Magyar Nemzet (2017)

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” „Azért küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, ahonnan támad a fény és minden, ami fényes, – ahonnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna ehelyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi újat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, zsurnaliszták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, amit kerestek: vezércikk orákulumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegráfi mondatokat, örvendetes híreket táncvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasúti balesetekről, börzefluktuációkról és miniszterkrizisekről, ott megtudtok mindent ami lesz, lehet és aminek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, ami volt, ami elmúlt, ami nem lesz többet, ha megúntátok ezeket a civilizált utcákat, ezt az egyszínű esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket aki írt sem értett, – jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a história is azt mondja: ennek fele is csak álom!”

(Jókai Mór: Kelet királynéja) Azt hiszem, felesleges is volna különösebben frappáns – vagy legalábbis a maga módján annak tűnő – magyarázatot keresnünk arra, hogy miért szerepel egy Jókai Mórtól (1825–1904) vett idézet újabb sajtótörténeti sorozatunk bevezetőjében, hiszen elsőként ő alapított, akkor még liberális politikai napilapot Magyar Nemzet címmel, a ma már igencsak távoli 1899-ben. Vagyis nem kevesebb mint száztizennyolc esztendővel ezelőtt…

Ez az újság azonban már a kezdetek kezdetén sem volt egyértelműen újnak tekinthető, hiszen a Fekete gyémántok, az Egy magyar nábob, a Török világ Magyarországon, a Kárpáthy Zoltán, a Szegény gazdagok, a Mire megvénülünk, a Szerelem bolondjai, A kőszívű ember fia, no meg persze Az arany ember, és még számtalan más remekbe szabott regény (no, kinek melyik remekmű a kedvence tőle?…) szerzője két korábbi lapot, a Magyar Újságot és a Nemzetet egyesítette – még a címüket is sajátosan összevonva. Így született meg az 1899-es Magyar Nemzet, vagyis az első ilyen címen jegyzett periodika.

28

2017. november 2.

Az újság az író öt évvel később bekövetkezett halála után sem szűnt meg, Ugron Gábor (1880–1960) főszerkesztő irányításával 1910-ig, úgymond „független lapként” jelent meg, majd aztán 1913-ban kimúlt.

Pethő Sándor színre lép Negyed évszázadnak kellett eltelnie, mire valakinek ismét eszébe jutott ez az újságcím,

gig következetesen megőrzött náciellenességének köszönhetett. Munkatársai közé tartozott Szekfű Gyula (1883–1955), Barankovics István (1906–1974), Lendvai István (1888–1945), de még Márai Sándor (1900– 1989) is.

Bár a háborús években politikai magatartása miatt többször is felfüggesztették, véglegesen csak Magyarország német megszállása után tiltották be ezt a Magyar

TERJEDELMES, TÖBBOLDALAS, GAZDAGON ILLUSZTRÁLT ÖSSZEÁLLÍTÁSSAL BÚCSÚZOTT AZ 1904.

MÁJUS 5-ÉN ELHUNYT, A FELVÉTELÜNKÖN MÁSODIK FELESÉGÉVEL, NAGY BELLÁVAL LÁTHATÓ LAPALAPÍTÓTÓL, JÓKAI MÓRTÓL A TOLNAI VILÁGLAPJA. MINT ÍRTÁK: „1899. SZEPTEMBER 16.

JÓKAI ALKONYULÓ ÉLETÉNEK NEVEZETES FORDULÓDÁTUMA EZ. E NAPON LÉPETT MÁSODSZOR HÁZASSÁGI FRIGYRE ÉS NEJÉVÉ TETTE GRÓSZ BELLÁT, EGY SZEGÉNY POLGÁRI CSALÁD LEÁNYÁT, KI NAGY BELLA NÉVEN A DRÁMAI SZÍNPAD SOKAT ÍGÉRŐ TEHETSÉGE VOLT”

s 1938-ban megtörtént az újraalapítás. Történt mindez hetvenkilenc esztendővel ezelőtt… Pethő Sándor és társai ekkor hagyták el ugyanis a Magyarság című kiadvány szerkesztőségét, amelynek vezetősége épp akkor nyilvánította nemzetiszocialista lappá az újságot. Ezzel ők már nem tudtak és nem is akartak közösséget vállalni. Ezért inkább – a nemkívánatos ideológiáról leszakadva – elkezdték a saját útjukat járni…

Az újonnan alapított Magyar Nemzet gyors és zajos sikert ért el, amit elsősorban a jobboldali irányultsága mellett is mindvé-

Nemzetet. A náciellenes magyar nemzeti egység lapjának szerkesztőségét a Gestapo 1944. március 22-én feldúlta, az újság – ekkor még úgy tűnhetett – megszűnt, másnap már nem került a rikkancsok kezébe, sem a trafikokba.

A németellenes érzelmek ébrentartása „Pethő Sándor 1938. augusztus 25-én indította meg új lapját, a Magyar Nemzetet azzal a gárdával, amely vele együtt távozott a Magyarságtól. Az alapításkor szerepet ját-

szott Bethlen István köre, s a finanszírozást a liberális gyárosok és bankárok biztosították. A lap jeligéje és hirdetési szlogenje volt: »A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon«. Konzervatív ellenzéki lapnak indult – de a kormány a lapengedély megadásakor arra gondolt, hogy egy lojális ellenzéki lap hasznos szolgálatokat tehet a nyilasok féken tartásában és a németellenes érzelmek ébrentartásában. Ám a lap nemzeti programjához alapokat és minél átfogóbb szellemi közeget keresve, hamarosan nyitott nemzeti szemléletet és társadalmi reformprogramot kezdett hirdetni. Tényleges nemzeti egységet sikerült létrehoznia szellemi téren: németellenes fajvédőktől egészen szociáldemokrata és kommunista munkatársakig páratlanul átfogó volt a lapjain megszólalók skálája. Egyéni arculatú és nagyon hatékony rovata volt a lapnak a vasárnapi számokban megjelenő »Szellemi honvédelem«, amit Szabó Zoltán szerkesztett. Pethő Sándornak 1940-ben távoznia kellett, ekkor három évre az a Hegedüs Gyula vette át a szerkesztői posztot, aki már 1920-tól, a Magyarság megalapításától kezdve együttműködött Pethővel. Hegedüs irányvonala azonban nem esett egybe Szekfű Gyula szellemiségével, márpedig az ő befolyása, főként a lap vele rendszeres kapcsolatban álló vezető publicistái, Gogolák Lajos, Katona Jenő, Frey András, olykor Kovács Imre és Szabó Zoltán révén egyre erősödött. Pethő-Hegedüs a magyar protestáns függetlenségi hagyományok szellemét vitte tovább, Szekfű viszont a nagyobb szellemi, kulturális és politikai egységeket pozitívabban értékelő katolikus felfogáshoz állt közelebb. Végül ilyen értelemben került egymással szembe Hegedüs és Szekfű, aminek eredményeként 1943-ban Barankovics István vette át a lap szerkesztését. Barankovics – a háború után a Keresztény Demokrata Néppárt főtitkára – ugyan jó kapcsolatot tartott fenn Pethővel, mégis, az ő szerkesztése idején a korábbiaknál nagyobb befolyásra tett szert gróf Bethlen István és a keresztény ellenzék vezéralakja, a legitimista gróf Sigray Antal, de elsősorban Szekfű Gyula. Ez év november 7-én indult meg Szekfű nagy jelentőségű, a háború után könyv alakban is megjelent cikksorozata Valahol utat vesztettünk címmel. »Ha azt keressük, hol vesztettük el az utat – írta tartós üzenetként –, akkor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intézmények működése lelketlen rutinná, mechanikává lett, s ahol ezek az intézmények nem voltak immár képesek az egyén és a társadalom jogos igényeinek kielégítésére.« A lap belső munkatársai közé tartozott még Balla Ödön, Mikszáth Antal, Tombor Jenő és Wesselényi Miklós, állandó külső munkatársai közé pedig Bajcsy-Zsilinszky

Endre, Bernát Aurél, Devecseri Gábor, Szentkuthy Miklós és Tildy Zoltán. Példányszáma az induló napi húszezerről 1942-re ötvenezerre nőtt, már üzleti vállalkozásként is nyereséges lett. Népszerűsége révén még tovább is emelkedett a példányszáma: 1943-ban már napi 60 ezer példányban készült el. Következetes és bátor helytállás jellemezte a Magyar Nemzetet, ezért többször felfüggesztették. A németek bevonulása után a Gestapo feldúlta szerkesztőségét, és az 1944. március 22-i számmal betiltották” – írta Buzinkay Géza a Kókay Györggyel és Murányi Gáborral hatkezesben jegyzett A magyar sajtó története című kötetben.

Az eredetileg tankönyvnek (tananyagpótlónak… tankönyv-kiegészítésnek…) szánt kiadvány a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Bálint György Újságíró-iskola közös gondozásában jelent meg a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával. Mint olvashatjuk: „Megjelent az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Intézet, a szegedi József Attila Tudományegyetem, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem, a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem, a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola és a MÚOSZ Bálint György Újságíró-iskola közös tankönyvbizottságának jóváhagyásával.” Szerkesztette Földes Anna; felelős kiadó: Bencsik Gábor.

Demokrata Néppárt elnöke volt, s ilyenként már a párt nevével jelzett Hazánk (1945-49) című hetilap főszerkesztője. Hegedüs viszont egy kisgazda orientációjú sajtóvállalkozás kiépítéséhez látott hozzá. A megváltozott, korlátozásokkal teli viszonyok között ez csak azt jelenthette, hogy egy politikai napilap mellett egy vicclapot (Szabad Száj) és képes családi hetilapot (Magyar Vasárnap) is alapított.

Kisgazdapárti összeköttetések Néhány fejezettel később Buzinkay Géza így folytatta: „1944-45 fordulóján, Budapest hosszú ostroma idején a röplapokon kívül nem jelent meg más sajtótermék. […] …a sajtószabadságot hamarosan sarkalatos törvény is kimondta. Az 1946: I. tc. »Magyarország államformájáról« az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai közé sorolta »a gondolat és vélemény szabad kinyilvánításá«-t. […] 1945-ben azonban, egyelőre még a koalíciós körülmények között, a sajtóélet a régóta nélkülözött sajtószabadságra készülve indult el – ámbár magánszemély nem, csak párt, minisztérium vagy különféle szervezetek kaptak lapalapítási engedélyt és az ahhoz tartozó papírkiutalást, némileg az 1919. nyári alapelvekhez hasonlóan. Egy negyedév alatt feléledtek vagy megalakultak a koalíciós pártok lapjai… […] Új évfolyamszámozással, mintha új lap lenne, indult újra a Magyar Nemzet 1945. május 1-én – de egyik régi szerkesztőjének vezetésével. Hegedüs Gyulának úgy sikerült az újságot a kormány lapjaként újraalapítania, hogy kisgazdapárti összeköttetései mellett a lapengedélyezési rendszer is az ő törekvéseit támogatta. Barankovics István, a másik pályázó szerkesztő, aki 1943-ban Hegedüst követte a szerkesztői székben, ekkor már a Keresztény

ITT HUNYT EL A NAGY MAGYAR MESEMONDÓ: „A HÁZ, MELYBEN JÓKAI MEGHALT. (ERZSÉBETKÖRÚT 44.) A DÜLT KERESZTTEL JELÖLT MÁSODIK EMELETI ABLAKOK A HALOTTAS SZOBA ABLAKAI” – ÍRTA KORABELI SZÁMÁBAN (1904-BEN) A TOLNAI VILÁGLAPJA

Az újraindított Magyar Nemzet folytatta hagyományait, de új célkitűzései is voltak.

Amint korábban is az értelmiség lapjának tekintette magát, az ebből következő szellemi igényességet és stilisztikai választékosságot továbbra is meghatározó jegyének tartotta. Továbbra is »jó, széles körű és lehetőleg tárgyilagos hírszolgálatra« törekedett.

Tartózkodott mindenféle uszítástól, noha világosan megvonta az elutasítás határvonalát a nácizmussal és a fasizmus minden árnyalatával szemben. Új ismertetőjegyei és célkitűzései között szólt a Szovjetunió jóindulatának és háborús érdemeinek elismeréséről. Elfogadta, hogy a magyar társadalomban a háború végével bekövetkezett radikális változások – elsősorban a földreform – visszafordíthatatlanok, és hirdette, hogy a háborús és nemzetellenes bűnöket meg kell nevezni, nem szabad elfelejteni, és a bűnösökön kérlelhetetlenül számon kell kérni tetteiket” – fogalmazott a hatkezes kiadvány egyik szerzőjeként Buzinkay Géza.

(Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 2.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (2.)

Kun Árpád, a csodagyermek és az idős Jókai Mór találkozása az újság hasábjain, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Csoda mint művész, csoda mint gyermek.

Diadaltól koszorúzott világkörútjából Nizzába meghíva, a hol mindenkit bámulatra ragad művészetével, minket is meglátogatott a kilencz éves Kun Árpád. Öt éves volt, mikor megkezdte a pályafutást a dicsőség utján. . . . Én zenetudós nem vagyok, ezen művészettel soha nem foglalkoztam, ítélni, bírálni nem tudok: csak a rám tett hatásról tudok számot adni, a hangok varázsáról, a melyek szívből jönnek, szívbe hatnak.

Külső megjelenése is megnyerő a csodagyermeknek; alakja deli, korához képest magas, arányos, arcza mosolygó piros, lángoló fekete szemekkel, beszédes ajkakkal.

Eszményképe az ép gyermeknek.

Hanem a mint egyszer a hegedűt az álla alá szorítja, egyszerre átalakul egész lénye: férfi lesz, arczvonásait ihlet világítja keresztül, a szellem kiszáll az arczára s arczjátéka kiséri a hegedűszót. Bármily nehéz zenedarabot kétszeri hangjegyekbőli eljátszás után szabadon, hangjegy nélkül tud előadni. Én műértő nem vagyok, de azt éreznem kell, hogy technikája bámulatos: orgonahangot, emberi énekszót csal ki a hegedűhúrokból, láthatóvá teszi a zenét.

S mikor a legnehezebb konczert-remekeket eljátszotta, akkor neki ereszti nyirettyűjét a magyar népdaloknak s játszsza őket azzal a negeddel, a mivel egy czigányprímás rátalál a szívünkre.”

(Jókai Mór: Kun Árpád, a csodagyermek) Jókai Mór az 1903-1904-es franciaországi telelésén „Nizzában nem járt klubba” – ahogy második felesége, Nagy Bella feljegyezte útjukról –, egy különleges koncerten mégis részt vett, s erről nem mulasztott el egy gyors beszámolót küldeni a néhány évvel korábban, 1899-ben általa alapított Magyar Nemzet című lapnak, amelynek napi operatív munkájában ugyan ekkor már nem vett részt, névleg mégis haláláig megtartotta főszerkesztői pozícióját. Így lett a szerező Kun Árpád, a csodagyermek című írása a még életében megjelent utolsó cikkeinek egyike. A tárca először a Magyar Nemezt 1904-es húsvéti számában, április 3-án került az olvasók kezébe, majd néhány nappal később a Vasárnapi Ujság április 17-i száma is átvette. Jókai Mór pedig nem egész egy hónappal később, 1904. május 5-én elhunyt.

28

2017. november 9.

A Magyar Nemezt szerkesztősége április 3-án így ajánlotta az olvasók figyelmébe az író cikkét: „Mai, húsvéti számunk tartalma […]

A Magyar Nemzet írógárdájának a java szolgáltatta hozzá az anyagot… Jókai Mór, aki lapunk főszerkesztője… nizzai üdüléséből küldött egy igen érdekes czikket, melyben Kun Árpád, a kilencz esztendős hegedülő csodagyerek játékáról ír…”

Nizzai kalandozások „Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, még melegesebb szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet. Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm válasz-

tett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!«” – Jókai Mór fogalmazott így a franciaországi Nizzában töltött hónapokról írva az egyik jó barátjának címzett levelében, amelyet néhány hónappal a Kun Árpádról szóló cikk előtt, az 1904. január 16-i számában tett közzé a Magyar Nemzet.

A házaspár még az előző évben, november 21-én érkezett a városba, és a levél megjelenésekor még egyáltalán nem készülődött a hazautazásra, így hát nem csomagolta össze a bőröndjeit, nem rakta el gondosan az összegyűlt szuveníreket, emléktárgyakat, mihaszna csecsebecséket, dzsidzsabidzsákat, nem mondta fel a szállását, és nem is foglalt vonatjegyet, ugyanis április 17-ig maradt az akkoriban még főleg a brit arisztokrata utazók, az angolok körében népszerű nyaralóhelyen. Ez utóbbi információt azonban már nem Jó-

ITT LAKTAK JÓKAIÉK A HÁZASPÁR UTOLSÓ KÖZÖS TELELÉSÉN – ÍGY NÉZ KI A PROMENADE DES ANGLAIS 67. ALATT ÁLLÓ ÉPÜLET MA (GOOGLE STREET VIEW)

totta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos... Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel: »Adjon az én Istenem Atyám az én szere-

kaitól, hanem Alexandre Dumas-tól (1802– 1870) tudjuk, aki úgy fogalmazott egy helyen: „Nizza alapvetően egy angol város, ahol azért olykor egy-egy honfitársunkkal is találkozhatunk.” A Jókai házaspár csaknem fél évig tartózkodott a francia városban utolsó közös utazásán, amelynek több nyoma is fennmaradt az író által főszerkesztett lapban.

Jókai ekkoriban már mellkasi fájdalmakra panaszkodott, ezért is keresték számára a gyógyhatású kedvező éghajlatot, meg a tenger közelségét, s ahogy mondták, kedvezően hatott a közérzetére a Nizzában elé táruló csodálatos látvány is. Nagy Bella ezeket a napokat összegezve később úgy fogalmazott: „Az uramnak olyan jót tett a múlt télen az Adria, hogy azt gondoltuk, most hosszabb időt fogunk ott tölteni… Voltak párizsi ismerőseink, akik a telet mindig Nizzában töltötték, azoknál érdeklődtünk, s a vége az lett, hogy elindultunk ismét háztartással telelni Nizzába.

Előbb a Grand Hotelban szálltunk meg, és onnan indultam egy párizsi barátnőmmel háznézőbe. Találtunk egy szép házat a tengerparti Promenade des Anglais 67. szám alatt. A ház nagyon kényelmesen volt berendezve, minden szobában volt kandalló. És az uram nagy élvezettel szokta nézni a lángoló fahasábokat…” Nagy Bellától tudjuk azt is, hogy a főszerkesztő Franciaország legangolosabb városában is a megszokott, jól bejáratott otthoni napirendje szerint dolgozott: mindig hajnalban kelt, és délelőtt tízig írt, alkotott.

cióban élő Kossuth a magyar szabadság testet öltött jelképévé vált. A népdal Kossuth Lajossal és Garibaldival együtt emlegeti a kőművesinasból tábornokká emelkedett Türr Istvánt: Szennyes az én ingem, Szennyes a gatyám is.

Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldi!

Türr István nevét szárnyára kapta a hír.

A világsajtóban, a vörösingesek hőstetteiről szóló tudósításokban gyakran írnak róla.

Dumas A garibaldisták című könyvében ma-

Türr jött, és vacsorára is ott maradt Akár szerencsés körülménynek is tekinthetjük, hogy ebben az időszakban épp Nizzában élt Türr István (1825–1908), az egykori 1848-as szabadságharcos, s későbbi olasz királyi altábornagy, aki görög állami megbízatásban az Égei- és a Jón-tenger között létrehozott Korinthoszi-csatorna építésének egyik szervezője/tervezője (is…) volt, s nem mellesleg Jókai Mór fiatalkori barátja, akit a „rettenthetetlen magyar” becenéven is gyakran emlegettek.

Különleges jelentőséggel bírt kettejük újbóli találkozása, s ennek köszönhetően sok időt töltöttek együtt, általában délutánonként, amikor Nagy Bella visszaemlékezése szerint régi emlékekről beszélgettek, ami ugyancsak megnyugtató hatással volt az íróra. „Tür[r] igen sokszor maradt ott vacsorára, és a negyvennyolcas idők két legendás alakja sokszor órák hosszat elbeszélgetett a régi emlékekről. Nagy élvezet volt hallgatnom őket” – jegyezte fel kettejük szeánszairól Nagy Bella.

Jókai és Türr korábbi – még a Magyar Nemzet előtti időkből datálódó – barátságát szépen szemlélteti a történet, amelyet Dániel Anna elevenített fel az Így élt Türr István című kötetében (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1985). Az anekdota még Jókai egy korábbi újságjához, az 1858-ban indult Üstökös című élclaphoz kötődik: „Minél boldogtalanabb a nép, annál szenvedélyesebb bizakodással fordul egy-egy ember felé, akitől sorsa jobbra fordulását várja. Az emigrá-

KUN ÁRPÁD, A CSODAGYERMEK, AKINEK JÁTÉKA IGEN NAGY HATÁSSAL VOLT AZ IDŐS JÓKAI MÓRRA (A VASÁRNAPI UJSÁG FOTÓJA)

gasztalja leleményességét, bátorságát, nemeslelkűségét. »Szíve félig egy angyalé, félig egy oroszláné« – írja róla a kor romantikus stílusában.

A népdal összekapcsolta Kossuth, Türr és Garibaldi nevét. Az Ezrek szabadságharcától a magyar nemzet a saját szabadulását is várta. Viktor Emánuel hadat fog üzenni Ausztriának, visszaszerzi Velencét, Garibaldi serege Türr Istvánnal az élen a testvérnép segítségére siet. Ezt a hangulatot tükrözte a Jókai szerkesztésében megjelenő népszerű újság, az Üstökös címoldalán két beszélgető ember. »Mit tegyen a magyar most?« – kérdi az egyik. »Várjon és türrjön.« (Türr jön.) Jókait felelősségre is vonta az osztrák hatóság, de ő azzal takarózott, hogy sajtóhibából csúszott a szövegbe a dupla r betű.”

A belga királyné meghódítása Nizzából küldte hát haza Jókai Mór a Kun Árpád, a csodagyermek című cikkét, amelynek részlete sorozatunk mai részének mottójaként olvasható. Mint már jeleztem is, az írás a Magyar Nemezt 1904. április 3-i számában jelent meg először, majd Kun Árpád fotójával kiegészítve a Vasárnapi Ujság is átvette. Az író a folytatásban úgy fogalmazott: „S ha az eljátszott klasszikus remekeken el gyönyörködtünk, akkor előadja kedvünkért a saját szerzeményeit. Ez már épen hihetetlen, egy kilencz éves fiu, mint kompozitőr. És azokban meglepő az érzés mélysége, főkép az eredetiség, melynek hatása megkapó.

Németországban egy nyolczvantagú katonai zenekart dirigált. Ő a csepp ember, adta a karmestert, a partitura szerinti irányító mozdulatokat alkalmazva apró kezeivel.

Közönség és zenekar el volt tőle ragadtatva.

Négy éve már, hogy mint művész szerepel a világban. Öt éves korában kezdte: addig vasszorgalommal tanult oly kitartással, hogy a vér kiserkedt gyönge ujjaiból. Édesanyja nem akarta ezt engedni, el akarta venni a hegedűjét, mire a szelid gyermek fellázadt: »Nem, nem engedem a hegedűmet elvenni, míg czélom el nem értem!« Most már a harmadik hegedűt használja.

Természetesen, a mint nőtt a fiú, a hegedűnek is nőni kellett.

Amerikában még karra emelve vitték a játszó padig, s úgy is hozták vissza. Hanem daczára annak, hogy oly kicsiny volt, ahhoz elég nagy volt már, hogy a magyar konzulátustól elkérjék a nemzeti lobogónkat s azt kitűzzék a helyiség fölé, a hol a magyar csodagyermek fellépett. És ennyi művészi tanulmány mellett megtanult három európai nyelven írni és beszélni, angolul, francziául, németül a saját szorgalmából: – negyedik a magyar anyanyelv, melyet el nem felejtett hosszú távollét alatt.

Nekem és honfitársaimnak legemlékezésreméltóbb szereplése volt az, mikor a megboldogult belga királyné termében játszott. A királyné saját kezével kínálta neki a theáját. A gyermek (akkor hét éves volt) elmélázva meséli: »elgondoltam magamban, hogy ez, a ki neked most sajátkezűleg kínálja a theát, nem valami mindennapi asszony ám; hanem jól gondold meg, egy királyné«: Aztán magyarul szólítá meg a királyné: »tudod-e a Szózatot? ha tudod, mondd el.« S a kis művész a királyné felhívására elszavalta a »Hazádnak rendületlenül«-t. Aztán a magyar himnuszról tudakozódott a királyné (Magyarhon szülötte). Azt is el tudta játszani a művészgyermek. Hódítás számba megy az ilyen!”

(Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 9.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (3.) Önéletrajzi elemek Jókai Mór utolsó elbeszélésében, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Baltaváry Tihamérné a szép december hónapot Nizzában töltötte. Akkor virágzanak javában a sárga violák a Promenade des Anglais szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az idegekre; a fiatal nő egészen helyreépült neuralgiájából, amióta a Riviéra ege alá menekült. A férje alig fog ráismerni, ha a tél elmultával hazakerül Budapestre.

Maga Baltaváry Tihamér nem kísérhette el nejét a Riviérára; őt lekötve tartják hivatalos teendői. Több részvénytársaságnál igazgatótanácsos, ahol szükség van a közreműködésére: az igazgatói osztalékok szép jövedelmet biztosítanak számára. (A letett részvények a felesége vagyonát képezik állampapírokban; amelyekre nézve szabad rendelkezési jog van adva a férjnek; ő küldi Nizzába a felesége után az esedékes szelvények értékét.) Éppen ilyen értékes tartalmú levelet várt hazulról az asszony. Ahelyett kapott egy táviratot a budapesti rendőrhivataltól, melyben tudatják vele, hogy Baltaváry Tihamér öngyilkosságot követett el. Felsőkabátját ott találták a Lánchíd oszlopánál, és annak zsebében egy levelet a feleségéhez, melyben bocsánatot kér tőle iszonyú elhatározásáért. Kétségtelen, hogy a Dunába ölte magát.

A kétségbeesett asszony rögtön utazott haza Budapestre. Nagy fájdalmára igazoltnak találta a gyászos tudósítást.

A rendőrségnél megmutatták neki a kabátot és a levelet. Az a férje kabátja volt és a férje kézírása.”

(Jókai Mór: A férj kabátja) Mielőtt a Nemzet és a Magyar Ujság című, akkoriban már haldokló, végnapjaikat élő kiadványok összevonásával – mint sorozatunkban már láttuk is – 1899-ben megalapította volna a Magyar Nemzetet, Jókai Mór maga is szerkesztett úgynevezett élclapot Üstökös címmel a 19. század második felében. (A Pallas nagy lexikona szerint ez egy humoristico-belletrisztikus hetilap volt.) Így hát vélhetően ő sem lepődött meg különösebben azon (vagy legalábbis nem érte teljesen váratlanul…), hogy egy másik, politikai értelemben pedig mindenképp ellenérdekelt élclap, a jobboldali, li28

2017. november 16.

berális szellemben szerkesztett Borsszem Jankó már az első évfolyamában, 1868. augusztus 23-án őt is „pennavégre tűzte”.

Az újság főszerkesztője, Ágai, született Rosenzweig Adolf (1836–1916) – aki már tizenkét esztendős korában is a márciusi ifjak egyike volt – fontosnak tartotta, hogy piaci és politikai vetélytársaival szemben, minden más hagyományok és elvárások ellenére, inkább a Nyugaton divatos formákat vegye át. A Borsszem Jankó ezért megjelenésében, karikatúráival és cikkeivel is főleg

A BORSSZEM JANKÓ KARIKATÚRÁJA JÓKAI MÓRRÓL (1868. AUGUSZTUS 23.)

a brit Punch és a német Fliegende Blätter című lap szerkezeti felépítését vette át, illetve azt másolta, azt transzformálta, képezte le a kor adott magyar dualisztikus viszonyai közé. Hiszen: nem szégyen az…

A Borsszem Jankó első számának elkészítésekor Ágai még csak a munkafolyamatok összehangolásában vett részt 1868-ban – tehát harmincegy esztendővel a Jókai-féle Magyar Nemezt indulása előtt –, a maga módján tehát szervezett és irányított. A lap bemutatkozó kiadásának rajzai a baloldali élclapoknál is alkotó Jankó János (1833–

1896), valamint a bécsi Franz Kollarz (vagyis ahogy akkoriban magyar szövegkörnyezetben jegyezték őt: Kollarz Ferenc) műterméből származtak, a szövegek szerzői, vagyis az írók/újságírók között pedig feltűnt az eredetileg Radákovits Józsefként született Vas Gereben (1823–1868), Gyulay Pál és Kecskeméthy Aurél (1827–1877) neve is.

Jókai kigúnyolása A Borsszem Jankónak hamar hagyományává – mintegy jellegzetességévé, könnyen felismerhető arculati elemévé – vált, hogy címlapján egy teljes oldalas karikatúrán ábrázolta az adott lapszámban kigúnyolt, kifigurázott, „pennaélre tűzött” ismert közéleti személyiséget, a második oldalán pedig a róla szóló szatirikus, élcelődő írást találhatták meg az olvasók, minden esetben B. J., vagyis Borsszem Jankó aláírással, szerzői megjelöléssel. Ez volt a Híres férfiak arczképcsarnoka című sorozat.

A széria sorrendben huszonnegyedik részében, az élclap első évfolyamának harmincnegyedik számában került „terítékre”, vagy inkább kiterítésre Jókai Mór. Ekkor ezt írták a Magyar Nemzet későbbi alapítójáról, az Üstökös akkori szerkesztőjéről és kiadójáról: „Szabadalmazott magyar republikánus jószívűség, patentirozott universál-zseni. Ha akarom piktor, ha akarom bakter, ha akarom képfaragó, ha akarom képmutató – akarom mondani képviselő; ha akarom képiró, ha akarom irógép, szóval minden, minden a világon, csak az nem, a mi. Szive a balközéphez vonzódik, de viszonyai a szélső baloldalhoz czövekelték, melynek ennél fogva »nagy eszméit« gyakran elismeri, azonban szavazatával a képviselőházban nem járul hozzájok, csak lapjában támogattatja Csernátonival és a skorpióval, kik az efélére igen alkalmasak. Egyetlen egyszer azonban az is megesett rajta, hogy belekeveredett a szélső bali korpába s akkor egy Átkor nevű demokrata kis híja, hogy meg nem ette.

Hanem ez a k k o r volt. Akkor t. i., mikor a Nép Zászlaját a »lelkes ügyvédek« és »buzgó ügybarátok« szerfelett kezdték ter-

jeszteni, az Izgágamondó rovására is. Ezt ő természetesen nem nézhette közönnyel, felkerekedett tehát az Izgágamondóval kezében és a Honnal szivében és zsebében, és délmagyarországi expedicziót indított a Hon megmentésére a siklósi választókerületbe. Hogy minő sikerrel, azt az Izgágamondó praenumeransainak számából lehetne meg tudni. Annyi bizonyos, hogy a Nép Zászlaját innen onnan egészen feleslegessé teszik az ő nevében szerkesztett lapok.

Sokoldalúságát kétségbe vonni hazaárulás volna.

Legerősebb oldala Keglevich Béla gróf, leggyöngébb a politika; Csernátoni egyik oldalának felvakart helye, mely örökösen viszket; szeretne tőle szabadulni, de álmában, midőn t. i. a Hon praenumeransairól álmodozik, mindig újra felvakarja. E felvakart helyen táplálkozik a skorpió is.

Jókai piktor, ki regényírónak született, és politikát követ, vagyis inkább elköveti a politikát, mint más ember a bűnt. Az Izgágamondóban fingál, a regényírásban Fingál, a Honban maga sem tudja, mit csinál; hanem hogy minden dologban ál, az áll. Ő ezek mellett tiszteletbeli munkás, még pedig képfaragó; hanem még nem tanult egészen ki, azért olvashatni lapjában annyi faragatlan képtelenséget. Ő továbbá tiszteletbeli csizmadia; a skorpió az ő inasa, és egyenesen azért van szerződtetve, hogy a Hon közönsége soha szükséget ne lásson. Nem is mondhatni, hogy a Honban nincs elég stiefel. A szurokkal Csernátoni bánik, kivéve a praenumeraczionális időt: ekkor Jókai szurkol. Annyi igaz, hogy mindig nyakig vannak a pechben.

Jókai nem külömben tiszteletbeli zsidó is. Ehez Patai protectiója folytán jutott; nem, hogy Patai protegálta őt, hanem hogy ő pártfogolta Patait.

Végre még Jókai Milimári is: és ebben aztán tökéletes, minél fogva nem szorul a mi mentségünkre. Külömben a Hont 24 forintért árulja; az Igazmond felé gyengéjéről kevesebbért is lemond; azt hisszük 6 forint az ára: az Üstökös magátul is el kel” – így gúnyolódott hát Jókain az élclap 1868-ban, alig egy évvel a kiegyezés után.

„Engedi magát csókkal fizettetni” Teltek és múltak évek, s mi több, az évtizedek. A Magyar Nemzet című lap alapító-főszerkesztője, Jókai Mór és második felesége, Nagy Bella – mint sorozatunk korábbi részeiben már jeleztük is – 1903 novemberében „háztartással” Nizzába utazott telelésre, mert az agg, ekkor már hetvennyolc esztendős író sokat betegeskedett, mellkasi fájdalmakra panaszkodott, így tehát a tengermellék jó hatással volt az egészségére. Akárcsak a mai mottónkul válasz-

tott elbeszélésrészlet főhősnője, Baltaváry Tihamérné idegeire is… S íme, ez máris egy önéletrajzi elem ebben az írásában!

A népszerű franciaországi nyaralóvárosban hallgatta meg a házaspár a kor ünnepelt magyar csodagyereke, az akkor kilencéves Kun Árpád koncertjét. Az eseményről pedig Jókai elragadtatottan tudósította lapját, amelynek névleg egészen haláláig főszerkesztője maradt. (Épp az író ilyen magatartásán, viselkedésén – vagyis azon, hogy sok esetben már a Magyar Nemzet előtti időkben is „csak” névleg jegyzett ugyan újságokat, de az operatív napi munkában, a lapkészítésben nem vett részt – gúnyolódott fenti idézetünkben a Borsszem Jankó szerzője is, amikor „az ő nevében szerkesztett lapok”-ról írt…) Alkalmi cikkében az író rajongástól telve így fogalmazott: „S aztán az érdekes e gyermekben, hogy a ki így tud gondolkozni és megkülönböztetni, az a másik pillanatban átváltozik

nak, hogy az Isten áldása kisérje ezt a gyermeket továbbra is egész pályafutásában; arasson ezután is még sok dicsőséget saját magának és hazájának.” (Jókai Mór: Kun Árpád, a csodagyermek, Magyar Nemzet, 1904. április 3.) A múlt héten meséltem már arról is, hogy a tudósítást csaknem két héttel később a Vasárnapi Ujság című lap is átvette az április 17-i számában. S így lett ez a Jókai Mór életében megjelent utolsó írásainak egyike.

Az utolsó elbeszélés tanulságai Jókai Mór utolsó befejezett műve A férj kabátja című elbeszélés volt, amit még Nizzából küldött haza a Vasárnapi Ujság szerkesztőségének, de ez már csak a szerző halála után kerülhetett az olvasók kezébe.

Mintegy önéletrajzi adalékként láthatjuk akár a sorozatunk mai részének mottójaként olvasható kiragadott részletből, rövid,

JÓKAI MÓR ÉS MÁSODIK FELESÉGE, NAGY BELLA A MAGYAR NEMZET FŐSZERKESZTŐJÉNEK HETVENNYOLCADIK SZÜLETÉSNAPJÁN, VAGYIS 1903. FEBRUÁR 18-ÁN BUDAPESTI OTTHONÁBAN (A TOLNAI VILÁGLAPJA KORABELI FELVÉTELE)

ismét gyermekké a szó legkedvesebb értelmében. Virtuóz játéka után odafut húgaimhoz s a legnagyobb áhítattal mesél el nekik egy gyermekhistóriát a tolvajok királyáról s váltig erősíti, hogy az nem valami román, hanem igaz történet. Engedi magát csókkal fizettetni. (De van váltópénze, hogy vis�sza tud adni.) Milyen kifürkészhetlen ennek a gyermekművésznek a gondolatvilága!

Magáért a művészetéért s a kedves behízelgő modoráért is szeretni lehet ezt az édes gyermeket; hát még mi magyarok, a kik, fájdalom, a külföld előtt oly kevéssé vagyunk ismertek, s kiknek hirét ugy terjeszti s annyi dicsőséget szerez, mi ne szeressük és ne beczézzük-e őt?

E megemlékezésemhez még azt csatolom, a mit bizonyára nagyon sokan kiván-

nyúlfarknyi kis ízelítőből is, hogy saját, frissen szerzett élményanyagát milyen élénken – és aktuálisan – beleszőtte soraiba, cselekményébe. Megjelenik benne a francia üdülőváros, sőt a Promenade des Anglais is, ahol a hatvanhetes számú épületben ő maga is lakott Nagy Bellával a telelésükön, az utolsó közös utazásukon, s ahol régi barátja, Türr István is rendszeresen meglátogatta őt.

S ezekben a különleges pillanatokban talán épp együtt üldögélhettek vagy sétálgathattak céltalanul a Promenade des Anglais alkalmilag Baltaváry Tihamérnének kölcsönzött szegélykertjeiben, a decemberben virágzó sárga violák között…

(Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 16.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (4.)

Futó gondolatok és röpke mozzanatok a történetben – Az ismerősök nem győzték dicsérni Jókai rugalmas frissességét, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Azután kivezették a Lánchíd oszlophoz, lent meg a »Magyar Nemzet«-ben, melynek hogy rögtön az első évfolyamában, vagyahol a levetett kabát találtatott. főszerkesztője volt: köztük az utolsót, mely is 1868-ban, tehát évtizedekkel a Magyar Lenézett a Dunába. Az most zajlott. Széles Kun Árpád fiatal hegedűművészről szólt, Nemzet indulása előtt már kigúnyolta Jókai jégtorlaszok törtek meg harsogva az oszlo- mi is közöltük Jókai felszólítására az általa Mórt, a későbbi lapalapítót és főszerkesztőt pok szögletein. A Duna nem ad most feleletet. nekünk megküldött arczképpel együtt. Irt –, első számának zajos sikere után a piaci Rövid időn meg fog állni a jég, a téli páncél fel még egy-két verset; ezek egyikét, melyben vetélytársak enyhén szólva is zokon vették, nem szakad tavaszig; addig hasztalan min- 79-dik születése napját énekelte meg, la- hogy munkatársakat csábított át, „rabolt el” den keresés, tudakozódás. A jéggé meredt punkban is lenyomattuk. Egy »Nóna« czi- tőlük. Éppen ezért minden erejükkel akadáfolyam nem adja ki a halottját. Várni kell az mü regény tervével is foglalkozott; szokása lyozták azt is, hogy az idősebb Jankó János olvadásig. szerint az egész tervet kigondolta már, de le (1833–1896), az ismert festő és rajzoló (maA hátrahagyott levélnek utolsó sorát nem nem irta. Családja körében azonban gyak- napság talán inkább már úgy mondanánk: közölte az asszonnyal a rendőrségi távirat – ran beszélt róla. Bele is fogott megírásába, grafikus…), a kor népszerű karikaturistágyöngédségből. Ezt nem lehetett nyilvános- de csak másfél lapot irt meg s itthon akarta ja – akit nem szabad összetévesztenünk befejezni. De, fájdalom, közbejött betegsé- fiával, az azonos nevű néprajztudóssal, a ságra hozni.

Ez volt a tartalma: »Börzeveszteségek jut- ge és halála, s a regény örökre befejezetlen fiatalon, alig harmincnégy éves korában eltattak tönkre.« hunyt ifjabb Jankó Jánossal Mennyiben volt e tönk(1868–1902) – ebben az újrejutással a nő vagyona is ságban is közölhesse rajzait. érdekelve?

Vagyis: az alkotónak kényUtánajártak. Nagy volt a szeredetten (kényszer hatáveszedelem. sára…) ugyan, de döntenie A hitves vagyonát képező kellett, hogy hova, melyik állampapírok, melyek többfékiadványoknak dolgozik.

S ez pedig az adott pillale intézeteknél letétbe voltak elhelyezve, mindannyian köznatban a politikai oldalak közötti választást, döntésjegyzői megerősítés mellett át voltak írva idegen névre, kényszert is jelentette számellékelve hiteles másolatban mára. Ágai Adolf főszerkesza nőtől adott felhatalmazás, tőnek ezért új munkatársat melyben a férj felszabadíttatik kellett keresnie, ami a koraa nő értékpapírjaival szababeli Magyarországon szinte lehetetlen feladatnak tűnt. don rendelkezni.

Nagyon jól tudták és látták Az új név viselője volt Mister ezt a piaci vetélytársai, konElias Smitt.”

JÓKAI MÓR 1904. JANUÁR 5-ÉN KELT, NIZZÁBÓL ÍRT, A VASÁRNAPI UJSÁG (Jókai Mór: A férj kabátja) kurensei is, szándékosan teSZERKESZTŐJÉHEZ CÍMZETT LEVELE (MEGJELENT A LAP remtettek hát számára ilyen 1904. MÁJUS 8-I SZÁMÁBAN) Habár több elérhető forhelyzetet… Így történt, hogy 1870-ig – az idősebb rásban is azt találhatjuk és olvashatjuk, maradt.” Ebből pedig máris láthatjuk, hogy hogy a Vasárnapi Ujság – immár az író a Vasárnapi Ujság – több forrás egybehang- Jankó János visszatéréséig – a cseh Karel huszonnégy nappal korábbi halála után – zó állítása ellenére sem – nem 1904. május Klič (1841–1926) készített két éven át kari1904. május 29-i számában adta közre Jókai 29-én, hanem egy héttel korábban, 22-én katúrákat a lap számára. Akkorra azonban Mór utolsó, még a szerző életében befeje- kezdte meg a Regénytár című mellékleté- annyira megváltoztak a társadalmi és a lapzett elbeszélését A férj kabátja címmel, ez ben Jókai Mór A férj kabátja című elbeszé- kiadói (erő)viszonyok Magyarországon, no így mégsem teljesen helytálló. Egy héttel lésének folytatásos közlését. meg persze a lappiac helyzete is, hogy a korábban ugyanis, a május 22-én megjelent Vélhetően az történhetett, hogy a külön- népszerű karikaturista közreműködését imkiadásában ezt írta a lap: „* Jókai legutol- böző források, tanulmányok és cikkek egy- már semmiképp sem lehetett meggátolni.

Ebben az időszakban kezdett egyre insó elbeszélésének közlését mai számunk mástól vették át a téves adatot, s így adták »Regénytár« mellékletén kezdjük meg. Az tovább, az eredeti lapszámok azonban nem kább kiforrni a Borsszem Jankó belső felépíelbeszélés kéziratát a nagy iró ez évi ja- álltak a szerzők rendelkezésére. tése, megszülettek az élclap később híressé vált karakterei, amelyek a legfőbb jellemvonuár elején küldte meg Nizzából lapunk szerkesztőjének, azon január 5-ikén kelt násaikban kifigurázták a korabeli magyar Csicseri Bors levél kíséretében, melynek fac-simile mátársadalom jellegzetes alakjait. Ilyen volt solatát lapunk 19-ik számában közöltünk.

A Borsszem Jankó című élclap – amelyről Mokány Berci, a vidéki földesúr, Sanyaró Azóta Jókai keveset irt, mert, mint mondá, sorozatunk korábbi részeiben már többször Vendel köztisztviselő, Mihaszna András renpihenni akart Nizzában. Egy-két levele je- megemlékeztünk, így annak ürügyén is, dőr, a mucsaiak gyülekezete, vagy Spitzig 28

2017. november 23.

Iczig, a zsidóság stílusjegyeit is magán viselő nagypolgár. Mint feljegyezték – illetve a visszaemlékezéseikben később többen is felelevenítették – , ezeknek a szereplőknek a többségét maga a főszerkesztő találta ki, de Ágai aztán Csicseri Bors álnéven szerzőként is bekapcsolódott az újság napi operatív munkájába.

Emewkey Emich Gusztáv eljövetele

Így írt Emewkey Emich Gusztávról 1868. június 28-án a Borsszem Jankó című élclap: „Emich Gusztáv mint kiadó, irodalmi hatalom tekintetében szerencsés versenytársa a másik Gusztávnak, mármint, Hockenast Gusztávnak; de rendületlen politikai gondolkozás tekintetében abban különbözik tőle, hogy: mig amaz időről időre változtatta irányát s conservativból szélső bali lett – addig Emewkey egy időben vallja a különféle irányokat, mert ő adja ki a »P. Naplót« és a »Bolond Miskát«, nyomtatja a »Hont« és »Hírnököt« , Csernátoni czikkeit és a Szt. István társulat szent könyveit, a gregusi szabatossággal szerkesztett országgyűlési naplót s a vasvillával összehányt, túlbalog »Hetipostát« stb, stb.

– olvashatjuk akár ma is Emich Gusztávról a Borsszem Jankó korabeli számában a kortársak által megfogalmazott cseppet sem hízelgő véleményt. Az 1868-as indulása után hamar népszerűvé vált élclap készítőinek pedig hamarosan a Kávéforrás nevű, akkoriban igencsak népszerű kávéház lett a törzshelye.

Mert egy törzshelyre mindig szükség van; ez afféle történelmi szükségszerűség…

A múlt héten sorozatunk előző részében Napbarnította arcszín már nagyobb terjedelemben vizsgáltuk s áttekintettük, hogyan gúnyolódott Jókai Jókai Mór utolsó, tehát még életében Móron, a Magyar Nemzet alapító-főszerbefejezett írása volt A férj kabátja című elkesztőjén évtizedekkel a – kisebb-nagyobb beszélés, amelyet a Vasárnapi Ujság adott megszakításokkal máig is töretlenül, tulajközre immár a szerző halála után. Mikszáth Kálmán (1847–1910), a lap akkodonképpen folyamatosan létező, működő és naponta megjelenő – ri főmunkatársa, az ugyancsak lap 1899-es elindítása előtt a Bors�nagyszerű író és publicista, aki csak hat évvel élte túl pályatársát, szem Jankó. S igen, ezen a ponton így írt erről a műről: „Ez volt egytalálkozott hát a mai, 21. századi vajdasági magyar független hetiszersmind utolsó novellája, mert két nagyobb regénybe kezdett, lapunk (amelyet remélhetőleg most melyeknek egyikéből negyven olis épp a kezében tart az olvasó…) két, egymástól „elviekben” teljesdal maradt, a másikból egy oldal.”

Nagy Bella (1879–1947) pedig séggel független, önálló rovata. De így emlékezett utolsó közös utahát mi, régebben születettek, emlékezhetünk még arra is, hogy az zásukra: „Jókai nagyon jól érezte elveket és a gyakorlatot már a szomagát Nizzában. Napfényes időcialista önigazgatás évtizedeiben ben mindig nyitott ablaknál dolsem mindig (vagyis csak nagyon ritgozott, ahonnan látta a tengert…

Ismerősök, akik Jókait régebbről kán, kivételes esetekben…) sikerült ismerték, és Nizzában is találkozösszehangolni…

Hiszen egy héttel korábban azt tak vele, nem győzték dicsérni idéztük fel a Képhistóriák című sorugalmas frissességét és naprozatunkban („Feleljen róla Szent barnította arcszínét. EzerkilencPéternek”, Családi Kör, 2017. noszázhárom novemberétől ezerkivember 2.), hogyan viccelődött a lencszáznégy áprilisáig voltunk 19. század népszerű magyar szaNizzában, s Jókai olyan jól érezte magát, hogy elhatározta, hogy tirikus kiadványa Emewkey Emich ezután minden telet Nizzában Gusztáv (1814–1869) nyomdászon fogunk tölteni. Amikor Bertiesné és lapkiadón. Vagyis: hogyan élesí1904 áprilisában búcsú-összejötette akkor épp rajta a karmait… A maró gúny eszközeivel. Mert esenvetelt adott tiszteletünkre, egy pohárköszöntőt valaki azzal fejedő halandóként épp kéznél találtatott… Ő volt ugyanis a főszereplője zett be, hogy viszontlátásra jövő JÓKAI TEMETÉSE: „A RAVATALHOZ ZARÁNDOKLÓ KÖZÖNSÉG. A MUZEUM FELJÁRATÁNAK KÉT OLDALA TELE VAN KOSZORÚKKAL” a Borsszem Jankó 1868. június 28-i évben. Nem jövő évben – mondta – ÍRTA KORABELI, 1904-ES GAZDAGON ILLUSZTRÁLT számában a Híres férfiak arczJókai –, hanem még az idén, mert KÉPES ÖSSZEÁLLÍTÁSÁBAN A TOLNAI VILÁGLAPJA novemberben újra itt leszünk. A képcsarnoka című, ekkorra már Mint a gyorsan forgatott spectralis színek sors sajnos másképp döntött…” állandósult rovatnak a sorozat tizenhatodik A sors ilyen döntését persze nagyban részében. Hiszen, akárhogy legyen is, csakis a fehérben folynak össze, azonképen az ő nyomdai nagy kereke a különféle vörös, zöld befolyásolta az is, hogy Jókai 1904 tavaszán „a mi vérünket hányja”… Évszázadokat íveltünk hát át így, szinte s egyéb színű pártpolitikákat is úgy törődteti Nizzából hazatérve megfázott. Május 5-ét össze, hogy Emewkey Gusztávunkra nézve jeleztek a naptárak, amikor reggel kikerespillanatok alatt… csak az ártatlanság tiszta fehérje marad meg. tette A lőcsei fehér asszony című művét a Ilyen véletlenek pedig nincsenek! És igy már nehéz választani a három könyvtárából, mert úgy tervezte, hogy színNe gondolja senki, hogy vétlenül és minden hátsó szándék nélkül, egyéb Gusztáv közt. művé dolgozza át. Belelapozott ugyan a köDe Gusztibus non est disputandum. megfontolások (és lehetőségek…) hiátetbe, de a Magyar Nemezt főszerkesztőjéEgy tekintetben azonban az ország sőt nek akkor már nem volt ereje komolyabban nyában „rántottuk elő” már a Képhistóriák című rovatunkban is ezt a témát. Ak- a közösügyes birodalom legkiválóbb em- is foglalkozni vele…

Ez tehát csak egy futó gondolat, egy röpkor ugyanis már elterveztük, hogy ezt a bere – legalább mióta Radetzky tábornagy témát bizony mi még egészen más meg- meghalt; mert ezt kivéve, senkinek sem ke mozzanat maradt ebben a történetben.

(Folytatjuk) közelítésben is körül akarjuk járni. Itt tar- volt, nincs és nem is lesz annyi rendjele, keSZABÓ PALÓCZ Attila tunk hát most… resztje, csillaga mint a mi Emewkeynknek” 2017. november 23.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (5.) „…milyen nagyon szerethetik az angyalok azokat, akiknek ilyen szép fehérre mossák a hajukat”, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Én voltam akkor tízéves, a bátyám, Loránd, tizenhat éves; édesanyánk még fiatal volt, és apánk, bizonyosan tudom, hogy nem volt több harminchat évesnél. Nagyanyánk, apám anyja, szintén ott lakott velünk, és volt akkor hatvanéves. Szép sűrű, fehér haja volt, tiszta fehér, mint a hó. Gyermekkoromban sokat gondolkoztam rajta, milyen nagyon szerethetik az angyalok azokat, akiknek ilyen szép fehérre mossák a hajukat, akkor még azt hittem, hogy az embernek a sok örömtől lesz fehér a haja.

Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni.

Sohasem hallottam, hogy valaha pörölt volna valaki a házunknál.

Sohasem láttam duzzogó arcot, tegnapról mára eltett haragot, szemrehányó tekintetet semmi viszonylatban; anyám, nagyanyám, apám, bátyám és én úgy éltünk, mint akik egymás gondolatát is értik, s csak abban versenyeznek, hogy ki szereti jobban a másikat, s kit jobban többi közől.

Hogy az igazat megvalljam, mégis legjobban szerettem az egész családunkban a bátyámat. Ez természetesen nem annyit tesz, hogy kétségbe ne ejtett volna az a kérdés, hogy ha meg kellene a négy közől háromtól válnom, s csak egyet tarthatnék meg magamnak, melyiket választanám; hanem ha úgy mind együtt maradhatunk szépen a végtelen, kigondolhatlan időkig, hogy soha közőlünk senki meg ne haljon, el ne váljon, hát akkor csak a bátyámmal szerettem volna mindig együtt járni.”

(Jókai Mór: Mire megvénülünk) A Borsszem Jankó című élclap – amelyről sorozatunk korábbi részeiben már elmondtuk, hogy rögtön az első évfolyamában, vagyis 1868-ban, tehát évtizedekkel a Magyar Nemzet indulása előtt kigúnyolta Jókai Mórt, a későbbi lapalapítót és főszerkesztőt – a Híres férfiak arczképcsarnoka című rovatában 1868. június 28-án ezzel a bekezdéssel zárta az Emewkey Emich Gusztáv (1814–1869) nyomdászról és lapkiadóról szóló pamfletjét: „Azt hittük már nem bírja el és íme még a nemesi czímert is k i d r u c k o l t a. Ilyen practicus ember nem tudja, hogy az ilyen diploma nem ér két garast 28

2017. november 30.

sem, hogy nem hajt semmit, az iparos váltójának hitelét sem emeli, az escompte árát le nem szállítja, s hogy a szedőket nem lehet vele kifizetni. – Mint pesti polgár különben már rég élvezi a nemességet. – Avagy

CSERNÁTONY LAJOS, A MAGYAR NEMZET FŐMUNKATÁRSÁNAK FÉNYKÉPE A VASÁRNAPI UJSÁGBAN (ELLINGER EDE FELVÉTELE)

létezik-e köztünk valaki, a ki nem így szólította őt, hogy »Herr v o n Emich.« – Most legalább, ha az első személyben beszél, joggal élhet diplomájával, mondván: »von Ich habe die Ehre vom Adel zu sein.« – Csoda, hogy az ilyen szerencsés formáról a nemes és nemzetes magyar nyelv nem gondoskodott a kutyabőrös időben. Ennyit a nagy Emichről. – A kis Emőkéről meg minek? Elég azt lepingálni.” A hozzáférhető és megbízhatónak tartott/tekintett forrásainkból úgy tudjuk, hogy az évtizedek lassú, de biztos múlásával ugyan igencsak változatos, de mindvégig tehetséges társaság gyűlt össze a Kávéforrás nevű kávéházban (mert mi más is lehetett volna ezzel a névvel?...) a korabeli kormánypárt védelmében harcba szálló Borsszem Jankó című élclap elkészítésére.

Jeles gárda volt ez, akárhogy számoljuk is, s akármilyen legyen is a politikai meggyőződésünk, megítélésünk ennyi év távlatából… Egy ideig az idén kétszáz esztendeje született Arany János (1817–1882) – és rajta

kívül még igen sok, a valós identitását a lap hasábjain fel nem vállaló, s ezért névtelenségbe burkolózó, a névtelenség adta/kínálta lehetőségek mögött serényen megbúvó neves irodalmár – is bedolgozott az újságnak. Így lett állandó munkatársainak egyike többek között a később (átmenetileg…) kor legendájává nőtt, eredetileg Kremsner néven született, de Rákosi Jenőként (1842– 1929) ismertté vált író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő is. De dolgozott a Borsszem Jankónak báró Dóczy Lajos költő és újságíró (1845–1918) és az eredendően Lőwy vezetéknévvel anyakönyvezett Hevesi Lajos (1843–1910) is.

A karikatúrákat ebben az időszakban a már kortársai által is páratlanul tehetségesként elismert Jankó János (1833–1896), majd az Amerikában is szép karriert befutott Faragó József (1866–1906) készítette.

Utóbbi a tengerentúlról hazatérve lett a Borsszem Jankó művészeti vezetője, de szinte ezzel párhuzamosan a konkurensnek számító Kakas Márton című élclapnak is dolgozott.

Tulajdonképpen gyakorlatilag az itt felsorolt személyiségeknek köszönhető, hogy a Borsszem Jankó a dualizmus évtizedei alatt a piaci versenyben a maga kétezres előfizetői táborával az összes hasonló tematikájú és hasonló jellegű, élces hangvételű újságot lekörözhette, és egészen a Monarchia összeomlásáig megtarthatta vezető státusát.

Egy ember három halála Ha megfigyeljük a Borsszem Jankó különböző lapszámaiból átvett, átemelt, sorozatunk több epizódjában is elszórt idézeteket, akkor mostanra, így az ötödik részre már szembeötlővé válhat, hogy az élclap szerzőinek szemében különösen irritáló és ellenszenves volt egy bizonyos, mindig csak „Csernátoni” néven emlegetett publicista, zsurnaliszta, vagyis az erdélyi nemesi családból származó, Cseh vezetéknévvel Kolozsvárott született, később mégis Csernátony Lajosként (1823–1901) ismertté vált magyar újságíró és politikus, aki egy időben Kossuth Lajosnak – mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének – a titkára is volt.

Csernátony különleges pályát futott be… Életútjának egyik érdekessége pedig,

hogy tulajdonképpen – képletesen! – három halála is volt. Ezt csinálja utána valaki!

Lássuk csak, hogyan is történhetett ez…

Amikor kitört az 1848-as forradalom és szabadságharc, Csernátony Lajos a gyulai származású Pálffy Albert (1820–1897) által szerkesztett Marczius Tizenötödike című – a „Nem kell táblabíró politika” jelmondattal megjelenő – forradalmi-radikális napilap főmunkatársa lett. Írásainak „szélsőséges köztársasági irányultsága” azonban – mint azt feljegyezték róla – sokszor váltott ki megfeszülő nyaki ereket is próbára tévő heves vitákat. Az újságban ugyanis többször, és szinte rendszeresen éles hangon támadta a magyar kormányt és a szabadságharc vezető tisztviselőit is. A főmunkatársnak ezért hamarosan távoznia kellett a laptól, így a világosi fegyverletétel már Párizsban érte. Az osztrák Julius Jacob von Haynau báró (1786–1853) pedig úgy akarta őt kivégeztetni a szabadságharc leverése után, hogy nem tudta, már rég külföldön, francia földön tartózkodik. Csernus Menyhért (1808–1849) minisztériumi tisztviselő azonban vesztére nevének hasonlósága miatt kéznél volt és kapóra jött…

Csernus Menyhértet – abban a hiszemben, hogy Csenátony Lajost fogták el – Haynauék haditörvényszék elé állították, halálra ítélték, és Pesten 1849. október 24-én Perényi Zsigmond báróval (1783–1849) és Szacsvay Imre (1818–1849) ügyvéddel, országgyűlési követtel együtt felakasztották.

Nyugodjék békében!

Ez volt hát Csernátony első halála.

Csernus Menyhért vértanúsága ily módon országos méretű megdöbbenést váltott ki. Később persze Haynauék is rájöttek, hogy milyen fatális tévedésbe estek, ezért aztán 1851. szeptember 22-én, ekkor már nyilvánvalóan és köztudottan is a távollétében, de ismét halálra ítélték Csernátonyit, ekkor azonban már nem volt senki kéznél, akivel esetleg összetéveszthették volna, ezért csak a nevét akasztották a bitófára. Ez volt hát az ő második halála.

Kétszeri kivégzése ellenére Csernátony Lajos 1867-ben mégis amnesztiában részesült, így hát végre hosszú idő után hazatérhetett Magyarországra, ahol a sajtó egyik legtevékenyebb tagjává vált, s feljegyezték róla azt is, hogy a könnyed hangú, szellemesen támadó stílusa új irányt jelentett a politikai újságírásban. Az ő nevéhez kötődik például az első magyar sportrovat elindítása is.

Hazatérése után több lapnál is dolgozott, így a Magyar Ujsággal való összevonása előtti Nemzetnél is kiemelt pozíciót kapott, az 1901. március 4-én bekövetkezett – immár harmadik és visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan és végleges – halálakor pedig a Jókai Mór által főszerkesztett Magyar Nemezt főmunkatársa volt.

Úton a digitalizálásig

Titkos egyetértésben

Jókai három évvel később, 1904-ben hunyt el, halála után Beksics Gusztáv (1847– 1906) vette át a Magyar Nemzet főszerkesztését, az ő sajnálatos módon megüresedett helyét pedig hamarosan Ugron Gábor (1880–1960) foglalta el. A lap 1913-ban szűnt meg, tehát az első világháborút, sem az azt lezáró magyar belpolitikai felfordulást nem érhette meg, s arról nem is tudósíthatta olvasóit.

A Borsszem Jankó azonban épp ekkor indult újra, mondhatni újjászületett, de az élclap úgynevezett másodvirágzása ekkor

Habár a hálátlan utókor nem sorolja a szerző legnagyobb és legfontosabb művei közé, Jókai Mór regénye, a Mire megvénülünk – amelyik abban az időszakban keletkezett, amikor az író művészi pályájának, illetve népszerűségének csúcsán állt – hangulatában mégis azoknak a főként pesszimista hangulatú, kiábrándultságot tükröző történeteknek a sorába tartozik, amelyek közül leginkább Az arany embert szokták kiemelni.

Itt és most nem célom persze, hogy vitatkozzak az irodalmi kánonnal – épp ellenkezőleg: most, amikor újra fellapozom az egykor

A TOLNAI VILÁGLAPJA KÉPES TUDÓSÍTÁSA JÓKAI MÓR TEMETÉSÉRŐL: „A HALOTTAS KOCSI ELINDULÁSA A MUZEUMKERTBŐL. A KOCSI MELLETT A PETŐFI-TÁRSASÁG TAGJAI MINT FÁKLYAVIVŐK, MELLETTÜK AZ »ADRIA« HAJÓZÁSI TÁRSASÁG MATRÓZAI” (1904)

már sokkal inkább a „dicső múltról” szólt, s abból is táplálkozott, arra alapozott; újabb, friss eredményeket ebből az időszakból már nem jegyeztek fel róla. Mozgósító erejét mintha elvesztette volna…

A Horthy-korszakban lassan, fokozatosan lemorzsolódott az olvasóközönsége, példányszáma egyre alacsonyabb lett, s így végül 1938-ban, hét évtized után megszűnt. Emlékét ma már az archívumok őrzik, de digitalizált példányai az interneten is fellelhetők. Érdekességként említhetjük itt, hogy a Borsszem Jankó épp akkor szűnt meg, amikor a Magyar Nemzetet mintegy negyed évszázadnyi szünet után, ekkor már Pethő Sándor (1885–1940) vezetésével újraalapították. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nincsenek általánosítható, bevett és megkövesedett, minden szituációban, s örökkön örökké biztosnak mondható receptek a túlélésre…

még serdülőként, tinédzserként, először valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben olvasott regényt, sokkal inkább azt mérlegelem, hogy mi mindent tett hozzá tartalmához, cselekményéhez, értékeléséhez, kontextusához és a mű értékeihez, erényeihez a megírásától datálódó, időközben eltelt immár két esztendővel több is, mint másfél évszázad. „Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni. Sohasem hallottam, hogy valaha pörölt volna valaki a házunknál” – ezzel a gondolattal, a mű egyik szereplője, Áronffy Dezső gyermekkori naplójával kezdődik Jókai Mór százötvenkét évvel ezelőtt, 1865-ben megjelent Mire megvénülünk című regénye.

(Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. november 30.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (6.)

Kossuth temetése óta nem volt olyan díszes szertartás, mint Jókaié, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Olyan jó is volt hozzám. Kicsiny, porban játszó gyerek koromban már ő fogta a kezem, hogy el ne essem, ő játszott velem gyermekjátékokat, mik őt nem mulattatták, csak engemet; tőle tanultam az ábécé legelső betűit játszva megismerni; vele jártam fel a kisvárosi iskolába, hol ő már nagydiák volt; s ha őt korábban hazaereszték a leckéről, megvárt az iskola udvarán, hogy egyedül ne menjek haza. Mikor ráért, nekem játékszereket faragott, rajzolt, épített, ragasztott minden képzelhető anyagból; mintha egyébre sem volna gondja, mint nekem örömet szerezni.

Ha csínyt tettem, nem árult be, ha kisült rám, kimentett, sokat magára is vállalt. Minden gyerek elkényesül, durcás, nyűgös lesz, ha látja, hogy nagyon szeretik, én is az voltam; s ő minden rosszalkodásomat tűrte csendes vérrel; soha vissza nem ütött, pedig én hányszor megtéptem a haját; hanem ha valami rossz

Ott hagytam el, hogy a mi családunk igen boldog volt. Szükséget nem szenvedtünk; szép házunk volt, kényelmünk ott benn, a cseléd is jóllakott nálunk, s ha ruhánk szakadt, újat kaptunk helyette; s hogy jó barátaink is voltak, azt minden névnap alkalmával tapasztalhattam, mikor zengett a házunk az ismerősök jókedvétől; s hogy a városban tiszteltek bennünket, azt láthattam abból, hogy mikor apámmal végigmentünk az utcán, minden ember köszönt, amire én akkor nagyon sokat adtam.”

(Jókai Mór: Mire megvénülünk) Egy ország leste dermedten az idős író, a költőkirály haldoklását…

Beöthy Zsolt (1848–1922) irodalomtörténész, esztéta, egyetemi tanár látogatta meg 1904. május 5-én délután Jókai Mórt, a Magyar Nemzet című lap alapító főszer-

EGY ORSZÁG LESTE DERMEDTEN AZ IDŐS ÍRÓ HALDOKLÁSÁT: FRÖHLICH JÁNOS (1873– 1926) HÍRLAPÍRÓ (BALRA) – UGYANCSAK EGY RÉGI KOLLÉGA MÉG AZ ÖSSZEOLVADÁS ELŐTTI IDŐKBŐL, A NEMZET STÁBJÁBÓL – EZEN A FOTOGRÁFIÁN MÁR A MAGYAR NEMZET FŐSZERKESZTŐJÉNEK ÁLLAPOTÁRÓL ÉRDEKLŐDIK STRICKER MÓR HÁZIORVOSTÓL JÓKAIÉK ERZSÉBET KÖRÚTI LAKÁSÁNAK BEJÁRTA ELŐTT (A VASÁRNAPI UJSÁG FELVÉTELE)

cseléd vagy pákosztos iskolasuhanc megríkatott, ami nálam könnyen állt, akkor haragba jött, és nem kímélt senkit. Iszonyú erős volt. Én nem hittem, hogy a városban legyen nálánál erősebb ember. Iskolatársai rettegtek öklétől, s nem mertek vele kikötni soha; pedig nem látszott valami izmosnak, inkább karcsú volt és gyöngéd arcú, mint egy leány.

Még most is csak őróla tudok beszélni!

28

2017. december 7.

kesztőjét. S ha azt mondtuk korábban sorozatunkban, hogy az agg író névleg haláláig az újság élén maradt, akkor konkrétan ez volt az a nap, amikor ettől a hivatalától is megvált…

Jókai délután még kellemesen elbeszélgetett vendégével, majd annak távozása után elaludt. Három óra tájban már egész jól érzete magát, tejet kért, és derülten új-

ságolta hozzátartozóinak, hogy jobban van, tehát volt ereje a társalgáshoz is. Legalábbis így tudjuk… Több mint száz esztendő távlatából. Öt óra tájban azonban a melléből feltörő hörgés egyre erősödött, már a szomszédos szobákba is áthallatszott. Olyannyira, hogy két órával később már az egész ház siratta őt, bár akkor még nem is lehetett tudni, hogy mi következik. Csak sejteni… Ők ugyanis akkor még csak annyit tudtak, hogy a délelőtti vizsgálatok megállapították: az író tüdőgyulladása javult ugyan, de az influenzája továbbra is kitartott – ezért a doktorok szerint komplikációtól lehetett tartani. És nekik lett igazuk…

Stricker Mór (1863–1932), Jókai háziorvosa hét órakor újra megvizsgálta a beteget, a szobalány pedig rendbe hozta a párnáit. Jókai még elkérte a hogyléte felől tudakozók névjegyeit, kicsit bíbelődött ezekkel is…

Este nyolc körül érkezett meg Korányi Frigyes (1828–1913) professzor, és Strickerrel mellhártyaizzadmányt vett észre az írónál, de Jókai nem panaszkodott fájdalomra…

Feljegyezték róla, hogy este kilenckor még hozzáigazította óráját a lakásban található többihez, letette az éjjeliszekrényre, és percekig hallgatta. Így szenderült örök álomba… Az orvosai rohamosan növekvő szívverést észleltek nála, injekciókkal, a végtagok melegítésével igyekeztek segíteni rajta.

Eredménytelenül.

A Magyar Nemzet ezen a csütörtöki estén vesztette el főszerkesztőjét, Jókait hétfőn, 1904. május 9-én helyezték örök nyugalomra Budapesten, a Kerepesi temetőben. „Kossuth Lajos temetése óta nem volt ilyen diszes temetés, mint amivel Jókai Mórt kisérte utolsó útjára a közrészvét” – írta tudósításában a Pesti Hirlap.

A nemesség passzív ellenállása A Jókai Mór 1865-ben megjelent Mire megvénülünk című regényének nyitó fejezetében megrajzolt gyermekkori családi idillről a műben csakhamar kiderül, hogy távolról sem volt annyira felhőtlen, mint amennyire a naplóíró kisgyermeknek tűnhetett (lásd a sorozatunk mai részének mottójául választott részletet…). Egyrészt azért sem, mert az Áronffyakat a regény cselekményében végigkíséri a családi átok, a família sírboltja szinte mind olyan felmenők-

kel van tele, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. S úgy tudjuk, Jókai Mórt éppen az öngyilkosságok kérdésköre foglalkoztatta a regény megírásának időszakában: azt vizsgálta – nemcsak íróként, de a közélet jeles alakjaként, főszerkesztőként is –, hogy mi rejlik az akkoriban elszaporodott hasonló esetek mögött. S kíváncsi volt az öngyilkosságok politikai, érzelmi és úgynevezett „becsületbeli” indítékaira is.

Jókairól úgy tartják, hogy ebben az időszakban volt pályája csúcsán. Az 1860-as években tért vissza a politikai életbe, és a Mire megvénülünk megjelenésekor már két éve működtette A Hon című politikai napilapot, s négy éve volt képviselő – előbb a Teleki László-, majd a Tisza Kálmán-féle Határozati Párt színeiben – az 1861-ben összehívott országgyűlésben. Olyan nagyszerű művek keletkeztek ekkor, mint a Bach-korszak viszonyrendszerét, illetve a nemesek passzív ellenállását ábrázoló Az új földesúr 1862-ben vagy az 1869-es A kőszívű ember fiai. Feljegyezték róla, hogy regényeinek cselekményét gyakran barátainak és képviselőtársainak történeteiből, anekdotáiból gyűjtötte, s az így megismert adomákat, eseményeket fűzte össze műveiben. Erre utal életrajzírója, Mikszáth Kálmán (1847–1910) egyik megjegyzése is: „Mikor végre kész a mese gerince, akkor leül írónk, és bűbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok, és támadnak gyönyörűnél gyönyörűbb epizódok.” S mivel ismerősei folyamatosan szállították neki a történeteket az ország minden tájáról, mindezekből szépen összeálltak a cselekmény mellékszálai is. „Úgy viszi őt saját fantáziája, ahogy aztán minket, olvasókat ragad ellenállhatatlanul, ungon-berken keresztül az ő eszményesített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját” – fogalmazott Mikszáth Kálmán.

Elismerés a szerb királytól „Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell” – ezek pedig már a költő Erdélyi János (1814–1868), a Kisfaludy Társaság titkárának szavai. S talán – feltételezhetjük – ő is a műbírálat szándékával nyúlt először Jókai köteteihez.

Talán nem esünk a túlzás csapdájába azzal, ha azt mondjuk, hogy egy ország szeretete övezte a szerzőt ötvenéves írói jubileumán is, hiszen 1894. január 6-án például József főherceg védnökségével alakult meg az ünnepségeket szervező, koordináló bizottság; tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták, városok egész sora nyilvánította

JÓKAI MÓR A HALOTTAS ÁGYÁN: NYUGODT ARCÁNAK PÁTRIÁRKAI VONÁST ADOTT A TÍZNAPI SZENVEDÉS KÖZBEN MEGNŐTT HÓFEHÉR SZAKÁLL – JEGYEZTÉK FEL RÓLA (A VASÁRNAPI UJSÁG FELVÉTELE)

díszpolgárává, de még a bolgár fejedelem és a szerb király is kifejezte elismerését – utóbbi az akkor adható legmagasabb állami kitüntetést küldte neki. A Révai Könyvkiadó pedig ekkor indította el Jókai összes művének százkötetes sorozatát. Egy szomorú esemény is kötődik azonban ehhez az esztendőhöz: Kossuth Lajos temetésén, 1894. április 1-jén Jókai mondta az egyik gyászbeszédet.

„Neje dicséretét zengte” A Mire megvénülünk című regényből 1978-ban hatrészes tévéfilmsorozat készült Horváth Ádám rendezésében. Az Áronffy testvéreket, vagyis Loránd és Dezső szerepét Sárvári Győző és Szokol Péter alakította, a további szerepekben pedig feltűnt még a tévéképernyőkön Komlós Juci, Kállay Ilona, Almási Éva, Szilágyi Tibor, Kern András, Dózsa László, Csűrös Karola, Paudits Béla, Raksányi Gellért, Velez Olívia, Zenthe Ferenc és Márkus László is. Az irodalmi értékelés pedig elsősorban a regény egyes részleteit, mint Áronffy Dezső gyermekéveiről írott naplóját, valamint néhány életképszerű jelenetet emel ki a regényből, mint annak legértékesebb elemét. De a szerző például teret adott művében a szerelemkereséssel kapcsolatos népi babonáknak, illetve azok leírásának, bemutatásának is, ami ugyancsak izgalmas színfoltokkal gazdagítja a Mire megvénülünk című regényt.

Az ötvenedik évfordulóhoz hasonlóan rangosan és méltóságteljesen ünnepelték meg tíz esztendővel később Jókai hatvanéves írói jubileumát is, de az agg író népszerűsége addigra már nem volt olyan egyértelmű, mint egy évtizeddel korábban.

Első felesége, Laborfalvi Róza 1886-ban hunyt el. Tizenhárom évvel később, 1899-

ben vette feleségül az akkor húszéves Nagy Bella színésznőt. A hetvennégy esztendős író második házassága elsősorban a családját háborította fel, de az olvasók is „értetlenül álltak a döntése előtt”. A Tolnai Világlapja így írt akkoriban kapcsolatukról: „Mikor nászútjáról visszatért, új élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet-körút 44. számú házban levő lakásán […] nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával.

Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát új környezetében, s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt új családja. És valóban megható volt a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dicséretét zengte, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan.” A lap hangja azonban hamarosan sokkal komorabbra váltott. „Riasztó hír járta be e hó másodikán este a fővárost s nyomban az egész országot: Jókai nagy beteg. Másnap reggel mindenki csak egy dolog felől kérdezősködött, Jókai hogyléte felől. Sajnos, a hírek nem voltak vigasztalók. – A magyar írók királya hazaérkezett Nizzából, meghűlt, tüdőgyulladást kapott és orvosai nem tudtak vigasztaló véleményt mondani, bár maguk sem tudták, hogy a magas korban minő fordulat következhetik be. Három napig tartott a bizonytalan állapot, mely a harmadik napon már csalóka reménnyel kezdte kecsegtetni az orvosokat, a laikusokat egyaránt. Javulás állott be; de a javulásra bekövetkezett az a fordulat, melytől az orvosi tudomány félt.” Jókai Mór 1904. május 5-én hunyt el, álmában érte a halál.

(Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. december 7.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (7.) „A Balkánon tapasztalható szellemi sterilitáshoz képest Magyarország a kultúra és szabadság oázisának tűnik”, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Nem is volt az az ember, akinek ha a bor Többoldalas, gazdagon illusztrált ös�- lodását és kérdem, vajjon lehetséges-e ez? vagy a jókedv megoldja a nyelvét, akkor bő- szeállítással reagált Jókai Mór, a Magyar Aki mindnyájunk között megkülömböztebeszédű lesz, elmond mindent, ami a szívén Nemzet alapító-főszerkesztője halálhírére tés, szinte más törvények szerint élt és alkovan, beszél jövőről, múltról, ígér, fenyeget, – természetesen szinte az összes laptársá- tott, a zord emberi törvény reá is érvényes? dicsekedik; neki nem voltak fölösleges szavai. val együtt – a Tolnai Világlapja is. Az újság Aggastyán volt, összetört, a teste kifáradt, És még valaki volt ilyen komoly a csalá- négy lapján fotókkal gazdagon illusztrálva az életet annak legutolsó határáig kiélte és dunkban, a nagyanyám; ő is éppen ily hall- írta le az író utolsó napjának eseménysorát, kiélvezte – háborgó szív, nyugodj bele! Hiágatag volt, ő is éppen így őrizkedett sűrű sze- részletekbe menő aprólékossággal, szinte ba bíztatom, nem tud, mert elképzelni nem möldeit összevonni, pedig azok már akkor percről percre dolgozva fel a történteket, az bírom a Teremtő Erőnek hirtelen való letűfehérek voltak; éppen így őrizkedett haragos orvosok beszélgetését, a mellhártyagyulla- nését és elpárolgását. Ötven esztendő alatt szót kiejteni, és éppen így nem tudott ne- dás terjedését; külön oldalon pedig máso- egy egész külön, gazdagon benépesített vivetni, mosolyogni; hanem ahelyett sokszor dik házasságának történetét foglalta össze. lágot alkotott az, akire most az orvosok egyvettem észre, hogy szemei szüntelen apámat Nem tudom, van-e ma olyan képes hetila- szerűen kijelentik, hogy egy közönséges, kísérik; asztalnál szüntelen az ő arcán függ- punk, amelyik hasonló módon adná meg a rendes, influenzás tüdőgyulladás megölte. És vajh, ez a való igazság és amikor a »Világnek, és néha az a gyermekes gondolatom tiszteletet bármelyik írónknak is. támadt, hogy apám talán azért viseli magát lap« olvasóinak jelentem, hogy a magyar olyan komolyan, mert tudja, hogy az édesirodalomnak többé királya nincs és elment Friss halhatatlanság közülünk az, aki egymaga többet ért, mint anyja nézi.

Ha aztán véletlenül szemeik összetalálBródy Sándor így búcsúztatta Jókai Mórt összevéve mindannyian, akik itt maradtunk koztak, úgy látszott, mintha kitalálták volna a Tolnai Világlapja 1904. május 15-i számá- – odaállok a pompás ravatal elé és nincsen egymás gondolatát; valami régi-régi elteme- nak címoldalán: „A legszebb emberi élet többé könnyem, nincsen többé bánatom, megnyugszom a gondolatban, tett gondolatot, amit ők együtt hogy az, aki most pihenni tért, őriznek, s gyakran láttam, hogy minden munkáját elvégezte s öreganyám fölkelt néha örök köamiért elküldték, azt végrehajtése mellől, s mikor apám úgy elmerengve ült közöttünk, s alig vettotta. Ő már pihenhet – senki nála többet nem dolgozott. Ő te észre, hogy anyám, bátyám és már aludhatik: miután álmainkén mellette vagyunk, hízelgünk és alkalmatlankodunk neki, nagyanak és ábrándjainknak ura lett.

Koporsója felett a sírt már nyám megcsókolá homlokát, mire behantolták, de Jókai nincs a sírapám hirtelen más arcot látszott ölteni, nyájasabb lett, beszélgetni ban, nincs a koporsóban, ő kívül kezdett velünk; erre aztán nagyamaradt: a nyelvben, amit beszényám újra megcsókolá, s visszalünk, a szerelmes levélben, amit fiatalok egymásnak írnak, szűz tért kötéséhez. lányok ábrándjaiban, tüzes fiataErre én mind csak most emlékszem vissza, akkor nem találtam lok szerelmi vallomásaiban, habenne semmi különöset. zafiasan szárnyaló beszédekben Egy este mindnyájunkat megleés a magyar írók munkájában, akik akaratlanul is – sokszor hűtpett az, hogy apánknak szokatlaJÓKAI MÓR, JÓKAI RÓZA ÉS VÁGÓ PÁL VENDÉGSÉGBEN BOSKOVICS nul jó kedve támadt. lenül is – az ő gyermekei mind.

IGNACZ MŰTERMÉBEN (A VASÁRNAPI UJSÁG FELVÉTELE) Mindnyájunkhoz igen gyönEh, sem a koporsótól, sem a hagéd, nyájas volt; Loránddal sokáig elbeszél- bevégződött; a bűbájos május egy estéjén láltól nincs mit őt félteni; ez összeroppant getett, kikérdezé tanulmányaiból, közlötte – az elmúlt csütörtökön – Jókai Mór így aggastyánnak, e nagyszerű halottnak – az vele, amit még az hiányosan tudott; engemet szólt: »most aludni fogok«. És amikor az óra- örökifjúság, a friss halhatatlanság jutott. Ő lábához ültetett, s fejemet simogatta; kérdé- mutató – melyet még ő igazított meg – esti volt az örökifjú szív, a májusi ábránd, a taseket intézett hozzám latinul, s megdicsért, kilencz órát és húsz perczet mutatott, meg- vaszi hullám, a földön járó, de a felhők felé hogy azokra helyesen tudtam felelni; édes- szűnt a legszebb, legtartósabb boldogságú, törő szerelem…”

A százötvenkét évvel ezelőtt megjelent anyánkat többször megcsókolá, s vacsora legérdekesebb élet, a világ legelső mesemúltával vidám történetkéket mesélt a régi mondója e rideg földről a másik gyönyörű Mire megvénülünk című Jókai-regényben az Áronffy testvérek csak időlegesen találidőkből, s mikor azokon elkezdtünk nevetni, ő és rejtelmes világba tért. is velünk nevetett.”

Megrémülve, káprázó szemmel nézem ják meg a kiutat helyzetükből, a menekvést (Jókai Mór: Mire megvénülünk1) a Jókai földi alakjának e földről való eltávo- a családi átok elől, s végül elbuknak ők is, 1 http://mek.oszk.hu/00800/00812/html/jokai1.htm 28

2017. december 14.

akárcsak a korábban már öngyilkosságba menekült felmenőik. A reformkor pesszimista ábrázolásában a szerző kiváló korrajzot adott, ami ugyancsak méltó egy olyan íróhoz, akiről búcsúztatójában ily nagyszerűen nyilatkozott fiatalabb pályatársa és tisztelője.

játékos ellenféllel, akinél Baltaváry a maga és felesége vagyonát elvesztette. Tehette ezt a bécsi börzén, ahol az emberek nem ismerik a közéjük tévedt idegent.

Hírlapi felszólításra nem jelent meg Mister Smitt. Üzérkedési pert kellett volna ellene indítani, de nem lehetett megtudni, hol lakik.

No de sebaj; majd előjön, amikor a részvénytársulatok tavaszi közgyűléseiket megtartják s a nyereményosztalék felett határoznak. Egy negyedmillió értékpapír szelvényeit nem fogja ott hevertetni.

Ez az idő is eljött, anélkül, hogy Mister Elias Smitt jelentette volna magát. Az intézetek aztán a részvények után járó kamatot addig a napig, amelyen az átírás történt, kifizették az özvegynek, valamint a lemon-

Három lapalapítás

Soroztatunk első részében (Családi Kör, 2017. november 2.) vázlatosan áttekintettük a Magyar Nemezt című lap három indulását, illetve újraindulását. Ezek sorában természetesen az első volt a Jókai-féle lapalapítás 1899-ben, vagyis öt évvel az író Jókai ragyogó tolla halála előtt.

Jókai Mór utolsó, a Magyar Nemzetben A Vasárnapi Ujság már a szerző temetéközreadott cikkeit Szénássy Zoltán rendszese után, 1904. május 22-i számában kezdte meg Jókai Mór utolsó, még életében befejerezte3 az Irodalmi Szemlében: – Az aranykönyvbe adat, 1903. decemzett elbeszélése, A férj kabátja című novella folytatásos közlését a Regénytár című rendber 24.

– A poézis mint koronatanú, 1904. január 1. szeresen megjelenő mellékletében. Ekkor – Igazolás, 1904. január 17. tudósított a lap egy frissen szerkesztett, im– Világteremtés, 1904. január 30. már csak posztumusz kiadott kötetről is: „* – Két előszó a ködös problémához, 1904.

Jókai Mór önmagáról. A Franklin-Társulat március 16. igen ízlésesen kiállított s gondos ös�– Kun Árpád, a csodagyermek, szeállítású kötettel hódol az elhunyt 1904. április 3. nagy iró emlékezetének. A kötetben Ezek mind Nizzából hazaküldött össze vannak gyűjtve mindazok az írások voltak. Jókai halála után a lap életrajzi visszaemlékezések, melyeket 1913-ig még folyamatosan megjeJókai műveiben elszórva találhatni.

Megvan köztük önéletírása, gyerlent, akkor azonban megszűnt. A mámekkoráról, pápai és kecskeméti disodik lapalapítás – vagyis az első újraák-éveiről, a szabadságharczról s az indulás – negyed évszázaddal, vagyis utána következett szomorú időkről, huszonöt évvel később immár Pethő első házasságáról, a kiegyezés ideSándorhoz kötődik. Máig is, vagyis 2017-ben, az időközben történt ös�jéről, stb. szóló visszaemlékezései. S mind a Jókai ragyogó tollával vannak szes változások ellenére, hetvenkimegirva, úgy hogy valamennyit oly lenc esztendő távlatából még mindig feszült érdeklődéssel lehet olvasni, az ő neve szerepel a Magyar Nemzet mint egy kitűnő regényt. Elvonul szefejlécében alapítóként. Az általa vemünk előtt olvasásukkor Jókai egész zetett lap következetes náciellenesváltozatos, küzdelmekben, dicsőségségével hívta fel magára a figyelmet a második világháború idején, ezért ben egyaránt gazdag élete. A nagy érMagyarország német megszállása dekességű könyv bevezetését Beöthy után a Gestapo első dolgainak egyike Zsolt irta. Jókai arczképe s legutolsó, volt, hogy 1944. március 22-én feldúla »Vasárnapi Ujság« számára irt elbeszélése első lapjának fac-simile másoja a lap szerkesztőségét, az újság eklata fokozzák érdekességét. A 24 ivre kor szűnt meg másodszor. terjedő díszes amateur-kötet ára 4 koBudapest hosszú ostroma után, a második világháború végén a Magyar rona, bőrkötésben 6 korona.”

Nemzet 1945. május 1-én kerülhetett Jókai ragyogó tolla utolszor Nizzáismét az olvasók kezébe, vagyis ez volt ban alkotott befejezett művet, a frana lap harmadik indulása, második újracia üdülővárosban tette ki egy kész elbeszélés végére a legvégső pontot. indulása. Ekkor új évfolyamszámozásÍzlelgessük hát még egy kicsit a szerző sal jelent meg, mintha új lap lenne… emléke előtt tisztelegve A férj kabátja EGY EGÉSZEN FRISS LAPSZÁM: HETVENKILENC ESZTENDŐVEL „Elsősorban Budapesten hamar A MAGYAR NEMZET 1938-AS ÚJRAINDULÁSA UTÁN, című novella sorait: „Ki ez az Elias Smitt? visszatért a pezsgő szellemi, művéIMMÁR A NYOLCVANADIK ÉVFOLYAMÁBAN IS MÉG Ki látta? Ki tud felőle hírt mondani? Senszeti, kommunikációs atmoszféra.

MINDIG PETHŐ SÁNDOR NEVE SZEREPEL AZ ÚJSÁG 1946-ban a londoni The Times így ki sem bírt egy szó tájékoztatást se adni.

FEJLÉCÉBEN LAPALAPÍTÓKÉNT (2017. NOVEMBER 4.) számolt be erről: »Az idegent megA jogtudósok véleménye szerint annak a tulajdonába mentek át az dás napjáig megillető igazgatótanácsosi ju- lepi az élénk kulturális tevékenység, ami értékpapirok. talékot: a többire nézve az intézkedést fel- Budapesten megmutatkozik beszélgetéA nyilvános intézeteknél nem hiányoztak függesztették a bonyolult ügy tisztázásáig. sek során vagy nyomtatásban. A Balkánon a lemondási levelek, melyekben Baltaváry Ezalatt a Dunáról is eltakarodott a jég, a tapasztalható szellemi sterilitáshoz képest az igazgatósági hivatalait rendelkezésre bo- feltisztult folyam mentén meg lehetett in- Magyarország a kultúra és szabadság oázicsátja. Dátumuk az öngyilkosság napja. dítani a tudakozódásokat. Az özvegy nem sának tűnik” – írta később Buzinkay Géza.

Rendes észjárás szerint azt lehetett kö- kímélt költséget és fáradságot, hogy eltűnt (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila vetkeztetni, hogy ez a Smitt azonos azzal a halottját feltalálja. Mind hasztalan volt.”2 2 https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Jokai-jokai-mor-osszes-muvei-1/elbeszelesek-B511/a-ferj-kabatja-D13D 3 Szénássy Zoltán: Svábhegytől Nizzáig, Irodalmi Szemle, 2007. június 4., http://isz.bici.sk/lapszamok/2007/2007-junius/188 [letöltve: 2017. november 4.]

2017. december 14.

29

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (8.)

Amikor a hatalom már nem képes erővel irányítani, a sajtó függetlenedik, és öntörvényűvé válik, avagy a Magyar Nemzet évtizedei „Ilyen határozatuk volt már, de azért nem teljesítették, mert nem tudtak fegyvert biztosítani az üzemeknek, attól tartva, hogy az ellenség kezére jut. Elhatároztuk, hogy a mai napon biztosítjuk a fegyverek szállítását a mi páncélozott járműveink segítségével. Megszerveztük, hogy a párt és a kormány kiemelkedő képviselői más közéleti személyiségekkel együtt nyilatkozzanak a rádióban. Megszólalt Gerő, Nagy Imre, Tildy Zoltán, nyilatkozni fog Dobi István, Hegedűs, Szakasits, Kádár, Szántó Zoltán, Marosán, Rónai, és nyilvánosságra hozzák a Nőszövetség, az ifjúsági szövetség és a szakszervezetek felhívását is.

Ma egy bulletinen kívül egyetlen újság sem jelent meg.1 Megegyeztünk, hogy holnap legalább egy újság megjelenjék.

Megegyeztünk abban is, hogy felszólítjuk a lakosságot a polgári lakosság kezében lévő fegyverek leadására 24 órán belül, büntetőjogi felelőségre vonás terhe mellett.”

(Részlet Anasztasz Ivanovics Mikojan és Mihail Andrejevics Szuszlov hatvanegy évvel ezelőtt, 1956. október 24-én Budapestről Moszkvába küldött rejtjeltáviratából) „A politikai sajtó [második világháború utáni] újraszületését gyorsan követte hatalmi elnémítása és átrendezése. Az államosításokat követően, 1948 és 1952 között többségük megszűnt, a Népszava a szakszervezetek napilapja [lett] (1948), a Magyar Nemzetet pedig előbb államosították (1949), majd a Hazafias Népfront lapja lett (1954. nov.)”

– fogalmazott A magyar sajtó története című hatkezes kiadvány egyik szerzőjeként Buzinkay Géza.

A kötet harmadik részében Murányi Gábor vette át tőle a szót, ő azonban fontosnak tartotta egy alkalmi – valljuk be, talán nem is nagyon odaillő – bevezetővel ellátni az 1948 és 1988 közötti időszak sajtótörténeti áttekintését: „Az alábbiak valójában aligha tekinthetők sajtótörténetnek. Az elmúlt valamivel több mint négy évtized történetét eddig igencsak hézagosan tárták fel a történeti források, alapvető fontos-

ságú iratok máig feldolgozatlanok. Mindez fokozottan áll a sajtó történetére (noha a diktatúra – legyen az kemény avagy puha – természetrajzához az is hozzátartozik, hogy

A MAGYAR SAJTÓ TÖRTÉNETE CÍMŰ KÖTET CÍMOLDALA – SZERZŐI: KÓKAY GYÖRGY, BUZINKAY GÉZA ÉS MURÁNYI GÁBOR

a sajtó története nemcsak hogy nem függetleníthető a politikától, ellenkezőleg: a politikai akaratnak végeredményben engedelmes, noha időnként »rakoncátlankodó« eszköze). Más, nem mellékes kérdés, hogy a sajtó – ugyancsak természetéből adódóan – attól a pillanattól, amikortól a hatalom már nem képes erővel irányítani, függetlenedik, s öntörvényűvé válik.”

Párhuzamos univerzumok „Így hát – folytatva a mentegetődzést – az alábbi vázlatos áttekintés a szűkre szabott terjedelmen belül további aránytalanságokra ragadtatja magát, melyeket egy

részről a nem azonos mélységű történeti feldolgozások, pontosabban feldolgozatlanságok indokolnak, más részről pedig az a tény, hogy bizonyos periódusokban, ámbár a lapok sok tízezer újságoldalnyi terjedelemben ontották a betűt, a sajtó – az utókorból visszatekintve – nyomot is alig hagyott. S az alábbi vázlathoz még annyit: a tömegkommunikáció két meghatározó médiumáról, a televízióról és a rádióról jószerével még érintőlegesen sem esik szó, noha sajtótörténet valójában aligha írható meghatározó szerepük elemzése nélkül. Erre – a szerző megítélése szerint – külön tankönyv vagy legalábbis külön fejezet szükségeltetik” – így írt hát Murányi Gábor A magyar sajtó története című kötet általa jegyzett fejezetében, amelyben az 1948 és 1988 közötti négy évtized eseményeinek vázlatos feldolgozására vállalkozott. Sorait azonban annyival mindenképp ki kell egészítenünk, hogy ámbár ő a televíziók és rádiók (elektronikus médiumok...) históriájának feldolgozatlanságát vetette a saját (és szerzőtársai...) szemére, számunkra azonban innen, Vajdaságból nézve (de akár az erdélyiek vagy kárpátaljaiak nevében is megsértődve...), meg persze a mi szemszögünkből áttekintve az anyagot, és mérlegelve az abban elmondottakat, sokkal fájóbb, és bárki számára sokkal szemet szúróbb lehet, hogy egy szó nem sok, de annyit sem vesztegettek a határon túli magyar sajtó nyomtatott részének feldolgozására. Mintha ilyen tulajdonképpen nem is létezne – és Trianon óta soha nem is létezett volna – ebben a búsmagyar univerzumban…

De talán előtte sem.

Gleichschaltolás A Magyar Nemzet a második világháború utáni újraindulását követően később kiemelt szerepet játszott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc eseményeiben is. „A politikai történetírás egyetlen naphoz – 1948. március 23-hoz – köti a sajtó újkori »gleichschaltolás«-ának kezdetét. (E

1 „Téves állítás, ezen a napon több újság is megjelent, például a Szabad Nép is.” (Eredeti lábjegyzet a rejtjeltáviratot elsőként közreadó kötetből; Hiányzó lapok 1956 történetéből, Zenit Könyvek sorozat, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1993.)

28

2017. december 21.

fogalmat a magyarországi sajtóviszonyokra 1938-ban használták először, amikor is – hitleri mintára – a sajtót »egyhangúsították«.) Noha az 1945 és 1948 közötti időszakban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (Magyarország esetében a szovjet katonai hatóság) magát a sajtót is ellenőrizte, mi több, gyakorolta cenzurális jogait is, a részlegesen korlátozott sajtószabadság megvalósult. A már említett napon Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára – a két munkáspárt – a Magyar Kommunista Párt, valamint a Szociáldemokrata Párt egyesülése előtt három hónappal sajtóaktívát tartott, s miközben beszédében a szenzációhajhászás ellen lépett fel, kijelölte a sajtó jövőbeni általános feladatait: »a termelés, az építés és a kulturális forradalom eredményeinek« bemutatását. Az elkövetkező hónapok mindenkivel megértették, mit is jelent mindez: a pártok megszűnésével – akkori, eufemisztikus megfogalmazás szerint: működésük felfüggesztésével – párhuzamosan sorra szűntek meg azok lapjai, valamint az önálló hangot képviselő hetilapok és folyóiratok is” – írta hát Murányi Gábor a mentegetőzésképp épp saját maga által vázlatosnak minősített soraiban.

A „...németellenes irányultságával az 1938 és 1944 közötti években történelmi szerepet játszó napilap, a Magyar Nemzet – amely 1945 után először a kormány, majd a kisgazdák napilapjaként tevékenykedett […] fennmaradhatott, ám hangja legfeljebb stílusában tért el a mind nagyobb teret hódító mozgalmi zsargon nyelvétől. […] A három [megmaradt] országos napilap írásai között leginkább még a kultúra területén fedezhetők fel különbségek. [...] Egyedülálló volta miatt […] érdemes megemlíteni azt a színikritikát, amely 1952-ben a Magyar Nemzetben látott nyomdafestéket. »Dánia börtön« – e szavakkal kezdte a Nemzeti Színházban bemutatott Hamlet előadásról írott kritikáját a polgári sajtó, a polgári újságírás egyik sajtóban maradt alakja, Mátrai-Betegh Béla. »De börtön Anglia is« – tette hozzá a második bekezdés elején, s évtizedekkel később is csodálkozhat az olvasó, miként lehetett az, hogy a nyilvánvaló áthallásos fogalmazás elkerülte a cenzorok figyelmét” – idézte fel jegyzeteiben Murányi Gábor. „Az vagy nekem, mi Hamletnek a színész-trupp: játszottál; mehetsz – – ” (Fodor Ákos: Monológ, búcsú helyett) „Az 1953 és 1956 közötti sajtótörténet – mint ahogy tulajdonképpen az egész tárgyalt időszak története is – részben irodalomtörténet: azok az újságcikkek, amelyek e korszakból említésre méltóak, jelentős számban írók riportjai, publicisztikai állás-

foglalásai. S ehhez még egy újabb szűkítést: a szóban forgó időszakban azok a szerzők váltak meghatározókká, akik előtte néhány esztendővel még az MDP dédelgetett alkotóiként játszottak szerepet a szellemi élet elsivárosításában. […] 1954 novemberében, egy hónappal azután, hogy megalakult a Hazafias Népfront, a Magyar Nemzetet e szervezet lapjaként jelentették meg. A szerkesztőbizottságban ekkor kapott helyet – a

te a megbízatását, aláírásával csatlakozott ahhoz a memorandumhoz, amelyet 1955. október 18-án az Írószövetség párttaggyűlésén olvasott fel Zelk Zoltán 59 párttag író, újságíró, színész és képzőművész nevében.

A szigorúan pártzsargonban fogalmazott memorandumot az MDP központi vezetőségének címezték, s az említett elkobzás ellen csakúgy szót emeltek, mint a Szabad Nép szerkesztőinek eltávolítása miatt, a me-

A PETHŐ SÁNDOR ÁLTAL ÚJRAALAPÍTOTT MAGYAR NEMZET ELSŐ ÉVFOLYAM ELSŐ SZÁMÁNAK FEJLÉCE (1938. AUGUSZTUS 25.)

későbbi Nagy Imre-per két kivégzettje – Gimes Miklós (őt pártbüntetésként helyezték ide a Szabad Néptől) és a börtönből éppen csak kiszabadult Losonczy Géza.

Az 1955-ös esztendő – összhangban a nagypolitikában zajló eseményekkel – a »rendcsinálás« időszaka. […] …májusban […] az alig esztendeje megerősített Boldizsár Ivánt menesztették a Magyar Nemzet főszerkesztői székéből – miután aláíratták vele több munkatársa felmondólevelét. A Magyar Nemzetet – amely addig számos, a polgári hírlapírás hagyományain nevelkedett újságírónak adott menhelyet – a tisztogatással lényegében »pártonkívülietlenítették«. Ekkor kellett távoznia a sajtóból a már említett színikritikusnak, Mátrai-Betegh Bélának, az egykori Kis Újság egykori szerkesztőjének, Antalffy Gyulának s még további tizenhat hírlapírónak” – jegyezte fel vázlatosnak mondott dolgozatában Murányi Gábor, majd egy memorandum furcsa történetét is felelevenítette.

Helytelen adminisztratív intézkedések Történt pedig, hogy ősszel ismét „az Irodalmi Újságra került a sor: az indokot újból Benjámin László szolgáltatta, szatirikus epigrammái miatt elkobozták az Írószövetség lapját, és a verseket kiemelve újranyomtatták az újságot. Hámos Györgyöt azonnal megfosztották a felelős szerkesztői címtől, ám – az akkori szokás szerint – elődjéhez hasonlóan őt is meghagyták a szerkesztőbizottságban. A kinevezett utód Enczi Endre lett, aki még szinte át sem vet-

morandum végén pedig »tisztelettel kérték a központi vezetőséget«, hogy »vizsgálja felül az eddigi helytelen adminisztratív intézkedéseket, és biztosítsa a kultúra, a sajtó munkatársai számára az őszinte, tiszta kommunista pártélet légkörét«. A pártvezetés, amely erre az időre Nagy Imrét már teljességgel kiiktatta soraiból, a memorandum aláíróit egyenként vette rá kézjegyük visszavonására. A fenyegetések, kérlelések, ígéretek ellenére kilenc aláíró – négy író, három újságíró s egy zeneszerző (Aczél Tamás, Benjámin László, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, és Szervánszky Endre) erre nem volt hajlandó.”

Ahogy közeledett 1956 októbere, az események egyre inkább felgyorsultak és sűrűsödtek, a Magyar Nemzet igen aktív, kiemelkedő szerepvállalása a forradalmi eseményekben azonban volt olyan jelentős, hogy mindenképp érdemes a figyelmünkre… Vagyis méltó arra, hogy részletesen feldolgozva egy újabb, hasonló sorozatban hamarosan még majd külön is visszatérjünk erre. Jelen áttekintésünket azonban itt és most berekesztjük, eddig a lap 1899 és 1956 közötti időszakának ötvenhét esztendejét dolgoztuk fel, a későbbi történések pedig külön, önálló „fejezetet” érdemelnek.

Mert, ahogy a rendszerváltoztatás utáni Magyar Nemzet publicisztikai rovatának mottója is erre int bennünket: …a dolgot őt magát nézzük… És semmi mást!

SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. december 21.

29