Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka ...mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik. – Ézsaiás 14:29
2. A Baziliszkusz legendája Eisenstadt doktor Bécs szívében lakott, a Gutenberggasse 12.-ben, egy háromszintes ház második emeletén, cselédei – özvegy Liebknechtné, a házvezetőnő, illetve Lotte, a szobalány, aki titkon szerelmes volt a doktorba, aki ezt ugyan nem viszonozta, de olykor élt a takarításon kívül nyújtott egyéb szolgáltatásaival – a manzárdban éltek, praxisa pedig az első emeleten volt. A doktor előkelő betegei egy igen ízléses szalonban várakozhattak, amíg Metha Hirschbach kisasszony – aki a betegekkel kapcsolatos ügyeket intézte, és a doktorral kapcsolatban egy cipőben járt Lottéval – be nem kísérte őket a vizsgálóba. Amit azonban Eisenstadt doktor betegei nem tudtak, az az, hogy az épület földszintje és alagsora a sokak által megcsodált és irigyelt galambház mellett, melyben a csodás nicobari galambjai éltek, a doktor másik vizsgálóját és a laboratóriumát is rejti. Itt volt gazdag könyvtárának egy része – az a része, mely bármilyen kis mértékben vagy közvetett módon is, de a rendellenesség kutatásához kapcsolódott – illetve preparátumainak gyűjteménye és Gregor otthona is. Mikor Bécsben tartózkodott, és éppen nem a pénzes betegeivel foglalkozott, Eisenstadt doktor szinte minden idejét idelent töltötte. Rendszerint a legutóbbi útja során begyűjtött mintákat vizsgálta, könyveket és térképeket bújva készült a következő útjára, vagy pedig kevésbé szalonképes betegeit fogadta. Ők nem voltak gazdagok és előkelők – illetve egy-kettő közülük az volt, de sokat áldozott volna gazdagságából azért, hogy ne kelljen itt lennie – nem a szép szalonban várakoztak, és nem a főbejáraton közlekedtek. Rendellenesek voltak. Némelyikük nagyon, mások kevésbé. Némelyiküket Gregor találta a város szegényebb és rossz hírű részein kutatva, mások hallottak a doktorról, és maguktól jöttek. Némelyikük az árnyékokba húzódva jött, hogy minél kevesebben lássák, mások pedig csak éjnek évadján érkeztek. De Eisenstadt doktor igazi szenvedélyét azok a rendellenesek jelentették, akik nem akartak eljönni. Régi, rejtőzködő, legendákká és mesékké fakult lények, akik – ebben a doktor biztos volt – valamikor mind emberek voltak, akiket utolért a rendellenesség. És, ahogy az nyár elején lenni szokott, gondolatait
legfőképpen az alpesi szörny, a Tatzelwurm töltötte ki, melyet már évek óta hajszolt hiába. Bár idei útja nem várt eredményeket hozott – még ha egy teljesen más ügyben is – mégis az volt leghőbb vágya, hogy laboratóriumában tudhassa a szörnyet, és akkor csak idő kérdése, és bebizonyítja, hogy ő egy elfajzott ember. És nagy valószínűséggel a bizonyítási eljárás vége felé, a vizsgálatok egy részét már régi barátja, Riegler úr, a preparátor fogja végezni. Azt tervezte, hogy újabb útra vállalkozik, még mielőtt a rövid alpesi nyár véget ér. Éppen a laboratóriumban ült kedvenc karosszékében, és a lehetséges útvonalterveket jegyezgette a noteszébe, mikor Gregor lépett be, az emberinél sokkal erőteljesebben ízelt ujjai között egy régi könyvvel. – Remélem, nem rosszkor háborgatom, Gazdám. – Nem, Gregor. De ha betegem jött, küldje el! – Ami azt illeti, Gazdám, nem jött senki. Csak, tudja, arra gondoltam... – Gregor mintha a megfelelő szavakat kereste volna. – Bökje már ki! – förmedt rá a doktor, akinek gondolatait túlságosan lefoglalta egyre jobban elhatalmasodó aktuális rögeszméje. – A Baziliszkusz, Gazdám. – Igen, Gregor, mi van vele? – Tudja, Gazdám, sokat gondolkodtam a Tatzelwurm ügyén, és... tudja, a bécsi Baziliszkusz legendája még nálunk, Prágában is igen közismert... és tudja, arra gondoltam... – Mire?! – A Baziliszkusz is ember volt? Eisenstadt doktor kedélye egy pillanat alatt megváltozott, még egy apró mosolyt is megengedett magának. – Bravó, Gregor. Szóval, arra gondolt, hogy ha a Tatzelwurm valaha ember volt, akkor talán a legendás Baziliszkusz is. – Igen, Gazdám. Továbbá... – Továbbá arra is, hogy járjunk utána az ügynek? – Igen, Gazdám, hiszen... – Hiszen ehhez még csak nem is kell elhagynunk a várost. – a doktor felpattant ültéből, és fel-alá kezdett járkálni, ami nála mindig is a hirtelen föllobbanó tettvágy biztos jele volt. – Rendben, Gregor. Szedjen elő a könyvtárból mindent a Baziliszkuszról! Munkához látunk. – Már bátorkodtam előkeresni a Baziliszkusz történetét, Gazdám. – Kitűnő, Gregor. Nézzünk is rögtön bele. – De félek, Gazdám, a történeten kívül nem találni mást a gyűjteményében. – Ezzel most ne törődjön, Gregor. Kezdjük a történettel!
Néhány óra múlva már különválogatva sorakoztak a tények és a feltevések Eisenstadt doktor jegyzetfüzetében. A könyvtár – mind a laboratóriumi, mind a lakásban lévő – alapos átkutatása során a legendát meglelték három különböző, Béccsel, egy osztrák legendákkal és egy mitikus szörnyetegekkel foglalkozó kötetben. Ahol bármi is utalt a szörnyeteg eredetére, ott annyi állt, hogy általában kakas tojta, varangyosbéka kiköltötte tojásból származik a Baziliszkusz, és ez alól a híres bécsi példány sem kivétel. Ez természetesen használhatatlan volt. Amiben minden verzió egyezett, az a hely és az idő, azazhogy a szörnyeteg megjelenése – és elpusztítása is – a Schönlaterngasse 7-es szám alatti ház udvarán történt, 1212. június 26-án. A lényt a kút mélyén vette észre a vízért küldött fiú, illetve más verziókban cselédlány, majd, miután a hozzáértők baziliszkuszként azonosították a látott szörnyet, egy bátor péklegény leereszkedett a mélybe egy tükörrel. Mivel a hiedelem szerint, a baziliszkusz a puszta tekintetével is halált okoz, úgy gondolta, hogy az elé tartott tükör egyrészt megóvja őt, másrészt meg abba nézve a szörnyeteg majd saját magát pusztítja el. Ez így is történt. Az egyik könyvben még rábukkantak néhány adatra, miszerint a házban lakó pékmester neve Martin Garhibl volt, aki rosszul bánt legényeivel, míg azok mind egy szálig faképnél nem hagyták, kivéve egyet, Hansot, akire a történet Hans der Gelbhaarként utal – bár a doktor véleménye szerint ez inkább valami ragadványnév lehetett, mint Hans tényleges családneve – aki csak azért nem szökött meg, mert nőül akarta venni mestere Apollonia nevű leányát. Erről Garhibl mester hallani sem akart, de miután a bátor Hans elpusztította a szörnyet, mégis beleegyezett. Ami a doktor fejébe szöget ütött a történet kapcsán, az valami átokszerű dolog említése volt, ami sehogy sem illett az események sorrendjébe. Mikor Hans megkérte mesterétől Apollonia kezét, Garhibl úr az udvaron kapirgáló kakasra mutatott, és azt mondta, hogy ha majd az a kakas, ami olyan gőgös, mint te vagy, tojást tojik, akkor kapod meg a lányom kezét. Az egyik elbeszélés szerint erre a kakas rögtön a háztetőre repült, és tojt egy tojást, mire rögtön megjelent a cselédlány, hogy szörnyet látott. Egy másik szerint a kakas nem akkor rögtön tojt, hanem jóval később, mikor már Hans is elhagyta urát. De mikor a tojást tojó kakas rikoltozására megjelent a kútban a Baziliszkusz, az időközben csúnyán lesoványodott Hans, rögtön ott is termett. A kakas tojásrakása tűnt különösen fontos elemnek a doktor számára, hiszen a történet több változatában is kihangsúlyozták. Ahol viszont nem, ott az szerepelt, hogy a Baziliszkusz kakastojásból kel ki. Az azonban sehogy sem akart összeállni, hogy ha a kakas tojása lenne a Baziliszkusz eredete, akkor hogyan jelenhet meg a szörnyeteg
rögtön azután, hogy a Schönlaterngasse 7 kakasa megtojta a tojását. Ha pedig nincs köze hozzá, akkor miért ennyire fontos elem ez az elbeszélésekben? Lehet, hogy csak a tojást tojó kakas miatt azonosították a kútban lévő szörnyet baziliszkuszként? Hiszen azt legföljebb Hans láthatta, és sehol sem írnak róla, hogy ő bármit is mesélt volna a kinézetéről – valószínűleg ő sem látta, hiszen azt hitte, hogy attól meghal, és behunyt szemmel tartotta elé a tükröt. A kútba néző cseléd csak szörnyű bűzről számolt be, és hogy valami megcsillant a sötétben, ami egy lent mozgó élőlénynek tűnt. Az egyik könyv azt is említi, hogy köveket és földet szórtak a kútba, miután Hans kimászott, nehogy újabb szörny jelenjen meg benne. Ha pedig ez így történt, akkor az elpusztult Baziliszkuszt sem látta senki.
– Gregor, úgy hiszem, ennek a történetnek érdemes lesz utána járnunk. – mondta a doktor lelkesen – Hiszen senki sem a tényleg látottak alapján írta le a szörnyet, hanem csak a babona alapján, ami a tojást tojó kakasról jutott eszükbe, ami, véleményem szerint, inkább egy jól fejlett tarajú és tollazatú tyúk volt. – Igen, Gazdám. – Tehát. – a doktor gondolataiba mélyedt, majd néhány pillanat múlva kiadta az utasításokat. – Gregor, mondja meg Metha kisasszonynak, hogy hazamehet. A nap hátralévő részében nem fogadok betegeket. Igen, és a kisasszony mondja le a
holnapiakat is, mert más dolgunk lesz. Utána hozasson nekem vacsorát a Rumpelből, majd szalasszon el valakit Trostler úrhoz, hogy holnap reggel keressen fel! És ma éjjel eszébe se jusson kimaradni, mert holnap szükségem lesz az asszisztenciájára.
Másnap reggel Eisenstadt doktor arra ébredt, hogy valaki – feltehetően, Gregor – dörömböl az ajtaján. Mindez jóval később történt annál, mintsem tervezte, mert bár Gregornak határozottan megtiltotta az éjszakai kimaradást, neki magának gondolkodnia kellett. Amit lehet is egy darabig a galambházban a sok színes madár burukkolása mellett, majd még néhány órát a laboratóriumban fel-alá járkálva, de a doktor ismert ezeknél jobb módszert is. Így hát miután elfogyasztotta a Tafelspitzet és az almás rétest, amit ezúttal Lotte hozott át neki a szemközti fogadóból, majd egy órát... nos, hátráltatta a cselédlányt az asztala leszedésében, magára öltötte kimenős köpenyét, és fiákerrel az orfeumba hajtatott. Eisenstadt doktor ugyanis nagymestere volt a gondolkodásnak, és hatékonyságát úgy tudta növelni, hogy a laboratórium nyugtalanító csendje helyett zenét, tapsot és Medússza kisasszony csábító táncait választotta ehhez háttérnek. Majd elnézően mosolyogva figyelte, amint a bécsi aranyifjak egymást túllicitáló csokrokkal és ajándékokkal versengenek a híres táncosnő kegyeiért, hiszen tudta, hogy az orvosaként ő fog először célt érni nála. Türelmes is volt ez ügyben, és az előadás után még hajnalig poharazott a dohányzóteremben Medússza kisasszony hoppon maradt udvarlóival. Kevéssel pirkadat előtt került ágyba, és néhány óra alvás után már fel is verte Gregor udvariasnak éppen nem mondható kopogása. – Ébredjen, Gazdám, megérkezett Trostler úr. Eisenstadt doktor hamarosan a szalonba sietett az ott várakozó Trostler úr elé, majd együtt vonultak le a laboratóriumba. Mivel a rendellenesek utáni kutatásban Gregor a doktor teljes bizalmát élvezte, ő is velük tartott, mire azonban Trostler megkapta volna a feladatait, a hátsó ajtó megszólaló csengője elszólította a torz asszisztenst. Gregor felment ajtót nyitni, és közben azon gondolkodott, hogy egy ilyen vagyonos agglegény nyilván azért foglalkozik Eisenstadt doktor és mások megbízásaival, mert dolgoznia sem kell, és feleség híján senki sem osztja be az idejét. Gregor úgy érezte, hogy ha ő lenne Trostler helyében, már biztosan híres detektív lenne, sőt ő lehetne maga a bécsi Ormond Sacker. Ezen morfondírozott Gregor, míg elért az ajtóhoz. Ott egy utcagyerek várakozott, aki miután legyűrte az ajtót kinyitó Gregor láttán elhatalmasodó rettegését, átnyújtott neki egy cetlit, és egy szó nélkül elszaladt.
A papírdarabon egyetlen sebtében odafirkantott sor állt: "Gyere az állattárba, Áhim!", melyből Gregor máris tudta, hogy gazdája kedvenc nagybátyja, Sebastian Eisenstadt tért vissza Bécsbe legújabb tengerentúli kalandjáról. Meg is vitte rögtön a jó hírt gazdájának, majd kikísérte a frissen kapott feladata elvégzésére elsiető Trostler urat. Egy jó óra múlva, miután Eisenstadt doktor megejtette szokásos reggeli látogatását a galambházban, megetette kedvenceit, és összecsomagolt egy frissen elpusztult példányt, Gregorral elhagyták a házat, és, lévén csak pár percnyire voltak a Hofburgtól, gyalog indultak el a Gutenberggassén. Mikor ráfordultak a Burggasséra, majdnem belebotlottak két férfiba, akik szintén a Burg felé igyekeztek. Nem voltak rosszul öltözöttek, de karjukon átvetve egykor fehér, de éppen festéknyomoktól tarkálló köpenyt vittek magukkal. Mikor meglátták Eisenstadt doktor, jókedvűen köszöntötték. – Adjon Isten, doktor úr! – Gustav, Ernst, hogy vannak? – Nincs okunk panaszra, doktor úr. – Ezt örömmel hallom. És, ha megkérdezhetem, milyen mesterművön dolgoznak éppen? Majd a két festő örömmel újságolta el a doktornak, hogy megbízást kaptak a Burgtheater freskóinak elkészítésére, és most is éppen oda igyekeznek. Egy darabig együtt mentek, és a festészetről társalogtak, meg a Császárváros kulturális helyzetéről. Közben elhaladtak a Maria Theresia téren a Természettudományi Múzeum még épülő, de máris impozáns tömbje mellett, és arra terelődött a szó, hogy a doktor éppen az Állattárba siet, ami néhány éven belül át fog majd ide költözni. Miután a doktor kifejezte abbéli reményét, hogy a Múzeum esetleges freskóit is a két fivér készítheti el, elbúcsúztak, és ki-ki ment a Burg különböző részére.
Jegyzetek 2. A Baziliszkusz legendája o Bécsben tényleg van Gutenberggasse, amit már 1886-ban úgy hívtak, és a 12-es szám alatt tényleg egy háromszintes ház van, ami talán már akkor is ott állt. De hogy ott valaha is rendelt volna orvos, az nem valószínű. A helyszínt a térképről néztem ki, hogy közel legyen a Burghoz, és odafelé menet az út elvezessen a már ekkor épülő Természettudományi Múzeum mellett. o Lotte, özvegy Liebknechtné és Metha Hirschbach saját karakterek, ha nevük egybecsengene valaki híres fiktív vagy valós alakkal, az nem volt szándékos. o A nicobari vagy más néven sörényes galamb (Caloenas nicobarica) egy állatkertekben is ritkán látható, színes trópusi madár. Az, hogy a doktor ilyeneket tartson háziállatként, már évekkel ezelőtt fölmerült, mint a karakter emberibb oldalának kifejezése (hiszen nem sok emberi dolgot csinál, hacsak nem számítjuk, hogy Mágnesvassal tollasozik és rendszeresen lefekszik a női alkalmazottaival). Azért erre a fajra esett a választás, mert egyrészt valami nagyon egzotikus díszmadarat gondoltunk ki neki, ami viszont nem elcsépelt, másrészt pedig a galamb érdekes kontraszt egy ilyen, nem éppen galamblelkű főgonosznál. A sörényes galamb véglegesítése előtt versenyben volt még egy fácánféle, a kéktorkú tragopán (Tragopan temmincki) és egy másik impozáns galambféle, a pompás koronásgalamb (Goura cristata) is. Az előbbit a Sebastian bácsi által szervezett himalájai expedí-cióhoz kötöttük volna, hogy onnan vitte haza az első néhány példányt (akárcsak a trófeának kilőtt jetit – lásd később). Már akkor is a galambok felé hajlottunk
azonban, és végül azért lett a sörényes galamb a győztes, mert eredeti élőhelye, a Nicobarszigetek egy ideig osztrák gyarmat volt. A valóságban 1778-ban érkezett egy hajó (a Joseph und Teresia) és mintegy hat évig volt a szigeteken egyikén, Teressán, avagy nikobári nyelven Luroo-n helyőrség, majd a terület újra dán, később angol gyarmat lett. Az X-Embörök világában azonban részt vett az expedícióban Otto von Eisenstadt is, és a gyarmatosítás a terveknek megfelelően megvalósult. Ő küldte onnan később unokaöccsének, Jonathannak (a doktor apjának) az első galambokat. o A Baziliszkusz Bécs leghíresebb szörny-legendájának főszereplője, egy már az ókorban leírt, de a középkorban új elemekkel földúsított mitikus lény kevés ismert példányának egyike. Míg a szörnyeteg maga meglehetősen közismert volt, nem sok olyan esetet jegyzett föl róla a történelem, ahol ennyire konkrét adatokkal szerepel, hogy a vele való találkozás mikor és hol történt, habár volt rá néhány példa. A bécsi legendát első ízben sok évvel ezelőtt Tasnádi-Kubacska András: A mondák állatvilága c. könyvében olvastam, majd néhány olyan internetes oldalon is utánanéztem, mint pl. a www.sagen.at. Már előtte is ismertem a mitikus szörnyet, ha jól emlékszem, első ízben David Attenborough: Az első édenkert c. könyvében találkoztam vele, ahol egy középkori bestiáriumból vett illusztráció látható a baziliszkuszról és a menyétről. Itt tollas a szörnyeteg szárnya, más ábrázolásokon viszont bőrhártyás, a legtöbb képen kakascsőre van, de olyat is láttam már, ahol fogai, sőt már olyannal is találkoztam, ahol a csőrén belül vannak fogak. A legenda fölhasználása egy Eisenstadt doktoros történetben (ahol Eisenstadt doktor az X-Menben szereplő Mr. Sinister alapján kidolgozott Baljós úr civil alakja), kívánt valamilyen X-Menes vonatkozást a Baziliszkusznak is. Ezt végül Sauron (a Gyűrűk Ura főgonosza után elnevezett X-Men ellenfél) karakterében találtam meg, aki több történetben is Mr. Sinister csatlósa volt. Itt egy félig ember, félig pteranodon figuráról van szó, aki emberi alakjában a genetika és a pszichológia doktora, de pszichiáter és a hipnózis mestere is. És nincs még vége! Mások életerején élősködik, és ha mutánsokét veszi el, akkor ölt szörnyalakot, amikor aztán repül, szupererős, puszta tekintetével hipnotizál és újabban tüzet okád és az ellopott energiát sugárnyalábok formájában is ki tudja lőni a kezéből. Ráadásul nem is igazi mutáns, hanem egy ember, akit mutáns pterodactylusok harapása fertőzött meg, és alakított szörnnyé. Ez így egyben sok, de legalább nem is tetszik. Sebaj! A figura dizájnjánál a pteranodon csonttaréja remekül helyettesíthető kakastaréjjal, aztán tollasan-sarkantyúsan ábrázolva a pteranodon-emberből egyből mitikus baziliszkusz lesz. Itt kevésbé jött persze kapóra, hogy a bécsi baziliszkuszt rendszerint szárnyatlanul
ábrázolják, de mivel nem mindenütt, így ez sem okozott igazi problémát. Aztán ott van még a legenda többi szereplője, így a mester, a lánya és a vitéz péklegény, Hans, akikre remekül lehetett alkalmazni Sauron eredettörténetének bizonyos részeit. Neki is volt egy főnöke, és annak egy lánya, akit megmentett egy szörnytől (a mutáns pterodactylustól, úgy, hogy az közben megharapta, amitől ő maga is szörny lett), és nem vehette el, mert az apja nem tartotta elég jónak. Ebből kiindulva, ha Sauron emberi alakját, Karl Lykos-t valamelyest rokonítjuk Hans-szal, akkor Garhibl mester megfeleltethető Anderssen úrnak (Karl főnöke), Apollonia pedig Tanya Anderssennek (Karl szerelme, ill. főnökének lánya), és akkor a Baziliszkusz felel meg a mutáns pterodactylusnak, az eredmény pedig... nos, majd egy későbbi fejezet jegyzeteiből kiderül. És még biztosan lesz szó a baziliszkuszról, mint mitikus lényről, és konkrétabban a bécsi baziliszkuszról is. A fejezet illusztrációja inkább a bestiáriumok baziliszkuszára épít, mint a bécsi példányról készült képekre. o A Rumpel fogadónév egyrészt a köznyelvben csak Bolteként emlegetett Witwe Bolte nevű vendéglőre utal, ami a hatlábú oroszlán házában, a Gutenberggasse 13. alatt, vagyis Eisenstadt doktor házával éppen szemben van – most legalábbis, de nem tartom valószínűnek, hogy már 1886-ban ott lett volna. De a neve alapján éppen lehetett volna, hiszen az étteremnek nevet adó Witwe Bolte Wilhelm Busch: Max und Moritz c. képregényében szerepel, ami az 1860-as években készült. És mivel az X-Embörök egy alternatív valóság, itt a Wendel Strauch: Mats und Mischa c. képregényében szereplő Frau Rumpel volt a névadó (remélem, mondanom sem kell, hogy ezek csak fiktív nevek az Y-Men stílusában). o A Tafelspitz főtt marhafartő (bécsi tányérhúsnak is fordítják) zöld vagy vadas mártással, ami nemcsak egy igen kedvelt osztrák főétel, de Ferenc József császár kedvence is volt. Akkoriban járta az a mondás, hogy ha valaki jó magyar marhát akar enni, akkor menjen Bécsbe, ugyanis a legjobb Tafelspitz a Magyarországról érkező marhákból készült. Ráadásul az uralkodó kimondottan a Szeged környékéről származó marhákból elkészítve szerette, mert a fölhízlalás, majd az innen lábon Bécsbe hajtás után ezek az állatok jelentették zsírosság és izmosság tökéletes egyensúlyát számára. o Medússza kisasszony figuráját Jókai Mór: A Lélekidomár c. regényének egyik mellékalakja ihlette, aki magyar árva lányból Bécsben híres táncosnő lett, Szkülla néven. Mivel ennek a táncosnőnek alapvetően más szerepet és sorsot szántam – ahogy az a Baljós úr dokumentációból kiderül – egy másik görög mitológiai, női szörnyeteg nevét adtam neki.
o Dagobert Trostler bécsi nyomozó kalandjait Balduin Groller álnéven írta az amúgy pesti születésű Goldscheider Adalbert. A némelyek által Sherlock Holmes utánérzésnek tartott történetek – melyekben Trostlert nyíltan nevezik Bécs Sherlock Holmes-ának – 1890 és 1910 között játszódnak, így ebben az 1886-ban történő kalandban lehetőség nyílt arra hivatkozni, hogy Trostlerből egyszer még nagy detektív lesz. Az ő nevén nem változtattam, mert nálunk szinte egyáltalán nem ismert a figura. És ezen a The Rivals of Sherlock Holmes c. 1972-73-as brit tvkrimisorozat sem segített, ahol minden epizód más nyomozó történetét dolgozta föl, és volt benne Dagobert Trostleres rész is (a nyomozót Ronald Lewis alakította a második évad 8. epizódjában).
o Ormond Sacker eredetileg Sherrinford Holmes társának indult Arthur Conan Doyle 1886os vázlataiban. Majd a következő évben megjelenő első regényben, A vörös szobában Sherrinford már Sherlock Holmes néven szerepel, Ormond Sacker-ből pedig Dr. Watson lett. Az X-Embörök alternatív valóságában Doyle meghagyta az eredeti neveket, így azok lettek mindenki által ismertek. Az, hogy Gregor magára, mint a bécsi Ormond Sackerre (azaz Dr. Watsonra) gondol egyrészt az alapvetően alárendelt személyiségéből ered, hiszen csatlósként ő is a csatlóst tartja példaképnek a főhős helyett, másrészt meg utalás arra, hogy Dagobert Trostlert a bécsi Sherlock Holmesként is jellemezték. Habár nézhetjük a dolgot úgy is, hogy Dr. Watson orvos volt, míg Sherlock nem, és ha Gregor hozzá hasonlítja magát, azzal legalábbis egy szintre helyezi magát a gazdájával, aki szintén orvos. Az pedig, hogy Gregor ezekről tud, teljesen anakronisztikus, hiszen 1886-ban még nem jelent meg az első történet Angliában sem, nemhogy annak már eljutott volna a híre Bécsbe, ráadásul annyira közkincsként, hogy egy félművelt mutáns laborsegéd is tudjon róla. A fölhasznált kép Sidney Paget illusztrációja Dr. Watsonról és Sherlock Holmesról a The Strand magazinból, ami egyébként az előző fejezet vonatos társalgását ihlette.
o A két festőművész Gustav Klimt és a méltatlanul kevésbé ismert fivére, Ernst (még fotót se találtam róla), akik 1886-ban tényleg a Burgtheater freskóin dolgoztak, később pedig Gustav múzeumi freskókat is alkotott, de nem a Természettudományi Múzeumét, hanem a tér másik oldalán álló, ugyanolyan épületét, a Művészettörténeti Múzeumét. Ők néhány egyéb fontos művésszel – mint Alphonse Mucha vagy Jókai Mór – együtt az X-Embörök valóságában is ugyanazok, akik a miénkben. De hogy valami közük a valóságban is lehetett a mutánsokhoz, azt talán alátámasztja Gustav Klimt egyik festménye (a Beethovenfríz, ellenséges hatalmak c. része, 1902), melyen a pucér nők mellett egy szőrös torz alak is jelen van.