogy se tudtam dolgozni. Reszkettem és bolondokat beszéltem össze-vissza a borostás állú parasztgazdáknak, akiket borotváltam. *

*

Kiszáradt bánatom mindig újra csírázik. A légkéjelgetőbb érzeteket ő csiklandozta fel bennem, úgy mint soha senki. Kamaszkorom rövidnadrágos nagy­ lelkűségét ő tüzesítette fel újra és ügyetlen mohósá­ gomat ő tette örökre kielégíthetetlen, jóllakhatatlan éhséggé. Férfikorom higgadt duhajsága rágondolni és a jövendő örömeim halotti torán ő lesz a gyertya­ kioltó szélvész. Rekedt sikoltás volt a részeg hajnal­ ban és fájó hazabotorkálás a hétköznapokba. * *

De messze kerültem könyvektől, asszonyoktól!

Alkoholista lettem. Lassan ragadott meg zsákmányául az ivás. Unalom, társaság, megszokás, szenvedély, mind az alkohol felé vittek.

Akiknek szalonba vagy ágyhoz szállítják a kul­ túrát, nem tudják miért iszik ócska pálinkákat az élet aljába szorított, szerencsétlen ember. *

*

Unokabátyám lebeszélt az ivásról. Elvitt az ő társaságába. Munkások és bolti lányok voltak és egész délutánokat áttáncoltak. Gyakran kirándultak. Egyesek között hamarosan szerelem szövődött.

60

Én is összemelegedtem az egyik lánnyal, Vukovics Macával. Kék szemei és hullámos hajfürtjei voltak.

Nagyokat nevetett és keveset beszélt. Őt tűrhettem el a legjobban. Kirándultunk, táncoltunk és marakod­ tunk. Semmiben sem egyeztünk meg. Sovány, számitószemű anyja volt és csendes, otthonvénülő nővérei.

Sűlve-főve együtt voltunk. Míg egyszer csak ki nem tört hisztérikusan, hogy állapotos, vegyem el feleségül. Összekerültünk. Belőlem újult erővel tört ki hamarosan az alkohol vágy és az írásdüh. Minden papírt telefirkáltam. Feleségem nem értette, hogy mi bajom és veszekedett.

— Minden idődet firkálással töltőd és iszol is. Én hamarosan nem bírok dolgozni. Jobb lenne, ha megbecsülnéd magad.

— Nem írok, csak ne veszekedj, — engedtem.

De még többet ittam.

Kis üzletet nyitottam a piac közelében. Asszo­ nyom otthagyta az üzletet, ahol kiszolgált. Kislánya született. Fekete, sűrű haja és piros, vad szájacskája volt a kislánynak. Különös, honnan vette a fekete hajat ? Az én fürtjeim gesztenyések, feleségemé világos szőkék.

Síró vágyak zsongtak bennem. Emberábrázolás!

A magam benső feszüléseinek a kifejezése. Ember­ ábrázolás kőben, fában, szóban vagy zenében. . .

Szomorú órák zűrzavara. Álmokat látok, melyek túl­ lépnek hegyen és völgyön és elébem áll, messzebb a meggyőzhetetlen társadalom és közelebb a zsémbes­ kedő asszony és egy idegen kíváncsisággal kémlelt gyerek. Honnan vette a fekete fürtöket? ** Egy-ágyas közelség, visszataszítóan egyhangú nappalok és esték. Kis üzletem se megy. Mifenének lettem én mester ? Ácsorogni az üzletajtóban és lesni* míg egy elégedetlen, alkudozó kisiparos vagy nyug­ díjas, esetleg szűk pénzzel fölényeskedő pincér be­ téved a műhelybe.

Szalvétát a nyakába és mosolygós arcot elébe, míg az inas szappanozza, mert hogy világválság van*

61

a borbély se mosolyogjon és beszélgessen, időtöltésből?

— Kucsera úr, hogy ízlett a halvacsora, a kugli­ mérkőzés után?

Kucsera keszeg, finnyás emberke, nagy darab feleségét jólmenő gyümölcsös üzletéért vette el s ízet­ len életét átfanyalogva, semminek sem örül már. Kitörli füléből a habot.

— Ugyan Berkó, azt is vacsorának lehet nevezni?

Ettem én halpaprikást Apatinban, legénykoromban jónéhányszor, de az halpaprikás volt! Egy napon emlí­ teni azt evvel, bűn. Még a boruk valahogy-valahogy.

— Én beszeszeltem alaposan, — mondom a fenőszíjat csattogtatva, — alig tudtam hazamenni.

Az üzlet előtt sovány galagonyafák állnak és piszkos kerítések húzódnak. Az alacsony járdákon víz tocsog, vagy ha a sár felszárad, port seper a szél.

Talyigát húzgáló, szurtos inasok káromkodnak az utcák kövezetén és rozzant parasztkocsikat zör­ getnek ösztövér lovak, Kifestett „széplányok4* mászkálnak vidáman és hervadt, fejkendős asszonyok cipelik naponta a piac­ ról a kétkiló krumplit, meg a vöröshagymát.

Gondterhelt férfiak térnek be a szomszédos kocsmákba és olykor rekedt ordítások visszhangza­ nak. Felejteni akarnak az emberek. Felejteni adót, kialvadó szerelmeket, csak fáradtsággal jutalmazó munkát. Mindent felejteni, hogy este elalhassanak a nehézszagú vánkosokban.

Néha erre lejt egy-egy gömbölyűbb gabonakereskedő, vagy fűszeres, aki széles alakját önbiza­ lommal libbenti a javításra szoruló kövezeten.

A falakon kívülről a sziksó, belülről a penész virágzik.

Az utcákon a rongyos kabátosok eldobott ciga­ rettavégekért hajlonganak. Ez a válságos élet tátottszájjal röhögő, bamba komédia.

Lakbért fizetni ilyen ócska lyukakért, mint az én műhelyem is, itt! Savanykás mosollyal árúsítgatni tehetséget, munkakedvet, garasokért. A levegőben* mint mindent behálózó ökörnyál, úgy húzódik az ostobaság.

62

Keveset olvasok. Mit ér itt a betű? Ahol a kultúra a borospincék fölött alszik és a gyérülő disznó­ hizlaldák szele csapkod fáradtan. * *

Már százszor elhatároztam, nem fogok inni.

Cselekedni akarok. Itthagyom ezt a garasos, szűk világot és belekezdek valamibe. De mibe ? Hogyan ?

Nem tudom. Sose lesz belőlem semmi. Pénz, bizalom és erő hiányzik és itt várok, tengődöm az élet mo­ csarában. Apró üzletelések vaddisznaínak sortéit tépem rossz borotvámmal. Méla, ártatlan kispolgárok puha szőrzetét és álmodásom keményhitű, egyszerű mun­ kások bőrén zizeg. Mért nem vagyok hasonló ezekhez ? *

*

Kocsmák ragadós asztalán könyökölök és hoszszasan hallgatom az iszákosok fecsegését. Hogy megoldódik a nyelvük az italtól! A szótalanok han­ gosakká válnak, a szelídek kötekedőkké. Gyilkos dü­ hök fortyognak és zsíros, pletykás disznóságokat te­ regetnek ki olyanok, akik szemérmesen szaladgálnak egész nap. Letakarjuk az ösztöneinket, nehogy ki­ térjenek az emberek előlünk. Kártyáznak a vendégek késő éjfélig, isznak s bicskát rántanak, mikor már összesűrűsödnek az egész nap rejtegetett indulatok.

— Kifelé, kifelé! — ordít olyenkor a kocsmáros — elég volt! — és álmatlan, puffadt arca fel­ élénkül. — Gyerünk haza!

Morogva mennek ki, az erős hangtól ismét su­ nyivá görbült alakok. Ügy bevágják maguk után az ajtót, hogy friss szellő csap be a söntés nehéz le­ vegőjébe. * *

Aprójószág piszka párázik a hűs, tisztátalan estben. Rádió nyikorgatja valahol felém egy fővárosi kávéház erőltetetten vidám zenéjét. Űtálkozom. A vidéki ál-csend zokog a közönséges éjjeli homályban.

Bennem nagy tragédiák sírnak. A jelenkor tüze lázasít. Harci paripákkal álmodom éjjelenként. Jó volna súlyos köteteket írni, kiírni mindent magamból, erről a máról, mindent elmondani, úgy érzem, képes vagyok erre. Hisz alig van bennem más, mint ez a szétfutó

63

világ-érzés. A félsötét udvarban, kifeszített köteleken kopott alsóruhák lobognak, mint a bizonytalanság jelei. * *

Igen sokszor megdöbbentő tárgyilagosan látok.

Hasalok a fűben és nehéz csodálkozások rabja va­ gyok: igazán ilyen mindenek fölött és bután olvadó sárga a szomszéd ház tűzfala! Mikor baiátom a bara sorvadt füvén lépked, tényleg az ég kékjébe vágó vasalt a nadrágja? Szenvedek őszi, borús napokon.

Szűk konyhaajtónkon kinézve, szinte fájnak a sze­ meim a bágyadtság lefesthetetlen és leírhatatlan, ko­ csonyás szétterülésétől. A kopott cipők olyan nyo­ mort emlegetően lötyögnek más szemei előtt is, kik kutatva, lehajtják fejüket és valamit keresnek a csu­ pasz járdákon ? A kabátom szövését fotografikus tisztasággal látom s asszonyok bőrén simaság helyett az apró, majdnem érzékelhetetlen pihéket; a virág­ levélkék vékony erezetét, a kiscsibék kárbunkulus szemeit, a fehér mész vakító érdességét a falon és a zöldes tavaszi hajnalok olyan átlátszóak, hogy a szemem a világosságtól meghidegül.

Mégis oly nehezen fejezem ki gondolataimat.

A különbözőképpen termelő magántulajdonos rendszerekben élt pária-ősök felismert, fenyegető sorsa zúg soraimban, a megöntudatosodott változtatni akarás lázasságával. Nem szólhatok símán, mint a plüssel tapétázott dolgozó szobák toliforgatói, kik zökkenéstelen jóllétükben selymes szavakat cukroz­ hatnak egybe és síma egyszerűségben pihenhet gondolattalan unalmuk. Én a Golgotát járó kisemberek szörnyű napi iz­ galmait élem. Garas-csodák üldöznek: lesz-e holnap is kenyér? Mikor szakad el a cipőm talpa? Jaj, csak tartós legyen az ing. S a fa, a fa? Elég legyen hét végéig! Megnyugvás : mára még van petróleum . . .

Ezek a legnagyobb problémáim, nagyobbak annál, hogy megtalálták-e a rák kórokozóját s hogy a leg­ újabb építészeti remek hány méterrel magasabb az Eiffel-toronynál. Évezredek jobbágysorsában görnyedő őseim ve­

64

rejtéke, kínlódása itatja át szavaimat. A jobbágy-ősök elnyomott életének megértetlen titkai nyúlnak nehéz mondataimban, az értelemre villant áldozatkészség fűti gondolataim erejét.

Aki olyan nehéz körülmények között tanulta meg magát kifejezni, mint én (sokszor féltem is, hogy megrekedek a dadogásban) s aki ilyen ritkán szólhat, az csak vastagzamatú, tüzes szókkal szólhat. Minden beszédem — a leghétköznapibb is — ünnepies, komoly szavak egybekapcsolódása. ítéletem, csodálatom vagy káromkodásom zsírosán csorduló, ütemes szavakból folyik össze és vastagon csomósodik szívós meg­ győződésű gondolatok köré.

Pipeskedő, hímes játékoknak ragasztották egy­ más mellé a szavakat évszázados görnyedésünk urai és nekem e játékhoz csiszolt szavakba félre nem ma­ gyarázható, nehéz értelmet kellene beleszorítanom.

Lehet, hogy azért is vagyok nehézkes.

A megfigyelhető dolgokat nem figyelhetem állan­ dóan felajzott figyelemmel, nyugodt szemlélőgép mód­ jára, hanem dühös-idegesen, rögtön ráhatóan, vál­ toztató, szilaj szándékkal élem meg, rabszolgaságig alacsony sorsom nyers tárgyilagosságával, a minden­ napok görcsberántó lealázásai között. *

*

— Könyvbe bújsz és iszol, meg firkálgatsz!

Ahelyett, hogy az után néznél, hogy több pénzt keress.

Szebb ruhákban járhatnék, úgy, mint más asszony.

Más a gyerekét szép kocsiban tologatja, én egy ócska vánkosban nyaláboltam szegény Évikét. Még a bölcsőt is a nagynénémtől kaptam. — Macának sose állt be a szája.

— Menj te is dolgozni, — mondtam dühösen — más asszony nem rágja folyton az ura nyakát, hanem a nehéz helyzetben maga is kereset után néz.

Maca, mint az őrült rikácsolt.

— Hát azt hiszed, azért mentem férjhez, hogy téged is eltartsalak! Ebből nem eszel! Nem fogom a két-deciket fizetni. És az ócskapiaci könyvekért nem strapálom agyon magamat., A kiabálásra a kis Éva felijedt és nagy, idegen szemével feketén nézegetett felém.

Laták István: Szürke napok

65

5

Milyen könnyű azoknak, akik öt szoba renge­ tegében csillapítják dühüket. * *

Valami kimondhatatlan idegesség távolít el a hi­ deg asszonytól és csak az ijedős, könnyen pityergő gyereket bámulom.

Különös csoda a gyermekek érzékenysége. Éviké felsír, ha a karomra veszem. Nem szeretem a gyere­ ket ? Pedig úgy tűnik, vártam, nagyon s mintha az anyját szerettem volna. Ha Évikét feleségem az üz­ letbe behozza, idegen férfiak felé kapdos a kislány, tőlem pedig húzódozik. Fél a vizsgálgató szemeimtől. * *

Tudósok, akik 27-28 éves korotokban egyetemi tanárok lehettek, tudományos sikerekkel boldogságot harcoltok ki magatoknak, hírneves színészek, kik három egyetem túdorai lesztek harmincéves korotok előtt és országos hírű művészek is ifjúkorotokban!...

A kultúra élvezői, kik habzsolhatjátok a szépet, hang­ ban, betűben, formában; akiknek minden sikerül, mit tudjátok ti, hogy mennyit sír a félbemaradt ember!...

Szerettem volna 10— 15 nyelvet megtanulni és jóformán az anyanyelvemet se tudom jól. ** Ugye-fogyott kurjantások verik fel a szunnyadó lemondást. Kis, piszkos alkuvások között született vi­ szonyok bilincse zörög ki a nyugtalan, esti ablakokon.

Lám, abrakot kap a ló, Ha nincs is húznivaló, Csak a szegénylegénynek Sorsa sose jó.

Szutykos, öreg kifliárús egykori vándorlásának emlékeit sírja fel. Csuklik dalolás közben és a sáros árokba csúszik.

Ijesztő hold fehérlik a viskók fölött. A pocso­ lyákban megcsillan a holdsugár. Nagyokat loccsannak az ázott cipők és kiaszott komondorok jóízű falatok­ ért vonítanak láncaikon, az udvarok végében sötétlő vizenyők nádja felé.

66

Magános részegek botorkálnak vackaik felé és bánatos veszettséggel zúgnak a kisvárosi perifériák.

Otthon leszünk, ha hazamegyünk? *

*

Ó, fekete nagypéntek, életem huszonnyolcadik nagypéntekje! . . .

Egész nap a kocsmában sírtam.

Tegnap délután véletlenül hazamentem.

A vasalandó szalvéták szanaszéjjel az asztalon és Maca a szomszéd orosz menekültnek, Csubarovnak az ölében. Megijedtek. Csubarov arca megnyúlt és hosszú orra egészen a szájába csüngött. Ez a férfi és az én feleségem . . .

A hideg rázott.

Ordítani szerettem volna. Csubarov, ruháit kap­ kodva, elillant. Nem vágtam bele a borotvámat. Az asszony nyakát sem metszettem el. Csak a gyereket néztem. Most már nem vizsgálgatva, hanem gyűlö­ lettel néztem.

Alig volt hangom, mikor Maca elidegenült ar­ cára meredve, megszólaltam.

— Hát igaz, amit a kocsmában meséltek! Hogy a főnököd szeretője voltál! Most már elhiszem. Ta­ rackinak fekete a haja és a szeme. Ez a gyerek Tarackinak, volt főnöködnek a gyereke . . . Vacak, vacak nő vagy! . . . Ezt nem hittem volna.

Maca felvisított.

— Nem igaz. Hazugság! Semmi közöm se volt Tarackihoz!

— Nem igaz? És az orosz? . . . Tán ez se igaz?

— Iszol! — ordította Maca. — Elhanyagolsz!

Nem veszel ruhákat! Nem élet ez melletted!

Egész nap a kocsmában sírtam.

Csubarov 4 óráig dolgozik a gyárban. Jól keres és vígasztalgatta az asszonyt estig, míg én a vendé­ gek arcán kaparásztam. * *

Most csak részegeskedem és a temetőbe járok.

Kicsi, kiszáradt anyám sírjára kuporodva, a vigaszta­ lan szürkeséget égő könnyekkel gyújtogatom.

67

5*

A tél, a tavasz, a nyár úgy rohannak, hogy csak csúf oldalszobám falán a vizesség emelkedése vagy süllyedése jelzi a változást. Mogorva háziasszo­ nyom tekintetét kerülöm, ha a lakbér a kocsmáros zsebében tűnik el.

Az üzletberendezést elárverezték. Tartozott az asszony fűnek-fának. Aztán a mindig nehezebben fi­ zetett üzletbér, adó, koszt a kifőzőben, elvitték a ro­ zoga berendezést.

Gyalogborbély lettem. Házaló. Sáros, poros utcák taposó malma a sorsom. Anyám, nem ilyen életet szántál a fiadnak! Ócska slágereket dúdolok és minden nő-alak után, szemtelenül megfordulok. Egy rossz acéllal hadonászok a világban, penészes lakásért, darab rossz­ ízű kenyérért, egy adag mámorért, hogy ne taposson le a holnapok sivársága. őrjöngő rádiók üvöltik át az utcákat. Minden a dzsesszbendekben bömböl, a hárfa olvadó szavától az elefánt-ordításig.

Keserű szívvel, keserű szájjal hurcolom magam garasos kereset és garasos , reménykedések minden­ napi bizonytalanságában. És hattyúdalodat éneklem* haldokló kisipar.

Három ízben elkullogni egy-egy borotválásért, várakozni alázattal, hogy hetyke emberek leszedes­ sék a szőrzetüket. Ácsorogni, hajnalban baktatni, este szaladni, délben, ebédet félbehagyva, este pohár bor csendes szopogatását megszakítva, lódulni vala­ hová, hogy valakinek időben legyen síma az álla.

Az emberek kicsinyességénél csak a hiúságuk és a pipogyaságuk nagyobb. Én látom őket hálópa­ pucsban. Mások, mint mikor megfésülten kilépnek a világba. Kint álorcát mutatnak, nem az igazi képüket.

Borbély, pincér, prostituált, tamburás mind egy­ formák. Az emberek hiúságukat, szenvedélyeiket ki­ elégítik segítségükkel, ha találkoznak velük, többnyire nem is köszönnek nekik. Megfizették őket, nem elég? ...

68

a

.

— Urat nevelek belőled! — mondta egyetlen fiának Halasi, az öregedő disznókupec. Dacosan, kikívóan rázta meg vérmes fejét, hogy borvirágos nagy orra megreszketett. — Tanító úr leszel, várj csak !

Vékonyka fia, Dezső húzódozott.

— Édesapám én nem szeretek iskolába járni!

— Nem szeretsz ? Lári-fári! Könnyebb az urak­ nak ! Látod, én éjjel-nappal üzlet után vagyok és hát mire mentem ? ... Anyád itthon veszkődik a disznó­ hizlalással, én meg a nyelvem lógatom, még egy vágón kocát összeszedek, hogy elszállítsam az urak­ nak, Bécsbe ! Hogy ők ott szépen, urasan elfogyaszszák. Császárszalonna, prágai sonka kerül az aszta­ lukra és engem kutyába se vesznek. Kifizetnek és slussz. Csak a parasztok közt vagyok valaki. És a nénéid mind parasztasszonynak mentek férjhez, disz­ nót hizlalnak, tehenet fejnek és holtra dolgozzák ma­ gukat ! De te úr leszel, fiam, tanítónak adlak! — Zsíros, nagy öklével az asztalra vágott. Az asztalon összekoccantak az előző este használt borospoharak.

Kint, az alföldi csendes eső vert pocsolyákat a téglás, kisvárosi járdákon, a kövezetlen kocsiúton feneketlen sarat dagasztva. A hátsó udvarban éhes disznóvisítás repesztette a fülledt, nyárvégi levegőt.

Dezsőnek meg kellett hajolnia erősakaratú apja kíván­ sága előtt. Nyáron végezte el a polgári iskola negye­ dik osztályát és most pályaválasztás előtt állt. Félén­ ken próbálkozott.

— Én kertész szeretnék lenni, édesapám.

— Kertész ? A kertész mesterember, a mester­ ember meg csak félig ú r ! Tanító leszel, fiam és keménykalapban jársz, mint a szolgabíró. Pertút iszol a plébános úrral és az ügyvédekkel. Azám ! És nyug­ díjad lesz . .. Nem kell, hogy ilyen vén fejjel, mint én, szaladozz házról-házra, átkozottul alkudozó pa­ rasztokhoz.

Apja fellebbezhetetlen döntésére került Dezső

69

a helybeli, kisvárosi tanítóképzőbe. Három évre, kö­ zepes eredménnyel, bevégezte tanulmányait és kine­ vezésre várt. Testileg megerősödött, magasnövésű ifjú vált belője.

Tizenkilenc éves korában Z. község tanyai isko­ lájába hívta meg tanítónak az iskolaszék. Az iskola­ szék elnöke a helybeli katolikus plébános volt. Képe­ sítési ünnepélyére készült zsakettjében, kemény kalap­ ban állított be Halasi a plébános úr rezidenciájába, megköszönni az iskolaszék jóakaratát. Pár szó kö­ szönésfélét dadogott.

— Rendben van, fiam, — mondta a plébános atyáskodva és megveregette a vállát. — A mi jó­ akaratunkról továbbra is biztosíthatjuk, ha a katoli­ kus keresztény hitelvek és a haza üdve szerint, jó báránykákat nevel ezekből a vad suhancokból.

Sok munkája akadt Halasinak. Egy morózus agglegény kollégájával tanították ketten a hat évfo­ lyamot. Hatvan-hetven gyerek jött össze a teremben szebb időben.

Agglegény kollégájának vénlány unokahúga főzött, kosztolni hozzájuk járt Halasi is. Néha, szabadnapján felvidult az öreg Varmuzsa is, poharat hozott és kár­ tyázás közben, pipaszónál, suttogva elárulta, hogy nem hisz istenben és hogy nem jól van ez így, ahogy van.

— Én mondom, igazuk van azoknak a városi szociáldemokratáknak ! . . .

— De hát hallgass szám, nem fáj fejem, — tette hozzá kicsit később. — Öreg vagyok én már ehhez — és megkomolyodva legyintett a kezével.

Halasi egy kicsit megborzongott ilyenkor az öregtől. A négy év alatt, amelyet együtt töltöttek el, mindig idegenül tekintgetett az öreg Varmuzsára.

Rakoncátlan kölykök voltak Halasi tanítványai.

Pontatlanul jártak iskolába. Otthon libákat, malacokat őriztettek velük és okkal, ok nélkül elmaradoztak az iskolából. Csak a jobbmódú gyerekek jártak ponto­ san. Némelyik nagygazda fia csúnya időben kocsin jött az iskolába. Olykor hasznos ajándékokkal ked­ veskedtek a tanító úrnak a módosak. A zsellér­

70

gyerekek semmit sem hoztak, mert azok még ebédre is gyakran csak kenyeret, meg sülttököt ettek az iskolában. Télvíz idején a csizmátlanok végleg elma­ radtak a tanításról. A végtelen sarakban és fagyok­ ban nem jöhettek. *

*

Csak sorozásra utazott haza Halasi. Katonás­ kodása után visszament a tanyai iskolába.

Könyveket, lapokat nem igen olvasott. Idegen nyelvet nem tudott. Az önkéntes évében újra tanult pár német szót is elfelejtette lassanként. Gondosan taka­ rékoskodott a pénzével. Szeretett volna megnősülni.

Nagyon unta a magányt. Unalmában olykor bele-bele tekintgetett a pedagógiai szaklapokba, de olyan új dolgokat feszegettek egyes kartársai, hogy irtózva tette le azokat.

A plébánoséknál egy szűcsmester szerény lányá­ val ismerkedett meg. Fiatal volt a lány, hamiskásan nevetett és szemmelláthatóan sose voltak problémái.

Többször a fiatal tanítón felejtette a szemét és ha azt hitte, hogy valaki ezt észreveszi, belepirult.

— Jó lány ez, fiam és nem éppen szegény.

Lesz egypár láncocskája, csak egy bátyja van, kettő­ jük közt osztja szét a zsugori szűcs kis valóságát.

Halasi zavartan köhögött.

— Hm, hm, én többször gondoltam már a nő­ sülésre. Valami szolid lányt szeretnék, aki megállja helyét a konyhán és az urak előtt is . . .

— Juliska megállja a helyét akárhol, — bizo­ nyítgatta a plébános jóakaratúan.

Apjának írt Halasi, nősülési szándékairól. De az öreg nem válaszolhatott. Szélütés érte és mikorra fia a sürgönyt véve hazaért, már kiszenvedett.

Díszes temetése volt. Nagy halotti tort csapott Halasiné. A rokonok, ismerősök körüludvarolták a fiatal tanítót. Nyilván alkalmas „partinak** tartották.

Földje is lesz egy kevés és ott a jó „fix-fizetés“.

— Mire számítasz, öcsém? — kérdezte Rudics, a szomszéd bádogos, testes városatya. Eladó lánya volt, akit „úrféléhez" szeretett volna feleségül adni.

De Halasi Dezső mindig irtózott az agyoncicomázott, kifestett lánytól. Idősebb is volt az tőle 2—3 évvel.

71

— Nem tudom még, Rudics bátyám, — tért ki az egyenes válaszadás elől Halasi.

Temetés után visszautazott a tanyai iskolába. És nemsokára eljegyezte a szűcsmester leányát, Wéber Juliskát, akivel az öreg plébánoséknál ismer­ kedett meg. A plébános tiszta szívből örült, mert az egyházközség pénztárnoka és állandó kártyapartnere volt a leány apja, Wéber Mihály.

Lakodalom nélkül történt meg az esküvő, Halasi gyászára való tekintettel. Egyszerű meghitt vacsora volt csak, melyen a fiatalok, a lány szűkebb hozzá­ tartozói, a plébános és az öreg kolléga vettek részt.

Az öreg tanító a pap-társaságban egész idő alatt búsan hallgatott.

Szülővárosában hamarosan tanítói állás ürese­ dett meg és Halasi minden követ megmozgatott, hogy elnyerje azt. Elnyerte. Beköltözött a vidéki város szűkös, alacsonyházú utcáiba. Itt tanította aztán a bunyevác, magyar, sváb, cigány gyerekeket betűve­ tésre, olvasásra. Hogy a nemzetiségi kevertségből valami következtetést tudott volna levonni, odáig sosem jutott el Halasi. Felesége egy fiút és két lány­ kát szült. A harmadik szülés után komplikációk léptek fel, az orvos eltiltotta a további szaporodást.

A háborús időkben egy városi képviselő, a ked­ velt Dénes bácsi „kicsinálta*1, hogy Halasi front­ szolgálatra alkalmatlannak bizonyult.

Az impériumváltozáskor is, mint mindig, meg­ nyugodott Halasi a felsőbb hatalom rendelésében. *

*

Múlnak az évek, Halasi Dezső feje deresedik. ö és felesége nem sok vizet zavarnak a zavaros világban. Hajlott, magas alakjával csendesen, mindig cigarettázva jár-kel Halasi és majd hogy kívül reked a történéseken. Felesége papucsbanjáró, kisvárosi asszony, akinek főszórakozása a mindennapi pletyka.

— Ugyan, Cingerné, nem hallotta, mi történt a Budaiéknál? Az öreg Budai, aki mindig előénekes volt a körmenetben, tudja, az a kövér, kopasz, fel­ akasztotta magát! Hogy olyan vallásos ember hogy tehetett ilyet ? !

72

— Hja lelkem. . . — mondja Cingerné, tapasz­ talt öregasszony, — a sok adósság nem jóra visz, tartozott az fűnek-fának. Hiába imádkozott már reg­ gel négy órakor kint az utcán, legkorábban kelve az egész környéken ! Az adóját sem rendezte és a menyecskék .. .

— Tényleg, a menyecskék is . . , ?

— Szegény felesége, kérdezze csak meg . . .

De ne is kérdezze... Agyonsírta magát az ura életében...

— Hó, az a vén rosszcsont. . . — csóválja a fejét ilyenkor Halasiné, a tanító felesége és hümmögve csukja be a kiskaput.

Egyszer megesett Halasival is, hogy az orvos pihenni, fürdőhelyre küldte és talán egy kikapós, bolti kiszolgáló kisasszonnyal töltötte az üdülésre, erősö­ désre szánt időt. Igaz-e, nem, ilyesmit pattantott ki a fáma. Tény az, hogy vidáman, megerősödve jött haza a fürdőhelyről.

Itthon a felesége klaffogó papucsokban tovább fejte a tehenet és minden reggel kukoricaszárral zavarta ki a lassú jószágot a csordára. De ha a fürdő­ helyekről esett szó, sokatmondóan csóválgatta fejét az asszony. Ügy látszott, mintha hallott volna egyetmást az ura esetéről.

— Nagy kujon ez a Dezső . . .

Nem is ment többé üdülni Halasi. Minden na­ gyobb izgalom nélkül telt az élete. ** A sarki trafikban mindig ül néhány ráérő, öre­ gedő ember. Grün, a tollkereskedő, akinek a ruháján mindig lebeg egy-két pöhöly ; Csikós, a nyugalombavonult postamester; Hauser, a keménykalapos német piktor, aki ötven év alatt sem tanult meg rendesen magyarul, miközben svábul majdnem teljesen elfelej­ tett ; Julinác, a darálómalom unatkozó tulajdonosa, akinek a haja, bajusza éppen olyan szürkésfehér, mint a mindig lisztes munkaruhája.

Régi, meleg barátság fűzi őket össze. Még pis­ log bennünk valami érdeklődés az élet, a politika, a világ változása iránt. Bár nem nagyon értik a sok­ féle új jelszó mögé bújt erők huzakodását.

73

Ha az iskolából hazatart Halasi, betekint ő is a trafikba. Míg a puhább cigarettákat válogatja, pár barátságos szó esik a bennülőkkel.

— Mi a fene van megint Kínában ? — szól ki nagy pápaszeme mögül Csikós, akinek a fantáziáját sokat foglalkoztatta a távolság és ifjú korában az orosz-japán háború.

Feszült figyelemmel várják Halasi szavát.

— Őszintén bevallom, én se értem az egészet.

Hadüzenetnélküli háború, meg mi a szösz. Azelőtt nem voltak ilyen ostobaságok. Elég baj, hogy így marakodnak mindig.

— De, hát nem lehet már egyszer ezeket a békétlenkedőket örökre megfékezni ? — veti közbe Grűn, akiben a szép zsidó elgondolás, a világbéke álma pislog.

— Nem sokat értünk mi ehhez, bízzuk a nagyokra, — legyint Hauser, aki nyáj-embernek született vala­ melyik vezér fennhatósága ala.

Es Halasi igent bólintgatva lép ki az ajtón. Jól megnevelték az egykori tanítóképzőben. Régi, konzer­ vatív professzorok voltak a tanárai és azok ifjú­ korában megdohosodott tanmódszerén és politikai élettelenségén tengődött Halasi korosztálya. Szellemi sikátoraikat nem járta át félévszázad viharos kultu­ rális fejlődése.

Akadnak ifjú tanítók, akik fanatikus nyerskosztosok ; akik politizálnak, a mindenkori kormány támogatói, de mozognak, aktívak iskolánkívüli létükben; vannak szocialista tanítók ; vannak természettudósok; vannak, akik reform-iskolát terveznek, újrendszerű iskolapadokat szerkesztenek; de Halasi és a hozzá hasonlók csak ásítva fészkelődnek a mában és a nyugdíjas élvezetekre készülődnek álmosan.

— Mindig becsületes ember voltam — szokta mon­ dogatni Halasi. így is van. Sose stréberkedett. Mások hátára nem kapaszkodott, de az se jutott eszébe soha, hogy népének, valamiféle emberi haladásnak harcosa legyen. Minek az a homokbuckák világában ?

— Marci, — mondja egyívású kollégájának — holnap államünnep, délelőtt templomba megyünk, dél­ után eljössz egy kis borkóstolóra.

74

Szabó Márton alacsony, zömök, mindig nevető ember, ravaszul hunyorít: — Aztán nem nagy-kóstoló lesz az ?

— Amit az Isten ád, — mondja tréfás-megadóan Halasi.

A bunyevác igazgató lányánál járt Halasi név­ napon. Az igazgató barátságos, tagbaszakadt ember, nevetve beszélte másnap a kollégáknak, Halasi hátát veregetve : — Egymást támogatva mentünk keresztül a városon, az én Dezső komámmal. Hol ő bukott el, hol én, de aztán valahogy hazaértünk.

Az iskolaszolga szép szál, dörgőhangú bunyevác ember, meghívta Halasit, mikor a fia esküvője volt.

Jó pár pohár bort fogyasztottak ott is.

— Nagyon jó ember ez a goszpodár, — dicsér­ ték Halasit — nem nézi le a kisebbrangú embert.

Pedig a köszöntésen kívül alig tud valamit a nyelvükből.

A szomszéd fűszeres büfféjében is fogyaszt egyegy pohár bort Halasi. Bár van otthon bora, de job­ ban esik a társasan fogyasztott ital. Különben is unokafivére a fűszeres.

— Egymást támogatni kell, hát nem ?

Harmincegy éve fejezte be a tanítóképzőt, azóta tán könyvet sose vett elő magaszántából. Inkább ser­ dülő leánya nyösztetésére olvasott valami könnyű regénykét.

— Apukám, olvasd el, olyan érdekes . . . ! De igazán olvasd el, — akaratoskodott Kató, ha látta, hogy apja nem nagy érdeklődést tanúsít.

— No, jó-jó. Elolvasom kislányom, el én, — motyogta sarokbaszorítva. De alig várta, hogy bevé­ gezze. A könyveket ásító unalmasnak találta. Inkább a kalendáriumot forgatta szívesen, megnézni milyen időjárás lesz, mert a szőlő, a kis kukorica- és búza­ föld termése a szeszélyes időjárástól függ.

Mióta lánya férjhezment, azóta egyikük sem olvas. Katót intelligens asztalosmester vette el, aki nevetve dobálta tűzre az ócska, szentimentális regé­ nyeket. Katónak férje mogorva könyvei nem tetszet­ tek, így aztán nem olvasott.

75

Halasi fia, Róbert, mechanikus mesterséget tanult.

— Nem szeretek tanulni, apám! Örülök, ha nem látok könyveket, — ismételte kamaszkorában a fiú és Halasi saját erőlködésére és könyviszonyára gon­ dolva, nem merte a fiát tanulásra erőltetni.

Hanem legkisebb gyermekük, Rózsi, elütően vad teremtés. Veszettül veri a zongorát a zenedében.

Csak a szilaj indulókat szereti. Kerékpárján úgy szá­ guldozik, mint egy pajkos inas.

— Hogy kire ütött ez a lány ?. . . — tanakod­ nak a szomszédok. ** Pontosan háromnegyed nyolckor benyit Halasi az iskolába. Az iroda nagy ablakához áll és nézi-nézi a gyerekeket.

— Hogy ezek sose fáradnak el, — mormogja.

Rúgják a labdát a gyerekek, sáron-vízen keresz­ tül, a kopár iskolaudvarban. Repül a rongylabda kerí­ tésnek, ajtófélfának, néha az ablaküvegnek. Nagyot csörren az ablaküveg és ezer csillogó darabba hullik a falpárkányra, onnan is le a földre. A gyerekek kedve megdermed.

Halasi lesétál az udvarba. Megkezdődik a ki­ hallgatás.

— Melyitek vágta az ablakhoz a labdát?

Nehéz csend. Ijedteuide-odatekintgetnekanebulók.

— Kié ez a labda?

Egy hang se hallatszik. Nem vallanak egymásra.

Nem akad gazdája az árva rongylabdának.

— Majd adok én nektek! Becsináltatjátok az ablakot! — hangoskodik Halasi. De a gyerekek örül­ nek magukban. Csak most kell hallgatni s ismét becsínáltatja a város, mint tavaly. De, aki ma rosszul felel, az packára készítheti a markát.

— Imádkozunk . . .

Az osztály komoly képpel kezd imába.

Megindul a feleltetés.

— Te Faragó, te legjobban érted a labdarúgást, kezd el az egyszeregyet. Aki súgni mer, az ebből kap kóstolót — hajlítgatja és suhogtatja Halasi a sokat ígért nádpálcát.

Az óraközti szünidőben, a folyosón sétálgatva beszélgetnek a tanítók.

76

— Az én osztályomból valaki megint betört egy ablaküveget, de az isten szerelméért meg nem mond­ ják, ki volt az, — meséli Halasi.

Baráth, az indulatos, fekete emberke hadarja kollégájának mérgesen: — Én az egész osztályt végivertem, mégse mondták meg, ki dobta be az utca sarába a nád­ pálcámat !

Halasi nem ilyen ingerült: — Nem sokat ér a verés, elégszer tapasztaltam már. Nem is ütöm őket folyton. De azért én se tud­ nám őket pálca nélkül rendben tartami.

Csengetés után kipirult arccal ülnek helyükre a gyerekek. Szavalnak verseket szerbül, meséket mon­ danak könyvhétévé magyarul, rajzolnak és énekelnek s ha kijelölték könyvükben az új leckét, hazamennek.

— Valamennyi megtanul írni-olvasni, — mondja Halasi az egyik gyerek apjának, sovány kéményseprő­ mesternek, — hogy aztán mi lesz velük? A jó isten tudja. Én elvégzem a kötelességemet. Többet nem tehetek. **

Fiatal kollégájával, Darabos Jánossal találkozott minap Halasi. Szegről-végről rokonok is. A város közelébe, évek óta elhanyagolt iskolába tették a fiút tanítónak. Halasi kicsit fölényesen nézi a fiú — sze­ rinte — túlzott buzgólkodását, amivel az elhanya­ golt kisebbségi iskola épületét igyekszik rendbehozatni és összeszedni a szétvadult gyerekeket.

— No, öcsém, becsinálták-e már a törött abla­ kokat? És összeszedted-e már a tanítványokat?

— Valahogy összeszedem, Dezső bácsi, — feleli Darabos lelkesen, — valóságos közelharcot kell vív­ nom minden szülővel, hogy újra engedjék a gyerekeket iskolába. A legtöbb szülő örömére évekig nem kellett iskolába járatni a gyerekeket. Néhány évfolyam analfa­ béta maradt, de a szülők többet használhatták őket otthon. S elvégre ez a legfontosabb, nem?

— Derék gyerek vagy, János. De nem tudomr meddig bírod te is szusszal?

— Máskép nézünk a világba, mint maguk, Dezső bácsi! Népnevelők akarunk lenni!

77

— Azt hiszed, öcsém, mert négy nyelvet meg­ tanultál, hogy többre viszed, mint mi? Hogy falod a szakkönyveket? Elárulom neked, barátom, mikor mi fiatalok voltunk, akkor is voltak olyanok, akik be akarták deszkázni az eget és lásd, most is istennek az az áldott napja süt, mint akkor . . .

Cigarettáját szorgalmasan szíva, betereli Halasi az osztályok szegény gyerekeit a pincébe, ahol jóté­ kony adakozásból tejet kapnak a kis toprongyosok.

Halasi szeldesi nekik a kenyeret.

— Ne rendetlenkedjetek gyerekek! Imádkozzunk: Az atyának és fiúnak . . . áldd meg isten ételünket, jótevőnket. Ámen. — Lökdösődnek s hirtelen leöntik a forró, híg tejet a korgóhasú csemeték.

Vasárnap elkíséri a gyerekeket a templomba.

Maga is misét hallgat. Aztán egy hétig nyugodt. Ügy érzi, ismét egy lépéssel közelebb a nyugdíjhoz. Hogy a nyugdíjas kor csak magas vérnyomást, további unalmat és új várakozást — a halál várását — jelenti, erre nem gondol Halasi.

Tanítás után, szép napokon, kiszalad a szőlőbe, fát permetezni, szőlőt oltani, vagy utánanézni, hogy a vértetű nem tesz-e kárt a fiatal fák levélzetében.

— Kell, hogy az ember utánanézzen, mert a budár csak a szemes gazdának dolgozik rendesen.

— Igaz, ami igaz, — helyesli szőlőszomszédja, Scheirer, a városi hivatalnok, — nincs hanyag budár, csak hanyag gazda van.

Halasi él ebben a problémáktól sistergő század­ ban, anélkül, hogy valaha valamivel kapcsolatban ál­ lást foglalt volna. Kisebbségi mivoltát is legfeljebb, ha abban érzi, hogy ennyi évi szolgálat után még nem igazgató valamelyik külső iskolában.

Mennek az iskolások vasárnap a templomba.

A gyerekek párosán lépkednek. Az egyik kisfiú fé­ lénken áll elő : — Tanító úr kérem, a Lakatos mindig lökdelődzik.

— Enyje, Lakatos, az árgyélusodat! — szól a lökdösődőre Halasi, de még csak nyakon se legyinti.

Nem nagyon szíveli az indulatos kilengéseket.

78

R É S Z E G E S E K

A külvárosi, rosszagú bolt mögött, valami rak­ tárfélében, mindig szorongtak néhányan. Az alacsony plafonról légypiszkos villanykörte szórta vörhenyes gyér sugarait. Ablaktalan, sötét kamra volt, a lámpa nappal is égett, ha iszogattak a vendégek. Nem volt az nyilvános ivó, engedély nélkül mérte borát Kovács Bálint, a fűszeres. Csak ismert embereket, megbízható jó ivóit eresztette az üzletből hátra, a raktárba. Árút nem sokat halmozott fel itt a sunyiképű, mindig kócos, lógóhajú ember. De megfelelő hely volt rejtett ivónak. Beszélgetés közben beszopták az italt s ha nem kívánatos elem jött az üzletbe, vagy a rak­ tárba ellenőrzés végett, eloltották a villanyt, az ud­ varra somfordáltak ki az iszogatok és a ház végében elléptek haza.

Az 1920-as évek közepe táján jónéhányan öszszeszoktak itt. A legrégibb vendég Peregi, a nagy darab, vörös, papucsosmester volt. Azóta különösen sok időt töltött itt, mióta ócska, nádas vityillója le­ égett. A rozoga házat az utóbbi időben nem biztosí­ tották be. Peregi házról-házra járt kéregetve, hogy viskójának felépítéséhez megszerezze a szükséges összeget. Az ám, de csak italos fejjel volt kurázsija minden házba beállítani furcsa kérelmével. Mester­ ségét is elhanyagolta. Csak a könyöradományok után járt. No, meg iszogatott. Szép téglaházat, cserepesei építtetett, de nem volt lelke abbahagyni a könnyű keresetet.

Ha Peregi megszólalt, hatalmas hangja egészen megtöltötte a fűszer- és italszagú, szellőzetlen kam­ rát. Zúgott a hangja, ha önmagát dicsérte: — Fifikus ember vagyok én, kérem. .. Ha le is égtem, a vacak nádas ház helyett cserepeset építet­ tem. Amit a jó emberektől összeszedek, megfelezem, fele italra való, fele meg a házépítésre .. . Isten látja lelkemet, azért nem vagyok én rossz ember .. .

Felesége otthon gürcölt a segéddel, (akivel tán 79

a levet is összeszűrte), hogy a gyerekeknek kenyeret,, ruhadarabot teremtsen. Mert csak a házával törődött Peregi. Pedig az orvos szigorúan eltiltotta pár éve az ivástól, mikor a szívét fájlalva, először összeesett.

Egyre többször vesztette el eszméletét. Ilyenkor csak injekció segített. A papucsos segéd úgyis viselkedett már, mintha a ház feje lenne. Nem sok ideje volt már Pereginek.

— Csak hagy’ igyon, — mondta mérgesen Peregi felesége — nehézség a bélit, nem sokáig húzza már... *

*

— Töltsél Bálint, — szólt Peregi Kovácsnak — sose halunk meg! Igaz-e komám? — és összeütötte poharát Asztalos Pityuéval, a púpos rajzolóéval.

A boltos újra megtöltötte a literes üveget és az alacsony asztalon áthajolva öntött Peregi és Asztalos poharába.

— Magadnak is Bálint, magadnak is, — bíztatta Peregi.

Kovács Bálint is ivott, hogy ivó vendégeivel a barátságot fönntartsa és nagyobb fogyasztásra ösztö­ kélje őket. Ha eláztak, a nagykapun át a szomszéd kis utcára vezette őket. Onnan feltűnés nélkül eloldaloghattak. „Szerezni** szeretett volna Kovács, minden áron vagyont gyűjteni. Azzal kezdte, hogy egy félig paraszt birkavágó-mester tüdőbeteggyanús lányát vette fele­ ségül. Bezzegh, a félszemű birkavágó-mester elitta egész vagyonát, de tüdővészben elhalt felesége örök­ ségét az árvaszék megőrizte a gyerekek számára.

Isíy Bezzegh Eszti pár lánc földet hozott a házhoz.

Kovács feltetette feleségével a kalapot és vasárnapon­ ként keménygallérosan, fekete keménykalapban, karon­ fogva kísérte feleségét a templomba. Az asszony ritkás, szőke haját is levágatta volna Kovács, de an­ nak ezredéves, rémült szemérme nem tudott meg­ alkudni a háborúutání idők divatjával.

— Ez a bolondéria is elmúlik, mint a^ többi, — vígasztalgatta magát Kovácsné. — Szűzanyám, hogy megszóltak a kalapért is! . • .

Kovács Bálint boldogtalan volt. Ügy tervezgette, ha jól megy az üzlete, nagyobb házat építtet, szebb

80

üzlettel. Idecsalja a szomszéd kisutcák sarki boltjai­ ból a vevőket és jövedelméből egymásután veszi a szőlő- és gabonaföldeket. Nem így történt. Rosszul termett a kukorica, lement a búza ára, kicsiny bir­ tokuknak nemsok hasznát látták. Az üzlet se ment valami rózsásan. Ügy elszaporodtak a füszerüzletek, az élelmiszer- és zöldségboltok, hogy szinte egymást ették. A kisgazda vevők sose voltak nagy vásárlók, most meg az olcsó gabonaárak mellett nem lakodalmaskodtak olyan vígan, mint az első békeévekben.

A munkások bére is, hogy-hogynem, úgy, lecsúszott* hogy egyre kevesebbet jártak boltba. És akkor is „hozomra“. Ki hallott ilyet ? Mindig hitelért könyörög­ nek ezek a viszereslábú, haskos, vézna asszonyok. És egy jó szoknya se rajtuk!

Reményei dugábadőltén elkeseredve, inni kez­ dett Kovács Bálint is. Ha tehette, borát mással fizet­ tette, de mérgében be-bevágott saját kontójára is.

A feleségét se szerette Kovács.

— így van ez a kommendált házasságnál, — panaszkodott egyik-másik ismerősének. Űnta már a vércsíkos köhögéseket. A kisgyerek is betegeskedett. Tán föl se nevelheti. Sajnálta a pénzt orvosra, patikára. És félt is Kovács, hogy elkapja a bajt. Iszogatott, hogy elriassza a fenyegető gondokat.

Kovács felesége vigasztalan szürkeségben ten­ gette beteges életét. Ha a férje a szőlőbe ment, a gyümölcsöt — kosarakba szedve, kerékpárra kötözve — hazahozni, vagy a permetező budár munkáját el­ lenőrizni, beült Eszti a raktárba és az iszogató em­ bereket nézte. Hogy nyelik az italt, Jézuskám! *

*

— Igyál te is, Bálint! — hangoskodott Peregi — és komoly taktusra hajtogatta fel a poharat.

Kovács apósa, a félszemű Bezzegh is eljárt ide iszogatni, szívbajos fiával együtt.

Rossz padra ereszkedtek, szembe a bentülőkkel.

Nagyokat krákogtak a füstben.

— Bezzegh bácsi, maga volt a legerősebb em­ ber itt a hetedik körben, az én gyerekkoromban, — mondja Herke, a sztrájktörő lakatos, aki szégyenében iszik. — De jó idők is voltak azok.

Laták István: Szűrke napok

81

6

— Márna is jó, akinek jó, — hörgi rekedtes, aszt­ más hangon Bezzegh és hatalmas tenyerével a comb­ jára üt, a csattantással mintegy nyomatékot adva ki­ jelentésének.

— Nehéz az élet mostanában, — folytatja Herke.

— Mikor hazajöttünk a frontról, mindenki dolgoz­ hatott, aki akart. Most már csak a szelídebbeket vá­ logatják ki. A mi gyárunkban is letört a sztrájk. Még mukkanni se merünk. Örülünk, hogy élünk. Éppen ez a kis itóka tartja még bennünk a lelket. . .

— Akiben tartja... Ha ki nem veri belőlünk...

— vágott rá, ritkás bajszát rágcsálva, Konczos, a kis­ fuvaros. Ijesztően nagy szeme mámorosán villant.

Mintha időnként vissza-visszatért volna belé az élet.

Konczos Fercsibe csak hálni járt már a lélek. Család­ jában minden férfi iszákosságtól pusztult el. Anyja egyetlen szemefénye volt Fercsi. Fia a sír szélén járt, de pénzt meg nem tagadott volna tőle, bár tudta, hogy italra kéri, miután saját fuvaros keresetét elitta.

Ide járt iszogatni Meznerics, a féleszű molnár is, aki mindig Asztalos Pityuval cívódott. Attól félt, hogy Pityu szamárfülekkel rajzolja le.

— Csak akkor ülök az asztalhoz, ha leteszed, Pityu, a ceruzát!

Asztalos fogcsikorgatva itta borát. Csak akkor nevetett, ha Meznerics ijedező arcára nézett. Ügy képzelte Asztalos Pityu, hogy fel nem ismert művészi képességek lappanganak benne. Ezért nem akart a szabóságban, eredeti szakmájában dolgozni. Szinte dühvei vetette magát rajzok készítésére. A sarki kancsal kofa göngörhajú kisfiát rajzolta hetekig. A kicsalt előlegek rég lecsúsztak Pityu torkán, de a kép még mindig nem hasonlított eléggé. S itt, a külvárosban a hasonlatosság a fontos.

A környékbeli kofák részeges, ingyenélő férjük fényképeit nagyíttatták Pityuval és első-áldozó fehér­ ruhás lánykák felvételeit. S a háborúban elesett ka­ tonák keménynézésű, bajszos képeit. Keresetét itt költötte el Pityu a raktárban. Itt az engedély nélkül mért ital édesebb volt, olcsóbb is. És meghitt beszél­ getések folytak. Bújában ivott Pityu, képeivel mások is, sajátmaga is, mindkevésbé voltak megelégedve.

82

Kinn lomha csorda bőgött. Itt benn a legyek zúgtak a dohányfüsttől fülledt kamrában. A boltosné kevés ízléssel, kacéran kivágott blúzára tekintgetelt érzelmesen Pityu. Vajszínű, duzzadt keblek, féligrejtekezve, egy halálrahervadó asszony utolsó pompáját sejttették.

Az elhanyagolt asszonyt és a sóvár szerelmi ajánlataival sokszor kicsúfolt púpos fiút szenvedélyes vágyakozás kötötte össze. Két rebbenő lepkelélek keringett egymás körül.

A levegőben ismeretlen mélységekből felizzó érzések sustorogtak. Érzéseket fojtogattak hideg boruk poklába a férfiak. Egy gyönge, beteg asszony pedig utolsó nyarán játszott tilalmas tüzekkel . . . Lehanyatlottak a fejek.

— Igyunk, Pityu ! — sírt fel Sántha Dezső hangja.

Szinte a poharat harapta Dezső keserűségében. Olyan megértellen egyedül volt itt a borpárás lehelletek, vér­ gőzös szemek közt.

Asztalos az asszonyon felejtette mámoros sze­ mét. A többiek titkokat sejtően bámulták sárgás italuk fényét.

— Te, komám, ha én jól megtanulom a ceruzát, ecsetet forgatni, mindig szomorú szépasszonyokat viszek a képeimre . . . — suttogta könnyező tehetet­ lenségében Pityu. Eddig hiába rajzolta Kovácsnét, hideg, formátlan vonalak kerültek ki a keze alól.

Sántha Dezső nagyokat szippantott a cigarettájá­ ból. Megint hitelbe ittak. Harisnyagyárban dolgozott Dezső utoljára. Ha igaz, félbemaradt fényképész volt valaha. Most munkanélküli. Folyton együtt lógott Asztalossal, az hozta ide is. Míg Pityu rajzolt, Dezső álmodozott. A tehetetlenek mohóságával szeretett volna élni, mindent ismerni és különös árnyak ron­ gyait kavargatta fejében a kamaszkori vihar. Arról álmodott, hogy furcsa látomásait filmre viszi. De, hogy miként jut el ahhoz, hogy álmát valóra váltsa, fogalma sem volt.

Lassú pusztulásba pislákolt a villanyfény.

— Szőlőt veszek, ha a házamat rendbehozattam, — tervezgette Peregi. Kikísérte Kovácsot a szőlőjébe és

83

6*

most hazatérve, egyre a szőlőért lelkesedett. — Fifikus ember vagyok én . . . Te tudod azt, Bálint,, legjobban . . .

A léghuzattól megriasztott bogarak megrebben­ tek a lámpa körül. Kászálódtak az elcsendesedett ivók. Hörpintettek maradék borukból. Hazaindultak.

A púpos még egyszer, áhítatosan az asszony felé nézett.

A girbe-görbe téglákon botladozva, vörösödő* fülekkel, homályos szemekkel mentek.

(Színjózanok, lézengünk az utcán és nézzük a kacsázó iszákosokat, össze kellene markolni ennek a kisvárosvégi szomorúságnak minden színét és a világba vetíteni.)

84

M

E G

H

A

J T

2k2E O R i E G - B U M I

Az ütött-kopott paraszti folyosón futkosás tá­ madt. Lámpa lobbant a sötétben. A kis proletárház csontosarcú gazdája bekiáltott a utcai szobába: — Julis, Julis, gyere ki, baj van, rosszul van az öreg!

Sietős léptek: az udvar sarkában álló, féltetejű szobakonyha rozoga ajtaján négyen tuszkolódtak be, az öreg Szántóné, a beteg felesége, Julis, a lánya, Ferenc, a fia és az öreg Szántó veje: Schultz, a házigazda. Ferenc ittlakik a közelben, az anyja ment el érte.

Megálltak az alacsony helyiségben, behúzták maguk után az ajtót A kis szobakonyhában főzés és öreg ruhák szegényes szaga szorongott. Falon lógott a pislogó petróleumlámpa.

A rozoga ágyban szürke, csíkos huzatú dunyhájában hánykolódott az öreg Szántó, összegyűrt, pi­ rosas párnáján nyújtogatva őszes fejét. Néha megcsikordultak a fogai. Szemeit keményen összehúzva, a plafonra bámult. Verejtékes inge nyitva, sovány melle erősen emelkedett és időnként csendes hörgés tudatta, hogy elhasznált ereje nehezen viaskodik a betegséggel. Szeme kimeredt és hánykolódása el­ csendesült.

Az öreg asszony kopott fejkendője csücskét húzogatva, fázósan előre-hátra topogott. A hangja sírósan kérdezett: — Mihály, szólj, rosszul vagy? — majd fia és lánya felé fordult: — gyertyát kellene gyújtani . . .

A haldokló nem figyelt fel az erőtlen hangra.

Julis az almáriomhoz lépett és a felső fiókból hosszú, szentelt gyertyát vett ki. Meggyújtotta és a beteg mellé, az asztalra állította.

Az öregasszony összekulcsolta kezét és egy székre húzódott az ágy mellé. A fiatalabb Szántó

85

apja fölé hajolt, sajnálkozó kemény arccal és eldobta cigarettáját. Julis az almáriomra támaszkodva, vissza­ fojtott lélekzettel várt. Schultz, a vő, tanácstalanul állt és nagy, csontos kezét rakta egyik zsebéből a másikba. Nem tudta mit kezdjen vele. Imádkozni nem szokott. Nem is igen tudta, mint szokás ilyenkor egy haldoklónál viselkedni.

A beteg arca fájdalmasat rándult és kisimult.

Megszűnt mellkasa gyors emelkedése. Egy utolsó, lassú rándulás után összesüppedt.

Az öregasszony szemében könnycsepp és szo­ morú emlékezések fátyolosodtak. Negyvenháromévi házasság után magáramaradt. Felállt. Lecsukta a ha­ lott ráncos szemhéját, hülő kezét mellén összekul­ csolta, közelebb húzta a gyertyatartót és a dunyhával állig takarta az öreget. A haját mégegyszer félresímította és fáradt könnye a halott békülő arcára cseppent.

A többiek álltak. Kinn szél sivított föl és megrezzentette az ablaktáblákat.

Szántó Ferenc új cigarettára gyújtott. A világ­ háborúban sokan haltak meg mellette. Kemény szív­ vel fogadta az elmúlást.

Az öregasszony csendesen suttogott magában,, olykor megcsuklott a sírástól. Julis is elsírta magát.

Schultz, a lakatos bánatosan lógatta kopaszranyírt fejét és a földet piszkálta bakancsa orrával.

Reggelig ki-bejártak a házban. Schultzék szo­ bájából kihordták a bútorokat. Vizet melegítettek a katlanon és megfürdették az öreget. Keveset be­ széltek.

Hajnalban az ifjabb Szántó felesége, Ilona is átjött. Nem jött haza Ferenc, tudta, hogy bekövet­ kezett a vég, — Szegény tata . . . — motyogta, mikor az öreg szürke arcába nézett.

Reggel a gyerekek is összebújtak az ajtó előtt.

— Meghalt ám a nagytata . . . — újságolta a kis Szántó Sanyi Schultz Annuskának, aki nyugodtan aludt reggelig egy házban a halottal.

— Meghalt? . . . — bámult Annuska, de nem igen értette meg, hogy ez mit jelent.

86

A nagyobb gyerekek, Szántó Pista és húga, Ágnes, Jánosnak a gyerekei, hallgattak. Ők már lát­ tak halottat és temetést, mikor másik nagyapjuk, az öreg iskolaszolga meghalt.

— Most nem kell az iskolába menni, — mondta Pista, — de azért nem jó, ha meghal a nagytata. — Féltek a sírástól és a sok ideges, felnőtt embertől.

Schultz biciklire ült, hogy bejelentse a halál­ esetet a parókián és az anyakönyvvezetőnél. Beszól a gyárba, ma és holnap nem megy munkába. Érte­ síteni kell a kisvárosi rokonságot is és koporsót ren­ delni a temetkezési vállalatnál.

A fekete, koporsószállító, ládaszeiű nagykocsi megjött délelőtt. Nagy robajjal állt meg a kapu előtt.

— Ide kell a koporsó ? . . . — kérdezte a kocsis nyersen, mély, borízű hangján.

— Ide, ide — mondta Ferenc és kinyitotta a nagykaput, hogy a keskeny kiskapuban ne erőlköd­ jenek hiába.

Felállították a ravatalt. Az öreget koporsóba helyezték. Fehér ingében, tisztára mosott ceig ruhá­ jában ünnepélyesen feküdt, mintha aludna, békés életénél is békésebben.

Feállították a gyertyatartókat, a kopott ezüstözött angyalkákat és a horpadt szenteltvíztartót. Az itt-ott szakadt drapériát is felszegezték az ajtóra és a kapufélfára.

Az elmúlás csendes ünnepélyessége szétterjedt.

Az öregasszony ismételten keresztet vetett. Menye, Ilona pálinkás üveget hozott és a kocsisnak nyújtotta: — Fogja . . .

— Isten nyugosztalja . . , — mondta a kocsis és nagyot kortyintva, az öreg felé bólogatott.

Schultz is megérkezett izzadtan.

— Ki kellett fizetnem az elmaradt egyházadót — sóhajtotta és megtörülgette a biciklijét.

— Lajos fiam, voltál a halottastársaságnál is? — kérdezte az öreg Szántóné.

Tarhonya csinálásából mindkettőjük részére fizetgette egy halottas társaság tagsági könyvét, meg­ koplalta, hogyha valamelyikük elhunyna, jusson a temetésre.

87

— Voltam, anyám. Itt a pénz, ami megmaradt.

— A zsebéből öt darab százdínárost húzott elő. — Mindent kifizettem.

— Ilona, te hozol lisztet, kalácsot sütünk. Feri majd hoz pálinkát a virrasztóknak. Menj, fiam, a Mári nénihez, ő olcsóbban adja.

Apró készülődésekkel, ide-oda ténfergéssel telt el a nap. Várták estére a virrasztókat. A temetés csak holnap délután lesz. A pap négy órára jön.

Schultznak terhére volt ez a népies, vallásos halottkultusz. De mit tegyen? Az öregek a békevi­ lágból maradtak itt. Hadd takarítsák el az apóst az ő gondolkodásuk szerint: tisztességesen. * *

Zsellér családból, zsellér mindenhezértésből jött Szántó Mihály, mint a legtöbb munkás e vidéken.

Társai Burinak nevezték. Még gyerekkorában ragad­ hatott rá ez a tréfás csúfnév, az öreg sem emléke­ zett rá, hogyan. De mindenki Burinak nevezte.

Kamasz korában markot vert. Később önálló részt fogott és kaszált, sovány, ifjú testét erőltetve.

Aratómunkában ismerkedett meg a feleségével, össze­ melegedtek. összeszedték kis szegénységüket és egybekeltek.

Az asszony, Mihalik Teréz, már tizenkétéves korában marokverőként próbálkozott, hogy piciny, árva életét tengesse. Majd beleszakadt, de fösvény nagybátyjának, aki nevelte, beszámolt a résszel.

Aztán, hogy a mozgékony kereskedelmi tőke össze­ szedte a vidék jószágát, baromfiját és szállította a külföldi úrikonyhákra; kopasztani járt Szántóné a baromfikereskedőkhöz. Ha időnként megszűnt a kopasztás, tarhonyát ment készíteni „jobb“ házakhoz.

Szép, sárga tarhonyát gyúrt és naphosszat dörzsölgette a sárga tésztát a rostában.

Szántó Mihály is városi munka után nézett.

— Gyere az építésekhöz — mondta egy kaszás komája, akivel több részt húztak ki együtt, — a munka is állandóbb.

Szántó napszámosnak állt a kőművesek mellé.

Naphosszat hordták a maltert, labdázták fel a téglát.

Nagyrészt olasz, meg sváb kőművesek építettek há­ 88

zakat a polgárosuló vidék számára. Mindenféle mun­ kára befogták a pallérok a napszámosokat. Keverték Szántóék a maltert, meszet oltottak és később ce­ mentet vegyítettek. Fényesre csiszolták a házak alján a cementszegélyeket.

— Hórukk! Hórukk! Emelték az állványokat szédületes munkaritmusban. Hordták a téglát, törték a cementbe a követ, betonoztak, kubikolták a földet az alapozásnál.

Szántó Mihály egyike volt a munkahadsereg névtelen hőseinek, akik tájunkon belemarkoltak a munkába, az egykori Bácska északi felén. Mikor a feudális vidék kunyhókkal teli városfalvaiba cement­ falakat, palotákat, városházát és új templomokat ékel­ tek, bérháztelepeket és épülettömböket. Kiss Lajos híres építész-vállalkozó munkásaként huszonöt-harminc évig tolta a talicskát és cipelte a malteros ládát. Öt gyereket hozott a világra a soványka Szán­ tóné. Kettő csecsemő korában meghalt, e vidék meg­ szokott gyermekhalandósága szerint. Nem bírták jól a mákhajat és az egésznapi magukrahagyatottságot saját piszkukban.

Szántó is dolgozott, felesége is iparkodott. Ta­ lán, ha nagyon koplalnak, nagyon zsugoriskodnak, egy kis házat összekapartak volna, meg egy kis szőlőt; a kis szőlő mellett budárkodott volna öregkorára Szántó.

De őt is megkapta a zsíros, vidéki városok béke­ beli levegője. Ivott, danolászott, mulatott a nagyvál­ lalkozó, a kereskedő, a kisiparos; mulatott a dzsentri, a polgármester; ivott, mulatott a napszámos is.

Szombaton este Szántóné sírva járt az ura után.

— Mihály, az Isten áldjon meg, gyere haza! . . .

— Nem megyek! — vágta ki hetykén. Te ke­ rested ezt a pénzt vagy én?!

Később már élesen sírta az asszony: — Nem szégyelled magad, a gyerekek rongyo­ sak, nekem nincs egy rendes papucsom és te még az eszedet is eliszod! . . .

— Fogd be a szád! — volt az örökös felelet.

Az asszony hallgatott, sírt, imádkozott és dol­ gozott. Valahogy nevelte a gyerekeket. Ahogy nőt­ tek, inasnak adta őket.

89

Kis örökséget kapóit kézhez Szántó, mikor az: édesanyja meghalt. Három napig húzatta a cigányok­ kal. Mezítláb táncolt az asztalon a borosüvegek közt.

— Csuhaj, sohse halunk meg!

Még a cipőjét is elitta. Negyednap állt munkába.

Mire a gyerekek felcseperedtek, Szántóné bele­ betegedett a sok tarhonyacsinálgatásba, mosásba* kopasztásba. A szüntelen munkától szívtágulást ka­ pott. Lassabban megy, lassabban dolgozik. De az öreg csak iszik és danolászik. Haza-hazavisz a ke­ resetéből is már, de nem áll egészen kötélnek.

— Danójj, Buri! — mondják a cimborái. Nem sokat kéreti magát. Jó hangja van, rázendít: Gatya Mári libája Belement a Tiszába . . .

— Danoljon, Buribácsi, — biztatják a fiatalabbak is.

Danolt és a pénzét elnyelte a kocsma. Mikor vidéken dolgoztak és két-három pohár bort rendeltek neki társai, éjfélig is elviccelt, mesélt, nótázott. A faluvárosi világ babonás eseteit és paphistóriák hun­ cutságait mesélte kifogyhatatlanul. Ilyenkor ragyogott sunyin sovány arca, kajla bajúszát felfelé pederte pipája mellől és félrevágta a kalapját. Munkaközben is sokat tréfálkozott. Életunt sohse volt.

— Tudod-e öcsém, — kérdezte az egyik fiatal munkástól — mi különbség a kopó kopókája és a szopó szopókája közt ?

A legény nem tudta. Szántó sárga fogai közé nyomta a pipát és nevetett.

— Hm. A kopó kopókája szopik és a szopó szopókája kopik — mondta sercintve. Valamiféle úri­ embertől hallotta ezt a viccet.

A világháborúban is megőrizte síksági humorát.

Ferenc fiával együtt szolgált. Fiát a nehéz gyerek­ élet és a háború megkeményítette. Szívós anyjára ütött.

Az öreg Buri itthon sose verekedett, mindenki szerette. Nem érdekelte őt, hogyha délben evett, akad-e estére ennivaló. Ha este lefeküdhetett, sose törte a fejét, lesz-e holnap este is feje alatt párna.

Egész életében a pillanatnak élt.

90

Sose volt szervezett munkás. Ha akadt is egyegy józanabb társa, aki figyelmeztette: — Te Buri, nemcsak a pipa, a bor, meg a pap­ történetek a fontosak a munkásnak! Az is fontos ám, hogy mi lesz velünk! — Nem hallgatott rá.

— Hagyjad, komám, — mondta, — a legjobb dolog hajnalig mulatni és fittyet hányni a világnak!

Legjobb nem gondolni semmire.

A világ sorsa nem érdekelte és továbbra is szé­ les nevetéssel mesélte a sikamlós, borsos históriákat pappal, cigánnyal, miegyébbel.

S a háború és forradalmak után, a vidéki szak­ munkások szaporodása következtében, mindjobban hát­ térbe szorult az öreg. Egy darabig a cementgyárban is dolgozott. De többször-többször betegeskedett és elbocsájtották. A máját fájlalta. A sok ital ártott meg neki.

Ha jobban érezte magát, itt-ott munkát vállalt.

Földet, homokot lapátolt, az építéseknél ásta a fun­ damentumot ezután is.

De ahogy a lendülő termelés válságba került, mind szürkébb, mind jelentéktelenebb lett az öreg.

Kevesebbet keresett, kevesebbet nótázott és néha — bár jól érezte magát, munkaképesnek, — munkanélkül is maradt már.

Legyengült. Hogy is bírja ilyen vézna emberke a legnehezebb munkát harminc, lázasan építő eszten­ dőn át? Ha meglassúdott a munkában, a hajcsár mindjárt észrevette: — Gyöngülünk, gyöngülünk, tatám?

— Birom én, — restelkedett az öreg.

A bankokból mentett pénzeken épülő paloták­ ban bakterkodott éjjelente. Reggelig teleszítta magát pálinkával és vállára vetve a zsákbagyüjtött hulladék­ fát, a munkásokkal viccelve indult haza, aludni.

— Pálinkás jóreggelt, Buri bátyám!

— Adjon isten neked is. Én már szítyomoztam.

Színház, mozi nem érdekelte. írást nem ismert.

Mostanában sokat betegeskedett az öreg. Kiko­ pott a munkából és végkép megcsendesedett. Sze­ génységi bizonyítvány alapján látogatta olykor a vá­ rosi orvos és oltásokat adott az öregnek, hogy kiza­ varja dagadó lábaiból a vizet.

91

Az asszony sovány leveseket főzött. íztelenül ették.

Az öreg Buri visszaemlékezett ilyenkor.

— Ej, mikor Baján dolgoztunk, olyan halpapri­ kást ettünk, hogy még az újjunkat is nyaltuk utána! . ..

— Persze, te ott halpaprikást ettél, meg a jó baranyai borbul beszedtetek. Én meg itt a gyerekek­ kel kínlódtam sóba-vízbe levesen . . . — Az öreg­ asszony nem felejtett.

Egykori társai fizettek olykor egy-egy pohár bort kedvelt Buri bácsijuknak.

— Mihály, az orvos eltiltotta az ivást, mégis iszol? Nem jóra visz az, hallod! . . . — sopánkodott az öregasszony, ha észrevette, hogy Szántónak a szemei élénkebbek és a bajúszát hegyesebbre feni.

— Egyszer úgy is meg kell halni, — motyogta az öreg és cseréppipáját szortyogtatva, leült az udvar sarkában.

Vasárnaponként kiült az utcára. Alacsony asztal körül gyülekeztek a kisutca zsíroskalapú idősebb dolgozói. És esteiig verték az asztalka körül, rozoga kisszékekre kuporodva, a piszkos kártyalapokat.

Gyufaszálakért viaskodtak. Izzadva, lihegve, a nagy játékosok izgalmával.

Az öreg Szántó kibícelt csak.

— Buri, ugorj be! — Hítták, ha negyedik játé­ kos hiányzott. Ez azonban ritkán fordult elő. Több­ nyire tízen-tizenöten szorongtak az asztalka körül és lesték az évszázados játék fordulatait.

Nyári hétköznapokon elüldögélt Szántó a sívár udvar valamelyik árnyékbaeső sarkában, egy rossz vödör tetején és pipáját szívogatta, vagy tisztogatta.

Kovakővel és acéllal csiholt szikrákat az égetett rongyra és azzal gyújtotta meg az utcán gyűjtött bagót.

A munkásbörzére is el-eljárogatott munkanélküli segélyért és útközben összegyűjtött cigarettavégekből fedezte nagy dohányszükségletét. Mert felesége nem adott pár garasából dohányra.

— Eleget elherdáltál! — volt az örökös nóta.

Jó a bagó is a pipában. Ha a füst a feje körül bodorodott, merengve nézett utána és az agyondol­ gozott, elfecsérelt évek terhét elfelejtette.

Vizet hordott a ház népének. De már az is 92

nehezére esett. Szuszogott a vízhordástól. Beteg mája elnyomta lélekzetét.

— Már ezt se bírom, — tépelődött.

Elmaradt a munkásbörzéről és a kútról is. Ott­ hon üldögélt. Eltűnt az utcákról. Aztán lefeküdt. De már nagyon gyorsan szaporodott a víz a lábaiban.

Haladt a dagadás fölfelé. Kínlódva ült fel az ágyon, hogy a borbély borotválhassa. És egy őszele ji estén örökre lehunyta fáradt szemét. *

*

Délután kisütik a halottas kalácsot. A gyerekek örülnek a kisütött, ropogós fonottkalácsnak. Jóízűen esznek. Az evésről eddig mindenki elfeledkezett.

Parázs osztozkodás folyik.

— Édesanyám, én is kérek!

— Én is, én is ! . . . Éhesek és örülnek a falatnak. A gyermekek gyomra követel. A délután eszegetéssel telik el. Oly­ kor egy-egy távoli rokon megy a ravatalhoz. Pár percig imádkozik, hümmög. És elmegy.

— Virrasztani nem jöhetek, — mondja az egyik csendesen.

Ahogy a sárgás őszi nap lemegy, lassan gyüle­ keznek a virrasztók. Többnyire öreg napszámosok, budárok, kisparasztok a szomszédságból. És feketés kartonruhákban a feleségeik, majdnem egyforma öregasszonyok. Csak az arcukra keményedett több vagy kevesebb keserű vonásról lehet őket egymástól megkülönböztetni. Jönnek és a szenteltvíztartóból egymásután meghintik a halottat; letérdelnek, vagy csak állva keresztet vetnek. Beszélgetnek. Leülnek* törnek a foszlós fonottkalácsból.

A férfiakat pálinkával kínálják.

Néha felzendül egy-egy vallásos paraszti ének, aminek misztikuma mögött a ki nem élt, elherdált vágyak és örömök siratása zúg.

A gyerekek nyugtalanul alszanak a hátsó szo­ bában. Ifjonti szendergésüket a halotti ének szomorú­ sága zavarja.

Ki éjfélig marad, ki hajnalig. Némelyik öreg ember becsíp az olcsó pálinkától és végeszakadatlan hangossággal mesél az elhunytról.

93

— . . . Mikor a sziváci út mellett kapáltunk . . .

— mondogatja egyre — bár alig figyel rá valaki.

A gyertyák lángja álmosítóan libeg. Az elhasz­ nált levegő a szobában lenyomja a lángot. A gyertya­ füst, az enyhe halottszag és az izzadt emberek szaga furcsa keverékben párolog.

Lassan megvirrad. A virrasztók hazacsoszognak.

Kijön mindenki az udvarra és egyszerre fellélegzenek.

A ház népe álmosan szédeleg a bcrongós reg­ gelen. Schultz lefekszik. Már a második éjszaka nem aludt. Nem bírja ezt a tétlen álmatlanságot.

— Julis, te is lefekhetnél — mondja. — Feri felesége hazament az este aludni, jól tette. Szegény öregünknek már úgyis mindegy.

Valamennyien ledőlnek ruhástól. Csak az öreg­ asszony ül a folyosón egyedül és a fonnyadó, leveléthullajtó vadszőlőt nézi a ház előtt. Már nem sír.

Megnyugodott.

Szántónén nem látszik meg a hatvan esztendő.

Szelíd, valamikor szép arcán nem látszik meg a negyven­ háromévi nehéz házasság. Szívósan, mpzdulatlanul ül.

Ezután majd ő is megnyugodhat. Évente néhány­ szor kilátogat a temetőbe, pár szál virággal. Elten­ gődik, mint ahogy eddig is eltengődött. Kacsát, csirkét árul hetipiacokon, avval is keres egy-két garast. Meg tarhonyát csinálgat másnak. Amíg bírja. A sarki vastag kereskedő hasznát növeli és polgári házak tarhonyakészletének szép sárga színe az ő szakavatott kezét dicséri.

Egészen megöregszik és közben a kis öreg dor­ bézolásai felejtődnek. Elfelejti majd, hogy a gyere­ keknek hányszor nem volt mit enniök és az öregnek sem volt cipője, mégis ott táncolt az asztalon haj­ nalig, míg a heti kereset futotta. Az az emlék marad csak meg, hogy milyen hetykén vágta félre a kalapját, ha megivott legalább egy félliter buckáit és ilyenkor milyen szépen énekelt. És mosolygós anekdoták arról, hogy az öreg milyen kétségbeesetten ragaszkodott a pipájához, bár az orvos eltiltotta a dohányzástól.

Betegen is ki-kiszökött az utcára, mikor a felesége nem látta, hogy bagót szedjen. És egyszer majd az öregasszony is így elcsen-

94

desedík. Itt maradnak a szilaj kis unokák, akik értet­ lenül állnak most a ravatalnál, akik most is enni kérnek s akik egy jobb világ reménységei. **

Az udvar sarkában a gyerekek játszanak. Pista meg­ találta egy farakás alatt az öreg elrejtett gyújtókészülékét.

— Nagymama, nézze, a ! . . . — mutatja diadal­ mas ábrázattal.

Nagyanyó fáradtan felfigyel és elmosolyodik.

Mit fel nem kutatnak ezek a gyerekek!

Asszonyok jönnek, akik csak most, a hetipiacon hallották, hogy az öreg meghalt. Később öregemberek, egykori részestársak és mulatópajtások. Mindig több és több ember között terjed el a halálhír. Csak an­ nak az esetnek volt ilyen nagy híre, mikor az öreg elverte kis örökségét.

A déli melegség felkölti az alvókat. ímmel-ámmal esznek valamit.

Délután három óra felé már gyülekeznek az emberek a temetésre. Jön a szomszéd szőlősgazda lompos felesége. Egy kis pincér is jön, aki pikoló korában mulatni látta az öreget. Ez a kis pincér mindig trágár vicceket mond, most is folytatja ko­ miszkodását a gyülekezők között.

— Azt mondja a pap a rabbinak . . . — de hangja elvész a tereferében, senki se figyel rá.

Lakatosok jönnek a szomszédságból.

Jönnek, már csak a templom és a temetés iránt érdeklődő nyugdíjasok. Üjdonságra éhes, hétköznapok­ ból kizökkenni akaró öreg- és fiatalasszonyok. Nap­ számosok, betonozok a város minden részéből, akik együtt dolgoztak az öreggel, huszonöt-harminc éven keresztül. Epítőmunkások jönnek és egy cserepezőmester. Jön egy orrtövén rákos, halálbakészülő, zsugori nyugdíjas faklumpában. Az a hír járja felőle, hogy tízez­ reket rejteget a szalmazsákjában, de enni nem mer.

Azok jönnek legszámosabban, akik a haláltól remegnek és főgondjuk az elmúlás.

Az öregasszonyok szipognak, sírdogálnak. Maguk se tudják, mit siratnak. Talán ezt a barna, vagy fekete koporsóba szürkülő, értelmetlen, külvárosi életüket

95

siratgatják. Mint nagy élményt jelentő eseményre, gyülekeznek a temetésre.

Sovány, gúnyoros-szájú, fiatal pap száll le a fiakkerról. Bemegy a ravatalhoz. Elkezdi bent a szer­ tartást — — Kihozzák az udvarra a koporsót. A pap fárad­ tan elmondja latin mondókáját. Öreg, kopasz paraszt­ bácsi a kántor, rekedten énekbefog: „Reszket minden tagom . . “ Az asszonyok is belevágnak es mind erősebben süvít a tudatlanok halálfélelme. Énekelnek a nyug­ díjasok is és énekel az öregedő, vastag fűszeres, aki ötven lánc földjét sajnálja itthagyni.

Az öreg Szántó egyetlen élő testvére, csontos öregasszony is énekel és sír. Megszokott nagyhangon felcsuklik. Siratja szürkén, semmisen emberi életét.

Ha nem sírna, meg is szólnák érte.

Az öreg Szántóné nem sír. Keményen, feketén, hallgatagon áll és a pap szemébe néz. Most már nem sír. Elsírhatta minden könnyét a kis öreg mellett. De megbocsájtott neki. Megszépült az öreg az emlékezés­ ben. Minek bántsa a könnyeivel ? Sose szerette életében a könnyeket.

A két Szántó feleségestől, a vő Julissal és a hét unoka egyszerűen, meghatottan állnak a szikár, csen­ des öregasszony mellett. Háború és józan kenyérharc megedzette őket. Sajnálják az öreget, de valami meg­ könnyebbülés is érezhető férfias magatartásukon: lassan elhullik a küzdelem felelőssége elől kitérő, mámorba menekülő régi nemzedék.

A siránkozás és az ének elhalkul. A koporsót a kocsiba teszik, föléje a kicsiny virágcsokrokat.

Megindul a pap és a gyászmenet.

Az öregasszony túlnéz papon, életen.

— Gyerünk, anyám, — súgja halkan Ferenc.

Akik ráérnek, elkísérik a halottat. Az összegyü­ lekezett nép nagy része dolga után siet.

Elviszik a kis utcából a szürke öreget és leteszik a homokos, sárga földbe. Emlékül marad utána egv szegényes fejfa és éhes-dolgos fiai és elevenszemű unokái: a Jaszi-bara sarának gyermekei.

96

VIKTUSKA

A szélsősori szegény lányok közül egynek se volt olyan tisztavonalú szemöldöke, okos, világos szürke szeme, mint Bába Viktuskának. Törékeny, karcsú teste fölött szinte világított északian szürkülő nagy szeme. Németes arcú, szőke apjának se volt ilyen különös, kékes szeme. Hervadt, egykor szép, tatárosképű édesanyjának sötét szeme is megszokot­ tabb fényt árasztott. Meghatóan egyszerű, vallásos képek szentjeinek festettek valaha ilyen szemeket. Édesanyjának büszkesége és egyetlen segítsége volt Viktuska. Nagyon beteg volt az édesanyja. Tönk­ retette a háborús munkák erőfeszítése. A családfőt, Bába Simont elvitték a frontra. Négy neveletlen gye­ rek maradt itthon és a kis föld. Nappal kaszált Bába Panni, éjjel mosott. Kukoricát tört nappal és takarí­ tott, foltozott éjszaka. A gyerekek lassan nőttek se­ gítséggé.

Mire Bába hazajött, felesége már az utolsó erő­ feszítés után ágybadőlt. Apja dagasztott és végezte a nehezebbjét, Viktuska meg a könnyebb dologban szorgoskodott a konyhán. A nagy kímélettel valahogy megmentették az életnek Bába Pannát.

Viktuska volt a legboldogabb, hogy anyja talpraállhatott. De nem foghatott többé nehéz dologba.

Elsöntörködőtt erre-arra, hogy kisegítse nyakig dologbamerült lányát. Hiszen csak ez az egy lánya maradt. Egy kislánya még csecsemőkorában halt el, a másikat Veronkát, — hófehérbőrű, nyurga lányka volt, — játékos kamaszka korában elvitte a tüdővész.

Ketten feküdtek akkor betegen a Bábáék kicsi házában. Hogy fohászkodott Panni néni, az anyák végtelen önfeláldozásával sírta, könyörögte: — Istenkém, inkább engem vegyél magadhoz, ne az én Veronkámat! . . .

A betegségtől, fájdalomtól még a közeli teme­ tőbe se birt kimenni kislánya temetésekor.

Laták István: Szűrke napok

97

7

Kopott, öreg ágyban szaggatta a könytelen zo­ kogás.

— Mért nem én, istenem, mért nem é n . . .

Bába le-leszopta magát, ha az öreg pálinka­ főzőnél segített a szomszédban és eszébejutott halott kislánya. Pedig kemény ember volt Bába Simon vi­ lágéletében. Már zsenge fiatalságában nehéz sors várta. Szülei korán elhunytak és ő kanász, majd bé­ res volt egy jómódú gazdánál. Végtelen szívóssággal nadrágszíjnyi birtokát nagyobbítoíta. Felesége is ho­ zott a házasságba valamicskét és bérlettel, túlmunká­ val valahogy házat is szerzett Bába. Toldozta-foldozta kis valóságát. Fogcsikorgató beosztással, szakadásig tartó iparkodással állt meg a család a lábán.

Csak néha sóhajtja el a pálinkafőzőnél Bába, ha idelyukad ki a beszéd: — De sok sóba-vízbe levest ettem, úristen! Tán a Veronkám is abban halt el, hogy gyöngén koszto­ lódtunk még békében is . . .

Darabos, nyers modorából nemigen érzett ki, de elhunyt lánya helyett — csak úgy, mint a felesége —, Viktuskát szerette kettőzött erővel.

Aranygyűrűt vett neki. Váltig unszolta alig lábbadozó feleségét, hogy vigye bálba a lányt.

— Ugyan, apjuk, aranygyűrű, minek veszi ked az ilyesmit! . . . — modta Panna, mikor kettesben maradtak.

— Megérdemli a lelkem, sokat dolgozik . . .

Sokat dolgozott Viktuska. Kora reggeltől késő estig a háztartásban, az aprójószág körül. Foltozott apjára, öccseire, akikről úgy hámlott le a ruha. Nagy munka idején, vékony termetével serényen forgoló­ dott a mezőn. Kapált, markot vert, kukoricát tört.

Viktuska nem ment férjhez falusi módra, tizen­ hat-hét éves korára. A háznál is nagy szükség volt rá. S féltette az anyja attól a sorstól, ami az egyre széthasadozóbb földű törpebirtokosok fiainak, lányai­ nak részül jut.

Mindent elölről kell kezdeni. Foggal-körömmel kell kiharcolni, kikoplalni, hogy egy kis házra szert tegyenek, hogy kis darabka földet ragaszthassanak.

98

Dolgozni másnak, maguknak. A család szaporodik és az asszonyok korán összeaszalodnak.

Aztán szépszál csendesbeszédű, fekete legény jött mégis, aki mélyen talált belenézni Viktuska ten­ gerszem szemébe. Hófehér fogsora volt a legénynek, szorgalmas munkás hírében állott és Viktuskában megmozdult az ős természeti erő: az anyaság vágya.

— Édesszülém, ezt a legényt, úgy érzem, ne­ kem szánta a jóisten . . . — pironkodott anyja elé, farsangidőn.

— Viktuskám, lányom, gondold meg mégegyszer, nehéz az asszonyi sors!

— Meggondoltam, édesszülém, majd megleszünk valahogy . . .

— Beszéljek én apjukkal?

— Beszéljék ked . . .

Ritkán néznek ilyen csodás szemek a mirtusz alól, — gondolta a kispap, aki összeadta Bába Viktuskát és Katona Gábort, — úgy sugárzik a szemé­ ből a jó anyaság vágya. Ügy másfélév múlva, újtelepi vertfalú, nyersszagú házacskájukban zömök, fekete fiúcska visítozozott. És Viktuska most nem birt segíteni az aratás­ ban . . . Gyerekágyat feküdt épen. Mélyült szemekkel nézett az ablakon betáncoló, aranyporos napsugárba. * *

Egyszerű, falusi levélből olvasom: „Margitnak kislánya van, úgy örül . . . A Panni néni lánya, Vik­ tuska meghalt hirtelen. Egy hétig volt csak beteg és már hét utóján temették. Elképzelhetitek azt a bána­ tot, ami a férjét és a szüleit érte. Öt gyermeke árván maradt. A legkisebb alig egyéves és a többiek is kicsik még . . . Viktuska 32 éves volt."

Egyik unokanővérem gyereket szült, a másik meghalt. Pusztulás, születés hintajátéka.

Mi okozhatta korai halálát ? Tüdőgyulladás, gye­ rekszülés, túlmunka, gyomorbaj, abortusz? Gyengéntápláltság? Nem tudom. Egyremegy. Irgalmatlan tör­ vényű kisparaszti életük áldozata ő.

Mert hát a nadrágszíjbirtokok rögtúróinak ez a sorsuk. Születni, dolgozni, elesni és felkelni, újra­

99

v

kezdeni. Kanászéletből, béressorból, részes-keresetből, feleskedésből kis örököt próbálnak szerezni, hogy ne a koldústarisznya jusson öregkorukra és haláluk után a gyerekeiknek is hasadjon egy-két borozda.

Ilyen vágyak hajtják őket. És egyik-másik időnapelőtt kibukik a végzetszerű, egyre szűkebb életkörbőL Viktuska 5 gyereke is ezt a sorsot örökli. Ha­ csak — — Hideg eső esik. Egy elidegenült világ didergető szomorúságával áztatja, mállasztja a földet.

100

Mérges bajmoki zsellér-emberke volt az apjuk.

Egy életet átrészegeskedett. Sokszor verte a feleségét és elhalmozta gyerekekkel. Alig cseperedtek a Spanggyerekek, munkára hajtották őket, kit libapásztornak, kit városba, vízmelegítő, mosogató cselédkének.

Spang Mariska így került a közeli város forgatagos életébe. Nagyságája sokszor megtépte a haját.

A csöppség esténként buzgón imádkozott: — Istenkém, büntesd meg a rossz nagyságát!

Mosolygós, barna lányka volt Mariska. Sokat hányódott süldőlány korában. Egyik munkahelyén, sikoltozására a berohanó szomszédok mentették meg attól, hogy a tizenhároméves, fejletlen leánykát a nagysága öregedő férje megrontsa.

Ekkor hazament a faluba. Apja jól elnáspágolta, amiért munkahelyét elhagyta és egy csapat férfivel, asszonnyal, gyerekkel együtt Németországba küldte.

Paraszti munkára vitték őket. Urasági répaföldeken dolgoztak, krumplit kapáltak, arattak. Spang Mariska is marokverő volt már életének tizenötödik nyarán.

A nehézkes nagynémetek között a Duna-Tisza közé­ ről hozott, fejletlen keveréknépség dolgozott, mint a güzü. Frissen, szorgalmasan, végtelen munkabírással.

Mariskáék évekig Németországban maradtak.

Tél idején szövő-fonó gyárakban is dolgoztak. Itt meg­ ejtette az egyik munkavezető. A raktárban egy pamukrakásra nyomta és az ellenkező lánynak eget és földet, cukrozott sört, több fizetést, házasságot ígért, kirúgással fenyegette . . . Mariska megadta magát sorsának.

Persze nős volt a trabális munkavezető.

Mariska gyerekét lelencbe adta. Majd minden kivándorolt lánynak hasonló volt a st>rsa.

A világháború alatti éhezés hazakergette őket szülőföldjükre. Süteményt árulgatott Mariska esténként a pályaudvaron, a tolongva utazó katonáknak és civileknek. Délelőttre takarító-bejáróhelyet szerzett.

101

Katonák és civilek sokat kerülgették az eleven­ szemű leányasszonyt, aki bizony nem volt jobb a deákné vásznánál. Szerette Mariska az édesített né­ met sört, szerette a finom falatokat. S mindezt eleinte olyan könnyű volt megszerezni. Szép ruhákra is szert tett. Jól élt. Vidám nevetéssel engedett ösztöneinek.

Ugyan ki tanította volna erkölcsös életre ? Tán iszá­ kos apja? Mindig volt pénze Mariskának, öregasszony volt a lakószomszédja, aki lelencgyerekeket nevelt.

A gyerekek is süteményt árultak. Egyik vak volt közülük. Az koldult. Az öregasszony meg a gyerekek szerzette pénzen részegeskedett. Elhanyagoltan, piszok­ ban nőttek a gyerekek.

Mariska szép ruhákban, cukorkákkal be-belibbent az öregasszony rosszagú lakásába. A mámi részegen horkolt. Mariska vizet melegített és a teknőben sorra fürdette a kamaszokat. Tisztát adott nekik, ki-kimosva fehérneműjüket. Keresetlen jószívűség hajtotta.

Vagy könnyelmű életének bűnbocsánatát kereste a jótékonyságban, ki tudja?

Megfésülte, babusgatta az anyás gondozástól megilletődött gyerekeket.

— így, látjátok, most szépek vagytok! Ügy jelent meg a szellőzetlen lakásban, mint a jótékonyság jószagú angyala.

Imádkozott is gyakran Mariska. Olykor a tem­ plomba is elment. De a megtisztogatott gyerekeken kívül senki se becsülte. Részeges apja is csak zsa­ rolni járt el hozzá.

— Hallom, milyen jó pipa vagy! Adj egy-pár koronát, hogy ne meséljem a faluban senkinek...

Teltek, múltak az évek.

Az öregasszony fürdetett kamaszai szájas, iszá­ kos munkások lettek és szétszéledtek. Nehezen élt Mariska szomszédasszonya is. Amit a vak lelencgye­ rek koldult össze, csak azt ihatta el az öregasszony.

Mariska is nehezebben élt. Az emberek visszatértek civilfoglalkozásukhoz. Kikoptak a lányok a könnyű életből. Bejáróhelyén keresett valamit Mariska.

A sütemények se keltek az otthoni jófalattal élő emberek közt.

102

Az egyik munkás, a lelencgyerek Vreczkó, gye­ rekkori áhítatától meghatódva, tizennyolcéves fejjel feleségül kérte Mariskát, viharos harminckét eszten­ dejével, Összeköltöztek. Meg is esküdtek később.

Aztán katonának vitték Vreczkót. Könnyes leveleket írogatott haza Mariskának, aki nagy szegénység­ ben élt, míg férje katonáskodott. De hűségesen várta haza fiatal párját. Évek múltán mintha megváltozott volna Vreczkó érzelme. Űjabban lányok után szaladgált. Legalább is ezt gyanította Vreczkóné.

— Gyermekem se lehet, öregebb is vagyok, — sóhajtozta. Könnyelmű élete alkalmatlanná tette a késői anyaságra.

Olykor veszekedtek is. Szétfoszlott a régi áhitat.

— Elfelejtetted, hányszor öltöztettelek, tisztítot­ talak benneteket ?

Máskor: — Nem vagyok ám még öregasszony ! — mondta.

Pedig a fogai erősen hullottak.

Harminchatéves korában életének döntő fordu­ latához érkezett Mariska. Adventistákkal, bibliás szombatosokkal ismerkedett meg. A szegénység költői feldícsérése, az eltévedt bárány meséje, a bűnöző asszony megdicsőülése, egyszerű élet által — megkönnyeztették. Rajongó emberek sírva átkozták előtte a test világi örömeit.

— . . . Mert mindezt itthagyjuk a porvilág sará­ ban és hamarosan eljön az Űr ítéletet tenni és csak a megtért 144 ezer nyeri az örökéletet, a hites ki­ választottak ...

Mariska előtt új világ tárult föl. Életében senki se becsülte. Munkaadói emberszámba se vették.

A férfiak kihasználták. A katonák, akikkel barátságot kötött, leköpték. Fiatal férje is megcsalta. Mindig alul volt, a megvetettek között. Nem értette a munkásmozgalom célját, amiről a férje olykor, kellemetlen nagyszájúsággal beszélt házasságuk elején. Mariskával mindenki fölényesen bánt, hisz nagyon tudatlan volt.

Most azonban minden másképen lesz, gondolta. Üj életerő költözött megfáradt kis testébe. Most már ő beszélt fölényesen az emberekkel. Hiszen a kivá­

103

lasztottak közé számított, mert a pusztuló világon ama kevesek közé tartozott, akik megértették a Bárány hívását.

Ostorozta a világi örömökben élőket, szigorúan megtartóztatta magát a disznóhús élvezetétől és a szent szombatot — mint az isten parancsa szerinti egyetlen ünnepet — szigorúan megtartotta, énekelve és munkátlanul. Férjét is meggyőzte.

Vreczkó sose szeretett valami nagyon dolgozni.

Most kapóra jött neki a szombati nap megtartásának kérdése. Mert szombati nap nem dolgozott, minden munkahelyéről elbocsátották. Mint mártír viselte sorsát.

Péksüteményt és ádventista könyveket árulgatott. A könyvekben a tűzzel-vassal elpusztítandó világ fiait figyelmeztették az ádventisták kétségbeesetten, hogy térjenek meg, mert késő lesz hamarosan.

Vreczkó lányok után is mászkálhatott és Mariska* vak fanatizmusától elvakítva, kevesebbet háborgatta.

A kicsi asszony, megszállott módjára, mindenki­ hez éneklő, szónokias meghatottsággal beszélt. A fejét úgy tartotta, mintha szószékről beszélne lefelé, a mélyben fetrengőkhöz. Erkölcsi magaslaton érezte magát, életében először és talán örökre.

Férjével akit előtaláltak, igyekeztek hitükre téríteni. Egy hányt-vetett életű kárpitos-munkás vető­ dött a házba lakni, ahol Vreczkóék is laktak.

Részeges volt a kárpitos, bizonyos Haska neve­ zetű, sokat dohányzott, mindenféle rossz lánnyal adta össze magát és mindkétoldali, gyógyíthatatlan munkaundorodás kínozta. Sztrájktörő is volt. Egyidőben hipnotizálni tanult valami kóbor csepűrágótól, aki professzornak adta ki magát. Verseket is írt Haska.

S agyonpofozott inaskorától kezdve, életében sok megaláztatást szenvedett el ő is. Sokat rongyoskodott és mindenképen szeretett volna már könnyen élni.

Kapóra jött Haskának az új hit. Fel is csapott, gon­ dolkodás nélkül. Leszokott a cigarettázásról. Elhagyta az italt és a csúf lányokat.

Hogyisne, mikor itt tiszta, rendes nőket talált az „atyafiak*1 között. A hívők gyülekezete támogatta Haskát, mert a legszorgalmasabb követő vált belőle.

104

Serényen árúsította a szent iratokat és hogy­ hogy nem, a segélyezett ember kiöltözködött.

— Megteltem Krisztussal, — mesélte régi, ziillő cimboráinak, akiket előfogott, hogy megtérítse őket.

Hamarosan prédikátor lett Haska, a hívők szé­ pen eltartották. Kerékpáron járta a környéket és két téli kabátot is szerzett. Az ádventisták példakép mu­ togatták, mint a megtérés csúcsát.

S mindez Mariska érdeme volt. Ő etetgette, vi­ gasztalta és bátorította a szombatosok közé Haskát.

A szomszédház özvegy gazdasszonya is megtért a buzgó példa láttára. Együtt énekelt szombatonként Vreczkóékkal.

Azonban Vreczkó „nevelt“ bátyját, aki szintén lelencgyerek volt, nem sikerült Mariskának fölényes kegyeskedéssel az „igazi" hit útjára terelni.

Vreczkó „nevelt" bátyja, Orgonás, szorgalmas felesége segítségével önálló iparosként dolgozott, jó­ módba került és iszogatott. Mértékkel. Elhízott Or­ gonás és nem hatottak rá a világ pusztulásáról szóló fenyegetőzések sem. Csak nevetett az asszony buzgólkodásán.

— Nevetsz, — fortyant fel Mariska, — nagy hassal disznóhúst zabáitok, részegeskedtek és elfelej­ titek isten útját. És ha isten megvilágosult lánya szól, még kinevetitek! Sírva, jajgatva bánjátok még ezt! Én a Krisztusért tettem, hogy megmentselek bennete­ ket a világi élet piszkából, fertőjéből! . . .

— Te, engem, a fertőből? — kiáltott mérgesen Orgonás. — Hát elfelejtetted már Marcsa, hogy sor­ ban álltunk mi, katonák, nálad a háború alatt, koronával a markunkban! Te akarsz valakit tiszta­ ságra tanítani? Te? . . .

Mariska többé nem állt szóba Orgonással.

105

ÜL k A i * o s z t A s A S S Z O N Y

Bolond nagy válságban szédelgett a világ, de különösen a városvégi Malomsor. Itt aztán igazán megakadt az élet. A férfiak kimeredt szemekkel ül­ tek a légypiszkos ablakok mögött és úgy nézték a nehéz felhőket.

A sárgaföldből vert házacskák falát alámossa az eső. Nincsen csatorna. S pénz se akad, hogy a föld­ falakat bevakoltassák. Eső kaparássza, szél söprögeti a falakból omló sárgaföldet. A szobák, konyhák ned­ vesek. Évszakonként szinte látható, hogyan hullám­ zik le-föl a talajvíz az őskor módján épített házikók falában.

Az egész Malomsoron csak Szloboda Tecanéni házikója tűnik száraznak. Ezt a házikót vagy ötven évvel ezelőtt, az ura, Szloboda számadó juhász épít­ tette át juhászkunyhóból rendes lakóházzá, mikor megnősült. De a birkaszárnyék még sokáig ottmaradt.

Amíg Szloboda bácsi gyomrát megette a rák. Akkor a porta felet, a szárnyék oldalán eladta Teca néni, hogy egy kis forgató pénze legyen. Ezen a félportán épült a második ház a malommal egysorban. Teca néni házának falát a sok meszelés, meg a bennelakók lehellete, hosszú-hosszú idő alatt valahogy ki­ szárította. Csak a döngölt szobaföld maradt nedvesFűthették a kemencét, az ugyan ki nem száradt.

De a háború utáni lakásínség alatt épített bevakolatlan házak még valamennyien nyirkosán kopa­ szodnak a Malomsoron.

Suta, szimpla ablaktáblák mögött réveteg arccal ülnek a férfiak. Kisemberek. A lakásnyomorúság és a fellendülés munkaalkalma házépítésbe ugratta őket.

De úgy megszaporodtak a dolgozók, mintha a háború végtelen soraikat nem ritkította volna meg. — Nincs munkaalkalom. Munkahiánytól keserű szájjal nézegetik kopott cimtábláikat a kismesterek. S ha tehetik, szomszédba szöknek házsártos, koravén fe­

106

leségeik nyelve elől az alkalmi munkát se találó munkanélküliek.

— Igaza van az asszonynak, pajtás, de ha megbolondít már a nyelveléssel . . . Már mindenre kész vagyok . . . De tűrjön ő is egy kicsit . , .

— Testvér, az asszonyoknak nehezebb . . . őket rágják egész nap az éhes gyerekek . . .

Ilyesfajta beszédekkel vigasztalják egymást.

Az asszonyok unottan ásítgatnak és olcsón vál­ lalt kézimunkájuk fölött meresztgetik a szemüket.

Pár párát az is hoz a házhoz.

De hogy mivégre ez a nagy szívósság? . . . Tengődés egyik napról a másikra ?

A kis házakon adósság. Bevakolás, csatorna, villany, minden egyéb reménykedéssel elmaradt. Aki két szoba hosszára verette a falakat, a hátsó szo­ bára még ablakot se tehetett. Sötéten ásítanak a há­ romszögletű kivágások a falakon.

Csak Teca néni házán, meg a szomszédjáén — nyugalmazott rendőrén — van vakolás, meszelés.

Teca néni házán rendesek a kicsi ablakok és tiszták, mert még békebeli asszony.

— Sose ültem ölbetett kezekkel, — dicsekszik Teca néni, a mai hanyag fiatalokat fitymálva.

Az inség sem veheti el kedvét a takarítástól.

Mert nagy az inség a tájon. A környékbeliek talán még savanyúkáposztából sem esznek annyit, mint azelőtt.

Teca néni savanyúkáposztát árulgatott harmincnéhány esztendőn át. Ezidő alatt egyszer-másszor előfordult már, hogy rosszabbul ment, de így el nem akadt soha a kereset, mint most, a legutóbbi évek­ ben egymásután. Szinte minden évben fokozódott a nyomorúság. Évtizedeken keresztül minden ősszel elrakos­ gatta Teca néni nagy hordóiban a legyalult káposztát és télen át, tavasszal kiárúsítgatta. Megélt belőle.

Nyáron kevés kovászos káposztát is készített, friss fogyasztásra. Néha még a gyerekeinek is juttatott pár garast.

A tüdővész és a háború egy leányát és egy fiát

107

kímélte meg. Családosak, a határon túl élnek. Nyűg­ lődnek azok is, nyomorék gyerekeik vannak és az ínség ott éppúgy pusztít.

Egypár éve meghernyósodottan dobálja ki Teca néni tavaszonként a káposztát. Nem kel el. Nem és nem. Még káposztából sem esznek eleget az éhesek.

Nyomorúságában a hordókat adogatta el lassan az öregasszony. Fölélte a hordók árát.

A ház adóját nem fizethette. így aztán mikor házát öröklakással eladta egy hentesmesternek, az át­ íratás, adóhátralék kifizetése után nem sok maradt a ház árából. Pénzecskéjéből a gyerekeknek is küldött.

Ha már nem maradt rájuk örök, legalább megsózzák egy kicsit ízetlen kenyerüket.

Egy-kettőre elcsúszott a ház árának maradéka.

Istenem, olyan hosszú az esztendő és mindennap enni kell, ha egyszer is, ha soványan, ha egy szál levest is eszik az ember. Télen még egy picurkát fűteni is kell, hogy meg ne fagyjon a könnyenfázó, rosszul­ táplált ember.

Télen a környék fázó, ellátatlan népe a messzi határban húzódó erdőre járt, fenyőtobozokat szedni.

Zsákba gyűjtötték a földrehullott tobozt, ahogy ők mondták „gubacsot“ és szuszogva, kimelegedve ci­ pelték haza. Teca néni is megpróbálta, de neki, meg egy valaha Páris—Berlin-járt, kiöregedett muzsikus­ cigánynak nehéz volt a zsák. Nem is öregeknek való ez a munka. Fürgeség kell hozzá. Különben könnyen elfáznak a vizes, havas fűben. A fiatalok a szúrós fákra másznak, hogy gyorsabban és többet szedhes­ senek.

Teca néni összefázott. Sokáig köhögött. A kö­ vetkező télen már nem ment az erdőre. Tán ki is tiltotta az erdész az erdőből a nagy karavánt.

Sok szép párnája volt az öregasszonynak, duz­ zadt, magasravetett ágyaiban. Mikor az örök-lakás­ ban már egész soványra szikkadt a nélkülözéstől, a szép párnahuzatokat, majd a tqllneműt kínálta a szom­ szédoknak megvételre. Dicsérte, simogatta őket, szívétől szakította el azokat, darabonként.

A szomszédoknál se állt élén a pénz. Nem kap­

108

tak a vásáron, akármilyen leszállított árakat szabott szegény Teca néni.

— Haj, Istenkém, kenyeret alig tudunk venni.. .

Megvenném én lelkem szomszédasszony, de ha nincs rávaló . . . Ha volna mit eladnom, én is kinálgatnám. így járta a szomszédokat. Az agyonmosott hó­ fehér ágyhuzatokat valahogy eladta a közeli népek között. A tollat a sánta Grün bácsi vette meg. Ol­ csón persze, hiszen neki is kell egy-két garast keresni.

Minden elfogyott, huzat, ciha, toll és selyemfej ken­ dők. Teca néni mindig hangtalanabbul járt-kelt a kenyértelenségtől ijedt, fürge világban. Szemüveg nél­ kül foltozott még, de ha nem volt mit.

Kietlen ürességben szorongott az élet. Micsoda lemondások, dühök lapulnak itt és egy kétségbe­ esésen túlnőtt közömbösség: hátha lesz még más­ képpen? . . .

Lemondással ébrednek és este azért bukhatnak nyomasztó alvásba e szikkadt-arcú népek, mert elfá­ radtak az egésznapi, unalmas lemondásban.

Csendesen halt meg Teca néni. Felvette az utolsó kenetet, meggyónta csendes életének utolsó, kicsinyke bűnözéseit. Valahogy szereztek a szomszédok egy olcsó koporsót.

Nehéz, sötét csöppekben hullott az eső. A sze­ gényes ravatal körül kopottas, fekete fejkendőben és zsírosodó kalappal járkáltak az ismerősök. Ideges kezüket vásott, fejletlen gyermekeik rángatták.

Utolsó fekete kendőjében úgy feküdt Teca néni, mint a megdicsőült tisztaság. Vékony, öreges ajkai mellett valami sóvár vonás sötétlett. összesúgtak a vánnyadt arcú szomszédok.

— Milyen pirosas a Teca néni arca . . . Ehenhalt ő, bizonyísten . . .

109

A BOLTISZOLGA Terecki Andrásnak hívták. Boltiszolga volt egy fűszer-, csemege- és festékárú nagykereskedésben.

Becsületes fickónak ismerte a cég főnöke és a sze­ mélyzet is. Pedig lopott. Huzamosan, ravaszul, patkány­ óvatossággal tolvajkodott. Apránként szokott rá a lopkodásra, de szenvedélyévé vált.

Hetipiac alkalmával kezdődött a dolog. A nagy kapkodásban a kereskedés üzletvezetője lezáratta a rollókat, amig Terecki egy halom cukros zsákot leci­ pelve, a mély pincéből felbaktatott. Az ajtót zárva találta. Gondolta, zörget. De ki nyithatná ki? Meg kell várni türelmesen, míg eljön a nyitás ideje. Éhes volt és nyugtalan. A félhomályban körüljárta a nagy bolthelyiséget. Itt-ott megbotlott valamiben. A kaszszához került. Talán nyitva is hagyták ? Nyitva volt.

A kézikasszában tizes-, százasbankók, váltópénzek.

Ha egypár dinárt kivesz, ugyan ki venné észre ?

Megrémült a saját gondolatától. De aztán mégis neki­ bátorodott. Az este is majdnem éhesen ment a tánc­ iskolába. Csak kenyeret evett. És az ő ruhája, inge volt a legsilányabb a táncolgató legényeké között.

Kivett egy marék aprópénzt. Aztán a felét viszszaszórta. Lement vissza a pincébe. Mikor kapkodva kinyitották az üzletet, vevők is jöttek be ; Terecki feljött a pincéből, valamivel szorgalmasan cipekedve, mintha beérkezte után mindjárt munkához látott volna. Szorgalmas volt mindig.

— András, fogja a biciklit, elszalad Balog fűsze­ reshez a Fűzfás-utcába, kocsikenőcsöt visz, — zavarta a könyvelő.

Senki sem vette észre az üzletben, hogy Terecki honnan került elő.

Aztán a véletlenből mindgyakrabban ismétlődő szokás lett. Múltak a hetek és Terecki meg-megbújt a pinceraktár homályában. Mikor már mindenki elment, kisebb-nagyobb összeget vágott zsebre az ellenőrizet­ en kézikasszából. Csendben öltözködött ki Terecki.

1

110

Szegény beteges anyjának fel is tűnt a dolog eleinte.

— Honnan vetted, fiam, ezt a szép nadrágot ?

— A borravalóból, anyám. Összespóroltam . ..

— Milyen rendes gyerek! — sóhajtotta Tereckiné gyanútlanul. Özvegyasszony volt Tereckiné, kalapgyárban dolgozott azelőtt, de megrokkant és azóta fia kere­ setéből csikorogtak.

Terecki egyre többször vitt anyjának jobb falatot.

Ki is maradozott éjjelenként. Ha az özvegy nyugta­ lankodott, fia megnyugtatta: — Jó helyen vagyok én anyám, ne féltsen engem. . . Évek teltek el és az apró tolvajkodásokból könnyű legényéletet folytatott Terecki András. Baj nem történt. Nagyobb összeget nem vett el s az sem tűnt fel senkinek, hogy jobb a ruhája, pirosabb a képe, mint más boltiszolgáké, akik a rendes fizetésükből éltek.

De egyszer ellenállhatatlan vágy ragadta meg.

Nyaralni vágyott. Drága fürdőhelyeket látogatni, mint azt főnökeitől annyiszor hallotta. A tengert látni, a tengert, ahol apja elesett a háború névtelen haditen­ gerészei között. Mint viharzó látomás, űzte gondola­ tait éjjel-nappal a tenger.

— Hej, ha én a tengert láthatnám ! . . .

Megfelelő alkalmakkor egyre nagyobb összeget emelt el a kasszából. S figyelt. Már hangok hal­ latszottak, hogy olykor érthetetlen hiány mutatkozik a kézikasszában. A veszély szinte csábította. Meg­ kettőzte óvatosságát. Zsákmányát gyűjtögette. Taka­ rékosan élt. Már a tenger zúgását vélte hallani. . .

Egyre mélyebben nyúlt a kassza fenekére.

Egyszer aztán párbeszédet hallgatott ki véletle­ nül, a könyvelő és a főnök között, ami megrettentette.

— Gyanús nekem ez a fiú, mintha a pincéből jött volna fel, nemsokkal azután, hogy felnyitottuk a rollókat. De nem vagyok biztos benne, — mondta a könyvelő.

— Meg kell figyelni ezután . . . — határozta el a főnök.

Terecki másnap beteget jelentett.

111

S harmadnap minden pénzét összeszedve, jegyet váltott a tengerig. Nem volt akkora a megtakarított összeg, mint Terecki szerette volna, de talpa alatt égett a föld.

A külvárosi megállónál szállt fel, nehogy kelle­ metlen találkozója legyen. Legjobb ruháját húzta fel és szívdobogva vitte új kofferét. Álmosan, fáradtan, repeső szívvel bámulta a tengert. Az apró szigetek elvették a kilátás végtelen­ ségét. De kirándulóhajóra szállva megláthatja, — gon­ dolta Terecki.

Közepes szállodába költözött. Nem mert a leg­ fényesebb, de a legszerényebbe se menni. Személyi adatait kitöltve a vendégkönyvben, a foglalkozás rovatba odakanyarította: kereskedelmi alkalmazott.

Szorongások között élt. A vízben lebzselt egész nap, vagy kirándulóhajókon járta a környéket, hogy a tajtékzó, tükröző, kristályos tengert bámulhassa s hogy esetleg felbukkanó ismerőseit elkerülhesse.

A különös alakú délszaki növényeket nem győzte nézni. S nem tudott betelni a komor, csupasz hegy­ ség oldalában húzódó, ódon, csupakő városok bá­ mulatával.

Hogy elüt ez a vidék a síkság egyszerű egész­ ségétől. Üdít és ernyesztnagy vizek mellett a napsugár.

S a száraz fuvallatok délről: fűszeresek és perzselők.

Esti halászat Bárkák fehér vitorlája a holdfényen..* Este Terecki nyugodtabban járhatta ra párolgó partokat. Itta a lusta, csak magukkal törődő asszo­ nyok sose hallott, édes kacaját. A magány bánata gyötörte. S az, hogy tudatlan, faragatlan. O f milyen fájdalmasan szépek is messziről a mindig ráérő aszszonyok . . .

Pénze gyorsan fogyott. Pedig Terecki szíve egyre összébb szorult arra a gondolatra, hogy hazamenjen.

Hazamenni! Itthagyni a habverte sziklákat,, a nap minden szakában változó színű, gyönyörű vize­ ket. A hullámok zsongító csapdosását, a sósízű, vilá­ gos éjszakában. A szálloda nagy ablakából táruló hajnali kilátást. Hazamenni a sötét, mállottfalú házi­

112

kóba, a szegényes keresetre. Szegény, megrokkant anyja ütött-kopott bútorai közé. Lehet, hogy el is bocsájtják. De ha nem is bocsájtanák el, megfigyel­ hetnék. S akkor nem lehet megédesíteni a napi kenyeret, nem lehet megszerezni egy-egy jó ruha­ darabot. Aki a legjobbat megkóstolta: gondtalan napokat a tengeren, aki ünnepi ízeket, szagokat és ragyogásokat kapott — mindegy, hogy milyen gonosz­ kodások árán, de kapott! — nem tud visszatérni a garasos szürkeségbe, a napi lemondások mostohaságába. Aki itt függetlenül, szabadon járta a langyos partokat, az nem mehet vissza piszkos izzadások, apró megaláztatások keservébe .. . *

*

Egy reggel holtan találták szállodai szobájában.

Nadrágszíjára akasztva lógott a felső ablakzár réz­ kampóján, kibicsaklott nyakkal, kifordult szemét holtan is a tenger felé meresztve.

Laták István: Szürke napok

113

s

k is

T ,€ 3 R rir]É N ']E r]r

Mikor megszületett Juliska, éppen olyan nevetős, sötétszemű volt, mint a többi külvárosi kislány. Talán csak egy kicsit vékonyabb. Apja szinte olyan kemény­ kezű munkás volt, mint a társai. Juliska anyja is bizakodott fiatal életében, mint más asszonyok.

A kemény kéz nemcsak dolgozni, de puskát fogni is alkalmas és elvitték Juliska keménykezű ap­ ját katonának. Millió és millió halottal együtt őt is elnyelte a világháború pokla. Két gyerekével maradt Szabóné özvegy. Juliskának pár évvel idősebb bátyja is kisgyerek volt még ekkor.

— Gyilkosok, — üvöltötte Szabóné, amikor megkapta a hivatalos jelentést — gyilkosok! Elvet­ tétek az én szép, fiatal emberemet! Az én dolgos emberemet! . . .

Szomorú özvegység szakadt rá. Takarítani és mosni járt. Nem sok helyen fogadták fel. Mert karonülő kislánnyal nem haladhatott úgy a munkában, mint a szabadabbkezű, nagyobbgyermekűek. S a szomszé­ dokra bízott fia is utánaszökött, oda, ahol munkát vállalt. A két kicsi száj nem sokat fogyasztott, mert Szabóné inkább kevesebbet evett, csakhogy a kicsi­ nyeinek jusson.

— Fiókáim, vegyétek még ezt a falatot, kis apátlanok . . .

De még ezt is sokallották munkaadói.

Néhol szívesebb emberekre akadt, azok még egy-egy viselt ruhadarabot is dobtak a gyerekekre, vagy az asszonyra magára. Ahogy fogytak a férfiak, egyre jobban kellett az asszonyi munkaerő. Sok aszszony a gyárakba ment és így keresgették a mosó-, takarító és tarhonyacsináló-asszonyokat is.

Háború után, ahogy a fiú nagyobbacska lett, ki­ futónak állította anyja egyik nagykereskedésbe. Míg az évek morzsolódtak, tovább mosott és gyúrta a tar­ honyát. A kislány is felcseperedett. Nyurga, véznácska volt szegény s a háta is görbécske bizony. Bátyja

114

öreg inas volt már akkor egy jobbnevű iparosmester­ nél, mikor Juliska cipőfelsőrészkészítő-műhelybe ke­ rült. Itt aztán még erősebben meggörbült a háta.

— Vigyázz, kislányom, — intette az anyja, — ülj a gépnél egyenesebben. — De mindig elfelejtkezett Juliska és meggörnyedt ültében.

Vékonyka, fáradt édesanyjuk mindnehezebben bírta a teljes testi erőt kívánó munkát. Egyre könynyebben fáradt el. Akárhogy szorította, egyre kisebb eredménnyel végezte munkáját. Lassúdott.

Szomszédasszonyának, régi beszélgető társának ^gyre mondogatta, áld olykor megnyomkodta fájós hátát: — A szívem, a szivem . . . az akadozik . . . Csak legalább addig bírnám, míg a gyerekek rendesen kereshetnek . ..

Ezt bizony nem érhette meg egészében. Mert mire Juliska rendesebb keresetre tett volna szert, bátyja munkanélkül maradt.

— Istenkém, de szerencsétlenek vagyunk, — sírt fel beteges édesanyjuk. — Én se bírom már sokáig a strapát . . .

Nem is sokára súlyos rosszullét fogta el és az orvos szigorú intelmére Szabónénak abba kellett hagyni a nehéz munkát.

Csak Juliska keresett. Fehér szobáról és szép menyasszonyi öltözékről álmodozott esténként. Lesz egy jó embere, mindketten dolgoznak majd és édes­ anyjukat is eltartják, kímélve a nehéz dologtól.

Azidőtájt még súlyosabb napok következtek. A nagy válság idején egymás után zártak be a cipő­ készítő műhelyek. így a felsőrészkészítők is. Egyideig nem akadt semmiféle munka.

Aztán mégis csak bejutott Juliska egy ruhafestőés tisztító céghez. Ügyes lány volt, az új szakmába gyorsan beletanult. Anyját végleg lebeszélte, hogy tönkretegye maradék egészségét.

— Éltartom én magát, meg magamat, csak a bátyám nézne jobban munka után.

— Ó, kislányom, azt hiszed, hogy mindent bírsz egyedül!... — De azért otthon maradt. Kidőlt a sorból.

115

8*

Juliska bátyja talán kicsit könnyelművé i$ vált a válságalatti munkanélküliségben. Mintha nem kívánta volna már szívből, hogy munkába jusson.

Udvarolgatott erre-arra, de munkához nem jutott. így napról-napra szegényes falatok járták náluk. Sokszor hurcolkodtak, mert nagyon nehezen fizették a házbért.

Juliska édesanyja valahogy megkapta elmaradt hadi­ özvegyi segélyét. Nem tudta kijárni idejében s így csak nagysokára kapta kézhez. Egy kis summa rakó­ dott így össze. Nagy családi tanácskozásba fogtak.

Végre is kisütötték, hogy igaza van Juliskának, aki amellett kardoskodott, hogy pár kapa szőlőt vegye­ nek a pénzen. Juliska régi álma teljesült. Hányszor irigyelte barátnőit, hogy azoknak szőlőjük van és nekik nincs. Azok talán azért is tudtak már férjhezmenni.

Kicsit szegényes szőlő volt. Dehát majd rendbe­ hozzák. Bátyja is munkát kapott vidéken. De jó is lesz, ha hetenként pénzt küld haza. De alig küldött valamit. Drága a megélhetés, keveset keres, ilyesmit írt néha. Nem törődött annyit a kis családi közösség­ gel, mint a húga. A nehéz napoknak csak nem sza­ kadt végük.

Juliskát emberkerülő, magányos lánynak ismer­ ték. Hajlott háta, vézna alakja nem vonzotta a kül­ városi udvarlókat. Tánciskolába se járt. Mikor meg­ pendítette otthon, hogy táncolni szeretne tanulni, nagynénje, szókimondó, túlzó asszony — ráripakodott r — Maradj a fenekeden! Csitri lányok járnak oda! Eljárt már rajtad az idő. Aztán meg nem látod, hogy púpos vagy ?

— Ilona néni, — zokogott fel Juliska — nem vétkeli ezt mondani! — Nem igaz, nem vagyok pú­ pos . . . nem igaz! . . .

Két napig nézegette magát a tükörben. Gyúlladtra sírta szemeit.

— Görbe a hátam, de nem púpos! Nem és nem l De mélyen a leikébe vágtak nagynénje becs­ mérlő szavai.

— Ilona néni irigységből szólt le engem. Irigy rám, mert az ő lányai nem dolgoznak.

116

Talán pajkos, bohókás szerelemre is szomjazott már Juliska lelke. Erről senkinek se beszélt. De ke­ servesen, sírva mesélte a szomszédban: bátyja, mikor idehaza járt, nem engedte, hogy nehezen összezsugorgatott pénzén divatos antilop-cipőt vegyen magának.

— Vegyetek inkább malacokat, hizlalásra! — mondta a bátyja. — A szőlőben se volt gyümölcs, költség meg van rá, hogy szedjük össze a télirevalót?

— Tán’ csak az ő kedvesének dukál antilop­ cipő ?! . . , Vettek két malacot. Bár sokat ettek, lassan nőt­ tek. Aztán beléjük ütött a nyári vész. Juliska anyja kihívta az állatorvost. Beolttatta a süldőket. Az orvos megmondta, hogy az egyikbe kár az oltóanyag.

Délben Szabóné elvitte az ebédet Juliskának a tisztító-intézetbe. Duzzogó, rossz hangulatban találta.

Amikor megmondta, hogy az egyik malac már meg­ döglött, Juliska felhördült kínjában. Egy falatot se evett. Reggel is éles szóváltás volt köztük. Most megint összevitatkoztak. A csöndes, engedelmes lány veszekedő hangon becsmérelte bátyját, Ilona nénjét; az antilop-cipőt, a púpos elnevezést hánytorgatva.

A szőlő, is szóba került, hogy nem teremtek idén a fák. És a malacok! Hiába koplalnak, hogy felnevel­ hessék s hízójuk legyen.

— Ezért koptatom a tízkörmömet véresre? Ezért?

Visszaküldte az ebédet.

Nem sokkal azután, hogy anyja eltávozott, Ju­ liska előleget kért a főnökétől. Hetipiac volt, az üz­ leteket délben is nyitva tartották. Félliter ecetsavat vett az egyik nagykereskedésben, kiment a szőlőbe és majd az utolsó csöppig kiitta az üveg tartalmát.

Budárok mentek a szőlő végében, látták a ho­ mokban habot túró lányt, közelebb kerültek s megret­ tentek a gödréből kiugró szemétől.

— Mit tettél, szerencsétlen? Mit tettél? — Fel­ kapták az üveget. Üresen csillogott a homokon. A nehéz, savanyú szag magyarázta a történteket.

Hörögve szólt még pár szót Juliska: — Menjenek anyámért . . . meg szóljanak be a mentőkért. . .

117

Lehet, hogy már megbánta tettét. Szörnyen do­ bálta magát a homokban. Vézna lábaival nagy mélye­ dést rugdalt maga körül.

Mire édesanyja és a mentők kiértek, Juliska kiszenvedett.

Aztán ott íeküdt, megkékülten és megbékülten a földes szobában. Kidolgozott, öreges, meztelen lábait csókolgatta fájdalomtól félőrült édesanyja. Leguggolt, majd felkelt az öregasszony, nem mert a lány sötét, összemart arcába tekinteni . . . ** (Azt hiszik, mese? Itt történt, Szuboticán, Dunavszka ul. 16. szám alatt. 1938. aug. 12-én, pénteken.

Szombaton a kézírással kiegészített, egyszerű gyászjelentésben olvastam: Szabó Juliska, élt 25 évet.

Vasárnap temették.

Szürke eset. Az újságokban háromésfélsoros hír jelent meg róla.)

118

SÖTÉT Kristováczné őrült jajveszékeléssel rohant be az udvarról.

Nándorka felriadt.

— Anyukám, mi az ? Anyukááám ?! — és ő is iszonyú sírásba kezdett. \ Kristováczné fejét fogta, haját tépte, fogát csikbrította, majd egész száját kitátva, jajgatott. Sovány bárna feje, sötét csupa-szájjá nyilt szét a nehéz szür­ kületben.

A rosszulégő üres lámpát megint meggyújtotta és| kirohant vele az udvarra, de a szél ismét eloltotta.

— Mit tegyek ? Hol az eszem, jaj, hol az eszem?

Bejött a gyufáért és a fáskamra közelében, a tapasztott deszkafalakhoz támaszkodva, meggyújtotta a lámpát és meghátrálva, egészen kitárta fáskamrájuk rozoga ajtaját.

Nándorka egyszál ingben anyja után botorkált.

Mezítelen lábán apja nagy papucsa volt. Anyja szok­ nyája mögül, álmos szemével bekandikált a lámpa libegő fényétől ijesztő árnyakkal hemzsegő kamra mjélyébe. A szépen füstölt sonkák, a piros, nagyszál kölbászok és a nehéz oldalszalonnák földesen, fűrész­ porosa^ hevertek a fáskamra földjén, a fahulladékok között. Összerágcsálva, összetiporva, leszaggatva az erős zsinegekről, amik a hosszú rudakon tartották.

Nándorka fejéből az ijedtségtől kiszaladt az álmosság. Jaj, mit szól majd apuka, nem jól vigyáz­ tak a téli eleségre! Nincs éléskamrájuk és apuka mérgesen mondta, hogy az egész télrevaló elemózsiát a kamrába kell tenni. Le is lak atolták a kamrát. . .

S most itt a nagy szerencsétlenség. Éhes kutyák vagy méginkább farkasok, — igen, csak farkasok lehettek — betörtek a kamrába.

Nándorka agya lázasan dolgozott. Szinte látni vélte a farkasok agyarát. Kristováczné szüntelen jaj­ gatással a letépett avult zárat nézte s a kamra ajtaján a kaparászásokat.

119

— A szomszédos nagy kutyák lehettek! Jaj nekem!

Elvittek két sonkát! Ekkora szerencsétlenség!

A késő hajnali sötétben üveghegedűjén játszott a szél. Nándorka megborzongva anyja kötényébe kapaszkodott.

— Eredj be fiam! Mit keresel itt ? Eredj be !

A lu d j! Jaj nekem! — jutott eszébe megint a baj.

A hangos zokogásra kibújt néhány szomszédasszony és egyik férfi lakótárs is, öreg vasútas. Alsó/ ruhában, nagykabátban álldogáltak ott és a fájdalom^ tói féleszét vesztett asszonyt csitították. Rostás, az öreg vasútas felemelte a földről a szalonna oldalakát és tisztogatni kezdte őket. / — Nem sokat kell eldobni, Kristováczné, — vigasztalta a bánattól tehetetlen asszonyt Rostás.

— Levágjuk a megrágottat, a többit megmossa és kész. A kolbászt is ugyanígy, nem minden száat rágtak meg a dögök.

Az asszonyok a rossz kerítésen nézegették a lyukakat.

— Itt jár ki a háziék kutyája, de itt be is jöllet egész falka a szomszédságból. . .

I Nándorkát az egyik asszony a karjára vette és bevitte kisebb testvérkéje mellé, az egyszobáqól álló, alacsony lakásba.

1 — Ugy-e, Katica néni, — kérdezte a kisfiú, — agyonütjük mind a kutyákat ?

— Agyonütjük fiacskám, agyon, mindvalamenynyit az egész világon ! .. . Csak aludj!

De nem jött álom Nándorka szemére, akárhogy akart aludni, mert kinn az udvaron tovább zsongott az ébredezők lármáia...

120

ü l GEBE

— Hej, kutyaélet, kutyaélet!... — sóhajtotta Süli Gergely, a szecskásember s dühödten rugdalta tovább a lovát. Mégse kelt az fel. Nem. Ahogy kilépett a rozoga istálló ajtaján, nagyot roppant a lábszárcsontja, nyögött egyet s összeesett szegény, öreg fakó.

— Gidra, gyí, Gidra! Az anyád keserves! . . .

— Süli belerugdosott a szügyébe, zörgős lapockájába, a kiálló oldalbordáiba. Tompán dongott a ló belseje, mint a penésszel teli, korhadt hordó. Gidra csak a nyelvét dugta kijjebb, a száját húzta félre, meg a szemét nyitotta bámulón máskor türelmes gazdájára, de nem kelt fel.

A sovány, hetesszakállas emberke, lötyögő nagy csizmáiban egyre dühödtebben rugdalta a magával tehetetlen, döglődő jószágot. Rugdalta. remény­ kedve, hátha a fájdalom erőt lök az állat ki­ száradt tagjaiba s talpra áll, hogy egy ideig megint vonszolja a szecskavágót körbe-körbe, koplalva végórájáig.

Mindig panaszosan nyerített éhségében ez a ronda jószág. Értetlen állat, nem láthatta, hogy Sü­ liék is majd felfordultak a koplalástól. Ki az oka ennek? Ki lehetne? Tizenegy gyereket nevelni, mi­ kor egyik kicsi, másik pici. S hozzá az öreg is a nyakukon, Süli apja. Azelőtt csak hozott haza vala­ mit a vén gazember. Koldul az öreg. Pár krajcár is került a markából, meg némi liszt, burgonya. Aztán jól jött az a rengeteg kenyér, amit összeszedett az öreg. Ha a nyakukra száradt; a koldús garasokból vett malacokkal etették föl, fölnevelvén vele a gir­ hes jószágokat. De mostanában elissza ám a vén ló­ kötő a pénzét s így nem bírván malacokat venni, vagy kidobálták a kővészáradt, romlott kenyeret, vagy megsózva, korpába keverték s a lónak adták.

De a gebe is válogatós volt már, megunta az egy­ forma szegénykosztot. Süli meg, a szakállas, öreg koldús mindennap berúgva, boldogan tetvészkedett

121

a kamrából készített szobájában. (Hónapról-hónapra nem mosakodott az öreg, vackát is kitették a nagyszobából.) Senkivel se törődött.

Most is ott tetvészkedett gondtalanul dünnyögve, pislogva a vackába rejtett borosüveg felé.

Pénzt nem ád haza. De ha főznek, beszemtelenkedik ám, ha a száraz kenyérnél egyebet nem is hoz.

Süli úgy ütötte-vágta, csizmája sarkával, lőccsel az elterült lovat, mintha meg akarta volna verni az apját, amiért minden összekoldúlt garasát elissza; a sok gyereket, mert olyan fájdalmas a tekintetük, ha éhesek; az asszonyt, mert olyan virágzó a sze­ relme, hogy minden évben kis pufók lurkóval aján­ dékozza meg gondba sorvadt férjét; s az egész vilá­ got, hogy ilyen fojtogató nyomorba szorítja őt csa­ ládjával . . . Milyen szépek is a gyerekei, mikor megszületnek. Aztán, ahogy nőnek, úgy sorvadnak a gyönge koszton. S most, ez a rühes állat is akkor döglik meg, mikor a lovak ára úgy felszaladt. Re­ mény sincs másikat venni . . . Húzza talán Süli a gé­ pet? Hiszen, ha győzné azt egy ember ereje! . . .

Még ezt a sovány falatot se nyújthatja család­ jának, ha elpusztul a Gidra.

Süli szeme a dühtől könnybelábadt. Még egy nagyot vágott a gebe fejére és fáradtan ejtette le kezét. Verejtékező homlokát kimerültén törölte meg.

Gyerekei az elhanyagolt, zegzugos udvar végé­ ben, a buján sarjadó, csonkolt bodzafa tövén játsza­ doztak, összeszedve piszkos fadarabot, porcelláncserepeket, meg rozsdás vasakat.

De apjuk szörnyű dühét látva, kimeredt szem­ mel a lovat bámulták. Szegény kis nyomorékok, betegecskék, ha nem is tudták, de érezték, hogy értük tajtékzik apjuk vigasztalan dühe.

— Édesapám, ugye nem döglik meg? — kér­ dezte bátortalanul a kis Gergő.

Elszorult Süli szíve. Milyen sok szalmát hordott haza szegény Gidra. S milyen hosszú ideig járt a szecskavágógép rúdja mellett engedelmesen, körbekörbe. Meg-megállt, fújt egy nagyot a szegény pára és minden nógatás nélkül tovább szedegette pókos lábait.

122

— De megdöglik, fiam, meg... — mondta Süli s elcsuklott a hangja.

Süliné szepegve állt az ajtóban. Nem szólt.

Nem akarta ura dühét fokozni. Mert a keservük egy volt. Látva, hogy férje csendesedik, csillapítólag mondta végre: — Hagyjad, Gergő, úgyse tudod talpraállítani.

Inkább nézz valakit, aki megnyúzza. Majdcsak ve­ szünk másikat. — Békítő volt a hangja, de nem le­ het olyan könnyen begyógyítani az élet sebeit. p— Majd csak veszünk! Majd csak! De miből?

— Üveges szemekkel nézett Süli a kínlódó jószágra, hátha csoda történik.

A ló mégegyszer megemelte fejét, — talán cso­ dálkozva, hogy nem kap több verést — szétnézett, megmozdította törött lábát és kitágult szemét le­ csukta fáradtan. Nem, már nem birt tovább élni.

123

'V 'X ID A JN 'IÉ M O S O ] C Y 2 \ .

Repedezett a feketedő olajfestés a falakon. Az őszi legyek egyik-másik sarokban a frissen szőtt pók­ hálókba aggatták magukat. Fonnyadó, vékonyka aszszony ült az öreges színű pultnál.

Előtte olcsó kézimunka volt. Szaporán öltögetett. Olykor dúdolgatott is. Hisz olyan hosszúak ezek a vevőnélküli, szürke délutánok. Bezzeg, mikor még keresett valahogy a külvárosi nép, a vevők egymásnak adták az ajtókilincset.

— Gyufát kérek, töpörtöt, tiz deka szalámit!

Kedves Vidáné, nagyon sietek . . .

Az ügynököket türelmetlenül várták, mindig ki­ fogyóban volt valamelyik árú.

— Hol van, hol van, Krausz úr ? Árú kellene és maga nem néz felénk!

A főzést a cselédre bízta Vidáné és férjével minden erejüket megfeszítve, alig győzték kielégíteni a türelmetlen vevők kívánságait.

— Sajtot kérek és petróleumot.. . — sürgették a kiszolgálást a mindig siető, meghervadt asszonyok.

A hét némelyik napján megcsendesedett a bolt.

Ilyenkor a nagyhasú, nagybajszú Vida gyorsan elment, mint mondani szokta: hogy kiszellőztesse fejéből a sajtnak, petróleumnak, mosószappannak a szagát.

Vagy az udvaron, a kényelmes kis lugasban ivott a cimboráival, nagyhangon beszélgetve, durva tré­ fákban egymást túllicitálva.

A boltban álmos csend ült ilyenkor. A szent­ jánoskenyér, füstölt kolbász és a dohány enyhe szaga keveredett.

Csak egy-egy gyerek kukkantott be. A gyerekek mind idejöttek a környékből. Pedig a környék bol­ toktól tarkállott. Más boltokban is kaptak néha levonót, csipet cukrot a gyerekek, de Vidáné olyan édes mosollyal nyújtotta át, hogy a környékbeli gyerekek inkább idejöttek, hacsak anyjuk nem parancsolta másik boltba őket, lévén tartozásuk a Vida-boltban. A gye­

124

rekek összetört, elfakult, sose nevető anyjuk moso­ lyát kapták vissza Vidáné soványkás, kedves arcán.

Illatozott a szegények félbarna kenyere, ha ő szelte.

Az ő sápadt kezétől finomabb volt a garasos töpörtő, ami olyan kiadós étel a külvárosi konyhákban.

Vida, mint egy nagy pók várta a vevőket. Ha barátkozott is, nyers hangjával, alkoholtól égő ábrázatával csak az iszákos kőmíves- és asztalos meste­ rek között gerjesztett barátságos érzést.

Az Ármentesítő Társaság egyik főtisztviselőjé­ nek fia volt Vida. Nem tanult és apja büntetésből fűszeresinasnak adta. Mint nagyétű, fiatal kereskedő csak apja összeköttetései révén juthatott intézetben nevelt, finomlelkű feleséghez, Király Klárához, aki elfogadta férje hamar kialvó, vérmes szerelmét és férjét kékszemű, szőke leánykával ajándékozta meg.

Vidáné és leánya: a halkszavú jóság két árnya, kik a zsúfolt bolt félhomályán átsuhantak, míg a kopa­ szodó, nagyhangú Vida nevetésétől megzörrentek az ablaktáblák.

— Gyere ide Ilonkám, — kiáltott összerezzenő kislányára és nagyot csípett annak halvány arcán, hogy kipirosodjék.

De a piros folt nem soká látszott Ilonka arcán.

Vidáné csendes meghúzódással töltötte színtelen életét, a napfényt nem talált vágyak virágainak her­ vadó kertjében.

Csendesen árulgatott a boltban. S csak heten­ ként egyszer, — szabadnapján — mikor nagy sóhaj­ tások közt Vida maradt délután is a boltban, ment sétálni kislányával a parkok platánjai közé. Egyéb­ ként az üzlet sokszagú mélabújában siklott el fölötte a megállíthatatlan idő.

Vida korán kelt mindennap. Kiment a piacra. Friss dolgokat is tartott a boltban. A legjobb bevásárlónak tartották. Fáradhatatlanul alkudott s a babonás kofák, mint első vevőnek, olcsóbban adták el neki árúikat.

— Nem az a jó bolt, ahol jó a kiszolgálás, ha­ nem az, ahol jó a beszerzés. Venni nehéz a jó árút, nem eladni. . . — volt az alapelve. Ám a boltba a vevők akkor jöttek szívesebben, ha felesége volt a pultnál.

125

Alkoholtól égő, sűrű vére Violát hamar a sírba vitte. S a bolt üzletmenete lassan-lassan leromlott.

Vidáné nem tudott úgy bevásárolni. A kis forgótőke elfogyott. Még csendesebb lett a kis zug. Üresedtek a polcok és fiókok s az ideges fölnőttek elszoktak a Vida-boltból, mert egyre többször hallották : — Épen kifogyott kérem . . . — Vagy: — Délután kapunk árút! — Csak a gyerekek tartottak ki hűsé­ gesen. Azok először megkérdezték Vidánét s ha nem volt, akkor mentek máshová. Angyalian mosolygott rájuk Vidáné és a gyerekek tüzbe mentek volna érte.

Vállasodó sihederek a drága mosolyú boltosné csicsergő hangját várták szerelmeseik ajkáról. Csitri lányok, még alig bimbóztak, máris úgy próbálták rendbehozni a hajukat, az egyszerű finomság tapinta­ tával, ahogy Vidánétól ellesték.

Vidáék elhanyagolt kertjében elszaporodtak a békák. A két félénk nő nem mert a kertbe lépni.

A környékbeli vásott suhancok egy kis régi krumpli­ cukorért mind összefogták és a téglagyár vizéhez szállították nagy vödörben a békákat.

— Köszönöm gyerekek, igazán derék legények vagytok. — A kis suhancok büszkén nyalogatva a krumplicukrot, a feltúrt kertet hősökként hagyták el.

Egyszer feketeruhás, hivatalos emberek jöttek és mindent elhurcoltak a boltból.

— Kislányom, kislányom — simogatta sírásra görbült szájacskájú, nyurga lányát Vidáné s maga is sírni szeretett volna legjobban.

Néhány kölyök nézte őket, ijedt szemmel belesve az ajtón. Csak a gyerekek rőkönyödtek meg a nagy csapáson. Pedig nem is értették a dolgot egészen. De látták felcsuklani, száraz, hangtalan zokogással felcsuklani a mindig jóságos mosolyú asszonyt, mikor szobájában a hatalmas üvegszekrény könyveit is árverezni kezdték.

— Ezeket is? Ezeket is? — kérdezte könnytelen sírástól fuldokolva és a kezét tördelte.

Vidáné haja egészen szürke volt már és kékes, halvány ajkáról örökre lekopott az aranyszínű mo­ solygás.

m

Az olvasóhoz!

A jugoszláviai szegénymagyarság életének részese és rajzolója vagyok. Tucat eszten­ deje oszlatom a Vajdaság közönyét saját problémái iránt. Kérem az olvasót, ne kedvetlenedjék eh ha szürke és keserű rajzokat lel itt, szűkebb pátriánk életéből, mert az igazmondás ereje hajtja toliamat és jószándékot dobog a szívem írás közben.

1938, telelő.

LAT Á K IST V Á N

TARTALOMJEGYZÉK Oldal

Sugártörés Gyerekkor Reggel . .

Eső szemel . . .

A mindennapokból.

Az újfajta mosás .

1934. hamvazószerda A Tumbász-ház ..

Keserű szívvel ..

A tanító . .

Részegesek . ..

3 9 18 23* 27 33 39 43 55 69 79

Meghalt az öreg Buri

85

Viktuska . . Ájtatosok . . . .

A káposztás asszony A boltiszolga Kis történet .

Sötét hajnal .

A gebe . .

Vidáné mosolya ..

Az olvasóhoz

97 101 106 110^ 114 119 121 124 127

4

**'.

A SZ E R Z Ő T Ő L EDDIG MEGJELENT:

K O L D Ü S L Á Z A K , versek, 1928 (nem kapható)

DÜH,

elbeszélések,

1929

(nem kapható)

A KÜLTELEK,

versek,

1937

(nem kapható)