Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka ...mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik. – Ézsaiás 14:29
6. A Kuglóf Trostler úr egészen kimerültnek, már-már elcsigázottnak érezte magát, mikor három nappal később Eisenstadt doktor otthona felé tartott, mégis elégedett volt. Az első gyűlés végén határozottan szégyellte magát, amiért nem érte el a tőle várt eredményt, és bár érezte, hogy ez nem az ő hibája, hanem a birodalmi bürokráciáé, ez nem változtatott a végeredményen. És tudta, hogy azon más módon sem fog tudni változtatni, ezért erejét nem kímélve fogott neki következő feladatának. Bevette magát a levéltárba, hogy mindent kiderítsen a bécsi Schönbergek családfájáról, több templomban is járt, hogy belenézhessen az anyakönyvekbe, kereszt- és házasságleveleket kutatott fel, egy-egy széljegyzet nyomán sürgönyöket küldött ismerőseinek Svájcba és a Német Birodalom államaiba. A Bécsben élő Schönbergek némelyikét személyesen is meglátogatta, és közben csak egy-egy órára bóbiskolt el munkája felett. De erőfeszítéseit meglepően gyorsan koronázta eredmény: ha hézagosan is, de sikerült összeállítania Johannes Schönberg leszármazási vonalát, és éppen a doktor háza felé tartott jegyzeteivel, amikor összeakadt a szintén oda siető Riegler úrral. – Adjon Isten, Trostler úr! A doktorhoz tart? – Jó estét önnek is, Riegler úr! Természetesen oda, csatlakozik hozzám? – Még szép, Trostler úr. Kíváncsi vagyok, mi az összejövetel apropója. Riegler úr ezt hamarosan meg is tudta, néhány perccel később ugyanis már a doktor vizsgálójában ülték körbe az asztalt, ahogy három nappal korábban is. Eisenstadt doktor röviden üdvözölte az egybegyűlteket, majd Trostler úrnak adta át a szót. – Nos, kedves barátaim... – vágott bele a kimerült kutató – ...fáradozásaim eredményét, és abban biztosak lehetnek, hogy nem kíméltem magam legutóbbi találkozásunk óta, tehát fáradozásaim eredményét kívánom önök elé tárni. Johannes Schönberg és Apollonia Garhibl 1212. őszén egybekeltek, és hamarosan gyermekeik születtek, de közülük csak egyetlen fiú érte meg a felnőttkort... de ha nem bánják, nem untatom önöket felesleges részletekkel. – Minthogy a családomrrról van szó... – szólt volna közbe az ebember, de Trostler úr erre is felkészült.
– Az ülés után jegyzeteim teljes anyagát átadom önnek, Schönberg úr. De most hadd ne térjek ki mindenkire! Szóval Hans leszármazottai közül előbb-utóbb mind elhagyták Bécset, de hosszabb-rövidebb idő elteltével majd minden ágról visszatértek leszármazottak. Eleinte a Garhibl örökség miatt, majd családi hagyományból, a legújabb időkben pedig inkább csak véletlenül. A család Csehországban és Magyarországon élő izraelita ágainak leszármazottai is megtalálhatók itt, köztük egy tizenkét éves csodagyerek, egy valóságos hegedűvirtuóz is, de ők mit sem tudnak a kikeresztelkedett ágakról, így Hans utódaival sincs semmiféle kapcsolatuk. Ahogyan azt Eisenstadt doktor is gyanította, a leszármazottak felbukkantak Hall in Sachsenben, a svábföldi Memmingenben, Torgauban, Trierben és Budessenben is, vagyis csupa olyan helyen, melynek saját baziliszkuszos legendája van. Baselben élt, természetesen Bécsen kívül, a legtovább Hans egyik dédunokájának ága. A XV. század során folyamatosan jelen voltak, és ezalatt többször is felbukkant a szörnyeteg, sőt a város címerébe is baziliszkusz került. A múlt században Aachenben is megjelent egy baziliszkusz, és természetesen ott is élt egy Schönberg leszármazott. A polgármester is írt a szörnyről, de egy korábban látott másikat is említ, amit egy utazó cirkusz hozott a városba, ennél a baziliszkusznál azonban nagy valószínűséggel csalásról van szó, és amit látott az egy preparált rájából formált lény volt csak. Mindenesetre Hans hőstette mintegy átokként követte utódait, míg nevének utolsó viselője, Aloisius Schönberg három leánya közül a legifjabb, meg nem halt Bécsben, körülbelül száz évvel ezelőtt. – Vagyis nem maradt közülük senki? – kérdezték egyszerre többen is. Trostler úr egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, mialatt elégedetten szemlélte végig a feszülten várakozó társaságot. – Dehogynem maradtak. Méghozzá többen is, de lévén Aloisius úrnak csak leányai voltak, akik mind törvényes asszonyokként hozták világra gyermekeiket, a további leszármazottak közül már egyik sem viselte a Schönberg nevet. – Ne csigázzon, kérem, Trostler úr! Van még Bécsben eleven utódja Hansnak? – Igen, doktor úr, egyetlen egy még van. A neve Karl Gleichweit. Az ebember ekkor hisztérikusan felkacagott. Ugatásszerű, félelmetes nevetése teljesen váratlanul érte az egybegyűlteket, és jó pár percig tartott, mire könnyeivel küzdve újra beszélni tudott. – Kérrrem, Eisenstadt doktorrr, égesse el azokat a leveleket! Azt hiszem, inkább Karrrlrrra hagyom majd mindenem... egyszerrrűen hihetetlen, milyen kicsi a világ... és, hogy Karrrl a rrrokonom... tudják, őnála lakom. Ottó bejelentését döbbent csend fogadta. Elsőként Eisenstadt doktor szólalt meg, aki rögtön átlátta a nem várt fejleményben rejlő lehetőségeket.
– Nagyszerű, Ottó. Akkor, ha nincs ellenedre, holnap fel is keressük Gleichweit urat, szeretném ugyanis megvizsgálni. Hol is van a szállása? – Előszörrr hadd beszéljek én vele, doktorrr úrrr. Tudják, Karrrl jó emberrr, de nagyon gyanakvó terrrmészet. Meg aztán rrrégóta magányosan él, és nem hiszem, hogy egy ilyen előkelő tárrrsaság látogatása az ínyérrre lenne... és hát az otthona sem éppen szalonképes... azt hiszem... jaj, most segítsen, őfensége! Azt hiszem... – folytatta az ebember, miközben botjára támaszkodva elindult kifelé – ... most rrrögtön hazatérrrek, és beszélek vele. Holnap pedig, ha minden jól megy, meglátogathatják. Ha Grrregorrr most elkísérrr, akkorrr holnap tudja mutatni az utat. Adjon Isten jó éjszakát mindannyijuknak. – Köszönjük, Ottó, holnap találkozunk. Gregor! – Igen, Gazdám. – Kísérje el Schönberg urat! – Igen, Gazdám. Eisenstadt doktor a rendellenesek távozása után még megtárgyalta a Schönlaterngasse-i kútba történő leereszkedést Sebastian bácsival, Florian Rieglerrel és Trostler úrral, aki a dologgal kapcsolatos okmányokról továbbra sem tudott semmi bíztatót mondani. Majd az urak elköszöntek és hazaindultak, Sebastian bácsi sétálni vitte Bubét, Eisenstadt doktor pedig magára maradt gondolataival. Gondosan összekészítette orvosi felszerelését a másnap rá váró vizsgálatokhoz, majd csengetett Lotténak, és miután hozzávetőleg egy óra múlva a szobalány némileg remegő lábakkal távozott, a doktor nyugovóra tért. Másnap reggel a doktor sehol sem találta Gregort. Felébredt, majd elrendezte szokásos reggeli teendőit, de akárhányszor is csengetett, nem kapott választ. Liebknechtné és Lotte sem találkoztak még a segédjével, akivel pedig csak igen ritkán fordult elő, hogy kimaradt éjszakára, az meg, hogy reggel ne jelenjen meg gazdája első csengetésére, egyenesen elképzelhetetlen volt. Sebastian bácsi már korán reggel elment hazulról, így őt nem kérdezhette meg, de ha magával vitte volna, akkor hagyott volna erről üzenetet. Miközben a doktor a galambjait etette, már az is megfordult a fejében, hogy valami baja eshetett Gregornak, mire azonban végzett, hazaért a torz segéd. – Kérem, bocsásson meg, Gazdám! – járult rögtön elé – De kissé eltévedtem hazafelé. – Micsoda?! – csattant fel a doktor – Hát merre járt maga?! – Engedelmével, elkísértem Schönberg urat a szállására, és... – Hol van az, Gregor? Valahol vidéken?! – Nem, Gazdám a régi közkórház mellett laknak abban az ijesztő, öreg épületben, ahol a tébolyodottakat tartották... talán Setét Torony a neve...
– A Kuglófban?! Brilliáns. De, várjunk csak... Gregor, a Kuglóf nincs is messze. Hogy az ördögbe tudott eltévedni?! – Na igen, Gazdám, de tudja, Schönberg úr nem az utcán közelítette meg... – Hát hol?! – Tudja, Gazdám, Schönberg úr nem akar feltűnést kelteni, ezért a csatornahálózaton keresztül közlekedik, ami mint tudja a Falon belül már egészen jól kiépült. Aztán ő és Gleichweit úr megmutatták az épületet, de azt mondták, hogy visszafelé is a csatornában jöjjek, hogy senki se lásson meg. És a csatornák igencsak egyformák. – Azt ugye nem gondolja, Schönberg úr, hogy majd mi is a csatornában megyünk? – Nem, Gazdám. Ha néhány jól öltözött úriember tesz látogatást a Setét Toronyban, főleg ha ismert orvos is van köztük, nem kelt nagy feltűnést, de ha a hozzánk hasonló torz alakokat látják arra jönni-menni, akkor félő, hogy a bécsiek még fel találnák gyújtani. – Remélem, Gleichweit úrnak nincs kifogása a látogatásunk ellen... illetve hát, inkább azt remélem, hogy nem szökik meg, mire odaérünk. – Felesleges aggódnia, Gazdám, Schönberg úr biztosította Gleichweit urat, hogy nincs önökben ártó szándék. – Jól van, Gregor. Reggelizzen meg, és váltson ruhát! Ha a nagybátyám megérkezik, akkor nyomban indulunk. – Elnézését kérem, Gazdám, de... – Mit akar, Gregor? – Tudja, az a hely igen nyomasztó, és Gleichweit úr... tudja, Gleichweit úr... szóval, szerintem ő nem véletlenül lakik ott, és... tudom, hogy nem éppen illendő, de, tudja... – Bökje már ki, Gregor! – Szóval, Metha kisasszonyt is magunkkal kellene vinnünk. – De az a hely nem való hölgyeknek. – Valóban nem, de tekintettel az ő különleges képességeire... – Az emberfeletti mértékben felfokozott empátia meg aztán éppen való arra a helyre. – Teljesen igaza van, Gazdám, mint mindig, de attól tartok, hogy leginkább ő tudna szót érteni Gleichweit úrral. – Értem, Gregor. Megfontolom, de most menjen a dolgára! Kisvártatva megérkezett Metha kisasszony, és mire Sebastian is megjött, addigra a doktor már megbeszélte, hogy az aznapra bejelentkezett két beteget csak néhány nap múlva látják el, amiről ezúttal Lotte fogja értesíteni őket, a kisasszonyra ugyanis egy kiküldetésen lesz szükség.
Mivel az idő reggelre esősre fordult, Gregor konflist rendelt, és azzal tették meg az utat négyesben a valóban nyomasztó Setét Toronyig. Út közben Eisenstadt doktor röviden elmesélte, hogy a száz évnél is régebben emelt épület volt az első csakis tébolydaként funkcionáló intézmény Bécsben, ahol közel száznegyven cellában tartottak betegeket, akiknek különböző módszerekkel próbálták kezelni az őrületét. A toronynak még villámhárítói is voltak, melyek egészen Frankenstein őrült kísérleteire emlékeztető elektropathológiai célokat szolgáltak. Az alakja miatt a bécsiek által József császár kuglófjának vagy egyszerűen csak Kuglófnak nevezett toronyban tartották az elmebetegek mellett a torzszülötteket és a különböző bőrbetegségektől vagy más okokból kifolyólag eltorzult egyéneket is. A doktor véleménye szerint, szép számmal akadtak közöttük rendellenesek. Időközben a létesítmény elavult, és már vagy húsz éve nem fogad új betegeket. Akik meg a bezárásig nem haltak meg, azokat vagy átszállították a kórház és a Fal között épült Brünnlfeld Tébolydába, vagy itt maradtak halálukig egy gondnok felügyelete alatt. Hamar a toronyhoz értek, majd miután a doktor kifizette és elküldte a konflist, bekopogtattak a bejáraton. Néhány perc várakozás után az ajtó először csak résnyire nyílt ki, és egy sötét szempár tűnt fel odabent, majd egy gyanakvó hang kérdezte: – Ki jár itt?! A tébolyda bezárt, menjen innen! – erre viszont az ebember ismerős hangja válaszolt.
– Ugyan, Karrrl, megbeszéltük. Engedd be a doktorrr urrrat és a tárrrsait! Ezután panaszosan nyikorogva tárult ki a Kuglóf ajtaja, és Eisenstadt doktor, nyomában a társaival, belépett az odabent uralkodó félhomályba. Karl Gleichweit bár nem volt kimondottan rosszarcú, ideges pillantása, beesett arca, borostája és rendezetlen haja miatt mégis inkább tűnt elmebetegnek, mint az épület hátramaradt gondnokának. Tartása görnyedt volt, mozdulatai is állandó feszültségről, sőt rettegésről árulkodtak. Mikor beljebb léptek, Metha kisasszony rögtön Eisenstadt doktor fülébe súgta: – Ez az ember betegesen retteg valamitől. – Ez nyilvánvaló, de azt meg tudja nekem mondani, kisasszony, hogy mitől? – Csak az érzéseibe látok bele, doktor úr, a gondolati tartalmakba nem. De úgy érzem... valami olyasmitől, amit csak ő lát... valamitől, ami talán nem is létezik... vagy csak... lehet, hogy csak saját magától? – Talán a sok év magány ezen a lélekölő helyen az őrületbe kergette... – Ha nem volt már eleve őrült. – tette hozzá Sebastian. Eközben a lehangoló, dohos folyosón követték Karlt, aki várakozásukkal ellentétben nem kelt át az udvaron a személyzet egykori helyiségeihez a középső traktusban, hanem a lépcsőházba vezette őket, majd mutatta az utat egy celláig a negyedik emeleten. – Jöjjenek, fáradjanak be! – mutatott a cellára Karl, mire Ottó úgy érezte, meg kell magyaráznia a dolgot – Tudják, Karrrl márrr sok éve él itt egyedül. És előtte is itt lakott. Megszokta, hogy mindenkinek megvan a maga cellája, és abban leélheti az életét. Bár a cellát szépen kitakarították, semmivel sem tették otthonosabbá a többinél, és még elegendő ülőhely sem volt benne, így a doktor és társai inkább csapdát sejtettek, mintsem Karl vendégszeretetének jelét látták volna az invitálásban. A doktor meg is kérdezte. – Mondja, csak , Gleichweit úr, ön valóban itt lakik? – Természetesen, nem. – felelte Karl habozás nélkül – Egy másik cellában lakom. De ott is alszom, és gondolom, önök odakint szintén nem a hálóhelyükön fogadják a vendégeket. Metha kisasszony eközben kissé arrébb lépett, és behunyt szemmel keresgélt. Mintha hallgatózna, vagy szaglászna valami után, úgy forgatta a fejét. Közben egyre távolodott a csoporttól, akiknek továbbra sem akaródzott belépni a szűk cellába. Majd egyszercsak megtorpant egy másik cellánál, és mielőtt kinyitotta volna a szemét, már meg is kérdezte. – Mondja, Gleichweit úr, ez itt az ön cellája, ugye... te magasságos Atyaúristen! A rémülettől összeomló kisasszonyt Sebastian bácsi kapta el, mielőtt a hideg kőpadlón koppant volna. A többiek köréje sereglettek, és azt tudakolták, jól van-
e illetve, hogy mi okozta ijedtségét. A hölgy némán remegve a cellára mutatott, mire mind odafordultak, és kis híján elállt a lélegzetük. Karl Gleichweit cellájának falait és mennyezetét szinte teljes felületükön durva szénrajzok kusza összevisszasága borította, melyek bár nem vallottak képzett művész keze munkájára, mégis könnyen felismerhetőek voltak: egytől-egyig a Baziliszkuszt ábrázolták. – Már évszázadok óta. – Gleichweit a priccsén ült, egy rongyot szorított a karjára, és közben mesélt – Akármit is követett el az egyik ősöm, már nem is emlékszünk rá, hogy ki volt, de már több évszázada üldöz minket az átok. Akárhová is megyünk, és akármit is teszünk, a szörnyeteg a sarkunkban van. Előbb-utóbb megjelenik, akármilyen példás életet is éljünk, és emlékeztet a régi bűnökre... és már azt sem tudja senki, hogy mik voltak azok. – Éppen erre jutottam én is. – tette hozzá Trostler úr – Hogy a Baziliszkusz valami módon a Schönberg családhoz kötődik. És a doktornak van is valamilyen elképzelése róla, hogy hogyan. – Semmi értelme, ezen gondolkodni. Én vagyok az utolsó tagja a családnak. Ha végre meghalok, az átok is sírba száll velem. És többé nem bukkan fel a szörnyeteg. – Nem is kíváncsi rá, hogy mi idézte családja fejére az átkot? – kérdezte Riegler úr. – Semmi jelentősége. A doktor eközben a szomszéd cellában sebtében összeállított hordozható laboratóriumával dolgozott. Vegyszerekkel reagáltatta a Karltól az imént levett vért, majd górcsöve alatt vizsgálta a mintákat. Metha kisasszony ugyanabban a cellában tartózkodott, és a priccsen heverve próbálta összeszedni magát a baziliszkusz-rajzok tömege és még inkább az azokban rejlő rettegés okozta nagy megrázkódtatásból. – Csak képzelje el, doktor úr... – magyarázta – ...bármelyik pillanatban megjelenhet. Akárhová megy, akármit tesz, akárhogy próbálja élni az életét, ott van az érzékelés peremén a szörnyeteg. És bármikor előléphet az árnyakból. – Értem, Metha kisasszony. Azt hiszem, Gleichweit jó helyett választott, hogy megóvja szeretteit a szörnytől. De nem vagyok benne biztos, hogy saját magát meg tudja-e itt óvni tőle. – Félek, nem értem, doktor úr. – Tudja, gyanakszom valamire Gleichweittal kapcsolatban... az urak is tudják már, mire... és ha ez a gyanúm beigazolódik... amire reményeim szerint, már csak perceket kell várni... akkor könnyen lehet, hogy hamarosan mi magunk is szemtől szemben állhatunk majd a Baziliszkusszal.
Odaát a többiek az átokról faggatták Karlt, persze leginkább a szörnyeteg valódi természetére voltak kíváncsiak. Illetve Sebastian bácsi az esetleges levadászhatóságára is. Riegler úr saját természettudományos érdeklődése és kutatásai nyomán tapogatózott. – És mondja, kérem, Gleichweit úr, az a teremtmény inkább valamiféle... tarajoshátú és –fejű gyíkra hasonlít, vagy olyan lényre, amilyet az őséletbúvárok könyveiben is látni? Rajzokat mutatott Karlnak a homloklebenyes baziliszkuszról és a csontmaradványok alapján rekonstruált clepsydropsról. – Uram, nézze meg a rajzokat a falon! – felelte Karl – A szörnyeteg a Baziliszkusz, és nem egyéb. Nem valami hajdankori hüllőmonstrum és nem is újvilági gyík. Egyszerűen a Baziliszkusz. – Ami néha előjön valahonnan? – kérdezte váratlanul Sebastian bácsi. – Ahogy mondtam. – És honnan jön elő? Mondja meg, Karl, hol rejtőzik a szörnyeteg? Karl tétovázott pár másodpercig, majd felemelte a kezét, mellyel addig a rongyot szorította a vérvétel helyére, és mutatóujjával a saját mellkasára bökött. – Idebent van. – Ezt hogy érti?! – Pontosan úgy, ahogy mondta. – csatlakozott a beszélgetéshez az éppen belépő Eisenstadt doktor – Kérem uraim, fáradjanak át velem a szomszéd cellába. Ha nem bánja, néhány percre magára hagyjuk, Gleichweit úr. – Menjenek csak. Amikor a csapat elhelyezkedett az ennyi ember számára meglehetősen szűkös cellában, a doktor magyarázatba kezdett. – A szörnyeteg ott van benne. Amit pedig átoknak nevez, valóban bármikor előhozhatja. De nem igazi átok az, hanem rendellenesség. Schönbergék rendellenessége. Karl ősei mind magukban hordozhatták a baziliszkusszá válás lehetőségét onnantól kezdve, hogy egyikükben, minden bizonnyal a legendában szereplő Hansban, az valami módon kialakult. Most már szinte biztos vagyok benne, hogy Hans maga volt a Schönlaterngasse Baziliszkusza, de még a végére kell járnunk annak, hogy mi tette azzá. És most, mondja, Ottó, Gleichweit urat nem rázná meg nagyon ez a hír? – Ammondó vagyok, doktorrr úrrr, hogy ne mondjuk el neki. – Rendben. Menjünk vissza hozzá. Amikor beléptek a cellába, Karl így fogadta őket. – Valahol mindig is sejtettem, hogy az őseim egyike szörnyeteg volt. És azt is, hogy a Baziliszkusz bármikor is jelenjen meg, mindig az egyik rokonom volt. De
reméltem... Isten látja lelkem, mennyire reméltem, hogy én sosem találko... válok szörnyeteggé. – És nem is fog soha. Maga nem szörnyeteg, Karl, csak kényszerképzetek rabja. De azt hiszem, találtam a maga számára gyógymódot, még ha némiképp újszerű is. Hamarosan alászállunk a Schönlaterngasse-i kútba kideríteni az igazságot, és ott majd meglátja, hogy a szörnyeteg sosem létezett valójában. És attól majd meggyógyul. Sosem kell többé attól tartania, hogy megjelenik az álmait kísértő Baziliszkusz, még kevésbé attól, hogy maga lenne az. Arra feleljen, velünk tart?
Jegyzetek 6. A Kuglóf
o A címben szereplő Kuglóf, azaz bécsiesen Guglhupf – mint az a történetből is igen hamar kiderült – nem a süteményre, hanem egy rettenetes épületre, a bécsi Setét Toronyra, azaz a Narrenturmra (ami tükörfordításban Bolondok tornya lenne) utal. Ez volt Bécs első állandó elmegyógyintézete. Bár azt akkor még inkább tébolydának hívták, és sokkal inkább a bolondok... elnézést, elmebetegek elkülönítése volt, bár ekkoriban már legalább nem a bűnözők közé zárták őket. o Hall in Sachsen – ami csak a XVII. század végéig volt hivatalos neve – azaz Halle (vagy Saale) baziliszkuszlegendája még valamikor a XV. század előtt keletkezhetett, mert az 1457-ben épített Móric-kapun már szerepelt egy erre utaló dombormű. Az itteni baziliszkusz a sókutat zárta el, és itt is tükrök segítségével győzték le, de itt azokat élő ember helyett egy szalmabábúra aggatták. A baziliszkusz pedig, mikor a tükörképét meglátta, és egy konkurens fajtársának gondolta, mérges leheletével támadt rá, és így saját mérge fojtotta meg. o Memmingen baziliszkusz-legendáját az ihlette, hogy a házak pincéiben a pöcegödrök takarítása olykor sokáig elmaradt, és ezek kipárolgását – mely akár emberéletet is követelhetett – inkább a levegőt megmérgező baziliszkusz jelenlétével, mintsem emberi hanyagsággal magyarázták. Memmingen baziliszkusza a Drache hinterm Engel (Az Angyal mögötti sárkány) nevet is viselte, mivel a Hirschgasséban álló Engel (vagyis Angyal) fogadó mögött, a Hintere Gerbergasse egyik házának pincéjében lakozott. A városnak ezen kívül még egy
kő-baziliszkusza is van, ami elméletileg egy a XVI. században lebontott kolostor egyik boltívének záróköve volt eredetileg. o Trier baziliszkusz-legendája is mutat hasonlóságot már városokéval, így az ottani baziliszkuszt is egyedül saját tükörképével lehetett elpusztítani. A városfal egyik kapuja mellett egy régi őrtoronyban lakozott, ahová csak kevesen mertek bemerészkedni, hogy tükröt tartsanak a szörnyeteg elé, de egyikük sem tért vissza. Hogy a baziliszkusz így végülis, hogyan pusztult el, nem derül ki a legendából, de a képmása egy dombormű formájában 1817-ig látható volt az őrtornyok egyikén. A szörnyeteg leírásában van már némi különbség más városok baziliszkuszaihoz képest, így a félig kakas, félig sárkány teremtménynek rettenetes karmai és sarkantyúi is voltak, egy aranytojás rejtőzött a gyomrában (hogy ezt vajon honnan tudták...) és méregtől csöpögő kecskeszakáll borult fekete tollas mellkasára. Ráadásul halálos tekintete és mérge mellett Trier baziliszkusza tüzet is okádott. o Budessen azaz a szászországi Bautzen baziliszkusz-legendája is hasonló más városokéhoz, de a keletkezésének idejére vonatkozó adatot nem találtam. Ezt a baziliszkuszt Bautzen krónikái tyúkszerűnek írják le, sárkányszárnyakkal, gyíkfarokkal, tigriskarmokkal és vörös koronával a fején (egy forrás arra is kitér, hogy fekete sörték borították a testét), ami méregzöld szemeivel bárkit képes elpusztítani. A Schülergasséban jelent meg, és egy idegen győzte le, miután az először ellene törő katonát elpusztította. Ezután az idegen összehordatta a bautzeniekkel a tükreiket, majd teleaggatta magát velük, és a bement az utcába a szörnyeteg után, aki a tükörbe nézve elpusztította saját magát. A baziliszkusz emlékét a legendán kívül a szász bábszínházak találkozójára készített óriás fölvonulási baziliszkusz-figura is őrzi. o Az említett csodagyerek a család zsidó ágáról, természetesen, Arnold Schönberg zeneszerző (1874-1951), aki a történet idején valóban Bécsben élt, és csakugyan hegedűvirtuóz volt már tizenkét évesen. Természetesen, nem állítjuk, hogy a valóságban is mutáns lett volna, de a Schönberg névegyezés túlságosan jól kijött ahhoz, hogy nem említsük meg őt is az ebember potenciális rokonai között.
o A Fal, azaz a Linienwall hasonlóan nosztalgikus a bécsieknek, mint nekünk az egykori Szegedi vár, hisz valamikor mindkettő meghatározta a belváros képét, mára viszont alig maradt belőlük valami. A bécsi Fal vesztét az okozta, hogy akadályozta a város terjeszkedé-sét túlságosan kirekesztve a külső kerületeket, így egyszerűen lebontották. Itt látható egy régi térképen a valamikori kiterjedése. A következő oldalon meg egy olyan kép látható, ami kevés megmaradt darabját mutatja, mai állapotában, mint az egykori nagyság szomorú mementóját.
o Brünnlfeld, azaz teljesebb nevén Brünnlfeld Alsó-ausztiriai Tartományi Elmegyógyintézet (Niederösterreichische Landesirrenanstalt am Brünnlfeld) egy a Setét Toronynál jóval modernebb tébolyda volt. Olyannyira, hogy ezt már nem is tébolydának hívták, és fő célja az elmebetegek gyógyítása és nem csak elzárása volt. 1820-ban Fürstenberg herceg vásárolta meg a Fal és a Régi Általános Kórház (Altes Allgemeines Krankenhaus Wien) közti területet, hogy ott hozzák létre az intézetet. Még az épület elkészülte előtt a leendő főorvosok külföldi elmegyógyintézeteket látogattak, hogy a Brünnlfeld a kor legmagasabb színvonalát képviselje. 1848. tavasza és 1852. ősze közt épült föl az elmegyógyintézet, és az 1853. augusztus 1-jén nyitotta meg kapuit. Külön szárnyakban helyezték el a férfi és női betegeket, csakúgy, mint a nyugodtakat és az ún. őrjöngőket.